Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXIX.

A Purgatórium

- Ez őrültség! - tiltakozott azonnal Damona. Félelemmel töltötte el, hogy a Pokolba kellene alászállnia. Közben szíve alig akarta elhinni, hogy a férfi épp az előbb ajánlotta fel a segítségét, még ha ezt a maga sajátos módján tette is. De nem fogadhatja el. Teljes képtelenség, hogy lemenjenek a pokolba. Túl gyengék és kicsik egy ekkora vállalkozáshoz. A vesztükbe rohannának. Onnan még senki nem jött vissza élve. Miért lenne pont ő a kivétel? Azt pedig végképp nem hagyhatja, hogy Piton is meghaljon!
De mielőtt bővebben kifejthette volna ellenkezése okát, az igazgató egy határozott mozdulattal belefojtotta a szót. Látszott, hogy nem is három társára, hanem újra befelé, a hangokra figyel.
"A sajátjaink fordulnak ellenünk! Az emberek hirtelen egymásra támadnak! Valami történhetett velük! Hátba támadják egymást!" - sikoltotta a hang.
- Nem őrültség. Ez az egyetlen megoldás - felelte az igazgató a nőnek, amikor a hang elhallgatott. - Dobby! - emelte fel a hangját.
A házimanó azonnal megjelent.
- Hozd le a könyvtárból a Pszeudo-Origenészt! - utasította és társaihoz fordult. - Ebben megtalálják a magyarázatot. Most mennem kell.

Odakinn azt látta, hogy mindenütt fú a förtelmes halál. Nem messze a tőle egy férfi meredten bámult maga elé a levegőbe, majd megfordult, és átkot szórt egyik társára. Mielőtt az utolsó szótag elhagyta volna a száját, Dumbledore egy varázslattal félreütötte kezét, így az átok hatástalanul csapódott a falba. Más talán összezavarodott volna, azonban az igazgató számára nem volt kétséges, hogy Selketh úrnő látogatta meg őket, és ő fordította egymás ellen az embereket. Torkához érintette a varázspálcáját és mennydörgő hangon szólt minden védőhöz.
- Selketh úrnő köztünk jár! Ne higgyenek a szemüknek! Nincsenek itt a szeretteik! Csak káprázat! Erősítsék meg az akaratukat!
Éppen időben érkezett. Bár az Úrnő még kevés embert babonázott meg, áldozatai máris nagy pusztítást végeztek társaik sorában. Rögtön hallotta a jelentést, hogy kilencen estek el általuk. Szózatának szerencsére volt annyi haszna, hogy mindannyian odafigyeltek egymásra, és lefogták azokat, akiket az Úrnő megbűvölt. Az erősebbek felkészülten várták a kísértést, a gyengébbeket pedig közös erővel térítették észhez, amint észrevették, hogy kábultan merednek a semmibe. De az új ellenség, Selketh annyira lekötötte őket, hogy a nisnák, csontvázak és szerzetesek támadását már sokkal nehezebben tudták kivédeni. Az ikrek szerezte előny a semmivé foszlott, és a túlerő egyre jobban felmorzsolta őket. A varázslatok kapkodóbbakká és pontatlanabbakká váltak, ahogy a védők próbálták megosztani a figyelmüket. Jobbra tőle egy ember pusztulását már nem volt képes megakadályozni, mert mire cselekedhetett volna két nisna szabályosan széttépte. Dumbledore dühe fellángolt és elpusztította a két gyilkost. De látta, hogy a sok-sok hiba halmozódik, és tudta, hogy ez katasztrófához fog vezetni. Azonban már nem volt kit mozgósítania. Kiállt az első sorba, és iszonyatos erejű csapásokat mért a támadókra.

- Köszönöm, hogy felajánlotta hogy velem tart, de nem lesz rá szükség… - fordult Piton felé Damona.
- Természetesen a kisasszony egyedül is le tud győzni egy istent - sziszegte Piton sértetten. Ennél nagyobb segítséget még soha nem kínált senkinek, és a nő milyen könnyedén visszautasította! Jobb lett volna, ha meg sem szólal. De most már azért sem fog visszalépni!
- Nem erről van szó! - csattant fel ingerülten Damona. - Nem akarom, hogy velem tartson! - mondta tagoltan, kihangsúlyozva minden egyes szót. - Hát nem érti?! Ha muszáj mennem, jobb, ha egyedül megyek. Seth engem akar, és felesleges lenne magát is kitenni ekkora…
- Nem vitatkozom! Vagy együtt megyünk, vagy sehogy. Így több esélyünk van - jelentette ki, makacsul ragaszkodva elhatározásához. - Nem kérem, hogy aggódjon értem, mint ahogy én sem aggódom magáért - tette hozzá hűvösen, és a nőre pillantott. - Próbáljon meg logikusan gondolkodni!
Ha Damonában újjáéledt is a remény, hogy a férfi ajánlata mögött jóval több van, mint puszta bajtársi segítség, az utolsó megjegyzése gyorsan lelohasztotta a lángot. Bár ösztöne azt súgta, hogy Perselus cinizmusa mást takar, már maga sem tudta, mit gondoljon.
- Meghoztam a könyvet. Hova tegyem? - kérdezte Dobby lihegve, miután halk pukkanással pont közöttük bukkant fel.
Egy alig tenyérnyi, jellegtelen könyvet szorongatott, mégis úgy meggörnyedt a súlyától, mintha egy hatalmas lexikont cipelt volna. Sirius hanyagul a lépcső felé intett. Dobby gyorsan megszabadult terhétől, és a könyv nagyot puffanva landolt a kövön, Black mellett. A házimanó meghajolt, és a következő pillanatban már el is tűnt.
Sirius kézbe vette a könyvet, és meglepődött a súlyától. Szürke vászonborítású kötet volt, dísztelen fedőlapjára kézzel írták rá a szerzőt. Azok közé a könyvek közé tartozott, amik a hátsó sorba csúsznak, vagy elvesznek a nagyobbak között. Ha nem tudatosan keresed, soha nem veszed észre. Lapjai olyan vékonyak voltak, hogy alig lehetett különválasztani őket, és az apró betűk olyan sűrűn sorakoztak, hogy szinte olvashatatlanul folytak össze az ember szeme előtt. Sirius felemelte, és óvatosan lapozgatni kezdte. A könyv mintha csak kitalálta volna a gondolatait, életre kelt, és a lapok peregve kifolytak az ujjai közül. Egyszerre megálltak. A férfi beleolvasott.
- Ezt hallgassátok meg!
"A Pokol tehát, mint mondottam, a földön van. De hiába keresed kapuját, nem lelheted meg. A Pokol talál meg téged. Két út létezik, melyen az alvilág országába szállhatsz. Az egyik a halottak útja, de csak azoké a lelkeké, akik levetve testüket nem képesek megbékélni magukkal. Ahelyett, hogy tovább lépnének, saját logikai börtönükben rekednek, és nem bírnak kiszakadni onnan. Nem születnek újjá, és nem is képesek egyesülni Istennel - ahogy Jézus mondta, vagy a Kozmosszal - ahogy a görögök tartották. Sem a fénnyel, vagy a Nirvanával - ahogy keleten gondolják, vagy a világot átszövő hálóval, ami mindezt jelenti. Többé nem tudnak a rendezetlenséggel szemben teremteni. Ez az örök értelem, a fantázia, és az alkotó, szent érzelmek halála. Ezen tiszta, negatív energián Seth uralkodik, és belőle nyeri életerejét. Seth célja, hogy világ megrekedjen a vég nélküli háborúkban, és a gyilkossá váló emberek halálukban őt erősítsék.
Tudjuk, egyszer már feljött, hogy uralkodjon…"
A könyv lapjai hirtelen továbbpörögtek, és Sirius megakadt. Amikor végre megálltak, folytatta az olvasást.
"A másik út kevesek útja. A Pokol kapuján, az Akheronon keresztül visz a Purgatóriumon át. Ha azt várod, hogy elmondom hogyan, csalódnod kell, mint nekem kellett. Mert nem tudom. Amit tudok, annyi csak, hogy a Purgatóriumba azok a lelkek jutnak, akik nem ismerik fel a halálukat. Ezt az utat élőként csak hárman tették meg eddig: Istar, Ozirisz és Orpheus. Istar nem jött vissza. Ozirisz istenként szállt alá, és rövid ideig a pokol királya lett.
Orpheus erejét viszont az Élet Szerelme kettőzte meg, így juthatott le. Csak ez az út lehet az emberek útja. A Pokolban a botor nem boldogul az Élet Szerelme nélkül, mert elveszti értelmét és Seth elveszi, ami az Övé. Sajnos senki nem tudja, hogy Orpheusz az életét szerette, vagy a szerelme volt az élete."

- Nos, ez megnyugtató! - szögezte le kimérten Piton. - Az Élet Szerelme nem biztos, hogy megegyezik az Éltető Örömmel. Mindkettőnknek jó esélyünk van az örök Kárhozatra.
- Én úgy vélem, hogy egymagam sokkal jobban boldogulnék. A hallottak alapján is - ellenkezett Damona. Látta, hogy nehéz dolga lesz, ha le akarja rázni Pitont. Nem is értette, miért ragaszkodik ilyen csökönyösen az elhatározásához.
- Pitonnak igaza van. Szükséged van kísérőkre - egyenesedett fel Sirius, sérült karját tapogatva.
Damona is felállt és elgondolkodva járkálni kezdett. Számtalan "mi lesz, ha" kezdetű kérdés árasztotta el, és megpróbálta kitalálni, mi lenne a legjobb megoldás. Aggódott az ismeretlen miatt, de azért is, hogy elveszítheti a két férfit, ha vele tartanak. Viszont, ha kudarcot vall, akkor sehol nem lesznek biztonságban. Itt is a halál vár rájuk. Ráadásul még a csatában is eleshetnek, függetlenül attól, hogy mi történik vele a pokolban.
Másrészt jólesett neki, hogy számíthat rájuk, és nem kell egyedül mennie.
- Jól van, együtt megyünk - adta meg magát. Legalább tudnak egymásnak segíteni. Nagyot sóhajtott, és aggódóan pillantott Sirius törött karjára.
- Akkor induljunk. Nincs vesztegetni való időnk - javasolta Piton. Nem tartotta jó ötletnek, hogy Sirius is velük megy, de nem volt kedve megkérdőjelezni elhatározását. Talán még a hasznukra lehet.
Amint kiléptek az előcsarnok ajtaján, majdnem elsodorta őket a csata forgataga. Benn minden tompának és távolinak tűnt, de most megint ezerszeres erővel tombolt körülöttük a pusztulás. Az igazgató felé siettek, kerülgetve a sebesülteket, és a sáncból kirobbantott kőhalmazokat. Dumbledore alakja szinte a küzdők fölé magasodott, és egy pillanatra sem pihenve, töretlenül szórta átkait. Útközben találtak egy-egy gazdáját vesztett seprűt, és felpattanva rá villámgyorsan az igazgatóhoz repültek.
- Készen állunk - szólt feszülten Damona, amikor odaértek.
- Sirius, törött kézzel nem engedhetlek el - jelentette ki az öreg varázsló, ahogy végigmérte hármójukat. Pillantása lelkük legmélyéig hatolt. Sokat többet tudott - róluk is, - mint azt sejthették. Nem szállhattak szembe szavával. - Csak hátráltatnád őket. És ez nem vita tárgya! - tette hozzá olyan hangsúllyal, ami elfojtott minden ellenvetést.
Sirius bárki mással szemben ellenkezett volna, de az igazgató döntését kénytelen volt elfogadni. Vak dühében viszont úgy hozzávágta egy nisnához a seprűt, hogy az a mágikus robbanástól darabokra szakadt.
- Menjenek! Sirius és én innen segítünk. Sok szerencsét! - sürgette őket Dumbledore és megszorította Piton kezét. Damonának csak intett, és bátorítóan ráhunyorgott.

Felpattantak a seprűre és a csata fölé emelkedve az Akheron felé repültek. Ahogy közeledtek, egyre erősebb félelem kerítette őket hatalmába. A hegyet a rettegés aurája vette körül, óriási szája sugározta a rémületet. Nem csoda, hogy - ha megtalálták is egyáltalán - eddig önszántából senki nem lépett be egykönnyen rajta.
A magasból kitartóan szórták az átkokat, hiszen amint előbukkantak a védőfal mögül, az ellenség azonnal célba vette Damonát. Piton közvetlenül mellette repült, hogy testével védje a támadásoktól. Hirtelen felbukkant mellettük Ciro Tensa hatalmas sárkány alakjában, és bár nem tudta, mi a céljuk, egészen a hegyig kísérte őket. Szinte körbefogta őket kiterjesztett szárnyaival, és fejét jobbra-balra forgatva lángtengert küldött az ellenségre. A becsapódó átkok nagy része rá zúdult, és súlyos sérüléseket szerzett. A megszámlálhatatlan és nem evilági átkok bárkit elpusztítottak bárkit elpusztítottak volna, de ő kitartott. Ordítását messzire vitte a szél. Nem tágított, egészen a hasadékig, ahol egy nagyobb robbanás a hegy oldalához csapta. Meg sem tudták köszönni, amit értük tett.
Gondolkodás nélkül áthaladtak a kapun, és úgy érezték a Semmibe zuhannak.

Arra eszméltek, hogy egy ólomszínű, köddel borított világban lebegnek. De furcsamód ez nem a jól ismert köd volt. Amerre csak néztek, mindenütt ugyanaz az egységes szürkeség fonta körül őket. Lábuk alá nem simult talaj, és fejük fölé nem borult ég. Sehol egy határozott körvonal, de még egy felhőgomolyag, vagy halovány árnyék sem látszott. Nyomasztó csend honolt mindenütt, és teljes változatlanság.
- Azt hiszem… teljesen mindegy merre indulunk… - szólalt meg tétován Damona. Hangja idegenül és távolról csendült. Erőlködve meresztette tekintetét a semmibe, de hiába kutatott tájékozódási pont után. Olyan érzése volt, mintha elveszítette volna a térérzékét, gyomra egyre jobban felkavarodott. Hálás volt Pitonnak, hogy vele tartott. Megnyugtatta, ha ránézett. Legalább látott valamit, és volt kihez viszonyítania. De még ő is olyan különös volt. Az arcán ki tudta venni a legapróbb vonásokat is, ugyanakkor az egész alakját látta. Nem tudta megállapítani, hogy milyen távolságban van tőle.
- Menjünk - felelte kurtán, komoran a férfi, és elindult. Lábával tétován ellökte magát a semmiben, mintha seprűjével elrugaszkodott volna. De sem feljebb, sem távolabb nem került a nőtől. Őt is zavarta ez az érthetetlen hely, és minél hamarabb szeretett volna eljutni valahová. Damona követte a mozdulatát, hátha sikerül kijutniuk ebből a monoton világból.
Reményük, hogy hamarosan változás áll be az egyhangúságba, hiábavalónak bizonyult. Nem tudták volna megmondani, meddig repültek szótlanul a semmiben. Vagy hogy egyáltalán repültek-e. Mintha egyetlen centit sem jutottak volna előre. Minden összefolyt. Időtlen időkig, vagy csak percekig tartott a sehová sem vezető "utazás"? Képtelenség volt eldönteni. A végtelen egyhangúság eltompította érzékeiket. A szándék, hogy eljussanak valahová, az erőlködés, hogy haladjanak, és a gondolat, hogy cselekednek, de emellett Semmi változás nem történik, őrjítőnek és feldolgozhatatlannak bizonyult.
Leszálltak seprűikről, hogy gyalogolni próbáljanak. Abban a pillanatban, hogy elengedték a seprűket, azok semmivé foszlottak. Az idegenszerű lebegéstől maradék biztonságérzetük is odalett. Ez már sok volt. Damona úgy érezte, felfordul a gyomra, és erős fizikai rosszullét fogta el. Megpróbált nem nézni a lába alá, de agya amúgy sem talált kapaszkodót. Hogy elterelje figyelmét a szörnyű émelygésről, a problémára koncentrált.
- Így nem jutunk semmire! - tört ki. - Valami mást kell kitalálnunk!
De Damona hányingere semmi sem volt ahhoz képest, amit Piton érzett.
Nem is fizikailag volt fáradt, hanem a lelkét vette igénybe a körülöttük lévő változatlanság. Értelme nem talált semmilyen kapaszkodót, és úgy érezte, csapdában vergődnek. Mindent megadott volna, ha végre kijuthatnak innen. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. A célokhoz, és problémák kezeléséhez szokott racionális gondolkodása görcsösen küzdött az abszurditással. Félelem árasztotta el, és hideg veríték verte ki egész testén. Minden önuralmára szükség volt, hogy megőrizze magabiztosságát a nő előtt.
- Csinálnunk kellene valamit, de semmit nem tudunk! - mordult fel ingerülten, majd kissé számonkérőn hozzátette: - Remélem, magának van valamilyen ötlete!
Damona más körülmények között mulatott volna a férfin, azon hogy kénytelen hozzá fordulni segítségért, de most csak tűnődve bámult a semmibe. Ahogy lázasan cikáztak gondolatai, lassan megfeledkezett rosszullétéről.
- Azt hiszem, ebből kell kiindulnunk… mármint hogy nem tehetünk semmit - kezdte tétován. - Úgy látszik, ez a Purgatórium, amit a könyv is említett… és ha jól sejtem, akkor azért lehetetlen bármit tennünk, mert itt nincsen se tér, se idő. Mégis nekünk vannak céljaink, gondolataink. Ezzel már lehet valamit kezdeni, nem? - bizonytalanodott el a még jobban mondat végére.
- Kétlem, hogy a gondolataink segítségével eljuthatunk valahova. Akkor már rég nem lennénk itt - felelte Piton zord mordulással.
- Talán mind a kettőnknek ugyanazt kell akarnunk. Határozott célra kell koncentrálnunk…
- Jól van - hagyta rá a férfi. - Próbáljuk meg. - Damonára nézett, sötét tekintetében feszültség és sürgetés vibrált.
- Ha erősen akarjuk, talán sikerül. Legyen a célunk a Pokol - javasolta a nő, és megborzongott. - Akkor… most! - lehunyta a szemét, és minden mást kizárt az agyából. Maga elé képzelte úti célját, és egyre csak a szót hajtogatta. Minden sejtjével összpontosított, még a kezét is ökölbe szorította. A bájitaltan tanár - bár nem igazán hitt benne - hasonlóan cselekedett.
- Ez nem megy! - hallotta Piton mordulását egy idő után. Kinyitotta a szemét. A férfi karba font kézzel állt a szürkeségben, sápadt arcán a bosszúság, és némi megvetés egyértelmű jelével.
- Ha jól sejtem, ez nem jött össze, Miss Denem - sziszegte, külön hangsúllyal a néven.
- Akkor most maga jön - vágta rá Damona. - Időnk, mint a tenger… - fűzte hozzá fáradt félmosollyal.
- Próbáljunk meg néhány varázslatot.
- Kíváncsian várom, melyikre gondol!
- Nos. Zsupszkulcs és kandalló nem áll a rendelkezésünkre…
Damona a groteszk helyzetben annyira mulatságosnak vélte a férfi kijelentését, hogy idegesen felkacagott. Piton fürkészően nézte, és szokatlan módon, szája sarka halovány mosolyra rándult.
- …és hopp-port is elfelejtettünk hozni magunkkal. Megpróbálkozhatunk a Velocitatis varázslattal. Bár kétlem, hogy sikerrel járunk - folytatta a férfi. Előkapta varázspálcáját, és a varázsigét mormolva meglegyintette. Damona követte a mozdulatát. Más körülmények között szélsebes száguldásba kezdtek volna, de most semmi nem történt. A különös bizsergés - a varázslás "mellékhatása" - most is elárasztotta őket, de aztán elmúlt, nyomtalanul. A pálcák aprókat szikráztak, hatástalanul.
Piton dühösen talárjába rejtette a varázspálcáját, és összefonta a karját. Damona nem kommentálta a történteket. Nagyon fáradt volt, és elcsüggedt. Szeretett volna odamenni a férfihez, de meg sem próbálta. Minden ötletük kudarcba fulladt. Mi lesz, ha örökre itt ragadnak? Az őrület vár rájuk! És a Roxfortnak vége. És akkor a világnak is. Milyen távolinak tűnt most az otthonuk!
Ahogy némán nézték egymást, engedni kezdett a köztük lévő távolságtartás. Maguk sem értették hogyan, de mintha fizikailag is közelebb kerültek volna egymáshoz. Képtelenség lett volna megmagyarázni, de az érzékeik ezt súgták. Ebben a világban nem működtek az általuk megszokott törvények, semmibe sem tudtak kapaszkodni. Csak ketten maradtak egymásnak, mint biztos pont.
- Eszembe jutott valami - szólalt meg Damona, maga sem tudta, mennyi idő után. - A Purgatóriumba a lelkek kerülnek a haláluk után. Nem mindegyik, csak azok, akik nem békélnek meg a halálukkal, de a lényeg, hogy lelkek.
A férfi várakozásteljesen nézett rá, és remélte, hogy ezúttal használható ötletük támad.
- Ez az jelenti, hogy amíg fizikai testben vagyunk, nem tehetünk semmit. Lélekként könnyebben mozognánk, de ahhoz el kellene hagynunk a testünket. Vagyis meg kellene halnunk. Az a kérdés, hogy hogyan oldjuk fel ezt az ellentmondást.
Piton agyán "egy pillanatra" átfutott, hogy jobban jártak volna, ha az elején meghalnak, mert így legalább megspórolták volna ezt az idegtépő tétlenkedést. Már majdnem megjegyzést tett, de mégsem szólalt meg. Ebben az abszurd helyzetben nem volt kedve ironizálni.
Damona kérdőn nézte a férfit, hogy mit válaszol, de az csak hallgatott. Fekete szeme sötéten "sütött" fakó arcából, és őt fürkészte.
- Talán mégsem kell feloldanunk az ellentmondást. Van egy módja, hogy a lelkünk elhagyja a testünket, még ha időlegesen is. Álmodnunk kell. Tudatos álomba kell merülnünk - javasolta a nő.
"Akkor fújja el a lámpásokat" - tolultak a szavak Piton nyelvére, és már majdnem kimondta őket, de aztán mégis meggondolta magát.
- Ne kívánja azt, hogy aludjak. Képtelen vagyok.
- Meg kell próbálnunk! - csattant fel kétségbeesett hangsúllyal a nő, de ő is nagyon jól tudta, hogy ebben a helyzetben nem fog sikerülni.
- Nézze, Miss Denem, így "álldogálva" - vagy fekve? - a semmi közepén, nulla az esélye annak, hogy álomba merüljek.
- Akkor mi lenne, ha meditálnánk? Csak keresztbe fonjuk a lábunkat, és befelé figyelünk.
Piton nagyot sóhajtott.
- Ahogy kívánja - mormolta, alig mozgatva ajkait.
"Elhelyezkedtek", és lehunyták szemeiket. Damona minden erejével azon volt, lecsitítsa gondolatait, és kiürítse a fejét. Lassan elhalkult a "zaj" a lelkében. De mielőtt mélyebb transzba jutott volna, a bájitaltan tanár csendes, hideg hangja visszahozta a valóságba.
- Egy apró dologról megfeledkeztünk.
- Mi az? - kérdezte kissé bosszúsan.
- Ha itt hagyjuk a testünket, és a lelkünkkel lépünk a pokolba, hogy fogunk hazajutni? Olyan megoldást kell találnunk, ami a testünket is továbbviszi, különben örökre itt ragadunk.
- Igaza van. Remélem, van valami ötlete is?! - sóhajtotta Damona, belefáradva a hiábavaló próbálkozásokba. - Mert nekem fogalmam sincs, hogy mit tehetnénk!
Piton összehúzott szemmel meredt maga elé, majd felnézett, egyenesen Damona szemébe.
- Mágiát kell használnunk.
- De hát nem működött! - tiltakozott türelmetlenül a nő.
- A térhez kötődő mágia nem is működhet. De mi egy fordított megidézéssel eljuthatunk a pokolba.
- Az lehetetlen! Soha senkinek nem sikerült még hasonló! Mindenki meghalt, aki megpróbálta!
- A földön igen. Mert ott nem tudjuk elszakítani a lelkünket a testünktől. Ott a természet törvényei érvényesülnek. Viszont képesek vagyunk megidézni szörnyetegeket a pokolból, úgy, hogy a testük is megjelenik. Mert a Pokolban ÉS a Purgatóriumban ezek a szabályok nem érvényesek - magyarázta a férfi. - Vagyis ha fordítva használjuk a megidéző varázslatot, kiszabadulhatunk innen.
- Ez elég veszélyes! - jegyezte meg Damona, de magában beismerte, hogy nem nagyon van más választásuk.
- Ez az egyetlen esélyünk - felelte Piton borúsan, mintha kitalálta volna a nő gondolatait. - Remélem, tudja a valódi nevét…
- Tudom - töprengett el Damona. Megborzongott, mert tudta, hogy bárki, aki megismeri más valódi nevét, hatalmat szerez felette a megidézés szertartásával. Eszébe jutott a kaland, ahogy rájött lelkének valódi nevére. Gyorsan elhessegette az emléket. - Essünk túl rajta… mielőtt félni kezdek.
Elővették a varázspálcájukat, és lassan körözni kezdtek vele az óramutató járásával ellentétes irányban és maguk köré rajzoltak egy kört, úgy ahogy azt Leonardo ábrázolja. Amint végeztek, széttárták karjaikat és lábukat, így létrejött a klasszikus igézőkör és pentagramma. Piton Damonára nézett és bólintott.
- Consurgo! - kiáltották egyszerre, halkan utána mormolták a valódi nevüket, ügyelve arra, hogy a másik ne hallja, majd a hatalom szavai következtek.

Leengedték a varázspálcájukat, és várták a hatást. De semmi nem történt. Damona már majdnem hangot adott csalódottságának, de figyelmét elterelte egy különös érzés, ami egyre erősebben árasztotta el a testét. Furcsa sajgást érzett, és mintha valami húzta volna, megállíthatatlanul. Egyszerre érezte, hogy magába zuhan, és ugyanakkor széjjelszakad. Mégis, mintha egy irányba történt volna mindez.
- Valami változik! - szólt Pitonnak, és a férfi némán bólintott, hogy ő is érzi.
Nem tudták, hogyan, de egyszer csak megnyílt egy fekete folyosó. Olyan fekete volt, hogy a purgatórium szürkeségéhez szokott szemüknek fájt a látványa. Egyre közeledett és egyre hatalmasabbá vált. Már tornádóként örvénylett előttük, és hatalmas ereje magába szippantotta őket. Damona nyomasztóan aprónak és törékenynek érezte magát, és félelemmel töltötte el az a hatalmas erő, aminek hatása alá került. Megint rosszullét kerülgette, és kétségbeesetten várta, hogy történjen végre valami, ami megakasztja ezt az elviselhetetlen mozgást.
És végre vége lett.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 30. fejezet