Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XVIII.

A barlangban

Damona úgy érezte, hogy már órák óta követi Malfoyékat, és nagyon szerette volna, ha véget ér ez a kimerítő üldözés. A férfi és fia szélsebesen haladtak ismeretlen céljuk felé, és egy percet sem vesztegettek azzal, hogy ellenőrizzék, követi-e őket valaki. Meg sem fordult a fejükben, hogy ennél a sebességnél akadhat valaki, aki olyan reflexekkel rendelkezik, hogy utánuk megy. Damona egy idő után már bátrabban futott nyomukban, és csökkente a közöttük lévő távolságot. A bozótos síkságon egyre szaporodtak a facsoportok, és kisebb erdőfoltok mellett haladtak el. A vidék észrevehetően emelkedett, és a távolban egy hegyvidék kékesszürke körvonalai hasítottak ki éles szélű darabokat az égboltból. Nem telt el sok idő, és máris a hegyek lábainál jártak. Alig léptek be a hegyláncok között húzódó völgyek egyikébe, Malfoy megsuhintotta a varázspálcáját, és visszatértek a normális sebességükhöz. Damona azonnal reagált, így éppen elkerülhette, hogy legázolja őket. Megállt, és figyelte, merre mennek. Örült a vastag törzsű fáknak, mert szerencsésen elrejtőzhetett. Malfoy valamit magyarázott a fiának, és kezével a völgy egy távolabbi pontja felé mutatott. Elindultak a völgy alján csordogáló patak mentén. Amennyire lehetett, siettek, de mozgásukat akadályozták a kövek, és a földre hullott vastag faágak, melyeket a legutóbbi hatalmas vihar parancsolt a földre. Lucius pár lépés után megfordult, és egy varázslattal eltüntette lábnyomaikat. Damona mosolygott magában a hiábavaló erőfeszítésen. Egy embert félrevezethetett volna, de nem egy pumát! Érzékeny orrával pontosan tudta merre mennek, nem is kellett a szemével követnie őket. A völgy emelkedett, és a patak egyre sebesebben kanyargott a sziklák között. Felfelé haladtak, a forrás felé, a partot szegélyező köveket hatalmas sziklák váltották fel. Hamarosan elhagyták a patak partját, és kiszámíthatatlannak tűnő, kanyargós útvonalon haladtak a völgyrendszerben. Két óra kitartó gyaloglás után megálltak egy sziklafal előtt.
A szürke, csipkézett fal meredeken magasodott az erdőben, és az előtte álló hatalmas évszázados tölgyek szinte teljesen eltakarták. Damona elrejtőzött egy fa mögé, és figyelt. Malfoy fürkésző tekintettel körülnézett, hogy meggyőződjön arról, hogy egyedül vannak. Amikor biztos volt benne, hogy senki nem láthatja őket, elővette a varázspálcáját, motyogott valamit, majd a sziklafalra szegezte. Semlegesített két varázslatot, melyeket Damona könnyen azonosított a mozdulataiból.
- Eruptio cataclismo! -kiáltotta, és a falon nagy robajjal feltárult egy hatalmas nyílás. Egy barlang bejárata volt, és feketén ásított a szürke kőfelszínen.
- Gyerünk! - szólt oda fiának, és elindult. Draco szó nélkül követte.
Damona komoly dilemma előtt állt. Ha utánuk megy, szinte lehetetlen lesz láthatatlanul követni őket a barlangban, ahol valószínűleg nem lesznek egyedül. Sejtette, hogy előbb-utóbb fel kell adnia a biztonságos távolságot. Eszébe jutott Dumbledore intése. Eddig még semmit sem sikerült kiderítenie, de ha most visszafordul, értelmetlen volt az egész erőfeszítés.
Döntött. Megvárta, míg a sötétség elnyelte alakjuk, és mielőtt a sziklafal bezárult volna mögöttük, az utolsó pillanatban sikerült bevetődnie a sötétbe.
A bejárat egy tág folyosóban folytatódott, melyet 10 méterenként fáklyák világítottak meg. Damona szeme szinte azonnal hozzászokott a félhomályhoz, és megpillantott egy harmadik alakot, aki fogadta az érkezőket. Mire hátrafordultak, hogy Lucius visszategye a védővarázslatokat, Damona már elrejtőzött. Nem hallhatták meg, mert a záródó sziklák dörgése, csikorgása minden más zajt elnyomott. Ezután viszont nagyon kellett vigyáznia, mert a néma csendben minden apró nesz visszhangot keltett. A folyosó fala - nagy szerencséjére - nem volt egyenletes: számos üreg, kiálló szikla tarkította, melyek remek búvóhelyet kínáltak. Félig lehunyt szemmel lesett az emberek után, és előre kiszemelte a következő rejtekét, mielőtt kimerészkedett volna a folyosóra. Várt, míg biztonságos távolságba értek, és csak azután osont utánuk. Villámgyorsan haladt, szinte siklott a folyosón, földhöz lapuló testtel. Néha hatalmasakat ugrott. A falról elrugaszkodva hatalmas lendülettel szelte át a folyosó teljes széltét, hogy minél rövidebb ideig maradjon takarás nélkül. Időről időre megtorpant, és elbújt a kiálló sziklatömbök mögött. A két felnőtt közrefogta a gyereket, és céltudatosan, sietős léptekkel haladtak a folyosón. Az út többször elkanyarodott, végül egy éles forduló után egy teremben ért véget. Damona elrejtőzött a bejáratnál, és belesett. A helyiség jóval világosabb volt a folyosónál, és nem kis meglepetésére úgy festett, mint egy fogadószoba. A körülményekhez képest meglehetősen otthonosan volt berendezve: a kőpadlót szőnyegek borították és kanapék, karosszékek, asztalok álltak elszórva, még egy szekrényt is látott, amiben üvegek sorakoztak. "Nagy baj lehet, ha a halálfalók ennyi gondot fordítottak a barlangra. Nyilván nem csak 1-2 éjszakára költöztek ide" - gondolta. A csarnokból több nyílás látszott, melyek mögött fülkéket, vagy kisebb-nagyobb "szobákat" sejtett. A nagy teremben többen is tartózkodtak, és csak egy idő után jött rá, hogy mi az, amit rögtön furcsának talált: mindannyian férfiak voltak. Egy nő sem volt köztük. Csendben beszélgettek, vagy újságot olvastak. Hirtelen gyerekzsivaj ütötte meg fülét, és az egyik oldalsó szobából három, 7-8 év körüli fiúcska szaladt elő. Egy férfi parancsolón rájuk szólt, mire elcsendesedtek, és letelepedtek egy szőnyegre.
Malfoyék belépése nem keltett nagy feltűnést. A férfi, aki fogadta őket, elsietett. Lucius a gyerekekhez küldte a fiát, ő maga pedig letelepedett az egyik asztal melletti karosszékbe. Szinte azonnal egy nagydarab, lomha mozgású férfi lépett oda hozzá, és leült mellé beszélgetni.
Damona nem mert belépni a terembe, mert nem látott alkalmas fedezéket, de hegyezte a fülét, hátha sikerül elcsípnie valamit a párbeszédből. Szerencséje volt, mert a testes férfi mély hangja anélkül is zengett, hogy kiabált volna.
- Minek hoztad el a fiad? Nem hittem volna, hogy te is így döntesz.
- Megváltozott a helyzet. Itt sokkal nagyobb biztonságban van - felelte Malfoy jóval halkabban.
- Ugyan már! A Mester kézben tartja a dolgokat. Minek aggódni? Ráadásul ezzel csak felkelted Dumbledore figyelmét!
Malfoy türelmetlenül dobolni kezdett ujjával sétapálcáján.
- Dumbledore nem hülye. Magától is tudja, hogy gond van. Az, hogy te nem viszed el a tompaagyú gyerekedet, Monstro, az a te dolgod. Ami Voldemortot illeti, ő már nem ura a helyzetnek. A királynő visszatért régi urához. És ha Ő rászabadul a világra, akkor sehol nem lesz többé biztonságos. Te is tudod, hisz nem volnál itt.
- Gondolod? Nem hittem volna, hogy kételkedsz urunkban, Malfoy! Nem örülne, ha ezt hallaná.
- Fenyegetni akarsz? - kérdezte gúnyos mosollyal Lucius, és előrehajolt. - Menj, és beszélj vele! Bár kétlem, hogy ki mered tenni innen a lábad. Még a fiadért se! Félsz, hogy összeakadsz a nővel, vagy még inkább a szerzetesekkel!
- Nem vagyok olyan gyáva, hogy a kölykömért rohangásszak. A fiam tud magára vigyázni!
- Ha te mondod… - felelte Lucius lekezelően, és részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Lehunyta szemét, és ujjait összetéve pihenni próbált.
Az idősebb Monstro még ott ült egy ideig, fontolgatva az elhangzottakat, majd felállt, hogy folytassa fülkéjének otthonosabbá tételét.
Damonát leküzdhetetlen kíváncsiság fogta el a hallottakra. "Ki lehet az a nő, akitől félnek a halálfalók?" De még jobban érdekelte az az ismeretlen, nagyhatalmú varázsló, akinek erejével még Voldemort sem vetekedhet. Csak egyetlen ilyen embert ismert, Dumbledore-t, de ő nem jöhetett szóba. Vagy mégis? Félreismerte volna az igazgatót? Némi töprengés után elvetette a gondolatot, és bízott a megérzéseiben. Albus nem szövetkezhet gonosz erőkkel, még ha képes is a legsötétebb varázslatok végrehajtására. Fontolgatta egy ideig, hogy visszafordul, mert már így is sokat megtudott, de aztán meggondolta magát. Nem mozdult, és érzékeny füleivel figyelt minden szófoszlányra.
Hamarosan mozgolódás támadt a teremben, és a halálfalók a Damona folyosójával szemközti üregbe vonultak. "Talán megbeszélést tartanak" - gondolta a nő, és közelebb húzódott a folyosó bejáratához. Senki nem maradt a teremben, Malfoy kivételével, aki annyira kimerült az úttól, hogy elaludt a karosszékben. A viharos sebességű közlekedés önmagában is fárasztó volt, de neki még a fiát is segítenie kellett. A gyerekek is eltűntek, nyilván az egyik szobába parancsolták őket.
Úgy érezte, ilyen kiváló alkalom nem adódik többször, hogy kihallgassa a halálfalók beszélgetését. Tekintetével végigpásztázta a szobát, és kiszemelte a rejtekhelyeket, majd miután meggyőződött róla hogy senki nem veheti észre, villámgyorsan a legközelebbi kanapé mögött termett. Puha talpain néma csendben osont, mint az árnyék. Kilesett a kanapé mögül, és Malfoyt figyelte, aki továbbra is összetett kézzel szunyókált. Nem volt ínyére, amit tenni készült, de nem szeretett volna két irányba figyelni, és azt sem akarta kockáztatni, hogy visszavonulása közben lepjék meg. Szinte a földre tapadt, ahogy becserkészte a férfit, és felemelkedve a széke mögött mancsának egyetlen erős ütésével letaglózta. Tarkón csapta, de behúzott karmokkal, hogy ne maradjon nyoma támadásának. Malfoy testtartása alig változott, csak feje csuklott oldalra-hátra, a szék támlájára. Szerencsére senki nem vette észre ténykedését.
Két hatalmas ugrással a kisebb szoba közelébe ért. Izmai megfeszültek az összpontosítástól, orrlyukai kitágultak, füleivel a hangokat kémlelte. Még egy lépés, és odaér…
A következő pillanatban már tudta, hogy óriási hibát követett el. Mint egy vészcsengő, úgy szólalt meg fejében a rémült kiáltás: Észrevettek! Ösztönösen érezte, hogy átlépett egy láthatatlan érzékelő bűbájon, ami elárulta jelenlétét. Hallotta a szobában felhangzó izgatott és megdöbbent kiáltásokat, és már nem volt menekülés. Csak egyetlen dolgot tehetett: villámgyorsan visszaváltozott emberré, és a szoba bejáratához lépett. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire paranoiások, hogy még a saját barlangjukon belül is védővarázslatokat tesznek fel. Fontos tárgyalásokat folytathattak itt.
Szinte azonnal szembetalálkozott két halálfalóval, akik varázspálcájukat előre tartva rontottak ki a nyíláson, és majdnem beleütköztek. Megtorpantak a nő látványától, és megdöbbenve néztek rá.
- Megvan! - kiáltotta az egyik a társainak, és kisvártatva dühös, és értetlen férfiak gyűrűjében találta magát.
25 varázspálca szegeződött rá, 25 fenyegető szempár bámulta rezzenéstelenül. Némán nézte őket, és agyában vadul kergették egymást a gondolatok, hogy milyen történettel magyarázza hirtelen felbukkanását. Ahogy végigmérte a jelenlévőket, kissé megnyugodott, mert senki nem ismerhette fel. Áldotta előrelátását, hogy kiiktatta Malfoyt, de most egy hihető mesével kellett előállnia.
- Ki maga? - lépett elő egy férfi. Meghatározhatatlan korú volt, és sárgás-fakó arca úgy festett, mintha az álla irányából leszívták volna a húst a fejéről. Élőhalottnak nézte volna, ha tekintete nem lett volna olyan metsző és kegyetlen.
Damona a homlokához emelte öklét, és elmondta a halálfalók titkos köszöntését, remélve, hogy az nem változott meg az elmúlt nyolc évben.
- Hozzátok tartozom, bár még nem vagyok teljes jogú tag. Ezért sincs még a karomon a jel - tette hozzá. - Üzenetet hoztam. - A köszönését elfogadták, de a veszély még nem múlt el.
- Az üzenetet majd később. Hogy jutott be?! És ki maga?! - kérdezte fenyegetően az alak, aki úgy tűnt, hogy a társaság rangidős varázslója. Damona úgy érezte, túljutott a találkozás legveszélyesebb pontján. Ha muszáj volt, nem okozott nehézséget egy már korábban kitalált szerep életre keltése.
- Sayornia Notra vagyok. Könnyű volt bejönni. Idióták a varázslataik. Egyszerű logikával rájöttem, hogy mozdulatlansági varázslat, és egy tűzvarázslat van a kapuban.
Sértő szavaira néhány halálfaló felháborodva felmordult, de az öreg fémes hangja nyugodtan, mégis hátborzongatóan csengett.
- Honnan tudta, hogy itt vagyunk?
- Mondom, üzenetet hoztam. A küldője tudatta velem, hová menjek.
- És ki volt az?
Damona érezte, hogy válaszán áll vagy bukik a történet hitele. Hirtelen úgy döntött, nagyot kockáztat, tizenkilencre lapot húz.
- Az Úrnő küldött - mondta nagyot fújva.
Szavai nyomán hangos felbolydulás és hangzavar támadt.
- Az Úrnő! - ismételték néhányan borzalommal vegyes tisztelettel, mások hangot adtak felháborodásuknak - Hazudik! Nem tudhatja! - Megint mások kételkedve kérdezték.
- Honnan tud az Úrnőről?! - Páran meg is ijedtek.
- Már itt sem vagyunk biztonságban! Tud rólunk! - Valaki pedig bizakodásának adott hangot.
- A Mester meggyőzte, és visszaállt a mi oldalunkra!
- Elég! - kiáltotta a halálarcú öreg, és megint az érkezőhöz fordult. - Halljam, mit üzent az Úrnőd?
Damonának időt kellett nyernie.
- Csak a vezetőnek adhatom át.
- Én vagyok, Skenyrd. Kövessen!
Bevezette egy apró fülkébe, amiben egy fényűzően díszített karosszék, egy dívány és egy asztal állt. Az öreg kimért mozdulattal leült, de "vendégét" nem kínálta hellyel.
- Ki vele, mit üzent?
- Az Úrnő hajlandó megegyezni veletek, ezért küldött - érezte, hogy egyre mélyebbre süpped a hazugságai ingoványába, és egyre nagyobb a veszély, hogy elárulja magát. Mégis folytatta. - Tudja, hogy rettegtek, de azt is, hogy nagy hatalmat képviseltek. Az ő igazi ura hasznosnak vél titeket.
- Mit akar tőlünk?
- Álljatok a nagyobb hatalom szolgálatába! Voldemort senki hozzá képest! - amint kimondta, érezte, hogy túl messzire ment. A megmaradt halálfalók pont a hűségükre voltak a legbüszkébbek.
- Senki nem beszélhet így Urunkról! Minden szavad hazugság! - kiáltotta magából kikelve a férfi, és arca még jobban eltorzult. - Nem lehetsz igazi halálfaló! Voldemort saját varázslatától fogsz elpusztulni!
A nő homlokának szegezte pálcáját. Három nagy erejű szót mondott: Vadis de Mort!
Damona mozdulatlanul állt. Kétségbeesve tudta, hogy itt már nincs mit cselekedni. Menekülésre sincs mód. Hatalmas villanás vakította el, majd óriási robbanás hallatszott, és forgószél kerekedett. Arra számított, hogy az elementáris erő ledönti lábairól, vagy azonnal elveszti az eszméletét, de semmi ilyesmi nem történt. Még csak meg sem sérült. Megdöbbenve állt egy pillanatig, majd az életösztön menekülésre késztette, mielőtt tudatosan gondolkodott volna. Kirohant a szobából, és áttört a halálfalók gyülekezetén, akik dermedten álltak. A váratlan villanás elvakította őket, és mire megakadályozhatták volna, hogy elszökjön, már elérte a folyosót. Egy szempillantás alatt visszaváltozott pumává, és mint a kilőtt nyíl, úgy repült a kijárat felé. A folyosó végén megtorpant, és ismét emberi alakban, remegő kézzel intett a sziklafalnak. A háta mögött dühös kiáltozást hallott, és a folyosó visszhangzott a közeledő léptek robajától. Egy évszázadnak tűnt, mire a kövek mély robajjal szétnyíltak. Ugrásra készen állt, és alig várta meg, hogy egy kis rés nyíljon, máris kirobbant a szabadba. Már teljesen besötétedett. Nem nézett hátra, és őrült sebességgel iramodott neki. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a menekülésre. "Fuss! Fuss!" sikoltotta egy hang a fejében, és zakatoló szívvel engedelmeskedett. Szinte úszott a levegőben, mancsai alig értek földet, máris továbbrepítették. Nem is figyelte, milyen irányba megy, csak űzte a vágy, hogy minél messzebbre kerüljön a barlangtól, ahol majdnem odaveszett. Sokáig, nagyon sokáig futott, és csak akkor állt meg, amikor az erdő fái ritkulni kezdtek, és szembetalálta magát a patakkal. Odakúszott a partjához, és elrejtőzött az aljnövényzetben. Annyira lihegett, hogy inni sem tudott. Pihennie kellett. Holtfáradt volt. A történtek végtelenül kimerítették, de bármennyire szeretett volna aludni, nem engedhette meg magának. Örült, hogy lement a nap, mert a sötétség az ő kezére dolgozott. Lefeküdt, de a fejét nem hajtotta le mancsaira, hanem továbbra is fülelt, nem követik-e. Csak a szél suhogását, és a patak véget nem érő locsogását hallotta. Amikor kissé megnyugodott, a víz fölé hajolt, és hűvös kortyokkal csillapította szomját. Sikerült némileg felfrissülnie, és úgy döntött, hogy tovább megy, de másik irányba, mint ahonnan érkezett. Nem tudta, pontosan merre, de bízott az ösztöneiben. Ha nem is pánikszerű tempóban, de kitartóan futott a síkság felé, és az éj leple alatt át is szelte. Már hajnalodott, amikor megállt, és egy terjedelmes tölgyfa gyökerei között húzódott meg. Régen nem félt ennyire.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 19. fejezet