Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

III.

Narcissa Malfoy

- És Harry Potteről...
Harry kezéből kiesett a kard, és hangos csattanással ért földet. Ezzel szerencsésen magára vonta a két felnőtt figyelmét.
Lucius szemrehányóan nézett rá.
- Igen, Draco? Szeretnél valamit hozzáfűzni? - kérdezte.
Harry csak nagy nehézségek árán tudott megszólalni.
- Mi van Harry Potterrel?
Lucius vonásai megkeményedtek.
- Tudod, - magyarázta Macnairnek. - Draco másról sem beszél, csak az ifjú Harry Potterről, igaz fiam?
Harryt valahogy nem dobta fel igazán ez a hír.
- Ve-vele kell kviddicsezem - bökte ki végül.
- Ahol is, ha jól emlékszem, - jegyezte meg ridegen Lucius. - minden egyes alkalommal legyőzött.
Harry képtelen volt elfojtani egy széles vigyort:
- Úgy bizony! - vágta rá.
Lucius és Macnair döbbenten meredt rá, de végül annyiban hagyták a dolgot, és Draco apja visszafordult a barátjához:
- Tehát híreid vannak számomra, Macnair - kezdte. - Csak azt ne mondd, hogy megint egy újabb nevetséges cselszövés arra, hogyan tegyük el láb alól a Potter kölyköt.
Macnair zavartan rugdosta a földet a cipője orrával.
- Ez egyszer tényleg jó a terv, Lucius - felelte végül. - Gonosz és agyafúrt...
- Valóban? - mordult rá Lucius. - Mintha ugyanezt mondtad volna a többiről is. Például, hogy küldjünk mérgezett születésnapi ajándékot a rokonai házába, ahol - talán nem kell, hogy emlékeztesselek rá, - Dumbledore Familius bűbájának védelme alatt áll. Így mindössze annyi történt, hogy az unokatestvére, Dudley megzabálta a csokoládét, és kihányta az egészet az ablakon, egyenesen a halálfalók nyakába, akik a kölyök holttestét akarták elvinni. Ugye, még emlékszel erre, Macnair? És amikor Nott megpróbált bejutni Roxfortba, hogy elrabolja a fiút? A fúriafűz harcképtelenné tette még azelőtt, hogy akár csak a közelébe jutott volna! A robbanó seprűt pedig, amivel Zabini próbálkozott, személyesen Dumbledore kobozta el és küldte vissza egyenesen a feladónak. Csak a csomagolást cserélte le... És Zabinit egy gyufásskatulyában kellett eltemetnünk! - ordította Lucius, miközben a karddal hadonászott a nyomaték kedvéért. - Több halálfaló halt meg a Potter kölyök idióta gyilkossági tervei miatt, mint a Mágiaügyi Minisztérium fejvadászainak a kezétől!
Harryt a hallottak teljesen meghökkentették. Ezekről a dolgokról fogalma sem volt. Bár ahogy jobban belegondolt, eszébe jutott, hogy amikor Dudley rosszul volt, mintha rémült kiáltozást hallott volna az elülső udvarról, de akkor azt a szomszédban lakó minden lében kanál Mrs Figgnek tulajdonította.
- Kérlek, Lucius - sopánkodott Macnair - Legalább hallgass meg.
Lucius összefonta a karját.
- Öt percet kapsz - felelte.
- Igaz, hogy amíg a fiú a családjánál van, védelem alatt áll - fogott bele Macnair kapkodva. -És az is igaz, hogy Roxfortban se bánthatjuk. Már próbáltuk kicsalogatni a kastélyból, tudod, amikor az Arsenal jegyeket küldtük neki... de Dumbledore nem engedte el.
- És ez - vágott közbe Lucius - soha nem is lesz másként.
- Persze, és ezzel tisztában is vagyunk - folytatta Macnair. - Ezért gondoltuk, hogy megpróbálunk valakit elrabolni, aki közel áll hozzá, így ha meg akarja menteni az illetőt, el kell hagynia a kastélyt. Ezzel viszont az volt a probléma, hogy majdnem mindenki, aki kedves a számára, szintén Roxfortban tartózkodik. A mugli rokonait ki nem állhatja, a Weasley családot pedig igen erős varázslatok védik.
Lucius szemlátomást unta a dolgot.
- Viszont - tette hozzá Macnair sietve - a helyzet megváltozott. Most már van még valaki... valaki, akit bármi áron megvédene a fiú.
Ez felkeltette Lucius érdeklődését.
- Szóval azt mondod, a markodban van valaki, aki közel áll Harryhez? - kérdezte - Ki az?
Harry gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Macnair pedig mosolygott. Harry már korábban is látta ezt a vigyort az arcán, amikor a férfi Hagrid hippogriffjének kivégzésére készült.
- Sirius Black - jelentette ki.

*

Draco teljes apátiában tette meg az utat a gyengélkedőtől a Griffendél toronyig.
- Bumszalag - mondta unottan a Kövér Dámának, majd a portrélyukon keresztül belépett a klubhelyiségbe. Gondolkodás nélkül elindult a kandallóhoz, majd leült Hermione és Ron mellé. A lány egy karosszékben kuporgott bozontos macskájának társaságában, Ron pedig egy igen komor küllemű könyvet olvasott, ami A mugli hadvezetés tudománya címet viselte.
- Draco apja eljött és hazavitte őt a Malfoy kúriára - jelentette ki Draco egyhangúan.
- Hova vitte? - kérdezte Ron, miközben leeresztette a kezében lévő könyvet.
- A Malfoy kúriára. Ott laknak.
- Nagyszerű - vágta rá Ron, miközben visszafordult a könyvéhez - Egy kis szerencsével vissza se hozzák.
Draco olyan hangot adott, mint aki épp meg akar fulladni. Hermione gondterhelten nézett rá.
- Harry - mondta szelíden - Nem a te hibád... Ő ütött először, te csak védekeztél.
Draco nem felelt. Nem bírta kiverni a fejéből az apja haraggal teli tekintetét. Ha Harry nem játssza el a szerepét... vagy ha visszanyeri a valódi külsejét... Ha Lucius Malfoy rájön, hogy akit hazahozott, az nem a fia, hanem Voldemort legádázabb ellensége... akkor megöli őt. Dracónak nem volt kétsége efelől. Hogy is mondta az apja, mit mondott Voldemort?
Bárki is hozza el nekem Harry Potter holttestét, az hatalmasabb jutalomra számíthat, mint bármely másik halálfaló.
Elmélkedését Ron szakította félbe.
- Ez a mugli hadviselés dolog egész érdekes - jegyezte meg. - Szerintetek mennyi az esély rá, hogy a kormány egy olyan hogyishívják... atombombát dobjon a Malfoy kúriára?
Draco felállt.
- Felmegyek - mondta, és a fiúk hálóterme felé vette az irányt. De ekkor a háta mögül rohanó léptek zajára lett figyelmes, és amint megfordult, Hermione zaklatott arcával találta szemben magát.
- Harry - szólt utána a lány. - Harry, kérlek, várj!
Draco megállt és hagyta, hogy Hermione beérje.
- Harry - kezdte bizonytalanul. - Olyan feldúltnak tűnsz... Bánt valami? Nem hinném, hogy Malfoyról van szó...
Draco csak nézett rá. Mintha hirtelen összegubancolódtak volna a gyomrában a különböző érzések; a stressz, miután két napja volt kénytelen Harry bőrében létezni, a düh, a rémület, a fájdalom és most még a rettegés is. A rettegés attól, hogy milyen szörnyű dolgok történhetnek Harryel bármelyik pillanatban, akár éppen most is. És ha megtörténik, az csak és kizárólag az ő hibája lesz. Nem tudta eldönteni mit is akar igazán; üvölteni Hermionéval, vagy inkább újra megcsókolni őt. Mindkettőhöz kedve lett volna.
- Hermione, nagyon fáradt vagyok - felelte végül. - Csak aludni szeretnék.
- Ugye, arról van szó, ami ma reggel történt? - kérdezett vissza a lány. - A... a gurkós dolog után... Mert én tulajdonképpen nem is voltam rád mérges a csók miatt, Harry. Igazából...
Közelebb lépett Dracóhoz, tekintete tele volt gyengédséggel.
Draco nem bírta tovább.
- Nehogy azt hidd, hogy minden rólad szól, Granger! - üvöltötte, ahogy a torkán kifért. - Mert rohadtul nem szól minden rólad!
Azzal félrelökte a lányt, lerohant a lépcsőn és a portrélyukon át kiviharzott a helyiségből.

*

Sirius nevének említésére Harry úgy érezte, mintha kiszállt volna az erő a lábaiból. Maradj közömbös! - ismételgette magában. - Ne mutass ki semmit!
- Már régóta tudomásunk van róla, hogy ő a fiú keresztapja - mondta Macnair. - A gond csak az volt, hogyan találjuk meg. De végül a nyomára bukkantunk, jobban mondva Féregfark bukkant a nyomára, ami meglepően ügyes húzás volt a részéről. Eszébe jutott egy barlang, ahova gyerekkorában gyakran járt Siriusszal, ha épp a Black családnál tartózkodott. Úgy gondolta, érdemes megnézni azt a helyet, és láss csodát, már csak egy kötöző átokra volt szükség, hogy elkapja Blacket.
- Térjünk a lényegre, Macnair - csattant fel Lucius. - Azt áruld el, hogy jövök én a képbe?
Macnair csalódottnak tűnt.
- Nos, - kezdte bizonytalanul. - igazán egyszerű a dolog. Féregfark holnap hozza fel Blacket Cornwallból, és szükség van egy helyre, ahol tarthatjuk. Csak egy-két napról lenne szó, amíg a fiú ide nem ér. A kötöző bűbájt nem hagyhatjuk rajta hosszú ideig, különben meghal, viszont a környéken neked vannak a legjobb föld alatti katakombáid.
- Ez megtisztelő - biccentett Lucius gúnyosan. - Nos, a terv egészen ostoba, ráadásul könnyedén átlátható, de még mindig mérföldekkel jobb, mint a korábbi szánalmas próbálkozásaitok. Hozhatjátok Blacket. Nem találkoztam már vele... - mosolygott fagyosan. - iskoláskorunk óta. Egészen olyan lesz, mint egy évfolyam találkozó.
Mindketten nevettek. Harry nem csatlakozott hozzájuk. Úgy érezte, menten rosszul lesz.
De ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, karcsú, szőke nő lépett be rajta. Nem talárt viselt, hanem egy hosszú, fekete, oldalt sliccelt ruhát. Harry azonnal felismerte: Draco édesanyja volt.
- Narcissa, - vonta kérdőre Lucius Malfoy. - valami gond van?
A nő mosolygott. Gyönyörű volt, amikor mosolygott. Harrynek eszébe jutott a Kviddics Világkupadöntő, ahol először látta őt, és arra gondolt, kétség sem férhet hozzá, hogy Draco tőle örökölte sápadt, ugyanakkor igen finom vonásait.
- Szeretném elkérni Dracót - válaszolta higgadtan. - Nem láttam őt, mióta hazahoztad, Lucius.
- Persze, vidd csak - felelte a férfi egy hanyag kézlegyintéssel.
Harry ránézett Draco apjára. Bármit megtett volna, hogy maradhasson, és többet megtudjon Siriusról.
- De én... - kezdte bizonytalanul.
- Draco, - nézett rá Lucius. Hangja olyan volt, akár a jég. - fogadj szót!
Harry vonakodva bár, de követte Narcissa Malfoyt ki a szobából. Azt várta, hogy a nő ezután átöleli és megcsókolja, vagy legalábbis valamilyen módon üdvözli majd. De semmi nem történt. Narcissa egyszerűen hátat fordított neki és elindult lefelé a folyóson. Miközben Harry igyekezett követni őt, próbált mindent jól megfigyelni maga körül. Úgy gondolta, nem árt, ha minél jobban megismeri a Malfoy kúriát.
Amikor egy portrékkal teli folyosóhoz értek, Narcissa megállt. A képek első ránézésre babákat ábrázoltak különböző színű ruhákban. De Harry hirtelen rájött, hogy azok valójában a csecsemő és kisgyermek Dracóról készültek. Megtorpant, hogy szemügyre vegye őket, és nem tudott elnyomni egy széles vigyort.
- Oh - mondta Narcissa mosolyogva. - A csecsemőkori képeid... Imádnivalók, ugye?
Harry épp egy portrét tanulmányozott, amelyen Draco körülbelül három éves lehetett, rózsaszín sortot és kissapkát viselt. Majd egy másikra tévedt a tekintete, ahol - körülbelül ötévesen - komplett Malfoy-egyenruhában feszített, beleértve egy fekete köpenyt és a hosszú szőke tincseket, melyektől éppen úgy festett, akár egy kislány. A képen lévő Draco arcán lázongó kifejezés ült, és elszántan ráncigálta a talárja összegyűrt gallérját.
- Igen - felelte Harry. - Egyszerűen imádnivalók.
Ezután Narcissa lefelé vezette őt több kacskaringós folyosón át, mígnem egy roppant nagy ebédlőbe értek, ahol is egy kézmozdulattal jelezte Harrynek, hogy üljön le, ő maga pedig elment, hogy hozzon némi harapnivalót.
Harry egészen kicsinek érezte magát, miután leült a hatalmas étkezőasztalhoz. Úgy tűnt, az asztal mérföldekre nyúlik el, és tükörsima felszínét nem tarkította más, csupán egy nagy, ezüst gyertyatartó, melyben hét zöld, gyík formájú gyertya lobogott. A falat további csúf portrék borították a Malfoy család tagjairól. Az egyik képről egy mogorva arcú, fodros gallért viselő varázsló meredt rá dühödten, majd az ujját nemes egyszerűséggel végighúzta a torka vonalán. A fal másik részét egy roppant nagy selyem faliszőnyeg borította. A kárpit a Malfoyok családi címerét ábrázolta, ami nem volt más, mint egy nagy M betű és egy köré tekeredő hatalmas, zöld kígyó, a kép előterében pedig épp egy csuklyás alak lopózott egy másik ember mögé, akit azután hátba szúrt. A támadó lába körül egy latin kifejezés kígyózott: DE GUSTIBUS NON DISPUTANDEM. Harrynek fogalma sem volt, mit jelenthet. Hermione biztosan tudná - gondolta magában, de már a lány puszta emléke is fájdalmas volt számára.
Narcissa visszatért a szobába, és egy ezüst tálcán teáskannát, csészét, egy kancsó tejet, valamint egy tányér aprósüteményt hozott.
- Jó étvágyat - mondta, miközben a tálcát az asztalra tette. Azután ő maga is helyet foglalt Harryvel szemben, és nézte, ahogy a fiú eszik.
- Madam Pomfrey azt tanácsolta, hogy néhány napig csak könnyű ételeket fogyassz - jegyezte meg, miközben figyelte, hogyan tömi Harry a szájába az aprósüteményeket.
- Mondd csak, anya - szólalt meg Harry, hogy megtörje a kínos csendet. - Mit csináltál mostanában?
- Hímeztem neked egy takarót, amit elvihetsz az iskolába - felelte a nő lelkesen. - Kivarrtam rá a családunk jelmondatát aranyból... - tette hozzá. - Az apád ötlete volt. Úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy kívülről megtanuld. Szeretnéd megnézni?
Harry egyáltalán nem volt rá kíváncsi.
- Hát persze - vágta rá.
Narcissa kisietett a szobából, és rögtön vissza is tért, kezében egy hosszú, zöld, bársonyos anyagot tartva. Átadta Harrynek, akinek rögtön megakadt a szeme a takaró közepén díszelgő arany betűkön:
A BÜNTETÉS FÉLELMET SZÜL. A FÉLELEM ENGEDELMESSÉGET. AZ ENGEDELMESSÉG SZABADSÁGOT. ÍGY HÁT A BÜNTETÉS MAGA A SZABADSÁG.
- Hűha! - reagált Harry kissé tompán. - Ez nagyon szép, anya! Fogadok, hogy minden gyerek ilyen takaróra vágyik, pont ilyen hátborzongató mottóval, mint ez.
Egy pillanatra Harry úgy érezte, ezzel túl messzire ment, de Narcissa csak kifejezéstelenül mosolygott. Gyorsan elfordult, ami nem volt éppen szerencsés, hiszen ha ránézett volna Draco édesanyjára, láthatta volna a nő könnybe lábadt szemeit.
Ekkor azonban kivágódott a terem végében lévő szárnyas ajtó, és belépett Lucius és Macnair.
- Narcissa, - csattant fel Lucius. - hozz egy csésze teát Macnairnek!
Narcissa sietve engedelmeskedett férje parancsának, miközben Macnair helyet foglalt Harryvel szemben, és cinkosan mosolygott rá.
- Hallgass ide, Draco - kezdte atyáskodó hangon. - Emlékszem, amikor még én jártam Roxfortba, a Mardekárosokkal mindig benne voltunk valami csínytevésben. Fogadok, hogy ti is folyton bajt kevertek, igaz, fiam?
- Az az igazság, - válaszolta Harry. - hogy eléggé lefoglalnak minket az Ifjú Halálfaló Gyűlések, és persze sok időt vesz igénybe az is, hogy kellemetlen helyzetbe hozzuk a többi diákot a szegénysége vagy a társadalmi helyzete miatt. De az is előfordul, hogy egész éjjel fent vagyunk, és démonokat próbálunk megidézni, hogy teljesítsék a gonosz kívánságainkat. Legtöbbször viszont csak ülünk a klubhelyiségben, pizzát rendelünk, és azzal szórakozunk, hogy kitépkedjük a legyek szárnyait.
Egyértelmű volt, hogy Harry csak össze-vissza beszél, de Macnairnek nem tűnt fel a dolog.
- Igazán belevaló fiad van, Lucius - fordult a férfi Draco apjához. - Büszke lehetsz rá.
- Pedig amikor megszületett, nem sok reményt fűztünk hozzá - felelte Lucius az érzelmek legkisebb jele nélkül. - Gyenge volt és beteges. Mondtam is a feleségemnek, hogy a Malfoyok dicsőséges, régi szép időiben az ilyen kölyköket egyszerűen kirakták egy elhagyatott sziklára, és hagyták elpusztulni. De Narcissa ragaszkodott hozzá, hogy megtartsuk.
Harry szinte biztos volt benne, hogy Lucius Malfoy nem viccnek szánta a történetet, Macnair mégis harsányan nevetett.
Narcissa tálcával a kezében tért vissza. Macnair elésietett és így szólt:
- Igazán sajnálom Narcissa, de ezt most muszáj magammal vinnem. Indulnom kell, az üzlet nem várhat - Elvett egy csészét a tálcáról, majd Draco apjára kacsintott.
- Holnap találkozunk, Lucius - mondta, azzal dehoppanált.

*

Draco arcát a kezébe temetve ült a sötét könyvtárban. A Leghatóbb ördöngös italoc című könyv egy nyitott példányán könyökölt, ami enyhén ironikusnak hatott azok után, hogy elsősorban a Százfűlé-főzet miatt került ilyen nagy bajba.
Egyfolytában a lehetséges megoldásokon törte a fejét, de ez idáig egyetlen ötlete sem tűnt kivitelezhetőnek. Felmerült benne, hogy levelet küld az apjának, amiben megírja neki, mi történt... De ez esetben Lucius Malfoy megtudná, hogy a fiú, aki a házában tartózkodik nem más, mint Harry Potter, és minden bizonnyal megölné. Vagy megpróbálhatná hatástalanítani a bűbájt. Ha ez sikerülne, Harry visszanyerné eredeti alakját, de Lucius amint meglátná, hogy ki ő, megint csak megölné. Esetleg ő maga mehetne el a Malfoy kúriára, és megpróbálhatná Harryt megszöktetni. Ez igen bátor és látványos tett volna a részéről, ám ha Lucius elfogná őket, azt hinné, hogy ő Harry, és így a saját apja lenne a gyilkosa.
Az viszont eszébe sem jutott, hogy a problémával Dumbledore-hoz forduljon. Hiába, a történtek ellenére is vérbeli Malfoy maradt.
A könyvtár ajtaja ekkor kinyílt, és egy lány lépett be pálcával a kezében.
- Lumos - mondta, mire a teremet fény árasztotta el. Draco felnézett, és a vakító fénytől pislogni kezdett.
A lány nem volt más, mint Cho Chang.
- Gondoltam, hogy itt talállak - jelentette ki, és a hangjában elégedettség csendült.
- Én pedig azt gondoltam, hogy a kviddicspályán sikerült végleg megszabadulnom tőled - vágott vissza Draco.
Cho egyáltalán nem tűnt megbántottnak, sőt, mosolygott.
- Az még akkor volt, amikor nem tudtam, hogy a megközelíthetetlent játszod - felelte könnyedén.
- És most azért jöttél, mert hiányzik még egy-két sértés? - kérdezett vissza Draco. - Nők... - tette még hozzá gúnyosan.
- Bűntudatom volt - válaszolta a lány. - amiatt, ahogy bántam veled. Nem volt szép tőlem, hogy azt mondtam, túl fiatal vagy hozzám, és még a hajadat is kritizáltam.
- Bizony, rossz kislány voltál - hagyta rá Draco. - Úgyhogy mi lenne, ha most elmennél és magadba mélyednél egy kicsit? Talán akkor rájössz, hogy mit rontottál el. Nyugodtan gondolkozz csak, ameddig jónak látod. Van rá időd bőven.
Cho közelebb jött és leült az asztal szélére, miközben a kezében lévő pálcával játszadozott.
- Tudom, hogy nem gondolod komolyan - jegyezte meg. - Csak a sértettség beszél belőled, és én ezt becsülöm.
- Nézz magadra! - csattant fel Draco, miközben a lányra mutatott.- Fogadok, hogy Harry éveken át loholt utánad, cipelte a könyveidet, küldözgette a virágot, te pedig észre sem vetted őt. Most viszont, amikor abszolút szemetül bánik veled, kisül, hogy nem bírsz nélküle élni!
Cho csak bámult rá.
- Tudod, hogy az előbb harmadik személyben beszéltél saját magadról? - kérdezte döbbenten.
- Ööö - hebegte Draco.
- Elnézést - szólalt meg ekkor egy hang. Draco körülnézett. Valaki még volt rajtuk kívül a könyvtárban. - Remélem, nem szakítottam félbe semmit, én csak...
Hermione volt az.
- De igen - felelte Cho. - Úgyhogy jobb, ha most elmész.
- Ne! - kiáltotta Draco - Egyáltalán nem zavartál meg semmit - Sietve felállt, és nagy igyekezetében egy halom könyvet a földre sodort. - Hermione...
Cho pillantása Dracóról Hermionéra vándorolt, majd újra visszatért a fiú arcára. Azután felvonta a szemöldökét és hűvösen mosolyogni kezdet.
- Szóval így állunk - jegyezte meg. - Végül lemondtál rólam, és úgy döntöttél, hogy máshol próbálsz szerencsét?
- Harry és én nem randizunk! - csattant fel Hermione villámló szemekkel.
- Nyugodtan küzdjetek meg értem, lányok - mondta Draco, miközben visszaült a helyére. - Akár egy kis közelharcot is el tudnék viselni.
Cho dühösen meredt rá.
- Te tényleg ilyen öntelt állat vagy a jófiú álarcod mögött? - rivallt rá.
- De még mennyire - felelte Draco teljes lelki nyugalommal. - Most pedig tünés innen.
Cho felkapta a pálcáját és kiviharzott a könyvtárból, az ajtót hatásosan becsapva maga mögött.
Draco kissé szorongva pillantott Hermionéra.
- Hát... lehet, hogy tényleg kedvel engem - mondta vállvonogatva. - Bár el sem tudom képzelni, hogy miért.
Hermione nem válaszolt, hanem odalépett hozzá, és összefont karokkal bámult rá.
Dracóra még soha senki nem nézett így. Olyan volt, mintha Hermione egyenesen a fejébe látott volna.
- Hermione, ne... - tiltakozott, még mielőtt átgondolhatta volna, mit is mond. - Hidd el, igazán sajnálom, amit korábban mondtam.
- Te nem... - kezdte Hermione.
De Draco nem hagyta, hogy végigmondja.
- Hidd el, hogy tényleg nagyon sajnálom, sőt...
- Nem - erősködött Hermione, miközben Draco szavait egy türelmetlen kézlegyintéssel reagálta le. - Nem azt mondom, hogy nem sajnálod... Hanem, hogy te nem... te nem ő vagy.
- Mi nem vagyok?
- Nem vagy Harry - bökte ki Hermione. - Te nem Harry Potter vagy.
Draco mereven nézte a lányt. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
- Persze, hogy nem - közölte színtelen hangon. - Én Draco Malfoy vagyok.

(Fordította: Mioni)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 4. fejezet