Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXVIII.

Karácsony napja

Damona bármennyire is szerette volna, nem firtatta, miféle rossz előérzet kínozza a férfit. Már az is örömmel töltötte el, hogy egyáltalán beszélt az érzéseiről. Némán nézte, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük.
Piton volt az első, aki félrenézett. Úgy érezte, kicsúszott a kezéből a helyzet irányítása. Nem is értette, hogy hagyhatta el ilyesmi a száját. Megrázta a fejét, és felállt.
- Mennem kell - mordulta, és anélkül hogy visszanézett volna a nőre, kifelé indult.
Damona érezte, hogy elszalasztotta a lehetőséget, azt a rövid pillanatot, amikor másképp beszélhetett volna a férfival. Most hirtelen babonás félelem szállta meg, hogy hagyta szó nélkül elmenni, és felrémlett előtte, hogy utoljára látja.
Már csukódott az ajtó, amikor utána kiáltott:
- Vigyázzon magára holnap! - hangjában kétségbeesés és elfojtott szenvedély bujkált. Nagyot sóhajtott, mert azt hitte, elkésett, és Piton már nem hallotta.
De tévedett, mert a férfi megtorpant. Nem csak a szavak állították meg, hanem ahogy kimondták őket. Egy pillanatig még tétovázva markolta a kilincset, majd megfordult és leviharzott a szobájába.
Dumbledore szobájában ezalatt a csata előtti utolsó tanácskozás folyt. Öten gyűltek össze, hogy megbeszéljék a védekezés lehetséges mozzanatait, és hatásos módszert találjanak ki a nisnák és a bansheek ellen. A kumuckirály, Ciro Tensa, Rémszem Mordon, Nick és az igazgató ültek a terjedelmes tölgyfaasztal körül.
- Annyit tudok a nisnákról - kezdett bele fontoskodva Félig Fej Nélküli Nick, - hogy egy furcsa véletlennek köszönhetik létüket. - Talán ebből kellene kiindulnunk - tette hozzá, látva a várakozó tekinteteket.
- Azt mondta, van egy ötlete… - emlékeztette az igazgató.
- Nos, ööö… talán véletlenül sem kellene rájuk pillantani, és ezzel érvényüket vesztik. Vagy valami ilyesmi. - Nick színpadias mozgás kíséretében természetellenesen megbillentette fejét.
Társai csalódottan néztek össze. Mindannyian tudták, hogy ez semmire nem jelent megoldást. Végül Dumbledore szólalt meg:
- Haladéktalanul ki kell találnunk egy varázslatot a nisnák ellen, és be kell osztani erőinket egy óriási csatára. De mielőtt ehhez hozzákezdenénk, mit tehetünk a bansheek ellen?
- Mi sem egyszerűbb ennél! - jelentette ki Antofagast. - Ha már csendben vannak, egyszerűen hazaküldjük őket az ősi kelta nemesi átokkal! - a hangja mélyen zengővé vált, ahogy kimondta a nagyhatalmú szavakat: Térj meg Gwydyonhoz!
- Értem - bólintott Dumbledore. - Tudassa mindenkivel! A védőfalon egyenlően kell elosztani erőinket. Segítened kell a kapcsolattartást, barátom - nézett a Kumuckirályra.
- Természetesen. Mindenhová állítok kumucokat. Képesek vagyunk a telepátiára - mondta a többieknek magyarázatképp, - és így a segítségünkkel Dumbledore irányíthatja a csata menetét.
- Összegezve tehát nyolc sárkány, néhány halálfaló, hat vámpír, az iskola diákjai és tanárai, szülők, kétszáz házimanó és…
- Ötezer kumuc - tette hozzá Antofagast. - Holnapra mindannyian megérkezünk, azok is, akik eddig szemmel tartották az ellenséget.
- Jelentős sereg. A történelem bármelyik komolyabb csatájában megállta volna a helyét. De most komolyabb ellenfelünk van, mint a történelem során bárkinek.
- Akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogyan harcoljunk a nisnák és az ellen az óriási lény ellen - szólalt meg csikorogva Rémszem. - Egyáltalán, milyen lény ez? Mit tudunk róla?
- Egy hatalmas, füstölgő valami, aminek akkora szája van, hogy kilencezer ember fér be rajta egyszerre - magyarázta a Kumuckirály. - Kénes bűzt áraszt magából.
- Az pokoli lehet! - füttyentette elismerően Ciro. Nem látszott megilletődöttnek a hírektől.
- Hmm. Fején találta a szöget! - morgott Rémszem. - Ha nem tévedek, ez Akheron. Tehát Seth is itt van. Mert a pokol élő kapuja jött el közénk!
Már hajnalodott, mire Dumbledore és társai befejezték a megbeszélést. Bármennyire is törték a fejüket, a nisnák és az Akheron ellen semmilyen használható ötletet nem találtak.

És elérkezett karácsony reggele.
Damona szinte maga sem értette hogyan, de egyszer csak ott állt a frissen épített védősánc tetején. A csata előtti pillanatok végtelenül távolinak tűntek, és csak homályosan emlékezett Dumbledore bátortó szavaira, ahogy az öreg varázsló végignézett az egybegyűlteken. Mindenki komor és feszült volt, és nem beszéltek, ahogy elfoglalták a kijelölt helyüket a kastély körül. Benépesedtek a sáncok, és aggódó, zord tekintetek pásztázták a távolt. A környék nyugodtnak tűnt, és nem láttak semmilyen mozgolódást, de a levegő vibrált a feszültségtől.
Aztán szinte a semmiből előbukkantak a bansheek. Tomboló vadsággal, sivítva örvénylettek körülöttük. A védőket elöntötte a rettegés. A kivehetetlen alakú lények sikoltása a csontjaikba hatolt, és páni félelem kerítette őket hatalmába. Néhányan elájultak a sokktól és csak a jótékony eszméletvesztés mentette meg őket az őrülettől. Ha nem lettek volna ott a vámpírok, senki nem tudta volna megállítani tébolyító rohamukat. Egyedül Syronne és "barátai" nézték egykedvű nyugalommal a halál e rémeit. Számukra a sikoltásuk messze nem volt olyan rémisztő, mint az emberek számára. Villámgyorsan elhelyezkedtek a védőfal mentén és mielőtt megbomlott volna a védők rendje és elméje, hatalmas csendvarázslatot bocsátottak a szellemekre.
- Térj meg Gwydyonhoz! - hallatszott mindenhonnan a fellélegző védőktől.
Még épp időben, mert a következő pillanatban szembetalálták magukat a csontvázak és szerzetesek végtelennek tűnő áradatával. Támadóik kitartóan meneteltek, és egyre közelebb jutottak a védősánchoz. Emberek, kumucok és házimanók kitartóan lőtték feléjük a pusztító tűzgömböket, és pengeéles villámokat. A sárkányok tűzfolyammal ösvényt vágtak soraikba. De nyilvánvaló volt, hogy ekkora sereget képtelenek tartósan megállítani, csak késleltették a pillanatot, amikor végül elérték a sáncfalat. Az első sorok pillanatokra megtorpantak ugyan, de a mögöttük érkezők őket letaposva másztak egyre feljebb az emberek felé. A védők mindhiába küzdöttek, hamarosan kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni.
Amikor Damona később visszagondolt a támadásra, nem tudta megállapítani, milyen hosszú ideig - percekig, órákig - és hogyan történtek az események, csak képek, hangok, érzések villantak fel emlékeiben. Fájdalmas arcok, üvöltések, vad forgatag, vér, füst és égett hús förtelmes bűze, csontvázak tengere, tűz, robbanások, és átható félelem mindenütt. A harc kilátástalannak tűnt.
Aztán hirtelen vége lett. Erre tisztán emlékezett.
A csontvázak szinte egyik pillanatról a másikra visszahúzódtak. A védők ezalatt is folyamatosan lőtték feléjük az átkokat, egészen addig, míg lőtávolon kívül nem értek. Tanácstalanul néztek egymásra a furcsa viselkedés miatt.
Akkor feltűntek a csontvázak mögött a szerzetesek, és idegenszerű, groteszk, félig démon, félig ember lények, a nisnák, melyeknek a megjelenése is borzalmat keltett. Óriási hadsereg volt, nemcsak létszámában, hanem erejében is. Aztán a látóhatáron, mintha a horizont mozdult volna meg, egy hegy tűnt fel. Egyre közeledett, fekete füstöt okádva magából. Olyan hangot adott, mint amikor kő csikordul a fémen. Nem sietett, mégis elég gyorsan haladt, az égbolt egyre nagyobb részét takarva el.
Egyszer csak megállt. Baljós csend ereszkedett le. A támadók nem mozdultak, mintha parancsra várnának. A védők meredten bámulták a hegyet, és az ellenfél végeláthatatlan sorait, a hatalom elképzelhetetlen megtestesülését.
Lassanként rés nyílott a hegyen, ami nőni kezdett, míg akkora lett, mint egy kisebb völgy. Sötét volt, és úgy látszott, a végtelenbe nyílik. Hang jött ki rajta. Ezer lélek sikoltása keveredett félelmetes halálhörgéssel.
Két szót üvöltött:
- DAMONA DENEM!
Az állókép hirtelen megmozdult. Száz meg száz szerzetes indult meg Damona felé varázslatokat küldve, ezer és ezer arcnélküli koponya fordult a kastély egyetlen pontja felé, tízezer fél-démon találta meg gyűlöletének célpontját.
Damona lélekjelenlétének és macskareflexeinek köszönhette, hogy nem vált azonnal füstté és porrá. Védő erőtérrel vette körül magát, és lebukott a sánc mögé. Ezer és ezer átok özönlött felé, és a világ szinte felrobbant körülötte.
Piton azonnal reagált. Egy távolabbi ponton állt, és rögtön védővarázslatot küldött a nő felé. Leugrott a falról, és nyaktörő lendülettel rohant felé. Nem csak ő fogta fel, mi történt. Sirius, és Dumbledore is rögtön segített. Hármójuk pajzsa hozzáadódott Damonáéhoz, de még így sem nyújtott teljes védelmet. A több száz varázslat közül sok célt tévesztett, vagy a pajzsba, és a sáncba ütközött, de így is volt, amelyik áthatolt a védőpajzson, hogy sérüléseket okozzon. Az ütések lelökték a nőt az emeletnyi magasságban húzódó gyilokjáróról.
Damona elvesztette az eszméletét a becsapódó varázslatoktól, és fekve maradt. Az igazgató, Sirius, és Piton körbeállták, már amennyire az erőtér engedte.
- Damona! - szólongatta Sirius kétségbeesetten, és a fogát csikorgatta, hogy még csak fel sem segítheti.
Most, hogy a támadók nem láthatták, merre van Damona, ismét minden irányból egyenletesen támadtak, és fülsüketítővé vált a csatazaj.
A tanárnő nem reagált, természetellenesen kicsavarodott pozícióban hevert. Sirius annyira ideges lett, hogy üvöltözve próbálta magához téríteni, és újra meg újra az erőtérnek rontott.
Dumbledore és Piton tekintetében ugyanaz a riadt aggodalom vibrált.
- Azonnal el kell vinnünk innen! - tombolt Sirius. - Mielőtt még nagyobb baja esik! Gyorsan, a kastély belsejébe!
De nem volt szükség a Vingardium Leviosa használatára, mert Damona magához tért. Kábultan ült fel, majd miután felfogta, hol van, és mi történt, megpróbált felállni.
- Vonuljunk vissza a Roxfortba - javasolta határozottan az igazgató, amikor a nő végre szilárdan állt a lábán.
A csata viharként tombolt körülöttük, mindenhonnan sikolyok és üvöltések hangzottak. Ők négyen mégsem foglalkozhattak ezzel. Tudták, hogy Damona a csata kulcsfigurája, de nem tudták, hogy miért, és erre a kérdésre sürgősen választ kellett kapniuk.

Amint a kastély falain belülre értek, megálltak.
- Jól van? - kérdezte az igazgató Damonára sem pillantva. - Mert ha igen, akkor érdemes lesz elgondolkodnunk, hogy miért támad egy ókori isten Önre.
- És mit jelentsen az, hogy Denem? - kérdezte sürgetően Piton, olyan vallató mordulással, mint ahogy a tanítványait szokta faggatni.
Dumbledore és Sirius a nőre néztek, de Damona nem válaszolt, csak fájdalmasan elsötétült a tekintete.
- Úgy látszik ez csak nekem okozott meglepetést - vetette oda a szája sarkából Piton.
- Mit gondolsz Perselus, hogyan lettünk mi barátok? Az idióta unokabátyja elleni gyűlölet hozott össze minket. Damona apja és Voldemort apja testvérek voltak - magyarázta kissé kioktató hangsúllyal Sirius.
- A szüleim korán meghaltak, és Voldemort megtudta, hogy létezem. Magához vett és megpróbált halálfalóvá tenni. Néha még most is nyomasztó álmaim vannak. Sirius megmentett, és azóta is barátok vagyunk - szólalt meg végre Damona, Piton felé fordulva.
Most a férfin volt a hallgatás sora. Csak egyetlen megsemmisítő pillantásra méltatta a nőt, de merev arcán más érzelem nem tükröződött. Meg kellett emésztenie a hallottakat. "Damona Denem lány? És csak barátok Siriussal? És hogy merészeli idiótának nevezni Black a Sötét Urat?"
- A legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy miért Damonára támad a pokol? - vetette fel ismét Dumbledore, és a nőre nézett. - Egyáltalán, miért hagyta Seth, hogy Voldemort a szolgájával játsszon? Mit tudhatott, vagy adhatott Voldemort, ami megérte az üzletet? Perselus nincs még valami apró megjegyzés, vagy történés, amiről eddig nem számolt be? Damona, nem tud valami különleges kapcsolatról a fivére és ön közt? Vagy feltételezzük, hogy a fivére fel akarta áldozni? De miért fontos ez az áldozat Seth-nek? Gondolkozzanak! Amíg ezt nem tudjuk, lépéshátrányban vagyunk!
Hirtelen elhallgatott, mert figyelme befelé fordult. Egy furcsa hang szólalt meg a fejében, és sorolni kezdte a veszteségeket. Hamar rájött, hogy az egyik kumuc hírvivőt hallja.
- "Egy sárkány elhullott, több száz kumuc meghalt már. A sánc több pontján veszteségeink vannak, tizenhárom ember kapott halálos sebet, 25-en váltak harcképtelenné a sérüléseik miatt. Egy vámpír leesett a sáncról, és nem jött vissza. Viszont a házimanók még tartják magukat. Az ellenség azonban nem akar fogyni. Sőt. Valamiért a nisnák még nem avatkoztak bele a küzdelembe, de ez már csak idő kérdése. És akkor végünk…"
Dumbledore nagyot sóhajtott. "Tartsatok ki! Sajnos még nem mehetünk segíteni!" - üzent vissza gondolatban és társaihoz fordult.
- Nincs időnk. Perselus, nem emlékszel bármilyen jelentéktelen információra Voldemorttal kapcsolatban, amit eddig nem mondtál el? Bármilyen feljegyzés, halovány nyom is segíthet.
Piton összehúzott szemmel kutatott az agyában, de semmi nem jutott az eszébe.
Dumbledore újra hallotta a kumuc hangját a fejében, ami most kétségbeesetten harsogott.
"Igazgató Úr, kérem, segítsen! Itt vannak a nisnák!"
Dumbledore energikusan felpattant.
- Maradjanak itt, és vigyázzanak Damonára! Kinn szükség van rám. Visszajövök, de addig gondolkozzanak! - egy pillanattal később kiviharzott a csata forgatagába.
Kinn alig lehetett látni a füsttől. Fülsüketítő robbanások, emberi sikolyok, ordítások hangja töltötte meg a levegőt. Sötét mágia szaga terjengett. Dumbledore egy kiszögelléshez sietett, ahonnan áttekinthette a terepet. Furcsa külsejű lények rohamozták a falakat. Nem sokat gondolkodott. Egy irtózatos erejű taszító-varázslatot küldött szét a sáncok mentén. A nisnák visszapattantak, de a mágia csak rövid ideig fékezte meg őket. Az igazgató két karját széttárva hatalmas tűzcsóvákat lőtt feléjük, elpusztítva 15 nisnát, és megmentve 2 embert, akik három szerzetessel harcolva a hátukba kapták volna a nisnákat. Szeme sarkából látta, ahogy egy sárkány hatalmasat robbanva a csontvázak és a szerzetesek közé zuhan, magával rántva a megsemmisülésbe több százat közülük. Csak most ismerte fel, hogy a két küzdő ember Lupin és Syronne volt. Végeztek a három szerzetessel, de Lupin bal karja élettelenül lógott teste mellett. Újra a nisnák felé fordultak. A vámpírlányban akkora düh tombolt, hogy levitálva a fal felett irtózatos sebességgel osztotta csapásait. Lupin viszont félig fedezékből küldte szét halálos tűzvarázslatait. Dumbledore látta, hogy a csatatér egy pontján összesűrűsödtek a csontvázak. Egy pillanat alatt hatalmas erejű földrengést idézett elő, és a meghasadt talaj elnyelte a csontokat. Hirtelen két fiatalember takarta el előtte a kilátást. A Weasley ikrek voltak.
- Igazgató úr, van egy ötletünk! - hadarta gyorsan Fred. - De szükségünk van hozzá egy-két dologra.
- Bármit megtehetnek. Mire van szükségük?
- Minél több százfűlé-főzetre. A többit elintézzük!
Dumbledore kétkedően nézett rájuk.
- Mit akarnak csinálni?
- Eszünkbe jutott egy régi viccünk - mondta elszánt arckifejezéssel George. - A mostanit Dupla-hopplának neveztük el. A lényege, hogy ha az ellenség megérint egy tárgyat, azzá változik, amivé mi szeretnénk, és ráadásul minden kilőtt varázslatuk visszafelé sül el. Arra gondoltunk, hogy a főzettel bekennénk a sánc külső falát. Ez elég vicces lesz…
- Úgy tudom, Bimba tanárnőnek van eltéve néhány adag. - Egy pillanatra elhallgatott, hogy beszéljen a kumucokkal. - A tanárnőt az északnyugati saroktoronyban találják. - mondta, amikor választ kapott néma kérdésére. - Siessenek! Az északi sánchoz öntsék, mert ott van a legnagyobb szükség rá.
A Weasley ikrek már ott sem voltak. Dumbledore már másra figyelt. Utasította a kumucokat, hogy küldjenek erősítést Rémszemhez, a keleti falhoz. Ciro Tensa ebben a pillanatban szállt el a feje fölött, vadul küzdve négy-öt nisnával. Hallotta, hogy a vámpírok fényes sikereket érnek el a szerzeteseknél, akik valamiért nem tekintik embereknek őket. Megkérte a kumucokat, hogy küldjenek át néhány vámpírt a délnyugati sánchoz, ami felé óriási szerzetestömegek haladnak. Ekkor tájékoztatták, hogy a déli fal egy része beomlott, magával rántva egy tucat embert, és több tucat házimanót. Permanens tűzvarázslatot kért, de tudta, hogy az irtózatos veszteséget sehogy sem tudja pótolni. Eközben hallotta, hogy az egyik vámpír nem érhette el a délnyugati sáncot, mert egy nisna a várfalon belülre jutott, és ott mindketten meghaltak. Újabb nisnák törtek be a déli sánc felől és hátba támadták a környéken harcolókat. Súlyos, helyrehozhatatlan veszteségeket szenvedtek. Odaküldött egy csapat kumucot, de nem remélte hogy sikerül megállítani az ellenséget. Ő maga is odasietett, menet közben vadul szórva az átkokat. Útközben látta a halálfalókat, ahogy véres közelharcot vívnak egy nagy csoport csontvázzal. Az idősebbik Monstro holtan zuhant le a sáncról, magával ragadva két csontvázat. A kumucok kétségbeesett hangon tájékoztatták, hogy a nisnák ellen nagyon kevés varázslat használ. Csak a legerősebb és legnagyobb pontossággal végrehajtott mágiák érnek célt ellenük. A déli falhoz érve látta, hogy hatalmas ugrásokkal hogyan kerülnek be a démon lények a falon belülre. Megerősítette a permanens tűzvarázslatot, megnövelve a lángokat, így már nem tudtak behatolni, majd a küzdők segítségére sietett, és jól irányzott villámaival több nisnát porrá égetett.
A fejében örömteli hangot hallott. A győzelemittas kacagás nagyon jólesett a lelkének. Az északi fal már majdnem elesett, amikor megérkeztek a Weasley ikrek. Varázslatuk kiválóan sikerült. A főzettel végigöntötték az északi sánc külső falát, és ahogy a támadó lények megérintették, márpedig kénytelenek voltak, ha be akartak jutni, vagy át akartak mászni rajta - legyen szó nisnáról, csontvázról, vagy szerzetesről - emberi alakot öltöttek. Társaik ellenségnek nézték őket, és tétovázás nélkül rájuk támadtak. A varázslat megváltoztatta a mágikus erőterüket is, és kimondott átkaik saját fejükre hullottak vissza. Rövid idő alatt óriási kavarodás alakult ki, elpusztítva száz meg száz szerzetest és nisnát, úgy hogy a védőknek semmit sem kellett tenniük. A varázslat nem szűnt meg és folyamatosan szedte áldozatait, mert ha fel is ismerték, hogy nem egymást kell célba venniük, hanem a falon állókat, a varázslat akkor is önmagukat érte el, és már későn kaptak észbe. A védőknek végre jutott egy kis idő, hogy távolabb álló társaikat védjék. Dumbledore fejében a hang folyamatosan kacagott. Igen komikus látványt nyújthattak a támadók. Az északi fal hősei a Weasley ikrek lettek, sok száz életet megmentve! A sánc ezen a pontot áthatolhatatlanul biztosnak tűnt. Az igazgatónak a csata kezdete óta először volt oka mosolyogni, de félt, hogy nem sok alkalma lesz ezután.
A felszabadult erőket megpróbálta elosztani a szükséget szenvedő területek között. Amikor úgy látta, hogy nincs rá égető szükség, visszaindult Damonáékhoz.

Miután Dumbledore magukra hagyta őket, Damona, Piton és Sirius letelepedtek a bejárati csarnok lépcsőjére. Sirius Damona mellé ült, már amennyire az erőtér engedte, és aggódva kérdezgette a nőt, rendben van-e. Damona meglehetősen kurtán válaszolt, mert a gondolataiba mélyedt. Feszélyezte Piton jelenléte, ahogy ott ácsorgott előttük a korlátnak támaszkodva, zárkózottan, de mégis szemmel tartva őket. Ráadásul még a támadás okozta sokk hatása sem múlt el teljesen.
Piton most először próbálta más szemmel nézni régi és nem kedvelt iskolatársát. "Csak barátok… barátok…" - zakatolt egyre a fejében, és bár tudta, hogy most sokkal fontosabb dolgokra kellene koncentrálnia, nem tudott szabadulni ettől a kijelentéstől. Idegesítette, hogy nincs kinn a harcban. Hallotta az üvöltéseket és robbanásokat, és aggódni kezdett társaiért. Bosszantotta, hogy ennyire félreismerte a nőt, és a kapcsolatát Siriussal. Dühítette, hogy nem tud koncentrálni a feladatra, és ez az indulatai fokozódásával, no meg Damona jelenlétével egyre kevésbé ment.
Ahogy a nőre nézett, eszébe jutott a tegnap esti elválásuk. "Aggódott értem" - gondolta, és ez kényelmetlenül jóleső érzéssel töltötte el. Tovább növelte feszültségét, amikor visszagondolt Damona és Sirius ölelkezéseire, és saját ostobaságára, hogy jóval többet képzelt a mozdulatuk mögé. "Mintha érdekelne, hogy mi van köztük… semmi nem változott azzal, hogy csak barátok."

Hirtelen óriási csörömpölés akasztotta meg gondolatait. A magasban, a lépcső felett az egyik hatalmas ablak szilánkokra hasadva betörött, és egy nisna zúdult be rajta. Förtelmesen festett. Szőke serték borították a fejét, egészen a válláig, karjai mancsokban végződtek. Felsőtestét forradások és hegek borították, de az üveg, amin áthatolt, nem okozott sebesülést rajta. Izmos, de mégis ormótlan teste egyenesen Damona felé zuhant. Nem volt idejük reagálni. Damona épp csak maga fölé tartotta a kezét. A szörny nem számíthatott a tanárnőt körbeölelő erőtérre, és - bár Damonát arrébb taszította a súlya - lepattanva róla pont Siriusra esett. A férfi fájdalmasan felkiáltott. Pitonnak már a kezében volt a varázspálcája, és egy pusztító, de halálpontos tűzgolyóval szénné égette a nisnát, úgy hogy Blacknek a haja szála sem görbült. Sirius fájdalmas arckifejezéssel markolta meg bal karját, és bosszankodva állapította meg, hogy eltörött. Piton némi kis elégtétellel nézte küszködését.
- Kösz - bökte felé Sirius, mire válaszul lekezelően húzta el a száját.

- A helyzet már nem olyan kétségbeejtő. Még nincs okunk ünnepelni, de a déli fal már biztosan áll - mondta Dumbledore pár perccel később, amikor visszatért. - Hála az égnek, hogy jól vannak. Sikerült jutniuk valamire? - kérdezte sürgetően.
- Nem igazán - felelte Damona sóhajtva.
Piton - az igazgató jelenlététől hajtva - végre megálljt parancsolt gondolatainak és lázasan kutatni kezdett emlékeiben. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és szinte suttogva szólalt meg.
- Emlékszem, hogy a Sötét Úr egy furcsa jósnőtől kapott egy egyszerű Szaturnusz Kalendáriumot. Egyszer belenéztem, és alá volt húzva benne valami, ami akkor nevetségesnek és jelentéktelennek tűnt, és amit sehogy sem tudtam kapcsolni Hozzá. De később nem is volt lényeges. Ha jól emlékszem, a Mester sem értette. Kiment a fejemből már a szöveg, de feljegyeztem valahová.
Damona fejében világosság gyúlt.
- Én viszont tudom, mi az! Perselus, az ebédlőasztalon felejtette egyszer a saját Kalendáriumát. Oda jegyezte fel. Májusnál ez a szöveg szerepelt: "A májusi nap éltető örömmel ajándékozza meg a földi halandókat." Ebből aláhúzta a Gaudium Vitalitatist. - Kérdőn nézett Pitonra, majd Siriusra. Piton bólintott jelezve, hogy most már ő is emlékszik. De továbbra sem tudták, mit jelentsen ez.
Dumbledore hirtelen heves gesztusokkal járkálni kezdett.
- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Óriási hiba! - morgott a felismerés erejétől döbbenten. - Ez mindenre magyarázatot ad! Ezért nem hal meg Voldemort! Ezért fontos Damona! Ezért marad mindig életben! Szentséges bűbájok!
- Mi az? - lépett az öreg varázsló mellé Sirius - Egy szót sem értünk az egészből!
Dumbledore hirtelen megállt és szembefordult velük:
- A Gaudium Vitatitatis természetesen nem egy egyszerű jelzős szerkezet, de nem is egy varázslat a szó megszokott értelmében. Ez egy olyan tulajdonság, ami a muglik sajátja, de náluk is igen-igen ritka. Száz évenként jó, ha egy ember születik vele. A lényege, hogy hatalmas életerőt biztosít, és szinte elpusztíthatatlanná teszi az embert. Voldemort a mugli apjától örökölhette ezt a tulajdonságot. Ez ötvöződve erős mágiájával hihetetlen hatalmat jelenthet, és nem csak az ő számára. Ennek az erőnek a birtokában tudott szembeszállni Selketh úrnő régi urával, de úgy tűnik mégsem nyert.
Most viszont a Nagyúr, Seth elérkezettnek látja az időt, hogy rég dédelgetett álmát valóra váltsa, és ő legyen mindenek ura. Ha megszerzi Voldemort lelkét, akkor képes lesz a mi világunkra lépni, ahogy ezt megtette már az ókorban is. Akkor Ré még megállította. Ha jól sejtem, Voldemort lelkét még nem kaparintotta meg. Hogy hogyan sikerült elmenekülnie, azt nem tudom. Seth viszont rájött, hogy nem kell Voldemortra várnia. Damona a Denem vérrel örökölte a Gaudium Vitalitatist is. Seth-nek tehát szüksége van Damona lelkére.

Ez sok volt. Egyikük sem szólt, de mindenki a nőt nézte.
Damona a felismerés erejétől kábultan meredt maga elé. Kérdések özöne árasztotta el, és időre volt szüksége, hogy végiggondolja a hallottakat. Úgy érezte végre magyarázatot kapott sok mindenre, amit korábban nem értett, és végre beigazolódott az különös érzése, hogy van valami, ami miatt némileg más, mint a többiek. Nem örült a Gaudium Vitalitatisnak, mert ez is Voldemorthoz kötötte, és miatta most nagy bajba került. És nemcsak ő, hanem mások is. Félelemmel és szomorúsággal telt meg a szíve, és kivételes életerejét inkább átoknak érezte, mint ajándéknak. Az igazgató szavai térítették magához.
- Ha ez igaz, akkor egyedül Damona képes megálljt parancsolni Seth-nek. Ő lehet a megoldás, aki hátba támadhatja.
Három kételkedő szempár nézett a férfira.
- Le kell mennie a Pokolba, és ott kell győznie! - folytatta most már határozottabban.
- De nem megy egyedül! - horkant fel Piton váratlanul.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 29. fejezet