Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXIII.

Az új látogatók

A küzdőkön a fáradtság jelei mutatkoztak. Persze csak az élőkön. Számolatlanul irtották az ellenséget, és a szétégett, összeroncsolt holttestek már összefüggő szőnyegként borították a talajt. Az utánpótlás azonban jött megállíthatatlanul, és a kis csapat kezdte úgy érezni, erejük kevés a Roxfort megmentésére. Egy pillanatra sem pihenhettek meg, a kidőlt testek helyére szinte azonnal újabbak léptek, és nem akartak elfogyni. Hagrid továbbra is cséphadaróként kaszálta őket, Syronne szélvészként száguldott felettük, és ütéseitől, rúgásaitól gerincek törtek ketté, testek repültek hátra métereket. Rémszem eltűnt a rátámadó testek forgatagában, és már majdnem eltaposták. Leteperték a földre, de még a nehéz testek közül is folyamatosan lőtte ki a tűzgolyókat, amikor Sirius leszaggatta róla támadóit. Piton bevetette magát a forgatagba, és csak csattanó villámai árulták el hollétét. Mind hősiesen harcoltak, de csak heten voltak egy egész sereg ellen. Ekkor váratlan segítséget kaptak. A fák közül három kentaur csörtetett elő, és beleavatkoztak a küzdelembe. Vadul nyargaltak, és lábaikkal tiporták, rúgták az ellenséget. Kezükben egy-egy hatalmas harci szekercét forgattak, és olyan mészárlást rendeztek, amit John Woo is megirigyelhetett volna.
De mégsem tudták mindegyiküket feltartóztatni, és egyre többen jutottak át védelmi vonalukon. A testek azonban nem kerítették be őket, mint minden ellenség tette volna, hanem teketóriázás nélkül tovább meneteltek a fák között a kastély felé. Még messze voltak az erdő szélétől, de akadály hiányában már gyorsabban haladtak.
Más stratégiára volt szükség. Szét kellett széledniük, hogy ne csúszhasson ki a kezük közül egyetlen test sem. Amíg Syronne, Piton, Hagrid és Sirius a forgatagban maradtak, Lupin, Mordon, és az igazgató követték a menetelőket, hogy hátba támadják őket. Nem sokat tétováztak, hanem egyszerűen jól irányzott lángcsóvákkal kaszálták le őket. Amikor kiirtották az előőrsöt és csatlakoztak társaikhoz, örömmel tapasztalták, hogy a támadók száma megcsappant. Már csak alig tucatnyian csörtettek feléjük, és néhány földön fekvő félig megcsonkított tetem küzdött a megsemmisülés ellen.
A kentaurok, a béke őrzői dolguk végeztével elégedetten búcsút intettek Dumbledore-nak.

Damona hallotta az egyre sűrűbb robbanásokat, és futásnak eredt az erdő felé. Az aggodalom meggyorsította lépteit, és néhányszor majdnem elvesztette egyensúlyát a nagy sietségben. Lázasan töprengett, mi történhetett, kétségek között hánykódott. Elfelejtette Siriust, és már csak Piton járt a fejében. Ő volt a legfontosabb, őmiatta rohant, hogy lássa, életben van-e. Abban a pillanatban senki más nem számított. Beért a fák közé. Már közel járt a tűzhöz, amikor hirtelen abbamaradt a csatazaj. Olyan nagy csend lett, hogy csak saját lépteit, és a fülében doboló szívverését hallotta. Nem tudta, örüljön-e, és tovább rohant, hogy kiderítse, mi történt.
Végre mozgást vett észre maga előtt. Valaki közeledik! Megtorpant. A fák közül Dumbledore alakja bontakozott ki. Nyugodtan és méltóságteljesen lépkedett, inkább tűnt tűnődő filozófusnak, mint csatából megtérő hadvezérnek. Damona lélegzetvisszafojtva meredt rá egy pillanatig, aztán eléje sietett.
- Mi… mi történt? - kérdezte kifulladva, és sürgető kíváncsisággal nézett rá.
- Minden a legnagyobb rendben - szólt az igazgató csendes, megnyugtató hangján. Látta a nő szemében égő aggodalmat, és tudta, hogy kinek szól elsősorban. - Nem kell aggódnia. Ott jönnek mögöttem. Mindenki jól van.
Damona megköszönte, és meg sem várva a többieket, eléjük szaladt. Hagrid kurjongatva, furkósbotját lóbálva közeledett. Máskor odament volna hozzá, hogy üdvözölje, de most csak Piton foglalkoztatta. Még mindig nem látta sehol. Nem kis megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy Sirius is jól van, Hagrid mögött kissé lemaradva baktatott. Elindult feléjük. Szemével folyamatosan az erdőt pásztázta, és várta a bájital tanárt. Miért nem jön már? Sirius odaért mellé.
- Damona! - szólt mosolyogva, és barátilag átölelte.
- Örülök, hogy jól vagy! Aggódtam érted! - mondta a nő, és kibontakozott a karjaiból. Arckifejezése hirtelen megváltozott, lélegzete felgyorsult. Sirius egy pillanatra nem tudta mire vélni különös viselkedését, de aztán hátrapillantott, és meglátta Pitont.
A férfi mogorván közeledett, és a talajt nézte. Már eleget látott. Akaratlanul tanúja lett az előbbi ölelkezésnek, és ez egy pillanat alatt elkedvetlenítette. Damona otthagyta Siriust, és önkéntelenül elindult felé. Határtalan megkönnyebbülés árasztotta el, és észre sem vette, hogy szinte már futott. Úgy nézte a férfit, mintha évek óta nem látta volna, és nem tudta levenni róla a tekintetét. Amikor odaért, megtorpant előtte.
- Perselus…!
Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy átölelje, hogy hozzá érjen, és magához szorítsa. Az utolsó pillanatban fogta vissza magát, és most úgy érezte, megfullad. Annyira elárasztották az érzelmei, hogy szinte remegett. Piton magányra vágyott, és tovább akart menni, de megérzett valamit a nő felindulásából és ez fogva tartotta. Végigmérte. Tehetetlen dühében reflexszerűen visszatért kötekedő önmagához.
- Látom, volt ideje virágot szedni - jegyezte meg gyorsan bántó éllel a hangjában.
"Virágot…? Milyen virágot?" - gondolta értetlenül Damona, és csak akkor jött rá, hogy a csokor még mindig nála van. Elkomorodott, és felkavartan nézte a férfit. Piton látta szavai hatását, és életében talán először megbánta cinikus viselkedését. De mégsem szólt semmit. Soha nem kért volna bocsánatot. Inkább továbbment.
Sirius látta, mi történt, és Piton viselkedésétől elöntötte a düh. Odasietett a nőhöz, mert úgy érezte, valahogy kárpótolnia kell a férfi modortalanságáért. Nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy csípős megjegyzést, jó hangosan, hogy Piton is meghallja.
- Kár fecsérelni az idődet egy ilyen kisstílű alakra.
Damona nem felelt. Pitonra nézett, de a férfi nem adta jelét, hogy hallotta volna Siriust. Pedig jól hallott mindent. Elöntötte a gyűlölet, és a féltékenység, de nem akart reagálni a férfi provokációjára.
- Mi történt az erdőben? - kérdezte Damona, hogy témát váltsanak. Nehezére esett volna beszélni Pitonról, és az érzelmeiről. Talán majd egyszer, négyszemközt, de nem most.
- Szétcsaptunk néhány csontváz között.
Ezalatt társaság többi tagja is csatlakozott hozzájuk.
- Damona! - köszönt Lupin, amikor odaért.
- Remus! - nézett rá meglepett csodálkozással a nő - Mikor érkeztél? Annyira örülök neked!
- Csak most jöttünk, kora délután. Zajlik itt az élet! Na, hadd nézzelek! Tényleg gyönyörű boszorkány lettél! - bókolt a férfi mosolyogva, miután alaposan megszemlélte.
- Te viszont cseppet sem változtál! - nevetett Damona, és örült, hogy régi barátja eltereli figyelmét Pitonról, és nem marad magára a gondolataival.
- Látom, már meg is találtad a virágot. Remélem, tetszik!
- Te hoztad? - kérdezte kis szünet után, és remélte, hogy nem hallatszik hangján a csalódottság. Maga sem értette miért, de egészen idáig reménykedett. "Mégsem Piton volt. Hát persze. Nem is tudott a csokorról. Őrültség volt ilyet feltételezni róla."
- Nyugodtan dobd ki, ha nem tetszik - fűzte hozzá Lupin, látva Damona fakuló mosolyát.
- Miket beszélsz! Csodálatos! Köszönöm!
Lupin bemutatta a menyasszonyát, és Mordon is összeismerkedett Damonával. Egyetlen szemével barátságosan nézett a nőre, és megnyugodva állapította meg, hogy megbízhatónak és egyenesnek tűnik.
Még bele sem kezdtek a beszélgetésbe, amikor elölről, a fák közül Dumbledore hangját hallották.
- Azonnal jöjjenek ide! Nem vagyunk egyedül!
A csata feszültsége még nem múlt el, és villámgyorsan az igazgató köré gyűltek, mind a nyolcan.
- Ketten behatoltak a Roxfort területére. Már egy ideje itt lehetnek… Maradjunk együtt, amíg ki nem derítjük, kik azok.
Dumbledore elindult a mező felé, ahonnan az ismeretlenek érkezésére számított. A csapat követte, és minden eshetőségre készen maguk előtt tartották varázspálcájukat.
A mezőn két alak közeledett feléjük.
Viharverten és elcsigázottan festettek, mégis megpróbálták fenntartani az előkelőség és magabiztosság látszatát. Damona összehúzott szemmel méregette őket, és szétáradt benne az adrenalin, amikor felismerte a két férfit.
- Dumbledore - köszönt fejbólintással Skenyrd amikor odaért. Lucius Malfoy nem szólt semmit, csak hűvös tekintettel nézte az öreg varázslót. A többiekről tudomást sem vettek, mintha ott sem lettek volna.
- Mit keresnek itt? - kérdezte az igazgató.
- A táborunkat megtámadták az éjjel, és sok társunk odaveszett. Biztonságos helyre van szükségünk, ahol nem vagyunk egyedül. Kevesen vagyunk, hogy legyőzzük az ellenséget - recsegte szárazon.
Sosem gondolta volna, hogy gyűlölt ellenfeléhez, Dumbledore-hoz kell fordulnia segítségért, de most nem volt más választása. Gyakorlatilag alig maradtak néhányan, és mint a csoport felelős vezetője, nem kockáztathatott. Voldemort eltűnt, és egyedül maradtak. Bármennyire is nehezére esett, össze kellett fogniuk a közös ellenséggel szemben.
- Azt hiszi ez a két féreg, hogy itt menedéket kaphatnak?! - horkantott fel Sirius gyűlölettől izzó hangon. - Azért, amit velem tettek, százszor meg kell haljanak! Pusztuljatok innen!
Dumbledore rendreutasító mozdulatot tett, és Skenyrdhez fordult.
- Kik voltak a támadók?
- Csontvázak és emberi hullák. Több ezren voltak. És tudjuk, hogy még gyülekeznek. A Roxfort ereje megállíthatja őket. Egyezséget ajánlok. Menedéket kérünk, és ennek fejében felajánljuk segítségünket az ellenséggel szemben.
- A csontvázak ezek szerint magukat követték. Hm… Óriási segítség. Köszönjük, de nem kérünk belőle! - morogta Mordon.
Skenyrd szeme felvillant, de inkább csendben maradt és kérdőn az igazgatóra nézett. Azonban Dumbledore még nem mondta ki a végső szót.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 24. fejezet