Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXVI.

Rossz hírek

Másnap reggel Dumbledore hatalmas lények közeledését érezte. Aggódva hívta magához néhány tanártársát, hogy fogadják az érkezőket. Sietve közeledtek a védőzóna széléhez, és felkészültek az esetleges támadásra.
A Roxfort szélén, a védelmi vonalon kívül nagy meglepetésükre egy férfi állt. Nagy termete alapján félóriás lehetett. Mögötte öt hatalmas, félelmetes külsejű sárkány várakozott, jól nevelt ebek módján. Az egyikükön nyereg volt, nyilván rajta "lovagolva" érkezett. Vastag lánccal fogta pórázra őket, másik kezében pedig egy két méter hosszú acélbuzogányt tartott. Amikor megpillantotta a kis társaságot, élükön az igazgatóval, meghajolt, miközben könnyedén meglóbálta a súlyos fegyvert.
- Buon Giorno Signore Dámblidóré! - köszönt mély, öblös hangján. - A nevem Ciro Tensa Campioni. Ágrid barátom hívására érkeztem, és elhoztam néhány amicimet… akarom mondani barátomat - hadarta dallamosan, úgy vigyorogva, hogy mind az ötven foga kilátszott.
Egyszerűen, de tisztán öltözött, bő gatyát és csizmát viselt. Izmos testén csak úgy feszült a bőrkabát a kopottas és néhány helyen szakadt bársonying felett. Barna, naptól cserzett bőre volt, és sugárzóan kék szemével jóindulatúan hunyorgott. Sűrű borostája szakállnak is beillett, éjfekete, olajos haját varkocsba fonva hordta. Belső nyugalom, és magabiztosság áradt belőle. Barátságosnak, és tréfás kedvűnek tűnt, de érezték, hogy nem ajánlatos ujjat húzni vele.
- A Scuóla Magistrale del Mago di Firenze üdvözletét hozom, és felajánlom szolgálataimat.
Dumbledore elmosolyodott, és rést nyitott a védelmi zónán, hogy beengedje a férfit és állatseregletét.
- Üdvözlöm, Mr. Campioni. Köszönjük hogy eljött. Mindent megteszünk a kényelméért, és megpróbáljuk elhelyezni az állatait is. Azonnal szólok Hagridnak. Rendkívül fog örülni a hírnek.
- Ne aggassza széjjel magát Signore Dámbildóré! Önellátók vagyunk. Az állataim majd vadásznak maguknak az erdőben.
- Nem lesz szükségük vadászatra. El tudunk látni akár tíz sárkányt is - felelte Dumbledore és elindultak a kastély felé.
Hagridnak azonban szólni sem, kellett, mert hangosan kurjongatva jött ki házából, és amikor odaért, hahotázva lapogatta meg régi barátja hátát. Egyenként nevezte meg a sárkányokat, mintha ő nevelte volna fel őket, és úgy gyönyörködött bennük, mint apa a fiaiban.

Az ötödévesek következő párbajórájára váratlan látogató érkezett, Mr. Malfoy személyében. Most, hogy a fiával együtt ismét az iskolában volt, kihasználta az alkalmat, és személyesen kívánta ellenőrizni az oktatás színvonalát. Amikor belépett, a diákok tisztelettudóan utat nyitottak számára, és egyenesen az emelvényhez ment. Tüntetően megállt és idegesen játszott kígyófejes botjával. Damona fenn állt, és éppen el akarta kezdeni az elméleti oktatást.
- Mr. Malfoy. Mit óhajt? - nézett kérdőn a férfire.
- Azt hallottam, hogy ostobaságokat tanítanak a fiamnak, ahelyett, hogy felkészítenék a valódi harcra. Persze ezen nem vagyok meglepve, mert a Roxfort színvonala az utóbbi időben meredeken zuhan.
Szavai meglepetést váltottak ki a diákokból, és minden szem a tanárnőre szegeződött, hogy mit válaszol. Draco Malfoy gúnyosan és önelégülten elvigyorodott, régi vágya teljesült most. Piton is kíváncsian várta, hogy Damona felveszi-e az odadobott kesztyűt.
- Ez az Ön véleménye - felelte a nő hűvösen. - Mi hiszünk abban, amit tanítunk, és a módszereink beváltak.
- Na ne mondja! Amit tegnap előadtak, az nevetséges! Nézze "kedves" tanárnő! A gyenge jellemek és általában a nők, nem tudják irányítani az indulataikat. Azonban egy férfi erejét megsokszorozza, ha indulatból harcol.
"Milyen érdekes fordulat - gondolta Piton, - ha jól követem az eseményeket, a "régi iskola" nagy harcosa párbajra hív egy nőt…"
- Mr. Malfoy. Úgy látom, máris kellő indulatba hozta magát. Itt az alkalom, hogy levezesse - felelte rá Damona, és egy mozdulattal az emelvényre hívta a férfit. Néhány lány elégedetten mosolygott össze a válasz hallatán. Piton alig észrevehetően, de felkapta a fejét, és várakozásteljes izgalom járta át.
- Természetesen. De figyelmeztetem…, ez igen meggondolatlan lépés az ön részéről - közölte Malfoy felsőbbrendű félmosollyal, és felvonult az emelvényre.
Damona válasz nélkül hagyta öntudatos megjegyzését. Nézte a férfit, ahogy hanyagul ledobta talárját a fiának, és varázspálcáját maga elé emelve megállt vele szemben. Malfoy gőgösen felemelte fejét, és amikor jéghideg pillantása találkozott a nőével, arcára kiült az undor és a megvetés. Damona tudta, hogy nehéz küzdelem vár rá, mert a férfi nem fog kegyelmezni, sőt, kegyetlen lesz. Mégsem aggódott, mert tudta, hogy erős, és bízhat a képességeiben.
Az egész terem elcsendesedett, csak a falon lobogó fáklyák halk sercegése hallatszott.
Malfoy hirtelen támadásba lendült. Suttogva szűrte fogai között az első varázsigét. Damona érezte, hogy páni félelem szállja meg, és lába rogyadozik, de nem törődött vele, és ellentámadásba lendült. Ahogy sejtette, Malfoy nem válogatott az eszközökben, és a legkíméletlenebb lélekre és testre ható varázslatokkal kezdte. De résen volt, és kívülről szemlélve teste reakcióit, egyetlen varázslat sem járt hatással. Fürgén elhárította mindegyiket, és nem fukarkodott a viszonzással sem. A férfi látva, hogy várakozásával ellentétben nem lesz olyan könnyű, és gyors a győzelem, egyre dühösebb lett. Megvetése gyűlöletbe fordult, és eltorzult arccal üvöltötte az átkokat.
Piton régen látott már ilyen komoly párbajt. Őszintén meglepte, hogy Damona ilyen sokáig állja a sarat. Múltak a percek, de egy pillanatra sem lankadt az ébersége, és villámgyorsan reagált Malfoy minden varázslatára. Nézte, milyen kecsesen és nőiesen mozog, mégis úgy harcol, mint egy tapasztalt, és erős varázsló. Soha egyetlen párbaj sem érdekelte úgy, mint ez, és egy sem gyakorolt rá ilyen nagy hatást.
Malfoy minden áron győzni akart. El akarta söpörni ezt a nőt, akinek volt mersze szembeszállni vele. A legjobban az dühítette, hogy nem tudta megfélemlíteni. Figyelte az arcát és a tekintetét, de a rémületnek a nyomát sem látta benne. Pedig gyakorlott szeme könnyen észrevette, ha az ellenfél meginog és elbizonytalanodik. Sok párbajt vívott már, és előbb-utóbb mindig bekövetkezett ez a pillanatnyi habozás, amit ő kíméletlenül ki is használt. De most nem. Még mindig nem. Más eszközökhöz kell folyamodnia.
Nem törődve azzal, hogy hol van, és mit gondolnak róla, elővette a halálfaló körökben használatos varázsigéket.
Damona számított rá, és nem érte készületlenül. Ha nem ismerte volna jól a halálfalókat, a férfi szájának kegyetlen rándulása akkor is elárulta volna, hogy a harc új szakaszba lépett.
Piton visszafojtott lélegzettel nézte a küzdelem alakulását, és gyomra tájékán halvány szorítást érzett. Tisztában volt a halálfaló módszerekkel, és biztos volt benne, hogy Damona - bár eddig bámulatra méltóan állta a sarat - ezúttal nem lesz képes kivédeni ellenfele támadását. Önkéntelenül megmarkolta varázspálcáját, ahogy veszélyhelyzetben szokta.
Malfoy sorozatban lőtte ki az átkokat, de Damona szinte ugyanabban a pillanatban kimondta a hatástalanító varázsigét, és ahogy elhagyták a férfi pálcáját, már el is hamvadtak, céltalanul. A levegőt füst szaga és robbanások, sivítások zaja töltötte meg. A férfit szinte elvakította a düh, és a nő felé indult. Damona rátapadt a tekintetével, figyelte az arcát, a mozdulatait, minden rezdülését. Tudni akarta a gondolatait.
"Meg kell lepnem, hogy kizökkentsem. Meg kell találnom a gyenge pontját! De mi lehet az? Mitől fél egy halálfaló?"
Maga sem tudta, hogyan, de rájött. Talán megérzés volt, vagy több annál? Nem számított, csak az, hogy már tudta, mit kell tennie.
"Engedelmeskedj!" - kiáltotta parancsolón, és lángoló tekintettel Malfoyra nézett.
Malfoy megtorpant, és ahogy találkozott a tekintete a nőével, torkán akadt a szó.
"Mi ez? Valami káprázat? - gondolta megütközve. Nem akarta elhinni, amit lát. A nő állt ott, de mégsem ő volt az. Az a nyomasztó érzés fogta el, hogy a Nagyúr tekint rá, parancsoló és elviselhetetlen súlyú pillantásával. Belémart a félelem, és pálcát tartó keze megállt a levegőben. Az egész csak egy pillanatig tartott. Megrázta magát, hogy elűzze a látomást.
Damonának ennyi elég volt. Elérte célját. Sikerült kizökkentenie Malfoyt, és átvette az irányítást. Tétovázás nélkül támadásba lendült, és kíméletlenül szórta a férfi felé a varázslatokat. Ellenfele lépéshátrányba került, és bár próbálta visszaszerezni pozícióját, tudta hogy elvesztette a harcot.
Piton megdöbbent a váratlan fordulattól. Nem hitte, hogy ez lehetséges. Sosem feltételezte volna a nőről, hogy képes megfordítani a harc menetét. Az a pillantás, ahogy Malfoyra nézett, őt is a hatalmába kerítette, és képtelen volt levenni róla a tekintetét. Megint elragadta a gyűlöletes vágy, és gyötörte a tudat, hogy olyan elérhetetlenül messze van.
Malfoy védekezett, de nem volt elég gyors. Elvesztette az egyensúlyát, és a földre került. Damona szeme felvillant és szája gúnyos mosolyra húzódott. Leengedte varázspálcáját.
A harc véget ért.
A férfi feltápászkodott és vicsorogva talárja után nyúlt. Damonát büszkeséggel vegyes öröm töltötte el. Legszívesebben győzelemittasan a férfi szemébe kacagott volna, de visszafogta magát és udvariasan meghajolt felé. Malfoy nem viszonozta a gesztust. Megfordult a fejében, hogy amint a nő hátat fordít, megtorolja a tekintélyén esett csorbát, de nem volt alkalma rá. Damona folyamatosan szemmel tartotta. Megvetően elbiggyesztette a száját, és levonult az emelvényről.
- Egy rendes pástot nem tudnak ácsolni… elbotlik rajta az ember. Gyerünk, Draco - szólt ellentmondást nem tűrően a fiának, és kivonultak a teremből.
Az ajtó becsukódott, és minden szem a tanárnőre szegeződött. A gyerekek sosem láttak még ilyen küzdelmet, és még mindig az élmény hatása alatt álltak.
- Akkor folytassuk az órát - mondta Damona, mintha csak kávészünetet tartottak volna, és lement az emelvényről.
Ha látta volna a bájitaltan tanár tekintetét, azonnal kiesett volna oktatói szerepéből.

Késő délután a Roxfortba ismét új vendégek érkeztek. Sőt, szinte elözönlötték az előcsarnokot, ahogy hatalmas csapatokban betódultak a kétszárnyú ajtón. Erdei manók voltak, a saját nyelvükön kumucoknak nevezték magukat. Az apró termetű, szőrős kis lények rosszabbak voltak, mint a gyerekek: ugrándoztak, idegesen lármáztak, időnként láthatatlanná váltak, és egészen máshol bukkantak fel. Több százan lehettek és látszott rajtuk, hogy mindannyian rettenetesen meg vannak rémülve. Fekete gombszemükkel riadtan nézegették a hatalmas csarnokot. Nem voltak hozzászokva az épületekhez. Erőkben, ligetekben éltek, a fák ágai között épített kis házikókban. Utoljára érkezett a vezetőjük, a Kumuckirály, akit minden kumuc apjaként tisztelt és szeretett.
Gyorsan úrrá lett a fejetlenségen, mert nem akarta, hogy az emberek szedett-vedett hordának tartsák a népét. Megnyugtató szavaira elcsendesedtek a családok, és cókmókjuk mellé telepedve várták, hogy elszállásolják őket.
Dumbledore meglepődött hatalmas számukon, amikor beengedte őket a védővonalon, és most kíváncsian sietett le a lépcsőn, hogy megtudja váratlan érkezésük okát.
- Antofagast! Rég találkoztunk. Meglep, hogy itt látlak. Mi történt? - Sejtette, hogy nagy baj lehet, mert a kumucok önszántukból sosem mentek emberek közé, főleg nem az épületeikbe.
- Dumbledore, kedves barátom! - köszöntötte a király sajátos, vékony torokhangján, és meghajolt. - Bocsásd meg, hogy így rátok törtünk, de minden erdőnk veszélyben van. Sokan meghaltak közülünk a védekezésben. Nem mehettünk máshová. Te talán meg tudsz védeni minket.
Az igazgató körülnézett, és látta, hogy sok magányos, szomorú kumuc ül batyuját szorongatva. Összeszorult a szíve. Mindig is szerette ezt a kedves manó-népet.
- Sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények között kell viszontlátnunk egymást. A kastély természetesen a rendelkezésetekre áll. A házimanók már intézkednek.
- Köszönöm. Remélem, hasznotokra válunk majd a harcban. Mert harc lesz, az biztos.
- Menjünk az irodámba - javasolta Dumbledore.

Korán esteledett. Mire befejeződtek a párbajórák, hideg, téli sötétségbe burkolózott az egész kastély. A derült égen sziporkázva ragyogtak a téli csillagképek. Ma egészen jól haladtak, és a gyerekek szorgalmasan dolgoztak, amiben nem kis része volt Damona bemutatójának.
Az éjszaka eseménytelenül telt, és semmi nem zavarta a Roxfort nagyszámú lakójának nyugalmát. Két varázslónak mégsem jött álom a szemére. Az egyikük Dumbledore volt, aki rendszert keresett a káoszban, és órákon át töprengett, megoldást keresve. A Kumuckirály mindenről tájékoztatta, ami a külvilágban történt, és ez bizony nem nyugtatta meg.
A másik pedig Piton volt.
Fáradt volt, és elgyötört. Szerette volna megfékezni gondolatait, és elaludni végre, de ahogy vánszorgott az idő, egyre kevésbé volt ura önmagának. Agya, mint a mókuskerék járt körbe-körbe, és ugyanazok a jelenetek peregtek le lelki szemei előtt. Képtelen volt leállítani magát. Már órák óta csak Damonára gondolt. Folyton a párbaj jelenetei játszódtak le a szeme előtt. Amikor felemelt varázspálcával, lázasan csillogó szemmel támadt Malfoyra… az a könnyedség, ahogy mozgott, és a gúnyos mosolya, amikor látta, hogy győzött. Be kellett ismernie, hogy tévedett vele kapcsolatban, ami a tapasztalatlanságát illeti. Dumbledore tehát megint jól döntött, hogy őt jelölte ki a sötét varázslatok tanítására. "Mi minden lehet még, amit nem tudok róla…?"
Elborította az eszelős vágyakozás. Az orrában érezte a nő illatát, bőre finomságát, hallotta nevetését, és emlékeiből elözönlötték mindazok a jelenetek, amikor találkozott vele, a tekintete, a mozdulatai, léptei, és persze az a szenvedélyes éjszaka.
Megpróbálta visszaszerezni higgadt józanságát és tárgyilagosságát, de nem sikerült. Fogcsikorgatva járkált a szobában, és menekülni szeretett volna önmaga elől. Hirtelen elhatározással leült az asztalához, és maga elé húzta a harmadéves diákok felmérőjét, hogy kijavítson néhányat. Azt remélte, hogy ha levon néhány pontot a Griffendéltől, az majd eltereli figyelmét és megnyugtatja. Nem használt. Képtelen volt odafigyelni. Egyfolytában Damona járt a fejében, képek zaklatták szakadatlanul. Még az asztaláról is az jutott eszébe, hogy mindent lesöpört a tetejéről... Arrébb lökte a dolgozatokat, és az asztalra könyökölve a kezére hajtotta a fejét. Megpróbált ellenállni a sürgető kényszernek, hogy végigrohanjon a kastélyon és berontson a szobájába, hogy vele legyen. Gyötrődve dörzsölte meg arcát és homlokát, és nagyot sóhajtott.
Úgy érezte egy örvény szélén áll, és folyton egyensúlyozik, hogy ne zuhanjon bele a feneketlen mélységbe. Haragudott a nőre, sőt, gyűlölte azért, mert befészkelte magát a gondolataiba, a lelkébe, és nem tudta kiirtani magából. Azt hitte, ha nem vesz róla tudomást, akkor meg is szűnik a számára, és minden olyan lesz, mint régen. De Damona továbbra is ott volt, és kénytelen volt bevallani magának, hogy vonzódik hozzá. Gyűlölte ezt az érzést, mert számára azonos volt a gyengeséggel, amit megvetett. Senkire nincs szüksége, és nem akar felelősséget vállalni senkiért. Nem akar közel engedni magához senkit. Mindig is egyedül volt, és nem is tudta volna elképzelni másképp. Nem fog belesétálni a csapdába, hogy érzelmileg kötődjön valakihez! Pár nappal ezelőtt még sikerült elhitetnie magával, hogy "ura önmagának, és kézben tartja az érzelmeit. Ő nem tartozik azok közé a nevetséges férfiak közé, akiket az érzelmeik és az indulataik vezérelnek." Értékrendjében a higgadt gondolkodás és logikus cselekvés mindennél többet ért.
Ma éjjel viszont megint elvesztette a fejét. Folyton kínozta valami, és rágta belsejét egyre elviselhetetlenebbül. Feszült lett, ingerült, és érezte a benne tomboló energiát.
Azt képzelte, hogy egyetlen nő sem lehet rá ekkora hatással. Hiába gondolta azt, hogy múló szenvedély, hogy csak a teste követelőzött, és lelkileg soha nem érinti meg. Szüksége volt rá, látni akarta, és már nem volt elég, hogy csak távolról nézheti. Végtelenül gyűlölte Siriust, hogy a közelében lehet. Csak magának akarta. Vele akart lenni, és meg akarta érinteni.
"Ne higgye, hogy álmatlan éjszakákon át a magánéletéről töprengek, Miss Flor" - emlékezett saját szavaira. Keserűen elhúzta a száját. "Ide jutottam! Ez a nő megőrjít, és ha arra gondolok, hogy nem tudok hozzá érni… ha akarnék se tudnék… itt van a közelemben, karnyújtásnyira, és én nem tudom megérinteni!!!"
Hirtelen felpattant és öntudatlanul járkálni kezdett, hogy úrrá legyen kétségbeejtő vágyakozásán.
Már hajnalodott, mire felindultsága csillapodott, és átvette helyét a kimerültség.

Dumbledore másnap reggel értekezletre hívta össze kollegáit, barátait és vendégeit. A Roxfort falai között már régen nem tartottak ilyen komoly megbeszélést. Az igazgatón és a teljes tanári karon kívül jelen volt, Sirius, Lupin, Syronne, Hagrid, Ciro Tensa, a halálfalók, minden ház prefektusa, és a Kumuckirály. A szellemek közül meglepetésre eljött a Véres Báró, és Félig-Fej-Nélküli Nick. Dumbledore irodájában nem is fértek volna el, ezért az igazgató a tanáriban tartotta a gyűlést. A székeket félkörben rendezték el, hogy jól lássák egymást. Damona sokkal kipihentebb volt, mint előző nap, és bár állapota még mindig kétségbeeséssel töltötte el, az első sokkon már túljutott. Kíváncsian és némiképp aggódva nézett az értekezlet elébe. Ösztönei azt súgták, hogy Dumbledore fontos bejelentésre készül. Ahogy végignézett a társaságon, szeme megakadt Pitonon. A férfi úgy festett, mint aki átharcolt egy egész éjszakát. Arca fakó volt, vértelen ajkait mogorván szorította össze, fekete szemei alatt karikák húzódtak. "Remélem nem beteg?" - gondolta aggódva. Nem volt ideje tovább töprengeni, mert Dumbledore megállt a félkörrel szemben és beszélni kezdett.
- Kedves barátaim! Talán elhiszitek nekem, hogy sokat megéltem. Láttam megnyerhetetlen csatákat, verhetetlen seregeket, tévedhetetlen hadvezéreket, de mindig bebizonyosodott, hogy a jóslat megmásítható. Ma reggelre azonban olyasmikre jöttem rá, amik bárki mást a kétségbeesés szélére sodornának. Nem akarok nagy szavakat használni. Tudjátok jól, nehéz megijeszteni… És most sem félek… Ha rátok nézek, úgy gondolom, ilyen erős hadsereg még senkinek nem állt a rendelkezésére. - Végighordozta tekintetét "hadvezérein". - Tudom, hogy tízezrek is kevesen lennének erőitek legyőzésére. DE… Nem tízezrekkel állunk szemben. Fekete Antofagast, a Kumuckirály olyan információkat közölt velem, melynek tudatában nem küldhetlek nyugodt szívvel csatatérre titeket. - Maga elé meredve mélyet sóhajtott.
- El kell mondjam, hogy kivel álltok szemben. Az Úrnő, vagy más néven Skorpiókirálynő, akinek kiléte mindeddig ködbe burkolózott, az egyiptomi Selketh istennő. Őt csak egy másik isten tudta letaszítani e földről. Nem kis ellenfél. De Selketh semmi ahhoz az úrhoz képest, aki a holtakat támasztja fel, és csontvázak seregeit irányítja. Rájöttem, hogy ő nem más, mint maga Seth. - Szünetet tartott, és megvárta, míg az elhangzottak súlyát mérlegeli hallgatósága. Csak eztán folytatta.
- Azoknak, akiknek e név nem lenne ismerős: a gyűlölet, a halál, és a szenvedés istene elindult, hogy leigázza a világunkat. Egyedül Mi vagyunk, akik megállíthatják. És lám, innen nézve, már mily kevesen vagyunk!

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 27. fejezet