Draco Sinister

(Cassandra Claire)

IV.

Sárkány és üveg

Amint repültek, Draco felfedezte, hogy az epiciklikus amulett egy kissé úgy működik, mint valami iránytű. Körülbelül minden húsz mérföld után, meg kellett állnia, és leellenőriznie az irányt, míg a többiek körülötte köröztek, és nézték.
Mivel ő volt a navigátor, ő repült elöl, a többiek pedig követték: Harry volt a második, majd Ginny és leghátul Ron. Egyenesen élvezte a repülést. Pár órája berepültek egy erdős terület fölé, és azóta is a fák fölött suhantak, szinte érintve azokat. Az epiciklikus amulettből érkező húzás pedig egyre csak erősödött. Mikor egy újabb óra után megállt, és ismét megérintette az amulettet, a képek erős hullámok formájában jelentkeztek: az erdő, a leégett kastély, a kerek torony. És Hermione. Szinte biztos volt benne, hogy a látomásában szereplő erdő ugyanaz, mint amely fölött éppen repültek.
Hátranézett Harry, Ron és Ginny hármasára, akik nem sokkal mögötte lebegtek, és kis mértékben eltöltötte az önelégültség. Semmire nem mennének nélkülem. Még a nagy Harry Potter sem.
Éppen azon volt, hogy odahívja a többieket, majd közölje velük, biztos benne, hogy már közel járnak, mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, így hát lepillantott. Megdöbbenve meredt lefelé. Nehéz volt megmondani a fák terpeszkedő lombozatán keresztül, de Draco úgy vélte, egy sor sötét alakot lát, amint a fák között kanyarognak, akár egy csapat menetelő hangya. Emberek lennének? Soraik túlságosan rendezettnek tűntek egy csapat állathoz képest... nem tudta mire vélje a dolgot..
Ezért Draco előre dőlt, hogy jobban lássa, mi folyik odalent. De megdermedt, amint egy szinte perzselően hideg hullám csapott át testén. Próbálta lerázni magáról, de a hideg nem tűnt el... Ez valami olyan hideg volt, amelyet még sohasem tapasztalt, hideg, amely égette, és hasogatta belülről, akár megannyi kés. Megrémült, és Harryért próbált kiáltani, de hangját elnyomták a fejében hirtelen felhangzó kiabálások.
Nem vagy a fiam. Ezt az apja mondta, persze, hogy az apja.
Fiatal vagyok, lehet még gyerekem.
Draco megragadta a seprűjét. Nem érdekelsz, mondta makacsul az apjának, nem érdekelsz, de ekkor Lucius Malfoy hangja beleolvadt az egyre hangosabban kiabáló hangok áradatába. Olyan hangokéba, amelyeket nem ismert. Fájdalomtól terhes sikolyok hallatszottak, ahogy vérben fulladoztak, hangok, amelyekre emlékezett az álmaiból, gyötrelmesen zokogtak... de egy rekedt és dühös férfihang kitűnt a többi közül. Hazudtál nekem! Te hazudtál nekem!
Sosem hazudtam neked!
Kiabált vissza egy női hang: Csak azért hitted ezt, mivel ezt akartad elhinni!
Sajnálni fogod, hogy valaha is ezt mondtad. Ne gondold, hogy nem foglak bántani. Senki nem tud neked olyan fájdalmat okozni, mint én.
Ne! NE!
Sikoltotta az ismeretlen női hang. Mit tettél vele? Hol van? Mardekár, mit tettél vele?
Draco a fülére szorította a kezét, de a sikolyok a fejében visszhangoztak belül, és ami sokkal rosszabb volt a sikoltások hatására elöntötte őt a rettegés, a színtiszta rettegés, és fekete ködbe burkolta az elméjét. Hideg, fagyos ujjak megragadták, és lefeszítették a kezét a seprűje nyeléről, majd hátra lökték. Látta, hogy a világ fordul egyet, az ég a talpa alá kerül, és aztán, ahogy zuhant, minden elsötétült.

*

- Harry? Harry! Minden rendben?
Harry felpillantott Ronra, aki aggódó tekintettel figyelte barátját.
- Azt hiszem - felelte Harry, habár sejtette, hogy az arca sápadt és boldogtalan. - Ha nem tudnám, hogy nem, azt mondanám, dementorok voltak a környéken. - Lelassította a seprűjét, majd mikor megállt, levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.
Ron is lefékezett mellette, majd egy pillanattal később megérkezett Ginny is.
- Annyira... fázom - didergett Harry.
- Én nem érzek semmit sem - rázta a fejét Ron.
- Én sem - kapcsolódott be a beszélgetésbe Ginny. Harry visszatette a szemüvegét.
- Talán... - Elhallgatott, és az arcán meglepetés hullámzott át. - Malfoy! - szólította meg Dracót. - Jól vagy?

Ron és Ginny megfordultak, és ahogy követték Harry tekintetét, látták, amint Draco kétrét görnyed a Tűzvillámán, mintha rosszul lenne, majd elereszti a seprű nyelét, és kibillen egyensúlyából. Rémülten figyelték, ahogy Draco zuhanni kezd, majd eltűnik a fák lombjai között, a seprűjével együtt. Ginnynek elakadt a lélegzete, kezét a szájához kapta, majd megfordult, hogy Harryre nézzen - de Harry már elindult. A seprűjét egyenesen a föld felé kormányozta, mintha a Vronszkij-féle műbukást akarná bemutatni, a fák közé száguldott, s eltűnt a szem elől.
Ginny gondolkodás nélkül indult volna utánuk, de Ron megszorította a csuklóját.
- Ginny, ne...
- Ron, utánuk kell mennünk...
- Igen - felelte a fiú türelmesen. - De egyikünk sem Harry, mi nem tudunk úgy repülni, mint Harry. Csak megölnéd magad.
Kezével még mindig a húga karját szorítva előre döntötte a seprűjét, Ginny pedig követte. A lány hamarosan megértette, hogy mire gondolt a bátyja. A fák szorosan egymás mellett álltak, és csak nagyon ügyes repüléssel lehetett elkerülni az ágakba való ütközést, illetve belegabalyodást. Eszébe jutott a sebesség, amellyel Harry alámerült, és kirázta a hideg. Kérlek, add, hogy ne essen bántódása, imádkozott.
És Draco. Add, hogy vele is minden rendben legyen.

*

- Hadd mondjak el egy történetet - mondta Mardekár Malazár.
Hermione a férfi arcát figyelte, miközben az a roxforti Négyeket ábrázoló faliszőnyegre meredt. A lány nem tudta volna megmondani, hogy Hedviget, Godrikot vagy esetleg a saját képmását nézi-e. Az állkapcsa megfeszült.
- Hedvig - mondta.
Mivel nem tudta, hogy vajon hozzá beszél-e, Hermione nem mozdult.
- Együtt nőttünk fel - folytatta a férfi. - Ismertem, már amikor megszületett. Figyeltem a bölcsőjében. Öt éves voltam. Ismertem, és szerettem őt egész életében. Láttam, hogy cseperedett, hogy nőtt az ereje és bölcsessége. Nekem magamnak kevés mágikus hatalmam volt, említésre sem érdemes. Tizenöt éves koromban én voltam a család szégyene. És akkor elmondtam Hedvignek, hogy szeretem. És ő azt válaszolta, hogy ő is szeret.
Mardekár járkálni kezdett.
- Elindított bennem valamit. Felfedeztem, hogy nemcsak, hogy alkalmas vagyok a varázslásra, hanem egy páratlan erővel és hatalommal felruházott - magid vagyok. Beszéltem a bestiák és állatok nyelvét, uraltam a föld erőit, pálca nélkül tudtam varázsolni. Azonban, csak addig, míg Hedviggel voltam.
Hermionéra pillantott, a tekintete egyszerre volt szenvedélyes és szomorú. Hermionéban ismét fellobbant az a szánalom, amelyet már korábban is érzett. Együtt nőttek fel; gyerekkoruk óta szerették egymást. Mint Harry és én.
De ő minden, csak nem Harry.
- Ő volt a Forrásom - mondta a férfi. - Te talán nem is tudod, mit jelent ez. Mágia ez, annak is a legtitokzatosabb formája. Hedvig nélkül erőtlenebb voltam, mint egy csecsemő. Hedviggel az oldalamon, uralhattam volna akár világot.
- De ő nem akarta, hogy uralma alá hajtsa a világot - szólalt meg lassan Hermione. - Ugye?
- Mindent megtettem, amire kért - felelte Mardekár rekedten. - Beleegyeztem, hogy részt veszek az iskola megalapításában, mikor ő azt akarta tőlem. Hagytam, hadd vegye be Griffendélt és Hugrabugot - a két bolondot - az alapítók közé. Mindent megtettem, hogy erősebbé legyek... - hallatta sziszegő hangját. - Erős és ambiciózus fiatalokat gyűjtöttem magam köré, és kerestem azt a valakit, aki ugyanolyan Forrás lehetett volna számomra, mint Hedvig volt. De sosem találtam meg. Soha senki, csak ő. És minél jobban szükségem volt rá, ő annál jobban távolodott el tőlem. Aztán észrevettem, hogyan néz Godrikra. - Megtorpant, és ádáz tekintettel a lányra meredt. - Úgy nézett rá, mint egykor gyerekkorunkban rám nézett. Mocskos mugli születésű bolond, az volt, nem több. De tudtam, miért fordult hozzá Hedvig. Azért, mert gyenge voltam, mert nélküle egy egyszerű begyűjtő bűbájt sem tudtam végrehajtani.
Hermione erősen kételkedett benne, hogy Hedvig emiatt szeretett volna ki Mardekárból, ha egyáltalán kiszeretett, de nem mondott semmit sem.
- Mikor elhagyott, az erőm megfogyatkozott, az elkeseredésem pedig csak nőtt és nőtt. Nyomasztott a gyengeségem, és, hogy ezt ő is látja, az elviselhetetlen a számomra. Mindent megtettem...mindent, amit csak tudtam...hogy erősebbé legyek...
- A fekete mágiához fordult - mondta Hermione lassan.
- Megidéztem a pokol erőit - felelte Mardekár
- Elhatároztam, hogy többé nem fogok függni Hedvigtől, hogy összegyűjtöm minden erőmet, s szembenézek Godrikkal, anélkül, hogy Hedvig ott lenne az oldalamon, hogy lássa saját magam is rendelkezem erővel. Megidéztem a pokol erőit, és ők visszaadták nekem azt, amit akkor ő elvett, mikor egykor elhagyott engem Godrikért.
- Azért hagyta el magát, mert fekete mágiával foglalkozott, nem pedig Godrik miatt! - csattant fel Hermione.
- Így is, úgy is szeretnie kellett volna! - kiáltotta Mardekár rekedt, zümmögő hangján. - Ahogy én is szerettem volna őt, bármit is tett volna!
A férfi arcára kiült a harag, Hermione remegve hátrébb lépett.
- A frissen szerzett erőmmel legyőzhetetlenné váltam - folytatta lassan Mardekár. -Égtem a vágytól, hogy megmutassam neki - én lettem a világ legnagyobb varázslója. Hadsereget toboroztam szörnyekből, és az emberi seregek leborultak előttük. Uraltam a villámokat és a mennydörgést; kettészakíthattam volna a földet, ha úgy tartja kedvem. De sosem semmisítettem volna meg egy világot, amelyben ő is ott van. Még mindig szerettem, mindazok után, amit velem tett. Végül is, keresni kezdtem őt, hogy megmutassam neki, mivé váltam, hogy büszke lehessen rám. De ő Godrikkal volt. Többé már nem szeretett engem. Godrikot választotta helyettem. Azt mondta nekem, hogy tűnjek el, és hagyjam őket békén.
Hermione a férfi arcára nézett, majd követte a pillantását a faliszőnyegre, és hirtelen tudatosult benne, hogy mi történt ezután.
- Megölte Godrikot - mondta éles hangon.
- Hát persze, hogy megöltem.
Hermione összerezzent, nem utolsósorban azért, mert Griffendél Godrik hasonlított Harryre, nem is kevéssé.
- Hedvig biztos gyűlölte magát - vetette oda hevesen, majd elakadt a lélegzete. - Vagy megölte őt is?
- Nem öltem meg - felelte Mardekár elfordulva a falikárpittól. - Végül nem tudtam elvenni az életét, még azok után sem, hogy annyit ártott nekem. Nem tudtam megölni, és már a saját életem sem jelentett a számomra semmit. Elvonultam az emberektől. Bonyolult és veszélyes varázslatokat hajtottam végre. Varázslatokat, amelyek biztosították, hogy egyszer majd ismét felemelkedhessem, mikor egy újabb Hedvig születik a világra, egy újabb Forrás, aki táplálhatja az erőmet...
- Én nem vagyok Hedvig - nyögte Hermione. - Ő ezer éve halott, ahogy Godrik is, és ahogy magának is annak kéne lennie! Sosem kellett volna visszajönnie!
Mardekár sötét és üres tekintete elidőzött a lányon. Már-már mosolyra húzódott a szája.
- De visszajöttem érted - mondta.
- Az ereje elhagyta, mikor Hedvig nem szerette már magát többé - fakadt ki Hermione reménytelenül. - Tehát a Forrásnak is akarnia kell.
- Ez így van - felelte Mardekár.
- Nos, én nem egyezek bele, és semmit sem tehet, hogy megváltoztassam a véleményemet. Akár meg is kínozhat...
- Durva és felesleges - mondta Mardekár. - És hatástalan. Talán megtör, de attól még nem egyezel bele. Nem. Mikor a Forrásom leszel, az szerelemből fog fakadni.
- Szerelemből? - visszhangozta Hermione émelyegve. - Ez egyszerűen... undorító...
A férfi elmosolyodott.
- Annyira hasonlítasz rá - mondta. - És mikor véghez viszem a terve, Hedviggé válsz. Egy jobb Hedviggé, mint ami valaha az enyém volt. Te állandó leszel és igazán valós. - Felemelte a fejét, és elnézve a lány mellett, hirtelen így szólt: - Féregfark!
Másodperceken belül Féregfark már ott állt a férfi mellett, és szikrázó gombszemeivel Hermionéra vigyorgott.
- Eljött az idő, Mester?
- Már majdnem - felelte Mardekár. - Vidd őt vissza a szobába és zárd be. Nagyon hamar - mondta. - Nagyon hamar itt lesz az idő.

*

Teljesen ösztönösen Harry a föld felé vette repült félelmetes gyorsasággal, és csodával határos módon sikerült elkerülnie, hogy valamelyik ág felnyársalja, vagy fejjel egy fatörzsnek csapódjon. Mikor áttört az utolsó ágak között is, meglátta, hogy a talaj rohanvást közeledik, és olyan élesen rántotta fel a Tűzvillámát, hogy ő a talajnak csapódott, a seprűje pedig mellette ért földet.
Pillanatokon belül talpon volt és szemével a környéket kutatta. Egy magas fákkal körülvett kis tisztásra érkezett. Majdnem teljesen sötét volt, alig néhány poros fénynyaláb szűrődött át az ágak sűrű levélzetén, de Harry éles fogószeme azonnal észrevette Draco törött seprűjét, ahogy az kettétörve a tisztás közepén hevert. Nem sokkal mögötte egy alaktalan sötét folt feküdt a földön.
Harry - csodálkozva saját magán - érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik. Mozgásra bírta a lábait, és a tisztáson keresztül Draco mozdulatlan alakja felé szaladt. Amint közelebb ért, már látta, hogy a másik fiú a hátán fekszik, és néhány másodperccel később, mikor levetette magát mellé, már azt is felfedezte, hogy a szemei nyitva vannak. Biztos volt benne, hogy Draco halott.
Aztán a szürke szemek felé fordultak, és furcsán akadozó légzéssel Draco így szólt:
- Szevasz, Potter!
Harryn a megkönnyebbülés hulláma futott végig.
- Malfoy... jól vagy?
- Lelökött a szél - mondta Draco. Lassan felült, s miközben a könyökére támaszkodott az arca megrándult. - Jah, és eltört a lábam.
- Eltört? Biztos vagy benne? Fáj? - kérdezte Harry. Érezte, hogy úgy viselkedik, mint valami aggodalmaskodó nagymama, de nem tehetett róla.
Draco sötéten Harryre nézett.
- Nem, nagyszerű érzés - mondta vontatottan. - Reméltem is, hogy eltöröd a másik combcsontomat is. Dupla élvezet.
Igazán megnehezíti, hogy megsajnálja őt az ember, gondolta Harry ingerülten. Bár, minden bizonnyal épp ez volt a célja.
- Hallottam, mikor eltört - tette hozzá Draco megborzongva. - Olyan volt, mintha egy seprűnyél tört volna ketté.
- Erről jut eszembe - kezdte Harry. - A seprűd kettétört.
Draco arcára hirtelen kiült a rémület.
- Azért nem olyan rossz - tette hozzá gyorsan Harry. - Majd felülsz valamelyikünk mögé, amíg...
- Potter - nyögte Draco furcsa hangon. Az arca hamuszürkévé vált. - Nézz hátra.
Harry megfordult. És megdermedt.
Még mindig elég távol voltak, a tisztás másik oldalán. De nem volt kétséges, hogy mik azok. Húsz vagy harminc sötét köpenyes, sötét csuklyás, tizenkét láb magas lény lassú méregként szivárgott be a tisztásra a fák rései között. És egyre csak közeledtek.
Harry érezte, ahogy szíve nagyot dobban.
Dementorok.
Draco fuldokló hangot hallatott. Ahogy Harry megfordult, látta, hogy a fiú mindkét kezét az arcára szorítja, és úgy rángatózik, akár egy hal a horgászzsinór végén.
- Malfoy? - szólalt meg Harry döbbenten és rémületen, majd a hideg első hulláma majdnem ledöntötte a lábáról, rá egyenesen Dracóra. Mély levegőt vett, hogy eloszlassa az agyára telepedő szürke ködöt, majd a lábán erőt véve megfordult, és szembenézett a feléjük tartó dementorokkal, és próbált talpon maradni a dermesztő fagy ellenében, amit a sötét alakok jéghegyként toltak maguk előtt.
Harry halványan érzékelte, hogy Draco még mindig furcsa hangokat hallat mögötte, miközben a pálcája után nyúltak az ujjai, amelyek annyira el voltak zsibbadva, hogy Harry úgy érezte, mintha egy köteg gally volna a csuklójához kötözve. A dementorok már a tisztás felénél jártak, mozgásuk mérgezett tenger dagályára emlékeztetett. A tény, hogy annyira csendesen közeledtek, csak felerősítette Harry érzését, hogy egy rémálom csapdájába esett.
Megpróbálta megfeszíteni a pálcás kezét, amely erősen remegett. Harrynek még sosem esett annyira nehezére, hogy felidézzen egy boldog emléket, mint most. Harmadéves kora óta nem idézett meg patrónust, és a boldog emlékek, amiket akkor használt - kviddicsmeccsek és házkupa győzelmek - hirtelen mind aprónak, és jelentéktelennek tűntek. Reménytelenül kutatott az agyában - és természetesen Hermione jelent meg előtte, Hermione, amint szerelmet vall neki, ez azonban most csak fájdalom forrása volt a számára. Erőszakkal elterelte a gondolatait az esőről és tükrökről, hogy Hermione megcsókolja őt, és hirtelen eszébe jutott, mikor az iskolában a tó partján állt, Sirius levelével a kezében, és nézte, ahogy Hermione és Draco nevetnek. Eszébe jutott, a nevetésük olyan fertőző volt, hogy ő maga is nevetni kezdett, főként Hermionén, aki bár gyakran nevetett, úgy ritkán - ritkán fordult elő, hogy le kellett ülnie a nevetéstől, ritkán nevetett olyan élénk és irányíthatatlan boldogsággal, mint akkor. Érezte, hogy a szája mosolyra húzódik, mikor eszébe jutott, ahogy a lány lehúzta őt maga mellé, és az arcát a vállába temette, miközben még mindig nevetett.
Felemelte a pálcáját, és valahonnan a távolból megcsapta a fülét a saját hangja.
- Expecto Patronum!
A pálca megremegett a kezében, és a hegyén felgyulladt az az ismerős ezüstfehér fény. A megkönnyebbüléstől remegve Harry térdre rogyott, ahogy az ezüstös fény egy szarvas alakját kezdte felvenni, majd csendesen a dementorok felé lendült. A félhomályban a szarvas akár az újhold, úgy ragyogott, és a dementorok sorvadozni kezdtek a fényétől, és úgy tűnt, majdhogynem elpárologtak, ahogy visszatértek a fák árnyai közé. A szarvas utánuk vágtatott, majd a tisztás szélén megfordult, és Harry felé nézett - Harry erőtlen üdvözlésre emelte a kezét - majd eltűnt, s bukdácsolva kutatott tovább az erdőben.
Még mindig térdelve Harry megfordult, és Dracóra pillantott, aki bár már nem rángatózott, kezeivel még mindig az arcát takarta.
- Elmentek - mondta.
- Potter - szólalt meg Draco anélkül, hogy a kezeit elvette volna az arca elől. - A kard...
- Mi?
- Vedd le rólam - kérlek, vedd le rólam...
Harry előre nyúlt, és megragadta a kard markolatát, amelyet Draco beledugott az övébe (és csodával határos módon elkerülte, hogy felnyársalja vele magát esés közben), és majdnem felkiáltott. A tapintása olyan hideg volt, akár egy jégcsap. A fogcsikorgatva zárta össze a kezét a markolat körül, majd elhúzta Dracótól. Érezte, hogy a kardból sugárzó hideg fagyos karmai az ereibe fúródnak, de ahogy felemelte hirtelen mégis - erősnek érezte magát.
Egy vékony, hűvös hang szólalt meg a fejében.
Harry Potter?
A kard már nem volt hideg. Felvette a bőre hőmérsékletét. Olyan volt, mintha a saját húsából készült volna, csak keményebb volt, és sokkal simább.
Harry, mondta a hang a fejében ismét.
Harry eldobta a kardot és hátrébb ugrott tőle, mintha megégette volna.
- Harry! - Ez Ron hangja volt. Harrym ahogy felnézett, látta, hogy Ron és Ginny sápadt, aggodalmas arccal közelednek feléjük. Mindkettőjüket levelek borították, Ginny hajában pedig apró ágak is voltak - valószínűleg elakadtak valahol a lombok között. Mindketten a kezükben fogták a seprűjüket. - Harry... az egy...?
- Patrónus bűbáj volt - felelte Harry tömören. - Dementorok.
Ron elszürkült.
- El kell tűnnünk innen - mondta.
- Malfoy lába eltört - válaszolta Harry ugyanolyan röviden.
Ron elejtette a seprűjét s Harryről Dracóra pillantott. Majd Ginnyhez fordult.
- Rendbe tudod hozni?
- Tavaly vettük a vágásokat és horzsolásokat, de csontokat - azt nem. - rázta a fejét a lány. - Nem akarok kockáztatni. Ha hibázok, a végén még két csont lesz a lábában egy helyett, vagy hajlékony lesz, vagy...
- Teljesen eltünteted őket - fejezte be Harry Lockhartra gondolva.
- Igen - mondta Ginny.
- Szóval nem - szólt Ron. - Oké. Harry. Gyere ide. Beszélnem kell veled.
Harry követte Ront egy kissé távolabb, és egyre növekvő érdeklődéssel meredt a barátjára. Ron arca eltökéltséget sugárzott, ami néha jót jelent, néha viszont nem. Harry csodálta Ron elszántságát és tudta, hogyha a fiú egyszer valamit a fejébe vesz, attól nehéz eltántorítani.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Ron kutató tekintetével Harryt fürkészve. - A dementorok meg minden... jól vagy?
- Jól vagyok - felelte Harry, és legnagyobb meglepetésére ez igaz is volt. - Sokkal nagyobb hatással voltak Malfoyra, mint rám.
- Ez furcsa - mondta Ron.
- Egyetértek - bólintott Harry. - De nem hinném, hogy ez bármit is jelentene. Visszavonom. Jelent valamit, de nem tudom, mit.
- Nos, lesz egy kis időd kitalálni - mondta Ron.
- Miért?
- Mivel szerintem nekem és Ginnynek kéne segítségért mennünk, neked pedig itt kéne maradnod Malfoyjal. Nem hagyhatjuk magára az erdőben törött lábbal, akármennyire is csábító, és tuti, hogy nem hagyom itt egyedül Ginnyvel, míg te és én elmegyünk...
- Még törött lábbal sem? - vigyorgott Harry. - Nem tudná elkapni, ha elszaladna.
- Mi van, ha nem szaladna el?
- Paranoiás vagy - mondta Harry.
Feleletképpen Ron tekintete elsiklott mellette. Harry megfordult, és látta, hogy Draco egy fa törzsének dől, Ginny pedig aggodalmas arccal hajol föléje.
- Nem jelent semmit - közölte Harry.
- Nem hagyom, hogy a húgom itt lófráljon, és Malfoyt pesztrálja. Mert... nos, mert...
- Mert a pesztrálást csak egy kicsi választja el attól, hogy csintalan stewardesst játsszon?
- Harry - csattant fel Ron felháborodottan.
Harry villámgyorsan felemelte a kezét.
- Nem tudsz tisztán gondolkodni, ha erről a témáról van szó.
Ron megvonta a vállát. - Abban a szellemben neveltek fel, hogy gyűlöljem a Malfoy nevet, és vigyázzak az én kis húgomra. Most mondd meg, szerinted mit kéne tennem?

*

- Ez most fáj? - kérdezte Ginny aggodalmasan, és félresöpört egy kóbor hajtincset a szeme elől. Segített Dracónak nekidőlni egy fa törzsének. A fiú törött lába kinyújtva feküdt előtte, Mardekár kardja ott volt az ölében.
- Igen, fáj - felelte Draco ingerülten. - Eltört a lábam. Persze, hogy fáj. Senki sem tud legalább egy fájdalomcsillapító bűbájt? Mi van veletek, emberek?
- Te tudsz? - kérdezte Ginny élesen.
- Nem - mondta Draco a szégyenkezés nyoma nélkül.
- Istenem, te még törött lábbal is bosszantó vagy - mondta Ginny, de a hangjában nem volt gyűlölködés. - Nézd, csak ülj vissza, rendben? - A kezét a fiú vállára tette, és gyengéden visszanyomta őt, míg neki nem dőlt a fa törzsének.
- Kösz - mondta Draco, és lehunyta a szemét.
- Nincs mit - felelte Ginny halkan, és a fiúra nézett. Bizonyos fokig még örült is neki, hogy csukva van a szeme, mert így legalább alkalma volt egy kis ideig nézni, anélkül, hogy úgy érezte volna el kell néznie másfelé. Draco sápadt volt, talán a fájdalomtól, s ettől az arcán lévő vágások, ahol az ágak megsebezték, még jobban elütöttek a bőrétől. Ahogy a szempillái is, amelyek olyan hosszúak és sötétek voltak, hogy még Lavender Brown is megirigyelhetné.
- Ne - mondta a fiú anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
- Mit ne? - kérdezte Ginny visszahúzódva a bűntudattól.
- Nézz engem. Ideges leszek tőle. - Kinyitotta a szemét, szemügyre vette a lány arckifejezését, majd ismét lehunyta azt, mintha fájna neki a lány látványa, és laposan így szólt. - Felejtsd el. Nem fog működni.
Ginnyt a földre teperték ezek a szavak.
- Mi nem fog működni?
Draco felsóhajtott.
- Tudom, mire gondolsz - mondta. - Ugyanarra, amire tegnap éjjel is gondoltál. "Hé, nézd csak Malfoyt, olyan aranyos, meg valahogy kedves is, segítségre szorul. Nem is rossz igazából; mindössze megsebezték és most megkeseredett. Csak szeretetre van szüksége, valakire, aki begyógyítja a sebeit." Nos, tudod mit? - folytatta figyelmen kívül hagyva a lány rémült arckifejezését. - Nem vagyok kedves. És szeretetre sincs szükségem, és a sebeimet sem akarom begyógyíttatni. Főleg nem veled.
- Én soha - hadarta Ginny, de nem találta a szavakat. - Egyáltalán nem...
- Jó - mondta Draco. - Verd ki a fejedből. Mert ha egy kedves fiút akarsz magadnak, akkor jobb, ha megmaradsz annál, akinél eddig is voltál. Képzeletbeli barátodnál - Harry Potternél.
Ginny olyan dühös volt, hogy legszívesebben bemosott volna egyet a fiúnak. De el van törve a lába, mondta magának. Nem üthetsz meg valakit, akinek el van törve a lába. Mondani akart valami csípőset és sértőt, valami igazán gonoszat. Azt akarta neki mondani, hogy nem csoda, hogy az apád nem akart téged, vagy hogy Harry Potterről képzelődni még mindig jobb, mint a hús-vér Draco Malfoyjal lenni, kérdezd csak meg Hermionét.
De nem volt rá képes.
Ehelyett inkább, olyan kiegyensúlyozottan, ahogy csak tudta, azt mondta:
- Malfoy, hallottál már valaha arról, hogy tapintat?
Draco kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. Ginny megrémült, mennyire kitágultak a fiú pupillái, hogy vajon a sokktól, vagy a fájdalomtól-e, azt nem tudta. A szivárványhártyája feketének tűnt, mindössze egy nagyon vékony szürke csík látszódott a szélén.
- A tapintat csak hazugság, melyet a felnőttek használnak - felelte Draco.
- Ez is apád egyik híres mondása?
- Nem - mondta Draco. - Ezt én magam alkottam.

*

- Skótdudások - mondta Sirius határozottan.
Narcissa a fejét rázta, és tovább olvasgatta az esküvői magazint.
- Skótdudásokat nem - mondta, egy párnáért nyúlt, majd bedugta azt a feje mögé. A hotelszobájukban ült az ágyon, körülvéve magazin kivágásokkal, könyvekkel, és papír fecnikkel, amelyekre az esküvői meghívó lehetséges vázlatait firkálgatta.
- Én skót vagyok - szólt Sirius. - Skót esküvőt akarok.
Narcissa szája mosolyra húzódott, de még mindig nem nézett fel.
- Mondtam már neked, hogy viselhetsz szoknyát, ha akarsz - kezdte.
- Kilt. Annak kilt a neve - szólt közbe Sirius, de a nő tudomást sem vett róla.
- Most komolyan, az sem érdekel, ha nadrágtartót és magas sarkút veszel fel. Azt is megmondtam, hogy szolgálhatunk fel "haggis"-t, és ha te az egész délután a fatörzseket akarsz hajigálni a hátsókertben, rendben van. De nem fogom a barátaimat és szeretteimet skót zenével kínozni. Gondolj bele, mit mondana Draco.
- Gondolj bele, mit fog mondani, mikor megmondod neki, hogy azt a ruhát kell viselnie, amit te választottál.
- Az az öltöny elbűvölő - mondta Narcissa, de már ő is mosolygott. Felnézett, és a férfira mosolygott, aki viszonozta azt. Hasonlóan fiához, Narcissa haját is könnyen kiszívta a nap, így most göndör fürtjei, olyan fehérek voltak, akár a só. Most épp úgy néz ki, mint mikor még iskolába jártak, gondolta Sirius. És nagyon hasonlított Dracóra, csak az arca volt egy kissé kerekebb, az álla nem olyan hegyes, de az ezüstszürke szempár ugyanaz volt.
- Utálni fogja - mondta Sirius határozottan.
- Nem tudhatod.
- De tudom.
Narcissa a plafon felé fordította a szemét.
- Látom még mindig meg vagy róla győződve, hogy Draco fiatal éned tökéletes másolata, Sirius - mondta. - Elhiszem, hogy te talán utáltad volna azt az öltöny, de Draco szereti a ruhákat, mindig is szerette, és...
- És én fogadok veled ötven galleonban, hogy előbb dobja tűzbe azt az öltönyt, minthogy felvenné.
Narcissát hirtelen nagyon érdekelni kezdte a magazin.
- Nem mersz fogadni velem, ugye? - vigyorodott el Sirius. - Új ötletem van, ha én nyerek, lesznek skótdudások, hm?
- Nem lesznek skótdudások - motyogta bele Narcissa a magazinba.
- Vagy skótdudások lesznek, vagy vérontás - jelentette ki Sirius.
- Akkor ez igencsak emlékeztetni fog a legutóbbi esküvőmre - felelte Narcissa egy gonosz vigyor kíséretében.
Mikor így mosolyog, gondolta Sirius, tényleg nagyon hasonlít a fiára.
- Ööö - hallatszott egy hang - amely se Siriushoz, se Narcissához nem tartozott - a szoba sarkából, mire Sirius és Narcissa is felugrott. - Bocsánat a zavarásért, de...
Sirius talpra szökkent a kandallóra meredve.
- Remus?
- Bocsánat - ismételte Lupin, akinek a feje és a válla ott lebegett a szoba sarkában álló díszkandallóban. Rettenetesen boldogtalannak tűnt. - Nem zavarnálak titeket, ha nem lenne fontos. - Az ágy felé pillantott. - Tényleg ne haragudj, Narcissa.
A nő eltolta magától a magazinokat, és aggodalmas tekintettel Lupinról Siriusra pillantott.
- Minden rendben van?
- Harry - mondta Sirius térdre ereszkedve a kandalló mellett. - Történt valami Harryvel?
- Eltűnt - felelte Lupin csüggedten, és a bűntudata csak még nagyobb lett, mikor Sirius arca falfehérré vált.
- Eltűnt?
- Eltűnt, a seprűje úgyszintén. Az irodám romokban, és a kard, amiről meséltem...nos az is eltűnt.
- Draco - szólalt meg Narcissa gyorsan. - Nem kérdezted tőle, hogy hol van Harry?
- Nem tudtam - felelte Lupin. - Ő is eltűnt.
Narcissa olyan falfehér lett, mint Sirius.
- Akkor együtt vannak - mondta Sirius. - Biztos vagy benne, hogy ők verték szét az irodádat?
- Teljesen - bólintott Lupin. - Emlékszel arra a hógömbre, amit tőled kaptam, azzal a vörös hajú nimfával? Nos, ő látta őket bejönni. Elvittek néhány felszerelésemet - egy thessala szemgolyóját, meg ilyesmiket. És aztán elvették a kardot is. - Megrándult az arca. - Széttörték a ládát, amiben tartottam. Adamantinból volt. Fogalmam sincs, hogy csinálták. Én nem tudtam volna.
- Magidok - mondta Sirius rekedten.
- Gyerekek - állt fel Narcissa. - Elvitték a kardot - mit jelent ez? Bántani fogja őket?
- Komolyan nem tudom - mondta Lupin. - Egész nap a könyveimet bújtam, hátha találok valami említést, valami ötletet, ami segíthet. Semmit nem találtam, csak kétértelműen megfogalmazott próféciákat. - A kezének hátuljával megdörzsölte a szemét, és Sirius látta, hogy az ujjait tintafoltok tarkítják. - De ha engem kérdeztek, hogy árthat-e nekik, a válaszom igen. Igen, talán veszélyben vannak.
- Hazamegyünk - mondta Sirius. - Most rögtön.
Lupin vállai lesüllyedtek a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, Tapmancs.
- Nincs szükség köszönetre- mondta Sirius aggodalmasan Lupinra pillantva. - Most Harryről van szó. Felelős vagyok érte. És Dracóról. Érte is felelős vagyok. Jobban oda kellett volna figyelnem arra, amit legutóbb mondtál nekem, hogy nagyobb bajban lehetnek, mint amit el tudunk képzelni.
- Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle - mondta Lupin összetörten. - Ötletem sincs, hogy mit fogok mondani Dumbledore-nak, azt se tudom, ő vajon tisztában van-e a lehetőségekkel...
Sirius olyan arcot vágott, mintha az eszébe jutott volna valami.
- Remus - vágott közbe. - Mikor voltál utoljára a Tiltott Rengetegben?
- A... a Rengetegben? - kérdezte Lupin kifejezéstelen arccal. - Isten tudja. Évekkel ezelőtt.
- Ha megmondom, hova menj, el tudnál... el tudnál menni oda a kedvemért, és találkoznál valakivel, aki, szerintem, segíthetne?
- Menjek a Tiltott Rengetegbe, és találkozzak valakivel a kedvedért? - ismételte Lupin elképedve.
- Megkérnélek rá, ha nem volna fontos?
- Igen - felelte Lupin határozottan.
- Holdsáp...
- Jól van, jól van - mondta Lupin. - Mit akarsz, mit tegyek?

*

- Fejezd ezt be - vetette oda Harry ingerülten. - Már nagyon unom.
Dracóra meredt, aki visszafintorgott rá. Két órája már, mióta Ron és Ginny elmentek, s Draco idő közben felfedezte, hogy ha kinyújtja a kezét, tenyerével felfelé, Mardekár kardjának irányába, az beleszáll a markába. Ez annyira megtetszett neki, hogy méterekre dobálta a kardot, aztán magához vonzotta, majd újra és újra megismételte a folyamatot. Harrynek már a feje is belefájdult.
Másrészről, Harry - némi bűntudattal a lelkében - úgy gondolta egy törött láb szörnyen fájdalmas lehet, s Draco ez idáig nem panaszkodott.
- Malfoy - mondta.
Draco felpillantott.
- Mi van?
- Mikor a dementorok a közelünkbe értek, mit hallottál?
Draco összeszűkült szemekkel meredt rá.
- A cappella éneket - mondta végül. - Utálom az a cappella éneklést.(*)
- Nagyon vicces. Mit hallottál igazából?
Draco képtelen volt elrejteni a testén végighullámzó borzongást.
- Szörnyű dolgokat - mondta.
- Nos, ha nem szórakozol tovább azzal a karddal, megtanítalak rá, hogy hogyan szabadulj meg tőlük.
Draco habozott egy pillanatig, majd egy óvatosan lefektette maga mellé a kardot. Harryre nézett, aki felállt onnan, ahol eddig ült, előrébb jött, majd helyet foglalt Draco mellett. Harry próbált visszaemlékezni rá, hogy hogyan is magyarázta neki Lupin a patrónus-bűbájt három éve.
- Oké - mondta Harry. - Először is, gondolj egy boldog emlékre.
- Egy mire? - pislogott Draco.
- Egy boldog emlékre. Ez nagyon fontos. A legboldogabb emlékedre, ami csak van, és koncentrálj rá nagyon erősen.
Draco lehunyta a szemét, és gondolkozott. És gondolkozott. Egy boldog emlék. Mikor volt ő boldog? A szüleivel nem, az biztos. Az iskolában sem. Eszébe jutott a Malfoy kúrián lévő szekrény, mikor ott ült benne Hermionéval, Csokibékát majszolva, és csókolóztak. Eszébe jutott az az éjjel, mikor megakadályozta, hogy az apja megölje Harryt, ahogy utána a fűben feküdt, és körülötte ott kuporgott Harry, Sirius és Hermione, és Hermione azt mondta neki, hogy csodálatos volt, és bátor. De ezek az emlékekre már egészen más szemmel tekintett, tudva, hogy a lány valójában nem szerette őt, és bár ez el is fogadta, az emlékek felidézése szinte gyötrelmes volt a számára, akár egy törött fog vissza-visszatérő fájdalma.
Kinyitotta ezüstszín szemeit, és Harryre nézett.
- Nincs egy sem - mondta.
Harry meglepettnek tűnt.
- Ezt hogy érted?
- Pont úgy, ahogy mondtam - felelte Draco. - Nincsen egy boldog emlékem sem. - Megvonta a vállát. - Ne csinálj ebből olyan nagy ügyet, Potter.
- Biztos lennie kell valaminek - motyogta döbbenten.
- Nos, ott volt az, mikor a Mardekár elsőéves koromban elnyerte a házkupát. Ó, várj csak, akkor jöttél te, és mindent elrontottál, ugye? Meccset nem sikerült ellenetek nyernünk, szóval ez sem jó. Mit mondhatnék? Meghiúsítottad az összes boldog emlékemet még azelőtt, hogy megvalósultak volna.
Draco ismét lehunyta a szemét. Hermione szelleme, ha láthatatlanul is, de ott lebegett közöttük, de egyikük sem említette. Harry pedig életében először hasogató bűntudatot érzett az összes alkalom miatt, amikor ő sikeres volt, Draco pedig nem.
- Ugyan már, Malfoy - szólalt meg tétován. - Úgy értem, biztos nyertél már meg valamit. Egy versenyt. Akármit.
- Nos, egyszer az anyám benevezett a "Chipping Sodbury legjóképűbb fiúja" versenyre, mikor hétéves voltam, és azt a ruhát kellett viselnem, amit ő készített, és hirtelen eszembe jutott, hogy nincs az az erő a földön, ami rávenne, hogy elmondjam neked ennek a történetnek a végét, úgyhogy felejtsd el. Nem, Potter, nem nyertem meg egy versenyt sem. - Draco nekitámasztotta a hátát a fa durva kérgének. - Szóval ki kell találnod egy másik bűbájt.
- Nincsen másik bűbáj - mondta Harry, miközben vadul kutatott az agyában, hogy megoldást találjon. - Malfoy... - szólalt meg lassan. - Mennyire jó a képzelőerőd?
- A mim?
- A képzelőerőd. El tudsz képzelni egy boldog emléket? Ki tudsz találni egyet? Egy fantáziát.
- Olyanra gondolsz, mint mikor egy piramis tetején ülök, napisten palástot viselek, és félmeztelen templomi szüzek kényeztetnek?
- Ha ez téged boldoggá tesz - mondta Harry kétkedő arcot vágva. - De emlékeztetnélek rá, hogy most boldognak kell lennünk, Malfoy, nem pedig, öhm...
- Jól van - vágta rá Draco, kinyitotta a szemét, és elvigyorodott. - Boldognak. Meglesz. - Szorosan összezárta a szemeit, és koncentrált. Harry elnézte, ahogy a holdfény Draco arcán játszott, sötét félköröket írva a szeme alá, rányomva a levelek árnyékát sápadt bőrére, és arra gondolt: ez a fiú a testvérem lesz. A testvérem. Akarta, hogy igaznak érezze a tényt, de nem ment.
- Oké - nyitotta ki a szemét Draco. - Megvan.
- Igen? - kérdezte Harry kíváncsian. - Mi az?
- Ha azt mondanám, hogy benne van Hermione, egy a "Dandár" zenéjének témáját játszó vonósnégyes, és egy világító alsónadrág, mérges lennél?
- Igen - felelte Harry.
- Akkor ne kérdezd - mondta Draco. Minden erejét megfeszítve megpróbált felülni, s Harry gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. Draco, szintén gondolkozás nélkül, elfogadta azt, és hagyta, hogy Harry ülő helyzetbe segítse. - Oké - mondta. - Kész vagyok. Lássuk azt a bűbájt.

*

Több mint egy órája gyakoroltak, mire Draco képes volt annyira élesen felidézni azt a bizonyos "boldog emlékét", hogy már majdhogynem valóságosnak tűnt. Ahogy Harrynek egyre gyakrabban kellett elfojtania egy-egy ásítást, Draco némi bűntudatot kezdett el érezni.
- Nézd, Potter - mondta. - Ha aludni akarsz egy kicsit, csak rajta, aludj!
- De a bűbáj...
- Így egyébként is használhatatlan vagy - felelte Draco. - Egyfolytában azt mondogatod: "Expecto Patroooooooooonum." - tettetett ásítást ő is.
- Nincs szükségem alvásra - makacskodott Harry. - Csak ledőlök egy percre.
- Akkor dőlj le - mondta Draco, és elfojtott egy mosolyt, mikor Harry lefeküdt, arcát a karjaiba temette, és azonnal elaludt. Draco még kíváncsian tanulmányozta őt egy percig, és közben eszébe jutott az a vékony, ügyetlen fiú, akivel először a talár üzletben találkozott, még az Abszol úton, hat évvel ezelőtt. Visszaemlékezett, hogy bámulta Harryt, a fiú bozontos haját és a szigetelőszalaggal összeragasztott szemüvegét, miközben azon tűnődött, vajon melyik árvaházból szalajtották. Nem látta értelmét több időt pazarolni a fiúra, de aztán mégis valami arra késztette, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele.
Egyszerűen volt valami Harryben, ami miatt oda kellett figyelned rá; Draco nem tudta volna megmondani, hogy mi az, de azt tudta, hogy létezik, egyfajta egyedi és meghatározhatatlan tulajdonság, amit mindig is irigyelt. Harrynek még akkor is meg volt ez a képessége, mikor kimerült volt, vagy éppen aludt, és Draco megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy emiatt már nem irigy Harryre. Már elmúlt, és most, ahelyett, hogy utálná Harryt amiatt, hogy van ez a tulajdonsága, ami miatt mindenki a közelében akar lenni - ő is a közelében akart lenni. Boldogabb volt, mikor Harry ott volt a közelében - erősebbnek, jobbnak, egészségesebbnek, önmaga egy elégedettebb Dracónak érezte magát; mikor Harry nem volt ott ingerült és ingerlékeny volt, és mintha elvesztett volna valami fontosat. Fogalma sem volt, hogy ez mit jelent - talán azt, hogy ő és Harry barátok lettek?
Milyen furcsa egy gondolat.
Újra Harryre nézett. Harry egy kissé elmozdult, így most az oldalán feküdt, és Draco anélkül, hogy igazán belegondolt volna, kinyújtotta a kezét, és felhúzta Harry talárját a fiú vállára, hogy megvédje őt a hideg éjszakai levegőtől. Harry mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Draco egy sóhaj kíséretében visszahúzta a kezét, lenézett az ölében fekvő kardra, majd gyorsan ismét fel. Egy apró mozgás keltette fel a figyelmét a szeme sarkában. Ismét Harryre pillantott, aki csendben és mozdulatlanul feküdt, és aztán, valamilyen kellemetlen érzéstől vezérelve megfordult, és maga mögé nézett.
Két vörös, sárgán erezett szem meredt rá a sötétségből.
Draco felugrott, amitől erős fájdalom nyilallt a lábába.
- Helló - köszönt a démon. Ó, Istenem, gondolta Draco reményt vesztve, ahogy a démon közelebb merészkedett. Vadul körbenézett, látta, hogy Harry még mindig alszik, karjaival eltakarva az arcát.
Az a kard gonosz, és nem akarom magam mellett tudni, Malfoy. Meg fogod ölni valamelyikünket.
Draco visszanézett a démonra, ami rá meredt vörös szemeivel. Én majd csak...ülök itt nyugodtan, gondolta. Talán azt hiszi, hogy egyszerűen csak nem fárasztom magam azzal, hogy felálljak.
Megköszörülte a torkát, remélve, hogy a hangja nem lesz túl vinnyogó.
- Már megint te - mondta. - Nem kéne így az emberek mögé lopakodnod.
- A másik felemért jöttem - felelte a démon a Draco ölében fekvő kardra pillantva. Tekintete beteges éhséget tükrözött, ami kimondottan nyugtalanító volt.
- Tudod, volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani - mondta Draco.
- Már vagy ezer éve kutatom, tenger mélyén, föld alatt...
- Igen, igen - vágott közbe Draco. A lábában érzett fájdalom türelmetlenné tette. - Ezt már hallottuk. "Már vagy ezer éve kutatom, ez az én másik felem, én egy félelmetes démon vagyok, add ide a kardot, komisz fiú."
A démon szeme fenyegetően villant.
- Átérzed küldetésem lényegét.
- Nos, javíts ki, ha tévednék - mondta Draco. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé, melynek következtében Mardekár kardja pontosan a markában landolt, lágyan megpihenve benne. A démon szemei elkerekedtek. - De ezzel a karddal bármit képes vagyok megölni, igaz? Embert...szörnyet... - A démon felé döfött a karddal, mire az gyorsan hátrébb lépett. - Démont...
- Fenyegetsz? - kérdezte a démon sipító hangon.
- Tehát téged is megsebezhet - állapította meg Draco elégedetten.
- Nem tudhatod biztosan - felelte a démon egy sunyi pillantás kíséretében.
- Nem. De bármelyik pillanatban arra tévedhet a kezem a sötétben, ha nem mutatsz egy kicsit több segítőkészséget.
A démon fenyegetően kivillantotta a fogait, de közben hátrébb lépett.
- Ezer évvel ezelőtt - kezdte ádáz tekintettel, - eladtam az erőmet, annak a kardnak a formájában egy varázslónak, aki üzletet kötött a népemmel. Ő arra használta azt, hogy saját kora és egyben minden idők leghatalmasabb mágusává váljon. Ez is az alku része volt. De a szerződésben az is ott állt, hogy egy bizonyos idő leteltével, visszaszolgáltatja a kardot. - A démon megrázta a fejét. - Ez sosem történt meg, ő pedig eltűnt a föld felszínéről. Eltűnt, miközben még tartozott nekem! És még mindig tartozik a másik felemmel!
- Feltételezem - mondta Draco, - senki nem gondolt rá, hogy nyugtát készítsen a tranzakcióról.
A démon üres tekintettel meredt rá.
- Szóval nem - sóhajtotta Draco.
- A kard nem fog a segítségedre lenni - morogta a démon a fogát csikorgatva, miközben sokszínű szemét Dracóra szögezte. - Ne is reméld, hogy uralhatod, irányíthatod, ráveheted, hogy téged szolgáljon. Te fogod őt szolgálni. Bizonyára magad is láttad már az álmaidban, mi vár azokra, akik ostoba módon használják ezt a kardot.
Draco érezte a kard markolatának hidegét a tenyerén.
- Nem - hazudta. - Nem álmodtam ilyenről.
A démon felállt. Draco szorosabban markolta a kardot, kétségek között, hogy mit kellene tennie, ha a démon rávetné magát - el sem tudta képzelni, hogy a földön ülve megnyerhetné a harcot.
- Nincs jogod ahhoz a kardhoz - morogta a démon. - Milyen jogon tartasz rá igényt?
Draco elgondolkozott. Aztán nagyon hűvösen azt válaszolta:
- Az öröklődés jogán. Ez a kard az apámhoz tartozott, és az apám apjához, és előtte az ő apjához. A szerződésedet nem a családommal kötötted, és nem is velem. Épp ezért, én nem tartozom neked semmivel.
A démon nem válaszolt rögtön. Draco csalódottságot érzett. Ez egy elég jó beszéd volt - gondolta. Nagyon malfoyos.
- Tehát úgy döntesz, hogy megtartod a kardot - mondta végül a démon. - A döntésed végleges?
- Igen - felelte Draco. - Igen, az.
A démon megvonta a vállát.
- Jól van - mondta, s a hangja majdhogynem vidám volt. - Tartsd meg. Kívánom, hogy teljék benne örömed. - Azzal eltűnt.
Draco döbbenten meredt arra a pontra, ahol nem sokkal az előtt még a démon állt, és hirtelen kellemetlen érzés fogta el. Valamilyen oknál fogva eszébe jutott, amit egyszer az apja mondott neki - egyike Lucius Malfoy számtalan hasznos tanácsának. Ha egy nehéz munka egyszer csak túl könnyűnek tűnik, akkor valaki át akar verni. Légy óvatos.
- A fenébe is - mondta csendesen. - Hiszen az voltam.
A szemei a tisztást kémlelték a démon után kutatva - vajon visszajön? Visszajön, és hoz magával másokat is?
A tisztás teljesen üresnek tűnt, sötétnek és csendesnek, de ekkor, a szeme sarkából mozgást fedezett fel két fa között. Érezte, hogy a keze remegni kezd - ez már túl sok volt neki, túl sok.
Teljesen elvesztve a realitásérzékét, két sötét taláros, sötét csuklyás alakot látott a tisztásra lépni, tökéletes csendben haladva előre. Próbálta Harryt szólítani, de nem jött ki hang a torkán. Hagyta, hogy a kard kicsússzon a kezéből, majd a hátát erősen a fa törzsének nyomta.
Az agyát egyetlen gondolat töltötte meg: valahogy fel kell állnia. Megragadta a kard markolatát, majd a fegyvert a hegyével lefelé fordítva a földbe szúrta azt. Aztán lassan, nagy kínok közepette arra használta, hogy talpra állítsa magát. Megpróbálta a lehető legkevesebb súlyt a törött lábára helyezni. Szinte hallani vélte a zajt, ahogy a csontok egymáshoz dörzsölődnek, és érezte, hogy nem sok kell hozzá, hogy az izzadtságtól nedves marka lecsússzon a kard markolatáról. De végre talpon volt. A kardra támaszkodva, és a hátát a fa törzsének vetve, de talpon.
Felnézett, s a szeme előtt táncoló színes karikákon keresztül látta, hogy a két sötét alak egyre közelebb és közelebb jön. Közelebb hozzá, és Harryhez, aki még mindig aludt.
Összeszorított fogai között mély lélegzetet vett, és próbálta kizárni az agyából a tisztást, a lábát hasogató fájdalmat, a remegő kezét, és erősen koncentrálni egy boldog érzésre. Boldog, mondogatta elszántan magának, boldog. Behunyta a szemét, érezte a kard markolatán nyugodó kezével a fém hidegét. Hideg volt, és erővel teli. A szívverése lelassult, mikor a marka összeszorult a markolat körül, és mikor felemelte a bal kezét, az már nem remegett.
Olyan erősen koncentrált a boldog emlékére, ahogyan csak tudott, szemeit szorosan összezárta, és éles hangon felkiáltott.
- Expecto Patronum!
Valami hatalmas, valami óriási és ezüstfehér lőtt ki az ujjaiból, akár egy villám a nyári záporban.
A varázslat ereje hátralökte Dracót, s miközben a föld felé zuhant, már nem látott mást csak éles fehér fényt s fájdalom szülte fekete pontokat. A lábam...ez fáj, Istenem, hogy fáj.
- Harry - próbálta mondani, de a hangja elveszett valahol út közben, az egész világ elhomályosodott, mintha valami ponyvával takarták volna le, s úgy tűnt minden beleveszik a sötétségbe.
Nem fogok elájulni. Nem fogok.
Nem kis erőfeszítések árán kinyitotta a szemét. Három nagyon sápadt arcot pillantott meg maga felett, s mind őt bámulta. Harry, Ron és Ginny mind falfehérek voltak az ijedtségtől és a meglepettségtől. Erőt vett magán, és a könyökére támaszkodva felhúzta magát.
- A dementorok...
- Malfoy - mondta Harry, és a kezét a fiú mellkasára helyezve visszanyomta őt a földre. - Itt nem volt semmiféle dementor.
- De én láttam...
- Ront és Ginnyt láttad - felelte Harry, és a hangján hallatszott, hogy egyenesen szórakoztatja a dolog. - Ez van haver.
Draco Ronról Ginnyre pillantott. Mindketten bólintottak.
- A fenébe - fakadt ki Draco.
- Viszont a bűbáj egészen király volt - mondta Ginny. - És roppant rémisztő voltál, legalábbis egészen addig, amíg fel nem sikoltottál, estél a földre, s ájultál el.
- Azt hiszem, összekevered a "sikoltást" a "gyilkos és dühös üvöltéssel" - mondta Draco, és a lányra hunyorított. - Ti ketten jól vagytok?
- A patrónus bűbáj arra való, hogy megvédjen téged a veszedelemtől - mondta Harry. - Ron és Ginny nem számított annak, tehát a patrónusod egyszerűen csak...eltűnt.
- És még csak nem is láttam - morogta Draco durcásan. - Jó volt?
- Igen, jó - Harry fáradt, piszkos arca mosolyra húzódott. - Megcsináltad, Malfoy - mondta. - Bármi is volt a boldog emléked, működött.
Draco túl fáradt volt hozzá, hogy visszamosolyogjon, de így felelt:
- Tudod, Potter, igazából nem is volt benne Hermione, se világító rövidnadrág...
- Tudom - szakította félbe Harry. Ron és Ginny most már rettenetesen kíváncsiak voltak. - Tudom, mikor akarsz felbosszantani, Malfoy. Oké - tette hozzá gyorsan, mikor eszébe jutott a Lupin irodájában véghez vitt rombolás. - Az esetek többségében.
Ginny aggodalmas tekintetet vetett Draco felé.
- Te remegsz - mondta.
- A remegés a rémület egyenes következménye - felelte Draco. - Ne aggódj miatta.
Harry Ronra pillantott.
- Találtatok valamit? - kérdezte halkan.
- Semmit - rázta a fejét Ron. - Mérföldeken keresztül senki. Se városok, se házak. Inkább visszajöttünk, mikor sötétedni kezdett. - Ron és Harry aggodalmas pillantást váltottak. - Gondolkoztam - folytatta Ron halkabban. - talán készíthetnénk valamiféle hordágyat. Kifeszíthetnénk valamit a seprűk közé. Itt nem maradhatunk itt, tennünk kell valamit.
- Kicsit idegesít, mikor úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék - fakadt ki Draco.
- Ezt könnyen megoldhatjuk - mondta Ron. Megragadta Harry ingének a hátát, és odébb húzta őt néhány méterrel, ahol csendesen pusmogtak tovább.
Draco a könyökére támaszkodva felhúzta magát, és Ginnyre nézett. A lány közömbös arckifejezéssel bámult vissza rá.
- Weasley... - kezdte Draco, de a lány közbevágott.
- Egy sárkány volt.
- Hogy mi volt? - kérdezte Draco riadtan.
- A patrónusod - felelte a lány szenvtelenül. - Egy sárkány volt. Ezüstszínű. Gondoltam érdekelhet.
Draco kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Ron rekedt, majd Harry meglepett kiáltása belé fojtotta a szót. A lábába nyilalló fájdalommal nem törődve megfordult, hogy lássa, mi történik. Látta Harryt és Ront, amint pálcájukat előre szegezve egy mögöttük álló magas ember sötét alakjára céloznak. Egy idegen hoppanált a tisztásra.

*

Lupin nyugtalanul forgolódott a kis, holdfényben úszó liget közepén. Füleit hegyezte, minden hangra odafigyelve. Több éve nem járt már a Tiltott Rengetegben, de az meghökkentően keveset változott, így nem esett nehezére követni Sirius útmutatását. Persze ő és Sirius gyerekként, négy lábon, keresztül-kasul bejárták már ezeket az ösvényeket, így nem volt meglepő, hogy azokat úgy ismerte akár a tenyerét.
A Rengeteg, vadon lévén, nem csak az emberi, hanem a vérfarkas érzékeihez is szólt. A fák keskeny folyosóján apró állatok mozgását szúrta ki - lépéseik nesze, és sápadt-zöld fénnyel világító ékszerszerű szemük árulta el őket. Belélegezte a hűvös, éjszakai levegőt, és érezte a környező erdő illatait. A humuszét. A moháét. Az állatokét. Növekvő és haldokló dolgokét. Tisztában volt vele, hogy az erdő nem csak szarvasok és mókusok lakhelye, hanem óriás pókoké, vámpíroké, hippogriffeké, kentauroké és unikornisoké is, mindenféle mágikus teremtményé, nem mintha bármelyiktől is félnie kellene farkas alakjában.
Emberként azonban - persze ő sosem volt igazán ember, sosem volt csak ember. Épp ezért nem volt túlságosan meglepő, hogy már jóval azelőtt hallotta a kentaur közeledését, hogy az látható lett volna. Előlépett a fák takarásából, és könnyed vágtában felé indult. Férfi kentaur volt, fiatalos kinézetű (habár az semmit nem jelent), fakó-szőke hajjal és világosbarna szőrrel. A hátán egy táska lógott, a tekintete kemény és gyanakvó volt, ahogy közelebb ért Lupinhoz.
- Te hívtál ide - mondta. - De te nem Sirius Black vagy.
- Sirius Black küldött - mondta gyorsan Lupin. - Azt mondta, tartozol neki egy szívességgel. Én a barátja vagyok. Engem küldött, hogy kiváltsam azt a nevében.
A kentaur orrcimpái megremegtek.
- A te fajtád és az én fajtám ősi ellenségek, vérfarkas - mondta. - Már azt is szívességként kellene felfognod, hogy nem taposom belőled ki a lelket. Ha többen lennénk...
- Pontosan - vágott közbe Lupin. - Hol vannak a többiek? Sirius azt mondta, keressem meg Ronint és Goront...
- Elmentek - felelte a kentaur egy rekedt nevetés kíséretében. - Elmenekültek félelmükben, mindahányan.
- Mitől féltek?
- Tőle, aki Feltámadt - válaszolta a kentaur flegmán. Behatóan figyelte Lupin üres arckifejezését. - Minden bizonnyal tudod, kiről beszélek. Minden bizonnyal tudod, hogy ő teremtette a fajtádat, mint ahogyan a vámpírokat és a vélákat is, ezer évvel ezelőtt.
Lupin érezte, hogy a gyomra összerándul.
- Mardekár Malazár - lehelte. - Tehát visszatért.
- Most még gyenge - mondta a kentaur. - Még csak nem rég tért vissza. Még nem birtokolja a régi erejét. De fogja. Láttuk ezt a bolygók mozgásából, kiolvastuk az ősi könyvekből.
- Miféle ősi könyvekből?
A kentaur ügyet sem vetett rá.
- Egyelőre annyi erőt gyűjtött össze, hogy magához hívja a gyermekeit. Már meg is kezdték az útjukat.
- A dementorok - mondta Lupin. - Tehát emiatt tűntek el.
A kentaur felvonta az egyik szemöldökét.
- Hamarosan, talán te is érezni fogod a hívását, vérfarkas. Mi van a fajtád többi tagjával?
- Nem túl gyakran érintkezem a fajtám többi tagjával - felelte Lupin. - De én nem éreztem semmiféle hívást.
- Még nem - szólt a kentaur.
- De ha gyenge... ha híján van a régi erejének...
- Forrásnak van híján - mondta a kentaur. - Semmire sem megy Forrás nélkül. De találni fog egy újat. Ez meg van írva a csillagokban. És amikor bekövetkezik...
- Egy Forrás? - szakította félbe Lupin zavarodottan.
A kentaur felsóhajtott.
- Nincs nekem időm, hogy tudatlan vérfarkasoknak magyarázzak - csattant fel. - Az egész Rengetegben nekem kell fenntartanom a rendet, egyedül. - Hátranyúlt, bele a vállán lógó táskába, és előhúzott belőle egy rongyos, szakadozott könyvet. Odahajította Lupinnak, aki ösztönösen elkapta azt, és tanulmányozni kezdte a borítót. - Olvasd el - mondta a kentaur. - Aztán annyit fogsz tudni, mint én.
- Ez a könyv - mondta Lupin, a könyvet bámulva - segíteni fog nekünk?
A kentaur felnevetett, de a hangjában nyoma sem volt vidámságnak.
- Semmi sem segíthet rajtatok - mondta, majd megfordult, és könnyű vágtában távolodva eltűnt az erdőben. Lupin nézte, ahogy elmegy, majd lepillantott a könyvre. Tudta, hogy olyan gyorsan el kéne hagynia az erdőt, amilyen gyorsan csak lehet, de nem tehetett róla - mint egy megszállott nyitotta ki a könyvet, őrülten lapozgatva benne, majd a lapjaira meredt.
Tele voltak érthetetlen macskakaparással. Azt tudta, ha az egy nyelv volt ott előtte, akkor ezelőtt még sosem találkozott vele.
- Szemétláda - fakadt ki Lupin.

*

- Ron? - kérdezte az idegen döbbenten. - Mi a jó Istent csinálsz te itt?
Ron elejtette a pálcáját.
- Charlie?
Hosszú, döbbent csend következett. Végül Harryben volt annyi lélekjelenlét, hogy felemelje a pálcáját.
- Lumos - bökte ki remegő hangon.
Fehér fény tört elő a pálcája végéből, megvilágítva Charlie Weasley riadtnak tűnő alakját. Harry számára ugyanolyannak tűnt, mint mindig is - nehéz bőrdzsekit viselt, és helyenként égett foltok mutatkoztak rajta, mintha épp most menekült volna meg attól, hogy egy sárkány pirítóst készítsen belőle, habár az elképedt arckifejezése, amivel az öccsére meredt merőben új volt.
- Ron? - mondta ismét.
Ron gurgulázó hangot hallatott, abbahagyta, majd újból próbálkozott.
- Én... Mit csinálsz te itt, Charlie?
- Én csak... Én azért jöttem, mert... volt itt egy sárkány, nem de? - mondta Charlie és vadul kutatni kezdett a szemeivel. - Hallottam egy sárkány hangjait, hogy erre kószál egy - tehát ide hoppanáltam - láttam is egy pillanatig még, de aztán eltűnt... Ron, mi az Isten nyilát művelsz itt, az erdőben lófrálsz, mérföldekre otthonról, és sárkányokra vadászol? Elment az eszed?
Ron határozottan dühösnek látszott. Harry gyorsan közbelépett.
- Nem volt itt semmiféle sárkány, Charlie - mondta. - Azaz, volt, csak hogy nem igazi sárkány. Hanem egy patrónus.
- Egy mi? - kérdezte Charlie döbbenten. - Mármint - tette hozzá sietősen - tudom, mi az a patrónus, de miért idéztétek meg? - Harryre pillantott. - Harry, te idézted...?
- Nem - felelte Harry határozottan. - Nem az én patrónusom volt. - A pálca fényét a fa felé irányította, amelynél Ginny mellett ott hevert Draco. - Az övé.
Charlie eltátotta a száját, de nem Draco volt rá ilyen hatással.
- Ginny?
- Helló, Charlie - köszönt Ginny halkan.
Charlie a fához sietett, s mikor a húga mellé ért, a vállainál megfogta.
- Ginny! Jól vagy?
- Jól vagyok, Charlie, jól vagyok, csak néhány karcolás, tényleg, én...
- Au - nyögött fel Draco halk, fájdalmas hangon. - Au. Légy szíves, ne ülj rá a törött lábamra.
Charlie felugrott, aztán úgy meredt Dracóra, mintha csak most pillantotta volna meg.
- Hát te meg ki vagy?
- Draco Malfoy - felelte Draco.
Charlie döbbentnek tűnt.
- Lucius Malfoy fia?
- Igen - válaszolta Draco dacosan.
- És az a te patrónusod volt?
- Igen - ismételte Draco.
Charlie arca egy vigyorba húzódott.
- Pokoli jó sárkány volt.
- Én sajnos nem láthattam - mondta Draco még mindig dacosan, de már láthatóan jobb hangulatban.
- Charlie, eltört a lába - vágott közbe Ginny.
Charlie arcáról lehervadt a vigyor.
- Hogy történt?
- Hosszú történet - felelte Ron idegesen.
- Leestem a seprűmről - foglalta össze Draco.
- Annyira még sem volt hosszú - jegyezte meg Charlie, és letérdelt Draco mellé. - Melyik lábad?
Draco rámutatott. Ron, Harry és Ginny nézte - Ron meglepetten, Harry és Ginny nyugtalanul - ahogy Charlie előhúzza a pálcáját, majd a hegyét gyengéden Draco lábához érintette, nem sokkal a térde alatt.
- Nyílt törés - mondta tömören. - Elég sok energiádba kerülhetett így tönkretenni a lábad, ifjú Malfoy. Törött és meg van csavarodva. Jobb lesz, ha visszamegyünk a táborba - nincs messze innen. Mindannyian - tette hozzá élesen Ronra pillantva.
- Hogyan? - kérdezte Harry. - Malfoy nem tud repülni ilyen lábbal.
Charlie belenyúlt a mellzsebébe, és előhúzott egy kis ezüst dobozt, amely nagyjából akkora volt, mint egy cigarettatartó. Felkattintotta, és kivett belőle egy üveggolyó nagyságú fémgömböt.
- Zsupszkulcs - mondta. - Mindannyian hordunk magunknál egy ilyet.
- És a táborotokban rendbe tudod hozni Malfoy lábát? - aggodalmaskodott Ginny.
- Ha sárkányokkal dolgozol, hozzászoksz a csúnya balesetekhez - mondta Charlie vidáman. - Az egyik gyógyítónk se perc alatt rendbe hozza a fiút. Addig is - mondta, és egy újabb kemény pillantást vetett Ronra, - elmesélhetitek, hogy mit is kerestek ti itt.

*

Hermione, aki a hátát a torony falának vetve ült, felnézett, mikor nyílt az ajtó. Legnagyobb meglepetésére Féregfarkkal találta szembe magát, nem pedig Mardekárral. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, majd megfordult, így Hermione láthatta, hogy egy faragott ezüstserleget tart a kezében, ami füstölt és gőzölgött.
A félelem hideg ökölként markolta meg a gyomrát.
- Helló, Hermione - köszönt a férfi nyugodtan.
- Mit akar? - kérdezte a lány hűvösen.
- Csak azt nem értem - mondta a férfi kellemetlen hangon, - hogy hogyan lehet egy ilyen okos lány ennyire neveletlen.
- Tudja, hogy én mit nem értek? - vágott vissza Hermione. - Hogy Sirius és Harry apja miért barátkoztak magával. Maga undorító.
Hermione úgy látta, de nem volt benne biztos, a férfi arca megrándult. Egy pillanattal később azonban Féregfark mosolya szélesre húzódott, és tett néhány lépést a lány felé. Hermione látta, hogy a férfi a szabad kezével a pálcáját szorongatja.
- Az Uram engedélyt adott rá, hogy bántsalak - mondta. - Adj rá okot, és meg is teszem.
Hermione hallgatott.
- Most miért nem hallom a hangod, mi? - kérdezte Féregfark komiszan. - Kiszáradt a torkod? Itt van. - A lány felé nyújtotta a serleget. - Igyál.
Hermione lebámult a tekervényes mintákkal díszített kupára, ami kékes-vörösen örvénylő folyadékot tartalmazott, még mindig gőzölgött, s felszínén néha egy-egy buborék pukkadt ki. Erős szaga volt - nem rossz, valójában egészen kellemes, keveredett benne a citrom, rózsák és frissen sütött kenyér illata.
- Nem vagyok szomjas - vetette oda határozottan.
Féregfark elvigyorodott.
- Rajtad múlik - vonta meg a vállát. - Vagy megiszod, vagy alkalmazom rajtad a Cruciatus átkot, és addig kínozlak, míg már a végtagjaidat sem tudod használni. Utána erővel úgy is megitatom veled. De ha te ostoba és bátor akarsz lenni, állok elébe. Igazán élvezném, ha megkínozhatnálak.
Hermione érezte, hogy a szíve tompa puffanásokkal a bordáinak ütődik. Még emlékezett rá, milyen volt a Malfoy kúrián, mikor Lucius használta rajta a Cruciatus átkot, mikor megpróbálta kiszedni belőle, hogy hol van Harry... Emlékezett rá, hogy akkor azt kívánta, bárcsak meghalna. Ez egyike azon dolgoknak, amiket soha életében nem fog elfelejteni.
Tompán kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Féregfark bele tegye a serleget. A padlóra akarta önteni a tartalmát, de Féregfark le sem vette róla a szemét, arckifejezése éhségről árulkodott. A férfi vágyott rá, hogy bánthassa őt és a lány tudta ezt.
A szájához emelte a kupát és ivott.
Olyan íze volt, mint a keserű cukornak. Édes és szúrós egyszerre. Kaparta a torkát - köhögött, majd felpillantott Féregfarkra, aki sóvárogva nézte, amint a lány nyel.
A világ megbillent a lány előtt. Valahonnan messziről Féregfark nevetése hallatszott, de Hermione épphogy csak meghallotta. Szédítő, suhogó hangok támadtak rá mindenfelől; olyan volt, mintha ezernyi csapdába esett pillangó próbálna kiszabadulni a fejéből. Érezte, ahogy a bájital utat éget magának a gyomrába, mintha tűzet, vagy tiszta fényt nyelt volna. Szinte már várta, hogy a bőre mikor lobban lángra fáklya gyanánt. Rémült volt, de közben furcsa szédülés fogta el és émelyítő élvezet, ami talán még rosszabb volt.
- Az... - zihálta. - Az méreg volt?
Féregfark harsányan felnevetett.
- Dehogy is - mondta, miközben előre hajolt, és fürgén kihúzta a kupát a lány elgyengült ujjai közül. - Az, kedvesem, az az volt, amit a köznyelv szerelmi bájitalnak nevez.
A lány olyan nehéznek érezte a szemhéjait, mint a kő, de erőszakkal nyitva tartotta őket, és Féregfarkra meredt homályosan érzékelt rettegéssel.
- A szerelmi bájitalok... nem igaziak...nem működnek...
- Ó, már hogy ne volnának, és hogy ne működnének - felelte Féregfark. - Ez az egyik legősibb. A használta szigorúan illegális, persze. Életfogytiglan az Azkabanban. De - vonta meg a vállát, - ez most nem számít.
- Nem bírok - zihálta Hermione, mikor a világ még egyet fordult körülötte. - Nem bírok ébren maradni...
- Nagyon helyes - mondta Féregfark duruzsoló hangon. - A bájitalnak beletelik néhány órába, míg hatni kezd. Mikor felébredsz, az első személy, aki feltűnik a szemed előtt, lesz az a személy, akit attól a pillanattól kezdve szeretni fogsz, reménytelenül, feltétel nélkül és mindörökké. Fekete mágia - mosolyodott el, feltárva kicsi patkányfogait. - Nincs semmi hozzá fogható. Álmodj szépeket, kedves leány - tette hozzá, ahogy Hermione ledőlt a szalmára. - És mikor felébredsz, Mardekár Malazár arca lesz az első, amit megpillantasz.

*

- Szóval, anyának és apának van egyáltalán valami fogalma arról, hogy hol vagytok? - kérdezte Charlie, és közben olyan rémisztő tekintettel meredt Ronra, hogy Harry pár pillanatig örült neki, amiért nincsen bátyja.
Mikor megérkeztek a táborba - ami tényleg egy igazi tábor volt, számtalan különböző méretű sátorral, amelyek legtöbbje Charlie sárkánymegfigyelő kollégáinak lakhelyéül szolgált - az első dolog, amit Charlie tett, az az volt, hogy odahívott néhány gyógyítót, akik elszállították Dracót egy sátorba, amely láthatóan a gyengélkedő funkcióját töltötte be.
Ezután Harry, Ron és Ginny már nyugodtan hallgathatta az előadást. Az előadást ez esetben a roppant ingerlékeny Charlie Weasley tartotta, aki azonnal baglyot akart küldeni a Weasley szülőknek, hogy elmesélje nekik, Ron és Ginny igazából nem is otthon van, hanem valami hatalmas, távoli erdőben bolyong Lucius Malfoy fiával, és Harryvel, akiknek egyébként iskolában kéne lenniük
- Charlie, ne! - fakadt ki Ron elkeseredetten. - A Lake Districtnél vakációznak... Nem akartam zavarni őket.
- Te készülsz valamire, Ron - rázta a fejét Charlie. - Ne feledd, Fred és George az én testvéreim is, nemcsak a tieid, úgyhogy jól ismerem ezt a rosszban sántikáló arckifejezést.
- Mintha te sosem sántikáltál volna semmiben - fortyant fel Ron. - Míg gyerek voltam, sokszor avattál be a titkaidba, és én sosem köptelek be, egyszer sem.
- Te még mindig gyerek vagy, Ron - mondta Charlie. - A biztonságod a legfontosabb. A tied, és Ginnyé.
- Ne beszélj úgy rólam, mintha itt sem lennék! - csattant fel Ginny. - És nagyon igazságtalanul bánsz Ronnal!
Charlie ránézett.
- Ő nem Fred vagy George - folytatta még mindig feldúltan a lány. - Ha Ron tesz valamit, annak alapos oka van. Nem szokott ostoba kockázatokat vállalni. És Harry sem!
- Anya és apa nem örülnének, ha...
Ginny kezének egyetlen legyintésével elhallgattatta Charlie-t.
- Emlékszem rá, hogy mikor úgy döntöttél, sárkányokkal akarsz dolgozni, anya egy hétig csak sírt miatta - mondta élesen. - Biztos volt benne, hogy valahogy megölöd magad. Nem szeretik a munkádat, ahogy nem szeretik Bill haját, vagy Percy munkamániáját sem, de bíznak bennünk, mindnyájunkban, és legfőképp Ronban. Te miért nem?
Charlie szólásra nyitotta a száját, és az arcán megjelent az a kifejezés, mint amikor az ember tudja, hogy van valami bökkenő az elhangzott logikai fejtegetésben, de nem tudná pontosan megmondani, hogy mi az.
- Ginny...
- Csak bízz bennünk, Charlie - mondta a lány.
Charlie meglehetősen fáradtan felemelte a kezét, és megdörzsölte vele a szemét. Aztán felsóhajtott.
- Akarja valaki látni a sárkányokat? - ajánlotta fel hirtelen.
- Én igen - felelte Harry és Ginny egyszerre - Ginny azért, mert tényleg szerette a sárkányokat, Harry pedig azért, mert volt egy olyan érzése, így talán könnyebben megnyerhetik Charlie jóindulatát. Ron még mindig ziláltan, kissé vonakodva bár, de szintén belegyezett.
Követték Charlie-t át a táboron, és közben aggodalmas pillantásokat váltottak. Charlie hirtelen ajánlatának ellenére még mindig úgy érezték, hogy a hangulata elég mogorva maradt.
Néhány méterrel az utolsó sátor után egy hatalmas tisztás terült el, elfért volna benne két kviddicspálya. Mágikus kerítés vette körbe. A tisztáson számos sárkány volt, de egyik sem olyan nagy, mint a Magyar Mennydörgő, amivel Harry a negyedik évben nézett szembe. Harry az egyikben egy svéd sróforrút vélt felfedezni. Charlie rámutatott.
- Az a sárkány szólt nekem Draco patrónusáról - mondta.
- A sárkányok beszélnek? - kérdezte Ron meglepetten.
- Nos, meg kell tanulnod a sárkányok nyelvét, hogy kommunikálhass velük, még ha ez sokszor nem is kifizetődő - magyarázta Charlie. - Legtöbbször a régi időkről mesélnek, mikor a falusiak fiatal lányokat kötöztek karókhoz, és ételként ajánlották fel őket, vagy azért panaszkodnak, hogy nem repülhetnek többé, és azt akarják, hogy dicsérjük meg a pikkelyeiket. De - tette hozzá, - néha napján előfordul, hogy hasznos információhoz juttatnak minket. Mint például ma este.
- Már mondtuk - szólt Ron. - Az nem egy igazi sárkány volt. Csak egy patrónus.
- Segített megtalálni titeket, nem?
Ron olyan arcot vágott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ez most egy jó vagy rossz dolog.
- Nézzétek - hallatszott egy hang a hátuk mögül. Draco volt az, nagy sokára kiengedték a gyengélkedőről. A ruhái ugyanolyan szakadtak és piszkosak voltak, mint előtte, de a vágások, horzsolások a karjáról és az arcáról javarészt eltűntek, és a lába újra a régi volt - habár a gyógyítóknak le kellett vágni a nadrágjának a bal szárát a térde alatt, valószínűleg, hogy hozzáférjenek a törött csonthoz. Draco azonban nem úgy nézett ki, mint aki bánja a dolgot. Igazi elragadtatás jelent meg az arcán, miközben elnézett mellettük, egyenesen a sárkányokra meredve. - Fantasztikusak - mondta.
- Ugye? - ragyogott fel Charlie arca.
- Nem tudom, miért nem vettük soha a sárkányokat a Legendás lények gondozása órán - motyogta Draco még mindig felfelé bámulva.
- Talán ugyanazon okból kifolyólag, amiért nem vettük a Határozottan Halálos átkokat Flitwick óráján - jegyezte meg Ron csípősen. - A halálozási ráta miatt.
- Malfoy - szólalt meg Harry kíváncsian. - Az a sárkány téged bámul.
Igaza volt. A kék svéd sróforrú egyenesen Dracóra szegezte lapostányér nagyságú szemeit, és majdhogynem szerető pillantással meredt a fiúra. Charlie le volt nyűgözve.
- Azt hiszem, tetszel neki - mondta Dracónak. - Nem sokszor fordul elő.
- Talán kaja szaga van - motyogta Ron.
Draco olyan közel állt a kerítéshez, amennyire csak tudott, és onnan nézett fel a sárkányra, amely visszabámult rá és vidám füstgomolyagokat eregetett.
- Nos, én azt hiszem... - mondta Charlie, majd Dracóhoz fordult. - Nem... nem akarsz nekem segíteni később megetetni őket? - kérdezte. - Nem kérnélek rá, de olyan ritka hogy elsőre megszeretnek egy embert... csak arra gondoltam...
- Persze - bólintott Draco.
Charlie teljesen felvillanyozódott. Ron bosszús tekintetének tüzében testvériesen megveregette Draco hátát, és így szólt:
- Ez nagyszerű, egyszerűen... nagyszerű. - Ez után, mintha csak most venné észre Draco kissé szakadt megjelenését, sietősen azt mondta: - Úgy látom, rád férne pár kölcsönruha.
- Nadrág - szólalt meg Draco hirtelen. - Nem igazán szeretném divatba hozni az új, egyszárú nadrágot, még ha a semmi közepén vagyunk is.
- Megkaphatod néhány régi ruhámat - mondta Charlie szívélyesen. - Gyertek velem, ti addig megmosakodhattok a sátrakban.
- Egy pillanat - mondta Draco. - Beszélni akarok Harryvel.
- Ott találkozunk - szólt oda Harry Ronnak, aki megvonta a vállát, majd elsétált Charlie-val és Ginnyvel.
Harry kíváncsian nézte Dracót.
- Mi az, Malfoy?
- Nagyon közel vagyunk - felelte Draco halk, izgatott hangon. - Az amulett - ahogy idejöttünk, elkezdett, nem is tudom, vibrálni. Nem lehetünk egy óránál messzebbre a helytől, ahol Hermione van, bárhol is legyen.
Harry keményen Draco szemébe nézett.
- Biztos vagy benne.
- Mikor hagytalak én cserben? - vigyorodott el Draco.
- Komolyan azt akarod, hogy erre válaszoljak?
- Akárhogy is, Potter - mondta Draco. - Igazam van. Azt hiszem, azonnal indulnunk kéne - illetve azután, hogy szereztem néhány új ruhát, de viszonylag azonnal. És úgy gondolom, minél kevesebb Weasleyt kéne magunkkal cipelnünk.
- Menjünk Ron és Ginny nélkül? - kérdezte Harry döbbenten.
Draco bólintott.
- Ez nevetséges, Malfoy. Mi történt az "egységben az erő" elvvel?
- Ketten is alkothatunk egységet - felelte Draco.
- Sehová sem megyek Ron nélkül - jelentette ki Harry.
- Miért nem? Úgyis csak azzal töltenéd az időt nagy részét, hogy megvédd...
- Egyáltalán nem ismered Ront! - kiáltotta Harry.
- És azt hiszed, te igen?
- Mit akarsz ezzel mondani?
Draco szeme összeszűkült.
- Semmit, ha nem akarod hallani - mondta.
- Nem figyelek rá, mikor rólad beszél - mondta Harry. - Miért kéne figyelnem rád, mikor róla beszélsz?
Draco zavartnak tűnt. Talán soha nem jutott eszébe, hogy Harry valaha is kiállt mellette.
- Belefáradtam a kettőtök viszálykodásába - fakadt ki Harry. - Belefáradtam ebbe az egész hülye családi ellenségeskedésbe. Csináljátok csak tovább, ha akarjátok, de engem hagyjatok ki belőle.
- Jól van - mondta Draco. - Amikor már semmi nem segít, a legjobb, ha egyszerűen nem vagyunk hajlandóak szembenézni a tényekkel. Ez mindig be szokott jönni.
- Nem fogsz tudni felidegesíteni - mondta Harry, és elindult. - Most nem.
Draco követte őt, még mindig vitára készen.
- Így van, Potter, futamodj csak meg...
- Nem megfutamodom. Magadra hagylak. És te nem fogsz velem jönni, szóval kopj le, Malfoy, és idegesítsd inkább Charlie-t. Ő legalább kedvel téged.

*

Charlie sátra a többi mögött volt felállítva, és mint a legtöbb varázslósátor, sokkal tágasabb volt belülről, mint amilyennek kívülről látszott. Alapjában véve egy gondos kis agglegénylakás volt. Az ajtó egy kis konyhába nyílt, amiben Draco várakozott, míg Charlie elment, hogy szerezzen neki valami váltás ruhát. Draco bepillanthatott a többi, keskeny folyosóról nyíló szobába is. Mind ízléses fabútorokkal volt berendezve, melyek minden bizonnyal Charlie keze munkáját dicsérték. A konyhai kandalló fölött egy fénykép lógott a Weasley családról, akik integettek és mosolyogtak. Emellett egy szögletes ezüsttükör állt.
Draco belepillantott, és az arca megrándult, mikor meglátta, hogy milyen véres, koszos és ütött-kopott a tükörképe.
- Nagggyon érdekes - szólalt meg vontatottan egy női hang a tükör felől, amitől Draco a levegőbe ugrott. - Roppant ígéretes. Alig várom, hogy lesúrold magad.
Charlie, aki ebben a pillanatban lépett be a konyhába, kezében egy köteg ruhával, felnevetett.
- Hagyd őt békén, Audrey - mondta a tükörnek. - Még csak tizenhat.
- Egy hónap híján tizenhét - mondta Draco automatikusan, miközben elhátrált a tükörtől. Hozzá volt szokva a beszélő tükrökhöz, de nem éppen az ilyen őszinte fajtákhoz.
- Itt vannak - szólt Charlie, és lerakta a ruhákat az asztalra. - Néhány a ruháim közül, nem tudom, hogy jók-e rád, de hátha... Elhoztam az egyik régi dzsekimet is, arra az esetre, ha velem akarsz jönni, megetetni a sárkányokat. Úgy tűnik, tényleg kedvelnek téged. Gondoltál már valaha arra, hogy sárkányokkal foglalkozz, miután végeztél? Jöhetnél ide gyakorlatra.
- Még sosem gondoltam erre - vallotta be Draco, miközben levette a dzsekijét, és az asztalon heverő ruhákért nyúlt. Charlie elfüttyentette magát.
- Az ott - mondta - egy nagyszerű kard.
Draco lepillantott Mardekár kardjára, amely az övébe volt dugva.
- Kösz - mondta. - Már régóta a családomhoz tartozik.
- Megnézhetem? - kérdezte Charlie a kezét kinyújtva.
Draco megrázta a fejét.
- Meg van bűvölve - sajnálkozott. - Szénné égetné az ujjaidat.
- Nos, ki ne bűvölne meg egy ilyen kardot? - felelte Charlie sugárzó arccal. - Habár - tette hozzá, - rosszul hordod. - Elvigyorodott Draco arckifejezésén. - Nem túl jó ötlet az övedbe dugni, ahol minden egyes lépésnél a lábadnak ütközik. A válladnál kéne tartanod, úgy hátranyúlhatsz, és megragadhatod, ha szükség van rá, viszont nem lesz az utadban.
- Úgy tűnik, otthon vagy a témában - mondta Draco.
- Szeretem a kardokat - felelte Charlie. - Ez olyasmi, ami együtt jár a sárkány-kedveléssel. Rengeteg dolgom van, amit kölcsönadhatok.
- Kösz - mondta Draco.
- Ami azt illeti - gondolkozott el Charlie, - ha sárkányokat fogsz etetni, szükséged lesz a megfelelő holmikra. Várj egy kicsit, mindjárt visszajövök.

*

- Úgy tűnik, a bátyád kedveli Malfoyt - jegyezte meg Harry, miközben ő és Ron éppen a kezükre és arcukra rakodott mocskot próbálták lemosni az egyik sátorban, amit Charlie szerzett nekik.
- A sárkányok kedvelik Malfoyt, így Charlie is kedveli őt - vonta meg a vállát Ron. - Bár ő még a Sötét Nagyurat is kedvelné, ha az a magyar mennydörgőkkel szimpatizálna. Ez legalább eltereli rólunk a figyelmét.
Harry belenézett a mosdó felett lógó tükörbe. A kosz és vér nagy részét már sikerült eltávolítania magáról egy mosdókesztyűvel. Így most már nagyon piszkos helyett, nagyon sápadt és nagyon boldogtalan volt arca, melyben zöld szemei csak egy-egy pacának tűntek a kimerültségtől. Az orrára biggyesztette a szemüvegét, felegyenesedett, majd beletúrt az össze-vissza álló hajába.
- Bátorság, kedvesem - mondta a tükör nyájasan. - Ennyire semmi sem lehet rossz.
A sátoron kívül találkoztak Ginnyvel, aki, mivel nem volt olyan koszos, mint a fiúk, sokkal gyorsabban végzett. A vörös hajtincsei, melyek még nedvesek voltak a hajmosástól, nedves, tüzes indákként kanyarogtak az arca előtt. Ronra mosolygott, majd aggodalmas pillantást vetett Harry felé.
- Jobban érzed már magad?
- Csak fáradt vagyok - vonta meg a vállát Harry.
Ron a húgára mosolygott, aztán oldalra pillantott, és a szeme elkerekedett.
- Nézzétek, ott jön Malfoy - mondta.
Ginny és Harry megfordultak, és abba az irányba pillantottak, amerre Ron mutatott. Draco sétált feléjük a tisztáson. Charlie a szakasztott másává öltöztette fel. Úgy tűnt, a szokásos sárkány-őrző ruházatot viselte, már ha valamit lehet a sárkányőrzésben szokásosnak nevezni. Dracón Charlie fekete sárkánybőr dzsekije volt, és fekete sárkánybőr nadrág. Charlie még egy pár hatalmas, fekete csizmát is adott Dracónak, ami egy kissé nagy volt rá. Mindehhez sötét pulóvert kapott, amelynek ujjain lyukak éktelenkedtek. A rengeteg fekete holmihoz képest Draco ezüstös haja és sápadt bőre rémisztően világosnak tűnt. Idősebbnek látszik, gondolta Ginny, és valahogy másnak, egy kicsit... veszélyesnek.
- Te jó ég - szólalt meg Ginny, észre sem véve, hogy hangosan beszél. - Hogy ez a Malfoy milyen dögös... - A szája elé kapta a kezét. - Ezt most hangosan mondtam?!
Ron bólintott.
- Ó, Istenem - fakadt ki Ginny. - Valaki lőjön le, légyszi. Nem akarok tovább élni.
Harry horkantva felnevetett.
- Ginny, maradj csendben - szólt rá Ron ádáz tekintettel. - Úgy néz ki, akár egy idióta.
- Nem, dehogy is - felelte Ginny ábrándosan. - úgy néz ki... mint egy festmény, amit egyszer láttam...
Harry ismét felhorkant, ez alkalommal azonban az undortól.
- Már látom is magam előtt a galériában - mondta. - Csendélet idióta nadrágba bújtatott patkánnyal.
Ginny tudomást sem vett róla, csak állt kezét a szája elé téve, miközben Draco integetve közeledett. Mikor elérte őket, kíváncsian meredt a lányra.
- Valami baj van? - kérdezte.
Ginny nyöszörgött egyet, megfordult, majd elmenekült az ellenkező irányba.
Draco kíváncsian Ronra pillantott.
- Mi van vele?
- Bőr - felelte Harry, miközben szórakozott és egyben meglepett arckifejezéssel nézett Ginny után. - Utálja a bőrt. Vegetáriánus.
Draco az égnek emelte a tekintetét.
- Ez sárkánybőr - mondta. - Egyébként meg már halott sárkányokról szedik le. A sárkányok túlságosan is értékesek, hogy a bőrükért öljék meg őket.
Ron fojtott hangot hallatott.
- Akarjátok, hogy ezt neki is elmondjam? - kérdezte Draco bőszen.
- Ó, ne - mondta Ron. - Egyedül akar lenni az ő, ööö...
- Vegetarianizmusával - mondta Harry.
Draco egykedvűen meredt rájuk.
- Ti ketten hazudtok a legtehetségtelenebbül az egész világon - mondta. - Mondom ezt úgy, hogy beleszámoltam Neville Longbottom képességeit is.
- Akkor nyilván tudod, hogy nem hazudok, mikor azt mondom, teljesen nevetségesen nézel ki - mondta Ron. - Bőrnadrág, Malfoy?!
- Tűzálló sárkánybőr, és nagyon hasznos - felelte Draco égnek emelt orral. - Emellett pedig, nagyon dögös vagyok benne.
- Hányinger... - nyöszörögte Ron esetlenül. - Érzem... a gyomrom. Muszáj... adjatok egy vödröt...
- Neked nincs ízlésed - vetette oda neki hűvösen Draco, majd Harryhez fordult. - Te azért, úgy gondolod, hogy dögös vagyok, igaz?
- Nem tudok olyan választ adni, melynek következtében ne haragudna meg rám, legalább egy ember - felelte Harry diplomatikusan.
Draco arcán önelégült mosoly jelent meg.
- Félted tőlem a szerelmedet - mondta. - Megértem.
Harry az égnek emelte a tekintetét.
- Azt hiszem, nekem is szükségem lesz arra a vödörre, Ron, miután végeztél.
- Na, ebből most már elég lesz - szólalt meg Charlie vigyorogva a hátuk mögött. - Draco segít nekem megetetni a sárkányokat.
- Nem, Draco nem segít - jelentette ki Ron határozottan. - Mennünk kell. Most azonnal. Ha te itt akarsz szerencsétlenkedni a sárkányok között Malfoy, csak rajta. Add ide az amulettet, és elmegyünk nélküled.
Charlie Dracóról Ronra nézett, Ronról pedig Harryre. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Harry arckifejezése belé fojtotta a szót.
- Jól van - mondta. - Jól van. Nem tudom, fiúk, hogy mibe keveredtetek. Ron, rád teszek egy nyomkövető bűbájt. Ha nem jöttök vissza három órán belül, oda hoppanálok, akárhol is vagytok. Rendben?
- Rendben - bólintott Ron.
- És Ginny itt marad - tette hozzá Charlie.
- Ez nem fog neki tetszeni - mondta Harry.
- Nem érdekel - mondta Charlie egy halvány vigyor kíséretében. - Így is elég nagy bajba kerülök, ha anya megtudja, hogy elengedtem Ront kettőtökkel Isten tudja miket művelni. Ha ehhez még hozzá jönne Ginny is, többé haza sem mehetnék.

*

Nem fogok elaludni. Nem fogok.
Hermione a szalmán feküdt a toronyszobában, ahol Féregfark hagyta, kezeit erősen a szemeihez szorítva. Abban a percben, mikor a férfi elhagyta a szobát, suttogni kezdett az orra alatt, egy ébren tartó bűbájt kántált, amit gyakran használt, mikor késő éjszakáig kellett tanulnia. Lassan, nagyon lassan, az agyát ellepő köd kezdett felszakadozni, a szemhéja mögött táncoló élénk színek pedig kezdtek eltünedezni, úgy érezte most már nem fog egykönnyen álomba szenderülni. Szerette volna azt hinni, hogy amíg legyőzi az álmosságot, a szerelmi bájital nem hat, de nem sok remény volt rá, hogy ez tényleg így is van.
Hogy elhessegesse magától a pánikot, igyekezett kedves dolgokra gondolni, dolgokra, amik egyszer boldoggá tették. Szorosan összezárta a szemeit és a szüleire gondolt, az iskolára, a roxmortsi kiruccanásokra Ronnal és Harryvel. És aztán csak Harryre. Élete legboldogabb két hetét töltötte Harryvel az iskolában. A világon mindennél jobban szerette volna Harry hangját újra hallani. Elképzelte magának a fiút, az iskola utolsó hetét, érezte, ahogy az agya próbálja előhívni az emlék apró részleteit, mintha az akarat kényszere valósággá varázsolhatná azt.
Harry mosolygott rá, fogta a kezét, és egyre csak húzta őt végig a Griffendél klubhelyiség előtti folyosón.
Harry, rengeteg házi feladatom van, tiltakozott nevetve. Harry, nem használhatod a Tekergők térképét arra, hogy használaton kívüli szekrényeket keress nekünk.
Harry felnevetett.
Miért nem? A térképre pillantott. Mit szólsz ehhez a szekrényhez? Ez egy nagyszerű szekrény.
Harry, minden szekrény ugyanolyan.
Ó, dehogy. Ez kivételes. Felkapta a lányt, és bevitte a szekrénybe, óvatosan letette, majd berúgta maga mögött az ajtót. Oké. Itt vagyunk. Szép szekrény, nem?
Harry... van valami oka, hogy itt vagyunk?
Egész héten vizsgáztunk, és úgy érzem, mást se csinálok, csak tanulok, pakolok, meg egy csomó más dolgot, amihez egyáltalán nincs kedvem. Alig látlak mostanában. Azt hiszem, egyszerűen csak egyedül akartam lenni veled. Nem érdekel, hogy csinálunk-e valamit. Tényleg. Csak nézni akarlak téged.
Nos, én pedig nem fogok csak úgy egy seprűtartó szekrényben álldogálni.
Ezt hogy érted?
Úgy értem, hogy jobb lesz, ha most rögtön megcsókolsz, Harry Potter, különben rád küldök egy lábbilincselő átkot, és itt hagylak, míg Frics meg nem talál.

Harry boldogan a levegőbe hajította a térképet.
Végre valami, amihez van kedvem!!
Hermione bár erősen tapasztotta kezeit a szemére, az előcsorduló könnycseppeket így sem tudta megállítani. Úgy tűnt, Harry millió fényév távolságra van innen, mindent millió fényév távolinak érzett, mintha az emlék legalább ezer éve történt volna, nem pedig csak két hete.

*

Dracónak igaza volt, már tényleg nagyon közel voltak. Alig háromnegyed órája repültek (Draco Tűzvillámát Charlie egyik varázsló barátja számtalan bűbájjal, és némi Magifixszel újra üzemképes állapotba hozta), mikor Draco jelzett Ronnak és Harrynek, hogy ereszkedjenek le.
Leszálltak egy területre, ami valaha egy hatalmas tisztás lehetett, mára azonban már benőtték a fák. A félig romos falak, amit Draco akkor látott, mikor az amulettet használta, most sötéten magasodtak feléjük; s bár a falon túl mindent félhomály borított, mikor landoláshoz készülődtek, Draco észrevette a tornyot, és az elvadult kertet, amely körülvette azt.
Minden sötét, nyomasztó és gyászos volt a fák között. Harry, Draco és Ron nyugtalanul néztek egymásra.
- Azt hiszem, meg kell másznunk a falat - mondta ki végül Harry.
- Át is repülhetnénk felette - javasolta Ron.
- Túl feltűnő - mondta Draco. - Ennyi erővel már a bejárati ajtót is használhatnánk.
- Mi lenne, ha... - kezdte Ron.
A fal másik oldaláról érkező hang szakította félbe - egy énekhang. Harry szíve nagyot dobbant, mikor először azt hitte, hogy főnixdalt hall. Ugyanaz a könnyed, légies dallam volt, de ahogy tovább hallgatta, észrevette, hogy ez az ének magasabb, dallamosabb, és sokkal áthatóbb, és olyan volt, mintha valahogy húzná őt előre...előre, a fal felé...
- Hé! - szólalt meg Draco meglepetésében, ahogy Harry és Ron előre, a falhoz vetették magukat, és megpróbálták megmászni azt. Draco előre nyúlt, megragadta a két fiú talárjának a hátulját, és visszarántotta őket. - Térjetek már magatokhoz! - kiáltotta, miközben elrángatta őket a faltól. Szerencsére a dal kezdett halkulni. - Mindketten!
Ron kirántotta a talárját Draco kezéből, és rámordult.
- Miből térjünk magunkhoz?
- Éppen meg akartátok mászni a falat - felelte Draco.
- Nem, nem akartuk - ellenkezett Ron.
- De igen, meg akartuk - szólalt meg Harry, akinek a talárja még mindig ott volt Draco kezében. - Mi volt ez, Malfoy?
- Az ének? Az egy véladal volt - mondta Draco. - Szép volt, ugye?
- Véla? - ismételte Ron döbbenten.
- Úgy tűnik, ezt a helyet vélák őrzik - magyarázta Draco. - Nem rossz ötlet, meg kell hagyni.
- Ugyan, mit tudnak velünk csinálni, halálra csókolgatnak? - horkant fel Ron.
Draco ellenszenves arckifejezést vetett rá.
- Mi van? - vicsorogta Ron ingerülten.
- Nem tudsz túl sokat a vélákról, ugye, Weasley? - kérdezte Draco. - Az igazi vélák két dologra használják a férfiakat. Nemzésre... és táplálkozásra.
- Táplálkozásra? - visszhangozta Ron sápadtan.
- Táplálkozásra - ismételte Draco, majd elvigyorodott. - Olvastam egyszer az ük-üknagyanyám naplójában - mondta. - Volt benne egy rész, mikor egy férfi meghívta vacsorázni, csak persze az nem esett le neki, hogy a nagyi azt hitte, a férfi maga lesz a vacsora. Nagyi meg is lepődött, mikor nem kapott nagykést. Szerencsére a hapsinak volt egy elég nagy zsebkésgyűjteménye, azonban úgy érzem, nem vagytok megfelelő hallgatóság ehhez a történethez, úgyhogy én most el is hallgatok. Szó, ami szó, a vélák veszélyesek. A sötét mágia teremtményei.
- Lupin - motyogta Harry rémülten.
- Ó, Fleur csak negyedrészben véla - mondta Draco egykedvűen. - A legtöbb, ami kitelik tőle, az az, hogy beleharap a fülcimpájába.
- Na ezt nem akartam volna elképzelni - mondta Ron.
De Harry Dracót nézte.
- Mit tegyünk? - kérdezte.
- Nos - kezdte Draco, - elkezdhettek itt bóklászni, de akkor kb. tíz percen belül vélacsemege lesz belőletek, vagy megvárhattok itt, amíg beszélek velük.
- Téged nem fognak megenni? - kérdezte Ron meglehetősen bizakodva.
- Részben véla vagyok - mondta Draco. - Nem fognak bántani.
Harry Draco arcát fürkészte.
- Biztos vagy benne?
Draco vette egy mély lélegzetet.
- Biztos - mondta. - Fel tudsz emelni a fal tetejére?
Harry előhúzta a pálcáját.
- Igen, fel - bólintott. Tett egy lépést hátra, majd Dracóra mutatott a pálcával. - Vingardium leviosa! - Draco lassan a levegőbe emelkedett, majd nem sokkal később már a fal tetején térdelt. Lenézett Harryre, aki kezében a pálcájával állt alatta, és zöld szemeivel feszülten figyelt.
- Malfoy - szólalt meg Harry.
- Mi az?
- Visszajössz, ugye?
- Visszajövök - felelte Draco, majd leugrott a falról a kertbe.
Amint földet ért a lába, fagyos szellő támadt körülötte, por és rothadó virágszirmok szagát vágva az arcába. Minden fény elhalványodott, habár a Nap magasan a feje fölött járt. Olyan volt, mintha egy sötét, csillogó függöny ereszkedett volna a szeme elé - sivár virágágyak sorát pillantotta meg, melyet itt-ott fakó és hervadt virágokkal telepöttyözött sövény tarkított. A távolban látta a torony falának szürke, robosztus alakját.
Még mindig hallotta a véladalt, habár csak tompítva, mintha vattával dugták volna be a fülét. Mikor megmozdult, még a kavicsokon csikorgó csizmájának zaja is halkan jutott el a füléig. Minden hihetetlenül csendes volt, úgy tűnt, sehol semmi nem mozdul - egészen addig, míg a szeme sarkából meg nem pillantott egy roppant halvány fényt fellobbanni, mintha egy fehér pillangó szárnyán csillant volna meg a fény. Ekkor megfordult, és meglátta őket.
A sövény árnyai közül bontakoztak ki; fehérségük elütött a sötétségben, nagyjából fél tucat magas, sápadt, gyönyörű nő. Hosszú hajuk, úgy csillogott a halvány fényben, akár az ezüst. Bármennyire is járt a szája, Draco még sosem látott tisztavérű vélát közelről. Úgy érezte, mintha egy jeges ököl szorongatná a szívét, egyszerre érzett rettegést és csodálatot. Meg sem mozdult, míg várta, hogy odaérjenek - nem sok értelmét látta a menekülésnek.
Lassan közeledtek, nem siettek - nehéz volt megmondani hányan vannak valójában, mivel kecsesen suhantak, előre, majd hátra, mint megannyi pillangó. A csoport közepén volt egy magasabb alak, aki egy kissé előrébb lépkedett. Draco úgy vélte, ő lehet a vezérvéla, és ez az elgondolása bebizonyosodni látszott, mikor a kis csoport nem sokkal előtte megtorpant, és a magas véla egyetlen pillantással csendre intette a többit.
- Ostoba dolog volt idejönnöd, férfi - meredt Dracóra, és vörös ajkai egy leheletnyivel széjjelebb nyíltak, feltárva éles, fehér fogait.
- Nézz rám - mondta Draco, s közben igyekezett a hangját kordában tartani. - Puszta férfi lennék szemedben?
A véla pislogott egyet.
Az egyikük éles kis hangján így szólt: - Nem olyan ronda, mint a legtöbbjük, nem igaz?
- A haja olyan, mint a miénk - mondta egy másik.
- Rettentően éhes vagyok - szólalt meg egy harmadik, amitől Dracó egy lépést hátrált.
- Egyetlen mód van rá, hogy megbizonyosodjunk - mondta a vezérvéla, odalépett a döbbent Dracóhoz, megragadta, majd durván szájon csókolta.
Inkább hasonlított ahhoz, mintha felkapta volna egy hurrikán, vagy valami más őrült meteorológiai jelenség, mint bármely eddigi csókhoz, amit Draco átélt, vagy akár csak elképzelni mert. Olyan volt, mintha dühöngő szélroham száguldott volna végig a fejében, érezte, hogy megpördül, hogy örvénylő ezüstszálak vakítják el. A fejében egyre csak Ron szavai visszhangoztak: mit tudnak velünk csinálni, halálra csókolgatnak? Egy pont Weasleynek, gondolta, és érezte, hogy mindjárt elájul.
A véla eleresztette, és az émelyítő, örvénylő, ordító vihar váratlanul abbamaradt.
A véla elmosolyodott.
- Ő egy közülünk - jelentette be, mire a többi véla elragadtatott sikoltásokat hallatva rávetette magát Dracóra, mint megannyi őrült nagynéni - a haját húzogatták, a bőrdzsekijének a hajtókáját simogatták, megcsípték minden lehetséges helyen, amihez csak hozzáfértek, és...
- Au! Ki harapott meg? - kiáltott fel Draco felháborodottan, miközben sikertelenül próbálta lehámozni magáról a tapogatózó kezeket. Nem lehet itt túl sok véla származású férfi, gondolta, s közben rácsapott az övcsatjánál kotorászó kézre. Bárcsak tudtam volna. - Hé! Abbahagyni! - A hangja kétévnyi normál működés után ezt a pillanatot választotta arra, hogy néhány oktávval fentebb emelkedjen. - Kezeket el! - vinnyogott figyelmeztetően. - Ou - oké, erre tényleg semmi szükség... Hagyjátok békén a hajamat! Nyugodjatok már le az Isten szerelmére, még rengeteg Draco Malfoy van szerte a világban, tudjátok...
Elhallgatott, mikor a vélák eleresztették, hátrébb léptek, és hirtelen csend lett. A vezérvéla meglepett arccal meredt rá.
- Te Draco Malfoy vagy? - kérdezte.
Draco teljesen le volt taglózva. Persze, mindig is arról álmodozott, hogy egyszer eljön az a nap, mikor olyan híres lesz, hogy a neve puszta említésére egy egész szobányi ember hallgat el. Alig bírta felfogni, hogy ez most megtörtént.
- Mondanod kellett volna - méltatlankodott a vezérvéla.
- Én...mondani...mi van? - hadarta Draco modortalanul, de a véla, arcán gőgös kifejezéssel már peckes léptekkel távolodott.
Ahogy Draco utánuk bámult, a döbbenettől még a szája is tátva maradt. Ötletem sincs, hogy mi történt, gondolta. Egy árva ötletem sincs. Egy nap rá fogok jönni, hogy mi volt ez az egész.
De nem most.

Elindult a torony fala felé, és szinte várta, hogy az egyik véla odarohanjon, és megpróbálja megállítani. De egyik sem tette. Mintha arról is megfeledkeztek volna, hogy egyáltalán ott van.
Tovább osont, míg elvesztette őket a szeme elől. Akkor megtorpant, felegyenesedett, és körbepillantott.
És érezte, hogy a szíve nagyot dobban meglepetésében.
Rájött, hogy hol van. A szürke, roskadozó torony a égett, fekete falaival - a kiszáradt fák - ezt látta a fejében, mikor használta az epiciklikus amulettet. Nagyon közel kellett lennie Hermionéhoz. Izgatottan megszaporázta a lépteit, megkerülte a falat, befordult a sarkon, és amint az ismerős félig megperzselt torony a szeme elé került, hirtelen meghallotta Harry hangját a fejében. Malfoy, visszajössz?
Draco lelassított. Vajon úgy értette Harry, hogy épségben jöjjön vissza? Vagy akkor jöjjön vissza, ha már megszabadult a véláktól, és szabad az út mindhármuk számára? Persze ez nem volt kérdéses. Pontosan tudta, hogy értette Harry. Harry nem akarna kimaradni semmiből sem, zokon venné, ha neki a fal túlsó oldalán kéne várakoznia, míg Draco Hermione keresésére indul. A keresésére, ami nem igazán az ő dolga vagy joga.
Vissza kéne mennem, gondolta. Vissza kéne mennem, és magammal hoznom Ront és Harryt. Hirtelen megjelent szemei előtt Harry arca. Sápadt volt és aggodalmas, mint az utóbbi napokban általában.
Au!
Nekisétált a kastély falának. Hátrébb lépett, és a könyökét dörzsölgette, ahol beütötte a kőbe, majd felnézett. Éppen a düledező fal alatt állt, az északi oldalon, amely meg volt feketedve, mintha tűz pusztított volna a belsejében. Kirázta a hideg a felismeréstől.
Itt vagyok.
A fal felénél egy négyszögletes, rácsos ablakot pillantott meg. Érezte, amint a hol forró, hol jéghideg medál a bőrének nyomódva pulzál. Itt volt Hermione; itt volt a közelben. Draco behunyta a szemét, látta a lány arcát. Látta magát, amint megmenti őt, látta, amint a lány felpillant, és azt mondja neki, hogy csodálatos volt, bátor.
Felejtsd el, mondta magának élesen. Harryt választotta. Nem lesz oda, hogy megmentjük, akármelyikünk is lesz az, de tőlem meg főképp nem - annál ő sokkal függetlenebb, ő nem fogja a nyakamba vetni magát, és azt mondani, hogy bátor vagyok. Talán egyszerűen csak bokán rúg.
Visszajössz, ugye? - hallotta újra Harry hangját a fejében.
Kit érdekel, hogy értette? - mondta egy másik, élesebb hang. - Úgyis mindig Harry lesz a hős. Mindig ő a győztes. Ő kapja meg a lányt. Ez mindig is így fog maradni; sosem változik meg. Ő nyert legutóbb is; ez már nem oszt nem szoroz. De számodra itt az alkalom, hogy megmutasd, te vagy a jobb. Jobb, vagy legalább olyan jó.
Gondolkozás nélkül felemelte a kezét és a rácsos ablakra mutatott vele.
- Invito!
Szakadózó, síró hang hallatszott, és a rács kiszakadt az őt fogva tartó kő fogságából, és olyan sebességgel zuhant feléje, hogy félre kellett ugrania, hagyva, hogy a vasdarab hangosan a fűbe csapódjon. Vadul kutatva körbekémlelt, de sehol egy lelket nem látott.
Most pedig mássz, nógatta magát.
Mégis, beletelt néhány hosszú pillanatba, mire mozgásra bírta a lábait.

*

Féregfark elégedet mosollyal az arcán nyitotta ki a sziklaajtót mikor belépett a kerek szobába. Minden úgy volt, ahogy itt hagyta; a sötétség, a padlóra szórt szalma, és Hermione, ahogy eszméletlenül hevert a szalmaágyon, arcát a kezén nyugtatva. Letérdelt a lány mellé, ellenőrizte, hogy csukva van-e a szeme, aztán előhúzott egy hosszú ruhaanyagot a zsebéből, és szorosan a lány fejére kötözte azt, eltakarva szemeit. Nem lenne jó, ha bárki mást látna meg a kiszemelt személy előtt. Már ha a kiszemelt személy, Mardekár Malazár nevezhető személynek.
Éppen lehajolt, hogy ellenőrizze a csomót a lány feje mögött, mikor a szeme sarkából mozgást vett észre. Elfordította a fejét, és legnagyobb meglepetésére Hermione kezét pillantotta meg, amint azt a lány kihúzza a férfi zsebéből - de hát ő eszméletlen - kezében az oda csúsztatott pálcát szorongatva.
Önkéntelenül is elakadt a lélegzete, mikor meglátta a lány remegő kezét, amint nagyjából az ő irányába emeli a pálcát.
- Stupor! - sziszegte a lány.

*

Egy pillanatig Hermione azt hitte, a bűbáj nem működött. Aztán tompa puffanást hallott - Féregfark a földre rogyott, egyenesen rá a lány bal lábára. Undorodva fordult az oldalára, s még mindig a pálcát szorongatva talpra állította magát. Tett egy lépést előre, de a lába valami tömör és nehéz tárgynak ütközött - Féregfark testének.
Émelyegve hátrébb botorkált, kezét maga mögé nyújtva, míg el nem érte a falat. Tapogatni kezdte maga előtt az utat; a szemeit összeszorította a szövet alatt, ujjai szaporán haladtak a durva kő mentén. Füleit hegyezte, és figyelt, hogy nem jön-e valamiféle zaj Féregfark felől, de a szobában teljes csend uralkodott.
Ujjai alatt érezte az ajtó puhább fáját, ekkor lecsúsztatta kezét rajta, és megtalálta a kilincset. Elfordította, de az nem mozdult. Kétségbeesetten kutatott a zár után, de lehetetlennek tűnt megtalálni anélkül, hogy látná. Remegő ujjai próbálták kitapogatni az összetett fémalakzatot. Végül felnyúlt, és lerántotta az anyagdarabot a fejéről - Nem fogok hátranézni, nem fogok, - meglátta a keresett zárat, élesen elfordította, majd kitárta az ajtót.
És meglátta Dracót, amint döbbenten áll az ajtó túloldalán.

(*) a cappella ének - hangszerkíséret nélküli ének

(Fordította: Tipca)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 5. fejezet