Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XIX.

Menekülés

Alighogy lefeküdt a hatalmas fa barlangszerű gyökerei alá, elhatalmasodott rajta a fáradtság. Hiába próbálta erőszakkal nyitva tartani a szemét, a kimerültség legyőzte, és elaludt. Nyugtalan álmában a barlang véget nem érő folyosóján menekült, és a sziklafal újra és újra visszazárult, mielőtt kiugorhatott volna a szabadba üldözői elől… már majdnem elkapták, amikor felébredt.
Riadtan emelte fel fejét, nem tudta, mi történt. Beleszimatolt a levegőbe, de csak a tél szagát érezte. Nem hallott még semmit, de csontjaiban érezte a hideget, és tudta, hogy üldözői közelednek. Szíve a torkában dobogott, és hátán felmeredt a szőr. Legszívesebben apró ponttá zsugorodott volna össze, de eldöntötte, hogy ahelyett, hogy rejtőzve várná, míg rábukkannak, támadni fog. Előbújt az üregből, és két erőteljes ugrással a tölgyfa koronájában termett. A legvastagabb, alsó ágról lesett abba az irányba, ahonnan a támadást várta. Bár már november vége volt, még maradt annyi levél a fán, hogy elrejtse ezüstszürke bundáját támadói elől.
Ösztönei arra késztették, hogy azonnal meneküljön, és alig tudott ellenállni a sürgető parancsnak. Izmai megfeszültek, és minden akaraterejére szükség volt, hogy leküzdje a kényszert, és mozdulatlan maradjon. Most kell szembenézni támadóival, ha nem akarja, hogy a Roxfortig kövessék. Csak úgy győzhet, ha ő lepi meg őket. Várt, és figyelt.
Pár perc múlva suhogást hallott, mintha a távolabb álló fák lombjai szétváltak volna az érkezők előtt. Hirtelen három alak bontakozott ki a fák közül. Seprűn ültek, és feszült figyelemmel tanulmányozták a talajt, a bokrokat, és a letörött ágakat. Egy különleges nyomolvasó varázslat segítségével követték, merre haladhatott előttük. A varázslat csak az irányt, és az eltelt időt volt képes megmutatni, de azt nem, hogy egy puma nyoma volt. Damona abban reménykedett, hogy üldözői nem látták meg, amikor átváltozott, és így meglepetésszerűen támadhat. A három férfi közeledett, és felismerte Skenyrdet. Halkan beszélt. Lassan szavai is hallhatóvá váltak.
- Hamarosan rá kell találnunk. Egy nő nem bírhatja ilyen sokáig a futást. Kár, hogy nem használt Velocitatist… hamarabb elfáradt volna, és gyerekjáték lett volna követni a nyomait.
- Ha megtaláljuk, végzünk vele! - mondta gyűlölködve a társa, akinek arcát homloka jobb oldalától, keresztbe az álláig mély forradás csúfította el. Damona biztos volt benne, hogy nem kegyelmezne neki. A harmadik férfi nem szólt semmit, csak megmaradt pár fogát szívta.
Ugrásra készen várta, hogy odaérjenek a fa alá. A vezért akarta elsőnek célba venni, de a másik kettő előtte jött pár méterrel. Maga alá húzta lábait, és a hátsókkal aprókat topogva kereste a legalkalmasabb elrugaszkodási pozíciót.
Üldözőit készületlenül érte a támadás. Nem tudták mi történt. Semmit nem láttak, csak egy szürke foltot, ami vérszomjasan üvöltve csapott le rájuk, majd amilyen észrevétlenül jött, el is tűnt a sűrűben.
A fogatlan varázsló lefordult a seprűről az állkapcsára kapott hatalmas ütéstől. Néhány foga meglazult, szeme káprázott. Társai ordibálva forogtak seprűjükkel, hogy tetten érjék a támadót. Azonban ismét néma csend és mozdulatlanság vette körül őket.
Damona tudta, hogy egyetlen esélye a győzelemre, ha meglepetésszerűen támad. Kis ideig várt, és újból elrugaszkodott. Most Skenyrd következett, és kimeresztett karmokkal zuhant rá a fáról. Őt is a földre taszította, és két hatalmas pofont kent le neki mancsaival. A férfi nem vesztette el eszméletét, de a fájdalomtól tehetetlenül hevert a földön. Damona szinte követhetetlenül mozgott, és egyetlen ugrással a társához szökkent, hogy kidekorálja arcát. A férfi felüvöltött, és vaktában kilőtt egy hatalmas tűzgolyót támadója felé. Damona épp időben ugrott félre, így a lángok csak az oldalát perzselték meg. Elakadt a lélegzete a fájdalomtól, de nem állt meg. Kihasználva a fejetlenséget futott, ahogy csak erejéből telt, és eltűnt a fák között. Megint elbújt a lobkoronában, hogy levegőhöz jusson, és figyelje áldozatait.
Elsőként Skenyrd tért magához, és átkozódva tapogatta az állát. Sebhelyes társa az arcára szorította a kezét, ujjai közül vér csorgott. A harmadik köhögött, és kiköpte az egyik fogát.
Skenyrd tett egy körkörös mozdulatot varázspálcájával, mire egy láthatatlan védőburok vette körül alakjukat.
- Hogy rohadnál meg! - morogta, és feszülten pásztázta tekintetével a környezetét. - Kapjátok a seprűt, és menjünk! - sziszegte, és felemelkedett a levegőbe. A két sebesül férfi, ha nehézkesen is, de követte.
Felrepültek a fák fölé, ahol már biztonságban voltak a fenevad elől. Damona kitalálta, mi a szándékuk, ezért gyorsan átfordult a vastag faágon, és fejjel lefelé lógva belemélyesztette karmait. Tettek pár kört a területen, hátha felfedezik a pumát, de nem találták meg, bármennyire is meresztették a szemüket.
- Azt javaslom, forduljunk vissza - mondta végül vezetőjük. - A macska támadása biztos, hogy összefügg a nővel, de akárhogy is van, ne vesztegessünk több időt azzal, hogy keressük.
- Márpedig meg kéne ölnünk! - köpött egy véreset a fogatlan, és indulatosan suhintott a varázspálcájával.
- Most nem tudjuk legyőzni, és valószínűleg többet nem árthat nekünk. Nem ő az igazi ellenségünk. Egyébként sem hinném, hogy még egyszer visszajön. Nekünk viszont sürgősen át kell költöznünk egy másik barlangrendszerbe, ahol senki nem akadhat a nyomunkra. - Hangja nem tűrt ellentmondást, és érvelése is meggyőző volt.
Társai, ha nehezen is, de leküzdötték bosszúvágyukat. Belegyezően felmordultak, és követték Skenyrdet. Megfordultak a seprűjükkel, és elsuhantak a fák felett, abba az irányba, ahonnan jöttek.
Damona alig várta, hogy eltűnjenek, mert már nehezen bírta tartani magát a kimerítő helyzetben. Amint magára maradt, levetette magát a fáról, és elővigyázatosan bebújt egy bokor alá. A harc minden maradék erejét elvette, és végtelenül fáradtnak érezte magát. Oldala szinte elviselhetetlenül fájt. Leheveredett, és óvatosan megvizsgálta sérülését. Szerencsére a tűzgolyó csak súrolta, de így is teljesen leégette a szőrt, és bőre felhólyagosodott. Megint a hűsítő varázslathoz folyamodott, hogy enyhítse kínjait. Kimerülten nyúlt el a földön, és hamarosan mély álomba zuhant.
A nap már alacsonyan járt, amikor felébredt. Az alvástól felfrissült egy kicsit, és bár még mindig fáradt volt, tagjait már nem érezte ólomnehéznek. Tudta, hogy még hosszú út vár rá, ezért bármennyire is szeretett volna pihenni, felkelt, és megrázta magát. A seb azonnal sajogni kezdett, és a bőr égetően feszült izmain. "Indulnom kell, ha még éjfél előtt Roxfortba akarok érni. Minél előbb el kell látni a sebem…" - gondolta, és kimászott a bokorból. Igyekezett nem venni tudomást a fájdalomról, ami minden lépésre belehasított, és inkább arra gondolt, hogy a Roxfortban meleg étel, és ágy vár rá. Eszébe jutott Dumbldedore, akinek megígérte, hogy legkésőbb tegnap estig visszaér. Remélte, hogy az igazgató még nem aggódik túlságosan. "Sirius viszont igen!" - hasított belé a felismerés, és lelkiismeret furdalása támadt, hogy nem tájékoztatta barátját, mire készül. Lomhán ügetni kezdett.
Lassan ráborult a tájra az este. Vastag felhőtakaró borította az eget, és hideg eső permetezett. A megfakult fűcsomók átáztak, a fák ágairól csöpögött a víz. Damona szinte a csontjaiban érezte a nedvességet, ahogy átvágott az erdős tájon. Egyetlen élőlénnyel sem találkozott, és minden néma volt. Magányosnak, és elgyötörtnek érezte magát. Alig várta hogy hazaérjen. Lelki szemei előtt megjelent Piton, és vágyakozás fogta el, hogy megint a közelében legyen. "Ő vajon aggódik értem?" - kérdezte magától, de nem tudta a választ.
Szíve felgyorsult, amikor a ködpárán át felsejlett a Roxfort épülete. Boldog volt, hogy újra látja, és mintha a kastély erőt kölcsönzött volna neki, felgyorsította lépteit. A kovácsoltvas kapu előtt megállt, mert eszébe jutottak Dumbledore védővarázslatai. Tanakodott, hogyan jusson be, mert nem akart még egy sérülést megkockáztatni. Visszaváltozott, és elővette varázspálcáját, amikor a kapu egyszer csak megnyikordult, és lassan kinyílt. Damona belépett, és elindult a kastély felé. Dumbledore már várta.

Piton professzor lezárta szobáját, és elindult Dumbledore-hoz, aki ismét összehívta a tanári kart. Remélte, hogy ezúttal nem hiába gyűlnek össze, bár Damonáról még mindig nem tudott semmit. Már két napja, hogy elment. És már két napja, hogy egyfolytában vár. Várja, hogy egyszer csak szembe jön vele a folyosón, vagy összefut vele az ebédlőben. Ahányszor átvágott az előcsarnokon, szeme mindig a bejárati ajtót fürkészte. Várta, hátha kinyílik egyszer, és ott áll majd a nő. Viselkedésén senki nem vett észre semmilyen változást. Ugyanúgy megtartotta óráit, mint eddig, ugyanolyan megközelíthetetlennek, érzéketlennek és zárkózottnak tűnt, mint mindig, de bensőjét számára eddig ismeretlen érzés járta át. Aggódott, és az érzés egyre erősebben szorította a gyomra táján. Próbálta elnyomni, nem figyelni rá, de mindig ott volt, kiirthatatlanul. Amikor elfoglalta magát, szinte meg is feledkezett róla, de szabad perceiben újra és újra elárasztotta lelkét. Semmit nem tehetett ellene, nem segített sem a dühöngés, sem a józan gondolkodás. Végül tudomásul vette, mint olyan tényt, amin nem tud változtatni, és nem rágódott többé rajta.
Leért az előcsarnokba, amikor megtörtént az, amire már napok óta várt. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta Damona.
Piton megtorpant, és rámeredt. Damona megállt, és amint becsukódott az ajtó, kimerülten nekidőlt. Szemét lehunyta, arca végtelen fáradtságot tükrözött. A férfi gyomrát szorító aggodalom hirtelen szertefoszlott, és hihetetlen megkönnyebbülés árasztotta el. Végre visszajött! A következő pillanatban viszont olyan elsöprő düh támadt benne, hogy legszívesebben felpofozta volna a nőt. Átviharzott az előcsarnokon, és megállt Damona előtt.
- Mégis, mit képzel magáról?! - szegezte a nőnek a kérdést.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 20. fejezet