Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

II.

Harry a kúrián

Ebéd után Harrynek kviddicsedzése volt. Draco korán odaért a pályára. Kiült a napfényre, és közben Harry Tűzvillámát forgatta a kezében. A seprűt öröm volt nézni, ezt el kellett ismernie. Az apja kijelentette, hogy nem hajlandó ilyet venni neki, amíg meg nem történik a csoda, és le nem győzi Harryt kviddicsben. Ez viszont a Harryéhez hasonló Tűzvillám hiányában tényleg kész csoda lenne - gondolta Draco borúsan.
A szeme sarkából mozgást látott, így rájött, hogy nincs egyedül a pályán. Az illető ráadásul éppen felé tartott. Nagyon csinos, kék ruhás lány volt, hosszú fekete haja végigomlott a hátán. Draco némi bizonytalansággal a Hollóhát fogóját ismerte fel benne, aki ellen korábban már játszott is valamikor.
- Szia, Harry! - szólt oda a lány dallamos hangon.
Draco intett neki. Még mindig a Tűzvillámot vizsgálgatta. Ami azt illeti, rettentő ideges volt a mai edzés miatt. Harrynek rendkívül jellegzetes repülési stílusa volt, és... Draco utálta bevallani, de jobb seprűlovas volt, mint ő. A csapattársainak lehet, hogy feltűnik majd a különbség...
A lány lehuppant mellé a fűre, és ezzel megzavarta a gondolatmenetét. Draco dühös volt. Borzasztóan szeretett volna egy kis időre egyedül maradni a Tűzvillámmal, hogy egy kissé hozzászokjon.
- Harry, Harry, Harry... - mondta a lány, és közben úgy nézett rá, mint egy imádnivaló totyogósra.
- Igen? - kérdezte Draco. - Mondani akarsz valamit?
- Nem is hívtál el sehova legalább két napja - bökte ki a lány. - Mostanra általában már rég megállítottál volna a folyosón, vagy üzenetet küldtél volna egy bagollyal...
- Elfoglalt voltam - mondta Draco.
- Elfoglalt? - kérdezte a lány olyan hangsúllyal, mintha még soha egyetlen fiú sem mondott volna neki ilyet azelőtt.
- Tudod, nem egy nyugis élet Harry Potternek lenni - színpadiaskodott Draco belemelegedve a helyzetbe. - Óráim vannak, kviddicsedzéseim vannak, interjúk a Reggeli Prófétával, jócselekedetek, na meg a gonosz legyőzése, ráadásul az a kegyetlen gyilkos is vadászik rám, aki megölte a szüleimet. Nincs időm lányok után rohangálni.
A lány tátott szájjal bámult rá, és ez az arckifejezés jócskán visszavett a szépségéből. Hangja izzott a haragtól, mikor megszólalt:
- Ha azt hiszed, Harry Potter, hogy ezek után még járok veled, hogy ilyeneket mondasz nekem... hát akkor nagyon tévedsz!
- Remek - mondta Draco. - Hát akkor, ne járj velem. Amúgy is híres vagyok, sorban állnak értem a nők.
A lány egy dühös kiáltással talpraugrott és büszkén levonult a pályáról. Draco egy árnyalatnyi hálával nézett utána, a lány ugyanis sikeresen elfeledtette vele a közelgő kviddicsedzés fenyegető rémét.

*

Ha Harry tudta volna, hogy Draco abban a pillanatban semmisíti meg minden reményét arra, hogy valaha is összejöjjön Cho Changgel, valószínűleg kissé kiborult volna. Ám erre nem volt lehetősége, mivel éppen édesdeden aludt Lucius Malfoy láthatatlan hintajában (Madam Pomfrey ugyanis nem engedte, hogy a férfi az eszméletlen gyermekkel dehoppanáljon), és kopár, szélfútta mocsarakon keresztül zötykölődött a Malfoy-kúria felé.

*

A kviddicspályán Draco rájött, hogy nincs miért aggódnia: Nem csak Harry rossz látását, de kviddicstehetségét is örökölte. Draco suhant, mint a nyíl és kipróbálta a zuhanórepülést is. Nem győzött csodálkozni, milyen könnyen megy. A gyakorlás alatt minden nehézség nélkül elkapta a cikeszt, és szaltót vetett a levegőben, Harry griffendéles csapattársai pedig lelkesen tapsoltak és fütyültek.
- Nagyszerűen csinálod, Harry! - kiáltotta Hermione, aki szintén eljött, hogy megnézze az edzést.
Draco intett neki, és ekkor megtörtént a baj: George, aki nem látta a lányt, a nézőtér felé ütött egy gurkót. A kis labda egyenesen Herimone felé szállt, aki a hirtelen ijedtségtől mozdulni sem bírt.
Draco gondolkodás nélkül lebukott a seprűvel, és rakétaként szállt a nézőtér felé. Egyre gyorsulva közeledett a gurkóhoz - el sem akarta hinni, hogy milyen gyorsan. Már egy vonalban volt vele, de szinte a földet súrolta, mire végre sikerült elékerülnie. Ekkor vadul félrerántotta a seprűjét, és így a gurkó és Hermione közé került. A labda alaposan meggyomrozta és lelökte a földre, a seprű pedig egyenesen ráesett.
Draco egy percig csak feküdt, és zihálva kapkodott levegő után. Csak úgy dobogott mellette a sok láb, ahogy a Griffendél csapata leereszkedett a földre, és a játékosok odarohantak hozzá.
Azután lassan felkönyökölt. Fájt a gyomra, de úgy érezte, nem tört el semmije. Ahogy felnézett, a tekintete találkozott Herimnonééval. A lány halottsápadt volt a rémülettől.
- Harry - nyögte ki. - Meg is halhattál volna...
Draco elkapta róla a tekintetét. Valahogy kényelmetlenül érezte magát. Harry csapattársai csak úgy tolongtak körülötte. George kézzel-lábbal próbált bocsánatot kérni, Fred George-ot püfölte, Elizabeth, Katie és Alicia pedig felváltva nyugtatgatták Hermionét és paskolták bátorítóan Draco fejét. A fiú végül valahogy összeszedte magát és sikerrel feltápászkodott.
- Na, hála az égnek! - mondta Fred, akit újonnan neveztek ki csapatkapitánynak. - Menj vissza a kastélyba, Harry. Mára már bőven kijutott neked az izgalmakból.
- Majd én elkísérem - ugrott talpra Hermione.
A lány rendkívül idegesnek tűnt. Be nem állt a szája a visszafelé vezető úton.
- Mindenki arról beszél, hogy ráijesztettél Crakra legendás lények gondozásán... Szuper volt, Harry! De mégis mit mondtál neki?
Draco elvigyorodott.
- Semmit, csak megfenyegettem egy kis varázslópárbajjal... Nem igazán jó benne.
- Hát meg kell hagyni, tényleg fantasztikus voltál... Láttad az arcát? És ahogy elfutott!
- kuncogott Hermione. Draco ránézett, és át sem gondolva, hogy mit csinál, ledobta a Tűzvillámot és a kviddicsfelszerelését, magához rántotta Hermionét és megcsókolta.
A lány egy pillanatig odaadóan csókolt vissza, azután a karjai megmerevedtek és ellökte magától a fiút.
- Ne, Harry! - dadogta, miközben tágra nyílt szemmel bámult rá. Draco pedig életében először nem tudott mit mondani.
- Nem kéne így gúnyt űznöd belőlem... - folytatta a lány a könnyeivel küszködve. - Ez nem tisztességes!
- Nem űzök gúnyt belőled! - nyögte Draco, mihelyt megtalálta a hangját.
- Ez nem tisztességes - ismételte Hermione. - Harry, te vagy a legjobb barátom, tudom, mit érzel Cho iránt...
- Cho? - kérdezte Draco üres tekintettel, nem törődve azzal, milyen nagyot néz erre a lány. - A Hollóhát fogója...? Ó, most már értem, miért viselkedett úgy! - kiáltott fel, majd újra Hermionéra nézett és vidáman folytatta: - Hidd el, már túl vagyok rajta. Még csak nem is...
- Harry! - szólt közbe a lány figyelmeztetőleg.
Egymásra néztek, és Draco olyat tett, amit még soha életében.
- Sajnálom, Hermione - mondta.
Mivel a lány arca ellágyult, Draco reménykedve tette hozzá:
- Azóta nem érzem jól magam, amióta... ööö... amióta Draco földhöz verte a fejemet bájitaltanon...
A magyarázkodásának nem igazán lett sikere; Hermione ugyanis elfordult és elindult az épület felé.
- Persze, megértem - mondta nagyon halkan. - Tudtam, hogy nem gondoltad komolyan.
Mi a fene van velem? - morfondírozott magában Draco, miközben követte a lányt a kastély felé. Ez a Százfűlé-ügy kezd az agyamra menni...
Félúton lehettek, mikor észrevette Ront. A fiú feléjük rohant az úton.
- Harry! - kiabálta. - Nem hiszem el, hogy pont a legendás lények gondozását hagytam ki! Hallottam, hogy teljesen kikészítetted Crakot!
- Hogy kikészítettem, az azért túlzás - tiltakozott Draco, de azért mosolygott magában, miközben Ron a kastély felé terelte őket.
- Bocs fiúk, a könyvtárba kell mennem - közölte Hermione, amint beléptek az épületbe, és azzal elrohant anélkül, hogy visszanézett volna.
Ron kíváncsian nézett utána.
- Mi ütött belé? - kérdezte.
- Csak egy kicsit izgul a mai bűbájtan vizsga miatt. Tudod, milyen... - hazudta Draco, és amit kimondta, egy furcsa kis szúrását érzett a bűntudattól.
Amikor a Griffendél klubhelyiségébe értek, Dean Thomas és Neville Longbottom üdvrivalgással ugrottak a nyakukba. Draco valahogy nem volt ehhez illő hangulatban, így hát félretolta őket és felment a lépcsőn. Még sokáig ült az ágyán, és Harry fotóalbumát lapozgatta.
Harry szülei sugárzó arccal integettek neki és mosolyogtak rá a fényképekről. Nem emlékezett rá, hogy a saját szüleit valaha is ilyennek látta volna.

*

Ami Hermionét illeti, meg sem állt a könyvtárig - de nem tanulás céljából. Egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson.
Harry megcsókolta őt! Nem kéne ettől halálosan izgatottnak, de legalábbis elragadtatottnak lennie? Igaz, csodálatos érzés volt, amikor a fiú átölelte őt, ám a következő pillanatban olyan baljós előérzet fogta el, mint még soha életében, ezért is tolta el magától. Nagyon jól ismerte Harryt, tudta milyen, amikor éppen felébred, amikor fáradt, boldog, ijedt, vagy aggódik; ismerte az illatát, ami a kviddicspálya füvének és a szappannak valamiféle kellemes elegye volt. De most, amikor átölelte őt, mást érzett. Olyasmit, mint a... paprika?
Felsóhajtott, és a fejét a padra hajtotta. Hermione, te olyan hülye vagy - gondolta. - Évek óta szerelmes vagy Harrybe, hát akkor mit számít az, ha arcszeszt váltott?
Feltápászkodott és az ebédlő felé vette az irányt.

*

Draco aznap este Ron és Hermione között ült a Griffendél asztalánál. A lány úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Draco furcsán étvágytalannak érezte magát. Villájával tologatta az ételt a tányérján, miközben "barátai" nevetésété és csevegését hallgatta. Agyában csak úgy röpködtek a kérdések. Miért nem veszi észre senki, hogy ő nem Harry? Biztos, hogy nem úgy viselkedett, mint ő, hiszen rühellte Pottert. Még ha akarta volna, se tudta volna utánozni őt. Csak a külseje volt Harryé - és ettől már mindenki úgy gondolta, hogy ő Harry. És nem csak a griffendélesek. A Hollóhátból és a Hugrabugból is sokan odajöttek hozzá, és könnyedén elcsevegtek vele... Olyanok, akiknek Draco soha még csak a nevét sem próbálta megjegyezni. Zavarba ejtő egy érzés volt.
A leginkább zavarba ejtő azonban az volt, hogy mindez jólesett neki. Olyan volt, mintha Harry külsejével együtt a lelkéből is átvett volna valamennyit, és ezt sehogy sem tudta kiűzni vagy kiölni magából. Ez a valami ott bujkált benne valahol mélyen, és arra kényszerítette, hogy olyasmikre vetemedjen, mint mondjuk egy mentőakció Neville varangyáért, vagy Hermione megmentése a gurkótól... vagy hogy megcsókolja a lányt. El sem tudta hinni, hogy tényleg megtette. De vajon miért? Talán Harry érzett valamit Hermione iránt, és ez az érzés most belé költözött... De ha a lány tudná... Ha tudná, hogy ki ő valójában...
Hirtelen élesen és fájdalmasan hasított belé egy gondolat, ami addig csak a tudata mélyét gyötörte. Mi van, ha Harry meghalt? Ha még csak fel sem ébredt? Akkor neki, Draco Malfoynak ezentúl örökre Harry Potterként kell élnie?
- Harry - hangzott fel Hermione hangja valahonnan a távolból. - Mi bajod van? Mintha lélekben fényévekre járnál innen.
Draco hátratolta a székét és felállt.
- Mennem kell - morogta, és utat törve a riadt Ron és Hermione között kirohant az étkezőből, át az előcsarnokon, fel a lépcsőkön egyenesen a gyengélkedőre. Addig dörömbölt az ajtón, amíg a bosszús Madam Pomfrey ki nem nyitotta. A matróna nagy szemeket meresztett Dracóra, amikor meglátta.
- Mi baja van, Potter? - kérdezte. - Beteg talán?
- Azért jöttem... mert látnom kell... Malfoyt - lihegte a fiú. - Még mindig eszméletlen?
Madam Pomfrey mélységes gyanakvással nézett rá.
- Azt hittem, maga is tud róla, - felelte. - hogy Draco Malfoy elment.
Draco majdnem elájult. Szemei előtt összemosódtak a tárgyak és a színek.
- Meg... meg... ugye, nem halt meg? - nyögte ki fojtott hangon.
Madam Pomfrey megütközve nézett rá.
- Természetesen nem halt meg, Potter! - csattant fel. - Egy időre hazaküldtük. Az apja érte jött, még délután.
És azzal bevágta az ajtót Draco orra előtt.

*

A fény először halványan derengett, majd hirtelen éles sugárrá erősödött. Harry felmordult és megfordult, majd kinyitotta a szemét.
A meglepetés azonban az ágyhoz szögezte és feledtette vele a felülés szándékát. Egy hálószobában volt, de olyanban, amilyet még sohasem látott azelőtt. A falakat csiszolatlan kőből faragták, a mennyezet pedig olyan magas volt, hogy az íves üvegablakokon belopakodó napfény ellenére is homályba veszett. Az óriási baldachinos ágyat, amelyben feküdt, ezüst kígyókkal hímzett fekete bársonyfüggönyök keretezték. A helyiségben ez volt az egyetlen bútordarab, leszámítva azt a hatalmas szekrényt, ami a szemközti falnál állt. A szekrény ajtaján díszesen cizellált, aranyozott M betű ragyogott.
Harry felült és kinyújtózott, majd lebámult a kezeire. A hosszú, sápadt végtagokat idegennek látta; nem az ő kezei voltak. Megérintette a homlokát, és nem érezte a sebhelyét. Végső elkeseredésében kitépett egy tincset a hajából, és tágra nyílt szemmel meredt a fekete ágyneműre szitáló ezüstszőke hajszálakra.
Még mindig Draco bőrében volt. És ami ennél is rosszabb, a jelek szerint valahogy Draco Malfoy házába keveredett. Hosszú ideig lehetett kómában, ha közben valaki idehozta.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Lucius Malfoyt jelent meg a keretben. Feketét viselt, mint korábban mindig, amikor csak Harry látta őt. A fiú hátán végigfutott a hideg.
- Nos, fiam - szólalt meg Lucius az ágyhoz lépve. - Tudod már, hogy ki vagy?
Harry rábámult. Lucius ezek szerint nem tudja, ki ő valójában. Ha tudná, hogy Harry a házában van...
- Draco Malfoy vagyok - felelte. - A fiad.
Lucius arcán hideg mosoly jelent meg.
- Mondtam én annak a Pomfrey banyának, hogy összevissza beszél - közölte elégedetten. - Nincs veled semmi baj, fiam. Olyan Malfoyt még nem hordott a hátán a föld, aki elfelejtette volna, ki is ő.
Harry belenézett Daco apjának hidegszürke szemébe, és nem szólt semmit. A torkában mintha gombóc nőtt volna.
- Nos, ha már úgyis itt vagy, - mondta Mr Malfoy. - szórakozhatnánk egy kicsit.
Félretolta a köpenyét, és Harry egy hosszú ezüstkardot vett észre az oldalára szíjazva. A gyomra összeszorult. Mégsem hiszi el, hogy Draco vagyok - gondolta kétségbeesetten. - Mindjárt miszlikbe aprít...
- Mit szólnál egy kis kardvíváshoz? - folytatta Lucius. - Próbára tehetnéd magad, kölyök.
Hát ez remek - gondolta Harry, aki soha életében még csak nem is látott vívást. - Ez tényleg azt hiszi, hogy én vagyok Draco. És ettől függetlenül ugyanúgy miszlikbe fog aprítani...
- Rendben, apa - felelte Harry, és megpróbálta utánozni Draco vontatott hanglejtését.
Mr Malfoy türelmetlennek tűnt, ezért Harry gyorsan kisiklott az ágyból. Majdnem felkiáltott, amikor meztelen talpa a padlóhoz ért - az ugyanis olyan hideg volt, akár a jég. De Mr Malfoy szemlátomást abszolút nem aggódott amiatt, hogy a fia lába esetleg lefagy. Kisietett a szobából, Harry pedig mezítláb követte. Alig tudta beérni a férfit, aki peckesen lépdelt végig a hosszú, családi portrékkal díszített folyosón. A képekről vén boszorkányok, gyönyörű nők - minden bizonnyal vélák, akiktől Malfoy a szőke haját örökölte -, néhány sápadt, valószínűleg vámpír-ősökkel rendelkező férfi, és egy meglehetősen rusnya küllemű varázsló nézett le rájuk. Utóbbi épp egy óriási pókon lovagolt, a szörnyeteg kantárja pedig annak mérgező csáprágóihoz volt erősítve. Atya Ég - gondolta Harry. - micsoda rokonság...
Lucius Malfoy pálcájának egyetlen intésével kinyitott egy hatalmas, kőbetétes ajtót, és belépett rajta. Harry követte őt. Az óriási termet, ahová jutottak, sima kőpadló borította, falait pedig különböző, varázslópárbajokat ábrázoló falikárpitok díszítették. Rajtuk dühös arcú varázslók rontottak egymásnak, és pálcáikat használva fejezték le, belezték ki, vagy gyújtották lángra ellenfelüket. Miközben Harry a rémülettől tátott szájjal bámulta őket, egy kobold, kezében lángoló karddal körbekergetett egy visító varázslót a kárpitokon.
Lucius elégedetten bólintott, miközben követte Harry tekintetét.
- Látom, észrevetted... - jegyezte meg. - Igen, most tisztíttattam ki a kárpitokat. Valahogy kezdte elveszíteni a vér azt a szép, természetes csillogását... Nos, akkor kezdhetjük? - kérdezte, és azzal odadobott Harrynek egy hosszú, hegyes vívótőrt, amire a fiú csak bambán nézett. - En garde!
Harry felemelte a fegyvert, és elhatározta, hogy ha már meg kell halnia, akkor alapos munkát végez, és nem nyugszik, amíg a szép, fényezett Malfoy-padlót tönkre nem teszi a vérével... Szerencsére ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, ami azután nagy lendülettel ki is nyílt. Sötétzöld ruhába öltözött, magas varázsló rontott be rajta.
- Üdv, Macnair - köszöntötte Lucius, miközben leeresztette a kardját és elfordult Harrytől. - Narcissa küldött fel?
- Igen, ő mondta, hogy itt vagy - felelte a magas férfi, akiben Harry felismert egy, a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottságnál dolgozó varázslót - és úgyszintén egy halálfalót... - Hoztam néhány új hírt... - közölte Macnair, de elhallgatott, ahogy észrevette Harryt. - Ó, szia, Draco - üdvözölte. - Nem is tudtam, hogy itthon vagy.
- Az anyja látni akarta - felelte Lucius könnyedén. - Tudod, milyenek a nők.... Narcissa hiányolja Dracót, amikor iskolában van...
Biztos nem normális - gondolta Harry.
- Nos, a híreim éppenséggel kapcsolódnak Roxforthoz, Lucius... - mondta Macnair, miközben a szeme sarkából jelentőségteljesen Harryre pillantott.
- Bármiről beszélhetsz Draco előtt - válaszolta meg Mr Malfoy a kimondatlan kérdést. - Ő mindenben engedelmeskedik nekem.
- Természetesen - felelte Macnair. - Nem is úgy gondoltam... - Tette hozzá, majd Harryhez fordult. - Hogy megy az iskola? - kérdezte. - Terjeszted a Sötét Nagyúr nézeteit?
- Tessék? - kérdezett vissza Harry döbbenten. Tudta, hogy Draco veszélyes egy alak, na de hogy ennyire...
- De hiszen tudod - felelte Macnair. - Életben tartani a Nagyúr elveit a generációd körében; ügyelni rá, hogy a megfelelő emberek megkapják a megfelelő üzeneteket... Halálfaló-gyűléseket szervezni... - Rákacsintott Harryre. - Elnyomni a sárvérűeket!
- Hát persze - vágta rá Harry, aki remegett a dühtől és nemigen ügyelt a szavaira. - Összejöttünk a mardekárosokkal, kampányoltunk egy kicsit és felhajtottunk egy rakás pénzt a sötét erőknek. Úgyhogy sínen van a dolog.
Macnair a jelek szerint meg sem hallotta, amit mondott.
- Emlékszem, amikor még a Mardekárba jártam... - jegyezte meg. - Azok voltak a szép idők! - Azzal Mr Malfoyhoz fordult. - Tehát, Lucius - folytatta. - A Tervről akartam veled beszélni. És Harry Potterről.

(Fordította: Árnyékmacska)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 3. fejezet