Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXVII.

Ennumeráció

Dumbledore szavait döbbent csend fogadta. Hosszú, súlyos csend. Percekig nem szólalt meg senki, csak némán meredtek maguk elé. A hírek jóval hátborzongatóbbak voltak, mint amire számítottak, és szinte sokkolta őket a bejelentés.
Damona letaglózva, és zavarodottan ült, próbálta felfogni az elhangzottakat. Seth támadt fel ellenük! Az igazgatóra nézett, mintha azt remélte volna, hogy az ősz varázsló megrázza fejét, és mosolyogva bejelenti, hogy csak tréfált. De Dumbledore arckifejezése pontosan elárulta, hogy nincsen humoros kedvében. Jól hallott mindent. Szerette volna meg nem történtté tenni a pillanatot. A rémisztő jelen fényében az elmúlt évek és az átélt nehézségek mind jelentéktelennek tűntek. Még a kényszerű elszigeteltség fájdalma is eltörpült a fenyegető veszély kiváltotta érzések mellett. Átjárta a félelem, és tehetetlennek érezte magát a rájuk váró megpróbáltatásokkal szemben. Seth! "Mit tehetünk ennyien istenekkel szemben?!" Végighordozta tekintetét az egybegyűlteken. Mindannyian komoran meredtek maguk elé, mint akiket letaglóztak. Úgy érezte, mintha egy perc alatt megváltozott volna a világ. Ugyanabban a teremben ült, ugyanaz a téli nap sütött be az ablakokon, mégis más lett minden. A levegő lehűlt, a fények tompábbá váltak, a színek kifakultak, az árnyékok elmélyültek. Mintha a szoba fogékonnyá vált volna a benne tartózkodók hangulatára.
- Khmm! Nekem van néhány barátom… tán szólok nekik - emelkedett fel székéről Ciro Tensa. Erős hangja szinte belehasított a csendbe. Minden szem rászegeződött.
- Sokat érünk néhány tohonya óriással - jegyezte meg idegesen Skenyrd.
Ciro a halálfaló felé fordult, mint aki nem hisz a fülének. Elvörösödött az erőlködéstől, hogy ne büntesse meg azonnal az "ismeretlent" meggondolatlan megjegyzéséért. Olyan arcot vágott, mintha egy hurrikán próbált volna mosolyogni.
- A föld legerősebb harcosait hívom ide! - mennydörögte.
- Köszönjük, Ciro. Nagyon jó ötlet - vágta rá gyorsan Dumbledore, hogy elejét vegye a szükségtelen vitának. - Minden segítség elkél.
- Szólok az enyéimnek - jegyezte meg Syronne is, mély alt hangján.
- Köszönöm, Miss Rhiannon - nézett rá az igazgató, - Legkorábban mikor tud ideérni a segítség?
- Leghamarabb három nap múlva - felelte a nő. Ciro egyetértett vele.
- Mielőtt komolyabb tervezgetésbe fognánk, szeretném elmondani mindazt, amit tudok - emelkedett szóra a Kumuckirály, és megállt a hallgatósággal szemben. Nem volt magasabb az ülőknél, mégis tekintélyt és hatalmat sugárzott. - Az ellenség, becsléseim szerint egy hét múlva ideér. Ez azt jelenti, hogy alig hat napunk van kidolgozni a stratégiánkat, és felkészülni. Népem úgy értesített, hogy minden irányból ide, a Roxfortba tartanak a seregek, ezért egyértelmű, hogy itt lesz az első komoly összecsapás. Miért?… Csak feltevéseim vannak, de ebben a helyzetben minden apró felismerés segíthet!
A népem rendelkezik azzal a képességgel, hogy érzi a környezet energiaszintjét, és azt, ha valahol zavar keletkezik ebben a finom hálózatban. Meg tudjuk gyógyítani, ha valahol elakad az áramlás. Ha tehetjük, olyan vidéken telepedünk le, ahol az energia rezgésszintje magasabb. Mindenki tudja, hogy a Roxfort is olyan helyre épült, ami nagyon erős mágiával rendelkezik. Ehhez még hozzáadódik a sok erős varázsló mágiája is. Seth jó hadvezér, nem véletlenül tör ellenünk. Nem akarja szétforgácsolni seregeit, hanem a legnagyobb erődítmények ellen vonul. Közel, és távol nincs még egy olyan hatalom, mint a Roxfort. Ha minket, varázslókat legyőz, akkor a muglik összes fegyvere sem lesz elég ahhoz, hogy megállítsák.
- Éppen karácsonykor lesz a csata… - jegyezte meg McGalagony. - Mi lesz a gyerekekkel? Pár nap múlva kezdődik a szünet. Hazaküldünk mindenkit?
- Az alsó évfolyamokat mindenképp - felelte Dumbledore. - A végzősök pedig eldönthetik, hogy maradnak-e.
- Semmi szükség arra, hogy a forrófejű, félig még gyerek végzősök megnehezítsék a dolgunkat. Itt nem lehet bohóckodni. Mindenki menjen haza - közölte véleményét Piton.
- Egyetértek - helyeselt Damona. - Ha arra kell figyeljek, hogy őket védjem, nem tudok másra koncentrálni.
- Úgy vélem, megfelelő felkészítést kaptak a párbajórákon, és egyébként sem gyerekek már, meg kell bíznunk bennük! És szükségünk is van rájuk! - Gondolkodott el az igazgató.
- Nincs semmi tapasztalatuk! Nevetséges gyerekekkel csatába menni - dühöngött Piton, és összehúzott szemmel Damonára nézett megerősítésért. Megelégedésére szolgált, hogy a nőben szövetségesre talált. Sötét pillantása most sem maradt hatás nélkül. Damona már válaszra emelkedett, de Dumbledore leintette.
- Egy hadvezérnek néha nehéz döntéseket kell hoznia! Egyébként, Perselus, senkinek nincs harctéri tapasztalata az első csata előtt. Önnek sem volt - ráncolta össze a homlokát az öreg varázsló.
Piton szeme felvillant, és szóra nyílt a szája, de McGalagony megelőzte.
- Albus, mi itt az anyjuk és az apjuk vagyunk! Az ember nem küldi csatába a gyerekeit.
- Minerva, ha most nem hozzuk meg ezt a döntést, nem lesz kit védenie. Negyven varázslóról nem mondok le. De dönthetnek, mint ahogy mindenki, aki itt ül - zárta le a kérdést az igazgató.
- Szólnunk kell a szülőknek. Minerva, kérem, szervezze meg, hogy a kisebbek hazajussanak, úgy, hogy ne terjedjen el a közelgő csata híre az otthonaikban. Nem lesz könnyű. Sajnos azt kell mondanom, magunkra maradtunk. Egyelőre csak mi tudjuk, hogy milyen ellenséggel állunk szemben. És szeretném, ha ez köztünk is maradna. Még a varázslóvilágban sem ismerték fel, mekkora veszély fenyeget. Bár több támadás is előfordult már - mint ahogy azt Mr. Skenyrd és Antofagast barátom is igazolhatja, - azonban ezek elszigetelt esetek voltak, és a Minisztériumig el sem jutott a hírük. Talán van, aki úgy gondolja, hogy helyes lenne, ha hozzájuk fordulnánk segítségért, én azonban nem javaslom. A Minisztériumban nem harcosok, hanem tisztviselők ülnek. Egy elharapódzó pánik csak megnehezítené a helyzetünket. Csak a saját erőnkben bízhatunk. Számba jön még lehetőségként, hogy szülők közül hívunk néhány megbízható varázslót.
A mugli világtól természetesen semmilyen segítségre sem számíthatunk. Bár valamit ők is érzékelnek, de ahogy ők mondják, az "időjárási-anomáliák, és a váratlanul bekövetkező földrengések" között egyelőre semmilyen kapcsolatot sem vélnek felfedezni.
- A legfontosabb most egy használható stratégia kidolgozása. Minél gyorsabban! - recsegte közbe Mordon. - Hány szétaszott csonttal kell szembenéznünk?
- Azt hiszem, az én információim a legfrissebbek - emelkedett ismét szólásra a Kumuckirály. - Körülbelül hetven-nyolcvanezer csontváz masíroz felénk, és számuk folyamatosan nő. Furcsa szerzeteseket is láttunk idefelé jövet, de ők csak néhány ezren lehetnek. A komoly baj az, hogy alvilági lények is megjelentek. Nisnákat észleltünk több tízezres csoportokban, és hallottuk a bansheek sikolyát. Sajnos ezek ellen pokoli lények ellen nem tudjuk, hogyan védekezhetünk. Mindennek tetejébe manóim tudósítottak egy óriási lényről is, aminek még a nevét sem tudjuk.
Félig Fej Nélküli Nick a Kumuckirály mellé lebegett.
- Van egy ötletem a Nisnák ellen - jelentette ki.
- Nos. A teendőink egyértelműek - állt fel Dumbledore, jelezve, hogy vége a megbeszélésnek. - Hatásos taktikát kell kidolgoznunk a lények ellen. Antofagast, Nick, Perselus, Alastor, Ciro, számítok a segítségükre. A gyerekeket haza kell küldenünk. Minerva, és Hagrid, kérem, szervezzék meg a rendezett elvonulást. Madame Hooch és Remus, kérem, fogadják, és próbálják elhelyezni az érkezőket. Mára végeztem. Ha okosan taktikázunk, számbeli fölényük semmivé foszlik és győzni fogunk.

A megbeszélés után McGalagony azonnal végigjárta a házakat és beszélt a gyerekekkel, hogy - a hetedik évfolyam kivételével - készüljenek elő az utazásra. Délben Dumbledore beszédet tartott, és elmondta, hogy a körülményekre való tekintettel idén hamarabb kezdődik a téli szünet, és másnap reggelre mindenki álljon indulásra készen. A vizsgákat - mint már korábban sejteni lehetett - február elejére halasztják.

Este Damona nem bírta tovább a nyugtalanító csendet a szobájában, és lement a tanári társalgójába. Emberek közé vágyott. A barátai közelségére. Azt remélte, hogy a társaságukból - még ha nem is érintheti meg őket - erőt meríthet az elkövetkező napokra. Beszélgetni akart. Mindegy miről, bármiről, csak ne kelljen egyedül várnia az ellenség közeledését. Amikor benyitott a társalgóba, senkit nem látott. A kandallóban már alig parázslott a tűz, mégis kellemesen felfűtötte a szobát. Halvány, meleg fényében a bútorok sötét alaktalan tömegnek tűntek, de biztonságot árasztottak. Levetette magát a kandalló melletti fotelbe, és már éppen feltette a lábát a kis asztalkára, amikor felpillantva észrevette, hogy Miss Rhiannon a szemközti karosszékben ül, mintha ő maga is árnyék volna. Kezében könyvet tartott.
- Ne zavartasd magad, Damona - kuncogott a lány. - Ugye, tegeződünk?
- Persze. Nem láttam, hogy itt vagy… Nem zavarlak?
- Ugyan. Sőt, örülök is, hogy jössz.
Damona elmosolyodott, és megérezte hogy a lány kedvessége nem egyszerű udvariaskodás, hanem őszinte baráti közeledés.
- Mit olvasol? - kérdezte, hogy elindítsa a beszélgetést.
- Mr. Lockhart művét. A címe: Viszonyom a vasorrúval. Egy szó sem igaz belőle, de hihetetlen tehetsége van az íráshoz. Roppant szórakoztató. Legalább eltereli a gondolataimat arról, ami vár ránk.
- Pont ezért jöttem le én is. Túl sok mindenre nem akarok gondolni.
- Csodállak érte, ahogy viseled ezt a szörnyű állapotot. Én már rég becsavarodtam volna.
- Jólesik, hogy ezt mondod. Abban reménykedem, hogy majd elmúlik, de… - Damona akkorát sóhajtott, mintha el szerette volna fújni az erőteret maga körül.
- Akkor ezt hallgasd meg! - kuncogott Syronne, hogy elterelje a másik figyelmét a temérdek problémáról - "Pálcám magam elé emelve felszólítottam őket, mutatkozzanak meg varázslóalakjukban is, mert nyilvánvalóan bejegyzetlen animágusok. Nem kerülhette el mindenre kiterjedő, alapos és megtéveszthetetlen figyelmemet, hogy a medve kötényt viselt, és az orrán hiányos, kopott volt a szőr, ami szemüvegviselésére utalt. Második jelként az ezüstfarkas nyakán felfedeztem egy ujjnyi vastag aranyláncot - "I'm Akela" felirattal. A hiúz farkát behúzva, szemeit lesütve állt ott, olyan arckifejezéssel, mint aki mezítláb szarba lépett." Félelmetes ez a fazon! Utolérhetetlen a "szerénysége"!
- Ez olyan, mintha Hagrid kiadná az "Ezer jó tanács, hogyan tartsunk titkot" című könyvet - somolygott Damona.
- Vagy Trelawney megírná élete főművét "Jósnő voltam, de kinyílt a szemem!" - címmel - mosolyodott el szélesen Syronne.
- Vagy Mr. Skenyrd "A szép arcbőr titkai" - maguk elé képzelték a férfit, és végre felkacagtak.
- Ehhez mit szólsz! Perselus Piton: "Empátiáról és toleranciáról nyíltan" - tetézte Syronne mintegy véletlenül.
- Na igen… - morfondírozott el Damona.
- Mióta szereted? - kérdezte Syronne minden átmenet nélkül.
Damona nem válaszolt, csak döbbenten nézett.
- Ne aggódj, senkinek nem mondtam el - nyugtatta meg Syronne.
- Örülök. Elég, ha te és Sirius tudtok róla.
- Én is rendszeresen az ilyen sötét pasikba szerettem bele, és pofára is estem néhányszor - mondta fesztelenül. - Az egyikük például kizárólag a vérforraló tekintetére lehetett büszke, de sajnos két hónapomba telt, mire erre rájöttem. Igaz, hogy akkor még nagyon fiatal voltam.
- Úgy érzem, Piton sokkal több, mint aminek látszik.
- Igazad lehet… - hagyta rá, majd hozzátette: Sosem gondoltam volna, hogy végül egy vérfarkas lesz a társam, akinek ráadásul ekkora szíve van!
Furcsamód könnyen beszélgettek, de nyilvánvaló volt, hogy hamar megtalálták a közös hangot a vámpír lánnyal. Damona úgy érezte, már régen nem töltötte ilyen jól az estét. A közeledő veszélyről egyikük sem beszélt, mintha hallgatólagosan megállapodtak volna, hogy ma este kerülik a témát, és csak hétköznapi dolgokról esik szó. Syronne nem rejtette véka alá a véleményét, és társa felismerte, hogy milyen jó emberismerő. Pontosan rátapintott a számára idegen varázslók jellemvonásaira, és tisztában volt a közöttük lévő viszonyokkal is. Damona rájött, milyen nagy szüksége volt már egy ilyen beszélgetésre, és rövidesen már egészen bensőséges témák kerültek szóba. Syronne nyíltan mesélt az életéről, arról, hogyan fogadta el önmagát olyannak amilyen.
- Mugli családba születtem, de egész gyerekkoromban azt éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Csak felnőttkoromban tudtam meg, hogy anyám félrelépett… ráadásul egy vámpírral. Persze nem tudta, hogy az apám vámpír. Gondolom innen is eredt a furcsa alakok iránti vonzalmam… Elég nehéz volt az ifjúságom, mert mindenre magamnak kellett rájönnöm. Először megrémített az a sok változás, amin átmentem, és azt hittem valami különös betegség tört ki rajtam. Anyámtól persze nem várhattam segítséget, inkább orvostól orvosig hordott, és nagyon aggódott értem. Hmm… Emlékszem, az első vámpír éjszakámra… hihetetlen volt. Egy idióta sráccal randiztam, amihez semmi kedvem nem volt. Aztán hirtelen elsöprő vágy kerített a hatalmába, amit nem értettem, és aztán már csak a vér ízére emlékszem.
Damona csak hallgatta, és azon tűnődött, kár hogy nem nyugodtabb időkben találkoztak. Elszomorodott a gondolatra, hogy mi vár rájuk. Syronne rögtön észrevette a változást az arcán, és megnyugtatta:
- Ne aggódj, rendben lesz minden.
Damona tudta, hogy nem meggyőződésből beszél, mégis hálásan rámosolygott a lányra. Fáradtak voltak mindketten, mégsem akarták abbahagyni a beszélgetést. Már hajnalodott, amikor visszatértek a szobáikba.

Az elkövetkezendő egy hétben mindannyian nagyon sokat dolgoztak.
Dumbledore, Piton, Ciro, Rémszem Mordon, Fejnélküli Nick, és később csatlakozó Kumuckirály előzetes taktikákat próbáltak kidolgozni a védelemre. Elhatározták, hogy várfalat építenek, és azon egyenletesen elosztják az erőket. Előzetes becsléseket végeztek, és úgy számoltak, hogy körülbelül százhetvenen vannak, az ott maradt teljes hetedik évfolyamot is beleszámolva. Remélték, hogy legalább hetven-nyolcvan szülőt meg tudnak nyerni az ügynek. Akit nem a várfalakra osztottak be, annak a Roxfort belső védelme lett a feladata.

A megbeszélésnek megfelelően legtöbbet a külső erődítmények megépítésén fáradoztak, mivel úgy vélték, hogy nem volna jó ötlet a Roxfort falai között megküzdeni a támadókkal. Ez a feladat még mágia segítségével is nagyon fárasztó és időigényes volt, hiszen mechanikus, fizikai védműveket kellett létrehozni, melyek segítségével megállíthatják majd a csontvázak ezreit. Az első napokban Dumbledore és McGalagony nem segítettek a munkálatokban, mert a diáksereg távozása után ők is elhagyták az iskolát, hogy beszéljenek a szülőkkel, és titokban embereket toborozzanak a harchoz. Munkájuk nem volt sikertelen, mert nyolcvanöt mágussal tértek vissza. Többségük valamelyik diák édesapja, vagy bátyja volt, legtöbben az igazgató iránti tisztelet miatt jöttek el. Miután visszatértek, létrehozták a mágikus védőövezetet, és további csapdákat helyeztek el a kastély épületén belül is. Néhány nap alatt a kastély falaitól körülbelül húsz méter távolságú körben egy nem túl bonyolult, de hatásos erődítmény rendszer épült ki.
A gyűlést követő harmadik napon megérkeztek Syronne társai, akik készek voltak segítséget nyújtani a gonosz ellen való küzdelemben. Első ránézésre nem voltak túl bizalomgerjesztők, mert az öt fekete ruhába öltözött, ijesztő, zárkózott figura egyszerűen csak bevonult az épületbe, és elzárkózott az egyik sötét, félreeső pincekamrába.
Syronne magyarázatképpen csak megvonta a vállát:
- Ők már csak ilyenek. De nagyon jó trükköket ismernek.

Ciro Tensa barátai, ha lehet, még különösebb figurák voltak. Egyesével érkeztek, és igen látványosan.
A gyűlés utáni harmadik napon Ciro, miközben a kastély védelmének kiépítésén dolgozott, egyszer csak felemelte a fejét és déli irányban fürkészni kezdte az égboltot. Majd se szó, se beszéd, lerohant a Roxfort és az épülő fal közti területre, és furcsa hangokat hallatott. Lassanként felfújódott, és furcsa kinövések keletkeztek rajta. A körülötte állók aggódni kezdtek, de még arra sem volt idejük, hogy komolyabban megijedjenek, mert az olaszról pillanatok alatt kiderült, hogy animágus, de nem a közönséges fajtából! Mert Ciro Tensa Campioni egy hatalmas rozsdavörös sárkánnyá változott, majd óriási dobbantással felszökkent a levegőbe. Egy ideig körözött, majd egy hatalmasat kiáltott, aminek hallatára a lent állók ereiben megfagyott a vér. Kis idő múlva kiderült, hogy mi késztette erre a viselkedésre. Távol délen, a látóhatáron feltűnt egy fekete pont, amely igen gyorsan nőtt. Hamarosan jól kivehetővé vált egy másik sárkány. Közelről már látszott, hogy egy óriási fekete tarajos állat. Ciro hihetetlen sebességgel repülni kezdett a másik sárkány felé, majd mielőtt egymásnak ütköztek, anélkül hogy összebeszéltek volna, vagy bármilyen - külső szemlélő által látható - jelet váltottak volna, hirtelen kikerülték egymást, és egy különös, de furcsa módon kecses táncba kezdtek.
A tánc olyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött, és a két sárkány nagy porfelhőt kavarva ért földet. A bámuló "közönség" nagy meglepetésére az érkező sárkány is emberré alakult. Egy két méter magas néger varázsló állt előttük, aki a masszáj harcosok jellegzetes színeibe öltözött. Vörös színű palástot viselt, a hátán pedig egy hatalmas buzogányt hordozott. Ciro hatalmasat kiáltott:
- Inkulungwane Quinisile! (Zuluul: Ezer Igazság) - majd a két férfi tudomást sem véve a hitetlenkedő arcokról, kedélyesen beszélgetve elvonult.
Még meg sem szokták a gondolatot, hogy két "sárkányember" van a társaságukban, amikor újra hallották a már ismerős, de semmiképpen sem megnyugtató sárkányüvöltést, és látták, amint Ciro, ismét elviharzott, de most nyugat felé. Megint bemutatta az üdvözlő ceremóniát, de a tánc teljesen különbözött az előzőtől, igazodva az új vendég személyiségéhez. A frissen érkező sárkány türkizkék színű volt. Ő is átváltozott, és egy hollófekete hajú, rézbőrű indián állt előttük. Egyszerű fehér bőrruhát viselt, tomahawkot tartó kezeit keresztbe téve mellén tiszteletteljesen meghajolt a társaság előtt, és bemutatkozott:
- Manco Capac vagyok. Örülök, hogy együtt harcolunk!
Ciro hasonlóképp fogadta a köszöntést, és előre menve elvezette őt harmadik társukhoz.
Szinte már meg sem lepődtek, amikor két napra rá újra hallották a mennydörgő üvöltést. Kíváncsian tekintettek körbe, amikor meglátták, hogy kelet felől egy apró, lassan növekvő folt közeledik. A sárkány, akit Ciro megint szertartásosan üdvözölt, arany színben tündökölt, és nagyon lassan mozgott. Amikor leszálltak, egy ősz-öreg, vékony bajuszú, távol keleti emberré alakult át. Ünnepélyesen meghajolt, és halkan üdvözölte a jelenlévőket.
- Shirotori. A megtiszteltetés az enyém.
Többen már nem érkeztek, és a Roxfort lassan átalakult egy olyan várrá, amely a végső csatára készült. Egyre kevesebb ember viccelődött, egyre ritkábban hangzott fel nevetés az ódon falak között. Mindenki érezte, hogy a rájuk váró kihívás ember feletti.
A kumucok minden nap jelentették, hogy az Ellenség éppen merre jár, ezért egész pontosan meg tudták állapítani, hogy mikor fog érkezni a sereg. A határidő Damoklész kardjaként függött a fejük felett. A napok egyre kimerítőbb felkészüléssel teltek, az éjszakák pedig egyre feszültebbé váltak a várakozástól, és egyre kevesebbet aludtak.
Aztán elkövetkezett az utolsó éjszaka. Senki sem tagadhatta, hogy félt. Még a legbölcsebb és legnagyobb harcosokban is megfordult a gondolat, hogy ez a végső éjszakájuk.

Piton egyre elkeseredettebben próbált elaludni. Holnap rettenetes nap vár rá, valószínűleg az élete is múlhat azon, ha most nem tudja kipihenni magát. Megint fáradt volt, és megint órákon át küzdött a gondolataival. Nem mondhatni, hogy félt. Maga miatt semmiképp. Sok csatában részt vett már, és bízott a képességeiben. Nem aggódott az életéért, úgy vélte elég lesz akkor töprengeni a halálon, ha elérkezik az idő. Addig meg minek. Más gondolatok foglalkoztatták.
Damona. Már megint ő. Napok óta nem látta, egyetlen futó pillantásra sem. Hiányzott neki, annyira, hogy szinte már fájt. Aggodalom és vágyakozás kavargott benne, és ahogy haladt előre az éjszaka, egyre jobban kínlódott. "Holnap együtt harcolunk majd… és bármi megtörténhet. Akár… meg is halhat…" Gyűlölte bevallani, de félt attól, hogy elveszítheti őt.
"Látnom kell, még a csata előtt!"
"Nevetséges."
Percekig vívta néma küzdelmét a hullámokban rátörő kibírhatatlan vágyakozással, végül felpattant, és szinte öntudatlanul kilépett a folyosóra. Nem bírta tovább, úgy érezte, megfojtja a szoba levegője, és ha marad, megőrül. Végigment a folyosón, nem is figyelte, merre viszi a lába. Felment a lépcsőn, és elhaladt a tanári előtt, amikor megtorpant. "Nem. Nem megyek fel Damonához. Őrültség." Úgy döntött, lehűti magát egy pohár vízzel. Vagy inkább iszik egy pohár bort.
A társalgó felé indult.

Az utolsó este hárman ültek a társalgóban. Damona, Syronne és Lupin. Nem mondhatni, hogy élének eszmecsere folyt, csak bámultak a tűzbe, és nagyokat hallgattak. Mindannyiuknak a holnapi csata járt a fejében. A könnyed csevegéshez nem volt hangulatuk, a rájuk váró megpróbáltatásokról pedig nem akartak beszélni. Percek is elteltek, mire valamelyikük megszólalt. Már késő éjjel volt, amikor nagy meglepetésükre megnyikordult az ajtó. Csodálkozásuk tovább nőtt, amikor megpillantották a bájitaltan tanárt.
"Mit keres itt? - gondolta Damona felgyorsuló szívvel. - Soha nem láttam, hogy bejött volna ide…"
Piton belépett a társalgóba, és amikor felismerte a benn tartózkodókat, megtorpant.
- Remus, drágám, ideje pihenni térni! - javasolta hirtelen Syronne és felállt. Sürgetően nézett vőlegényére, mire Lupin kicsit lemaradva, de reagált.
- Ja… igen. Persze. Menjünk! Jó éjszakát!
Syronne bíztató mosolyt küldött újdonsült barátnője felé, és magukra hagyták a bájitaltan tanárral. Damona bosszúsan húzta el a száját, mert nem örült, hogy kész helyzet elé állították. A gondolatra viszont, hogy kettesben marad Perselusszal, fojtogató izgalom fogta el.
Piton nem értette, mi az oka hirtelen távozásuknak, de nem is érdekelte. Sokkal inkább felkavarta az a váratlan fordulat, hogy Damona is ott volt. Nem számított rá, így a jelenléte kétszeres erővel hatott rá. Némán küzdött, hogy visszanyerje önuralmát. Űzte felé a vágy, mégsem mozdult, csak állt az ajtóban, és nézte a nőt.
- Perselus…
Damona szerette volna látni a férfi arcát, de a hamvadó tűz fénye nem ért el hozzá.
- Sajnálom, hogy megzavartam a meghitt csevelyt. Maga miért nem menekül, Miss Flor? - kérdezte Piton halkan, gúnyos éllel hangjában. A kötekedő stílus biztonságot adott a számára, és remélte hogy ezzel időt nyer, míg összeszedi magát.
- Majd pont maga miatt megyek ki - vágott vissza Damona megvető hangsúllyal, mintha a férfi egyáltalán nem érdekelné. A tűz felé fordult és merőn bámulta a lángokat. A valóságban viszont rettenetesen felkavarta a másik jelenléte és ő is megpróbált úrrá lenni elsöprő érzésein.
A villódzó tűz vörös fénybe vonta alakját, és Piton képtelen volt levenni a róla a szemét. "Soha nem adja meg magát… Itt ül tőlem két méterre, és még csak hozzá sem érhetek!"
Hiába remélte, hogy sikerül lecsillapodnia. Damona jelenléte csak olaj volt a tűzre. Nem tudott ellenállni a vonzerejének. Néma léptekkel közelebb ment, hogy leüljön közelében lévő karosszékbe. De útját állta a nőt körülvevő erőtér taszítása. Elkeseredett dühvel lépett arrébb, vad mozdulatában csak úgy vibrált a visszafojtott szenvedély.
- Bocsánat, hogy zavarom! - fakadt ki Damona, félreértve Piton reakcióját, és felpattant. - Felesleges emlékeztetnie az állapotomra. - A tűz mellé lépett, és kezével a kandallópárkánynak támaszkodott.
Piton nem válaszolt. Érezte, hogy hiba volt leülnie. Most először elbizonytalanodott, hogy képes lesz-e fenntartani a közömbösség látszatát. "Mit keresek én itt?! Semmi megbeszélnivalónk nincs…"
- Mi járatban, Perselus? - kérdezte Damona, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. - Nem hinném, hogy az én társaságomra vágyott.
Ahogy Piton elméjében visszhangot vertek a nő szavai, egész valója tudta rá a választ. Mégsem mondta ki. Soha nem árulta volna el, mi megy végbe benne.
- Körülnéztem a kastélyban. Minden rendben… kivéve magát.
- Páratlanul éles megfigyelés! - gúnyolódott Damona és Pitonra nézett.
Ahogy ott ült a székben hanyag testtartásban, szétvetett lábakkal, arcába hulló fekete fürtökkel, Damona sokkal kétségbe ejtőbbnek érezte helyzetét, mint valaha. Kísértette a vágy, hogy másképp beszéljen a férfival, legalább most, ezen az utolsó éjszakán. De hallgatott.
- Nem tetszik, hogy ennyi ideig tart a varázslat… - jegyezte meg Piton kimérten.
Damona nem hitt a fülének. Ismeretségük ideje alatt ez volt az első olyan mondat, amiben pozitív érzelmeket vélt felfedezni.
- Örülök, hogy ezt mondja.
Piton csak hallgatott. Már szóra nyílt a szája, mégsem mondott semmit. Nem akarta még rosszabb helyzetbe hozni magát, vagy megsérteni a nőt. Ez a csend viszont sokkal beszédesebb volt, mint bármelyik elmés megjegyzése.
- Senkinek nem szóltam még, de rossz előérzetem van - árulta el Damona. - Szerintem Seth nemcsak stratégiai szempontok alapján támad ránk. Van még egy oka, csak nem tudom mi.
Nagy meglepetésére Piton ezúttal sem tett szúrós megjegyzést.
- Nekem is rossz előérzetem van - felelte.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 28. fejezet