Gaudium Vitalitatis

(Alohomora & Anubyss)

XXXI.

Seth

Lassan haladtak, és a kapu méretei egyre nyomasztóbbakká váltak. Fokozatosan kitakarta az egész földet és "égboltot" a szemük elől, és ijesztően magasodott előttük. Teteje a végtelenbe nyúlt, és ködbe veszett.
Amikor odaértek, tanácstalanul torpantak meg. Megsemmisítően aprónak érezték magukat a hatalmas tömeg előtt, és tudták, hogy ha rajtuk múlik, lehetetlen lesz bejutniuk. Semmiféle varázslat nem elég erős, hogy megmozdítsa a hatalmas kapuszárnyakat.
Damona olyan intenzíven érezte a húzóerőt, hogy ez minden mást elnyomott.
Pitont viszont elöntötte a félelem. Nem értette, mi szükség van egy ilyen irdatlan nagy kapura a Pokol közepén. Milyen rettentő szörnyeteget zár el e világ elől, ott, ahol a borzalmak egymás után sorjáznak? Nem mert még belegondolni sem.
Damona a kapuhoz lépett, és tudta hogy be kell mennie. Nincs más választásuk. Ahogy megfogalmazódott benne ez a gondolat, a kapu minden látható ok nélkül megmozdult. Lassan, méltóságteljesen nyílni kezdett. Mennydörgő csikorgásra számítottak, de hátborzongató némasággal nyílt. Nem tárult ki azonban teljesen, csak keskeny résnyire, ahol beléphettek. Tejfehér, nyúlós köd áramlott ki a szárnyak közül, és körülfolyta lábaikat.
Pitont szinte fojtogatta a rémület, szíve vadul zakatolt, szomjúságtól égő torka még jobban kiszáradt. Nem talált ésszerű magyarázatot rettegésére, de ösztöneiben érezte, hogy valami kegyetlen dolog rejtőzik a fehérség mögött.
Látta, hogy Damona tétovázás nélkül elindul, és minden elszántságára és akaraterejére szükség volt, hogy kövesse. Áthaladt a szárnyak között, és várta, hogy feltárul a "táj", de a tapadós köd mindent ellepett. A kapu mögött közvetlenül egy lépcsősor indult, egyenetlen, magas kőfokai a szürkeségbe vesztek.
- Erre… fel kell mennünk… a lépcsőn - mondta Damona, mert nem volt biztos benne, hogy a férfi is ugyanazt látja.
Piton bólintott, és elindultak.
Kimerítő út várt rájuk. A talajszint hamarosan a ködbe veszett, és ahogy fáradtan lépkedtek fokról fokra, egyre kevésbé remélték, hogy a lépcsőnek valaha is vége szakad. Meredeken szökött a magasba, és falként tornyosult előttük. Hátuk mögött a szédítő mélység tátongott, de a jótékony köd eltakarta a szemük elől. Minden lépés nehezebbé vált, és kis idő múlva egyetlen fok megtétele is külön erőfeszítést kívánt, már testileg és lelkileg is erejük végső határához értek.
- Le kell ülnöm - lihegte Damona és leroskadt a lépcsőre. Úgy érezte, elég egyetlen rossz lépés és a mélybe zuhan. Hátát a fokoknak vetette és lehunyta a szemét.
Piton megállt, de nem ült le. Félelme, nem csökkent, ezért készenlétben maradt. Nem tudta, vajon a nő ugyanannyira retteg-e, mint ő, de nem akarta megijeszteni.
- Perselus… - szólalt meg Damona még mindig csukott szemmel. - Nem tudom, mi vár ránk fenn… és nem tudom, mit kell majd tennünk… Lesz-e egyáltalán választásunk? És lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk. - Kinyitotta a szemét, és várt, hátha Piton felel rá valamit, de a férfi komoran ácsorgott a lábainál. Előrehulló haja eltakarta arcát, így Damona nem tudta kitalálni sem, mi jár a fejében. Nem könnyítette meg a helyzetét, de ha már belekezdett, folytatta.
- Én… nagyon hálás vagyok azért, hogy velem tartott… és szeretném megköszönni. - Felkönyökölt és félig ülő helyzetbe húzta magát. - Azt akarom, hogy tudja, hogy… nagyon sok erőt adott a jelenléte…
- Nem szükséges hálálkodnia - hárította el Piton a szavait. Kényelmetlenül érezte magát, és nem várt köszönetet azért, amit tett.
- Nekem volt fontos kimondani.
- Legyen.
Hallgattak egy ideig, majd ismét Damona szólalt meg.
- Seth vár rám… Összeszedem magam, és mehetünk - idegesen felnevetett. - Bár ha belegondolok, mekkorák az esélyeim egy ilyen hatalmú Istennel szemben… a saját birodalmában…
- Hm. - Úgy érezte, közhelyeket mondana, ezért inkább nem folytatta. A gondolatok ott sorjáztak a fejében, mégis képtelen volt kimondani őket.
Damona pár perc pihenés után felkelt, és újra elindultak.
A köd szürkésfehéren gomolygott körülöttük, és hol sűrűbbé, hol ritkábbá vált. A pászmák mögül néha hatalmas kőtömbök tűntek elő, de a következő pillanatban ismét homályba burkolóztak. Eleinte nem tudták mire vélni őket, de ahogy a kavargó ködben többször is szemügyre vehették a termetes fekvő kőhasábokat, rájöttek, hogy mellettük egy monumentális lépcsősor húzódik. Egyetlen lépcsőfok két ember magasságát is elérte.
Mintha egy átláthatatlanul hatalmas piramis oldalán haladtak volna, és valójában nem lépcsőkön lépkedtek, hanem a piramist alkotó építőkövek kiszögellésein, repedésein és töredékein, melyek talán a véletlennek, talán isteni elrendelésnek köszönhetően lépcsőkként futottak a magasba.
Ahogy közeledtek, már Piton is érezte a húzóerőt. Ellenállhatatlanul kényszerítette felfelé, és mintha elszívta volna az életerejét.

Aztán a semmiből egyszer csak megpillantották a lépcsősor végét. Maguk mögött hagyták a ködöt, és láthatóvá vált az az irdatlanul hatalmas fal, aminek az oldalában haladtak. Lassan lépkedtek felfelé, mint a halálraítélt, aki nem akarja megpillantani végzetének helyszínét. Az utolsó fok egy fennsíkra vezetett, de nem láthatták a végét, mert néhány száz méteren túl minden a semmibe veszett. És ott…

Fenn előttük kilyukadt az ég. A feketénél is feketébb sötétség örvénylett felettük. Szívük összeszorult, lelkük sikoltott a látványától. Elviselhetetlenül rettenetes volt belepillantani. Mintha minden a közepe felé irányult volna, a fény, az érzések, a létezés. Minden. Őket is húzta maga felé. Nem kellett bemutatni.
Seth volt az.
Damona úgy érezte, hogy lassabban dobog a szíve, mintha meg akarna állni. Kővé meredten állt, és nem tudta levenni a szemét a vakító feketeségről.

Már régen tudta, hogy itt van. Amint belépett a birodalmába. De kivárta, türelmesen. Mit számít az idő. Olyan nevetségesen könnyű lesz… elveszi a lelkét, és akkor szabad! Végre! Eljön az ő ideje! Azzal a szerencsétlennel meg egy pillanat alatt végez. Élete hamarabb fog kihunyni, mint a gondolat.
És most itt áll előtte!
De ahogy végigpásztázta a lelkét, hogy felmérje és kiszakítsa testéből, már tudta, hogy sokkal nehezebb lesz elvennie, mint ahogy tervezte. Egy bosszantó kis apróság megakadályozhatja az egész tervét!
A nő lelkének egy része összefonódott kísérőjének lelkével. Mintha csak tudta volna, hogy ez az egyelten eszköz, amivel felvértezheti magát ellene. Nem véletlenül jöttek ketten.
De csak a nő halhatatlan lelkére van szüksége, egészben és sértetlenül. Ragyogón, mint a kristály, megszabadulva minden szennyezéstől.
Akkor végre felhasználhatja céljaira.
Milyen könnyű lesz elszakítani a férfitól!
Megmutatja, milyen szánalmas halandót szeret, és így majd ő fordul el tőle.

Piton váratlanul összecsuklott. De mielőtt földet ért volna, egy láthatatlan erő a magasba rántotta. Úgy dobálta, mint a hurrikán, és a legkülönfélébb pózokba csavarta tagjait. Olyan felfoghatatlanul gyorsan történt minden, hogy a férfit teljesen készületlenül érte a támadás.
Kétségbeesetten próbálta uralni mozdulatait, és megkeresni pálcáját, de egy újabb heves lökés szétfeszítette karjait, és pálcája kiesett talárja zsebéből. Teste ívben hátrahajlott, amitől gerince megreccsent. Arca eltorzult a fájdalomtól, és üvöltve próbált ellenállni az erőnek. Aztán váratlanul megpördült. Forgott a levegőben, és amikor már majdnem földet ért, Seth ismét a magasba rántotta. Felkavarodott a gyomra és lehunyta a szemét. Megpróbált mentálisan ellenállni, de hasztalanul… az istennel szemben semmi esélye nem volt.
- Hagyd békén, Seth! - kiáltotta Damona, hogy magára vonja az isten figyelmét. Rettegett, hogy megöli Pitont. - Engem akarsz! Hát itt vagyok! - bár félt, hangja mégis erősen csengett. Abszurdnak érezte, hogy letegez egy alaktalan feketeséget, vagy egyáltalán beszél hozzá, de csak emberként tudott viszonyulni a jelenséghez.

Szemvillanásnyi idő alatt felmérte, hogy rossz a terv. A nő nemhogy elfordult volna a társától, még szorosabban ráfonódott lelkével.
Máris kész volt a megoldás.

Piton a földre zuhant és nagyot nyögött, ahogy kiszorult a tüdejéből a levegő. Fájdalomtól elgyötörten kapkodott lélegzet után, és másodpercekig képtelen volt megmozdulni, csak feküdt. Várta, hogy elmúljon az elviselhetetlen kín. Úgy érezte minden csontja összetört. Szenvedései ködén át Damona ijedt hangját hallotta. Kinyitotta szemét, és felé fordította arcát. A nő rémülten sietett hozzá, testéből halovány fény áradt, és szinte siklott a talaj felett.
- Oh, Perselus! - térdre roskadt mellette és fölé hajolt. Aggódva tanulmányozta arcát, és lassan karját a vállára tette. Piton kapkodva, felületesen vett levegőt, és sápadtabb volt, mint valaha. - Perselus… bocsáss meg… kérlek, bocsáss meg nekem! - suttogta elfúló hangon. Kisimította a férfi arcára tapadt hajfürtöket, és ruhája ujjával letörölte a verejtéket.
Mozdulataiból megnyugtató harmónia áradt, és érintése mintha önmagában csillapította volna fájdalmait.
Damona átkarolta, és magához vonta. Félig ülő helyzetbe emelte és szorosan átölelte. Piton a vállára hajtotta a fejét, és várta, hogy elmúljon kábulata. Bágyadt boldogság töltötte el, hogy végre a karjaiban érezte a nőt. Olyan nagyon régóta várta már ezt a pillanatot. Damona szorosan tartotta, és beletúrt a hajába. Félresöpörte a tincseket, és meleg, puha csókokkal borította fülét, végig a nyakát, egészen a válláig. Piton felsóhajtott, és bármennyire vágyott rá, nem volt ereje viszonozni a nő gyengédségét. Fáradt, de otthonos bódultságban hagyta, hogy kényeztessék.

A nő lelke már félig az övé volt és pontosan tudta, mi játszódik le benne. Élvezettel hagyta, hogy a szánalmasan emberi érzések fuvallatként borzolják lénye felszínét.
Damona kínzó aggodalmát és kétségbeesését, heves fájdalom váltotta fel, ahogy nézte a férfi zuhanását. Aztán a fájdalmat is kiszorította egy új érzés. Nem hitt a szemének. Szinte letaglózta az előtte játszódó jelenet. Végig kellett néznie, ahogy Pitont egy csodálatos szépségű, idegen nő veszi a gondjaiba. Nem tudta hogy került oda, de egyszer csak a férfit ölelte és elhalmozta csókjaival. És a férfi nem csak tűrte, de úgy ölelte, ahogy valamikor nagyon régen őt. Őrületes erővel mart bele a féltékenység. Mozdulni sem tudott.
Seth azonnal észlelte, ahogy meggyengült a kapocs. Tudta, hogy győzni fog.

Piton érezte, hogy lassan múlni kezd a gyötrelmes kimerültség, de még sokáig nem mozdulatlan maradt. Halogatta a percet, hogy kibontakozzon Damona karjaiból. A nő kitartóan cirógatta, és nem fáradt el, bár felsőtestének súlyával ránehezedett.
- Mi történt a védőburokkal? - kérdezte rekedten.
- Számít az? - duruzsolta a nő. Annyi báj és érzékiség bujkált a hangjában, hogy még az átélt szenvedések után is felébredt benne a vágy.
Felemelte a fejét, és pillantása megállapodott Damona ajkain. Gyönyörködve nézte, és nem is értette, hogy bírta ki idáig anélkül, hogy megcsókolja. Ujjával lassan végigsimította őket, és már majdnem ráhajolt, amikor találkozott a pillantása a nőével.
Megdermedt.
Damona hajába túrt, mintha szenvedélyes csókra készült volna. Közel hajolt az arcához, és lehunyta a szemét. Ajkuk majdnem összeért, amikor hirtelen megragadta a hajtincseket, megpördült, és lerántotta a nőt maga mellé.
- Selketh! - sziszegte eltorzult arccal, néhány centire a nő fekete szemétől. - Azt hitted átverhetsz megint?! Takarodj innen!
Az istennő felhördült dühében, hogy leleplezték, és arca elvesztette a jellegzetes Damona-vonásokat. De mielőtt egészen átalakult volna, eltűnt Piton kezei közül. A férfi a földre roskadt, és reszketett fájdalmas csalódottságában, hogy megint megtévesztették.

A nő szerelme újra fellángolt.
Seth már tudta, hogy sokkal keményebb eszközökhöz kell folyamodnia. De nem gond. Csak idő kérdése, hogy megtörje a két halandót, és akkor nem állíthatja meg senki, soha többé. Ez a két szánalmas ember nem lehet akadály!

És elkezdődött…
Ha tudták volna, milyen kínok várnak rájuk, talán soha nem lépik át az Akheron száját.
Szavakkal nem lehet leírni a fájdalmat és rettegést, amit átéltek. Szó szerint rájuk szakadt a világ összes fájdalma, a háborúkban elesettek szenvedései, a lelkileg meggyötörtek kínjai. Mintha az egész emberiség összes gyötrelme a lelkükbe áramlott volna. Ezernyi életet éltek egyszerre. Szemük előtt képek peregtek, sikoltó arcokat, halálra vált halandókat láttak. Már nem tudták, mi a valóság, és mi a képzelet, a világ szédületes forgatagban kavargott körülöttük. Állatokat kínoztak halálra, anyák vesztették el gyermeküket, férjek zokogtak frissen ásott sírhalmoknál, gyermekek értették meg a magány és a fájdalom fogalmát, egész családok vesztek el, szerelmesek csalódtak egymásban, öregek rettegtek a haláltól. Kilátástalannak tűnt minden.
Az eszméletvesztés határán álltak, de a jótékony feledés mindig elkerülte őket. Nem volt menekvés a borzalmak elől. Folyamatosan úgy érezték, ennél már nincs elviselhetetlenebb kín, de akkor hirtelen korábbi szenvedéseik eltörpültek az új tortúráktól.
Megpróbáltatásaik az elképzelhetetlenig fokozódtak. Átélték a Pokolban szenvedők kínjait, saját bőrükön és saját lelkükben éltek meg minden fájdalmat végtelennek tűnő ideig.
Minden testrészük egyenként hasogatott, bőrük égett, szemüket mintha forró késekkel szurkálták volna. Szánalmasnak, förtelmesnek és magányosnak érezték magukat. Megalázottnak, alantasnak, kitaszítottnak, kisemmizettnek.
Damona a földön feküdt és magzat-pozícióba gömbölyödött. Kezét az arcára szorította, ujjai közül könny patakzott. Öntudatlanul ringatta magát, nyögött, és jajgatott. Úgy érezte, megszakad a szíve. Semmi másra nem vágyott, csak végre legyen vége már! Bármit megadott volna… bármit, csak érjen véget ez az őrületes fájdalom.
Pitont is letaglózták a látomások. Úgy érezte, elveszti józan eszét. Levegő után kapkodott, és üvöltve, hörögve próbált szabadulni a kíntól. Tehetetlenségében talárját szaggatta, és olyan erővel szorította ökölbe kezeit, hogy tenyerén kiserkent a vér. Önkívületben hánykolódott a földön.

Seth elégedetten "szemlélte" áldozatait. Előkészítette a terepet, jöhet hát a végső csapás.

Damona agyába hirtelen kristálytiszta gondolat hasított. Egyetlen ember felelős azért, hogy ez megtörtént vele. Piton! Mindennek ő az oka. Ő tehet róla, miatta szenved! Nem is értette, eddig hogyhogy nem jött rá. Most mindent teljesen tisztán látott.
A rettegés, félelem, mély szomorúság és kilátástalanság kavalkádjában megjelent a gyűlölet. Lassan és alattomosan áradt szét testében és megmérgezte a lelkét.

Ha ember lett volna, Seth önelégülten dörzsölte volna össze a kezét. Túl volt már az ilyen kicsinyes izgalmakon. Látta, hogy hamarosan célt ér. Milyen egyszerű.

Damonát elöntötte a gyűlölet a férfi iránt. Minden egyes sejtjében érezte, és szinte elemésztette a vágy, hogy meggyötörje, kínozza és elpusztítsa a férfit. Ha megöli, vége a szenvedésének! A gondolatra máris enyhült fájdalma, és feltérdelt. Ahogy meglátta az önkívületben fetrengő férfit, ismét belehasított a kín. Egyértelmű volt számára hogy mindenért ő a felelős. Üvöltött féktelen dühében. Milyen szánalmas féreg, ahogy ott vonaglik! Pusztuljon! Reszkető kézzel nyúlt talárja alá, és megmarkolta a varázspálcáját. Majd hirtelen előrántotta és Pitonra szegezte. Arca eltorzult és úgy festett, mint aki megtébolyodott.
- Avada…

Megjelent előtte a férfi arca, és hiába akarta kimondani a halálos átkot, elakadt a hangja. Mélyen a lelkében megvillant öntudatának megmaradt kis lángja, és megbénult a nyelve.
Hirtelen hátborzongató érzés járta át, mintha kiszakadni készült volna a testéből. Zuhant, egyre csak zuhant Seth felé, mégis ott állt Piton előtt. Megfordult a világ és észveszejtő szédülés fogta el. Elejtette a varázspálcáját. Felnyögött és lehunyta a szemét. De a végtelen feketeség behatolt csukott szemhéja mögé is és ott örvénylett közvetlen előtte. Semmi nem létezett már, csak ő. Behatolt a testébe, elárasztotta minden sejtjét, és Damona úgy érezte, belehullik és megsemmisül. Egyszerre hátborzongató bizonyossággal tudta, hogy elvesztette a csatát. Soha nem jut ki innen többé… VÉGE.
Mély szomorúság töltötte el, és már nem volt ereje tovább küzdeni.
Megmagyarázhatatlan bizonyossággal tudta, hogy elhagyta a testét. Most hogy eljött a rettegett pillanat, furcsamód megállt az idő. Azt hitte iszonyatos lesz. De olyan könnyűnek és szabadnak érezte magát, mint még sosem, és kimondhatatlan békesség töltötte el.
Már nem félt a haláltól. Csak azt sajnálta, hogy itt kell hagynia Perselust. A férfire gondolt. Semmi más nem volt fontos. Megjelent lelki szemei előtt és fellángolt benne a szerelem. Most először végre hagyta, had árassza el egész lényét. Már egyetlen porcikája, sem tiltakozott, és fürdött a kétely nélküli boldogságban. Tudta, hogy szereti mogorva pillantásait, szájának rándulását, arcába lógó haját… szereti gúnyos megjegyzéseit, cinizmusát, esendő zárkózottságát… bársonyos hangját… az érintését… szereti egész lényét, személyiségét, a hibáit… mindent. Fenntartások nélkül.


Amikor magához tért, először nem tudta, hogy hol van, és mi történt.
Ismét a testében volt. Merev, elnehezült tagjai hasogattak. Gondolatai vadul kergették egymást, és kapaszkodót keresett, amin elindulhat.
Aztán eszébe jutott minden. Hogy majdnem meghalt, és Pitonra gondolt.
Nem értette, hogy élhet mégis, és megkönnyebbülésféle árasztotta el, mert tudta, hogy minden a helyére került, és végre harmonikus egésszé olvadt lelke a testével.
Fel akarta kapni a fejét, de az izmai nem engedelmeskedtek. Tekintetével a férfit kereste.

De Seth nem adta fel.
"Így is jó. Csak akarnom kell és megteszed nekem."

Damona érezte, hogy Seth megint behatolt az agyába. Hatalmas súllyal nehezedett rá, és képtelen volt gondolkodni. Már nem tudta megkülönböztetni saját akaratát az istenétől.
"A kapu… a kapu… a kapu…" - mormolta magában, ki tudja mennyi ideig. Csak feküdt a földön, tehetetlenül, szája hangtalanul ismételte a szót. Arra eszmélt, hogy felengedett a tudatát szorító hatalom. Ahogy bámult az "ég" felé, az lassan elfeketedett, és a vakító sötétség felette ásított. Megcsapta újra a rémület és szenvedés szele.
Nyögve felült, és akaratlanul is arrébb húzódott, hogy kikerüljön a hatása alól. De csak egy pillanatig tartott a fájdalom, mert Seth elsuhant, és egyre távolodott. Nézte, ahogy zsugorodik a feketeség, és a lelke mintha újjáéledt volna.
De akkor éles sikolyként hasított agyába a gondolat:
"A kapu! Kimegy a mágikus kapun, és a világ elveszett!"

Teljes bizonyossággal tudta, hogy a kapu tárva nyitva áll, és ha Seth átlép a szárnyak között, többé soha senki nem állíthatja meg.
"Nem maradhat nyitva!!!"
Fogalma sem volt, mit tegyen. Hogyan tarthat vissza egy istent?
Lelki szemei lejátszódott a jelenet, ahogy a kapu lassan, hangtalanul bezárul, és Seth bennreked.

Azonnal megérezte az isten tomboló haragját. Halálos bizonyossággal tudta, hogy valamilyen úton sikerült bezárnia a kaput, ugyanakkor azt is, hogy ezért az életével fizet.
Nem törődve a nyilalló fájdalommal, felkelt, és Pitonhoz sietett. A férfi félig eszméletlenül feküdt, kábán a semmibe meredve. Már régen nem volt tudatában az eseményeknek.
- Perselus! - szólt elcsukló hangon és leguggolt mellé. Akaratlanul szaladt ki a neve a száján, és ahogy nézte a férfit, már nem is volt biztos benne, hogy magához akarja téríteni. Ha meg kell halniuk, talán jobb, ha nem tud róla.
De elkésett. A férfi megmozdult, és ránézett. Tekintete fokozatosan kitisztult és felé fordult.
- Meghalunk, Perselus - mondta Damona lemondón, mélységes szomorúsággal. Nem volt értelme áltatni magukat.
- Tudom - suttogta Piton, és felült. Bár sok mindenről lemaradt, mégsem kérdezett semmit. Felesleges volt pazarolni a szót.

Csak nézték egymást némán, letaglózva a fájdalomtól. Olyan sok mindent kellett volna elmondaniuk egymásnak, és oly kevés idejük maradt.
Damona lelke csordultig telt szeretettel és az elmúlás felett érzett fájdalmas szomorúsággal. Sajnálta, hogy itt kell hagynia az Életet, amit annyira szeretett. És a leggyötrelmesebb, hogy el kell szakadnia Tőle, akivel még el sem kezdhette a jövőt…
Leroskadt Piton mellé, közvetlenül mellé… és akkor tudatosult csak benne, hogy eltűnt a köztük lévő fal. A meglepetés úgy futott át rajta, mint az elektromosság, és elfojtotta lélegzetét.
A férfi némán követte minden mozdulatát, és ahogy találkozott a pillantásuk, a szédítő felismerés őt is arcul csapta. "Most… éppen most, amikor olyan kevés időnk maradt!"
A tekintetük összekapcsolódott, és szavak nélkül is tudták egymás gondolatait.
Nem volt akadály többé.
A következő pillanatban úgy ölelték egymást, ahogy nagyon rég azon az éjszakán. Damona majdnem elájult a boldogságtól. Elfelejtette, hogy csak perceik vannak hátra, és halálfélelme köddé vált. Eggyé vált az érzéssel, a pillanattal és az öleléssel. Reszketett felindultságában, és hiába próbált megszólalni, nem jött ki hang a torkán. Pitont részegítő mámor járta át, és forróság árasztotta el tagjait. Karja ráfonódott Damonára és úgy szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni.
Megállt az idő, és csak ölelték egymást, mint két fuldokló. Feloldódtak egymásban és lelkük összeforrt a pillanatért.

De ez a boldogság nem létezhetett a pokolban.
Szöges ellentétben állt ott mindennel, mert a valóságnak ez a szelete nem fért össze az alvilággal.
A semmiből váratlanul vad forgószél támadt. Mélyről jövő zúgása egyre erősödött és belekapott hajukba, cibálta talárjukat.
Damona ijedten nézett fel Piton válláról. Azt hitte Seth az, és pusztító feketesége elemészti őket. De nem ő volt. Az elementáris erővel kavargó örvény, elmosta a világot körülöttük, és már semmit nem láttak. Eltűnt a lépcső, eltűnt Seth is, és mintha az egész Pokol a feje tetejére állt volna. Nem tudták mi történik, és mi lesz velük, de csak kapaszkodtak egymásba, olyan kétségbeesett erővel, mintha ezzel megmenthették volna egymást a pusztulástól.
Ahogy meg is tették.

A Pokol kitaszította őket magából.

Múltak a percek, és ahelyett hogy valami borzalmas történt volna, a forgószél lassan csillapodott. Aztán végleg elült, és távoli hangok ütötték meg fülüket.
Ott álltak az Akheron szájában, és nem messze tőlük a Roxfort tornyai füstöltek a súlyos ólomszürke fellegek alatt.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 32. fejezet