Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

IV.

A Veritas átok

Egy pillanatig csak némán néztek egymásra. Azután Hermione rávetette magát Dracóra, akit teljesen készületlenül ért a támadás, és hátraesett. Elterült a földön, Hermione pedig ráugrott, és ott ütötte, ahol érte.
- HOL VAN HARRY? - kiabálta. - Mit műveltél vele? Hova rejtetted? Nem ölhetted meg, mert szükséged van rá a Százfűlé-főzethez…
- Hermione - kezdte Draco, aki a legapróbb próbálkozást sem tette, hogy megvédje magát a lánytól. - Esküszöm, nem csináltam vele semmit…
- Hazudsz!
Hermione megragadta a fiú talárjának nyakát, megrántotta, majd hagyta, hogy a feje nagy koppanással essen vissza a földre. Draco csillagokat látott, miközben figyelte, ahogy a lány a talárja ujjából előhúzza a pálcáját, majd a szívére szegezi annak végét.
- Ha bántottad Harryt, ha levágtad az ujjait, hogy elkészítsd azt a borzalmas bájitalt…
- Nézd - mondta Draco, miközben megpróbált nyugalmat erőltetni magára. - Még annyi kárt sem okoztam a hülye kis barátodnak, mint egy hajvágás! Pedig nem ártott volna neki… Nem készítettem Száfűlé-főzetet. Ez még mindig ugyanaz, amit Piton óráján ittunk, csak éppen nem múlt el a hatása.
Hermione remegett, de a pálcája nem mozdult a kezében.
- És elvárod, hogy ezt el is higgyem? - kérdezte.
Draco ránézett.
- Az apám tanított nekem fekete mágiát… - mondta.
- Ne próbáld elterelni a szót, Malfoy!
- Mondj ki rám egy igazmondó bűbájt - folytatta. - Megmutatom, hogy kell.
- De ez magas szintű fekete mágia… - hebegte Hermione elsápadva. - A Minisztérium szigorúan felügyeli a használatát…
- Remek - vágta rá Draco, majd feltápászkodott és megragadta Hermione pálcát tartó kezét, melyet még mindig a szívére szegezett. - Veritas - mondta.
Fekete fénysugár tört elő a pálca végéből, és eltalálta Draco mellkasát. Korábban sokszor látta már, ahogy az apja a bűbájt másokon alkalmazta, de soha nem gondolt bele, milyen érzés lehet. Most már tudta, és így azt is, hogy miért minősítették fekete mágiának. Úgy érezte, mintha két hatalmas fémkampó fúródott volna a mellkasába közvetlenül a bordái alatt, és felnyitotta volna a mellét, védtelenül hagyva a szívét.
- Kérdezz gyorsan - nyögte összeszorított fogakkal. - Ez fáj.
Hermione rémülten nézett le rá, de hamar felocsúdott ámulatából, és a gondolatait összeszedve rögvest feltette az első kérdést:
- Harry… Harry jól van?
- Igen - válaszolta Draco, és a hangja még a saját fülei számára is furcsának, és valahogy áttetszőnek tűnt.
Hermione szeme felcsillant.
- Miért vetted fel az ő alakját?
- Amikor megittuk a bájitalt Piton óráján, nem változtunk vissza úgy, ahogy a többiek. Harry azt hitte, valamit csináltam a bájitallal, pedig nem. Nem hitt nekem, megütött, és én visszaütöttem. Akkor jöttem rá, hogy mindenki azt hiszi, hogy én vagyok ő. És úgy döntöttem, eljátszom a szerepét.
- Miért?
- Tudni akartam, milyen… - felelte Draco. - Először úgy gondoltam, addig csinálom, amíg meg nem ismerem Harry dolgait, amíg kifürkészem a titkait. Hogy aztán felhasználhassam ellene. De nem így történt - Levegő után kapkodott és úgy érezte, mintha minden egyes szót erővel tépnének ki belőle. - Olyan, mintha a bájitallal kaptam volna egy darabot Harryből. Elkezdtem úgy viselkedni, mint ő, és nem tudtam parancsolni magamnak. Megmentettem Neville varangyát, és téged a gurkótól. Érzek… bizonyos dolgokat. Amiket korábban sohasem éreztem.
- Például sajnálatot? - kérdezte Hermione sötéten.
- Igen - válaszolt Draco.
- Hol van Harry? - tette fel a lány az újabb kérdést.
- Amikor azt mondtam, hogy Draco Malfoyt hazavitte az apja, nem hazudtam. Csak hogy Harryt vitte el helyettem.
Hermione hűen önmagához azonnal felfogta a dolog drámai jelentőségét, és megrázkódott. Szorítása a pálcán azonban nem gyengült.
- Honnan tudod, hogy jól van? - folytatta.
- Érzem - felelte Draco, és a válaszán maga is meglepődött. - Eddig nem is jöttem rá, hogy mi lehet ez… Kicsit olyan, mint Harry sebhelye… Őt és Voldemortot összeköti az elhibázott átok; és most én is össze vagyok kötve Harryvel a rosszul sikerült bájital miatt. Éreztem, amikor elhagyta a kastélyt, ezért hagytam ott a vacsorát, és rohantam fel a gyengélkedőre. Éreztem azt is, amikor felébredt.
- És most mihez kezdesz? - tette fel a kérdést a lány. - Továbbra is Harry maradsz? Mások is rájöhetnek, ahogy én rájöttem. Mi a terved?
- Nincs tervem - válaszolta. - Próbálom kitalálni, hogy juthatnék Harry közelébe.
- El akarod hitetni velem, hogy érdekel, mi van Harryvel? Ugyan már, neked az sem számítana, ha meghalna!
- Figyelj - kezdte Draco sóhajtva, és minden egyes szót egyre nehezebb volt kipréselnie magából. - Most van bennem egy kicsi Harryből. Ez pedig olyan dolgokra visz rá, amiket magamtól soha nem tennék meg. Kicsit úgy érzem, mintha át akarná venni az irányítást fölöttem... Harrynek tényleg nagyon erős akarata lehet... Egy hang a fejemben egyre csak azt ismételgeti: Keresd meg Harryt, keresd meg Harryt! - Draco arcán mosoly suhant át, ami halványan emlékeztetett hajdani rosszindulatú vigyorára. - Ha csak rajtam múlna, valószínűleg hagynám meghalni.
Hermione nem talált szavakat, csak döbbenten meredt rá.
- Miért csókoltál meg? - kérdezte végül.
- Ezt ne kérdezd tőlem - válaszolta Draco, és szorosan összezárta a szemeit, de ez sem használt. Válaszolnia kellet. - Kedvellek - nyögte ki végül. - Vagy talán Harry kedvel téged. Ezt nehéz eldönteni.
Kinyitotta a szemét és ránézett a lányra. Egy percig egymást nézték ugyanazzal a csodálkozó arckifejezéssel. Azután Hermione arcán megjelent egy alattomos vigyor.
- Malfoy, - kezdte - volt már dolgod valakivel?
- Nem - felelte Draco kényszeredetten, majd kiabálni kezdett, ahogy csak a torkán kifért. - HERMIONE! AZONNAL SZEDD LE RÓLAM EZT A BŰBÁJT!
- Jól van, máris - válaszolta a lány vigyorogva. - Finite Incantatem!
A fájdalom és a "felnyitottság" érzése azonnal megszűnt. Draco levegő után kapkodott és úgy zihált, mintha most futotta volna le a maratoni távot.
- Hermione… - jegyezte meg némi elismeréssel a hangjában. - ez igazán gonosz volt.
- Bocs - vetette oda a lány minden megbánás nélkül. - Csak volt egy fogadásunk Ronnal… És egyébként is megérdemelted, amiért megcsókoltál és hagytad, hogy azt higgyem, Harry volt.
Felállt, és Draco nagy meglepetésére a kezét nyújtotta, hogy felsegítse őt.
- Jobb, ha indulunk - jegyezte meg. - Tele van a kastély érzékelőkkel, amik azonnal jelzik, ha valahol fekete mágiát használnak. Lehet, hogy néhány tanár már útban is van idefelé, hogy elkapjon minket.
- Tényleg - helyeselt Draco, miközben feltápászkodott. - Benne van a Roxfort történetében is.
Hermione megtorpant és rábámult.
- Te olvastad a Roxfort történetét?
- Aha, miért?
- Semmi. Menjünk…

*

Miután Macnair elment, Lucius Malfoy is dehopponált, mondván dolga van. Harry nem akart tovább ott maradni, és kínos beszélgetésbe bonyolódni Narcissával, ezért úgy döntött, hogy felfedezi a kúriát remélve, hogy megtalálja a katakombák bejáratát. Sirius valószínűleg holnap már itt lesz, ő pedig a lehető legjobban fel akart készülni rá.
Először is kiment és körbejárta a kúriát, hogy némi fogalma legyen a terület méreteiről és formájáról. Ám ez nagy hibának bizonyult. Első látásra a birtok rendkívül érdekes és fölöttébb hátborzongató volt. A hatalmas épület úgy tűnt, mintha egyetlen óriási, fekete gránittömbből lett volna kifaragva. Harry felfedezett egy sziklakertet, néhány üres istállót, egy rendkívül lehangoló külsejű filagóriát és egy hatalmas labirintust, amit következetesen elkerült. (Negyedéves kora óta nem rajongott túlzottan a labirintusokért.) Körbement a labirintus külső fala mentén, és egy kis kertre lelt, ahol a bokrok különböző állatok formájára voltak nyírva. Azaz varázslényekére - javította ki önmagát, hiszen volt ott hippogrif, főnix, egyszarvú, egy bárdot tartó troll, egy sárkány, és még jó néhány rémisztő külsejű élőlény, amit Harry nem ismert.
Ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megérintette a trollt formázó bokrot. Olyan valósághű volt…
Harry felkiáltott, ahogy a troll megfordult, és a karjába mélyesztette hatalmas fogait. Épp időben ugrott félre, miközben a lény felemelte a bárdját, hogy lesújtson a fejére. Habár úgy tűnt, hogy a bárd csupán ágakból és levelekből áll, mégis meglepően hangos csattanással vágódott a földbe. Harry előrántotta talárja ujjából a pálcáját, és a trollra szegezte.
- Stupor! - kiáltotta, mire a troll-bokor megdermedt a mozdulat kellős közepén.
Felkászálódott és futva menekült a kertből. Tény, hogy ha valamire, akkor a jól irányzott átkaira igazán büszke volt, de nem túlzottan bízott benne, hogy a kábító átok bokrok esetében is tartósan hatásos.
A keze erősen vérzett ott, ahol a troll megharapta. Mire elérte a házat, ingujját teljesen eláztatta a vér. Összefutott Narcisszával az előcsarnokban, és a nő hangosan felkiáltott, amint meglátta őt.
- Draco - sikoltotta, miközben végignézett rajta. - Mi történt?
Megfogta a kezét, és maga felé fordította, úgy vizsgálgatta a sérülést. Néhány falevél beleszakadt a sebbe, és úgy meredt ki belőle, akár egy tucatnyi csorba fog.
- Draco, tudod jól, hogy a szoborkertbe nem szabad bemenni. Az apád szörnyen dühös lesz, ha… ha… - Elharapta a mondat végét, megragadta Harryt a karjánál fogva, és bevonszolta a konyhába. Először fertőtlenítette a sebet egy lilás folyadékkal, ami égetet és csípett, majd gondosan bekötözte a sérült végtagot.
- Ma este kesztyűt kell viselned, Draco - mondta. - Ha apád meglátja…
- Ma este? - kérdezte Harry riadtan, fájó kezéről tökéletesen megfeledkezve. - Miért, mi lesz ma este?
Narcissa közben befejezte a kötözést, és ahogy fölegyenesedett, meglepetten nézett rá.
- Tudod, hogy szombat esténként vendégeket fogadunk - felelte. - Apád… kollégái mindjárt itt lesznek.
- Oh, tényleg - nyögte Harry. - Elfelejtettem…
Akaratlanul is felrémlett benne egy vacsora emléke a Dursleyéknél Vernon bácsi fúrógyári kollégáival. De erősen gyanította, hogy a halálfalók népes csapatával egy kissé másképp fog zajlani egy ilyen összejövetel.
- Ki kell öltöznöm? - kérdezte gondolkodás nélkül.
- Draco! - nézett rá rosszallón Narcissa a szeme sarkából. - Tudod jól, hogy a családi dísztalárt kell viselned!
- Hát persze - vágta rá Harry, de Narcissa olyan erős gyanakvással szemlélte, hogy jobbnak látta, ha odébb áll. - Akkor én most felmegyek átöltözni… - felelte, miközben az ajtó felé hátrált. - Tudod, milyenek azok a dísztalárok… az a rengeteg cipzár… - Narcissa úgy bámult rá, mintha két feje nőt volna, de ekkor már az ajtóban volt, így hát gyorsan elhagyta a konyhát és rohanva indult Draco szobája felé.

*

Hermione a klubhelyiségben hagyta Dracót, mondván "Jobban tudom, mit hol tart Harry, mint te.", és felsietett a lépcsőn, majd berontott a fiúk hálótermébe, ahol korábban csak vészhelyzetekben (és karácsony reggelén) járt. Dean Thomas, aki épp a pizsamáját próbálta felhúzni, felkiáltott és elvágódott az ágya mögött.
- Mi az ördögöt művelsz itt, Hermione? - dühöngött, miközben kidugta a fejét az ágyneműk mögül. - Megláthattál volna… valamit.
- Dean, nem láttam semmit - felelte Hermione. - Esküszöm! Csak feljöttem, hogy elvigyek valamit Harrynek. Öt perc az egész, utána nyugodtan folytathatod tovább a meztelenkedést.
Felnyitotta Harry ládájának a tetejét és beletúrt, majd megragadta James láthatatlanná tévő köpenyét, a Tekergők Térképét, és egy pulóvert arra az esetre, ha hideg lenne. Keresett valamit, amibe belepakolhatja mindezt, és ekkor megpillantotta Harry ágya alatt az iskolatáskáját. Lassú mozdulattal nyúlt érte.
A táskát még ő adta Harrynek ötödéves korukban. Ránézésre egészen átlagos volt, de ő jó néhány bűbájjal kiegészítette, így a táska sohasem szakadt el, Harry le tudta zárni, és képes volt megtalálni, bárhol is hagyta el, ami gyakran igen jól jött neki. Hermione még hímzett is rá pár szót - mégpedig nem varázslattal, hanem a saját keze munkájával: HARRY POTTER, A GRIFFENDÉL FOGÓJA.
A táska láttán olyan élesen jelent meg előtte Harry képe, hogy összeszorult a torka, és nem tudott visszatartani egy kis szipogást. Eddig mindent automatikusan csinált, nem gondolt közben Harryre, mert ha megtette volna, egy ilyen vészhelyzetben teljesen összeomlott volna, és akkor semmi hasznos dologra nem lett volna képes.
- Jaj, Hermione - sietett oda Dean teljesen megdöbbenve a lány könnyeitől, ugyanis Hermione nem az a típus volt, aki gyakran elsírta magát. - Ne sírj… - vigasztalta.
- Kösz, Dean… - felelte Hermione, és közben figyelmeztetően felemelte a kezét, hogy távol tartsa magától. - Nagyra értékelem, hogy így törődsz velem. Csak azt hiszem, nem ártana, ha felvennél egy nadrágot… De amúgy tényleg köszönöm.

*

Hermione borús kedve mit sem változott, miközben visszatért a klubhelyiségbe. Dracót egy süppedős karosszékben találta, szemlátomást mély álomba merülve. Odalépett hozzá és rákiáltott:
- ÉBRESZTŐ!
A fiú kinyitotta zöld szemét és ránézett.
- Ébren vagyok - felelte.
- Remek - vágta rá Hermione, és közben szörnyen ostobának érezte magát. - Megkeresem Harryt - folytatta elszántan. - Gondolkoztam rajta, hogy kölcsönveszem a Tűzvillámát, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lehet csak úgy kirepülni vele Roxfort területéről. Szóval lemegyek Roxmortsba. Van egy éjféli vonat, ami a King's Cross pályaudvarra megy…
Draco felugrott.
- Nélkülem nem mehetsz - közölte halkan, de határozottan. - Egyedül soha nem találod meg a Malfoy kúriát, ugyanis el van rejtve, akárcsak Roxfort. De még ha valamilyen csoda folytán rá is bukkannál, csak a bejárati ajtót tizenhét bűbáj védi, és mindegyiknek speciális hatástalanító átka van…
- Malfoy - vágott közbe Hermione. - Eszembe sem jutott nélküled menni, úgyhogy befoghatod a szádat. Igazság szerint azt terveztem, hogy a Veritas átokkal kínozlak meg, ha nem vagy hajlandó segíteni, hogy bejussak a borzalmas házatokba.
Most Dracón volt a sor, hogy hülyén érezze magát.
- Hermione, te nem szórhatsz Veritas átkot - vágott vissza. - A fekete mágia több annál, mint hogy kimondunk egy varázsigét.
- A helyedben én nem dicsekednék annyira azzal, hogy milyen jártas vagyok a fekete mágiában - jegyezte meg Hermione szűkszavúan. A vállára csapta Harry táskáját és elindult a portrélyuk felé. Draco utána sietett, és közben arra gondolt, mennyire utálja, hogy mindig a lányé az utolsó szó.

*

Harry Draco Malfoy ágyának végében ücsörgött, és a szemeit dörzsölgette. Néhány percre elaludt, és különös álmában sietve-futva követte Hermionét egy sötét úton. Nagyon valósághű álom volt, mintha csak ott lett volna mellette a lány, így amikor felébredt, olyan erősen érezte a hiányát, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott. Nem csoda, - magyarázta magának - hiszen minden hiányzik neki Roxfortból, nem csak Hermione.
Kényszerítette magát, hogy felkeljen, majd a gardróbhoz lépett, hogy előkeresse a családi dísztalárt. Nem volt könnyű dolga. Mint kiderült, Dracónak rengeteg ruhája volt, kezdve a szivárvány minden színében pompázó hosszú bársonyköpenyektől egészen a méregdrágának tűnő Dolce&Gabbana ingekig. A szülei egy kisebb vagyont költhettek ezekre - gondolta Harry elképedten. Draco formatervezett napszemüveg-kollekciója önmagában is legalább hatszáz fontot érhetett. És többnyire nem varázslóviseletről volt szó, hiszen a jelek szerint a Malfoy család mugligyűlölete az Armani kabátokra nem terjedt ki.
- Draco!
Harry felugrott. Narcissa hangja a szobában visszhangzott valahol a feje fölött.
- Kész vagy már? Apád barátai már megérkeztek!
- Öhm - nyögte Harry. - Nem találom a dísztaláromat.
- Jó, akkor vegyél fel valami feketét - csattant fel a nő.
- Rendben - kiabált vissza Harry, mert nem volt benne biztos, hogy a normál beszédhangját is ugyanúgy lehet-e érteni. Rendkívül hülyén érezte magát. Benyúlt a gardróbba, hogy kivegyen egy fekete nadrágot, amikor is Narcissa hangja újra megszólalt:
- És Draco! Ne mugli ruhát!
Harry halkan felmordult, és nagyon remélte, hogy Narcissa nem hallotta meg.
- Érted küldöm Antont - tette hozzá a nő, majd egy hangos csattanás hallatszott, mintha valamit kikapcsolt volna. Harry feltételezte, hogy Narcissa így szüntette meg a bűbájt, aminek segítségével beszéltek. Ennek örömére halkan átkozódni kezdett. "Ki a fene lehet az az Anton? Talán valami rokon, akit ismernie kellene?" Közben - még mindig szitkozódva - kiválasztott egy szatén nadrágot, egy hosszú, fodros gallérú inget és egy pár magas szárú, fekete csizmát Draco szekrényéből, majd felöltözött. Ezek voltak Draco ruhatárának leginkább varázslókhoz illő ruhadarabjai, de ő borzasztóan kényelmetlenül érezte magát bennük.
Kopogtak az ajtón, és Harrynek igen rossz előérzete támadt, ahogy elindult, hogy kinyissa. Egy magas férfi állt odakint makulátlan komornyik-egyenruhában, és egy fekete-ezüst bársonytalárt tartott a kezében. Ő maga áttetsző volt.
Áh - gondolta Harry - egy kísértet-szolga. Ez klassz. Hozzá volt szokva a szellemekhez.
- Az édesanyja kért meg, hogy hozzam ezt fel önnek - mondta Anton, a kísértet, és átadta Harrynek a talárt.
A holmi hosszú volt és drágának tűnt, a nyakrészén pedig egy nagy, kígyó alakú ezüstcsat pompázott. Harry ezek után hálát adott volna az égnek, ha soha többé nem látott volna egyetlen kígyó alakú díszt sem az életben.
- A szalonban felejtette legutóbb, amikor viselte - jegyezte meg Anton.
Harry épp azon volt, hogy felvegye a ruhaneműt, de a mozdulat közepén megállt. A szellem szavai mintha csak lavinát indítottak volna el a fejében. A szalon. A szónak volt valami jelentősége… valami igazán komoly dolog kapcsolódott hozzá. De vajon mi lehet az, amiért olyan fontos a szalon?
- Feltételezem, ifjú Malfoy úrfi - folytatta a szellem -, hogy a csatot a tükör előtt óhajtja bekapcsolni. Ugyanis elég bonyolult.
Meglehet, hogy Harry vesződését a talárral szórakoztatónak találta, az is lehet, hogy gyanút keltett benne, mindenesetre nem mutatta.
Harry a tükör elé lépett, miközben továbbra is a Malfoy szalon fontosságán törte fejét, és felnyögött az undortól. Ha lány lett volna, minden bizonnyal vonzónak és finoman elegánsnak találta volna a tükörképét, hiszen Draco ezüstszőke haja csodálatos ellentétet képezett a talár feketeségével, az ezüst hímzés pedig remekül kiemelte szürke szemeit. Csakhogy Harry nem lány volt, így aztán rémülten állapította meg, hogy úgy fest, mint egy transzvesztita.
Fodrok! Szatén! Csatos cipők! Fúj!

*

Hermione és Draco a roxmortsi állomáson üldögéltek, és a vonatot várták. Egyszer csak Draco nevetni kezdett. Hermione megfordult és értetlen pillantást vetett rá.
- Mi olyan vicces? - kérdezte homlokráncolva.
- Harry - válaszolta a fiú. - Felvette a ruháimat, és utálja őket… Hé! - tette hozzá felháborodottan. - Én szeretem azt az inget! És egyáltalán nem nőies!
Hermione továbbra is merőn nézett rá.
- Malfoy, kérlek, hagyd abba a közvetítést - szólalt meg. - Szinte rosszul vagyok az idegességtől, ha ezt kell hallgatnom - A táskája fogantyúját kezdte babrálni, majd végül megkérdezte: - Ő is látja, hogy te mit csinálsz?
- Látja… valamennyire - felelte Draco. - Bár azt hiszi, hogy csak álmodik.
- Hogyhogy?
- Harry akarata erősebb az enyémnél - válaszolta a fiú magától értetődően. - Többet vetít ki, mint én.
- Vajon… - kezdte Hermione, és még elmélyültebben babrálta a táskája fogantyúját, mint korábban. - Vajon gondol rám?
Draco ránézett. Zöld szemei kifürkészhetetlenek voltak.
- Időnként.
Hermione már szólásra nyitotta a száját, hogy tovább faggassa, de ekkor beérkezett a vonat az állomásra. Ragyogó vörösre volt festve, az oldalán pedig nagybetűs felirat hirdette: ROXMORTS - LONDON. Sietve felpattantak a padról, majd felszálltak rá, és bevették magukat egy üres fülkébe.
- Hermione - szólalt meg Draco, miközben helyet foglaltak. - Honnan tudtad, hogy nem Harry vagyok?
Hermione az ajkába harapott. Miért kérdezi ezt tőle éppen most? Nem tudta, mit is mondjon; nevetséges lett volna azt felelni, hogy más volt az illata, amikor csókolóztak, nem olyan, mint Harryé. Az arcát tanulmányozta, de nem tudott róla leolvasni semmit.
Talán ez jó lesz - gondolta magában.
- Mindig tudom, hogy mire gondol Harry - felelte. - Soha nem próbálja meg elrejteni az érzéseit. De amikor rád nézek, az ő arcát látom, mégis olyan, mintha Harry elment volna. Soha nem tudom kitalálni, hogy te mire gondolsz.
Draco nem válaszolt, inkább kinézett az ablakon. Elhagyták Roxmorts fákkal teleszórt térségét, és a zord tájat sötét mezők, apró tanyák váltották fel. Közben feljött a hold hatalmas, fehér korongja is.
- Akarod tudni, mire gondolok most? - kérdezte végül Draco.
- Nem - vágta rá Hermione. - Biztos vagyok benne, hogy nem valami kedves dologra…
Azonnal megbánta, hogy ezt mondta, de nem tudta visszaszívni. Mindketten hallgatásba burkolóztak.

*

Harry soha nem gondolta volna, hogy egy népes halálfaló-összejövetel ilyen hihetetlenül unalmas tud lenni, pedig az volt. A csapatnyi férfi igen zordan festett még így is, hogy a ronda maszkjaikat nem viselték. Lucius Malfoy az asztalfőn foglalt helyet. Harry néhány vendéget névről is ismert: Például Crakot és Monstrót, akik ugyanolyan testesek és rusnyák voltak, mint a csemetéik. És ott volt még Nott, Zambini, Rosier, és Franz Parkinson is.
Végig azt remélte, hogy szóba kerül majd Sirius, de hiába. Úgy tűnt, Macnairen és Draco apján, meg persze Féregfarkon kívül senki nem tud a tervről. Nyilván nem akartak senkivel sem osztozni a dicsőségben.
Harry Hugo Zambini (testvére annak a Zambininek, aki a robbanó seprűt küldte neki) és Eleftheria Parpis közé volt bepréselve. Eleftheria, az egyetlen jelen lévő női halálfaló egy fekete selyemruhát viselő, és igen tekintélyes dekoltázzsal megáldott nő volt. Érdeklődését nyilvánvalóan teljesen lekötötte Lucius Malfoy, ugyanis a férfi minden megjegyzésén harsányan felnevetett, és időről időre az asztal fölé hajolt, hogy még hangsúlyosabbá tegye amúgy sem elhanyagolható méretű kebleit. Narcissa, aki a tálcák ki-behordásával volt elfoglalva, mindebből semmit sem vett észre.
Zambini viszont lelkesen faggatta Harryt az iskolai csínytevéseikről. Harry, akinek a csínyekről most csak igen halvány és távoli emlékek jutottak eszébe, minden erejével azon volt, hogy a legkülönfélébb időtöltéseket eszelje ki Draco és a Mardekáros társai számára.
- Hát, elég sokat kell tanulnunk, - kezdte. - de sokat szórakozunk az alagsorban lévő kínzószerszámokkal is, és… öh… kaptunk egy baziliszkusz tojást, most próbáljuk kikeltetni…
- Bölcs dolog ez? - kérdezte Rosier, egy magas, idős férfi penge vékony szemöldökkel.
Harry egészen megdöbbent attól, hogy valaki odafigyel arra, amit mond, ezért dadogva válaszolt:
- Macnair azt mondta, megöli majd, ha túl nagyra nő.
- Én a magam részéről - szólt közbe Eleftheria - szeretem, ha a gyerekek a saját tapasztalataikból tanulnak. Ezért is küldtem a fiaimat a Durmstrangba, ahol már az ötödik szintet is elérték fekete mágiából.
- Igaz, hogy a Durmstrangban a diákokat jéghegyhez láncolják, ha rosszul teljesítenek a vizsgáikon? - kérdezte Harry kíváncsian.
- Nem egész éjszakára - mondta Eleftheria légiesen intve a villájával.
- Még mindig Perselus Piton a Mardekár házvezetője? - fordult Harryhez Zambini.
- Igen, ő - válaszolta Harry.
Lucius Malfoy hirtelen elfordult és a földre köpött.
- Draco - szűrte a szavakat a fogai között. - túlzottan barátságos Perselusszal. Annak ellenére, hogy Perselus elárult mindnyájunkat. Mondtam neki, hogy ez helytelen, de nem hallgat rám.
Harry a tányérjára meredt.
- Perselus megkapja majd, ami jár neki, Lucius - mondta Rosier olyan hangon, hogy Harry ereiben megfagyott a vér. - Amikor működésbe lép a terv…
Harry soha nem gondolta volna, hogy rosszul fogja érezni magát, ha arról beszélnek, hogy Pitonnal valami borzalmas dolog fog történni. Most mégis megborzongott.
- Apa - szólalt meg, mielőtt még meggondolhatta volna magát. - Nem érzem jól magam. Visszavonulhatok a szobámba?
Azonnal rájött, hogy ez volt a legrosszabb dolog, amit csak mondhatott. Lucius jéghideg, haraggal teli, villámló tekintetet vetett rá. De ahogy megszólalt, a hangja könnyednek tűnt:
- Hát persze, Draco.
Harry hátratolta a székét, felállt és elindult kifelé a teremből. Ahogy elhaladt Lucius mellet, a férfi kinyúlt, és jéghideg kezével megragadta a karját.
- Vacsora után várlak a szalonban, Draco - mondta halkan. - Nem késhetsz.
- Rendben - felelte Harry gépiesen, majd kiszabadította a karját és kiment a teremből.
A folyosón aztán megállt, nekidőlt a falnak és arcát a kezébe temette. Amint Lucius Malfoy kimondta a szót: szalon, azonnal bevillant neki, honnan is volt olyan ismerős. Emlékezetéből előásott egy négy évvel ezelőtti párbeszédet, amelynek fültanúja volt: Draco Malfoy mesélte Craknak és Monstrónak, hogy a családja a leghatásosabb fekete mágiás eszközeit a szalon padlója alatt tartja. Akkor úgy gondolta, hogy egy titkos helyiség lehet ott. Most viszont az jutott eszébe, hogy amiről Draco beszélt, az nem lehet más, mint a Malfoy kúria alatti titkos kamrák bejárata. És talán a börtön is ott van valahol. Nem tudta, miért olyan biztos ebben, de érezte, hogy közel jár az igazsághoz.
Kicsi volt rá az esély, hogy sikerrel jár, mégis úgy döntött, hogy megpróbálja.
- Anton - szólt halkan. - Anton!
A szellem megjelent előtte kezében teáskannával, arcán szolgálatkész érdeklődéssel.
- Anton - suttogta Harry. - Hogy jutok el a szalonba? Ugyanis elfelejtettem…
Ahogy Harry sejtette, a kísértet nem mutatott meglepődést.
- Kövessen, Malfoy úrfi - mondta és tovalibegett a folyosón.
Egy tágas, süppedős bársonyszékekkel teli szobába vezette Harryt. A kandalló felett függő portréról egy magas nő nézett vissza rá, nyakában óriási rubin nyakék ragyogott. A padlót széles perzsaszőnyeg borította.
- Köszönöm, Anton - mondta Harry, mire a kísértet eltűnt.
Harry letérdelt és félretolta a perzsaszőnyeget. Alatta tökéletesen kivehetők voltak egy csapóajtó körvonalai egy vasfogantyúval. Harry megragadta a fogantyút, és erősen húzni kezdte.
Az ajtó könnyedén kinyílt. Harry vetett egy pillantást a sötétségbe vesző, szürke kőlépcsőkre, ám ekkor felharsant a legfülsértőbb sikoltás, amit valaha is halott, és úgy érezte, a feje menten kettészakad tőle.
- LUCIUS MESTER! LUCIUS MESTER! - A nő a portrén tágra nyitott szájjal üvöltött: - A CSAPÓAJTÓ NYITVA VAN! LUCIUS MESTER! A SZALON!
A csapóajtó visszazáródott, amint Harry elengedte és hátrálni kezdett. Kezét a fülére szorította, de a kiáltozás továbbra sem maradt abba: "LUCIUS MESTER! JÖJJÖN GYORSAN!"

*

A vonaton Draco rémülten nyitotta ki a szemét.
- Oh, nem! - nyögte. - Harry, te idióta, mit műveltél?

(Fordította: Katie Giorgessa)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 5. fejezet
font>

Vissza 5. fejezet