Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXV.

Vihar előtti csend

Másnap reggel Damona kedvetlenül és elcsigázottan ébredt. Csak pár órát aludt, miután az egész éjszakán át tartó lázas töprengés után végül is elnyomta a fáradtság. Madame Pomfrey még az este megnézte, és ahogy sejtették, ezúttal az ő tudása is kevésnek bizonyult. Próbálkozott néhány varázslattal, és két bögre különleges főzetet is megitatott vele, de egyik sem volt hatásos. Tanácstalanul tárta szét a kezét, és még csak nem is tudta megnyugtatni azzal, hogy hamarosan elmúlik a hatás. Éjjel vagy százszor végiggondolta a varázslatot, és azt, hogy hogyan fordulhatott elő, ami történt. Haragudott önmagára, mert tudta, hogy csak saját magát okolhatja érte. "Azt hittem, hogy képes vagyok uralni a gondolataimat… de nem! Elég, ha megfogja a kezem, és elborul az agyam, mint egy hamvas kis diáklányé…" Szégyellte, és kemény szavakkal ostorozta önmagát. Volt már szerelmes korábban is, de akkor mindig külön tudta választani érzelmi életét a feladataitól. Most viszont úgy érezte, ez a szerelem teljesen a hatalmába kerítette, és nem ura többé önmagának. Mindig minden gondolata mögött ott ólálkodik a férfi, és elég, ha meglátja, azonnal elveszti józanságát. A fél éjszakát átvergődte, mire rájött, azzal, hogy dühöng, és lassan ösvényt tapos a szőnyegbe ideges járkálásával, nem old meg semmit. Mást nem tehet, mint elfogadja magát, minden esendőségével együtt. Jobb, ha kitalál valamit. Eddig meg volt győződve arról, hogy vészhelyzetben maximálisan tud koncentrálni, és érzelmeit képes kordában tartani. Most már nem volt ebben olyan biztos. És ha még egyszer megtörténik vele, ami tegnap, akkor figyelmetlensége egy csatában akár az életébe is kerülhet.
"Tartsd távol magad tőle!" Ez a rövid kis mondat volt az éjszakai töprengés eredménye. "Hisz hozzá sem tudok érni!" - felelte keserű gúnnyal önmagának. Még az is megfordult a fejében, hogy elhagyja az iskolát. De tudta, hogy ez megfutamodás lenne, és szükségük van a segítségére. Már amennyi segítséget tud nyújtani ebben a testi és lelki állapotban.
Délelőtt nem volt órája, reggelizni pedig semmi kedve sem volt. Az ablakban ácsorgott, és a távolt kémlelete. A Tiltott rengeteg csupasz fái komoran barnállottak, és a tó ólomszínű vize lustán hullámzott a fakószürke ég alatt. Komor, téli nap volt, az egész táj aludt. Még postabaglyok sem szelték át az eget.

De a nyugalom csak látszólagos volt.
Messze, a skót felvidék süppedős lápvidékén és a walesi erdők fái között különös, fekete füstpászmák szálldostak a nedves fűcsomók felett. Ide-oda imbolyogtak, kezdetben úgy tűnt, céltalanul. Aztán ahogy múltak a napok, lassan összetömörültek, és fokozatosan határozott alakot öltöttek. Az ember által még nem látott, csak hallott bansheek, a kelta mondák sikító démonai elindultak. Sivító hangjukat messze vitte a szél.

Damona nem először tapasztalta meg, hogy a tétova bizonytalanság jobb, mint a súlyos bizonyosság. Nem akart lemenni, nem akart emberekkel találkozni, mert így tovább táplálhatta a halvány reményt, hogy elmúlt a félresikerült varázslat hatása. Minél későbbre akarta halasztani a tényekkel való szembesülést.
Mire eljött az ebédidő, minden aggodalma ellenére is megéhezett, és úgy döntött, nem vár tovább. Nem ülhet napokig a szobájában. Jobb, ha túlesik rajta.
Több lépcsőn, és folyosón is végigment, mire gyerekeket pillantott meg. Szívdobogva közeledett feléjük, és magában erősen kívánta, hogy legyen vége a varázslatnak. A közelükben azonban a gyerekek félreugrottak az erőterétől, és csak úgy tudott elhaladni mellettük, ha a fal mellé húzódtak. "Hogy is képzelhettem, hogy mára minden a régi lesz…" - gondolta csalódottan. A falba ütközés érzése minden alkalommal megismétlődött, akárhányszor találkozott valakivel. Ez tovább növelte fájdalmát, és elkeseredését, mert újból és újból az eszébe juttatta állapotát, és nem hagyta, hogy megfeledkezzen róla.
Az ebédlőben már csak kevesen voltak, és halk beszélgetés, az étkezés otthonos zörejei fogadták.
Végignézett a társaságon. Piton is ott volt, úgy látszik, ő sem kedvelte az ebédszünet nyüzsgését. Damona kiválasztotta az asztal legtávolabbi sarkát, és oda ült le, a többi tanártól távol. Nem volt szüksége újabb bizonyítékra.
- Hogy van, kedvesem? - kérdezte McGalagony, de amikor pár lépés után kénytelen volt megtorpanni, látta, hiábavalóan reménykedett. - Ha bármire szüksége van, csak szóljon - tette hozzá sajnálkozva.
- Köszönöm - bólintott Damona, és a továbbiakban csak az evéssel foglalkozott. Nem kívánt társalogni senkivel.
Úgy érezte magát, mint akit egy el sem követett bűn miatt kegyetlen büntetéssel sújtottak. Kirekesztették embertársai közül, de nem úgy, hogy egy távoli szigetre küldték. Ő a többiek között lett száműzött.
A diákok között hamar elterjedt a különös eset híre, és most kíváncsian és talán kissé sajnálkozva méregették az egymagában ülő tanárnőt, és örültek, hogy nem velük történt a különös varázslat.

Kínából, Ráij szigetéről, Hadramaut és Jemen síkságairól a Nisnák - a félig démon, félig ember lények - hosszú sorai meneteltek Európa felé.

Délután, ahogy Dumbledore ígérte, elkezdődtek a párbajórák. Évfolyamonként folyt az oktatás, és a diákok érettségüknek megfelelő technikákat sajátítottak el.
Az ötödévesek a belső röpdében gyűltek össze. Izgatottan várakoztak, a veszélyről, meg tegnapi csatáról beszélgettek. Éppen azt tárgyalták, hogy milyen varázslatokat fognak tanulni, amikor nyílt az ajtó, és belépett Damona, Syronne, Piton és Lupin. Damona fellépett az emelvényre és beszélni kezdett.
- Ma az alapvető védő- és támadó varázslatokat fogjuk átismételni. Volt már korábban néhány ilyen jellegű órátok, de még van mit tanulnotok - utalt vissza Lockhart híresen félresikerült oktatási kísérletére. - A következő alkalmakkor megmutatjuk, hogyan védekezzetek a lélekkel már nem rendelkező támadókkal szemben. Aztán megtanítjuk nektek azokat a technikákat, amikkel megakadályozhatjátok, hogy pszichés befolyás alá kerüljetek. Bizonyára emlékeztek Lupin professzorra, aki két évvel ezelőtt a sötét varázslatok kivédését tanította. Ez itt Syronne Rhiannon professzor, Erdélyből. Piton professzort pedig nem kell bemutatnom. Most Lupin professzor mond nektek néhány szót.
- A varázslatok nagy részét már ismeritek - nézett végig a gyerekeken a férfi, miután felért a dobogóra. - A kombinációk elsajátítása azonban még hátravan. A párbajokban és a csatákban nem az a legfontosabb, hogy helyesen ejtsétek ki az igéket, vagy pontosan célozzatok, mert ez alapvető. A fontos az, hogy gyorsan kapcsoljatok, és helyesen cselekedjetek. Ezeket csak gyakorlással lehet megtanulni. Természetesen vannak bizonyos sémák, beidegződések, amelyek megkönnyítik a küzdelmet. Ezeket fogjuk megmutatni. A jó rögtönzés csak nagyon kevesek kiváltsága. Az első, amit meg kell tanulnotok, hogy az önvédelem esszenciális - egy pillanatra megállt, mert látta, hogy szavai értelmét nem fogták fel teljesen. - Úgy értem, lényeges. Tehát sohasem támadunk először, hanem kivédjük az ellenség csapásait, hogy aztán az ő gyengeségüket kihasználva sújtsunk le rá. Gyorsnak, precíznek és nagyon-nagyon megfontoltnak kell lennünk. Most pedig egy kis bemutató következik. Professzor úr! - nézett rá Pitonra - Segítene nekem?
Piton bólintott, és felsétált az emelvényre. Hűvösnek és majdnem flegmának tűnt, megállt Lupinnal szemben. Damona közben a háttérbe húzódott. A két férfi egy pillanatig mereven egymás szemébe nézett, majd hátat fordítottak, és tíz lépésre távolodtak egymástól.
Damona és Syronne feszülten figyelte őket. Mindketten tudtak a diákkori párbajukról, és féltek, hogy komoly kárt tesznek egymásban. Aggodalmuk azonban feleslegesnek bizonyult, mert Piton és Lupin ezúttal alárendelték ellenszenvüket a bemutatónak, és hidegvérrel, indulattól mentesen párbajoztak.
A feszültség mégis szinte vibrált a levegőben, mielőtt összecsaptak. A diákok csak azt látták, hogy szemmel követhetetlen gyorsasággal hadonásznak pálcájukkal, és ajkuk varázsigéket mormol. Lenyűgöző látványt nyújtottak, ahogy szilárdan megvetett lábakkal hárították el a záporozó átkokat, úgy, hogy egyetlen hajszáluk sem görbült meg. Mintha egy minden részletében kidolgozott harmonikus táncot, nem pedig párbajt láttak volna. Tekintetük hol Pitonra, hol Lupinra vándorolt, és annyi minden történt, hogy nem is tudták felfogni. A levegő sistergett a cél tévesztett varázslatoktól. Olyan gyorsan hadartak, és kezük olyan sebességgel mozgott, hogy a mozdulatok összefolytak, és a varázslatokat sem lehetett elkülöníteni egymástól. Senki nem tudta, hogy lehet, hogy mégsem talál egyik sem.
A küzdelemnek egyszer csak vége lett. A két férfi leengedte a varázspálcát, és meghajoltak egymás felé.
- Talán nem titok, hogy a professzor úr nem a legjobb barátom - mondta Lupin fanyar mosollyal a diákoknak. - A párbajnál azonban minden személyes érzésünket félre kell tennünk, és figyelnünk kell az ellenfelünk legapróbb rezdüléseit is. Szinte ki kell találnunk a gondolatait, hogy megelőzhessük a támadást. Csak így van esélyünk.
Damona megkönnyebbülten elmosolyodott. Büszke volt mind a két férfire, és elégedetten állapította meg, hogy egyikük sem akart visszavágni a régi párbajban elszenvedett sérelmekért.
Összeszorult gyomorral követte Piton minden egyes mozdulatát. Bámulattal adózott villámgyors, mégis méltóságteljes mozgásának, és vele együtt átélte a küzdelem feszültségét. Ahogy nézte, rájött, azzal hogy távol tartja magát tőle, semmit sem ér el. Hisz már a látványára is megrohanják az érzések, és nem teheti meg, hogy folyton kerüli. Jobb, ha hozzászoktatja magát, hogy a közelében él. Meg kell tanulnia kezelni a fullasztó fellángolásait. Talán majd később, ha fakul az élmény, és lohad a tűz, sokkal könnyebb lesz.
A diákok párba álltak. Minden tanárra egy-egy ház jutott. Aprólékosan elmagyarázva megmutatták a varázslatokat, majd figyelték, hogyan sikerül elsajátítani őket. Egyszerű, ártalmatlan igékkel kezdték, amikkel nem tehettek komoly kárt egymásban. Kezdetben nehézkesen ment, és a figyelmetlenebb és lassúbb diákok hamar hosszú füleket, vagy hatalmas fogakat növesztettek, és a legváltozatosabb torzulásokat mutatták. Most látták csak igazán a gyerekek, hogy milyen sok tudásra és tapasztalatra van szükség, a tökéletes védekezéshez. Amikor már begyakorolták a technikát, az óra véget ért. Visszaküldték őket a körletükbe, és egy másik évfolyam özönlött a helyiségbe.

Amíg Roxfort népe saját ügyeivel volt elfoglalva, Írországban megmozdult a föld.
Akherón, akiről Vergilius, Lucanus és az ír legendák szólnak, Urának irányítása alatt elindult Cork városából.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 26. fejezet