Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

VI.

Lidércek a múltból

Ugyanebben az időben a kastély egy másik szobájában már Damona is álmodott, és Pitonhoz hasonlóan neki is meglehetősen nyugtalan álma volt. "A múltban járt, abban a régi házban, melyet annyira gyűlölt, és szeretett volna kitörölni az emlékezetéből. Megint nyár volt, és alig várta már, hogy véget érjen a szünidő. Szeretett volna visszamenni az iskolába, mert rosszul érezte magát bátyja közelében. A szülei még gyerekkorában meghaltak, és apja előző házasságából született fia vette gyámsága alá. Utálta őt is és a házat is, de más rokona nem lévén, kénytelen volt vele lenni nyaranta. És ez már a hatodik nyár volt, és úgy érezte, egy örökkévalóságba telik, míg itt a szeptember. A ház egy dombon állt, nem messze egy kis falutól, nagy, kőből épített kúria volt, vastag falakkal, melyek még a rekkenő hőségben is hűvösséget árasztottak. A házban több tágas, mindig üresnek tűnő szoba is volt, de kis ablakaikon alig szűrődött be napfény és a kandalló is sötéten ásított. Különös zörejek és nyikorgások hallatszottak, amik éjjel még félelmetesebbnek tűntek, és olykor fekete árnyakat látott végigsuhanni a folyosókon, vagy jéghideg fuvallat érintette arcát. Mindig didergett, soha nem érezte biztonságban magát, és ha tehette, kimenekült a szabadba. Biztos volt benne, hogy a ház átok alatt áll, mintha a nap sugarai is kikerülték volna, és ha felnézett az égre, az mindig sötét és fenyegető volt. A kertben ősöreg, göcsörtös törzsű fák álltak, és mindenféle furcsa indás, tüskés növény nőtt. Soha egy madár sem pihent meg ott, és míg a távolban zengett énekük, a kertben mindig csend honolt, csak a szél játszadozott a fák ágai között. A bátyja, amíg otthon volt, folyton tanította, főleg félelmetes és hatalmas varázslatokra, olyan dolgokról beszélt, melyektől megrémült, de szorgalmasan tanult, és igyekezett, mert Tőle félt a legjobban. Ellentmondást nem tűrő és erőszakos volt, egy csepp gyengédség és szeretet sem szorult belé. Szerencsére gyakran hetekre eltűnt, olyankor a kertész vigyázott rá. Ezeket az időszakokat szerette a legjobban, mert az öreg különös és szórakoztató történeteket mesélt neki, és sok mindenre megtanította.
Most viszont teljesen egyedül volt, mert a kertész a faluba ment, a bátyjának pedig már napok óta a nyomát sem látta. A "nappaliban" ült, mely teljes homályba burkolózott, mert az ablakon betűző napsugarak pár lépés után erejüket vesztve szertefoszlottak. Megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába és szeretett volna elszaladni, de lábai nem engedelmeskedtek, ezért olyan kicsire húzta össze magát a hatalmas karosszékben, amennyire csak tudta. Hirtelen suhogást és sikításokat hallott. Az ijesztő hangok kintről jöttek, közeledtek és egyre rémisztőbbé váltak.
- Ki az? Van ott valaki? - kiáltotta vékony hangján, csak hogy megnyugtassa magát, hisz sejtette, hogy választ úgysem kap. Az ajtó kivágódott, és hatalmas, sötétszürke madarak árasztották el a szobát. Még sötétebb lett, ahogy elállták a kevéske fény útját. Damona felsikoltott és olyan szorosan markolta a varázspálcáját, hogy elfehéredtek az ujjai. Tágra nyílt szemmel nézett a jövevényekre: keselyűk voltak, csupasz nyakukra, és lábukra rászáradt a vér, szemük ádáz fényben égett, és dögletes bűzt árasztottak. Ott tolongtak előtte a padlón, mintha rá akarnák vetni magukat, és egyre közelebb jöttek. Nyilvánvaló volt, hogy határozott szándékkal érkeztek. Damona felhúzta a lábát és a karosszék sarkába kucorodott. Varázspálcáját védekezőn maga elé emelte. - Mit akartok? - kérdezte, és elégedetten nyugtázta, hogy a hangja csak kicsit remegett meg. Kissé meglepődött, hogy választ kapott, bár ebben a házban már hozzászokhatott a meglepetésekhez.
- Hol van Ő? Hozzá jöttünk! Csatlakozni akarunk Hozzá, és már mindenhol kerestük, de nem találjuk sehol. Neked tudnod kell, merre jár! - mondta az egyik keselyű, aki a legnagyobb és legotrombább volt közülük. Hangja rideg és félelmetes csikorgás volt.
- Merre jár? Merre jár? - károgták a többiek, nyakukat nyújtogatva.
- Nem tudom! - kiáltotta Damona - Nem tudom, hol van, most pedig tűnjetek innen, különben egerekké változtatlak benneteket!
- Nem ajánlom, hogy fenyegess! Ha az utamba állsz, elsöpörlek, mint egy falevelet! Nem hinném, hogy Ő szomorkodna utánad. Te egy senki vagy! - recsegte a Vezérmadár és felröppent a karosszékre. A lány rémülettel vegyes haraggal suhintott pálcájával, mire az fényesen felvillant és letaszította a madarat. A többiek azt hitték, hogy a vezér meghalt és rikácsolva rátámadtak Damonára. Felrepültek a karosszékre, és csőrükkel kapkodtak felé, szárnysuhogás és károgás töltötte be a levegőt. A kislány elejtette a varázspálcát, és karjával védte arcát és fejét az agresszív madarak elől. Hamarosan eltűnt a szürke szárnyak és testek forgatagában. Azt hitte itt a vég, amikor hirtelen vad kutyaugatást és fenyegető morgást hallott egészen közelről, mire a madarak abbahagyták a csipkedést és az új ellenség felé fordultak. Érezte, hogy megszabadult tőlük, és óvatosan kikukucskált a ujjai között. Egy hatalmas fekete kutyát pillantott meg, aki félelmetesen vicsorogva kapkodott a keselyűk után. Minden egyes mozdulatából halálos erő sugárzott, nyilvánvaló volt, hogy nem ismer kegyelmet. Vadul forgott és ugrált, a madarak rémülten ugrottak félre előle és hátráltak kifelé a szobából. A vezér felrepült, és támadásra szólította társait. A kutya azonban egy akrobatikus és jól irányzott ugrással mancsai közé fogta, és letépte a levegőből, amitől bármely másik madár szörnyethalt volna, de vezér még élt és harcolt, kétségbeesetten csapkodott szárnyával, vagdalkozott csőrével, de a kutya nem kegyelmezett, és villogó agyaraival átharapta a nyakát. A többiek látva vezérük csúfos halálát, fejvesztve menekültek, egymást taposva tolongtak ki az apró ablakon és az ajtón. A kutya megvetően utánuk hajította a hullát, amivel eltalálta az utolsó menekülőket. Majd megrázta magát, és mintha semmi sem történt volna, leült Damona előtt. A lány egész testében reszketett és nem bírt megszólalni, csak nézte a kutyát. Az közelebb húzódott, vakkantott egyet és bátorítóan megnyalta a kezét. Nagy, okos szemét ráemelte és mintha mosolygott volna. A lány lecsúszott a székből, hálásan és védelmet keresőn átölelte a hozzá képest megtermett állatot. Nagy, meleg teste biztonságot és vigaszt nyújtott".
Damona felriadt, és nyögve felült az ágyában. "Már megint egy ilyen álom… azt hittem, már megszabadultam tőlük." Megdörzsölte homlokát és szemét, hogy elűzze az álmot. Hálóinge nedvesen tapadt testére, és dideregni kezdett. Kimászott az ágyból, és kitárta az ablakot. A friss levegő, a reggel színei, és a csivitelő madarak megnyugtatták. Elhatározta, hogy felöltözik és lemegy reggelizni. Futólag a tükörbe pillantott és megállapította, hogy bizony eléggé nyúzottan néz ki, ezért előbb bevonult a fürdőbe felfrissíteni magát.

Amikor leért az ebédlőbe, a diákok nagy része már végzett, és kevesen ültek az asztalok körül. A tanárok közül már csak McGalagony volt ott. Köszöntötte és elfoglalta a helyét. Éppen málnalekvárral kente meg a pirítóst, amikor Perselus Piton lépett be az oldalajtón. Ahelyett, hogy mellé ült volna, ahogy eddig szokta, kihúzott egy széket az asztal távolabbi sarkán, és arra ült. Szedett magának a rántottából, és gyorsan enni kezdett, mint aki hamar túl akar lenni az egészen. Damona kissé csodálkozva vette észre, hogy enyhe izgalom járta át a férfi látványától, és csalódottság fogta el, hogy figyelemre sem méltatták. Szótlanul eszegetett, és lopva Pitont figyelte. A bájitaltan tanár látszólag magába merülten reggelizett, amikor hirtelen felnézett, és egyenesen Damona szemébe bámult. A lány gyorsan elkapta a tekintetét, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a vajas süteményeket.
- Most valahogy más, mint az éjjel - gondolta Piton - van valami… valami, ami nem egyezik.
Ismét a tányérja fölé hajolt, és közben hosszasan és feltűnés nélkül bámulhatta a lányt előre hulló haja árnyékában.
- Végre rám nézett… De miért bámul olyan fürkészőn? Remélem, rendben van a hajam… vagy leettem volna magam? - gondolta Damona, és lopva ellenőrizte magát, majd megnyugodott, mert a lekvár a pirítóson, és nem a ruháján volt. Továbbra is szemmel tartotta kollégáját, remélve, hogy az nem veszi észre. Amikor ismét felnézett, tekintete találkozott Pitonéval, és most állta a pillantását. Hosszan és mélyen néztek egymás szemébe és Damona elfelejtette a rémálmát. Piton tekintete felmelegítette, és úgy érezte, igazán jól indul a nap. Csak azt nem értette, miért volt olyan kutató a pillantása.
- De mi változott rajta az éjszaka óta? - morfondírozott Piton - Megvan! A szeme. Nem fekete, hanem ZÖLD. - értetlenül állt fel az asztaltól, és köszönés nélkül elhagyta a termet. - És úgy tűnik, van még egy kis probléma, - gondolkodott tovább - ez a nő nem közömbös a számomra…

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 7. fejezet