Draco Dormiens

(Cassandra Claire)

X.

Az Epiciklikus Mágia Rejtelmei

Harry öntudatlanul zuhant lefelé, és miközben zuhant, álmodott. Álmában egy kerti partin vett részt a Weasleyéknél. Ott volt Mr és Mrs Weasley és az összes gyerekük. Charlie-t égésnyomok tarkították, mint mindig, Bill Fleurrel volt, akivel már nagyjából egy éve együtt járt, Fred és George pedig robbantósdit játszott Ronnal és Ginnyvel egy zöld, gyékényből font asztalkán a sarokban.
Draco Malfoy is ott volt, egy terebélyes tölgyfa árnyékában állt, teniszruhát viselt és roppant elégedettnek tűnt. Egy karcsú, sárga ruhás lánnyal beszélgetett, aki hatalmas, fehér kalapot viselt.
Meghaltam? - tűnődött Harry. - Ez lenne a mennyország? De ha igen, akkor vajon mit keres itt Malfoy?
A lány, aki eddig Dracóval beszélgetett, most hirtelen megfordult, majd kezében teniszütőt lóbálva elindult felé a füvön át. Harry azonnal felismerte benne Hermionét, és rájött, hogy a lány ugyanezt a sárga ruhát viselte akkor is, amikor együtt nyaralt vele és a szüleivel. Már akkor is tetszett neki.
- Szia Harry! - szólította meg.
- Hermione - nyögte ki Harry válaszképp, miközben közelebb lépet. - Azt hiszem, leestem.
- Úgy érted, belém estél? - kérdezte a lány döbbenten.
- Nem, úgy értem, hogy zuhanok - felelte. - Száguldok a levegőben lefelé. Még a gyomrom is felkavarodott.
Hermione arcán a döbbent kifejezést felváltotta a düh.
- Te nem vagy normális, Harry Potter! - mondta, miközben felemelte a kezét és durván fejbe vágta a teniszütőjével.
Harry fájdalmában felkiáltott.
- Ezt meg miért csináltad? - rivallt rá. - Elárulnád?
- Hé! - szólalt meg a fülében egy hang. Egy hang, ami nem a lányé volt. - Harry! Nyugodj meg!
- Talán a zuhanástól megzavarodott - mondta egy másik, aggódó hang.
- Harry? - hallotta ismét a korábbi hangot. - Harry, gyerünk, ébredj! - És ezúttal fel is ismerte a beszélőt. Kinyitotta a szemét és el sem akarta hinni, amit lát.
A kocsi hátsó ülésén feküdt, Ron Weasley pedig fölé hajolt, és habár nagyon sápadtnak tűnt, úgy vigyorgott, mint egy eszelős. George ült a vezetőülésen, Fred pedig mellette. Mindketten hátrafordultak, úgy bámultak rá, ami elég nagy baj lett volna, ha a jármű épp mozgásban van, ám az nem mozgott, csupán lebegett. A semmiben.
Harry villámgyorsan felült.
- Mi-mi ez? - dadogta. - Hogyan? Ti? Itt? És a kocsi?
- Úgy bizony - felelte George. - Mi. Itt. És a kocsi.
- Remek érzéke van a dolgok lényegi részének meglátásához, nem? - jegyezte meg Fred.
Harry újra nekigyürkőzött:
- De mégis hogyan...?
- Elkaptunk, miközben zuhantál - magyarázta George lelkesen. - Életem legklasszabb élménye volt.
- Még jó, hogy apa nyitható tetejűvé alakította a kocsit - tette hozzá Ron.
- Én pedig sínbe tettem a karodat - szólt közbe Fred pálcáját az ujjai közt forgatva. - Úgyhogy gond egy szál se.
- De hát mit kerestek itt? - csodálkozott Harry. - Ne mondjátok, hogy csak úgy kölcsönvettétek apátok kocsiját egy éjféli kiruccanásra, és véletlenül kiszúrtátok, amint éppen zuhanok lefelé egy szikláról.
- Nem egészen - mondta Ron. - Emiatt jöttünk - tette hozzá, miközben benyúlt a zsebébe, előkotort egy gyűrött papírdarabot és Harry ölébe dobta. - Számíthatsz rá, hogy ezért még számolunk - jegyezte meg. - De mivel épp most estél le egy szikláról, egy ideig még békén hagylak.
Harry csodálkozva hajtogatta szét a papírt. Egy HARRY POTTER címzéssel ellátott levelet tartott a kezében, és kétszer is el kellett olvasnia, mire felfogta az értelmét.
- De hiszen ez a váltságdíj-követelés! - mondta elképedve. - Amit Féregfark írt nekem arról, hogy elfogták Siriust. - Csodálkozva meredt Ronra. - Hogy került ez hozzád?
- Harry, te nagyon hülye! - nyögte Ron, és olyan arcot vágott, mintha kételkedne a barátja épelméjűségében. - Természetesen kibontottam a postádat. Mi mást tehettem volna? Te és Hermione szó nélkül eltűntök, és csak egy zavaros üzenet vár tőle - majd szólj, hogy mutassam meg, - amiben azt írja, hogy valami mentőakcióra indult veled, és hogy ne mondjam el senkinek. Elég egyértelmű volt, hogy valami zavaros ügybe keveredtetek, úgyhogy mikor másnap egy gyanús fekete madár érkezett egy neked címzett levéllel, természetesen kibontottam.
- És micsoda szerencse, hogy megtette! - szólt közbe Fred.
- Rögtön megmutattam Frednek és George-nak is, aztán hazaugrottunk apa új kocsijáért, amit a Varázsvicc Vállalatból összejött pénzből vett, és persze rögtön megbűvölte, hogy repüljön. Megzsaroltuk, hogy beáruljuk anyánál, úgyhogy muszáj volt ideadnia. Aztán a váltságdíj-követelő levél utasításai alapján idejöttünk - magyarázta Ron sugárzó arccal. - Megjegyezném, hogy éppen időben, mert amikor berepültünk a birtok fölé, rögtön láttuk, hogy, ott lógsz a szakadék szélén, és csak Hermione tart. Mit ne mondjak, elég sokkoló volt. Aztán leestél és csak zuhantál lefelé. Gondolhatod, hogy megijedtünk! Úgyhogy George rögtön a gázra taposott, kilőttünk lefelé és alád kormányoztuk a kocsit, hogy elkapjunk. - Ron elégedetten felsóhajtott. - Jobb volt, mint a Vronszkij-féle műbukás!
Harry nem osztozott Ron lelkesedésében. Ehelyett a kezébe temette az arcát.
- Oh - nyögte. - Hermione... Te jó ég!
- Akkor is az ő nevét kiabáltad, amikor nem voltál magadnál - közölte George olyan hangon, mintha egy rendkívül fontos információt osztana meg velük.
- Volt egy álmom, amiben egy teniszütővel püfölt - motyogta Harry az ujjai között.
- Na persze - morogta Ron, aki természetesen egy szavát sem hitte.
- Vissza kell mennünk az ösvényhez - aggodalmaskodott Harry. - Hermione és Sirius valószínűleg azt hiszik, hogy meghaltam. Malfoy pedig... ő megszökött...
- Erről jut eszembe! - kapott a fejéhez Ron. - Hermione egy csomó mindent összezagyvált a levelében Malfoyról is. Mondd csak, miben töri a fejét már megint?
- Csak vigyétek fel a kocsit - kérte Harry. - Útközben mindent elmondok.

*

Eltartott egy kis ideig, mire felemelkedtek a verem tetejéig. Az úton Harry elmesélte az elmúlt néhány nap eseményeit a kocsi többi utasának. Fred és George nagyszerű hallgatóságnak bizonyult; mindig a kellő időben húgattak, ujjongtak, vagy éppen felhördültek. Ron azonban egészen mással volt elfoglalva.
- Hermione megcsókolta Malfoyt? - kérdezett vissza, miután Harry befejezte a mondókáját. - Draco Malfoyt?
- Csak egyszer - mondta Harry. - Legalábbis amennyire én tudom - tette hozzá összehúzott szemöldökkel.
- Hermione megcsókolta MALFOYT? - ismételte Ron hüledezve.
- Említettem már azt a hatalmas és félelmetes démon-kart? - sóhajtotta Harry.
- Igen - felelte Ron. - Na de Hermione...
- Ó, fogd már be, Ron! - fakadt ki George. - Megfájdul tőled a fejem.
- De hát ez nem vall rá! - csodálkozott Ron. - Azt hittem... úgy értem, tudod... te meg ő... - folytatta Harryre pillantva, de az arckifejezése láttán sietve hozzátette: - Lehet, hogy tévedtem.
- Itt vagyunk - mondta George. És valóban ott voltak, egy szinten az ösvénnyel. A Weasleyk rögtön ki is ugrottak a kocsiból, Harry pedig kissé remegő lábakkal követte őket.
Először úgy tűnt, mintha csak egy ember ülne az úton. Aztán ahogy közelebb értek, rájöttek, hogy Sirius a karjában tartja Hermionét, aki a férfi vállára borulva zokog. Hermione ritkán sírt, és Harry még sohasem hallotta őt így sírni. Egyszerre volt ijesztő, reményvesztett és fájdalmas. Harry indult volna hozzá, de a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának. Elbotlott, George azonban elkapta.
- Óvatosan, Potter - mondta, miközben Harry továbbindult.

*

George hangjára Sirius felpillantott. Amikor meglátta Harryt, elkerekedett a szeme a döbbenettől, aztán széles mosoly ült ki az arcára. Finoman Hermione vállára tette a kezét és eltolta magától a lányt.
- Öhm... Hermione... Hermione! - szólongatta, majd a lány álla alá tette a kezét, és elfordította a fejét az adott irányba. Hermione követte a pillantását, és végre észrevette...
Ron?
Meg sem fordult a fejében, hogy kerülhetett ide Ron, csak felkiáltott, talpra szökkent és a nyakába vetette magát. Arcát a fiú ingébe fúrta, majd hisztérikus zokogásban tört ki.
- Ron! Jaj, Ron! Harry meghalt! Annyira sajnálom! Az én hibám, pedig tényleg próbáltam...
Ron megsimogatta a lány fejét.
- Azt mondod, hogy meghalt? - kérdezte, és hangjában nyoma sem volt szomorúságnak. - Nos, ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie.
Hermione egy kicsit hátrébb húzódott, majd kétkedő pillantást vetett rá.
- Tessék?
- Hát Harry elég veszélyes életet élt - folytatta Ron nem törődve a lány arcára kiülő döbbenettel. - Nem gondolod? Úgyhogy nincs más hátra; egész hátralévő életünkben azon kell munkálkodnunk, hogy a varázslóvilág emlékezete örök időkre megőrizze Harry emlékét. Talán állíttatnunk kéne neki egy emlékművet. Valami hatalmas márványtömb kellene, a tetején a mi kedvenc kis szemüveges törpénk szobrával. Fred és George állhatná az anyagi részét. - A lány arckifejezésének láttán Ron végül megkönyörült rajta és abbahagyta. - Hermione, ne légy már ilyen mamlasz! - vigyorodott el. - Nézz már oda!
Ahogy Hermione megfordult, meglátta az őrült módon vigyorgó Fredet és George-ot. Köztük pedig szakadt ruhákban, égnek meredő hajjal, elgörbül szemüveggel, de kétségkívül elevenen ott állt... Harry.
Hermione térdei felmondták a szolgálatot, ő maga pedig lezuttyant a földre.
A következő másodpercben Harry (elég durván) félrelökte Ront az útból, majd levetette magát a lány mellé.
- Hermione - suttogta, miközben átölelte. - Sajnálom... annyira sajnálom... Ron egy idióta. - Megfordult és ránézett a barátjára. - Ron, egy idióta vagy! - közölte vele, mire a fiú forgatni kezdte a szemeit. - Jól vagyok - folytatta Harry visszafordulva a lányhoz. - Ne sírj!
De Hermione nem is sírt igazán - sokkal inkább csak zihálva vette a levegőt, mintha nem kapna belőle eleget. Harry a karjában tartotta, ő pedig belékapaszkodott és a fejét a vállába fúrta. A fiú Ronra pillantott a lány feje fölött és segélykérően tátogta: Mit tegyek?
Ron úgy tett, mintha megsimogatná egy láthatatlan ember fejét, Harry pedig megfogadta a tanácsát, mire a lány zihálása némileg halkult.
A Weasley ikrek fejcsóválva nézték Harryt és Hermionét, akik úgy fogták egymást, mintha vége lenne a világnak.
George felsóhajtott.
- Nézz rá - mondta halkan. - Itt van élete legnagyobb lehetősége: "Hé, visszatértem a halálból!", és nem használja ki!
- Kretén - bólogatott beleegyezően Fred.
- Én azért örülök, hogy él - mondta Ron, aki eddig csendben figyelt.
- Én is - felelte George. - Jövő héten meccsünk lesz a Mardekár ellen. Nélküle lemostak volna minket a pályáról.

*

Senki nem akart a keskeny palló közelében maradni, ahonnan Harry leesett (még ha nem is történt semmi baja), főleg nem Hermione, így hát beszálltak a kocsiba és visszatolattak a dombtetőre, ahol egy kisebb facsoport közepén leparkoltak. Sirius ezután egy igen meglepő bejelentést tett.
- Nem megyünk el innen - közölte határozottan.
- Rendben - vágta rá George. - Lógunk itt egy kicsit, aztán tábortüzet gyújtunk, mályvacukrot pirítunk és megvárjuk, amíg a Sötét Nagyúr visszatér és megöl bennünket!
- Nem megyünk el Draco nélkül - helyesbített a férfi.
- Ugyan már, Sirius - csattant fel Ron felháborodottan. - Hat éve álmodozom arról, hogy egy szörnyű és sivár vidéken hagyom Malfoyt, ami tele van hatalmas pókokkal, és most, hogy végre itt lenne a lehetőség, el akarod rontani az örömömet?
- Azok az ő hatalmas pókjai, Ron, nem fogják bántani - mutatott rá a lényegre Harry.
- Semmi sem lehet tökéletes - vonta meg a vállát Ron.
- Siriusnak igaza van - kapcsolódott be a beszélgetésbe Hermione is.
- Még szép, hogy te így gondolod! - csattant fel Ron. - Azok után, hogy lépten-nyomon Malfoyjal csókolózol, nem csoda, hogy meg akarod menteni a hitvány bőrét! Te... te rossz lány vagy, Hermione! A gonosszal enyelegsz!
Hermione elképedve forgatta a szemeit.
- Ron! Az ég szerelmére!
Sirius összefonta a karját a mellkasán.
- Draco nélkül nem megyek sehová - jelentette ki.
- Veled is csókolózott? - kérdezte George. - Mert azt mondják, hogy Malfoy képes lenne rá.
Harry megfordult és elnézett a kúria irányába.
- Nem fog velünk jönni, Sirius - mondta.
- Higgyétek el, nagy hiba volna, ha még esélyt sem adnánk neki - szólt közbe a férfi.
- Hiba? - fakadt ki Ron dühösen. - Hiszen az első adandó alkalommal ellenetek fordult és hátba szúrt benneteket, nem?
- Csak mert Voldemort Veritas átkot szórt rá - jegyezte meg Sirius élesen.
Harry és Hermione egyszerre kezdtek el beszélni, de a férfi felemelte a kezét, hogy csendre intse őket.
- Nem Draco mondta el - folytatta. - Magamtól jöttem rá. És nem akartam elmondani nektek, mert úgy gondoltam, hogy ez az ő dolga, de mégiscsak meg kellett tudnotok. És szeretném én azt látni, hogy te, Ron - tette hozzá egy dühös pillantás kíséretében, - hasonló helyzetben ugyanúgy tudnád-e tartani magad, mint ő.
Hermione és Harry ugyanazzal a rémült és bűntudatos kifejezéssel néztek egymásra. Aztán Siriushoz fordultak.
- De hát miért nem mondta el nekünk? - kérdezte a lány. - Azt állította, hogy Voldemort nem kínozta meg, hogy beszédre bírja.
- A Veritas átok nem kínzás - felelte Sirius. - A szó szoros értelmében legalábbis.
- Hogy lehet ennyire makacs?! - fakadt ki dühösen Harry.
- Tudnék még említeni hozzá hasonlót - nézett rá a férfi.
Harry a cipőjét bámulta.
- Menj el érte, Sirius - mondta.
- Ugyan már, gondolkozzatok - ellenkezett George. - Mégis hogy találjuk meg?
Sirius az orrára mutatott.
- Elfelejted, hogy én egy kutya vagyok - mondta. - Tudom követni a szagát. Gyorsan utolérem.
- Ez elég bizarr és zavarba ejtő - mondta Fred. - Ugye, tisztában vagy vele?
- De ugyanakkor nagyon hasznos is - felelte Sirius. - Ti öten maradjatok itt. Húsz percig keresem, utána visszajövök. Van egy olyan érzésem, hogy nem jutott túl messzire.

*

- Kérdezhetek valamit, Harry? - szólalt meg Ron. Harry és a három Weasley a kocsi körül álltak, ami a szakadék szélétől nem messze parkolt. George szerint az autó furcsa hangokat adott ki, így ő és Fred a motorháztető alatt matattak, hátha rájönnek a zaj okára. Ételt is hoztak magukkal, és Harry épp egy lekváros szendvicset tömött a szájába két korty sütőtöklé között.
- Persze - vágta rá teli szájjal.
- Elmondod valaha is Hermionénak, hogy mit érzel iránta?
Harry kis híján megfulladt a sütőtöklétől.
- Mi?
Idegesen körbepillantott. Hermione fáradtságra hivatkozva a szendvicsével és az üdítőjével együtt elvonult a tisztás szélére és leheveredett a fűbe.
- Jól hallottad - felelte Ron. - Te hülye tökfilkó, az arcodra van írva! Elmondod neki valaha is?
Fred és George is kimásztak a motorháztető alól, és nagy érdeklődéssel hallgatták a beszélgetést.
Harry az üdítőjére meredt.
- Már elmondtam neki - bökte ki végül.
- Mikor? - kérdezte Ron.
- Amikor leestem a szikláról - felelte Harry. - Épp mielőtt leszakadt volna a talárom ujja. Elmondtam neki, hogy szeretem.
- Igazán hatásos végszó - mondta Fred őszinte ámulattal.
- Ja, szinte sajnálom, hogy megmentettünk - fűzte hozzá George. - Soha az életben nem felejtett volna el téged, ha ez lett volna az utolsó dolog, amit mondasz neki.
- Persze. Pont arra vágyom, hogy Hermione így emlékezzen rám a hátralévő életében - húzta el a száját Harry. - A srác a feneketlen árokból.
- Még mindig jobb, mint a srác, aki elszalasztotta a lehetőséget - jegyezte meg Ron. - Vagy mint a srác, aki csak állt, mint egy idióta és nézte, ahogy a lány lelép Malfoyjal.
Harry kiöntötte a töklevét.
- Ezzel nem segítesz - mondta. - Egyébként is, azt sem tudom, hogy hallotta-e egyáltalán.
- Hát ezt csak egyféleképpen derítheted ki, nem igaz? - nézett rá Ron.

*

Sirius gyorsan haladt az ezüst-sötétbe öltözött kerten át, és kikerült mindent, ami akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatta volna. Annak ellenére, hogy szinte biztos volt benne, hogy kutya-alakban biztonságban van, nem akart belerohanni semmibe, ami lelassíthatta volna.
A megérzése, hogy Draco nem jutott messzire megerősítést nyert, amikor néhány komoran és kísértetiesen álló fa közelébe ért. Ekkor visszaváltozott emberré és lehajtott fejjel bebújt az alsó ágak alá.
Draco hátát egy fa törzsének vetve ült. A lábait felhúzta, a fejét a térdén nyugtatta. Siriusnak valahogy Narcissa jutott róla az eszébe, talán mert olyan sebezhetőnek tűnt, a haja pedig ezüstfehéren csillogott a holdfényben.
Ahogy Sirius közelebb ért, Draco előrántotta a pálcáját, és a férfira szegezte.
- Ne jöjjön közelebb!
- Én vagyok az - mondta Sirius nyugodt hangon.
- Tudom, hogy maga az - vágta rá Draco, miközben felemelte a fejét. - És azt mondtam, hogy ne jöjjön közelebb.
Sirius belenyúlt a zsebébe, előhúzta a pálcáját és letette a földre. Draco gyanakodva szemlélte a műveletet.
- Jók a reflexeid - mondta a férfi, miután fölegyenesedett. - Ugye, benne vagy a Mardekár csapatában? Milyen poszton játszol?
- Fogó vagyok - felelte Draco.
- Terelőnek kéne lenned - jegyezte meg a férfi. - Mert erős is vagy.
- Maga a második ember az elmúlt két napban, aki ezt mondja - morogta Draco közömbösen. - Egyébként mit keres itt? Gondolom, nem azért jött utánam, hogy a sportról beszélgessünk.
Sirius leült és a Dracóval szemközti fának támasztotta a hátát. A fiú továbbra is sakkban tartotta őt a pálcájával.
- Azt hiszem, csak el akartam mondani neked - kezdte Sirius, - hogy emlékeztetsz valakire, akit még a Roxfortból ismertem.
- Tényleg? - kérdezte Draco, de a hangjában nem sok érdeklődés csendült. - Kire? Az apámra?
- Nem - felelte Sirius. - Saját magamra.
Draco kurtán felnevetett.
- Ezt nem hiszem el - mondta. - Magára? De hiszen maga volt Harry apjának a legjobb barátja! Az apám mindent elmondott magáról és James Potterről. Mindketten griffendélesek voltak és tipikus jófiúk. Ugyanúgy... mint... Harry - bökte ki végül.
- James talán valóban az volt - felelte Sirius. - De én világ életemben vásott kölyök voltam, amolyan igazi rosszfiú. A szüleim... nos, erről inkább ne beszéljünk. Legyen elég annyi, hogy nem volt olyan boldog gyerekkorom, mint Jamesnek. Elsős korunkban szobatársak lettünk a Griffendélben, és én utáltam őt.
- Utálta őt? - Kezdte felkelteni Draco érdeklődését a dolog.
- Bizony. Kitűnő tanuló volt és szörnyen rendes, ráadásul remek kviddicsjátékos, mindenki szerette, és úgy tűnt, a legkisebb erőfeszítésébe sem kerül, hogy jó legyen. Én viszont, ha az ösztöneimet követtem, abból általában nem sült ki semmi jó. Állandóan verekedésekbe keveredtem. Össze se tudnám számolni, hányszor vertem meg Perselus Pitont, ráadásul néha ok nélkül. Na jó, sosem volt rá igazi okom azt leszámítva, hogy egy nyálas kis féreg volt, és én ki nem állhattam. Dumbledore kétségbe volt esve miattam.
Dracónak leesett az álla.
- Összerúgta a port Dumbledore-ral?
- Számtalanszor - felelte Sirius.
- Most azt ne mondja - vágott közbe Draco, - hogy egy szép napon James kimentette magát a halál torkából, maga meg rájött, hogy micsoda remek srác, és aztán életre szóló barátságot kötöttek.
- Nem - felelte Sirius. - Valójában úgy történt, hogy egy nap végül annyira felhúztam, hogy bemosott nekem egyet. Én meg persze visszaütöttem. Az igazgat megvallva laposra vertük egymást. Dumbledore pedig megtiltotta Madam Pomfreynak, hogy begyógyítsa a sebeinket és a zúzódásainkat, így a rég bevált módszerrel kellett meggyógyulnunk, ráadásul összezártak bennünket a gyengélkedőn. Amikor kijöttünk, már barátok voltunk, és azok is maradtunk.
- Szóval azt mondja, hogy verjem ki a szuszt Harryből? - kérdezte Draco, és az arcán átsuhant az árnyéka régi vigyorának. - Mert az ilyesfajta tanácsokat nagyon tudom értékelni.
- Ha a barátságát akarod kivívni, ez meglehetősen szokatlan módszer lenne. De valóban ez az, amit akarsz?
- Nem - mondta Draco. - A francba! - eresztette le a pálcáját. - Fogalmam sincs.
Sirius nem mozdult.
- Rengeteget tanultam magamról az Azkabanban - mondta. - Jamesen is sokat gondolkoztam. Rájöttem, hogy azért voltunk olyan nagy ellenségek, és később azért lettünk olyan jó barátok, mert annyira hasonlítottunk egymásra. Mindketten büszkék voltunk. Makacsok... Elszántak...
Draco újra elvigyorodott, ám ezúttal kissé őszintébben.
- Mióta ment át a kutyaember lelki segélyszolgálatba? - kérdezte.
- És ellenszenvesek - tette hozzá Sirius. - Ezt kifelejtettem.
- Látom már, mire akar kilyukadni - jegyezte meg Draco. - De én nem vagyok olyan, mint Harry. Tudnék róla, ha olyan volnék. Amikor a Százfűlé-főzet hatása alatt álltam... az olyan volt, mintha valaki felkapcsolt volna egy lámpát a fejemben, és beláttam volna az agyam minden egyes zugát. Tudtam, mit miért teszek, tudtam, mit akarok, tudtam, mi a helyes, és azt akartam tenni. Most viszont... - csettintett az ujjával - ennek nyoma sincs.
- Szóval azt mondod - kezdte óvatosan Sirius, - hogy amikor Harry egy része benned volt, jó tudtál lenni minden erőfeszítés nélkül is. Most viszont törekedned kell rá. Mint a legtöbbünknek.
- Ne prédikáljon nekem - mondta Draco. - Mert azt utálom - tette hozzá, de nem látszott mérgesnek. Inkább szomorúnak tűnt, és így még inkább hasonlított Narcissára; ugyanaz a sápadt, melankolikus szépség áradt belőle. - De továbbra sincs értelme annak, hogy visszamenjek magával - folytatta. - Utálnak engem.
- Nem, nem utálnak téged. Harry sem utál, Hermione pedig egészen biztos, hogy nem utál.
Draco Siriusra kapta a tekintetét.
- Mondott valamit?
- Ha tudni akarod, hogy mit gondol Hermione, őt kell megkérdezned - felelte a férfi. - Hidd el, ő őszinte lesz hozzád.
Draco Siriusra sandított.
- Miért olyan rendes velem? - kérdezte.
- Már megmondtam - válaszolta a férfi. - Hasonlítasz rám. És emellett, azt hiszem, Harrynek szüksége van rád.
- Harrynek nincs olyasvalakire szüksége, mint én.
- Ez az, amiben tévedsz - rázta meg a fejét Sirius. - Jobban szüksége van rád, mint ahogy azt gondolnád. Most pedig induljunk - mondta, miközben kinyújtotta felé a kezét. Draco elfogadta, Sirius pedig felhúzta őt a földről, és közben hozzátette: - De azt azért jobb, ha tudod, hogy itt vannak a Weasleyk is.
- Na, ők aztán biztos, hogy utálnak - jelentette ki Draco szilárd meggyőződéssel.
- Nem, ők sem utálnak - ellenkezett Sirius, de aztán meggondolta magát: - Na jó, talán mégis. De ahogy egy bölcs ember mondta nekem egyszer: "Ha egyetemes népszerűségre pályázol, nagyon sokáig fogsz még itt kuksolni."

*

- Hermione! - hallatszott Harry hangja. A lány kinyitotta a szemét és felnézett. Egy Harry formájú ködös árnyék vetült rá háttérben a csillagos éggel. Néhány másodpercig csak mosolygott rá - olyan volt, mint az álmaiban, így azt hitte, hogy félig még alszik. Habár az álmaiban Harry sosem volt ilyen ideges.
- Harry - mondta, miközben felült. - Minden rendben?
- Igen - válaszolta a fiú, és furcsa arckifejezéssel meredt a lányra. - Sétálunk?
- Merre?
- Csak egy kicsit odébb - felelte. - Nem akarom, hogy mások is halljanak.
- Oké - bólintott a lány, majd felállt és követte Harryt, aki elindult a szakadék mentén, maga mögött hagyva az autót.
- Csak meg akartam köszönni - mondta a fiú egy idő után, - hogy megmentetted az életemet.
- Nem sikerült, Harry. Hiszen leestél - szabadkozott Hermione.
- Ha nem tartottál volna addig, ameddig csak bírtál, Ron és a többiek elkéstek volna. Egyébként azt hallottad, amit mondtam neked?
- Mit? - A lányt szemlátomást váratlanul érte a kérdés. - Mikor?
Harry megtorpant és ránézett. Az arcára árnyék vetült, csak a hold fénye festett rá ezüstös csíkokat. A legismertebb arc volt ez Hermione számára a világon, és mégis valahogy a legkevésbé ismert. Ránézve ismét olyan érzése támadt, mintha Harryn kívül nem is létezne más ezen a világon.
- Mielőtt leestem - folytatta a fiú, - hallottad, hogy mit mondtam?
- Azt hiszem, azt mondtad, hogy szeretsz - felelte Hermione, és elnézett Harry válla fölött. - De lehet, hogy rosszul hallottam.
Hosszú csend telepedett rájuk. Aztán a fiú így szólt:
- Igen, azt mondtam.
A lány szívverése felgyorsult, és zavarában lebámult a fűre.
- Tudom, hogy szeretsz, Harry - mondta. - Hiszen a legjobb barátod vagyok. Gondolom, így értetted.
- Tudod jól, hogy nem így értettem - felelte Harry lehalkítva a hangját.
- Megmondtam - nézett fel a lány. - Megmondtam, hogy ezt a témát nem fogom még egyszer kitárgyalni veled.
- Akkor ne szólj semmit - felelte Harry. - Csak hallgass meg.
Hermione felemelte a fejét és újra ránézett. És megint azt a bizonyos kifejezést látta megjelenni a fiú arcán: Az elszántságot. Harry mindig így nézett, amikor valami iszonyú próbatétel előtt állt; például ha meg kellett küzdenie egy magyar mennydörgővel, vagy le kellett győznie a Sötét Nagyurat, vagy éppen be kellett vallania Hermionénak, hogy mit érez iránta. Idegesen rágta a szája szélét, a lány pedig úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna.
- Szeretlek - mondta ki a fiú. - És nem csak egyszerűen szeretlek, hanem szerelmes vagyok beléd. Már jó ideje, csak eddig nem tudtam... nem voltam biztos benne.
Hermione csak állt ott. Úgy érezte, mintha kilépett volna a testéből, és az igazi Hermione ott lebegett volna valahol a feje fölött, és egy kívülálló szemével nézte volna az eseményeket.
Harry aggodalmas arccal hozzáfűzte:
- Azt hiszem, most következik az a rész, amikor boldogan a nyakamba ugrasz és megcsókolsz.
- Jó ideje? - hallotta Hermione a saját hangját. - Mit értesz azon, hogy jó ideje?
Harry zavartnak tűnt. Nyilván nem volt felkészülve a kérdésre.
- Én... én azt hiszem... úgy értem, kábé két éve tudom. És lehet, hogy már korábban is így volt, csak nem tudtam róla. De emlékszem, hogy mikor jöttem rá: Nyaralni voltunk a szüleiddel, és azt a sárga ruhádat viselted - igaz, hogy nem volt olyan csinos, mint az, ami most van rajtad, de... - Harry felvillantott egy aggodalmas mosolyt, - olyan gyönyörű voltál.
Hermione emlékezett rá. Azért vette fel azt a sárga ruhát, mert két hónap után akkor találkoztak először, és azt remélte, hogy talán tetszeni fog neki. De Harry semmit sem mondott rá, az égvilágon semmit.
- Tavaly - mondta lassan a lány, - elmondtam neked, hogy szeretlek. És te azt felelted, hogy a barátságon kívül nem érzel irántam mást.
- Nem akartam tönkretenni a barátságunkat. Azt hiszem, féltem.
- Féltél? - visszhangozta a lány. - Tudod te, hogy mit tettél velem, Harry? Tudod, min mentem keresztül? Az volt életem legrosszabb pillanata, amikor kimondtad, hogy nem szeretsz! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy csak... - A hangja remegett a dühtől. - Hazudtál nekem, Harry. Ráadásul pont egy ilyen dologban.
Harrynek leesett az álla.
- Sosem akartalak bántani - tiltakozott. - Én csak... Nem hittem, hogy ez működne köztünk, érted? Azt hittem, túl különbözőek vagyunk. És azt hittem, ha megpróbálom Chóval...
- Ez a különbség kettőnk között - vágott közbe Hermione. - Én sosem próbáltam volna valaki mással rajtad kívül.
- Én most próbálom veled - felelte Harry, és láthatóan minden erejével igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
- Ami sosem történt volna meg, ha nincs Draco. Ha ő nem lett volna, sosem jut el az agyadig, hogy talán elveszíthetsz. Azt hitted, hogy csak ülök és várom, hogy egy nap majd érdeklődést mutatsz irántam, mint... mint valami ottfelejtett poggyász?
- Poggyász? - Harry elfehéredett a döbbenettől.
A lány összefonta a két karját, és szikrázó szemekkel meredt rá. Csak úgy fortyogott benne az értelmetlen düh, és hiába tudta, hogy nincs rá semmi oka, mégsem volt képes fékezni. A fiú arcára kiülő kifejezés pedig csak még inkább feldühítette. Látszik, hogy idáig szörnyen biztos volt a dolgában. Szörnyen biztos...
- Nincs szükség rá, hogy ilyeneket mondj - szólalt meg végül Harry. - Elég, ha megmondod, hogy nem szeretsz viszont.
- De én szeretlek, Harry, nagyon is! - felelte a lány. - Jobban szeretlek bárminél. Annyira szeretlek, hogy az már megrémít.
- Akkor miért?
De ő csak megrázta a fejét.
- Nem akarok többé rettegésben élni - mondta, majd tétován elindult vissza a kocsi felé.
- Hermione! - szólt utána Harry reménytelenül.
A lány megtorpant, de nem fordult vissza.
- Ő nem szeret téged úgy, ahogy én - hallotta a fiú hangját a háta mögül. - Ő nem ismer téged úgy, ahogy én.
- Nem - felelte a lány. - És nem is tud úgy megbántani, mint te - vágta rá, és azzal otthagyta őt.

*

- Soha többé nem fogadom meg a tanácsaidat - vetette oda Harry Ronnak, miközben beült a kocsiba a Weasleyk mellé. Hermione, aki még mindig nem akart szóba állni vele, egy kicsit távolabb álldogált és elnézett a kúria irányába.
Ron arcáról eltűnt a vigyor.
- Mi...?
- Utál engem - jelentette ki Harry határozottan.
Ron, Fred és George teljesen elképedtek. Úgy látszik, ők még Harrynél is biztosabbak voltak a lány érzéseiben.
- Hermione nem utál téged - mondta végül George döbbent hangon.
- De igen - felelte Harry. - Na jó, talán csak olyan értelemben, hogy megvet és szívesebben látna holtan.
- De hát mit műveltél? - kérdezte Ron. - Mert valamit csak tenned kellett!
- Kösz a bizalmat, Ron - mondta Harry síri hangon.
- Én csak úgy értettem...
- Igyál egy kis sütőtöklevet - ajánlotta Fred odanyújtva neki egy üveget.
- Nem akarok sütőtöklevet - felelte Harry. - Vodkát akarok. Van vodkátok?
Ron szánakozva megrázta a fejét.
- Csak sütőtöklé van, sajnálom.
- Meg motorolaj - mondta George. - Kérsz egy kis motorolajat?
- Hát igen - jegyezte meg Harry ugyanolyan síri hangon. - Padlót fogtam.
- Hé, nézzétek! - mutatott előre Fred. - Ott jön Sirius. És vele van Malfoy is.
- Tévedtem - szólt közbe Harry. - Lehet még ennél mélyebbre is zuhanni.
Azzal vonakodva fölegyenesedett. Sirius és Draco valóban feléjük tartottak. A varázsló ezúttal emberi alakját öltötte fel, Draco viszont még mindig ugyanúgy nézett ki, ahogy Harry utoljára látta.
A Weasleyk kiugrottak a kocsiból, amikor Draco és Sirius közelebb értek. Harry sokkal lassabban követte őket. A szeme sarkából látta, hogy Hermione feléjük indul a tisztás széléről.
Így közelről nézve Draco valahogy olyan... más volt. Harry nem tudta volna megmondani, pontosan miért. Csak egyszerűen más volt.
Ron, Fred és Geroge is karba fonták a kezüket, és úgy néztek Dracóra, mintha egy időzített bomba volna, ami bármikor felrobbanhat.
- Malfoy - szólt Ron, miközben kimérten biccentett neki.
- Hello, Weasley - köszönt Draco. - Weasleyk - tette hozzá, és a tekintete végigsiklott Freden és George-on. Ezután Harryhez fordult kinyújtotta felé a kezét.
- Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életem - mondta.
Harry a felé nyújtott kézre meredt. Draco továbbra is ott álldogált higgadtan, kinyújtott karral, és Harry látta, hogy Sirius a fiú feje fölött figyelmeztető pillantást vet rá.
Végül vonakodva megadta magát és kezet fogott Dracóval.
- Szívesen - mondta.
Gyorsan elengedték egymást, azután Draco a Weasleykhez fordult.
- Figyeljetek - kezdte. - Tudom, hogy ti nem kedveltek engem... Végül is nagyon sokan nem kedvelnek engem...
- Hát ezt teljes mértékig el is hiszem - szólt közbe Ron.
- Én... - folytatta Draco, de aztán összeráncolta a szemöldökét. - A francba, Weasley, most elvesztettem miattad a fonalat.
- Épp azt ecsetelted, hogy téged senki sem szeret - sietett Fred a segítségére.
- Nem azt mondtam, hogy senki - csattant fel Draco, akinek a higgadtsága kezdett tovatűnni. Segélykérő pillantást vetett Siriusra.
- Jobb, ha ejted a témát, mielőtt még nagyon belebonyolódnál - tanácsolta a férfi.
George csettintett egyet az ujjával, mintha az eszébe jutott volna valami.
- Sirius - mondta. - Ide tudnál jönni, és vetnél egy pillantást a kocsira? Mostanában furcsán nyikorog... És arra gondoltam, mivel volt neked az a repülő motorbiciklid...
- Persze - felelte a férfi.
Azzal követte a Weasley fiúkat a kocsihoz, Harry pedig - mivel a világért sem maradt volna Hermione közelében, - velük tartott. Draco így kettesben maradt lánnyal, aki az egész vita alatt csendesen figyelt.
- Hé - szólította meg.
Hermione ránézett a fiúra, és Harryhez hasonlóan neki is úgy tűnt, hogy Draco most valahogy olyan más...
- Sajnálom - mondta neki. - Sirius említette a Veritas átkot... Én meg persze azonnal a legrosszabbat feltételeztem rólad. Teljesen rosszul ítéltelek meg. Nagyon sajnálom.
Draco megrázta a fejét.
- Nem ítéltél meg rosszul - mondta. - Azt gondoltad, hogy egy link alak vagyok, és valóban az vagyok. És nagy valószínűséggel örök életemre az is maradok.
- Talán - felelte Hermione. - De egy erkölcsös link alak. Érted, mire gondolok?
- Nem igazán - vallotta be Draco.
- Ez azt jelenti - magyarázta Hermione, - hogy még ha nem is bízom abban, hogy igazat mondasz, abban bízom, hogy jót cselekszel. Mindig.
Draco elvigyorodott.
- Ez azt jelenti, hogy a nyárra szóló meghívás még érvényes?
- Igen - felelte Hermione. - És azt hiszem, a szüleim kedvelni fognak téged, hiszen megmentetted az életemet.
- Tudod - jegyezte meg Draco, - azt mondják, ha egyszer megmented valaki életét, onnantól kezdve örökre felelős leszel érte. Úgyhogy mostantól rajtad kell tartanom a szememet.
- Ez a szabály nem tűnik valami igazságosnak - jegyezte meg Hermione.
- Minden szabály, ami azt írja elő, hogy több időt kell veled töltenem, számomra csak jó lehet - felelte Draco.
Hermione önkéntelenül is elpirult. Két fiú volt a világon, akiknek a puszta pillantása is elég volt ahhoz, hogy elpiruljon. És most mindkettő itt állt ennek a sziklának a tetején. Igaz, az egyikük nem állt szóba vele.
Draco a jelek szerint kitalálta a gondolatait.
- Harryre gondolsz - mondta.
- Volt egy komoly beszélgetésünk - hangzott a válasz. - És nem volt valami felemelő.
- Hát tényleg elég ramatyul néz ki a srác - jegyezte meg Draco.
- Te is így néznél ki, ha leestél volna egy szikláról - védekezett Hermione.
Draco rávigyorgott.
- Nem így értettem, és ezt te is tudod - felelte. - Fogalmad sincs, hogy mit akarsz, ugye?
- Mindig azt hittem, hogy Harryt akarom - motyogta a lány. - De most már nem vagyok benne biztos - sóhajtotta. - Teljesen megőrjít.
- Hagyjuk most Harryt - mondta Draco. - Igaz, hogy imádok róla társalogni, de most eszembe jutott valami.
- Micsoda?
- Még sosem csókoltalak meg így, Dracóként - felelte végignézve saját magán.
Hermione érezte, hogy ismét elpirul.
- Gondolod, hogy így... más lenne? - kérdezte.
- Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki - válaszolta Draco, és lusta, macskaszerű mosolyt villantott a lányra.
- Hermione!
Sirius hangja pengeként hasított közéjük. Hermione megfordult és látta, hogy a férfi feléjük integet a kocsiból. Harry és a Weasleyk is bent ültek már indulásra készen.
A lány visszanézett Dracóra, de a fiú nem tűnt megbántottnak.
- Semmi baj - mondta. - Lesz még elég időnk a nyáron.
Átkozottul biztos a dolgában - futott át Hermione agyán, amikor már a kocsi felé tartottak. Pont az ellentéte Harrynek. Harrynek, aki most a hátsó ülésen ült Ron mellett, és mereven bámul le az alattuk húzódó árokra.
Draco beszállt és leült Harry mellé, aki még most sem fordult meg. A lánynak viszont már nem jutott ülőhely.
- Teltház van? - érdeklődött George vidáman. - Hermione, valakinek az ölébe kell ülnöd.
Draco és Harry egyszerre kapta a lányra a tekintetét, Harry azonban rögtön el is fordult. Hermione egy bosszús pillantást vetett George-ra, majd fogta magát és beleült Ron ölébe.
- Nem tudtátok volna megnagyobbítani a teret egy kis varázslattal? - kérdezte George-ot, miközben hátratolattak.
- Nem értem, miért kellett volna - felelte a fiú könnyedén, majd sebességbe tette a kocsit, ami egy hangos durranás kíséretében kilőtt, egyenesen az ég felé. George örömujjongásban tört ki, miközben Ron hangosan panaszolta Hermione fülébe, hogy mindjárt elhal a lába, ám a lány még ebben a hangzavarban is meghallotta, hogy Harry - vélhetően fájdalmában - felkiáltott.
Amikor hátrafordult, azt látta, hogy a fiú felemelkedik az ülésből. Bár nem is ő volt az, aki felemelkedett, inkább úgy tűnt, mintha láthatatlan kezek húzták volna fel az inge nyakánál fogva, és kíméletlenül ráncigálnák hátrafelé ki a kocsiból. Harry a nyakához kapott a kezével, és próbálta visszahúzni a gallérját, hogy levegőhöz jusson.
- George! - sikoltotta Hermione. - Állítsd meg a kocsit!
Ekkor úgy háromméternyire lehettek a földtől. George hátrafordult, és amikor meglátta Harryt, elkerekedett a szeme és azon nyomban a fékbe taposott. Ennek hatására azonban Harry felrepült a levegőbe, majd nekicsapódott a kocsi hátuljának és jó hatméternyi zuhanás után földet ért.
George erre ismét beletaposott a gázba, tett egy kört a kocsival és a föld felé kormányozta. Fülsértő csattanással landoltak, majd mindannyian kiözönlöttek az ajtókon.
Amint Hermione kiugrott a kocsiból, azonnal meglátta Harryt. A fiú a földön térdelt, és a két keze hátra volt fogva.
Azután meglátta Lucius Malfoyt is, aki nagyjából másfél méterre állt Harrytől. Kinyújtott kezében pálcát tartott és egyenesen a fiú szívére célzott.
- Ti ott! - szólt oda a többieknek anélkül, hogy rájuk nézett volna. - Ne közelítsetek!

*

- Hogy talált meg minket? - kérdezte súgva Hermione Siriustól.
- Az epiciklikus mágia segítségével - suttogta Sirius, miközben aggódó tekintettel meredt Luciusra. - Úgy működik, mint egy nyomkövető.
Lucius a pálcát továbbra is előreszegezve kissé közelebb lépett Harryhez.
- Harry Potter - mondta ki a nevét.
A szőke varázsló rémesen festett. A haja össze volt kuszálva, a talárját pedig ott, ahol éppen nem szakadások tarkították, vér- és sárfoltok csúfították el.
- Elég sok bajt okoztál nekem - folytatta, majd felpillantott a többiekre, akik a döbbenettől szájtátva álltak a kocsi mellett. A tekintete elidőzött Dracón. - Mindannyian elég sok bajt okoztatok nekem.
- Hagyd őt békén, Lucius - mordult fel Sirius.
- Ugyan miért tenném? - kérdezett vissza a férfi újra Harryhez fordulva. Hermione gyanította, hogy valamiféle kötöző bűbájt használt, mert észrevette, hogy a fiú kezeit kötelek fogják össze.
- Mert nem ölhetsz meg mindannyiunkat - szólt Sirius élesen. - És ha csak hozzáérsz Harryhez...
- Miért mondod, hogy nem ölhetlek meg mindnyájatokat? - kérdezte Lucius, és a szeme őrült fénnyel villant meg. - Hiszen Malfoy vagyok! Az ereimben Mardekár Malazár vére csörgedezik!
- Ez nem igaz - szólalt meg hirtelen Harry. - Dumbledore azt mondta, hogy Voldemorton kívül nincs több leszármazottja Mardekárnak!
Lucius erre felkapta a fejét és dühösen meredt rá.
- Fel nem tudom fogni, hogy lehet az, hogy egy ilyen ostoba kölyköt minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült még megölni - mondta. - De a kudarcok sorának ezennel vége. Igaz, hogy a Mesterem magának kívánta az elpusztításod gyönyörűségét, de biztos vagyok benne, hogy a holttested látványa is boldogsággal fogja eltölteni.
Azzal Harryre szegezte a pálcáját.
- Adava...
De a torkára forrt a szó, amikor Draco előreugrott és beállt pontosan Lucius pálcája és... Harry közé. Belenézett az apja szemébe, s bár a szíve gyorsan vert, szilárdan állta a tekintetét.
Lucius összeráncolta a szemöldökét.
- Tűnj el az utamból, Draco - szólt rá a fiára ingerülten.
- Nem - ellenkezett a fiú sápadtan. - Ha meg akarod ölni Harryt, előbb velem kell végezned.
Lucius arca elborult.
- Ne légy bolond! - dörrent rá.
Harry feltápászkodott Draco háta mögött. A kezeivel babrált valamit, de Hermione nem látta, hogy mit csinál.
- Tisztában vagyok azzal, hogy hagytad volna, hogy a Sötét Nagyúr megöljön - mondta Draco még mindig az apja szemébe nézve. - De abban nem vagyok biztos, hogy képes lennél-e te magad is megtenni.
- Biztosíthatlak róla, hogy képes lennék rá - felelte Lucius. - És meg is teszem. Most pedig tűnj el az útból!
- Öld meg Dracót, és akkor Narcissát is elveszíted! - szólt közbe Sirius.
- Pofa be, Black - csattant fel Lucius, miközben a keze a nyakára vándorolt, és az ujjai összezáródtak a medál körül. Azután átemelte a feje fölött. Draco zavartan figyelte.
- A fiam vagy és az egyetlen örökösöm - fordult Lucius Dracóhoz. - Utoljára szólok, hogy tűnj el az útból!
Draco megrázta a fejét.
- Nem.
- Hát jó - felelte Lucius. - Fiatal vagyok. Újraházasodhatok. Lehet még gyerekem.
És azzal összeszorította az öklét a medál körül, belevájva a körmeit.
Draco felsikoltott és a földre zuhant, akár egy kidőlő fa. Esés közben fellökte Harryt, aki szintén elesett, Draco pedig - akinek az arca egészen elkékült, de még lélegzett, - egyenesen rázuhant.
Lucius engedett a szorításon, így Hermione láthatta megcsillanni a markában a medált, ami bár egy kissé eldeformálódott, de még nem tört el.
Még nem.
Lucius sietős léptekkel Harry és Draco felé indult. Hermione oldalra pillantott és látta, hogy a három Weasley fiú támadásra kész pálcával áll, s mindannyian a varázsló irányába céloznak.
- Ne most - súgta oda nekik a lány.
Úgy néztek rá, mintha megőrült volna.
- Várjatok - sziszegte.
Lucius közben odaért a tehetetlen halomban heverő Harryhez és Dracózoz. Lehajolt, megragadta a fiát a gallérjánál fogva, azután lehúzta Harryről, és alélt testét odébb lökte.
Harry maga alá szorult karokkal feküdt a földön és Luciusra meredt.
- Ég veled, Harry - mondta a férfi, miközben felemelte a pálcáját.
A fiú felült, és Hermione hirtelen valami ezüstöset látott megcsillanni a jobb kezében. A kard volt az, amit még a vívóteremben szerzett a kúrián. Harry egyetlen suhintással kettévágta Lucius pálcáját, azután talpra ugrott. A férfi felüvöltött és hátraesett, jobb kezének ujjaiból pedig ömlött a vér, de a másik kezében még mindig ott szorongatta az epiciklikus amulettet.
Harry Hermione felé fordult, és a lány szavak nélkül is rájött, hogy mit akar.
- Hermione! - kiáltotta. - Most!
Ő pedig célzott a pálcájával.
- Invito! - sikoltotta, mire az epiciklikus medál kiugrott Lucius kezéből és a lány felé repült. Óvatosan elkapta, majd a Weasleykhez fordult, akik még mindig Luciusra céloztak a pálcáikkal.
- Gyerünk! - kiáltotta.
- Stupor! - ordította el magát a három fiú.
Fehér fénysugarak törtek elő a pálcáikból és Lucius arcába csapódtak. Hermionénak már volt alkalma látni, milyen következményekkel jár több kábító átok együttes használata, és ez a mostani sem volt kevésbé hatásos. Lucius oldalra vágódott, neki egy fa törzsének, aztán szép csendben elterült.
Harry letérdelt Draco mellé, kezében még mindig a kardot szorongatva. Hermione és Sirius is odafutott hozzájuk, mialatt a Weasleyk Luciushoz siettek, hogy ellenőrizzék, magánál van-e, és így veszélyes-e még rájuk.
Hermione letérdelt és Draco vállára tette a kezét. A fiú arca még mindig kékes árnyalatban játszott, de a légzése szabályosnak tűnt. A lány aggódva nézett Siriusra.
- Ugye, rendbe jön? - kérdezte.
- Azt hiszem, a csak fájdalomtól ájult el - felelte a férfi csendesen.
Draco hirtelen megmozdult és kinyitotta a szemét.
- Nem - mondta. - Nem ájultam el.
- Persze - felelte Harry. - Csak úgy döntöttél, hogy pihensz egy sort a nagy izgalmak közepette.
Draco Hermionéra pillantott.
- Az apám?
- Életben van - felelte gyorsan a lány. - Elkábítottuk.
Draco hirtelen roppant fáradtnak érezte magát.
- Az jó.
Fekete árnyékok húzódtak a szemei alatt. Hermione előrenyúlt és nagyon óvatosan megérintette az arcát.
- Nagyszerűen viselkedtél - mondta. - Igazán nagyszerűen!
Draco Harryre pillantott.
- Hogy szedted le azokat a köteleket? - kérdezte.
A fiú felemelte a kardot.
- Ennek a pengéjével vágtam el őket - felelte, és Hermione észrevette, hogy a fiú csuklója néhány helyen meg van vágva, és egy kicsit vérzik is. - De ez még nem minden - tette hozzá, miközben megfordította a kardot. - Lehet, hogy az apádnak mégiscsak igaza volt, amikor azt mondta, hogy ti mind Mardekár leszármazottai vagytok. - Úgy fordította a pengét, hogy a többiek is lássák a kard markolatába, közvetlenül a zöld színű drágakövek fölé vésett szavakat: Mardekár Malazár
- Mindig is tudtam, hogy különleges vagyok - jegyezte meg Draco, majd ismét becsukta a szemét.
Harry ránézett a lányra. A mérge már elpárolgott. Csak fáradt volt, zaklatott és szomorú.
- Szép begyűjtő bűbáj volt, Hermione - mondta. - Köszönöm.
A lány bólintott, de nem bízott a hangjában annyira, hogy meg merjen szólalni.
Ebben a pillanatban odaért hozzájuk a három Weasley is. Ron jött elöl, Fred és George pedig kissé lemaradva követték, magukkal vonszolva az elkábított Luciust. Sirius felpillantott rájuk.
- Tegyétek be hátra a kocsiba - mondta.
Habár a férfi kétségtelenül úgy értette, hogy tegyék Luciust a hátsó ülésre, a fiúk nekiálltak begyömöszölni a varázslót a csomagtartóba. Sirius egy darabig nézte őket, majd megvonta a vállát és visszafordult Dracóhoz.
- Ha majd visszamentünk az iskolába - mondta a fiú hozzá intézve a szavait, - maga szépen elmeséli nekem, hogy mi is volt ez az egész medál-ügy.
- Rendben - felelte a férfi nehézkesen.
- Potter, te meg visszaadnád azt a kardot? Csak mert az nem a tiéd. Évek óta a családom tulajdonában áll.
- Malfoy - nézett rá Harry a leghalványabb rosszindulat nélkül. - Fogadni mernék, hogy a mai napig még csak nem is tudtál róla.
- Talán igen, talán nem - felelte Draco, majd Harryre vigyorgott, akinek az arca Hermione legnagyobb meglepetésére egy nagyon fáradt és nagyon kényszeredett mosolyra húzódott.
- Ahogy gondolod, Malfoy - felelte. - Ahogy gondolod.

(Fordította: Tipca & Mioni)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 11. fejezet