Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

IX.

Lucius és a halálfalók

- Szia, apa - köszönt Draco.
Lucius még mindig úgy festett, mint akinek lenyomtak a torkán egy citromot, ami történetesen egy jókora téglához volt ragasztva.
- Draco?
- Tényleg kísértetiesen hasonlít rád, Lucius - szólalt meg Voldemort futólag végigmérve a fiút. - Főleg a szemei környékén... Milyen kár, hogy ki kell őket égetnem - tette hozzá, és már emelte is a pálcáját. Lucius kétségbeesetten fordult Voldemort felé.
- Nagyúr, kérlek, higgy nekem! - kiáltotta, és Draco egy csalóka pillanatig valóban azt hitte, hogy az apja az ő életéért fog könyörögni. - Higgy nekem, én semmit nem tudtam az egészről!
- Magam sem tudom, miért, de hiszek neked, Lucius - felelte Voldemort. - Mindig is végtelenül ostoba voltál, úgyhogy meg sem lepődöm azon, hogy fogalmad sincs a fiad viselt dolgairól. Ez persze nem változtat a tényen, hogy egy áruló, tehát meg kell halnia.
- Lehetne egy javaslatom, Mester? - kérdezte alázatosan a férfi.
- Apa! - vágott közbe Draco, ám Lucius rá se hederített.
- Fogd rövidre - vetette oda a Nagyúr türelmetlenül.
- A Veritas átok - mondta Lucius szinte áhítattal. - Lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy Draco információval tud szolgálni az igazi Harry Potter hollétéről, mert ha Százfűlé-főzetet használt, a kölyköt is valahol itt kellett tartania a közelben...
- Ragyogó ötlet - felelte Voldemort egy hűvös mosollyal, majd ismét előhúzta a pálcáját és Dracóra szegezte.
- Apa...! - kezdte volna ismét a fiú.
- Veritas! - sziszegett a Sötét Nagyúr.
Draco életében már másodjára érezte, ahogy a kampók a mellkasába fúródnak és felnyitják azt. A kín és a kiszolgáltatottság érzése kis híján összeroppantotta. Ám a fájdalom ezúttal sokkal elviselhetetlenebb volt, mint első alkalommal; talán azért, mert most megpróbált ellenállni. Nem mintha lett volna értelme... Hiszen tudta, hogy bármit is akar majd mondani, úgyis az igazság fogja elhagyni a száját.
Voldemort egy egyszerű kérdéssel indított:
- Mi a neved, kölyök?
- Draco Thomas Malfoy - hangzott a válasz.
- Rólam nevezted el, Lucius? Nahát, már el is felejtettem! Milyen megható...
Lucius arcán egy mesterkélt, behízelgő mosoly jelent meg.
- Hol van Harry Potter? - folytatta a Nagyúr a vallatást.
Draco erősen az ajkába harapott, de nem volt semmi értelme az ellenállásnak.
- Nem tudom - hallotta a saját hangját. Ez legalább bíztatóan hangzott. Úgy tűnt, a szál, ami eddig összefűzte őket Harryvel, a varázslat feloldásával semmivé foszlott. Így most már tényleg fogalma sem volt róla, merre járhat.
- Miért vetted fel az alakját, és miért játszottad el a szerepét?
- Az apám meg akarta ölni Hermionét - felelte Draco. - Nem hagyhattam, hogy megtegye.
- Akkor ő tényleg a barátnőd? - Lucius szemmel láthatóan meghökkent.
- Nem. Nem a barátnőm... Ő Harry legjobb barátja - válaszolta a fiú.
- Te pedig hirtelen heves késztetést éreztél, hogy kockára tedd az életed valaki más legjobb barátjáért? - nézett rá a Nagyúr érdeklődve. - Mégis miért?
- Mert szeretem - hangzott a válasz.
Draco érezte, hogy lángba borul az arca. Azt hitte, ennél jobban már nem alázhatják meg, de úgy látszik, tévedett.
- Ó, hát ez roppant kellemetlen! - sajnálkozott Voldemortot, de látszott rajta, hogy valójában nagyon is szórakoztatják a fejlemények. - És abba nem avatnál be minket, Malfoy úrfi, hogy hogyan tudtál bejutni a házba az oldaladon Harry Potter legjobb barátjával, akit... szeretsz, és magával Harryvel, aki közben nyilván fölvette a te alakodat?
- Nem... - nyögte Draco, miközben megpróbálta talpra küzdeni magát. Érezte, hogy valami végigfolyik az állán, és amikor odanyúlt, hogy letörölje, ujjain vörösen csillant meg a saját vére. Ezek szerint átharapta az ajkát. - Nem.
De nem bírt felállni. Túl erős volt a mellében izzó fájdalom és a felnyitottság érzése. Újból visszahanyatlott a földre.
- Apa! Apa, kérlek! - hallotta a saját hangját, és összerándult attól, hogy milyen gyerekesnek tűnik a könyörgése.
Lucius nyugtalanul feszengeni kezdett.
- Talán nem ártana még egyszer kimondani rá az átkot, Mester - jegyezte meg.
- Csakugyan - felelte Voldemort, és a pálca ismét a levegőbe lendült.

*

Már majdnem elérték a szalonba vezető lépcsők alját, amikor Harry hirtelen felkiáltott, majd orra bukott. Hermione ijedten perdült hátra.
- Harry! - szólongatta. - Jól vagy?
A fiú válaszát nem lehetett érteni. Összegörnyedt, mintha fájdalom kínozná, és kezét az arca elé kapva úgy festett, mint egy fekete rongyokba burkolt nagy rakás szerencsétlenség. A lány tett pár lépést felé, és Harry ekkor végre felnézett.
- Hermione, te vagy az? - kérdezte.
A lánynak már a nyelvén volt a csípős válasz, ám ekkor pálcájának fénye a fiú arcára vetült, és türelmetlen szavai egy halk sikkantásba fulladtak. A szája elé kapta a kezét, és elkerekedtek a szemei.
- Harry... - suttogta. - Te vagy az...
- Még szép, hogy én - felelte a fiú ingerülten. - Azt remélted talán, hogy Lucius? Áh, felejtsd el, nem érdekes...
- Fogd már be! - szólt rá a lány. - Komolyan mondtam, Harry, tényleg te vagy az! Megint te vagy, hát nem érted?
És valóban ő volt. A kócos, fekete hajjal, a zöld szemekkel, a villámalakú sebhellyel és mindennel, ami csak kellett. Kisvártatva elvette a kezét az arca elől, és rávillantott a lányra egy félszeg mosolyt.
- Valahogy sejtettem - kezdte. - Ismerős volt ez az iszonyú fájdalom, arról nem is beszélve, hogy nem látok semmit...
Hermione nem bírta levenni róla a tekintetét. Annyira furcsa volt Harry arcát ismét olyannak látni, mint amilyen valójában, újra látni, miként elevenednek meg a vonásai a mögötte rejlő értelemtől, amely olyannyira a sajátja volt... Egy pillanatnyi kínos csend erejéig a lány csak bámult rá, ám végül megszólalt:
- De most már nem fáj, ugye?
Harry megrázta a fejét.
- Nem, csak... jó lenne, ha látnék is valamit - bökte ki végül.
A lány letérdelt mellé.
- Helyre tudom hozni a látásodat, Harry. Mit szólsz hozzá?
A fiú először nem válaszolt, csak beharapta az ajkát. Aztán vonakodva így szólt:
- Azt hiszem, az lesz a legjobb.
Hermione tudta, hogy Harry miért nem engedte se neki, se bárki másnak soha, hogy varázslat segítségével megjavítsa a látását. Hiszen a fiú szemüvege egyfajta Harry Potter-védjeggyé vált az idők során, akár akarta, akár nem. És ha valaha megvált volna tőle, azt a Szombati Boszorkány biztosan nem nézte volna tétlenül. Már amúgy is sokat cikkeztek a hajvágási szokásairól (maga nyírja a fürdőszobában körömvágó ollóval), vagy hogy honnan szerzi a ruháit ("Rábízom Hagridra a bevásárlást"). Ha viszont megválna a szemüvegétől, az olyan szalagcímeket vonna maga után, mint "HARRY POTTER TÚL HIÚ A SZEMÜVEGHEZ; LEHET, HOGY A KIS TÚLÉLŐ KEZD ELSZÁLLNI MAGÁTÓL? Harry pedig ki nem állhatta az ilyesmit.
- Csak ideiglenesen gondoltam - nyugtatta meg Hermione kedvesen. - Egy egyszerű korrigáló bűbájjal. Addig, amíg visszaszerezzük a szemüvegedet.
- Jól van - egyezett bele Harry és lehunyta a szemét.
Hemione előhúzta a pálcáját, és a végét finoman hozzáérintette a fiú egyik, majd a másik szemhéjához. Azután előredőlt és ujjait megtámasztotta Harry halántékán.
- Ne mozogj - utasította, mire Harry megfogta a lány csuklóját, hogy kiegyensúlyozza magát.
- Oculus - hangzott a varázsige.
Harry úgy ugrott fel, mint akibe darázs csípett, és kinyitotta a szemét.
- Nahát... - szólalt meg egy hitetlenkedő mosollyal az arcán. - Kösz, Hermione!

*

Nem lehetett több negyed óránál, Draco számára mégis úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire Voldemort végzett vele. Sikerült valahogy elhatárolnia a tudatát a testét gyötrő fájdalomtól, és így a saját hangja is úgy hangzott számára, mintha mérföldekről hallaná. Ez a hang pedig elmondott az apjának és a Sötét Nagyúrnak mindent - kezdve a legelső pillanattól, amikor felöltötte Harry alakját egészen az utolsó gondolatáig, miszerint Harry épp lent van a katakombákban, hogy kiszabadítsa Siriust.
Végül, amikor már semmi újdonsággal nem tudott szolgálni, a Nagyúr feloldotta az átkot. Abban a pillanatban hatalmas megkönnyebbülés áradt szét benne, de ugyanilyen erővel szakadt rá a bűntudat émelyítő érzése is.
- Hát így állunk - hallotta az apja hangját. - Nem kellene esetleg átkutatni az alagsort a Potter kölyök után, Mester?
- Arra semmi szükség - felelte Voldemort elégedett arccal. - Nem kell mást tennünk, csak várni, és Harry Potter fog eljönni hozzánk. El fog jönni a fiadért.
- De Nagyúr... - Lucius Malfoy arcán kétely tükröződött. - Ők még csak nem is barátok. Draco csupán annyit mondott, hogy...
Voldemort megrázta a fejét.
- Ismerem Harry Pottert. Épp olyan, mint az apja. El fog jönni a fiadért, Lucius. Erre mérget vehetsz.

*

Mire felértek a szalonba, Sirius már ott várta őket kutya alakjában. Harry épp nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de keresztapja gyorsan megrázta a fejét és intett, hogy kövessék. Sietős léptekkel mentek végig a folyosókon egészen Lucius dolgozószobájáig, és odaérve Sirius kinyitotta mancsával az ajtót, majd belépett.
Narcissa még mindig Lucius asztala mögött ült, éppen úgy, ahogy Sirius korábban rátalált. Most azonban fejét a karjára hajtva keservesen zokogott.
Sirius olyan gyorsan nyerte vissza emberi formáját, hogy az átváltozást ezúttal egy halk pukkanás is kísérte. Azután odafordult Harryhez és Hermionéhoz.
- El kellett mondanom neki mindent, úgyhogy most eléggé fel van dúlva - kezdte fojtott hangon, miközben fejével Narcissa felé bökött. Azután elhallgatott és egy pillantással végigmérte Harryt. - Látom, visszaváltoztál. Gondoltam, hogy így lesz.
Harryt ez a megjegyzés láthatóan meglepte.
- Mégis miből gondoltad? - kérdezte.
Sirius a cipője orrával a földet kezdte bökdösni, és arcára mély gondterheltség ült ki.
- Voldemort már itt van - felelte egy aggódó oldalpillantást vetve Hermionéra. - Elindult megkeresni Harryt... - sóhajtotta. - Úgy értem, az első pillanatban rájöhetett, hogy Draco nem te vagy, igaz? Nyilván feloldotta a varázslatot.
Hermione szemében döbbenet és aggodalom jelent meg a hír hallatán, Harry arca ezzel szemben semmi meglepetést nem tükrözött, sőt inkább fásultnak tűnt.
- Sejtettem, hogy itt van - szólt csendesen. - A sebhelyem már vagy egy órája sajog.
- És erről miért nem szóltál nekem? - csattant fel Hermione.
Harry egy ingerült pillantást vetett rá, mire a lány gondolatban felidézte, mi is történt egy órával ezelőtt: Abban az időben Harry és ő épp veszettül csókolóztak a pincében, azután pedig jó alaposan lehordta a fiút. Valószínűleg tényleg nem tarthatta Harry alkalmasnak a pillanatot arra, hogy a sajgó sebhelyéről kezdjen beszélni.
- Ó, ne haragudj... - szabadkozott Hermione elvörösödve.
Harry visszafordult Siriushoz.
- Szerinted Draco jól van? - kérdezte, miközben félve Narcissára pillantott és a hangját suttogóra fogta. - Szerinted életben van még?
- Nem tudom - vonta meg a vállát a férfi. - A Nagyúr akár meg is ölhette a düh hevében. Viszont az is igaz, hogy Draco a legbizalmasabb és legerősebb halálfalójának a fia. Ha Draco meg tudja győzni őket arról, hogy a Százfűlé-főzet hatása alatt cselekedett... Ha elmond a Sötét Nagyúrnak mindent, amit rólad tud...
- Sosem tenne ilyet! - vágott közbe Hermione hevesen.
- Talán nem - felelte Sirius óvatosan. Valamiért azonban sem ő, sem pedig Harry nem mert a lány szemébe nézni.
- Narcissa rendbe fog jönni? - kérdezte végül a fiú, hogy megtörje a csendet.
- Nagyon remélem - válaszolta Sirius elgondolkodva. - Lucius... - folytatta elemi gyűlölettel ejtve ki a nevet - Lucius már túl sok éve tartja fogva a mocskos átkaival és varázslataival. Korlátozó bűbájokat használ, olykor az Imperiust is... Megtiltotta, hogy Narcissa pálcát használjon, vagy hogy hazudjon neki, sőt kínhalált halna, ha csak ki merné ejteni a száján Lucius teljes nevét, mert félő, hogy máskülönben felhasználná egy varázslathoz.
- Nem lett volna egyszerűbb, ha Lucius olyasvalakit vesz feleségül, aki mondjuk szereti is? - töprengett Hermione fejcsóválva.
- Az olyan emberek, mint Lucius, nem az egyszerűségre törekszenek - felelte Sirius keserűen. - Inkább arra, hogy a hatalmukat fitogtassák. Lucius az iskola legszebb lányát akarta elvenni. És el is vette.
- Az Azkabanban volna a helye! - dühöngött Hermione.
- Nekünk pedig Dracónál - jegyezte meg Harry, mire a lány megborzongott. - Szembe kell néznem vele - folytatta a fiú sötéten.
- És utána mi lesz, Harry?
- Üzletet kötök vele - közölte. - Felajánlom magamat Dracóért cserébe.
- Na persze! - nézett rá Hermione ingerülten. - Mert Voldemort mindig is arról volt híres, hogy betartja a szavát!
- Szerintem Hermione arra célzott - vetette közbe Sirius, - hogy bármit is teszel, mindenképp végezni fog veled. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy pontosan azt várja tőled, amit tervezel.
- De Dracót mégsem hagyhatjuk ott Lucius, Voldemort és a többi halálfaló karmai közt! - tiltakozott Harry.
- A többi halálfaló nincs velük - szólalt meg egy halovány hang. Narcissa volt az, aki lassan felkelt és letörölte arcáról a könnyeket. - Mind lent vannak a földszinti bálteremben és a Lacertus átok előkészítésén dolgoznak.
Sirius odament, leült mellé és vigasztalóan a vállára tette a kezét.
- Nem lesz semmi baj - nyugtatta. - Kihozzuk - tette hozzá, ám hangjából hiányzott a meggyőződés.
Harry segélykérően pillantott Hermionéra, de a lány a jelek szerint teljesen elmerült a gondolataiban. Majd hirtelen fogta magát, átsétált a szobán, megállt a szemközti könyvespolc előtt és leemelt egy vaskos, zöld kötetet: az Epiciklikus Mágia Rejtelmei-t.
- Hermione, most meg mit csinálsz? - fordult hátra Sirius.
- Pszt! - Harry a szájára tette az ujját, hogy csendre intse. - Ilyenkor hagyni kell.
Hermione közben sebesen lapozgatni kezdett a könyvben.
- Csak az jutott eszembe... esetleg... ha össze tudnánk hozni... Talán...
Sirius arcán értetlenség tükröződött. Narcissáén hasonlóképp. Harry viszont csak állt, figyelte az elmélyülten olvasó lányt, és igyekezett a legteljesebb csendben maradni. Végül Hermione egy mozdulattal összecsukta a könyvet és Siriushoz fordult.
- Támadt egy ötletem - jelentette ki.
A férfi azonban nem tűnt túl lelkesnek.
- Nem kell aggódni - biztosította Harry. - Hermionénak óriási ötletei szoktak támadni.
- De szükségem lesz a segítségére, Narcissa - tette még hozzá a lány. Erre már Harry arcán is kétkedő kifejezés jelent meg. Narcissa azonban kihúzta magát a székben és csak ennyit kérdezett:
- Mit kell tennem?

*

Voldemort megparancsolta Luciusnak, hogy figyelje a fiát, ő maga pedig a szobát átszelve az ablakhoz lépett és tekintetével végigpásztázta a kinti világot. Ezzel lényegében kettesben hagyta Dracót az apjával. Ám ha Draco arra számított, hogy Lucius majd némi megbánást tanúsít az ellene elkövetett szörnyűségek miatt, hát csalódnia kellett. Lucius jéghideg szemeivel tetőtől talpig végigmérte a fiút, és csak ennyit mondott:
- Nagyon elszomorítottál, fiam.
Nyomorúságos helyzete ellenére Dracót szinte lenyűgözte, hogy apjában egy szemernyi bűntudat sincs. Ez még a Malfoyok között is lélegzetelállító teljesítménynek számított.
- Akkor talán meg kéne büntetned - javasolta a fiú, ám Lucius nem fogadta túl szívélyesen a szavait.
- A sajátos humoroddal csak rontasz a helyzeten. Ha kellő bűnbánatot tanúsítanál, a Nagyúr talán megbocsátana neked. Bizonyos okokból komoly reményeket táplált irántad, Draco. Ezért nem kizárt, hogy megkegyelmez. És valóban a Százfűlé-főzet hatása alatt cselekedtél...
- Attól tartok, ismét ki kell, hogy ábrándítsalak, apa - rázta meg a fejét Draco. - Semmi kedvem becsatlakozni a Sötét Nagyúr rajongótáborába. Attól tartok, én képtelen vagyok azt látni benne, amit ti. Számomra ő nem a legmenőbb arc... Még csak nem is a legjóképűbb fazon - tette hozzá egy kis szünet után.
- Fel nem tudom fogni, mit akarsz azzal elérni, hogy ellenszegülsz, Draco. - Lucius pont annyira tűnt feldúltnak, mint egy átlagos szülő, ha felfedezi, hogy a kisfia elkötötte a kocsit és belehajtott vele egy árokba.
- Hát ha nem tudod felfogni, apa - vetette oda Draco fagyosan, - én nem fogom elmagyarázni neked.
- Te pedig ha továbbra is ellenszegülsz nekem - válaszolta Lucius még fagyosabb hangon, - ne tekints többé az apádnak.
Ezután hallgatásba burkolóztak.

*

Harry, Hermione és Sirius ott gubbasztottak a dolgozószobában nyugtalanul maguk elé meredve. Narcissa már öt perce elment. Amikor végre nyílt az ajtó, és a nő kezében egy jókora bebugyolált tárggyal belépett a szobába, Sirius hatalmas lelkesedésében átváltozott kutyává, azután vissza emberré, és megint kutyává gyors egymásutánban.
- Nyugalom, Sirius - szólt rá Harry, habár neki is nagy kő esett le a szívéről, amint meglátta a nőt. - A túl sok izgalom nem tesz jót neked.
Narcissa óvatosan letette a csomagot az íróasztalra, majd hátralépett, hogy Harry, Hermione és (az azóta ismét emberi alakot öltött) Sirius odagyűlhessen köré.
- Azt mondtam nekik, hogy Luciushoz viszem - közölte szinte boldogan. - Minél jobban ellenállok, annál könnyebbé válik az egész. Úgy érzem, már nem sok választ el attól, hogy kimondjam a nevét.
Harry, Hermione és Sirius villámgyorsan hátraléptek.
- De nem fogom - tette hozzá a nő sietve.
Hermione az asztalon nyugvó csomag mellett termett, kibontotta, és csaknem elállt a lélegzete a látványtól. Egy hatalmas, fémből készült kinyújtott emberi kar feküdt előtte a maga félelmetes, csúf és iszonyú valójában. Mind a hét fémujja szörnyű pengékben végződött, és ezüstös felületének egészét keresztbe-kasul groteszk vésetek; a fekete mágia rúnái borították. Annak ellenére, hogy a belseje teljesen üres volt, rendkívül tömörnek és nehéznek tűnt.
Harry arcára felháborodással vegyes idegenkedés ült ki.
- Ez volna a Lacertus kar?
- Ez borzalmas... - nyögte Hermione, miközben bólintott.
- Az mindenesetre nagy mázli, hogy ezt az izét végül mégsem adják rá Dracóra - jegyezte meg Harry. - Semmivel se lehetne rávenni, hogy bármi ehhez hasonlót hajlandó legyen felvenni... Na jó, talán ha azt mondanák neki, hogy Armani... - tette még hozzá egy halvány mosollyal.
- Fogd már be, Harry - szólt rá Hermione oda sem figyelve. - Csak egy pár percünk van, azután Narcissának Tudjukkihez kell vinnie a kart. Engedjetek, hadd dolgozzak rajta.

*

Miközben Hermione teljesen beletemetkezett a munkába, Sirius félrevonta Narcissát a szoba egy félreeső sarkába.
- Nagyon jól csináltad. Minden elismerésem - kezdte halkan. - Tudjuk, milyen nehéz neked...
- Ezt mind Dracóért teszem - szólt közbe Narcissa talán kissé élesebben a kelleténél.
- Hát persze - vágta rá Sirius sietve.
- És ha ennek az egésznek vége lesz - folytatta a nő, - te is tudod, hogy itt kell maradnom. Ugye tudod? Nem merek elmenni innen. Addig nem, amíg Draco apjánál ott van az a nyakék.
- De Lucius nem fog gyanakodni...?
- Sosem merülne fel benne, hogy bármit is elkövettem ellene. Nem hiszi, hogy a saját akaratomból tizenhét év után még képes volnék rá - rázta a fejét Narcissa. - Ha viszont megszököm veled...
- Értem. - Sirius szemében szomorúság csillant. Narcissa ekkor rámosolygott. Tizennyolc év után ez volt az első alkalom, hogy a férfi mosolyogni látta, és ez a távoli gyerekkorát juttatta eszébe.
- Minden rendben lesz, Sirius.
- Igen - sóhajtott a férfi. - Talán.

*

Ha nem gyötörte volna az egész testét kínzó fájdalom, Draco valószínűleg úgy, ahogy volt, elaludt volna a vívóterem padlóján. A történtek minden erejét felemésztették. Azt is épp hogy csak meghallotta, ahogy nyílt az ajtó, és Narcissa belépett a terembe. A nő egyenesen Luciushoz ment.
- Azt akarták, hogy ezt hozzam el neked - jelentette ki, majd habozás nélkül átnyújtotta férjének a Lacertus kart.
- Micsoda? Mégis miért? - nézett rá döbbenten Lucius.
- Harry Potter itt van a házban. És éppen ide tart - válaszolta Narcissa a színtiszta igazat.
Ez kiverte az álmot Draco szeméből. Gyorsan feltápászkodott, és próbált volna kiolvasni valamit anyja szeméből, de ő nem nézett vissza rá. Valami nagyon különös dolog folyik itt, ebben egészen biztos volt. Nem tartotta valószínűnek, hogy a halálfalók rábíznának Narcissára egy ilyen komoly és nagy jelentőségű varázstárgyat, mint a Lacertus kar, anélkül, hogy maguk is elkísérnék. Hacsak nincs rá valami különös okuk, amit viszont a nő egy szóval sem említett.
Luciusban is szemmel láthatóan bujkált a gyanakvás, de Voldemort előtt ezt egy szóval sem akarta elárulni. Ma már egyszer sikerült bebizonyítania, hogy a saját családját sem tudja tökéletesen kordában tartani, és nyilván nem akart ismét ugyanebbe a hibába esni. Ehelyett inkább az arcához emelte a balkezét, és beleszólt a Sötét Jegybe, mintha távbeszélő volna:
- Féregfark, Macnair! Gyertek és hozzátok a többieket is!
A következő pillanatban a szobában egyre-másra jelentek meg a hoppanáló halálfalók: Féregfark, Macnair, Zabini, Rozier, Parkinson és még sokan mások. Mind azok közé tartoztak, akiket Draco gyerekkora óta jól ismert, akikhez gyakran eljárt, és akiknek a gyerekeivel ha tehette, együtt játszott. De most, ahogy ott ült véresen és lerongyolódva a padlón, egyikük sem méltatta még egy pillantásra sem.
Jöttükre Voldemort visszafordult az ablaktól.
- Harry Potter megérkezett - közölte hosszú ujjait ropogtatva. - Itt van az ajtó előtt.
Hangja ostorként csapott végig a halálfalókon, akik rögvest hegyezni kezdték a fülüket, és szemüket meresztve kémleltek körbe a teremben. Draco közben arra lett figyelmes, hogy Narcissa csendben kihátrál az egybegyűltek közül, és a hátsó kijáraton át távozik a teremből.
A várakozásteljes csendet csakhamar közeledő léptek zaja törte meg a folyosóról. Kisvártatva kitárult a kétszárnyú ajtó egyik szárnya, majd lassan a másik is. Draco izgalmában észre sem vette, milyen szorosan összekulcsolta a kezeit.
Sirius lépett be elsőként kutya formájában. Óriási csend fogadta. Aztán Hermione jelent meg sápadtan fénylő, szomorú arccal, majd a lány mögött... belépett Harry.
A sóhajok egész sora úgy zúgott végig az egybegyűlt halálfalókon, mint szél az ágak között.
Harry még Hermionénál is sápadtabb volt, az arca már szinte szürkés árnyalatot öltött, de vonásai ennek ellenére eltökéltséget sugároztak. Nem viselte a szemüvegét (attól úgyis csak fiatalabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt), kezén és talárján pedig még mindig ott sötétlett Draco vére és a sajátja.
- Itt vagyok - jelentette ki.
Voldemort csak állt halálfalóinak gyűrűjében és nevetett.
- Én pedig azt is tudom, hogy miért - mutatott Dracóra. - Érte jöttél.
- Pontosan.
- Csakhogy ő nem érdemli ezt meg, Harry Potter - folytatta Voldemort. - Mit gondolsz, mit csinált itt az alatt az idő alatt, amíg te odalent azon fáradoztál, hogy kiszabadítsd a kutyabőrbe bújt barátodat? Úgy bizony, elmondott nekünk mindent. Attól a perctől fogva, hogy feloldottam rólatok a varázslatot - amiről feltétlenül ki kell derítenem, hogyan működött, mert egyenesen zseniális volt, - a kis barátotok roppant érdekes dolgokat mesélt nekünk.
- Ezt nem hiszem el! - kiáltotta Hermione. - Hazudik! Hiszen simán kitalálhatta, hogy Harry itt van anélkül is, hogy Draco egy szót szólt volna!
Voldemort gyilkos pillantást vetett a lányra.
- Nagyon élvezhetted a kis közjátékot a fiatalúrral a ruhásszekrényben, ha ilyen harcosan a védelmére kelsz.
Hermionénak azonnal lángba borult az arca. Draco kétségbeesve próbálta elkapni a lány pillantását, de ő nem volt hajlandó visszanézni rá.
- Akkor... Akkor megkínozta... - mondta, de hangjában alaposan megcsappant a magabiztosság.
- El nem tudom képzelni, ugyan mi okom lett volna rá, hogy információt csikarjak ki belőle egy botrányos félóráról, amit egy kis csitrivel töltött el egy ruhásszekrényben - közölte a Nagyúr. - Nem, a fiú önként vallott. Önként, mindenről.
Hermione erre már nem szólt egy szót sem, csak a könnyei kezdtek el csendben peregni végig az arcán.
- Nem mintha ez bármit is számítana - tette hozzá szemrebbenés nélkül Voldemort, miközben Harryhez fordult. - A kezemben tartom az összes lapot, nálad pedig nem maradt egy sem. Nehezen tudom elhinni, hogy valaki ennyire javíthatatlanul ostoba legyen, hogy idejön, és azt hiszi, megküzdhet velem. Csakhogy jól ismertem az apádat, kölyök, és pontosan ez az, amit ő is tett volna a helyedben. Mindkettőtökbe több ostobaság szorult, mint amennyi bátorság.
- Ez viszont nálam van! - szólt Harry kihívóan, miközben felemelte a pálcáját. - Nem mersz velem párbajozni, amíg ez nálam van.
- Valóban nem - bólintott Voldemort, majd csettintett egyet. A semmiből egyszerre kötelek röppentek elő, béklyóba verték Harryt, és a jobb karját teljes hosszában szorosan az oldalához kötözték. Voldemort ezek után odasétált mellé, egy mozdulattal kikapta a kezéből a pálcát, és a földre hajította.
- És mostantól már ez sem véd meg - közölte, majd elgondolkodva végigmérte Siriust és Hermionét. - Megölhetném a kis barátaidat - duruzsolta lágyan Harry fülébe, - de sokkal szórakoztatóbb lesz hagyni, hogy te intézd el őket.
Harry nem válaszolt, csak meredt a Nagyúrra gyűlölettől izzó szemekkel.
Voldemort ismét csettintett egyet, mire a Lacertus kirepült Lucius kezéből egyenesen az ő karjaiba. Soványsága ellenére a Nagyúr rendkívüli testi erővel bírt; úgy pörgette meg a Lacertust, akár egy sétapálcát. Aztán felemelte Harry bal karját, amely nem volt az oldalához kötözve, és felhúzta rá a fémszerkezetet, mintha az nem volna több egy hatalmas, ormótlan kesztyűnél.
Harry felordított fájdalmában. A kötelek, amik eddig fogva tartották, most lehulltak mind, és a fiú a földre roskadt. Aztán abbahagyta az ordítást, és csak vonaglott a padlón, mintha a ráadott kar izzott volna a forróságtól és égette volna az egész testét. Draco látta, ahogy a felülete olvadt fémként hullámzott és csavarodott, hogy teljesen hozzáidomuljon Harry saját kezéhez, majd kis fémindákat növesztett, hogy azok szörnyű karperecekként fogják át a fiú egész karját.
Draco reflexszerű együttérzéssel kapta a kezét saját karjához anélkül, hogy ennek tudatában lett volna.
Még a halálfalók lélegzete is elakadt, amikor Harry végül felült. Egész karja egy fémből és pengékből álló rettentő halállá változott. A Lecartus ezüstje annyira szétterjedt a testén, hogy már szinte a fél mellkasát behálózta. Valamiféle feketén izzó aura vette körül az alakját, egy sötéten csillogó negatív fénykoszorú. A bőre fehéren izzott ez alatt a különös fény alatt, szemei smaragdként ragyogtak. Nem maradt benne semmi emberi.
Draco hallotta, hogy a mellette álló Hermionét könnytelen sírás fojtogatja.
- Harry - szólalt meg a Nagyúr behízelgő hangon. - Mi vagy te?
- Semmi vagyok - hallatszott Harry tompa, távoli hangja. - A tiéd vagyok.
A Nagyúr arcán erre győzelemittas vigyor jelent meg, aztán hátrafordult Luciushoz.
- Elképzelhető, hogy nem is lenne szükségünk az Imperiusra egyáltalán... De inkább menjünk biztosra... - Azzal felemelte a pálcáját, és Harryre szegezte. - Imperio!
A fiú összegörnyedt, ahogy a zöld sugárnyaláb eltalálta, s mire ismét felemelte a fejét, tekintete még jobban elhomályosult.
- És most... - szólalt meg Voldemort. - Most pedig Harry, vedd célba... őt - mutatott Hermionéra. - A kis barátnődet. Gyerünk, végezz vele!
Harry lassan hátrafordult a lány felé. Ökölbe szorította penge-ujjait, felemelte a kart és Hemionéra szegezte, aki csak állt vele szemben bénultan, elkerekedett szemekkel. Ekkor Harry így szólt:
- És még te mondtad, hogy bolond vagyok.
Azzal ismét megfordult, és ezúttal a Lacertust Voldemortra és az őt körülvevő halálfalókra szegezte. Lassan megindult feléjük, de látszott, hogy minden egyes lépés nagy erőfeszítésébe kerül. Mindannyian szájtátva bámultak rá.
- Jól tudod, hogy az Imperius átok nem fog rajtam - folytatta Harry. - És azt is tudhattad volna, hogy nagy könnyelműség ilyen halálos fegyvert adni az ellenséged kezébe.
- Ellenem aligha volna halálos, te ostoba kölyök - vetette oda élesen Voldemort.
- Lehet - válaszolt Harry. - De lehet, hogy mégis.
És széttárta ujjait. Az ezüst pengék szétpattantak, s a fémtenyérből kékes fénysugár tört elő akkora erővel, hogy maga Harry is hátratántorodott. Draco a földre vetette magát egy kék lángnyelv elől, ami épp a feje fölött cikázott át, majd a szemben lévő falba csapódott, és feldöntött egy antik kardokkal teli vitrint, ami hangos csörömpöléssel tört szilánkokra.
Harry térdre rogyott, de a sugarat még mindig Luciusra és a halálfalókra irányította. Draco látta, ahogy a sugár eltalálja először az egyik, majd szép sorban a többi halálfalót is, halotta a sikolyaikat, mialatt a fénynyaláb ugyanúgy rájuk tekeredett, mint nem sokkal azelőtt Voldemort kötelei Harryre. A sugár egytől egyig elszakította őket a földtől, köztük Luciust is. Az ordításuk még hallatszott egy darabig, azután nyomuk veszett.
Voldemort maradt utoljára. Úgy tűnt, pusztán a Harry iránt érzett mérhetetlen gyűlöletébe kapaszkodik, de amikor Harry ismét felemelte a karját, és rászegezte a Sötét Nagyúrra, őt is magával ragadta a légörvény.
A kék fényesség vele együtt tűnt el, Harry pedig úgy vágódott el a padlón, mint akit főbe lőttek. Draco talpra kecmergett, és azonnal rohant volna oda hozzá, Hermione azonban gyorsabb volt. Egy ugrással a fiú mellett termett, és térdre vetette magát. Harry szemmel láthatóan teljesen ki volt ütve. A lány megragadta a kezén lévő szörnyű fémkart, és pálcáját föl-alá mozgatva eszeveszett varázslásba kezdett. Draco eközben próbálta volna megfogni Harry karját, hogy addig is rögzíteni tudja, de Hermione ráförmedt.
- Ne érj hozzá!
Draco nyomban visszarántotta a kezét.
Fehér fénysugár tört elő Hermione pálcájának hegyéből, mire az ezüst Lacertus kar eltűnt. Harry lassan megmozdult.
A lány megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Ne haragudj - mondta halkan Dracónak, de közben kerülte a tekintetét. - Csak a... a kar folyamatosan szívta el az erejét, egy percen belül meg is ölte volna. Feltétlenül le kellett szednem róla.
- Ez nem is a Lacertus volt - vetette oda Draco szárazon, és közben azon töprengett, vajon miért nem hajlandó Hermione a szemébe nézni.
- Nem - felelte a lány tekintetét még mindig Harryre szegezve. - Változtattunk rajta. De attól még maga a kar ugyanolyan veszélyes maradt, és a használata könnyen Harry életébe kerülhetett volna.
Egy kövér könnycsepp gördült végig az orrán, és egyenesen Harry arcára hullott. A fiú erre kinyitotta a szemét.
- Hagyjátok abba - szólalt meg rekedten. Hermione arcán széles mosoly jelent meg, Harry pedig visszavigyorgott rá.
- Fantasztikus voltál, Harry - rebegte a lány. - De tényleg.
Pár ugrással Sirius is ott termett, levetette magát Harry mellé és megragadta a kezét.
- Ez óriási volt - lelkendezett ő is. - Komolyan mondom, Harry, óriási voltál, gratulálok!
A fiú lassan felült. Arca még mindig meglehetősen sápadt volt, de már kezdett belé visszatérni némi szín.
- Viszont még mindig ki kell innen jutnunk valahogy, nem igaz? - kérdezte teljesen tárgyilagos hangon. - Hermione, mit is mondtál, hogy ez a varázslat nem lesz tartós?
- Ez csak egy roppant erős forgószél bűbáj volt, amivel kicseréltem a Lacertusban amúgy működő gyilkos átkot - rázta a fejét Hermione. - Semmi esetre sem fogja megölni őket, de legalább egy jó ideig nyugtunk lesz tőlük. Egy idő után majd véletlenszerűen ledobálja őket valahol... Nagyon remélem, hogy Voldemortot egy piranhákkal teli medencébe ejti az állatkertben - tette hozzá mérgesen.
Draco úgy érezte, neki is mondania kellene valamit, de maga sem tudta pontosan, mi lenne az. Megköszönhetné például Harrynek, hogy megmentette az életét. Harry és Hermione azonban még mindig egymással voltak elfoglalva, és úgy vigyorogtak, mint az elmebetegek. Ráadásul ott volt Sirius is, aki Harry vállát veregette azóta is, és egyáltalán; úgy bánt Harryvel, mintha valamiféle hős volna. Nos, ami igaz, az igaz - ismerte be Draco, - Harry tényleg valamiféle hős volt. Bár tény, hogy ő sem került volna olyan helyzetbe, hogy rászoruljon az életmentésre, ha nem vállalja magára Harry szerepét, csak hogy megmenthesse Hermione életét. Amit viszont a lány egy szóval sem köszönt meg neki. Sőt, az igazgat megvallva még csak nem is reagált rá.
Érezte, hogy ismét elöntik az agyát azok az érzések, amikről pedig úgy hitte, már feledésbe merültek, és végleg maga mögött hagyta őket. Féltékenység, harag és maró félelem kerítette hatalmába. Hiszen sem Harry, sem Hermione nem volt hajlandó még csak ránézni sem; úgy gondolták, hogy elárulta őket, és egyszerűen undorodtak tőle...
- Potter - bökte ki végül, majd benyúlt a zsebébe, elővette belőle Harry szemüvegét, és a fiú ölébe dobta. - A szemüveged.
Harry felpillantott.
- Kösz, Malfoy - mondta, de a szemében gyanakvás csillant. Ez persze csak tovább hergelte Dracót.
- Ki vele! - mordult rá. - Kérdezd meg!
- Mit kérdezzek meg? - Harry tekintete még gyanakvóbbá vált.
- Hogy Voldemort megkínzott-e, hogy kiszedje belőlem, merre vagy - válaszolta Draco. - Tudom, hogy kíváncsi vagy rá. Hát akkor kérdezd meg!
- Ne! - vágott közbe élesen Hermione, de a két fiú mintha meg se hallotta volna. Csak egymásra figyeltek, farkasszemet néztek, és a zöld szempár összekapcsolódott a szürkével.
- Hát jó - szűrte a fogai között Harry. - Megkínzott?
- Nem - felelte kimérten Draco.
Hosszú csönd következett. Majd Draco szólalt meg elsőnek:
- Megmentetted az életem, Potter - mondta, majd Hermione felé bökött a fejével. - Én viszont megmentettem az övét. Ami az én számításaim szerint annyit tesz, hogy kvittek vagyunk.
Újabb csönd következett.
- Jó - mondta végül Harry. - Tehát kvittek vagyunk.
Hermione tekintete ide-oda járt köztük. Harry még mindig remegett, arca sápadt volt, Draco ellenben maga volt a megtestesült higgadtság és nyugalom, mintha a legrosszabb dolog, ami történt vele mostanában, nem lett volna több egy rosszul sikerült hajvágásnál. Pedig az arca és a ruhája még mindig tiszta vér volt.
- Draco... - kezdte a lány, de a fiú még csak fel sem nézett.
- Egy szót sem akarok hallani tőled, Granger - vetette oda kurtán.
Lehajolt, hogy felvegye a pálcáját a földről, majd felegyenesedett és zsebre vágta - még mindig Harry ruháit, kopott talárját és a többi holmiját viselte. Egész idő alatt egy pillantást sem vetett Hermionéra, így nem láthatta a lány fájdalomtól elgyötört arcát.
- Találkozunk a Roxfortban - szólt még, azután elindult kifelé.
Hermione megragadta Harry karját.
- Harry...! Nem mehet el így...
A fiú ráemelte fáradt tekintetét.
- Hagyd elmenni, Hermione, ha ezt akarja - felelte.
A lány hevesen megrázta a fejét.
- Sosem jutunk ki a birtokról nélküle! Csak a bejárati kaput tizenhét átok őrzi, és egyedül ő tudja, hogyan lehet hatástalanítani őket.
Harry ekkor Siriushoz fordult.
- Hozd vissza őt!
Sirius azonnal kutyává változott, Draco után vetette magát, és egy ugrással leterítette a fiút a földre. Draco felordított, a hátára gördült, de a következő pillanatban Sirius már ott ült a mellén. Harry talpra kecmergett, és Hermionéval a nyomában lassan odasétált a pároshoz.
- Volnál szíves visszahívni a kutyádat, Potter? - szűrte a fogai közt Draco, miközben tömény ellenszenvvel méregette Siriust. - Ki nem állhatom a kutyákat.
- Lehetnél egy picit kedvesebb is ahhoz, aki megmentette az életed - jegyezte meg Harry.
- Azt hittem, kvittek vagyunk - vágott vissza Draco.
- Nem magamra értettem, hanem Siriusra - mondta Harry.
- Ó, fogjátok már be mind a ketten! - fakadt ki dühösen Hermione. - El kell tűnnünk innen! És Draco, neked is velünk kell jönnöd, nélküled sosem jutunk ki a birtokról!
- És ez miért is lenne az én problémám? - kérdezett vissza Draco. Gúnyos-vontatott hanghordozása ismét a régi volt. Hermione jól ismerte ezt a stílust, és mindig is szívből utálta.
Sirius hirtelen visszaváltozott emberré, felállt és egy gyors mozdulattal talpra rántotta Dracót is.
- Elmondom én neked, fiacskám, mitől lesz a te problémád - mondta, majd csettintett, mire a semmiből pontosan ugyanolyan kötelek jelentek meg, mint amilyeneket annak idején Voldemort elővarázsolt, és ráfonódtak Draco balkezére, szorosan hozzáfűzve azt Sirius jobbjához. Mielőtt Draco egy szót is szólhatott volna, a férfi kinyúlt, előhúzta a fiú pálcáját a talárjából és zsebre vágta. - Mert én teszek róla, hogy az legyen.
Draco szemei szinte elfeketedtek a mérhetetlen dühtől. Aztán Harryék felé fordult, és rájuk villantott egy undok, ellenséges vigyort.
- Ha így akartok játszani, hát legyen - mondta. - Remek.
- Miért nem tudsz egyszerűen önszántadból velünk jönni? - fakadt ki Hermione. - Hiszen semmi mást nem csináltunk, csak megpróbáltunk segíteni neked...
- Az apám közölte velem, hogy ne tekintsem többé az apámnak - kezdte erre fennhangon Draco. - A Sötét Nagyúr holtan akar látni, és ha visszamegyek Roxfortba, minden bizonnyal kicsapnak. Ha mindezzel az volt a célod, Potter, hogy megmutasd, milyen nyomorúságos élet is a tiéd, hát sikerült.
Harry szemében felvillant a düh.
- Csak hogy tudd, az egésznek semmi köze nem volt hozzád, Malfoy!
Mintha csak erre a válaszra várt volna, Draco azonnal lecsapott.
- Hát persze, hogy nem! - mosolygott maró gúnnyal. - Mert itt minden csak rólad szól, igaz, Potter? De felhívnám rá a figyelmed, hogy egyikünk élete sem került volna veszélybe, ha te nem volnál!
- Harry nem tehet arról, hogy kinek született - szólt közbe Hermione remegő hangon.
- Talán nem - morogta Draco. - De arról tehet, hogy folyton-folyvást belerángatja a barátait a piszkos kis ügyeibe. Gondoltál már arra, Potter, mit csinálsz majd, ha egyszer elvétesz valamit, és az egyikük belehal? Szerintem ez csak idő kérdése, és egyedül azt nem tudjuk, hogy Weasley lesz-e az első, vagy a kutyaember, netán Granger...
- Fogd be, Malfoy! - szólt közbe Harry halálos nyugalommal.
- Nem hinném, hogy Grangernek olyan komoly buzdításra volna szüksége, hogy meghaljon érted - folytatta Draco izzó tekintettel. - Hallottalak bennetek a pincében: "Mondd ki, Harry, mondd ki...!"
- Fogd be! - visította Hermione.
Draco felnevetett.
- Csak próbál minket felhergelni, hogy aztán hagyjuk egyedül elmenni innen - közölte Harry továbbra is közömbös hangon. - De sajnos ez nem fog menni.
Azzal arrébb lépett. Félúton az ajtó felé még megállt és lehajolt, hogy felvegye az összetört vitrinből földre hullott kardok egyikét. Az övébe tűzte a fegyvert, majd megfordult és végignézett hármukon.
- Indulunk - jelentette ki. - Most azonnal.

*

Már éjfél felé járt az idő. A Malfoy kúriára boruló égbolt úgy festett, mint egy hatalmas, kifordított, fekete üst, amit apró fénykonfettik pettyeztek. A birtok sötét, ezüstös és halálos arcát mutatta. Persze ha Draco nem kísérte volna őket, az a társaságra nézve valóban halálos következményekkel járt volna. De akármilyen undokul és ellenségesen is viselkedett, mégiscsak egy Malfoy volt, így hát tudta, hogyan lehet sértetlenül átvergődni a birtok akadályain.
Sirius vezette a sort maga előtt terelgetve Dracót, Harry és Hermione pedig némán követték őket. Harrynek jóformán ahhoz sem volt ereje, hogy megszólaljon. A csapat megkerült egy sor akadályt, köztük egy egész fészeknyi óriáspókot, amit Draco szúrt ki, Sirius pedig nyomban elkábított a pálcájával.
Hermione teljesen maga alatt volt. És nem csupán a Malfoy-birtok viselte meg ennyire, ami önmagában is hátborzongató élményt nyújtott, vagy a lehetőség, hogy Harryben - amilyen sápadtan és betegesen festett még mindig - talán a Lacertus átok még ebben a legyengített formájában is maradandó sérüléseket okozott, de az is fölöttébb aggasztotta, hogy Draco egy szót sem szólt hozzá.
Pedig annyira szerette volna megköszönni, hogy megmentette az életét, de így, hogy a fiú nem volt hajlandó szóba állni vele, egyszerűen nem nyílt alkalma rá. Amikor megpróbált a közelébe kerülni, a fiú egy intéssel lerázta. Tulajdonképpen csak egyetlen egyszer hallották a hangját, akkor is csupán annyit kérdezett, hogy Narcissa jól van-e. Egyiküknek sem volt szíve szóba hozni az Epiciklikus bűbájt, főleg nem most, így hát Sirius sem mondhatott neki egyebet, mint hogy Narcissával minden rendben. Ez persze csak tovább hergelte Dracót.
Hermione olykor lopva rápillantott a szeme sarkából. Hogyan is tudott ennyire félreismerni valakit? Végig teljesen biztos volt benne, hogy nem a Százfűlé-főzet hat rá így, hiszen ez nem lehet a Százfűlé-főzet hatása... De ahogyan Draco a vívóteremben nézett rá, és ahogy beszélt hozzá, abból úgy tűnt, mintha az elmúlt egy hét soha meg sem történt volna, és a fiú szívből gyűlölné őt.
Csakhamar elértek egy keskeny patakon átívelő alacsony hídhoz. Draco hirtelen megtorpant. Harry azonban nem figyelt, és már épp lépett volna rá a hídra, amikor Draco utánanyúlt, és a ruhájánál fogva visszarántotta.
- A helyedben én nem mennék fel rá, Potter - szólt a maga vontatott stílusában.
Harry gyorsan visszalépett és gyanakodva mérte végig Dracót.
- Miért? Mi történne?
- Normál esetben csak annyi - válaszolta Draco, - hogy felrepülsz húsz méter magasra, aztán a darabjaid szétszóródnak egy jó nagy területen, és közben úgy ordítasz, ahogy a torkodon kifér.
Ahogy Harry rámeredt, Draco arcára ismét felkúszott a rá jellemző ellenszenves vigyor. Egy pillanatra úgy tűnt, Harry azon nyomban ráveti magát. Ám Draco hiába is várta, hogy megtegye; a számítása nem jött be.
- Oké - szólalt meg Harry egy mély levegővétel után. - Tehát ez egy bomba.
- Felőlem aztán hívhatod akárhogy - vonta meg a vállát Draco unottan. - Én nem értek mugliul.
- Harry, ez valami robbanó átok lehet - jegyezte meg Hermione, és a hangja elgyötörten csengett. - Mi lenne, ha egyszerűen kikerülnénk?
- Nem - jelentette ki Harry továbbra is a hidat méregetve. - Add oda neki a pálcáját, Sirius.
Sirius kétkedő pillantást vetett rá.
- Harry...
- Add oda neki! - ismételte a fiú, azután Dracóhoz fordult. - Te meg hatástalanítsd az átkot, Malfoy.
- És mi van, ha nem teszem? - kérdezett vissza a fiú alattomosan.
- Akkor mindannyian szépen elindulunk, és bízunk a szerencsénkben - válaszolta Harry. - Már kezdheted is a sort.
Draco bosszúsan nézett rá. Sirius eközben elővette a pálcát, és egy nem túl gyengéd mozdulattal odanyomta Draco markába, a kezét azonban nem vette le a fiú csuklójáról. Draco a hídra szegezte a pálcát.
- Raptus regaliter - mondta, mire éles fény villant fel.
Sirius visszavette a pálcát, majd Dracót maga előtt tolva elindult fel a hídra. Miután nem történt semmi, Harry és Hermione is követték őket.
Sirius jóformán egy szót sem szólt Dracóhoz, mióta közölte vele, hogy a birtokról való kijutás mostmár az ő gondja is. Ám egyszer csak odafordult hozzá és megkérdezte:
- Mit használtak rajtad, fiam? Veritaserumot?
- Micsoda...? - Draco alig talált szavakat, annyira váratlanul érte a kérdés.
- Figyeltem az arcod, ahogy beléptünk a terembe, és most is, amikor Harry majdnem rálépett a hídra - felelte erre Sirius. - Magadtól sosem árultál volna be mindent Luciusnak, ahhoz te túlságosan büszke vagy. Ne feledd, hogy én ott voltam abban az időben, amikor Voldemort úton-útfélen embereket kínzott meg, és úgy használta a Veritaserumot, mintha csak Borslehelet-főzet volna. Pontosan tudom, milyen az, ha valaki ellenáll a sötét varázslatoknak - tette hozzá, miközben megragadta Draco állát, és felfelé fordította a fejét. - Átharaptad a szádat, mi? - tette hozzá elismerően. - Ezt nevezem.
Draco elrántotta a fejét.
- Mit számít ez neked?
- Nem sokat - ismerte el Sirius. - De nekik nyilván jóval többet - intett hátra Harry és Hermione felé, akik mögöttük jöttek az úton.
- Egy szavamat se hinnék.
- Azért egy próbát megér - ajánlotta Sirius.
- Nem - felelte Draco. - Olyan készségesen elhitték, hogy amint feloldották rólam a varázslatot, azonnal átpártoltam a másik oldalra, és hátba támadtam őket. Hermione úgy nézett rám, mint aki legszívesebben leköpne - tette hozzá tömény keserűséggel. - Még csak meg sem kérdezték, hogy mi történt.
- De te sem voltál valami készséges - jegyezte meg Sirius.
- Ha Harryről lenne szó - csattant fel Draco, - Hermionéban fel sem merülne a kérdés, anélkül is tudná az igazgat.
- De te nem vagy Harry - mondta ki Sirius szenvtelenül. - Többé már nem.
Draco elfordította a fejét, hogy a férfi ne láthassa az arcát.
- Harry a hős - szűrte aztán a fogai között. - A végén szépen hazasétál Hermionéval az oldalán, én meg itt végzem a kutyaemberhez láncolva.
- Akkor fogadj el egy jó tanácsot a kutyaembertől: Ezzel a viselkedéssel nem a saját malmodra hajtod a vizet. Inkább mondd el nekik az igazat, Malfoy.
- Nem vagyok benne biztos, hogy még Malfoy vagyok-e egyáltalán - mondta Draco. - És nem vagyok többé Harry sem. Már nem is tudom, mi vagyok.

*

Hermione lassacskán kezdte elveszíteni az időérzékét, olyan régóta meneteltek már, ám Harry elismerő füttyentésére felkapta a fejét. Ahogy követte a fiú tekintetét, észrevette, hogy egy hatalmas szakadék szeli ketté a földet éppen előttük. Nem volt túl széles, talán ha tíz méter lehetett keresztben, de félelmetesen mélynek tűnt. Úgy kanyargott keresztül a kopár földeken, mint egy kényelmesen elterpeszkedő kígyó. Szemmel láthatóan nem lehetett megkerülni sehol.
- Ez egy feneketlen árok - közölte Draco némi nyugtalansággal a hangjában. - Vagy egy végtelen mély szakadék. Már nem tudom pontosan. De, mégis... Egész biztos vagyok benne, hogy apám egy feneketlen árkot rendelt a tájépítésztől - tette hozzá, majd egy vállvonás kíséretében így folytatta: - Akárhogy is van, nem ajánlatos beleesni. Mivel nincs alja, elég sokáig tartana a zuhanás.
- Jellemző a családodra, Malfoy, hogy feneketlen árok van a birtokotokon - morgott sötéten Harry. - Mások díszsövényt telepítenek a kertbe, ti feneketlen árkot.
- Az biztos, hogy nem olyan szokványos, mint a díszsövény - válaszolta Draco. - Ráadásul jóval hasznosabb is.
- Elég a szócséplésből - vágott közbe Sirius élesen. - Hogy jutunk át rajta?
- Ti sehogy - felelte Draco. - Ha Malfoyok lennétek, tudnátok sétálni a szakadék fölött híd nélkül is. Így viszont nem fog menni - mondta, aztán hirtelen Harry felé fordult. - Bár lehet, hogy neked menne, Potter... Nem próbálod meg?
- Semmi pénzért - rázta meg a fejét hevesen Harry.
- Na persze - morfondírozott Draco - ha nálam volna a pálcám...
Sirius a kezébe adta a varázspálcát, és tartotta a csuklóját, amíg ő elvégezte a varázslatot. Most nem volt villanás, csak egy híd jelent meg, jobban mondva egy keskeny palló, ami összekötötte a szakadék két partját. Épp csak olyan széles volt, hogy két ember egymás mellett valahogy elférjen rajta.
- Nem tetszik nekem ez a híd - szólalt meg Sirius.
Draco megvonta a vállát.
- Ezt használjuk akkor, ha olyasvalakivel kell átmennünk a szakadékon, aki nem Malfoy. Elég biztonságos. Mélységében is összeköti a árkot.
- Te mész előre - jelentette ki Harry, azután elindultak.
Kettesével mentek, és már nagyjából félúton jártak, amikor meghallották a zajt. Valamiféle búgó, berregő hang volt közvetlenül a fejük felett. Hermione felpillantott és megpróbált a jó három méternyire föléjük magasodó szikla mögé látni, és észrevette, hogy a többiek is ugyanezt teszik.
- Ez meg micsoda? - kérdezte. Mindannyian Dracóra meredtek, de a fiú csak zavartan pislogott.
- Gőzön sincs - felelte végül.
- Vissza a sziklafalhoz, mindenki! - kiáltotta Sirius, mire mindannyian sietve a szikla takarásába húzódtak. Pár perc múlva a zaj elhalt, így előmerészkedtek, hogy folytassák az utat, de most már jóval lassabban haladtak.
- Ez majdnem úgy hangzott, mint egy... helikopter - súgta oda Harry Hermionénak. - De az nem lehet... Itt nem lehet...
- Nem működnének - bólintott Hermione. - A levegő teljesen telítve van mágiával.
- És mi van, ha ez valami repülő szörnyeteg? - aggodalmaskodott Harry.
- A hangja nem hasonlít semmiféle élőlényre... - vágta rá a lány, ám azonnal elhallgatott, amint a zúgó-berregő zaj ismét felhangzott a fejük fölött - ezúttal élénk, széles fénysugár kíséretében. Bármi is volt tehát az, csak került egyet a levegőben és most visszatért. Harryék visszahátráltak a szikláig. És ekkor valami hirtelen átrepült a fejük fölött... Valami roppant nagy. És ha Hermione nem lett volna meggyőződve róla, hogy ez képtelenség, azt gondolta volna, hogy tényleg egy helikopter vagy pedig egy repülő volt. Márpedig az lehetetlen...
- Azonnal gyere vissza! - hallotta Sirius kiáltását, és rájött, hogy Dracónak szólt, aki időközben kimerészkedett a szikla takarásából, és ott állt az ösvény közepén. A föntről világító fény a haját a villámok meghatározhatatlan színére festette. A kezeivel csinált éppen valamit... De hisz a jobb keze le volt kötözve... vagy mégsem?
- Sirius! Nála van a pálcája! - kiáltott fel Harry.
Sirius megperdült, Draco pedig hátraugrott, miközben bosszúsan feszegette a csuklóját. Úgy látszik, a nagy kavarodásban valahogy sikerült megszereznie a pálcát Sirius zsebéből, és kiszabadította magát. Végül a mágikus kötél utolsó maradványait is lerángatta a kezéről, és a földre hajította. Az arcán roppant különös, félig győzedelmes, félig kétségbeesett kifejezés tükröződött.
- Innen már boldogultok nélkülem is - mondta még, azután hátat fordított és visszarohant az úton arra, ahonnan jöttek. Sirius nyomban kutyává változott és utána vetette magát.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre.
Draco amint meghallotta a rohanva közeledő Siriust a háta mögött, nyomban lefékezett, megpördült és elkezdett szaladni az ellenkező irányba; fel a keskeny hídra, majd onnan a semmibe. Úgy volt, ahogy mondta: tudott járni a levegőben a szakadék fölött. Ahogy futott, a lába nyomán apró ezüstös csillámok jelentek meg, mintha egy köszörű csiholna szikrákat a fémből.
Ennek láttán Sirius torkát egy rémült ugatás hagyta el, és megpróbált csúszva lefékezni.
Látva Sirius nehéz helyzetét, Harry azonnal elkezdett szaladni felé, ám a lába belegabalyodott Draco levetett köteleibe, és megbotlott. Hang nélkül esett el, majd továbbgördült, lecsúszott a híd széléről és eltűnt szem elől.
Hermione ereiben megfagyott a vér.
- Harry! - sikította, miközben a híd széléhez rohant, és tekintetével lázasan fürkészni kezdte a mélységet. - Harry!
- Itt vagyok... - hallotta a gyenge hangot közvetlenül a lába alatt. - De azt hiszem, eltört a karom.
Hermione térdre vetette magát, majd odamászott a híd legszéléhez és lenézett. Először a sötétségen kívül semmit sem látott, aztán az áthatolhatatlan feketeség lassanként sötétebb és világosabb árnyékok halmazává állt össze, és végül ki tudta venni Harry sápadt arcát és rászegeződő tekintetét. A fiú fél kezével egy kiálló kőbe kapaszkodott, a másik keze pedig természetellenes tartásban csüngött az oldalán. Lábai magatehetetlenül lógtak le a szakadékba, ami ott ásított alattuk mélyen, feketén és végtelenül.
- Harry... - lehelte a lány, majd hasra vetette magát és addig kúszott előre, míg el nem érte a fiú követ markoló kezét. Megragadta a csuklójánál fogva, és erősen belekapaszkodott. - Nem lesz semmi baj... csak kapaszkodj, Harry! - zihálta remegő hangon.
Hátrafordult és tekintetével kétségbeesetten keresni kezdte Siriust. Amaz a lánytól mintegy tíz méterre még mindig bénultan nézte Dracót, aki a levegőben rohant a szakadék túlpartja felé.
- Sirius! - sikoltotta Hermione. - Sirius, gyere gyorsan!
A kőből, amibe Harry kapaszkodott, hangos reccsenéssel letört egy darab, majd a mélybe zuhant. Harry fél métert csúszott lefelé magával rántva Hermionét is, mire a lány szabad kezével egy kiálló kő után kapott, és próbálta a térdét is kitámasztani. Az érdes kavicsok felhorzsolták a bőrét, de legalább már nem csúszott tovább.
Ismét lenézett Harryre. Mostmár egyedül az ő ereje tartotta vissza a fiút attól, hogy lezuhanjon, és olyan szorosan kapaszkodott a csuklójába, hogy látszott, ahogy a körmei a fiú húsába vájtak.
- Tarts ki! - nyögte, és hangja vészesen megbicsaklott. - Csak tarts ki, Harry! Sirius már jön...
A szeme sarkából látta, hogy Sirius villámgyorsasággal rohan feléjük, mégis úgy tűnt, mintha egy lépéssel sem kerülne hozzájuk közelebb.
- Nem bírom... - hallotta Harry hangját a mélyből.
A lány visszanézett rá. Félelmetesen sápadt volt, a kosz és a sebek szinte világítottak fehér arcán, ám egész énjén valamiféle különös nyugalom lett úrrá.
- Nem bírom - ismételte meg, és a lány belátta, hogy igaza van: A keze fokozatosan kicsúszott az övéből. Hermione hirtelen előrelendült, és az sem tartotta vissza, hogy félig már maga is lelógott az ösvényről. Elkapta Harry ingujját, és minden erejét összeszedve szorította a markába.
- Harry - suttogta. - Harry, kérlek!
De tudta, hogy minden hiába; Harry nem lesz képes felhúzni magát a törött karjával. Egész teste holtsúlyként nehezedett a karjára, és a válla kezdte felmondani a szolgálatot. A lány ekkor újból meghallotta a berregő, csikorgó hangot a feje fölött, de nem mert felnézni.
- Hermione - szólalt meg Harry. És mosolygott. A lány fel nem tudta fogni, mégis hogy képes mosolyogni egy ilyen pillanatban. - Szeretlek téged, ugye, tudod? - mondta.
Vagy legalábbis így hangzott, amit mondott. A berregés olyan hangosan zúgott a lány fülében, hogy nem lehetett benne biztos.
- Micsoda? - Hermione alig kapott levegőt, és a döbbenettől minden tagja elzsibbadt. - Mit mondtál?
Harry már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor szakadó ruha reccsenése hallatszott. A fiú talárjának ujja kiszakadt a lány kezéből, ahogyan az várható volt, és ezt Hermione is nagyon jól tudta. Látta, hogy Harry szemei elkerekednek a rémülettől, aztán zuhanni kezd, és csak zuhan, zuhan egyre messzebb tőle, le az áthatolhatatlan sötét mélységbe.

(Fordította: Logell)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 10. fejezet