Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXX.

A Pokol

Kábultan tért magához, és elmondhatatlan megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy talajon fekszik. Ahogy belemarkolt a szürke földbe, és pergette a port az ujjai között, elvesztett biztonságérzete helyreállt. Felemelte fejét, és körülnézett.
- "Isten hozta" a pokolban!
Piton lépett oda hozzá, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.
De a fal, ami otthon elválasztotta őket, most sem engedett.
A férfi ideges mozdulattal fonta össze mellén talárját és hátrébb lépett.
Egyhangú, szürke táj tárult Damona szeme elé, mégis örült, mert végre látott valamit. A végeláthatatlan sivár síkság monotóniáját semmi nem szakította meg. A látvány, ami kezdetben jólesett szemének, hamar lehangolta, és félelemmel teli szomorúsággal töltötte el. Az égbolt nehéz kupolaként borult a feje fölé, végtelenségét egyetlen felhőgomolyag sem törte meg. Mégis szürke volt, és Damonának úgy tűnt, mintha egy hatalmas barlang közepén állna, és bezártság érzés kerítette hatalmába. Megint csak Piton alakjában keresett vigasztalást. A férfi karba tett kézzel, zárkózottan állt, és összehúzott tekintettel fürkészte környezetét.
De ő sem nyugtatta meg. A Pokol igazán nem számított megnyugtató, és barátságos helynek. Sőt.
Damona lassan feltápászkodott, és leporolta ruháját.
- Ez volna a pokol? - nézett körül bizonytalanul.
- Ez nem kétséges - szögezte le a bájital tanár.
Olyan határozottan állította, hogy Damona nem akart vitába szállni vele. Kérdőn nézett rá, de a férfi egészen máshová figyelt. Furcsán viselkedett. Homlokát ráncolva, összeszorított ajkakkal pásztázta az egyöntetű pusztaságot, és tekintete lázasan ugrált egyik helyről a másikra. Nyilvánvaló volt, hogy különös dolgok vonhatták magukra a figyelmét. Damona követte tekintetét, de hiába meresztette szemét a távolba, a legapróbb mozgást, vagy változást sem sikerült felfedeznie.
- Mi az? - kérdezte a férfit, de Piton nem válaszolt, csak futólag rápillantott. Láthatóan nem tudta mire vélni kérdését.
Damona várta, hátha javasol valamit, de Piton még percek múlva is ugyanott állt, és tanácstalannak, idegesnek tűnt.
- Szerintem, el kellene indulnunk valamerre - törte meg a csendet a nő. - Talán Seth már rájött, hogy itt vagyunk… Akárhogy is van, ne várjunk tétlenül! - Találomra nekiindult a síkságnak.
- Álljon meg! - kiáltott rá a férfi olyan erővel, hogy ijedten megtorpant. Macskaszerű reflexeivel megmerevedett a mozdulat közepén, és kérdőn nézett társára.
- Megőrült? - sziszegte a férfi tágra nyílt szemmel, és úgy nézett rá, mintha tudná a választ a kérdésére.
- Mi az?! Mi a baj?! - pördült meg a lány, és az a nyomasztó sejtése támadt, hogy valamiről lemaradt.
- Nem lát a szemétől?! Hajszálon múlt, hogy nem le nem zuhant!
Most Damona nézett úgy, mintha komolyan kétségbe vonná a másik épelméjűségét. Egyszerre érezte, hogy szétáradt benne az adrenalin, ugyanakkor kísértetiesen mulatságosnak találta, hogy látótávolságon belül egyetlen apró gödröt sem fedezett fel. De mi van, ha mégis ő téved?
- Hová zuhannék egy síkságon?
- Milyen síkságon?! Itt minden tele van szakadékkal! Nem látja a sok szurdokot tele fortyogó lávafolyókkal? - mutatott körbe színpadias mozdulattal.
- Nem! Én egy végtelen síkságot látok. Kopár és monoton az egész.
Szavait néma csend követte. Kísérteties volt a felfedezés, hogy nem ugyanazt látják, és időre volt szükségük a feldolgozásához. Megdőlt az az alapvető feltételezés, hogy a külvilág mindenki számára ugyanolyan, és biztos támpontot nyújt.
- Nem is tudom, mire számítottunk - szűrte a fogai között Piton.
- Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat… - töprengett a nő, majd egy pillanatra elhallgatott, és csak aztán folytatta - Nem hihetünk a szemünknek… Csak egymásra támaszkodhatunk. Nem szeretném kipróbálni, mi lenne, ha belesétálnék egy lávafolyóba. Lehet, hogy nem is történne semmi, csak a Maga számára tűnne úgy, hogy meghaltam.
- Lehet - hagyta rá Piton. - És az is lehet, hogy egyikünk sem a valóságot látja. Hanem azt, amit hiszünk a Pokolról… Bárhogy is van, nem kockáztathatunk. Talán varázslattal könnyebben boldogulunk - mondta nem túl nagy meggyőződéssel, és megkísérelte a levitáló mágiát. Semmi nem történt. - Ahogy sejtettem… - morogta, és talárjába rejtette a varázspálcáját. - Jöjjön szorosan a nyomomban.
Elindult, nem mintha tudta volna, hová megy, és Damona követte. Abszurd és kísérteties volt, ahogy kacskaringósan és óvatosan haladt a kopár síkságon. Mintha egy bogaras, vagy éppen szerelmes alak bóklászott volna szórakozottan, és látható cél nélkül. Időnként megtorpant, tétovázva kereste a biztos talajt a lába alatt. A nő megpróbált a nyomába lépni, és nem lemaradni. Elfogta a kísértés, hogy nekiiramodjon a síkságnak, de uralkodott magán, és a férfi mögött maradt.
Lassan haladtak, sokkal lassabban, mint szerette volna. Úgy érezte, az izmai pattanásig feszülnek, és mivel nem látta a szakadékokat, nagyon nehéz volt visszafognia magát.
Piton minden figyelmét lekötötte, hogy rátaláljon a biztonságos útvonalra. Meredek, és tüskés szirtfokok zuhantak a mélybe, tűzvörös láva fortyogott a lábuknál, és az "égen" úszó fekete fellegek visszaverték a villódzó lángok fényét. Hatalmas sziklatömbök között vezette a nőt, lába alatt kövek gurultak. Néha csak pár centire lépkedtek a forrongó szakadéktól. Gyakran nézett hátra Damonára, hogy lássa, rendben van-e. A nő arcán különös kifejezés ült, mintha egy másik világban járt volna, és amikor nem rá nézett, tekintetét a távolba meresztette. Bár a lángok ott villogtak szemében, nyilvánvaló volt, hogy nem látja őket. Piton gyomra összeszorult, és aggódni kezdett érte. Mennyivel könnyebb lenne, ha legalább kézen fogva vezethetné!
Órákon át mentek, és csak néha váltottak egy-egy szót. A táj egyikük számára sem változott. A végtelen síkság egyhangúságát nem törte meg semmi, és Pitonnak sem sikerült kivezetnie a nőt a veszélyes kanyonból. Egyre fáradtabb és ingerültebb lett, és kilátástalannak érezte az egész útjukat. Nem jutottak el sehová, és értelmetlennek tűnt a további gyaloglás.
- Örülnék, ha Seth megspórolná ezt a kirándulást - morogta, amikor megállt. Meg akarta beszélni, hogy mit tegyenek. Már majdnem megkérdezte a nőt, merre menjenek, amikor rájött, hogy felesleges volna. Honnan is sejthetné, melyik a helyes irány? Annál jobban meglepődött Damona kijelentésén.
- Azt hiszem, tudom, merre kell mennünk. Valami húz egy irányba. Az elején még nem éreztem, de mióta jövünk, egyre intenzívebbé válik.
- Talán Seth az. Nyilván a lelkét akarja, de nem olyan előzékeny, hogy eljöjjön érte.
Damona nem válaszolt. Nem akart arra gondolni, mi lesz az utazás vége.
- Nos, merre vezessem? - kérdezte alig hallhatóan a férfi. A lány felemelte a kezét és tétovázás nélkül jobbra, előre mutatott. Piton nagyot sóhajtott.
- Arra van a legnagyobb szakadék. Hatalmas kerülőt kell tennünk - morogta bosszúsan. - Szeretne pihenni? - kérdezte előzékenyebb hangnemben.
- Nem. Menjünk.
Megint nekivágtak. A két ember apró kis porszemnek tűnt a Pokol végtelen távlatában, ahogy lassan araszoltak előre. A szirtrendszer és a síkság csak nem akart véget érni. Damona néha szólt, hogy honnan érzi a vonzást, és Piton ennek megfelelően vezette tovább. Hosszú-hosszú órákat meneteltek, és egyre jobban erőt vett rajtuk a fáradtság. A bájitaltan tanárt az állandó koncentrálás merítette ki, Damonát társa követése, és a fokozatosan erősödő húzóerő.
Már nem is gondolkodott, csak monoton léptei hangját hallgatta. Elfásult, és szeretett volna otthon lenni, Roxfort biztonságos falai között. Milyen távolinak tűnt most az előző esti beszélgetés a kandalló előtt! Mintha egy másik életben lett volna.
Piton váratlanul megbotlott előtte egy "láthatatlan" szikladarabban és térdre esett. Ijedten ugrott oda hozzá, hogy felsegítse, de persze nem tudott hozzáérni. Most tudatosodott benne igazán, hogy milyen veszélyes terepen halad a férfi, és csak magára számíthat. Gyűlölte a síkságot, és nagyon szeretett volna osztozni Piton "látomásában" hogy segíthessen, és együtt nézzenek szembe a nehézségekkel.
- Szeretnék pihenni egy kicsit - kérte a férfit. Tudta, hogy csak így bírhatja megállásra, mert ő csak akkor ismerné be, hogy elfáradt, ha összeesne.
- Jól van, üljünk le - mutatott egy pontra.
Piton egy sziklafalnak dőlt, és lehunyta a szemét. Damonának úgy tűnt, mintha a semminek támaszkodna. Nem messze tőle ő is letelepedett, és olyan elcsigázott volt, hogy végignyúlt a földön. Oldalra fordult, karját a feje alá tette, lábát fölhúzta. A vádlija lüktetett és ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Boldog volt, hogy végre nem kell mozognia, és úgy érezte, talán örökre ebben a helyzetben tudna maradni. Képtelen volt nyitva tartani a szemét, és bár félt, hogy elalszik, úgy gondolta, ha egy-két percig pihen, nem lesz baj.
Piton a kimerültség ködén át nézte a nőt, és most különösen kedves látvány volt a szemének. Kecses alakja, és a földön szétterülő fekete haja otthonosságot és bájt sugárzott. Szépsége meghazudtolta a táj kegyetlenségét. Figyelmeztetni akarta, hogy ne aludjon, de meggondolta magát. Szüksége van a pihenésre. Majd őrzi az álmát.
De az álom őt is meglepte. Olyan gyorsan és ellentmondást nem tűrőn, hogy észre sem vette, már aludt.

Amikor felébredt, Damona mellette állt, és a tájat nézte, mintha keresett volna valamit. Megdörzsölte az arcát, végigszántott csapzott haján és felkelt, hogy elinduljanak. Pár lépést sem tett, amikor iszonyatos dolog történt. Hirtelen a semmiből két démon jelent meg. Leírhatatlanul borzalmasan festettek. Ocsmány pofájukból előmeredő fogaik közül fröcskölt a nyál. Szemük vérben forgott. Nem látták honnan jöttek, de egyszerre csak ott voltak, és könyörtelenül, acsarogva a nőre vetették magukat. Damonának nem maradt ideje védekezni, és rémülten kiabálva próbálta elzavarni őket.
Piton azonnal segíteni próbált, de legnagyobb rémületére képtelen volt megmozdulni. Mintha kővé vált volna, egyetlen tagja sem engedelmeskedett akaratának. A pokolfajzatok közrefogták a nőt, és hatalmas karmukkal tépni kezdték. Róla nem is vettek tudomást, mintha ott se lett volna.
- Perselus! Segíts! - sikította, és csapkodva próbálta lerázni a szörnyeket. Szeme tágra nyílt a rémülettől.
Piton a fogát csikorgatta tehetetlen dühében, de továbbra sem tudott mozdulni. Haragjánál is erősebb volt a félelem, ami szinte fizikailag fojtogatta. Rettegett, hogy megölik a nőt, és végig kell néznie mozdulatlanul.
Damona nem sokáig bírta kivédeni támadásukat. Összeesett és szinte eltűnt a tagbaszakadt testek alatt.

Damona gyanútlanul ébredt. Felállt és körülnézett. Meglepetésére sehol nem látta Pitont. Egymaga volt az egész síkságon. El sem tudta képzelni, hogy hová tűnhetett, és jeges félelem szorította össze a szívét. Szétnézett a földön, de egyetlen nyomot sem talált. Megpróbált gondolkodni, hogy mihez kezdjen, és hogyan találja meg, de érezte, hogy a rémület egyre magasabbra kúszik fel a torkán. Félt, mert egyedül maradt, de az még jobban aggasztotta, hogy Pitonnak valami baja esett. Mi lesz, ha soha többé nem találkoznak? Soha nem tudja meg, mi történt vele? Vaktában elindult, mintha ezzel közelebb kerülhetne a megoldáshoz, és megtalálná a férfit. Egyre csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha soha többé nem látják egymást. A gyomra borsónyira zsugorodott, és dideregni kezdett a fájdalmas rémülettől. Abba bele sem mert gondolni, hogy milyen lesz az élete Nélküle.
"Ez nem történhet meg! Nem lehet igaz!" - gondolta kétségbeesetten.
És ekkor maga sem tudta hogyan, de valahogy megérezte, hogy álmodik. Nem talált rá magyarázatot, de hirtelen teljes bizonyossággá vált a számára, hogy ez csak álom. Minden akaraterejét összeszedte, hogy megszakítsa a borzalmat és felébredjen.

Erővel próbálta kinyitni a szemét, és szétszakítani az álom bilincseit. Furcsa volt saját maga ellen harcolni, és amikor végre magához tért, úgy érezte, nagyon "messziről jött". Sóhajtott, és végtelen megkönnyebbülés árasztotta el, amikor megpillantotta Pitont a közelében. Legszívesebben átölelte volna, olyan boldog volt.
A férfi még aludt, és nem volt kétséges, hogy őt is rémálmok kínozták. Nyugtalanul forgatta fejét, és szaggatottan vette a levegőt.
"Hát persze. A Pokolban vagyunk. Mi mást álmodnánk!? " - gondolta - "Éreztem, hogy nem szabad elaludnunk."
Fel akarta rázni, hogy megszabadítsa a szörnyű képzetektől, de megint szembesülnie kellett a köztük lévő fal jelenlétével.
Piton váratlanul élesen felkiáltott: Damona! - és arca fájdalmas grimaszba húzódott.
- Perselus! Ébredjen!!! - próbálta felkelteni a nő. Kitartóan, és egyre hangosabban szólongatta. Sejtette, hogy a férfi nem képes kilépni az álmából.

Piton úgy érezte, mindennek vége. Damona már nem kiabált, véres, összemarcangolt teste ott hevert tőle néhány lépésre. Mellé roskadt volna, hogy átölelje, és magához szorítsa, de továbbra sem tudott mozdulni. Szinte elviselhetetlen fájdalmat és tátongó űrt érzett. Még mindig őt szólongatta, bár tudta, hogy hiába. Mégse volt képes elhinni, hogy nincs többé. A két démon eltűnt, és Piton gyűlölettől eltorzult hangon üvöltött bénultságában.
Kínjának ködén keresztül a nevét hallotta. Nagyon távolról hatolt el hozzá, de egyre erősödött.

Hirtelen kinyitotta a szemét és fogalma sem volt, hol van. Kábán meredt maga elé, az álom nyomasztó képei még ott sorjáztak előtte. Ami egy pillanattal korábban megváltozhatatlannak tűnt, most valótlannak érződött. Megrázta a fejét, és körülnézett.
- Perselus! - Damona térdelt mellette. - Végre felébredt!
A férfi lassan felé fordult.
- Damona… - súgta megdöbbenve, és észre sem vette, hogy a lány keresztneve csúszott ki a száján. Csak nézte, és nem tudott betelni a látványával. A mellkasát szorító bilincs szétpattant, a belsejében tátongó fekete üresség helyét boldog bizonyosság töltötte be, hogy nem vesztette el a nőt. Már majdnem felé nyúlt, hogy magához szorítsa…
- Úgy néz rám, mint aki halottnak hitt! - szólt Damona és felgyorsult a szíve, mert olyasmit olvasott ki a tekintetéből, amiben eddig csak reménykedett. Szerelme a férfi iránt ismét melegíteni kezdte.
- Csak álom volt - mormolta Piton, és leküzdve vágyát, hogy hozzáérjen, felkelt. - Menjünk.

Fél óra kitartó gyaloglás után a férfi hátrafordult, és megjegyezte:
- A szakadékok itt már nem olyan mélyek, és fokozatosan szűkülnek. Egyre könnyebben találok utat.
Damona számára is megváltozott a tér. Először csak haloványan sejtett valami szokatlant, amit nem tudott megmagyarázni. Hamarosan rájött, hogy mi zavarja. Egyre sötétebb lett. A szürkeség távolabb feketébe fordult, és a láthatáron már vaksötét honolt.
- Egy tornádó felé tartunk - közölte Piton nyugodt hangon.
- Én nem látom… viszont egyre erősebben sötétedik! Nemsokára nem tudom követni.
- Akkor jobb, ha maga megy elől. Éppen egy fennsíkon haladunk. Szólok, ha nem biztonságos.
Damona kissé bizonytalanul érezte magát, hogy számára láthatatlan terepen lépked, de bízott Pitonban és az útmutatásában.
Nem szívesen ment az éjsötét felé, de nem volt más választása. A vonzás egyenesen onnan jött. A fény fokozatosan tűnt el, nem úgy, mint amikor otthon leszállt az este, hanem mintha a föld szívta volna el. Erőltetnie kellett a szemét, hogy lásson valamit. Járása egyre bizonytalanabb lett.
- Alig látok - fordult Piton felé. - Már magát is alig tudom kivenni… - Tágra nyílt szemmel állt a férfi előtt.
- Ne aggódjon. Vigyázok… Az örvény már elég közel van, de úgy látom, mellette fogunk elhaladni.
- Mondja el, milyen - kérte Damona. Megnyugtatta, ha hallotta a férfi bársonyos hangját. Egy ideje a teljes némaságot távolról hangzó halk jajgatás és sivítás törte meg. Nagyon kellemetlen volt, és szerette volna elterelni a figyelmét.
- Olyan, mint egy monumentális forgószél. Hatalmas, porszínű oszlop, több kilométer magas lehet, nem látom a tetejét... az átmérője is irdatlan. Nem tudom tisztán kivenni, de mintha lelkek kavarognának benne… - Elhallgatott, majd kis idő múlva hozzátette: - Már nem vagyunk messze.
Piton nem volt egy bőbeszédű férfi, amit Damona nem is bánt, de most kifejezetten örült volna, ha szóval tartja. Csökkentette volna bizonytalanságát az erősödő jajkiáltások között. Biztos volt benne, hogy a szenvedő lelkeket hallja. Ahogy haladtak, sikoltásuk egyre hátborzongatóbbá vált, és képzelete élénken lefestette azokat a kínokat, amikről a hangok árulkodtak. De nem hátrált meg, csak ment előre kitartóan. Halálhörgés keveredett vérfagyasztó üvöltéssel, ezer nyelven sikítottak, és úgy érezte, tulajdonosaik közvetlenül a közelében repkednek. Önkéntelenül eltakarta az arcát, és csapkodott a karjával, mintha elriaszthatná őket.
- Nem eshet bántódása! - próbálta nyugtatni Piton, és már sokadszorra állt ellen a vágynak, hogy megérintse. Már régen megtette volna, ha nincs az a varázslat. Ökölbe szorította a kezét, mert félt, hogy nem lesz képes megvédeni. A szavak olyan keveset érnek. - Menjen egyenesen előre! A forgószél itt kavarog mellettünk, de a lelkek nem hagyhatják el.
- Annyira szenvednek! Szinte lehetetlen elviselni! - panaszolta a nő fájdalmas hangon. A lelke mélyéig felkavarta a hangzavar, és szeretett volna minél távolabb jutni. Nem is figyelte hova lép, már szaladt előre.
- Ez a Pokol. De ne aggódjon, amíg én itt vagyok, nem engedem, hogy bántsák. - Mindketten tudták, hogy ez nem igaz, de olyan határozottan állította, hogy Damona erőt merített belőle.
A férfi szerencsésebb helyzetben volt, mert a hangzavar csak tompán jutott el hozzá. Látta a lelkeket és eltorzult "arcukat", kifacsart "testüket", de nem figyelt rájuk, csak a nőt nézte.
Damona erősen a fülére szorította a kezét, hogy kizárja a hangokat, de ez csak részben sikerült. Fejét lehajtva fúrta bele magát a feketeségbe. Minél távolabb akart kerülni ettől a borzalomtól.

Végtelennek tetsző idő után a hangok elhalkultak, és a sötét is oszlásnak indult. Damona fellélegzett és megpihent egy kicsit. Arca fáradtnak tűnt, de szeméből eltűnt a gyötrelem.
- Végre vége! És már látok!
- Örömmel hallom. Javasolnám, hogy üljünk le, de…
- Én sem szeretnék még egy rémálmot - suttogta a lány. - Menjünk tovább.
Megint órák teltek el szótlanul. Damona gondolataiba merülve lépkedett, és szinte fel sem tűnt neki, hogy a táj arculata lassan átalakult. Eszébe jutott, hogy talán beszélgethetne a férfival, de képtelen volt társalgást kezdeményezni. Jelen körülmények között minden szó abszurdnak hatott volna. A múlt értelmét vesztette, a jelen iszonyatos, a jövő kilátástalan volt.
Mégis, minduntalan erőt merített a férfi látványából.
- Egy erdő felé tartunk - jegyezte meg, amint felismerte a horizonton elnyúló sötét foltot.

Mire az erdőhöz értek, nyilvánvalóvá vált, hogy nem a megszokott téli rengeteg húzódik előttük a kopasz fáival. Ezek a fák betegek, göcsörtösek, de mégis emberiek voltak. Mintha mindegyik a fájdalom egy groteszk szobra lett volna. Vastag, de rövid törzsükről varszerűen foszlott a kéreg, ágaik a legkülönbözőbb irányba csavarodtak.
- Mondanom sem kell, hogy az erdőt nem látom - morogta Piton. - Emberek fekszenek körülöttünk. - Elhallgatott, meg akarta óvni a nőt ettől az újabb borzalomtól. Ameddig a szeme ellátott, halottsápadt emberek hevertek gyámoltalanul és kiszolgáltatottan. Karjukat Piton felé nyújtották, és elhaló hangon hörögték: Vizet! Vizet! Csak egy korty vizet! - Ajkuk cserepesre száradt, véreres szemük sötét gödrébe süppedt. - Ne menj el! Szánj meg minket! Csak egy korty vizet! - Piton összehúzta magán a talárját és határozottan ment Damona mögött. Nem törődött a szenvedőkkel. Érezte, hogy ő maga is egyre szomjasabb lett. Csak most fogta fel, hogy amióta a Poklot járják, nem ettek, és nem ittak. Nem szólt a nőnek, remélve, hogy ő még nem érzi a szomjúságot.
Damona megrökönyödve nézte a fákat, ahogy beléptek az erdőbe. Először csak vénséges, vihar formálta növényeknek tűntek, de lassanként ráeszmélt, hogy emberek. Emberek! Ahogy elhaladt közöttük, a fák életre keltek, ágaik felé nyúltak, és susogva könyörögték: Segíts! Segíts! Ne menj tovább! - mintha a szél játszott volna a halott ágak között, de mégis tisztán hallotta a szavaikat. Látta, ahogy Piton maga köré tekerte talárját, és sejtette, hogy az ő látomása sem kellemesebb. Nem akarta tudni. Meggyorsította lépteit, hogy minél előbb kijusson ebből az elátkozott erdőből. Földre szegezte a tekintetét és nem hallgatott a suttogó könyörgésekre. Mély bánat töltötte el, és tudta, hogy nem segíthet. Szavaik monoton susogássá olvadtak, és úgy érezte, a levegővel együtt szívja be szenvedésüket. Összeszorult a lelke, és nem tudta megállítani a könnyeit. Érezte, hogy forrón ömlenek le az arcán, eláztatják talárját. De ez a sírás nem hozott megkönnyebbülést. Könnyeitől vakon próbált kitalálni a fák közül, és amikor végre sikerült, annyira kimerült, hogy muszáj volt leülnie.
Piton csak most vette észre, hogy sírt. Vörös, könnyáztatta arcának látványa a szívébe markolt. Semmit nem tehetett érte. Ráadásul teljesen lefoglalta saját problémája. Szinte fizikai rosszullét kerülgette a szomjúságtól.

Nem messze tőlük egy óriási medence süllyedt bele a végtelenbe. Most először mindketten ugyanazt látták, a terep megegyezett. De csak ez. Ahogy leereszkedtek a lapályra, újabb borzalmak tárultak a szemük elé. Damona embereket látott, akiknek mezítelen testét bogarak és hernyók lepték el, vérüket piócák szívták, még szájukban, szemüregükben is férgek forgolódtak, soha be nem telve az élő hússal.
Piton rühös, félig rothadó emberszerű lényeket kerülgetett, akik saját keléseik fájdalmas kapargatásával töltötték a rájuk mért időt.
Mereven előre szegezett tekintettel vágtak át a gyomorforgató szörnyűségeken, befagyasztva minden érzelmüket.

A medence közepén egy kúthoz hasonlatos mélyedés tátongott, és egyenesen e felé tartottak. A hasadék fala utat képezve spirál alakban hatolt a mérhetetlen mélységbe. A kút átmérője egy kilométer lehetett. Az út maga két méter széles volt, de az akadálytalan közlekedést emberek gátolták. Piton úgy érzékelte, hogy a szerencsétlen teremtmények eszeveszetten, szünet nélkül csépelik és rúgják egymást. Mintha arra törekedtek volna, hogy a mélybe taszítsák, vagy elpusztítsák egymást. Ez azonban nem sikerülhetett semelyiküknek sem. A sors, vagy valamilyen erő örök, kilátástalan küzdelemre ítélte őket. Szétmarcangolt testük, kiálló törött csontjaik sem tartották vissza őket, hogy ellenfelüknek fájdalmat okozzanak. Szemükben őrületes gyűlölet égett.
Damona viszont önkínzó, eszét vesztett roncsokat kerülgetett, akik saját magukat marcangolva, harapva-tépve, öklükkel ütve szenvedtek. Nehezen bírta elviselni ezt a rengeteg vért és borzalmat, és most még jobban vágyott Piton közelségére. Hiába próbált közömbös maradni, nem tudott előkelő idegenként elmenni a halandók mellett. Minden állomás újabb megpróbáltatást jelentett, és semmi másra nem vágyott csak egy kedves érintésre és felejtést nyújtó, békés alvásra.

Már azt hitték, sosem ér véget a kacskaringós köves út. Az "égbolt" régen eltűnt a szemük elől, és fejük felett egyre szűkült az a kör, ami a fenti világból maradt. Mégsem volt sötét, mert a falak repedéseiből különös, földöntúli derengés áradt. Az önmagukat, illetve egymást kínzó lelkek lassan elmaradtak, és csak ketten meneteltek az úton. Egyszerre a spirál kitágult, és leértek a feneketlennek tűnő mélység aljára. Egy barlangrendszer bejáratánál álltak, a hatalmas száj sötéten magaslott előttük. Az út haloványan fénylett. Damona idelent olyan erősen érezte a húzóerőt, hogy úgy tűnt, a barlang egyenesen magába akarja szippantani.
A központi folyosóból oldaljáratok indultak, de nem jött zavarba, tétovázás nélkül tudta, merre kell mennie. Ahogy mélyebbre hatoltak a sziklarendszer belsejébe, Damona érezte, hogy hűl le a levegő, és borzongva fonta szorosabbra teste körül a talárját. A falakat dér borította, és hamarosan jégcsapok is megjelentek. Az út mellett jeges vizű patak csordogált. Lélegzete fehér ködpáraként sejlett a levegőben. Amikor hátranézett, csodálkozva látta, hogy Piton viszont levetette a talárját, kibontotta mellényét és kigombolta ingének felső gombjait. Homlokáról ömlött az izzadság, és átnedvesedett az inge is. Elviselhetetlen volt a forróság, mintha tüzet lélegezne. Ahogy kibukkantak egy éles kanyarulat után, a barlang egy hatalmas csarnokká szélesedett, melynek falait vörösre festette a teret kitöltő lávató. Élő fáklyákat látott maga körül. Soha el nem hamvadó tűzben égtek a kárhozott lelkek. Messze hangzó kiáltásuk visszhangot vert a barlangban és a férfi fülében.
Damona is megtorpant. Az ér óriási tóba torkollott, amelynek felszínén emberek
próbáltak levegőhöz jutni. A hidegtől lila volt a szájuk, nedves hajukra ráfagyott a víz. Kimerültségükben le-lebuktak, a mélybe, hogy újra meg újra a felszínre küzdjék magukat. Fájdalmukat kisírni sem tudták, mert a könny a szemükbe fagyott. Damonát kirázta a hideg.
- Látja a keskeny hidat a tó felett? - kérdezte a férfit.
- Igen.
- Át kell mennünk rajta. Vigyázzon… nehogy a jeges vízbe essen.
- Mit nem adnék egy kis jeges vízért - felelte rekedten.
Örökkévalóságnak tűnt, míg átkeltek a hídon. A mélység ijesztően tátongott alattuk. Egy rossz mozdulat elegendő lett volna, hogy belezuhanjanak a csábító halálba. Ha araszolva is, de sikerült átjutniuk.
Megálltak, hogy levegőhöz jussanak, és körülnézzenek. Akkor vették észre, hogy kiértek a barlangból. Furcsa módon újra a szabadban voltak, és mögöttük, a tó felett ott magasodott egy hegy, aminek a gyomrában jártak. Szakadékszerű falának teteje a ködbe veszett. Hatalmas tömege nyomasztóan "dőlt" feléjük.
Előttük a távolban, a semmi közepén egy gigantikus, kétszárnyú vaskapu állt.
Damona fojtott hangon megszólalt.
- Nagyon közel vagyunk…

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 31. fejezet