Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

VIII.

Malfoy vér

A derengő fény vibráló tűzpontokként szűrődött át Harry lezárt szemhéjain. A fiú felmordult és kinyitotta a szemét. Draco hálószobájában volt és szétvetett végtagokkal feküdt az ágyon. Nem is tudott volna másképp, hiszen mindkét csuklója az ágyhoz volt kötözve. A fejében tompán lüktetett a fájdalom, mintha valaki egy gongot vert volna a halántéka mögött.
- Maradj nyugton - szólalt meg egy hang.
Harry oldalra kapta a fejét és felnézett. A hang tulajdonosa Narcissa volt. A nő egy nagy, csontnyelű fűrészt tartott a kezében. Harry ismét behunyta a szemét. Ez csak egy rémálom - nyugtatgatta magát. - Méghozzá a legrosszabbik fajtából. Ám amikor újra felnézett, a nő még mindig ott volt. A fűrész élét a bal kezén lévő kötélhez illesztette, azután fűrészelni kezdett. Rendkívül sápadt volt, és a szemei megint azzal a különös nyugtalansággal rebbentek ide-oda, amihez Harry lassanként kezdett hozzászokni. De nem bánta volna, ha legalább addig mellőzi ezt a szokását, amíg a fűrészt olyan közel tartja az ütőeréhez.
- Narcissa - szólította meg. - Vagyis anya! Mi történt...?
A bal keze időközben kiszabadult, és oldalra fordult, úgy figyelte, hogyan vágja át a nő a jobbján is a kötelet.
- Az apád - kezdte Narcissa tétován - nem örülne, ha rajtakapna, hogy megpróbálsz lejutni a barátnődhöz a pincébe - mondta, de látva Harry kétségbeesett arckifejezését csitítólag felemelte a kezét. - A lány jól van. Sirius Black cellájába zárták - tette hozzá, és a szemei újra elkezdtek ide-oda rebbenni. - Sirius vigyázni fog rá.
Miután Harry jobb keze is kiszabadult, felült és masszírozni kezdte a karjait, hogy felélénkítse kissé a vérkeringést. Az utolsó dolog, amire emlékezett az volt, hogy Lucius egyik embere leütötte.
- De ugye, nem bántották Hermionét? - kérdezte. - Mert Lucius arra készült, hogy...
- Oh, az apád gondolkodás nélkül megölte volna - szólt közbe Narcissa kifejezéstelen arccal. - Cruciatus átokkal kínozta, hogy kiszedje belőle, hol van Harry Potter. De ő nem árulta el.
Harry eddigi tompaságát mintha csak elfújták volna; a gyomra hirtelen felkavarodott.
- Mi történt?
- Az apád - kezdte a nő, és Harrynek hirtelen eszébe ötlött, hogy emlékei szerint Narcissa egyetlen egyszer sem mondta ki Lucius nevét. - Az apád azt állítja, hogy Harry Potter itt van. Feltehetően valamilyen láthatatlanná tévő köpenyt használt, de aztán felfedte magát - folytatta az érzelmek legkisebb jele nélkül, - a halálfalók pedig elkapták.
Harry talpra küzdötte magát, és zsibbadt kezeit rátette Narcissa jéghideg kezére, amelyben a nő még mindig a vágóeszközt szorongatta.
- Anya - mondta. - Kérlek, bízz bennem, ez nagyon fontos! Tudom, hogy nem könnyű neked, de... Harry életben van?
Narcissa bólintott.
- Hol van most?
- A vívóteremben - felelte a nő, és beszéd közben két óriási könnycsepp gördült ki a szeméből, majd végig az arcán. Harryben mélységes szánalom ébredt iránta, de az esze már csak azon járt, hogyan juthat Dracóhoz.
Lecsúszott az ágyról, majd óvatosan ráállt a lábára - ami szerencsésen kiállta a próbát, - azután kirohant a szobából. Az asszony pedig némán követte őt a tekintetével.

*

Álmában Hermione az Abszol úton járt. Zoknit vásároltak Harryvel. Szokatlan volt ez a lány számára, hiszen még soha életében nem álmodott olyasmiről, hogy a fiúval zoknit vásároltak volna. Harry gyakran felbukkant az álmaiban, és rendszerint sokkal jobban nézett ki, mint a valóságban, ráadásul nem egyszer előfordult, hogy zoknin kívül nem is volt rajta semmi más. Ez az álom azonban nem úgy tűnt, mintha abba az irányba haladna. Ez a Harry ugyanis teljesen fel volt öltözve és rendkívül komoly képet vágott.
A zoknik utáni kutatásban nem jutottak túl messzire. Szemlátomást az összes üzlet be volt deszkázva, mind sötét volt és üres. A járókelők földre szegezett tekintettel, sietve vágtak át az utcán és rájuk se néztek. Hermione megpróbálta elkapni Harry kezét, de a fiú megrázta a fejét.
- Le kell ülnöm - mondta. - Fáj.
- Mi fáj? - kérdezte a lány.
Harry szétnyitotta a dzsekijét. A lány odapillantott és látta, hogy egy majd' harminc centis kés fekete nyele áll ki a bordái közül. A fiú fehér pólóját vörösre festette a vér, ami sűrű cseppekben hullt a cipőjére is. - A kés - mondta a fiú. - Nem az enyém, te is tudod. Dracóé.
Hermione felsikoltott.
- Enervate! - szólt egy hang a fülében. - Gyerünk, Hermione! Ébredj fel!
Felnyitotta a szemét és Sirius arcával találta szembe magát. Micsoda szörnyű álom! - futott át az agyán. Rendes körülmények között nem is lett volna ilyen hálás, ha egy Harryvel kapcsolatos álmából felébresztették volna. Most azonban nagyon örült neki, hogy vége szakadt.
- Sirius - szólalt meg kissé reszelős hangon. - Te vagy az?
Sirius arcán fáradt mosoly terült szét.
- Végre felébredtél! Hála az égnek! - mondta. - Ne haragudj, hogy az előbb kiabáltam, de nincs nálam a pálcám, úgyhogy egyebet nem tehettem.
Hermione nehézkesen felkönyökölt. Minden tagja fájt, és úgy érezte magát, mint akit megvertek. Aztán körülnézett. Egy sötét, sziklába vájt cellában voltak, amit az egyik oldalról rácsok zártak le, a szemben lévő fal mentén pedig egy kőpad húzódott. Úgy tűnt, Siriusszal kettesben vannak.
- Te jóságos ég! - kiáltotta, miközben felült és megragadta Sirius karját. - Harry! És Draco! Hol vannak?
- Nem tudom - felelte Sirius nyugalmat erőltetve magára. - Azt reméltem, hogy te majd elmondod nekem.
A lány megcsóválta a fejét, mire a férfi vonakodva folytatta:
- Egy csapat halálfaló hozott ide téged. De Harry és Draco nem volt veletek. Bezártak téged ide a cellámba, azután elmentek - tette hozzá, majd kissé félszegen megveregette a lány vállát. - Emlékszel rá, hogy mi történt, Hermione?
A lány érezte, hogy már alig tudja féken tartani a szemében égő kétségbeesett könnyeket.
- Szörnyű volt - mondta. - A halálfalók elkapták Dracót. Azt hiszik, hogy ő Harry. Harry pedig... - folytatta, és a könnycseppek most már kis híján kicsordultak a szeméből, de erőt vett magán és lassan beszélve beavatta Siriust a történtek minden részletébe. - És aztán Draco levette a láthatatlanná tévő köpenyt, ők meg... sarokba szorították. Azt nem láttam, hogy mi történt ezután, és azt se tudom, hogy mit csináltak Harryvel és Dracóval. Azt hiszem, Lucius elkábított egy átokkal - mondta, és a könnyei most már feltartóztathatatlanul peregni kezdtek. - Sirius... Lehet, hogy Draco már halott!
- Nem fogják megölni őt - felelte a férfi. - Azt hiszik, hogy ő Harry. Végre fogják hajtani rajta a Lacertus átkot. Ehhez pedig Voldemortra van szükség. Tehát van még egy kis időnk.
- Mégis mennyi időbe telik idehívni Voldemortot? - kérdezte a lány hevesen. - Mennyi idő kell neki, hogy ideérjen?
- Nos, Hermione - szólalt meg Sirius nehézkesen, - Az biztos, hogy nem kell buszra szállnia. Voldemort nagy valószínűséggel egy másodperc alatt ide tud hoppanálni. De - tette hozzá - Luciusból kinézem, hogy csak akkor hívja ide, ha már minden készen áll és minden tökéletes. A Sötét Nagyurat jobb, ha nem éri kellemetlen meglepetés, amikor ideér.
- Gyűlölöm Luciust - fakadt ki a lány hevesen. - Egy öntelt, gonosz ékszermániás perverz, aki még a saját fiával sem törődik.
- Ő sokkal több ennél - jegyezte meg Sirius egy fanyar mosollyal. - Ő... - Elhallgatott és töprengve fürkészte a lány arcát.
- Mi az? - kérdezte Hermione.
- Hogy értetted azt, hogy ékszermániás? - kérdezte a férfi. - Láttál rajta valamilyen ékszert?
- Van egy szörnyen ronda függő a nyakában - válaszolta a lány. - Úgy tűnik, nagy becsben tartja - tette hozzá. - Akkor is folyton babrálta a kezével, amikor a dolgozószobában... kikezdett velem - bökte ki, miközben erősen elpirult.
- Hogy néz ki az a függő? - kérdezte Sirius.
Hermione erre elmondta neki, hogy egy aranyláncról van szó, rajta egy áttetsző üvegmedállal, amibe egy apró méretű tárgy van beledolgozva. Egy tárgy, ami halványan emlékeztet egy emberi fogra. Amikor a beszámolójában elért idáig, Sirius talpra ugrott és járkálni kezdett fel-alá a cellában.
- Jól sejtettem - mormolta. - Egész végig itt motoszkált a fejemben... Csak arra nem tudtam rájönni, hogy csinálta.
- Mit csinált? - kérdezte a lány, miközben követte a szemével a férfi izgatott járkálását.
- Befolyásolta - felelte Sirius.
- Befolyásolta? - visszhangozta a lány döbbenten. - De hát kit?
- Narcissát - bökte ki a férfi, miközben nagy lendülettel visszaült a padra.
- Sirius - nézett rá a lány szigorúan. - Elég volt a szabad képzettársításokból! Beszélj végre érthetően!
- Először el sem tudtam képzelni, hogy volt képes hozzámenni feleségül - folytatta Sirius nyilván továbbra is hangosan kimondva a gondolatait. - Narcissa világ életében ki nem állhatta őt. Lucius bizonyára valamilyen kényszerítő bűbájt alkalmazott nála, ha csak nem magát az Imperius átkot.
- Azt akarod mondani, hogy Lucius rákényszerítette Narcissát, hogy hozzámenjen? - kérdezett rá Hermione a csodálkozástól elkerekedett szemmel. - Oh, ez annyira jellemző rá, nem gondolod? - tette hozzá, majd összevont szemöldökkel így folytatta: - De akkor sem értem... Hiszen az képtelenség, hogy tizenhét évig az Imperius vagy valamilyen hasonló átok hatása alatt tartotta; hiszen akkor Narcissa mostanra már rég halott lenne vagy pedig megőrült volna.
- Az első év után Luciusnak valószínűleg már nem volt szüksége rá - felelte Sirius csöndesen. - Talált egy sokkal jobb megoldást - tette hozzá, miközben belenézett a lány csodálkozó arcába. - Hallottál már valaha az Epiciklikus Varázslatokról?
- Luciusnak van erről egy könyve a dolgozószobájában. Benne van a Lacertus átok is - felelte a lány, és megborzongott. - Elég hátborzongatónak tűnik... mármint a könyv.
- Ezek a varázslatok arra valók, hogy emberek és állatok esszenciáját tárgyakba helyezzék. Nehéz pontosan meghatározni, de nem kétséges, hogy főleg fekete mágiából állnak. Kell hozzá valami egy embertől... és minél fiatalabb korában veszik el tőle, annál jobb. Mondjuk egy hajszál, vagy az egyik foga, amiből azután egy tárgyat készítenek. Például egy medált. És ez a tárgy magába fogja zárni annak a személynek esszenciáját, amit a görögök "élet-szikrának" neveznek. Ha pedig a tárgyat megrongálják vagy elpusztítják...
- Azzal meg is lehet ölni valakit? - kérdezte Hermione.
- Bizony.
- Tehát Lucius... úgy gondolod, hogy megszerezte Draco egyik fogát még kisgyerek korában?
- Igen, azt hiszem - felelte Sirius. - Ott hordja Draco életét a nyakában azóta, hogy a fiú megszületett. Draco persze nem tud róla. De Narcissa igen. Luciusnak pedig csak el kell törnie a medált, és a fiú azonnal meghal. Ha Narcissa elhagyná őt... vagy ha ellenszegülne...
- De hát Draco a fia! - kiáltotta Hermione. - Az egyetlen örököse, ezt ő maga mondta.
- Ő csak a tulajdona Luciusnak - felelte a férfi. - Te nem ismered őt, de én emlékszem rá még a minisztériumi korszakából. Elsőrangú manipulátor volt, törtető karrierista. Draco pedig csak egy tárgy a szemében, amit birtokolhat, és ami fölött uralkodhat.
Hermionénak hirtelen eszébe jutottak az ő szürke kis fogorvos szülei.
- Szegény Draco! - sóhajtotta.

*

Harry végigrohant a folyosókon nem törődve azzal, hogy megláthatják (Hé, kölyök! Csigavér! - kiáltott rá Draco egyik vámpír felmenőjének portréja, miközben elhaladt mellette), és berontott a vívóterem kétszárnyú tölgyfaajtaján.
A helyiség most is úgy nézett ki, mint első nap, amikor Lucius idehozta őt - azaz majdnem. A varázslócsatákat ábrázoló falikárpitok nem változtak, ahogy a vívópást sem, de a terem egyik távolabbi sarkában a legutóbbi látogatása óta egy különös építmény jelent meg. Harry még sosem látott ehhez hasonlót.
Egymástól tíz centi távolságban ragyogó fénynyalábokból álló rácsok futottak a padlótól a plafonig, és egy nagyjából másfélszer két méter területű négyszöget zártak be. Egy ketrec volt, ezt Harry azonnal megállapította. Egy fényből szőtt ketrec... Benne pedig nem más volt, mint Draco.
Harry óvatosan közelebb lépett a ketrechez. Nem tudta, mi lehet a funkciója, de azt egyértelműen érezte rajta, hogy egy erősen mágikus tárgyról van szó. A korábbi, mágikus holmikkal kapcsolatos tapasztalatai pedig arra intették, hogy jobb, ha elkerüli őket.
Draco hanyatt feküdt a földön és a plafont bámulta. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy testbilincselő bűbájt alkalmaztak rajta, de Draco a közeledtére felé fordult és halványan elmosolyodott.
- Szia! - mondta.
A szeme véraláfutásos volt, a felső ajka felrepedt, és Harry még azt is észrevette, hogy a bal csuklója ott, ahol az ingéből kilátszik, teniszlabda méretűre van dagadva.
- Jól helybenhagytak - jegyezte meg Harry.
- Hát igen - felelte Draco, miközben tekintetét ismét a plafonra emelte. - Ha tanultam valamit gyerekkoromból, akkor az a verések elviselése volt.
Harry letérdelt a rácsok mellé.
- Malfoy - kezdte. - Narcissa elmondta, hogy mit tettél. Ez volt a legbátrabb dolog, amit valaha is hallottam. És a legostobább is. De tényleg nagyon bátor volt.
- Kösz - felelte Draco. - Valószínűleg te művelted ezt is. A bátor és az ostoba részét legalábbis.
- Nem hiszem. Vagy legfeljebb - tette hozzá tétován - az ostoba részét.
Draco erőtlenül mosolygott.
- Nézed - mondta Harry. - Azért jöttem ide, hogy kiszabadítsalak. Utána pedig lejuttatsz a katakombákba és megkeressük...
Draco nemet intett a fejével.
- Nem lehet - felelte. - Ismerem ezt a bebörtönző bűbájt. Csak egy rendkívül erős varázsló vagy egy auror tudja hatástalanítani. A rácsok pedig gyakorlatilag törhetetlenek.
Harry alig akarta elhinni, hogy Draco így beletörődött a helyzetbe.
- Nem foglak itt hagyni - jelentette ki.
- Pedig épp itt az ideje, hogy megtanuld, hogy vannak dolgok, amikre nem vagy képes - felelte Draco. - Azt hiszem, a javadra válna.
- A tiédre viszont annál kevésbé - felelte Harry. - Gyerünk, Malfoy! Gondolkozz!
- Rendben. Van azért valami... - válaszolta Draco tekintetét ismét a plafonra szegezve.
- Micsoda?
- Szerintem te is tudod, Potter - felelte a fiú. - Ráadásul még élveznéd is.
Harry értetlenül rázta meg a fejét. Draco felült és közelebb húzódott hozzá ügyelve arra, hogy ne nehezedjen a sérült csuklójára.
- Pedig olyan egyszerű - magyarázta. - Csak meg kell, hogy ölj.
Harry döbbenten meredt rá.
- Micsoda?
- Megtanítalak az Adava Kedavrára - felelte a szőke fiú olyan segítőkész hangsúllyal, mintha csak egy tollat szándékozna kölcsönadni. - Nem nehéz. - Ekkorra már Harryvel szemben térdelt, és feszülten nézett rá. - Gondold át, Potter - folytatta. - Így csak egy kicsit korábban fogok meghalni, mint ha kivárnánk, hogy rám tegyék azt a Lacertus izét... És mi van, ha működni fog? Rám teszik az Imperiust, és attól kezdve úgy használnak, mint egy muglik és sárvérűek ellen beprogramozott gyilkoló gépet. Nem hiszem, hogy olyan sokáig kitartanék, mint te... Nincs olyan akaraterőm... De annyi ideig azért biztos kitartok, hogy meg tudjam ölni az első mugli származásút, aki az utamba kerül. És mit gondolsz, ki lenne az?
Harry lehunyta a szemét.
- Jaj, ne! - suttogta.
- Az apám - folytatta Draco színtelen hangon - igazán szórakoztatónak fogja tartani, hogy Harry Potterrel ölessék meg a saját barátnőjét. Tulajdonképpen ha még életben tartja őt, azt csakis ezért teszi.
- Gyűlölöm az apádat, Malfoy - közölte Harry anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
- Hát igen - fűzte hozzá Draco. - Én is gyűlölöm.
Egy ideig hallgattak, kerülték egymás tekintetét, és fejüket lehajtva elmerültek viharos gondolataikban - egy fekete és egy szőke; az egyik a rácson kívül, a másik a rács mögött.
- Tényleg kár, hogy nem vagyunk rokonok - szólalt meg végül Draco halkan. - Le merném fogadni, hogy a barátod, Sirius ott lent a pincében hatástalanítani tudná a bebörtönző bűbájt. Azt mondják, hogy nagyon jó varázsló volt.
- Igen - helyeselt Harry. - Bárcsak... - sóhajtott fel, majd hirtelen elhallgatott, felkapta a fejét és tágra nyílt szemmel meredt Dracóra. - Megvan! - lehelte. - Ez az! Zseni vagy, Malfoy! Legszívesebben megcsókolnálak, bár az azért durva lenne!
Draco döbbenten meredt rá.
- Ha? - kérdezte.
- Add a kezed! - felelte Harry.
- Miért? - kérdezett vissza Draco gyanakvóan.
- Csak add ide! - sürgette Harry.
Draco olyan arckifejezéssel nyújtotta ki a rácsok közt a kezét, mint akinek már minden mindegy. Harry megfogta. Ez volt az első alkalom, hogy szándékosan hozzáért Draco Malfoyhoz, és később bizonyos okok miatt többször is visszagondolt erre, most azonban túlságosan sietett ahhoz, hogy ilyesmikre tudjon figyelni. Szabad kezével belekotort a farmerzsebébe, kivette belőle a kést, amit még Siriustól kapott a tizennegyedik születésnapjára és kipattintotta a pengéjét.
Ezután egy határozott mozdulattal végigvágta Draco tenyerét. A sebből vér bugyogott ki és azonnal eláztatta a fiú ingujját.
- Hé! - kiáltotta Draco, miközben megpróbálta visszahúzni a kezét. - Mit művelsz?
Harry azonban nem felelt, hanem maga felé fordította a kést, és a saját tenyerét is felvágta. Azután eldobta a kést, előrenyúlt, megragadta Draco vérző kezét, és a nyílt sebeket szorosan összepréselte.
- Igazán megható, hogy a vértestvérem akarsz lenni - jegyezte meg Draco, miközben lebámult a szorosan összekulcsolt, vérző kezeikre. - De biztos vagy benne, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat?
- Fogd be, Malfoy - vetette oda Harry, miközben úgy vigyorgott, mint egy eszelős. - Inkább gondolkozz! Malfoy vér. Csak az tudja kinyitni a csapóajtót, akinek Malfoy vér folyik az ereiben.
Draco szája tátva maradt a döbbenettől. Azután előrehajolt és olyan szorosan megragadta Harry kezét, amennyire csak tudta; olyan szorosan, hogy az ujjai elfehéredtek.
- Mit csinálsz? - kérdezte Harry nevetve.
- Szerinted mit, Potter? - kérdezett vissza. - Próbálok gyorsabban vérezni.

*

Harry félve közelítette meg a csapóajtót, majd a saját és Draco vérétől még mindig ragacsos jobb kezét a fogantyújára tette. Nem történt semmi. Nem volt sikítás vagy bármiféle riadó. Felbátorodva nyitotta fel az ajtót, majd lemászott az alatta feltáruló helyiségbe.
Találgatta, vajon mennyi idejük lehet addig, míg Lucius és az emberei Dracóért jönnek. Draco... Ezúttal egyértelműen a keresztnevén szólította őt gondolatban, pedig sosem hitte volna, hogy valaha ilyesmire vetemedik. Főleg, miután szabályszerűen felfordult a gyomra, valahányszor Hermione kiejtette a száján a fiú keresztnevét. Harry, tudom, hogy nem kedveled Dracót. De megváltozott.
Megváltozott. Talán tényleg megváltozott - gondolta Harry, miközben bevett egy pókhálóval teleszőtt kanyart. Idáig meg volt győződve róla, hogy ez az egész a Százfűlé-főzet hatása, de vajon egy ilyen varázslat valóban elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon egy egész élettel, amit az idáig teljes egészében az önös érdekek vezéreltek, és rákényszerítsen egy alapvetően nem hősies típusú embert arra, hogy a saját életét kockára téve megmentsen egy lányt, akit tulajdonképpen alig ismer? Harry nem volt ebben egészen biztos. Amiben viszont biztos volt, az az, hogy Draco nem tudni, mi okból, de megmentette Hermionét a kínzástól és minden bizonnyal a haláltól is. És emiatt Harry az adósa lett. De nem akart Piton sorsára jutni, hogy egész életét áthassa a bűntudat és a neheztelés; elhatározta, hogy ő bizony nem fogja hagyni, hogy Draco Malfoy meghaljon, amíg bármivel is tartozik neki.
A katakombák bejáratánál járt. Felemelte véráztatta kezét és a zárra tette, ami az érintésre levált, mintha csak spagettiből lett volna. Eldobta, azután belökte a kaput és belépett.
Sirius és Hermione egymás mellett ültek a cella távolabbi végében lévő kőpadon. A férfi rendkívül komolynak tűnt, ahogy magyarázott valamit a lánynak, ő pedig hallgatta és bólogatott, és még mindig szinte nevetségesen csinos volt Narcissa szaténruhájában. Úgy látszik, megérezte Harry jelenlétét még azelőtt, hogy a fiú bármit is szólt volna, mert talpra ugrott és előrefutott, majd két kézzel átnyúlt a rácsokon és megragadta a kezét.
- Harry... jól vagy?
- Igen...au!
Összerándult az arca, ahogy a lány a sebes kezéhez ért, Hermione pedig felkiáltott, amikor meglátta a vért:
- Lucius tette...?
- Nem. És nem is mind az én vérem - válaszolta Harry. - Egy része Dracóé.
A lány arca egészen elzöldült.
- És ő... jól van? Megsérült...? - kérdezte.
- Egy kissé helybenhagyták, de nem vészes - felelte Harry nehézkesen. - Őt Voldemortnak tartogatják.
Azután Siriushoz fordult.
- Tudsz valamit a bebörtönző bűbájokról?

*

Draco hanyatt fekve bámulta a plafont. Úgy vélte, normális esetben már rég pánikba kellett volna esnie, mégsem ez történt. Valamiféle jeges nyugalom áradt szét benne, és nem érzett szinte semmit. Harry épp a ház alatti folyosókon járt valahol. Draco behunyta a szemét, és a sötétben még erősebben érzékelte őt. Kicsit olyan volt, mintha egy láthatatlan fényből szőtt kötelék futott volna köztük, amelynek egyik végén ő volt, a másikon pedig Harry... És a kötél néha megrándult, mintha csak magára akarná vonni a figyelmét, máskor viszont szinte lehetetlen volt megtalálni Harryt a másik végén. Most éppen könnyű volt; szinte látta őt maga előtt. Furcsa látomások - gondolta. - Furcsa látomásaim vannak. De ezek miatt a látomások miatt legalább nem érezte magát olyan egyedül.
Hermione is ott volt vele. Fájó volt rá gondolni, mintha csak egy rossz foga sajgott volna. De a lány életben volt, és ezt, ha csak részben is, de neki köszönhette. Nem bánta meg, amit tett. Eddig folyton a háttérből figyelte Harry nevetséges hőstetteit, és nem csak azt nem tudta, hogy vajon miért csinálja, de azt sem, hogy hogyan képes véghezvinni őket. Most viszont már tudta: Csak teszi, amit tennie kell; hiszen csak egyetlen használható út van, csak egy irányba lehet továbblépni, és ő megteszi. Olyan nyilvánvalóan egyszerű volt. De azért eltöprengett rajta, vajon akkor is ilyen könnyű lenne-e a döntés, ha nem lenne ott Harry a fejében.
Amikor a vívóterem ajtaja kinyílt, Draco egy pillanatig úgy hitte, csak képzelődik. Lassan odafordította a fejét.
Az apja jött be.
És Lucius nem volt egyedül. Egy nagyon magas, hosszú, fekete köpenybe burkolózó, csuklyás alak jött vele. Vörös kesztyűt viselt és a kezében pálcát tartott. Gyors léptekkel keresztülment a termen és a ketrec előtt megállt. "Liberos" - mondta, és a hangja hátborzongató sziszegésnek hatott.
A ketrec rácsai eltűntek és Draco felült. Hirtelen csupasznak, védtelennek érezte magát. A magas férfi közelebb jött hozzá és belebámult az arcába. Aztán felemelte a kezét és lehúzta a csuklyáját.
Draco elfojtott egy kiáltást. Egy csupasz, haj nélküli, vérszínű koponya... sárga, ferdevágású szemek, függőleges pupillái akár a macskáké... az orr két apró nyílás csupán... ajkak nélküli száj.
- Lucius - csendült fel a hátborzongató hang, ami - Draco most már tudta - Voldemort Nagyúrhoz tartozott, - jó munkát végeztél, valóban nagyon jót.

*

Miután Harry kiengedte Hermionét és Siriust a cellából, keresztapja többször is kikérdezte őt a fény-ketrecről, amiben Dracót tartják fogva, majd végül elégedetten így szólt:
- Semlegesíteni tudom a varázslatot. De szükségem lesz a pálcámra.
- Használhatod az enyémet - vetette fel Hermione, de Sirius megrázta a fejét.
- Ez egy nagyon összetett varázslat - mondta. - A saját pálcám kell hozzá. Tudom, hogy hol van, láttam, amikor Lucius eltette egy fiókba a dolgozószobájában. Ráadásul - tette hozzá, - kutya alakban sokkal gyorsabban fel tudok jutni oda, mint ti. A legjobb lesz, ha előremegyek, ti pedig később utánam jöttök. Megpróbálom hatástalanítani a bebörtönző bűbájt, azután találkozunk Draco hálószobájában.
- De mi van, ha... - nyögte ki Hermione - ...Tudodki már ott van?
Sirius elkomorodott.
- Akkor is ott találkozunk, és majd kitaláljuk, hogy mit tegyünk - felelte, miközben Harry vállára tette a kezét, és egy percig mélyen a szemébe nézett.
- Rendben - bólintott végül a fiú.
Sirius elengedte őt és rögvest átváltozott kutyává, azután kiiramodott a pincéből. Harry és Hermione jócskán lemaradva követték. Harry szokatlanul csöndes volt és rosszkedvűnek tűnt. Nagyon gyorsan haladt, szinte már futott.
- Draco jól van? - kérdezte Hermione óvatosan. - Úgy értem, mondtad, hogy a sérülése nem túl súlyos, de biztosan nagyon meg van rémülve.
- Nincs valami jól. Annyira, hogy maga kért meg rá, hogy öljem meg - felelte Harry, miközben átevickélt egy kőrakáson. Amikor visszafordult, hogy Hermionét is átsegítse, döbbenten látta, hogy a lány megállt és rémülten meredt rá.
- Micsoda? És te mit mondtál neki, Harry?
- Előhúztam a zsebkésemet és a torkának szegeztem. Miért, mit gondolsz, mit mondtam? - csattant fel ingerülten. - Közöltem vele, hogy nem normális, és hogy nem fogom megölni.
Hermione elindult a kövek között a fiú segítsége nélkül.
- De miért? Mármint nem az érdekel, hogy miért nem ölted meg, hanem hogy miért kért tőled ilyet.
- Ha végrehajtják rajta a Lacertus átkot, akkor úgyis meghal - felelte Harry nyugodt hangon. - Nem akarja, hogy megtegyék, nem akarja megkockáztatni, hogy esetleg megöljön másokat. Azt mondta, így csak egy kicsivel korábban halna meg, mert elkerülni úgysem tudja.
Hermione ismét megtorpant, Harryben pedig felvetődött a kérdés, hogy vajon fognak-e ma még haladni is.
- Harry... - kezdte a lány.
- Tessék?
- De hiszen ezt te mondtad korábban! Amikor elsősök voltunk és a Bölcsek Kövét kerested... azt mondtad, ha Tudodki elkapna, akkor csak egy kicsit korábban halnál meg, mint amúgy.
Egymásra néztek.
- Szerinted én voltam...? Én szólaltam meg benne? - kérdezte Harry szorongva.
Hermione szokatlanul komornak tűnt.
- Nem tudom - felelte. - És nem is akarok gondolkodni rajta.
- Nem, nem hiszem, hogy így volt - szólalt meg Harry váratlanul.
A lány rámosolygott.
- Remélem is, hogy nem - felelte. - Mivel már meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk a nyáron.
Most Harryn volt a sor, hogy megtorpanjon.
- Hermione, az egész családodat varanggyá fogja változtatni! - mondta hátborzongatóan visszhangozva Hermione saját félelmeit.
- Nem csinál ilyet - felelte a lány makacsul. - A szüleimnek tetszeni fog. Igazán jó modora van, jól öltözik és... még a Roxfort történetét is olvasta.
Harry megfordult. Azután odaugrott hozzá, megragadta a karjánál fogva és a szemébe nézett. Ilyesmit még sohasem csinált azelőtt.
- Kedveled őt, Hermione? - kérdezte. - Tudom, hogy csókolóztatok, meg minden, de valóban kedveled őt?
- Hát persze - felelte a lány, habár a válaszával saját magát is meglepte. - Igen, valóban kedvelem.
- Szereted őt?
- Harry!
- Tudnád őt szeretni?
- Igen! - kiáltotta a lány. - Igen, tudnám! - Megpróbálta kiszabadítani a karját, de a fiú szorosan tartotta. - Kezd nagyon elegem lenni ebből az atyáskodásból, Harry! - csattant fel végül. - Nem vagyok tizenkét éves, sem pedig ostoba, az pedig csak rám tartozik, hogy kivel akarok...
- Hermione - szakította félbe Harry mérgesen. - Olyan buta vagy!
Azzal megcsókolta.
Egészen más volt, mint Dracóval csókolózni. Draco csókja édes volt, mérgező és egyszersmind örömteli. Harryé viszont egyik sem volt ezek közül. Inkább ahhoz volt hasonlatos, mintha egy bomba robbanna az ember fejében. Hermione érezte, hogy úgy kapaszkodik belé, mintha attól tartana, hogy másképp összeesne, és érezte azt is, hogy Harry fájdalmas erővel szorítja a karját. Valószínű, hogy véraláfutásai lesznek, de nem érdekelte.
Nem kapott levegőt, de ezzel sem törődött. Egy kiálló kő a derekába nyomódott, ám ez sem zavarta. Érezte Harry szívverésének szédítő ütemét közvetlenül az övé felett, és csak ez számított; ez és az ajkához préselődő szája, és az a vágyakozás, ami csók közben a hatalmába kerítette.
Felért egy sokkal, amikor Harry elengedte és hátralépett. A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, mintha csak futott volna. Tovább hátrált egészen a szemközti falig, és arcán szinte rémült kifejezéssel bámult a lányra.
- Sajnálom - motyogta. - Nem akartam... Igazán sajnálom!
Hermione döbbenten meredt rá.
- De hát miért? Mit sajnálsz? - kérdezte.
- Ezt... - intett zavartan a lány, majd maga felé. - Téged és engem. A dolgok már e nélkül is elég zavarosak voltak. Nem akartam, hogy még rosszabb legyen.
- Rosszabb?! - visszhangozta Hermione döbbenten. - Azt akarod mondani, hogy rossz volt csókolózni velem?
- Nem! Veled... nagyszerű volt csókolózni - ismerte be Harry. De aztán kiegyenesedett és eltökélt arccal hozzátette: - Ettől függetlenül nem fogom még egyszer megtenni.
- Miért nem? - kérdezte Hermione.
- Mert - kezdte a fiú, miközben elővette a kést a zsebéből és játszadozni kezdett vele. A pengéje még mindig véres volt - mert hiba lenne.
- Hiba? - Hát megőrült? - Draconak igaza volt - tette hozzá színtelen hangon. - Neked tényleg elment az eszed.
- Nem... Sokat töprengtem ezen, Hermione. Ne gondold, hogy csak úgy...
- Jobb, ha nem tudod, hogy mit gondolok! - csattant fel a lány.
- Pedig tudni akarom - felelte a fiú. Nagyon komornak tűnt, de Hermionénak már elfogyott a türelme ahhoz, hogy átérezze a helyzetét. Két lépéssel előtte termett és megragadta a talárjánál fogva.
- Mondd ki! - unszolta.
Harry nem nézett a szemébe.
- Nem tudom - felelte.
- Mondd ki, Harry! - erősködött tovább.
A fiú most már mérgesnek és dacosnak tűnt, olyan dacosnak, amilyen csak Harry tudott lenni.
- Ha úgy érted, mondjam ki, mit érzek irántad... - felelte, - az nem megy. Képtelen vagyok rá, és nem is akarom.
- Egyszer már kértelek - szólalt meg a lány. - Még egyszer nem foglak. Ez most az utolsó lehetőség, Harry, hát nem érted?
- Képtelen vagyok rá - ismételte Harry.
- Jó! - vágta rá Hermione és elengedte. Harry kése leesett, a lány pedig lehajolt, hogy felvegye. Amikor fölegyenesedett, a fiú tekintetével találta szembe magát.
- Jó? - visszhangozta Harry hitetlenkedve.
- Igen - felelte a lány, miközben átadta neki a kést, ő pedig automatikusan érte nyúlt. - Jó. Hiszen hat éve azon töprengek, hogy vajon te... hogy te vagy-e számomra a nagy ő. De most - folytatta, - most már tudom, hogy nem.
Harry szeme elkerekedett.
- Hermione, én... - kezdte dadogva, de a lány hátat fordított neki és elindult. A fiú ott állt még egy ideig, kezében a kést szorongatva, azután követte őt.

*

Sirius kutya alakban rohant végig az alagsor kanyargós folyosóin, és a csapóajtón át a ház földszintjére jutott. Ügyelve rá, hogy mindig félhomályban maradjon átosont az előcsarnokon, és abba az irányba indult, ahol Lucius dolgozószobáját sejtette. Közben arra gondolt, micsoda szerencse, hogy a ház ilyen kihalt. El sem tudta képzelni, hol vannak a halálfalók és Lucius, de úgy tűnt, hogy a környéken nincsenek.
Az egyik mancsával kinyitotta Lucius dolgozószobájának ajtaját és belépett. Ám a szeme elé táruló látvány olyannyira sokkolta, hogy akaratlanul is visszaváltozott emberi formájába, miközben felkiáltott.
Narcissa ült Lucius tölgyfaasztala mögött. Rendkívül sápadt volt, a kezében pedig Sirius pálcáját tartotta. Amikor meglátta a férfit, a szemei nyugtalanul kezdtek körbejárni a szobában.
- Sirius - mondta, miközben remegő kézzel felé nyújtotta a pálcát. - Tudtam, hogy visszajössz ezért. Vedd el gyorsan és menj!
Sirius átvette a pálcát, és közben heves késztetést érzett, hogy megérintse Narcissa kezét, de erőt vett magán.
- A vívóterem - szólalt meg halkan. - Hogy jutok oda?
A nő megrázta a fejét.
- Menj, Sirius!
- Narcissa - folytatta a férfi. - Harryhez kell jutnom, még mielőtt a Sötét Nagyúr érte jön. Ugye, megérted?
- Megértem - felelte a nő. - De a Sötét Nagyúr már eljött érte.

*

Draco alig hitte el, hogy Voldemort ilyen visszataszító. Sosem gondolt bele igazán, de mindig úgy hitte, hogy a Sötét Nagyúr is olyan, mint bármelyik másik halálfaló. Egy kicsit talán magasabb és sápadtabb, de azért emberi. Ám ahogy Voldemort vágott, macskaszerű szemeit és pikkelyesnek tűnő, orr nélküli arcát nézte, Draco hirtelen sajnálni kezdte Harryt. Sajnálta azért, hogy időről időre szembe kellett néznie vele. Hogy ez az arc kísértette az álmaiban. Rémes lehetett.
Draco tudta, hogy most pánikba kéne esnie, mégis nyugodt volt. Nem értette, miért, bár gyanította, hogy részben azért, mert még mindig érzékelte valahol a láthatatlan zsineg végén Harryt és Hermionét, ahogy a pincefolyosókon át közelednek őt keresve, és érezte a törődésüket és az aggodalmukat is. Ettől pedig kevésbé érezte magát egyedül, még akkor is, ha tudta, hogy nem jutnak el hozzá időben semmiképp.
Az apjára nézett, aki feszültnek tűnt, de az arcára mohó várakozás ült ki.
- Elégedett vagy, Mester? - kérdezte a Nagyúrtól.
- Az vagyok - felelte Voldemort. - Lucius, te és a halálfalóid nagyon jó munkát végeztetek.
- Lucius és a halálfalók - ismételte Harry, és bánta kissé, hogy a hangja olyan reszelős. - Úgy hangzik, mint egy zenekar neve.

Lucius és a halálfalók :-) - Emily R. Bucherati rajza


Lucius és Voldemort is rábámult. Draco rezzenéstelenül állta a tekintetüket. Ha már egyszer úgyis meg fog halni, elhatározta, hogy legalább undok lesz, hiszen ha úgy vesszük, ez volt az egyetlen fegyvere.
A Nagyúr lehajolt és a kezét Draco homlokára helyezte, közvetlenül Harry villámalakú sebhelyére. Az érintése hideg volt.
- Éget, ha hozzád érek? - kérdezte hátborzongató hangon. - Ugye, fáj, Harry Potter?
- Nem - felelte Draco. - De pokolian csiklandoz.
Egyértelmű volt, hogy Voldemortba egy szemernyi humorérzék sem szorult. Ránézett Luciusra, aki tanácstalanul nézett vissza rá és megvonta a vállát.
- Hazudik - jelentette ki a férfi.
Voldemort ronda macskaszemei összeszűkültek.
- Valóban? - kérdezte.
Leengedte a kezét és lehúzta az egyik kesztyűjét. Az alóla előbukkanó kéz sötétvörös volt, majdnem téglaszínű, a végein hosszú fekete körmökkel. A tenyerén hosszú barázdák futottak végig, amik begyógyult vágásokra, égett sebekre emlékeztettek.
- Fogd meg a kezem, Harry Potter! - mondta, miközben a kezét Draco felé nyújtotta.
- Addig nem, amíg be nem keni valamivel - jelentette ki Draco. - Azok a vágások szörnyen néznek ki.
- Fogd meg a kezem!
Voldemort keze egy támadó kígyó gyorsaságával ugrott előre, és megragadta Dracóét, amit ő ökölbe szorított. Ezt a tenyerét vágta el Harry, és a fájdalom élesen hasított belé. A Sötét Nagyúr tenyere olyan száraz és pikkelyes volt, akár egy gyík bőre. Egyáltalán nem volt pulzusa. Draco elrántotta a kezét, amilyen gyorsan csak tudta.
A Nagyúr Lucius Malfoyhoz fordult és az arckifejezése korántsem volt bíztató.
- Ez valami tréfa, Lucius?
- Nem... Nem tudom, mire gondolsz, Mester - dadogta a férfi.
- Erre! - intett Voldemort megvetően Draco felé. - Ez itt nem Harry Potter. Azt hitted, hogy egy ilyen gyenge álcázással meglehet téveszteni engem? Engem, akinek az ereiben Harry Potter vére is csörgedezik? Nem tudom, ki lehet ez... biztos valami mugli, akit megitattatok Százfűlé-főzettel... Ki vele, mi volt a terved, Lucius?
Lucius Malfoy arca olyan színt öltött, mint a savanyú tej.
- Nem... Harry... Potter? - nyögte ki.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád - szólt rá Voldemort, de Luciuson már túlzottan eluralkodott a rémület ahhoz, hogy reagálni tudott volna rá. Kimeresztett szemekkel bámult Dracóra, a fiú pedig intett egyet felé.
- Ki vagy te? - kérdezte tőle a férfi fojtott hangon. - Potter egyik barátja?
- Nem igazán - felelte Draco.
- A választ egészen egyszerűen ki lehet deríteni, Lucius - szólalt meg Voldemort, majd elővette a pálcáját, és a végét meglehetősen fájdalmas módon Draco torkának szegezte. - FINITE INCANTATEM! - harsogta a Nagyúr.
Egy pillanatig semmi nem történt, és Draco biztosra vette, hogy a varázslat nem sikerült. Azután egy különös, mégis ismerős érzés söpört végig rajta, ami olyan volt, mintha épp megolvadna, miközben az éles fájdalom, mint megannyi apró nyílvessző, tört át a bordáin. Mintha szétszakadt volna a bőre, a csontjai pedig képlékennyé váltak volna, hogy azután újra formálódjanak. Összegörnyedt és négykézláb a földre zuhant, miközben levegőért kapkodott, és a szemei előtt a fájdalomtól összemosódott a kép.
Úgy tűnt, mintha kívülről látná a saját testét, mintha csak a távolból figyelné, miként változik át. És látta a közte és Harry között húzódó hajszálvékony, fényből szőtt zsineget is, amely úgy szakadt szét, akár egy túlterhelt horgász damil. És az a halovány kép Harryről, ami behunyt szemei előtt vibrált, elenyészett a sötétségben - Mostantól egyedül volt.
Draco lassan felült, és közben érezte, hogy a fájdalom elenyészik. A látása még mindig homályos volt... de rájött, hogy csak azért, mert még mindig rajta volt Harry szemüvege, amire többé már nem volt szüksége. Felemelte a kezét, hogy levegye, de olyannyira remegett, hogy háromszor kellett nekifognia, mire sikerült.
Felnézett. Az apja és Voldemort őt nézték; Voldemort kíváncsian, Lucius pedig olyan arckifejezéssel, mintha egyetlen szörnyű pillanat alatt valóra vált volna valamennyi rémálma.
- Ez nem a te fiad, Lucius? - kérdezte a Sötét Nagyúr.

(Fordította: Severyn Snape)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 9. fejezet