Draco Sinister

(Cassandra Claire)

V.

A nem ismert tartomány

Draco döbbenten meredt Hermionéra, de még jobban elkerekedtek a szemei, mikor meglátta a lány arckifejezését. Hermione olyan rémült volt, mint aki szellemet látott - és nem is akármilyen szellemet. Olyasvalaki szellemét, akihez mély érzelmek kötik.
- Hermione? - kérdezte. - Jól... jól vagy?
A lány továbbra is csak bámult rá ugyanazzal a nyomasztóan üres arckifejezéssel.
- Ó, ne - motyogta. - Pont te.
Draco a lányra meredt.
- Gondolom, azért jöttél, hogy megments - mondta Hermione közönyösen, és úgy tűnt bármelyik pillanatban könnyekben tör ki.
- Én... nos, igen - felelte Draco rekedten. - Jöjjek vissza esetleg később?
- Miért nem Harry jött értem? - mondta a lány az őrület határán egyensúlyozva - Ugye jól van? Miért nincs itt?
Draco csak bámulta a lányt. Nem számított nagy üdvözlésre, de azért ez már nevetséges volt.
- Hát ott voltak azok a vélák... - kezdte esetlenül. - A lényeg, hogy Harry jól van, odakint vár minket. Te jó ég, Hermione, mit műveltél Pettigrew-val? - tette hozzá átpillantva a lány válla felett.
Hermione megfordult, követte Draco pillantását, és meglátta Féregfarkot, amint az végtagjait szétvetve hever a hátán egy kupac szalmában. Nyilván, mikor a férfi irányába rúgott, az arcát találta el. A szalma a feje körül vértől sötétlett.
- Leütöttem - felelte röviden.
- Hát igen, ez elég egyértelmű - bólintott Draco, némi elégedettséggel nyugtázva a hírt. Aztán megrázta a fejét, mintha egy pókhálót akarna magáról lerázni. - Ő tart itt fogva? - kérdezte.
Hermione közömbösen megrázta a fejét.
- Nem.
- Tehát van itt valaki más... valaki sokkal gonoszabb és sokkal erősebb?
Hermione beleegyezően bólintott.
- Jól van - mondta Draco, és megfogta a lány karját. - Induljunk. - Hermione úgy tűnt, nem akar megmozdulni, így Draco húzni kezdte maga mögött végig a folyosón. A lány akaratlanul követte őt, minden egyes lépésnél hátrapillantott, mintha csak azt várná, mikor tűnnek fel üldözőik.
- Ismered a kivezető utat? - kérdezte egy kissé lihegve Draco, miközben egyre csak a lány kezét rángatta. - Volnál szíves sietni egy picit?
- Nem, nem ismerem a kivezető utat - felelte Hermione nehézkesen. - Nem hinném, hogy egyáltalán létezik ilyen - ráadásul ő is itt van valahol, nem fogja hagyni, hogy csak úgy kisétáljunk innen...
- Kicsoda? Voldemort?
- Voldemort? - nevetett fel a lány tompán. - Nem.
Elértek egy széles, kopott kőlépcsősor tetejéhez, ami egy bejárati csarnoknak tűnő helyiségbe vezetett. Draco lefelé pillantva törött oszlopok homályos körvonalait, és repedezett márványpadlót látott. Megfordult, és Hermionéra nézett, aki továbbra is gyászos, kába, de leginkább üres arccal nézett vissza rá.
- Le tudsz jönni a lépcsőn?
- Semmi bajom - felelte a lány metsző hangon.
- Oké... - Gondolkodva meredt egy ideig a lányra, majd értetlenül megrázta a fejét, és elindult lefelé a lépcsőn. Hermione lassan követte őt. Dracónak vissza kellett fognia magát, hogy ne sürgesse a lányt. Nem tudhatom, min ment keresztül, győzködte magát. El sem tudom képzelni mik történhettek vele - miféle szörnyűségek. Egy óvatos pillantást vetett a lányra. Úgy tűnt, tényleg jól van. Persze fáradtnak látszott, és a szeme alatt gyöngyház-szerűen fénylett az arca - nyilván sírt. Ezen kívül még látott egy vágást a lány ajkán, mely minden valószínűség szerint saját harapásának a nyoma volt, de ezt leszámítva sértetlennek tűnt.
- Hermione - szólalt meg hirtelen a lány felé fordulva. - Nézd, nem kell beszélgetned velem, csak annyit árulj el, hogy tényleg jól vagy-e. Elég, ha bólintasz, rendben?
- Eme aggodalom - hallatszott egy hang mögülük. - Oly megható.
Mindketten megfordultak. Draco gyorsan. Hermione lassabban, mintha késleltetni próbálná, hogy szembe kelljen néznie a hang forrásával.
Mardekár Malazár állt a lépcső lábánál.

*

Lupin felpillantott, mikor meghallotta, hogy kopognak az ajtaján.
- Egy pillanat - szólt hangosan, majd sietve körbenézett. Nem igazán volt még ideje rendbe tenni az irodáját azóta, hogy tegnap felfedezte annak romjait. Mindössze arra volt ideje, hogy az adamantinszilánkok nagy részét a sarokba söpörje, papírjait pedig két kupacba különítse el, állapotuk szerint, "használható"-ba, és "használhatatlan"-ba. Néhány bűbájjal rendbe hozta az ablakokat, és a Lilyre-megszólalásig-hasonlító-nimfa hógömbjét is sikerült visszaállítania majdnem az eredeti állapotába (habár a gömbben hulló hó néha kékes színbe csapott át).
Lupin előre nyúlt, és maga elé tette a Reggeli Próféta egy példányát, befedve ezzel a könyv oldalait, amit éppen olvasott, vagy legalábbis olvasni próbált. A kentaurtól kapott könyv feküdt az asztalon, de Lupinnak mindezidáig nem sikerült rájönnie, hogy milyen nyelven íródott. Már próbálkozott a trollok, a sellők, az óriások és még a tündérek nyelvével is, de semmi eredmény.
- Tessék - szólt végül.
Fleur volt az. Mosolyogva lépett be, haja a rajta játszadozó fénytől flitterként csillogott.
- 'Ello, professzor úr! Látni akart?
- Fleur - szólította meg a férfi - Igen. Kérdezni akarok tőled valamit.
A lány rámosolygott.
- Igen?
- Tudod, hogy hol van Harry Potter és Draco Malfoy?
A lány mosolya lehervadt, hogy átadja a helyét egy dacos ajakbiggyesztésnek.
- Nem, nem tudom - felelte Fleur. - Honnan kéne tudnom?
- Na jó. - Lupin fáradtan megdörzsölte a szemét és próbálta figyelmen kívül hagyni a kezdődő fejfájása első jeleit. - Ugye tudod, hogy tudom, hogy ők küldtek téged ide tegnap, hogy csalj ki engem az irodámból? Lásd be, ezek után elég valószínűnek tűnik, hogy a tervük további részleteibe is beavattak.
- Meglehet - mondta Fleur a szempilláit rebegtetve. - De csak azért tettem, mert kedvelem magát.
Lupin felsóhajtott.
- Fleur - mondta. - Mondtam már neked. Én vérfarkas vagyok. Ez a véla dolog nálam nem működik. Mindamellett, kétszer olyan idős vagyok, mint te, és nem utolsó sorban a tanárod.
- Átmehetnék egy másik osztályba - javasolta Fleur.
- Én akkor is tanár maradnék, ráadásul továbbra is itt az iskolában - mondta Lupin.
A fejfájás egyre inkább erősödött.
- Elnézést, hogy félbeszakítalak benneteket - hallatszott egy hang a sarokból.
Lupin és Fleur is megfordult. Sirius feje és a válla látszódott a kandallóban.
- De, beszélnem kell veled, Remus - mondta.
Lupin megkönnyebbülten fordult a lányhoz.
- Ha megbocsátasz?
Fleur kíváncsian meredt Lupinra, majd Siriusra. Bármire is gondolt, a mosolya kiszélesedett. Megfordult, majd egy vállrándítás kíséretében kisétált, és becsukta maga után az ajtót.
- Csinos lány - mondta Sirius.
- Igen - felelte Lupin olyan hangsúllyal, amiből érezhető volt, részéről a beszélgetés ezen fonalát lezártnak tekinti. - Otthonról beszélsz?
- A kúrián vagyok Narcissával - válaszolta Sirius fáradtnak tűnő hangon. - Tegnap éjjel érkeztünk. Az aurorokat elküldtem egy időre. Egész éjjel fent voltam, küldtem egy baglyot Dumbledore-nak...
- Én is.
- És küldtem baglyot Harry barátainak is - egyet Ron Weasley-nek még tegnap éjjel. Mivel ő Harry legjobb barátja, gondoltam, neki talán van valami ötlete, hogy hova mehetett.
- Mi Dumbledore véleménye?
- Dumbledore szerint Harry jól van - mondta Sirius. - Nem aggódik.
- Jó - mondta Lupin, és igyekezett sokkal optimistábbnak látszani, mint amilyennek érezte a pillanatban magát.
- Elmentél a Tiltott Rengetegbe?
- El - felelte Lupin. A könyvért nyúlt, majd a tűz felé tartotta, hogy Sirius is láthassa, és röviden beszámolt a kentaur szavairól. Sirius a könyvre nézett, majd megrázta a fejét.
- Sosem láttam még ilyet - mondta. - Még az auror-képzés alatt sem. Biztos vagy benne, hogy ez egy nyelv? Nekem macskakaparásnak tűnik.
- Ó, ez egy nyelv - felelte Lupin. - Vannak benne visszatérő motívumok. De átkozott legyek, ha valaha is láttam ilyet ez előtt. Ráadásul figyelembe véve, hogy itt csak a könyveim fele van meg, és azoknak is a fele használhatatlan lett...
- Apropó könyvek - vágott közbe Sirius. - Épp az előbb beszéltem a Minisztériummal rólad...
- Rólam? - kérdezte Lupin megkövülten.
- Szeretném, ha idejönnél, és itt maradnál velünk a kúrián.
Lupin a férfira meredt.
- És ennek mi köze van a Minisztériumhoz?
Sirius felsóhajtott.
- Az aurorok tetőtől talpig átfésülték az épületet. Elvitték Lucius iratait, és minden Fekete mágiával kapcsolatos dolgot begyűjtöttek. A könyvtárhoz viszont nem nyúltak. Több ezer könyv van ebben a könyvtárban. Sok belőlük utolsó fennmaradt példány egy-egy könyvből. Hónapokba fog telni mindezt szortírozni és katalogizálni, ráadásul az aurorok nagy része a felbukkanó nyelvek felével még csak nem is találkozott. Szóval, rögtön te jutottál az eszembe. A Minisztérium hajlandó fizetni érte, ha segítesz Lucius könyvtárának a katalogizálásában...
- Én nem vagyok auror - tiltakozott Lupin.
- Nem is aurorra van szükségünk - válaszolt Sirius. - Nekünk olyasvalaki kell, aki fekete mágiára szakosodott. Aki igazán kiismeri magát a témában. Olyasvalakire, mint te.
- Nekem már van állásom, Sirius. Nem hagyhatom csak úgy itt.
- De ez a munka jobban fizet - mondta Sirius. - És Dumbledore is boldogan elenged. Azt mondta, már talált is egy helyettesítőt, aki hajlandó átvenni az óráidat.
- Kit? - kérdezte Lupin kíváncsian.
- Pitont - felelte Sirius, és felvillantott egy minden eddiginél hatalmasabb vigyort.
Ez alkalommal Lupin visszavigyorgott rá.
- Látom magam előtt, ahogy Fleur megpróbálja kicsalogatni őt az irodából...
- Tessék?
- Semmi.
- Akkor jössz?
- Hát persze, hogy megyek.

*

- Ez egy elég érdekes fordulat - mondta Mardekár harsány, embertelen hangján. Nyugalom áradt belőle, ahogy ott állt a lépcső alján, magas termetével, halálsápadtan. A korábbitól eltérő talárt viselt, ennek a színe világosabb zöld volt, és a szegélyénél sűrű redők gyűrték meg az anyagot, az alja pedig arannyal volt díszítve. Vajon nekem öltözött ki? - tűnődött Hermione, s a gondolattól felfordult a gyomra.
Gyorsan Dracóra pillantott, azt várva, hogy a fiú rémült lesz, ijedt, vagy egyszerűen csak döbbent. De ezek közül egyik sem volt rá igaz. Arcán furcsamód - egyfajta rácsodálkozás látszott. Mint mikor az ember összefut valakivel, akit ugyan ismert, de még sem remélt újra látni az életben.
- Maga - mondta Mardekárra meredve. - Én ismerem magát. De... maga halott. És ráadásul még alacsony is.
Mardekár hűvös mosolyt villantott rá.
- Ó, hát persze - mondta Draco, mintha eszébe jutott volna valami. - Holdjáró, igaz?
- Draco - sziszegte Hermione figyelmeztetően. - Ne csináld.
- Szóval - mondta Draco, aki belemelegedni látszott a témába. - Mi lett az "adjuk-el-a-lelkünket-az-Ördögnek" történet vége? Csak mert, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy onnan ahol én álltam, nem tűnt túlságosan okos megmozdulásnak a dolog.
- Te - szólalt meg Mardekár mozdulatlanul. - Akkor te tudod, ki vagyok?
- Maga az ősöm - felelte Draco. A háta mögé nyúlt, és kihúzta a kardot a tokjából, majd maga elé tartotta. - Ez pedig, azt hiszem a magáé.
- A miénk - felelte Mardekár. - Az én vérem folyik az ereidben, fiam. És most már birtoklod az álmaimat és az emlékeimet is. Hamarosan te leszel én.
Draco megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy tényleg ez lenne a jövőm - mondta, még mindig maga előtt tartva a kardot.
Hermione rettenetesen félt, de egyúttal le is volt nyűgözve. Draco egészen úgy tartotta a kardot, mint aki tudja, hogyan kell használni. Hermionénak ekkor derengeni kezdett egy vívóterem képe a Malfoy kúrián. Talán tényleg tudja, hogyan kell használni.
Mardekár ismét elmosolyodott, ez alkalommal még hűvösebben.
- Még túl fiatal vagy - mondta. - Nem érzed még a végzet hatalmát. Talán azt hiszed véletlen, hogy az a kard hozzád került? Vagy, hogy itt vagy? Vagy, hogy eljöttél a lányért? - mondta Hermionéra pillantva. - Azt hittem, belém szerethet. De az, hogy téged szeressen... nos, ez még jobb. A történelem ismétli önmagát. Ezúttal azonban, minden úgy fog történni, ahogy történnie kellett volna.
- Oké, csak egy bukkanója van a dolognak - mondta Draco a férfira meredve. - Maga teljesen őrült.
Mardekár tovább mosolygott.
- Hermione nem szerelmes belém - mondta Draco. - Ugye? - fordult oda a lányhoz.
Hermione nem válaszolt.
- Tekintsd ezt egy ajándéknak - mondta Mardekár Dracóra szegezve a tekintetét. - Tőlem... neked. Csak egy apró dolog a sok közül, amit adhatok neked.
- Hermione? - szólította meg Draco újra a lányt, egy kissé ijedten. Előrébb lépett, épp akkor, mikor a lány is feléje indult, így a kard markolata a lány karjához ért.
Hermione felsikoltott, és a csuklóját markolászva hátrébb ugrott. Bőrén vörös pír jelent meg.
- Hedvig - kiáltotta Mardekár majdhogynem riadtan, és elindult felfelé a lépcsőn. Láthatóan zaklatott volt.
- Vissza - sziszegte Hermione undorodva. Ahogy hátrébb lépett, elkapta Draco talárjának a szélét és szinte maga mögé taszította a fiút. Úgy tűnt, megpróbál Draco és Mardekár közé állni. - Azt mondtam, vissza.
Mardekár megtorpant, majd felnézett rájuk sötét, üres szemével. Aztán belenyúlt az ingujjába, és előhúzott onnan valamit, ami a félhomályban sötéten csillogott. Pár pillanatig a kezében tartotta, míg szemeivel Dracót figyelte. Majd így szólt:
- Itt van, fiam. Kapd el! - Aztán elhajította. Erős és pontos dobás volt, Draco arcát célozta meg vele.
Draco ösztönösen rántotta fel szabad kezét, és kapta el a levegőben a tárgyat.
Aztán elakadt a lélegzete, mivel hirtelen rántást érzett a köldöke táján; a világ darabjaira hullott körülötte, és mindenhol színes foltokat látott. Zsupszkulcs, gondolta magában, ahogy szédülni kezdett. Tudta, hogy Hermione ott van mögötte, mivel a lány még mindig a talárja ujját szorongatta. Aztán hirtelen szilárd talajt érzett a talpa alatt. Ahogy erőtlenül térdre rogyott, épphogy sikerült elkerülnie, hogy felnyársalja magát a kard pengéjével.
Körbepillantott. Kopott sziklák között bujkáló zöld fűfoltokat látott, valamint egy ismerős, romos falat, és egy fasort, ami az erdő határát jelölte. A fal fölött pedig látszott a torony, ahol még az előbb voltak. Mardekár kijutatta őket a falon kívülre.

*

Hermione kábultan nézett körbe. Arra rájött, hogy már a falakon kívül vannak - de nem értette, miért? Dracóra pillantott, aki épp a fűbe hajította a kardot, és őrjöngve pásztázta a környéket.
- A fenébe! - kiáltotta hirtelen. - Nem tudom elhinni, hogy bedőltem neki! "Itt van, kapd el!" Ez a legősibb trükk, ami létezik, ott van rögtön a "Nézd, ott van mögötted!" után!
- A tárgy, amit hozzád vágott - mondta a lány kábán. - Az egy Zsupszkulcs volt?
- Minden bizonnyal - felelte Draco és lepillantott a markában heverő tárgyra. Lassan kitárta ujjait, és elkerekedtek a szemei. Egy megpatinásodott ezüstdarabot tartott a kezében, ami leginkább egy meggörbült X-re hasonlított. A tetején lévő karikából ítélve, nyilván valaha láncon hordták. - Olyan, mint valami olcsó bizsu.
- Nem tudom elhinni, hogy csak így elengedett - szólalt meg hirtelen a lány.
Draco felpillantott, és rosszallón nézett rá.
- Hermione, ez a férfi őrültebb, mint... nos, most nem jut eszembe semmi konkrét, de mindenképpen őrültebb, mint bármi nagyon, nagyon őrült dolog. Teljesen, abszolúte, reménytelenül hibbant. Talán nem tett jót neki, hogy olyan sokáig halott volt.
- Őrült - mondta a lány csendesen. - De legalább annyira elszánt is.
Draco felkelt, lesöpört magáról néhány fűszálat, majd kinyújtotta a karját, hogy felsegítse Hermionét. A lány elfogadta a segítő kezet.
Olyan volt, akár egy áramütés. Remegés futott végig a testén, ahogy a keze találkozott a fiúéval; érezte, ahogy a vérében lévő bájital hatására a teste felhevül, és hirtelen fellángol benne a vágy.
Lassan talpra küzdötte magát, s közben végig a fiút bámulta. Érezte Draco izgatottságát, aggodalmát és zavarát - valójában úgy érezte, teste minden egyes porcikája reagál a fiú legapróbb rezdülésére is. A sokk, melyet akkor érzett, mikor meglátta a fiút az ajtóban, lassan kezdett elhomályosulni, hogy átadja a helyét valami teljesen más, rettenetesen nehéz és fájdalmas kényszer érzetének. És egy kis, hűvös hang az agya egyik eldugott zugában pedig egyre csak azt mondogatta neki, hogy ez a nyomasztó kényszer rögtön eltűnik, csak annyit kell tennie, hogy odamegy hozzá, és...
Nem.
Elrántotta a kezét.
- Ne érj hozzám.
A fiú feltámadó haraggal a szemében meredt a lányra.
- Már megint mi a fene bajod van, Hermione?
- Hogy mi a bajom? - visszhangozta a lány üresen csengő kacajjal. - Szeretlek, az a bajom.
Draco azt hitte rosszul hallotta, amit a lány mondott.
- Tessék?
- Szeretlek.
Draco megrázta a fejét.
- Én nem...
- Szerelmes vagyok beléd - mondta Hermione.
Draco arcából kifutott a vér, ijesztően sápadt lett - olyan arcot vágott, mintha Hermione megütötte volna, nem pedig épp azt közölte volna, hogy szerelmes belé. Hermionénak pedig legalább akkora bűntudata volt, mintha megütötte volna.
- Nem - ellenkezett a fiú. - Te Harrybe vagy szerelmes.
- Ez igaz - felelte Hermione az ujjait tördelve. - Ez igaz, de... nem hallottad, amit Mardekár mondott a lépcsőnél?
- Azt hittem már megállapodtunk, hogy a pasinak nincs ki a négy kereke - sóhajtotta Draco. - Az igazat megvallva, kezdek benned is kételkedni, Hermione.
- Mardekár szerelmi bájitalt itatott velem - mondta Hermione kifejezéstelen arccal. - Azt akarta, hogy belé szeressek. A bájital úgy működik, hogy abba az emberbe szeretsz bele, akit először meglátsz, miután megittad. Az első személy pedig, akit megláttam - mély lélegzetet vett, - te voltál.
Draco teljesen letaglózva meredt a lányra.
- Szerelmi bájital - ismételte bizonytalanul.
- Igen - bólintott a lány.
- És akkor most szerelmes vagy belém? Egy bájital miatt?
- Igen. - mondta ismét a lány.
- De előtte nem szerettél - folytatta Draco. - A bájital előtt... nem szerettél, ugye?
Hermione nagyon lassan megrázta a fejét.
- Nem így.
- Ó - mondta Draco kifejezéstelen arccal, majd így szólt: - És ez mégis meddig fog tartani, Hermione?
- Azt hiszem - felelte a lány -, örökké.
- Ó - mondta újra a fiú még mindig döbbenten.
Hermione bizonytalanul Draco felé nyúlt, és gyengéden megfogta a karját. A dzsekije anyaga durvának tűnt, akár egy marék homok az ember bőréhez dörzsölve. Elkapta a fiú tekintetét, és a szíve majd kiugrott a helyéből. A vágy, melyet érzett, olyan átható volt, hogy majd elemésztette.
- Megtalálom a módját, hogy hatástalanítsam - közölte kétségbeesett hangon. - Tudom, hogy lehetséges. De nem mondhatjuk el Harrynek...
Dracót meghökkentették a lány szavai.
- Hermione, el kell mondanod neki - mondta, mire a lány elhúzódott tőle.
- Miért?
- Tényleg azt hiszed, hogy nem fogja észrevenni? - kérdezte Draco metszően. - Szeret téged. Minden rezdülésedet érzékeli. Gondolod, hogy pont ez ne tűnne fel neki?
- Ugyan mi? - makacskodott Hermione. - Nincs semmi, amit észre tudna venni. Semmi sem fog történni, mindössze el kell viselnem ezt a... ezt a szörnyű hibát... míg haza nem érünk, és rá nem jövök, hogyan hatástalanítsam a bűbájt.
- Szörnyű hibát? - szólalt meg Draco egy halvány és örömtelen mosoly kíséretében. - Ez azért fájt.
- Jól van, talán nem kellett volna "szörnyű"-t mondanom. Egyszerűen csak "hibá"-t.
- Igen, így már sokkal jobb. Nézd, Hermione, tudom, hogy nem akarod megbántani, de Harry meg fogja érteni, hogy ez csak ideiglenes, és nem a te hibád.
- Mérges lesz rám - mondta Hermione. - Bár ezt még túl is élném. Én elsősorban miattad aggódom.
- Miattam?
- Nem akarom, hogy Harry gyűlöljön. Szüksége van rád.
- Harrynek nincs szüksége rám.
- De igen - felelte a lány.
- Hermione... - Draco a szeme elé kapta a kezét, és felsóhajtott. - Istenem, de makacs vagy.
- Szüksége van rád - ismételte Hermione már-már hisztérikus hangon. - Te is tudod, hogy ez fájdalmas lenne a számára, és hogy ráadásul pont te vagy az, az csak rontana a helyzeten... már így is minden olyan labilis, ha még ez is hozzáadódna...
- Harry nem olyan gyenge - mondta Draco.
- Nos, én sem - felelte Hermione. - Képes vagyok, és éppen ezért ellen is fogok állni a bűbájnak.
- Azt hiszed, le tudod győzni? - kérdezte Draco mérgesen. - Azt hiszed, el tudod nyomni az érzéseidet minden egyes nap minden egyes percében, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és még könnyű is lesz?
- Ez nem fog örökké tartani - felelte a lány. - Csak amíg hatástalanítom a varázslatot.
- És mi van, ha nem lehet hatástalanítani?
- Minden bűbáj hatástalanítható - felelte a lány.
- Az Adava Kedavra nem - mondta a fiú, mire a lány megborzongott.
- Az halált okoz - mondta. - Ez csak egy egyszerű szerelmi bűbáj.
Draco előre nyúlt, és a lány álla alá tette a kezét, megbillentve azt, hogy a lány rá nézzen. Majdnem olyan magas volt, mint Harry - Hermionénak csak egy kicsit kellett felemelnie a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.
- Milyen érzés? - kérdezte Draco.
- Micsoda milyen érzés? - kérdezett vissza a lány, habár pontosan tudta, hogy mire vonatkozott a kérdés.
- A bűbáj - felelte a fiú.
Mikor Hermione meghallotta saját hangját, az mintha végtelen távolról érkezett volna.
- Mikor rád nézek, legszívesebben meghalnék.
Draco még mindig a kezében tartotta Hermione arcát, és ahogy rámeredt, a lány látta, hogy a fiú tekintete ellágyul, ezüstösen csillogó szemei szürkévé halványodnak el.
- Akkor ne nézz rám - mondta Draco. Hangja is lágy volt, olyan, amilyet soha senki előtt nem használt, csak előtte. - Ne nézz rám, ne beszélj hozzám, még csak ne is gyere a közelembe. És én sem fogok a közeledbe menni. Ez az egyetlen megoldás.
- Rendben - felelte Hermione beletörődően. Igaza volt a Dracónak; ő maga sem látott más módot a helyzet átvészelésére.
A fiú eleresztette a lányt, mire az hátrébb lépett tőle.
- Gyerünk - szólt Draco.

*

Ahogy befordultak a torony sarkánál, Hermione megpillantotta Harryt és Ront. Aggodalmas tekintettel álltak a fal mellett és figyelték annak tetejét, mintha arra számítanának, hogy ő vagy Draco bármelyik pillanatban megjelenhetnek ott. Ron mondott valamit Harrynek, mire Harry megrázta a fejét. Nem indulatosan, csak épp annyira, hogy még ilyen távolságról is egyértelmű legyen, nem ért egyet valamivel. Hermione megállt, és csak nézte a két alakot - a két legjobb barátját a világon. Nemrég még azt hitte, soha többet nem látja őket viszont. Most azonban ott álltak, s nézni őket, ahogy ott vitatkoznak egymással, kimondhatatlanul jól esett a lánynak.
Hermione Dracóra pillantott, aki kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Mikor Draco elkapta a lány pillantását, fejével Ron és Harry felé bökött, nyilván arra célozva, hogy a lánynak fel kéne hívnia magára a két barát figyelmét. Hermione rosszallóan Dracóra meredt, majd a két fiú felé fordult.
- Ron! - szólalt meg, majd még hangosabban: - Harry!
Ron fordult meg először. Mikor megpillantotta a lányt, kék szemei elkerekedtek. Aztán Harry is megfordult. Hermione látta, ahogy a fiú arcán őszinte öröm suhan át, s ekkor térdeit elhagyta az erő - durván a földre zuhant.
Látta, amint Harry rohanni kezd, majd leveti magát mellé, és ott térdel mellette a fűben. Egy összemosódott, Harry formájú árnyat látott a maga előtt, a fiú ködös, kócos haját - és aztán érezte, hogy Harry átöleli. Olyan erősen szorította magához, hogy a lány alig kapott levegőt. Ekkor Hermione a fiú vállai köré kulcsolta karjait, érezte, hogy a fiú remeg, majd borzongással vegyes csodálkozással vette tudomásul, hogy Harry sír. Harry, aki sosem sírt, még tizenegy éves korában sem, még olyan helyzetekben sem, mikor a legtöbb gyerek úgy bömbölt volna, akár egy csecsemő.
- Harry - lehelte.
- Azt hittem meghaltál - motyogta a fiú bele a lány hajába. - Biztos voltam benne.
- Nem... Harry, jól vagyok... igazán.
Harry elhúzódott a lánytól, csak épp annyira, hogy ujjait végigfuttathassa Hermione arcán, le egészen a szájáig.
- Nem tudod, milyen érzés volt...
- Shh - csitítgatta Hermione, előre hajolt, és szenvedélyesen megcsókolta. - Jól vagyok.
Válaszképpen Harry még erősebben szorította magához a lányt. Hermione visszaölelte, és közben érezte, hogy a rettegés, mely a testébe költözött a bájital által már kezd eltűnni. Harry ölelésének meghittsége vigasztalóan hatott a lányra - azon morfondírozott, milyen erős lehet egy szerelmi bájital, ha az ember már valaki másba ilyen szerelmes? A Harry iránt érzett szerelme nem apadt; ezt még gondolkodás nélkül is meg tudta mondani. Éppannyira a része volt, mint előtte bármikor. Megemelte az arcát, csókra várva, és ahogy erősen átölelte a fiút az járt a fejében: Le tudom győzni. Nem lesz nehéz.

*

- Ó, ez már egyenesen vérlázító - mondta Ron, aki Draco mellett állt a fal tövében. Hátat fordítottak, hogy ne lássák Harryt és Hermionét, de még így hallották őket, és emiatt egyikük sem volt túlzottan boldog.
- A szerelem gyönyörű dolog, Weasley - mondta Draco az eget kémlelve.
- Nem az, ha a két legjobb barátod között zajlik - felelte Ron. - Fúj, ezek a cuppogó hangok borzalmasak.
- Próbáld elterelni a gondolataidat.
- Ó, az nem lesz nehéz. Rengeteg más dolog jár a fejemben - mondta Ron, és a hangja furcsán csengett. - Itt vagy rögtön te, és hogy miért nem jöttél vissza értünk, ahogy arra Harry megkért.
- Nem volt rá idő - felelte Draco kurtán.
- Nem hiszek neked.
- Nem érdekel.
Ron roppant ingerültnek látszott, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Charlie Weasley hoppanált a tisztásra egy halk pukkanás kíséretében.
- Szevasz, Charlie - vetette oda Ron morcosan.
Draco meglepetten meredt az érkezőre.
- Még nem telhetett el olyan sok idő, vagy igen?
- Nem - felelte Charlie, miközben meglebegtetett egy levelet a kezében. Úgy tűnt, hogy már kibontotta, és el is olvasta. - De Ronnak levele érkezett.
- Bagolyposta? - kérdezte Ron, és kíváncsian a levél után nyúlt.
- Sirius Blacktől jött - mondta Charlie egy kissé ingerülten. - Harry után érdeklődött. Nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy hova tűntetek. Miután sikerült kihúzni némi információt Ginnyből írtam neki egy hosszú válaszlevelet, de örülnék neki, ha Harry is írna egyet. Egyébként hol van Harry... Szent ég! - kiáltott fel Charlie, mikor Ron válla felett megpillantotta Harryt és Hermionét. - Csak nem...
- Hermione - mondta Ron.
Charlie még mindig döbbenten állt a fejlemények előtt.
- Azt tudtam, hogy Hermionéért jöttetek ide, de azt nem tudtam, hogy Harry és Hermione... - Pislogott egyet. - Harry és Hermione?
- Gondolom, lemondtad az előfizetésedet a Szombati Boszorkányra - mondta Draco. - Különben már tudnál róla.
- Mióta tart ez?
- Ne is kérdezd - felelte Ron a szemeit forgatva.
- Kábé tizenöt perce - mondta Draco.
- Nem a... ööö... a csók, úgy értem a kapcsolat. Tudjátok mit, felejtsétek el. Nem is igazán akarom tudni.
- Vissza kellene mennünk a táborba - javasolta Draco.
- Rendben - bólintott Charlie.
Senki nem mozdult.
- Szedd össze őket - vigyorgott Charlie-ra Ron. - Te vagy a felnőtt, ez a te dolgod.
- Nem lehet rémisztőbb, mint egy rakás felbőszült sárkány - érvelt Draco.
- Nem t'om - mondta Charlie. - Inkább egy rakás felbőszült sárkány, mint hogy szét kelljen választanom két szexuálisan túlfűtött kamaszt. - Ronra pillantott. - Egyébként is, ők a te legjobb barátaid, hámozd le őket te egymásról.
- Tényleg, Weasley - szólalt meg Draco. - Mitől félsz?
- A pókoktól - felelte Ron. - A magasságtól. A tizenhármas számtól. A mogyoróvajtól...
- Csak költői kérdés volt, Weasley - vágott közbe Draco.
- Ó - motyogta Ron.
- Mogyoróvajtól? - kérdezte Draco.
- Ó, fogd be, Malfoy.

*

Harry, Hermione, Charlie, Ron és Draco mind a kis konyhaasztalnál ültek Charlie sátrában. Charlie maga csöndben hallgatta a többiek beszámolóját a történtekről. Harry és Hermione egymás mellett ültek az asztal végénél, kezeiket összekulcsolva a lány székének karfáján. Ron velük szemben foglalt helyet, míg Draco megfordította a székét, és karjával annak támlájára dőlve helyezkedett el. Látszólag közönyösen viselkedett, de Hermione észrevette, hogy a fiú egyszer sem nézett rá. Tartja magát a megegyezéshez, gondolta Hermione. Még ha ő maga nem is. Nem eléggé.
- Mardekár Malazár - motyogta Charlie, s csodálkozva forgatta a fejét, majd Dracóra pillantott. - Most már elmondhatod magadról, hogy legyőzted a világon valaha élt leggonoszabb varázslót.
- Azt hiszem, igen - felelte Draco, és az arca kissé felderült. - Már hogyha azt, hogy "legyőztem", a "találkoztam vele" értelmében használod.
- Futni hagyott minket - szólalt meg Hermione síri hangon. - Nem győztük le.
- Habár pár csípős megjegyzésemmel minden bizonnyal durván megsértettem az érzéseit - mutatott rá Draco.
- Futni hagyott benneteket? - töprengett Ron. - Mi a fenének hagyott volna futni titeket?
- Fogalmam sincs - felelte Draco.
Hermione rápillantott, de rögtön el is kapta a tekintetét. Mindeddig nem említették a szerelmi bájitalt - azt egy az egyben kihagyta a történetből, bár minden mást elmesélt. Hatalmas súlyként nehezedett rá, hogy elhallgatták, olyan volt, mintha egy óriási téglát cipelne magával, amire valaki a HAZUDTAM HARRYNEK szavakat pingálta volna. Ennek ellenére nem látott más megoldást egyelőre.
- Talán rájött, hogy nem lennék túl jó Forrás - nyögte ki erőtlenül.
- Talán nem tetszett neki annak a kardnak a látványa - találgatott Harry, állával Draco felé bökve. - Gondolom, emlékszel, mit mondott Lupin, az a kard bármit képes megölni, még a sírból visszatért halottat is.
Hermione összerezzent.
- Talán - mondta Ron halkan - Malfoy meggyőzte őt, hogy engedje el őket.
Mindannyian döbbenten meredtek rá.
- Rengeteg időt töltöttél odabent egyedül, nem, Malfoy? - kérdezte Ron ugyanolyan csendesen. - Talán valami alkut kötöttél vele?
Draco döbbenten hallgatta a vádat.
- Alkut? - kérdezte kifejezéstelen hangon.
- Nos, nem jöttél vissza értünk - folytatta Ron még mindig Dracóra meredve. - Valamivel el kellett ütnöd azt a rengeteg időt.
- Ron - mondta Harry. - Arra, hogy Malfoy nem jött vissza értünk, biztos vagyok benne, hogy jó oka volt. - Harry Draco szemébe nézett. - Igaz?
Hermione a szeme sarkából látta, hogy Draco arcából kifut a vér.
- Nem tudtam - felelte vontatottan. - A vélák...
- Jól van - mondta Harry. Hangjában a neheztelés legapróbb nyoma sem hallatszott - Nem is igazán számít, nem? - tette hozzá Ronra pillantva. - Hiszen Hermione jól van.
Válaszképpen Ron hátratolta a székét, és kisétált a szobából.
Harry az ajkát harapdálva nézett utána.
- Olyan furcsán viselkedik mostanában... - fakadt ki zaklatottan. - Valami nyugtalanítja.
- Hadd találgassak - szólalt meg Charlie. - Szeszélyes, ingerült, mindenkivel felesel, és rengeteg időt tölt azzal, hogy mérgesen maga elé mered.
- Igen - felelte Harry. - Mi ez az egész?
- Tizenhat éves - vonta meg a vállát Charlie.
- De hát én is tizenhat vagyok - mondta Harry. - Malfoy is.
- Ez igaz, de egyikőtök sem teljesen, hogy úgy mondjam, hétköznapi, nem de? - kezdett bele Charlie.
- Kösz, Charlie - villantott fel Draco egy félmosolyt.
- Ó, tudod, hogy értem. A híres Harry Potter és Malfoy. A közelmúlt eseményei meglehetősen ismertté tettek titeket. Igaz, hogy lemondtam a Szombati Boszorkány előfizetésemet, de Reggeli Prófétát még szoktam olvasni. Az, hogy ti ketten magid iskolába kerültetek címlap-sztori volt.
Hermione Harryre pillantott, és meglátta, hogy a fiú mosolyog.
- Mi az? - kérdezte kíváncsian. - Ez olyan vicces?
- Nem - felelte Harry -, csak... - Elhallgatott, és lenézett az asztalra. Hermionénak olyan érzése támadt, hogy Harry Draco jelenléte miatt vonakodik kimondani azt, amit szeretne, de végső soron úgy tűnt, elszánta magát, hogy befejezi a mondandóját. - Mikor felfedeztük, hogy valaki elrabolt téged - mondta Hermionénak anélkül, hogy a szemébe nézett volna -, biztosra vettem, hogy miattam történt.
- Ennek semmi köze hozzád, Harry - hallatszott Hermione gyors ellenvetése.
- Tudom - felelte a fiú. - Ezért mosolygok. Tudom, furcsának tűnhet, de ez számomra egyenesen megkönnyebbülés, hogy még ha veszélyben is voltál, az nem miattam volt, vagy amiatt, aki én vagyok.
- Aham - köhintett Charlie, és látszott rajta, hogy egy kicsit zavarba jött. - Magatokra hagyjalak titeket?
Hermione gyorsan felpillantott, és egy apró szúró fájdalommal a gyomrában vette tudomásul, hogy Draco elment - olyan halkan hagyta el a szobát, hogy egyikük sem vette észre a távozását.
- Minden rendben, Charlie - mondta Hermione. - Ez mégis csak a te konyhád, nem? Úgy is fáradt vagyok, az egyetlen dolog, amire vágyom, az egy kis alvás.
Charlie hátratolta a székét.
- Jól van. Akkor megmutatom a sátradat.

*

Mikor Ron besétált Charlie nappalijába, ott találta Ginnyt a díványon kuporogva, a Szombati Boszorkány című hetilap egyik kanapé alól előkotort példányát olvasgatva. A lány nem volt hajlandó leülni velük a konyhában; még mindig mérges volt, amiért úgy itt hagyták, s így kimaradt az expedícióból.
- Szevasz, Gin - köszöntötte Ron óvatosan.
Ginny összeszűkült szemekkel meredt a magazinra.
- Hogy te mekkora egy szemét vagy, Ron - mondta anélkül, hogy felnézett volna. - Utállak.
- Ginny... már mondtam, hogy sajnálom. Charlie kikötötte, hogy téged nem vihetünk magunkkal.
- Hát, végül is nem volt olyan rossz. - Ginny mogorva arca vonakodó mosolyra húzódott. - Sárkányokat etettem.
- Egyedül?
- Nem, Charlie két barátjával. Mindketten jóképű, fiatal, bőrnadrágos varázslók. Volt már rosszabb napom is.
Ron a szemét forgatta.
- Örülök, hogy kimaradtál a bajból.
Ginny vidám arckifejezése rosszalló szemöldökráncolásba váltott, amint Ron mellett a konyha felé pillantott. Charlie abszolút higgadtnak tűnt, ahogy Harry sem mutatta feldúltság jeleit. Hermione egyszerűen csak kimerültnek tűnt.
- Igaz, hogy Mardekár Malazár visszatért? - kérdezte a lány testvérét, félig-meddig suttogva. - Figyeltem, hogy miről beszélgettek, de nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
- Hermione ezt mondta - felelte Ron. - És ő nem szokott túlozni. Ráadásul Malfoy is megerősítette. - Megvonta a vállát. - Nem mintha ez sokat jelentene, elvégre a srác úgy hazudik, mint a vízfolyás. Mégis, nem látom okát, hogy most miért ne mondana igazat.
Ginny megborzongott.
- Emlékszem Mardekár szobrára a Titkok kamrájából... Kegyetlen és félelmetes az arca.
Ron tekintete elkalandozott, és a falnál álló ezüsttükrön állapodott meg. Saját tükörképével találta szembe magát: fáradt volt, sápadt és gondterhelt.
- Szent egek, milyen magas vagy - mondta a tükör doromboló hangon. - Tudod, mit mondanak a magas férfiakról...
Ron sietősen hátrébb ugrott, hogy a tükör ne láthassa. Amint így tett, Draco lépett ki a konyhából, egy goromba pillantást vetett Ron felé, majd hivalkodóan a kanapé támlájának dőlt, hogy lássa, mit olvas Ginny.
- Az a Jóképű Srác Bájitaltanról - Hét Egyszerű Varázslat, Hogy Észrevegyen - olvasta hangosan, majd felvont szemöldökkel Ginnyre pillantott.
Ginny elpirult.
- A szerelmi bűbáj amúgy is csak egy mítosz - mondta.
- Valóban? - kérdezte Draco, és kikapta a magazint a lány kezéből. - Véletlenül sincs benne valami, arról hogy hogyan lehet hatástalanítani a szerelmi bűbájokat, ugye?
- Miért akarná bárki is hatástalanítani? - horkant fel Ginny.
- Jogos - mondta Draco. - Kösz a magazint - tette hozzá, s a lány előtt lobogtatva az újságot kilépett a sátorból.
Ginny Ronra nézett.
- Elvette a magazinomat - mondta döbbenten.
- Nem probléma - felelte Ron. - Addig fogom püfölni, amíg vissza nem adja - és azzal kiviharzott a sátorból Draco után, Ginny "Ron! Csak vicceltem!" kiáltása kíséretében.
Már alkonyodott, és a sötétség halovány sávokban érkezett a tábor fölé, mint a vonalak egy kagyló belsejében. Draco olyan gyorsan távolodott a sátortól, hogy Ronnak - aki hosszú lábai miatt általában mindenkinél gyorsabban haladt - beletelt pár percébe, míg utolérte.
- Malfoy - mondta. - Állj!
Draco tovább sétált.
- Malfoy - szólította meg Ron még határozottabban, majd előre nyúlt, és megragadta Draco karját.
Draco megpördült. Az arca kifejezéstelen volt, bár ha Ron olyan jól ismerte volna a fiút, mint Hermione vagy Harry, talán látta volna a szemében, a harc utáni vágy tüzét.
- Miért teszel úgy, mintha itt sem lennék? - csattant fel Ron.
- Talán, mert tényleg azt szeretném? - találgatott Draco.
Ron eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Szeretnék veled valamiről beszélni, Malfoy.
- Hát, nem is tudom - mondta Draco. - Valami hasznosat akarsz mondani, vagy megint csak meredsz rám, és titokzatoskodsz?
- Még az erdőben - mondta Ron. - Figyeltelek.
- Nem is tudtam, hogy ekkora élvezetet okoz számodra a látványom, Weasley, de távol álljon tőlem, hogy akadályozzalak vágyaid kielégítésében. Gyere este a sátramba, megengedem, hogy nézz, mikor fürdöm.
- Figyeltelek téged a kertben - folytatta Ron. - Láttalak, mikor a vélákkal beszéltél. Aztán elsétáltál. Egyszerűen elsétáltál - ismételte valamivel hangosabban. - Vissza kellett volna jönnöd Harryért és értem. Vagy legalább Harryért.
Draco elmosolyodott. A gondolat, hogy verekedhet Ronnal túláradó jókedvvel töltötte el.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek vagy mit nem, Weasley - mondta. - Vagy igen?
- Igen is van hozzá közöm - felelte Ron. - A barátaimról van szó. Talán Hermionét be tudod csapni - hihetetlenül vak tud lenni, ha a te neved szóba kerül - és talán még Harryt is átverheted, mert ő mindenkiben megbízik, sőt, még Charliet is lóvá teheted azokkal a hülye sárkányaiddal, de engem nem tudsz átejteni, Malfoy. Tudom, milyen fából faragtak.
- Én meg tudom, hogy neked mi a bajod - mondta Draco. - Egy született kretén vagy, Brighton méretű kisebbségi komplexussal, ez a te bajod. Mondd csak, mikor ismered már be végre, hogy ez az egész azért van, mert féltékeny vagy?
Ron elfehéredett.
- Én vagyok féltékeny? Te vagy az, aki bele van esve Hermionéba. Le merném fogadni, hogy majdnem belehaltál, mikor Harryt választotta helyetted, ugye? És alig vártad az első adandó alkalmat, hogy Harryt látótávolságon kívül tudhasd...
Draco a szemét forgatta.
- Ugyan már, Weasley, ugyanolyan béna vagy pszichológiai hadviselésben, mint rafinált tervgyártásban. Azt javaslom, tűnj el innen, még mielőtt valami bajod esik.
- Mi teszel velem? - mosolygott Ron gúnyosan. - Fejbe csapsz egy összecsavart Szombati Boszorkánnyal?
- Ó, nem foglak megütni - felelte Draco fenyegető hangon. Olyan arccal meredt Ronra, amilyet Ron már egy ideje nem látott a fiú arcán. - Egyszerűen csak nem törődöm veled. Egyikünk sem törődik veled, nem vetted még észre? Azt hiszed, majd' belehalok, mikor együtt látom Harryt és Hermionét? Szerintem téged emészt a látvány. Sohasem számítottál, soha, életed egy rövid percében sem; az egyetlen dolog, ami érdekes benned, az Harry. Ha valaki ismeri a nevedet az iskolában, az Harry miatt van. Ha valaha pontot szereztél a házadnak, az Harry miatt volt. Ha valaha sikerült leraknod az évvégi vizsgáid, az azért volt, mert Hermione segített. Az egyetlen dolog, ami különleges benned, azok a barátaid. És most, hogy ők egymásra leltek, többé már nincs szükségük rád, nem akarnak a közelükben tudni...
- Fogd be! - ordította Ron, és ökölbe szorította a kezét maga mellett. - Fogd be, Malfoy, különben, esküszöm, kitépem a torkod a helyéből!
Mielőtt Draco felelhetett volna zörgés hallatszott mögülük, és Ginny jelent meg a tisztáson.
- Mi folyik itt? - kérdezte. - Mi a fenéért ordibáltok egymással?
Ron tudomást sem vett róla.
- Már nem tart sokáig - mondta Dracónak. - Lassan mindannyian észre fogják venni, hogy milyen is vagy igazából. Harry, Hermione, még Sirius is. És én ott leszek, hogy végignézzem az egészet.
- Ron - szólalt meg Ginny rémülten. - Ne...
De Draco félbeszakította.
- Minden rendben, Ginny - mondta, még mindig Ronra meredve.
Sarkon fordult, és elsétált. A növekvő homályba gyorsan beleolvadt a sötét ruhája.
Ron Ginnyre nézett.
- Eszedbe ne jusson Ginny utána menni...
De a lány már elindult.
Ron felsóhajtott, összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, és nézte, ahogy távolodik.


*

- Narcissa!
Ahogy Sirius sietve befordult a folyosó sarkán, végre megtalálta Narcissát, amint az elszánt arccal egy hatalmas, aranykeretes családi portréra szegezi a pálcáját. A nő haja szakszerű copfba volt fogva, és egy már itt-ott megfoltozott talárt viselt. Mikor megpillantotta a férfit, a szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Sirius! Mi az?
Sirius lefékezett a nő előtt, és kezével a térdére támaszkodva levegő után kapkodott.
- Ez a ház túlságosan nagy - magyarázta. - Szerintem még egy másik időzónába is átlóg. Mikor a szalonban még csak délután három van, a könyvtárban éppen akkor üti el az óra a hatot.
- Harry és Draco jól vannak - szólalt meg hirtelen Narcissa.
Sirius felegyenesedett.
- Hogyan jöttél rá?
- Máskülönben nem viccelődnél. Hallottál felőlük?
- Ez Charlie Weasleytől jött - felelte a férfi, és átnyújtotta a levelet. - Ott vannak vele a sárkány rezervátumban, amit ő vezet. Egyébként nincs is túl messze innen. Azt írja, jól vannak. Ezen kívül közölt még néhány részletet is... tessék, nézd.
Sirius figyelte, hogy míg Narcissa a levelet olvassa, az aggodalmas ráncok eltűnnek és a nő arca lassan kisimul. Mikor végzett vele, visszaadta a pergament, és elmosolyodott.
- Akkor hát, ég veled - mondta.
Sirius csak pislogni tudott.
- Ég veled? - ismételte. - Mit értesz ez alatt?
- Nos, úgyis mindjárt elviharzol, hogy megkeresd Harryt, nem? Hogy megbizonyosodj róla, jól van. Semmi gond. Menj csak, nyugodtan.
- Nem - mondta Sirius. - Nem megyek.
Most Narcissán volt a pislogás sora.
- Nem mész?
- Nem - felelte Sirius. - Oké - tette hozzá. - Tényleg nagyon, nagyon szeretnék. De nem fogok.
- Miért nem? Az nem baj, ha meg akarod védeni.
Sirius felsóhajtott, és hátát a falnak vetette.
- Tudom - mondta. - És legszívesebben elmennék érte, hazarángatnám, és ki sem ereszteném a szobájából, míg be nem tölti a harmincat. De ezzel csak azt érném el, hogy számtalan alkalmat adnék neki, hogy gyakorolhassa a Magid képességeit, a különböző kijutási kísérletek során. Meg kell mutatnom neki, hogy bízom benne, Narcissa.
- Nem épp most élt vissza ezzel a bizalommal? - kérdezte a nő kíváncsian.
- Nem igazán - felelte Sirius elgondolkodva. - Csak hű a természetéhez. Az a benyomásom, hogy azt hitte, bajban van a barátja - nem is akármilyen barátja, a barátnője. Sosem tanulta meg, hogy a felnőttektől kérjen segítséget, és van egy olyan érzésem, hogy már túl idős hozzá, hogy valaha is megtanulja. Nem tekinthetünk rá úgy, mint egy átlagos fiúra, ő Harry Potter. Talán még gyerek, de a sors felnőtteknek kijáró problémákkal sújtotta, és ez idáig mindegyikkel egyedül nézett szembe és birkózott meg. Méghozzá nem is rosszul. A legtöbb, amit adhatok neki, az a támogatás, és talán egy kis fegyelem. Sosem lesz hétköznapi az élete; nem kezelhetem úgy, mint egy átlagos tinédzsert.
- Nem könnyű - bólogatott Narcissa megértően - egy hős keresztapjának lenni, igaz?
- Nem - mondta Sirius. - Még annak is jobban örülnék, ha egy magolós kis könyvmoly lenne, akinek a könyvtár a második otthona.
- Sirius! - nevetett Narcissa. - Azt utálnád!
Sirius elvigyorodott.
- Igen, tényleg - kíváncsian meredt a nőre. - Igaz is, már az előbb kérdezni akartam - mondta. - Mit is csinálsz te itt?
- Megjelölöm a tárgyakat, amiket el akarok adni - felelte Narcissa, majd a pálcája hegyét egy hosszú, fekete köpenybe bújt, sápadt, mogorva arcú férfi festményéhez érintette. A keret hirtelen bágyadt, kék fényben kezdett ragyogni. - Így ni, Vlad bácsi.
- Eladod a festményeket? Miért? - kérdezte Sirius. Ez azon alkalmak egyike volt, mikor újra kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy mennyire nem ismeri Narcissát. Habár elragadóan álltak neki azok a copfok.
- Már mondtam - felelte Narcissa, miközben továbbhaladt a folyosón, hogy újabb portrékat jelöljön meg. - A Malfoy kúria rengeteget ér, de a vagyon nagy része különböző tárgyakban van lekötve. Festményekben, bútorokban, aranyban... Szeretnék egy kis szabadtőkét biztosítani Dracónak.
- És mikor jut hozzá mindehhez? - kérdezte Sirius kíváncsian körülkémlelve.
- Tizennyolc éves korában a vagyon felével fog rendelkezni, a többivel mikor huszonegy lesz.
- Tizennyolc? - füttyentett Sirius. - Az még elég fiatal kor, hogy az ember a tulajdonában legyen...
- Hetvenötmillió galleonnak - fejezte be a mondatot Narcissa.
- Hetvenötmillió? - fulladozott a férfi.
- Beleértve persze a romániai és türkmenisztáni birtokokat is - tette hozzá a nő.
- Jóságos Úristen - fakadt ki Sirius, és a hátát ismét a falnak vetette. - Gondolod, tehetünk bármit is, hogy ne váljon menthetetlenül elkényeztetetté?
Narcissa csípőre tette a kezét.
- A fiam nem elkényeztetett - mondta.
- Még nem - felelte Sirius. - De ennyi pénzzel és a hatalommal, ami vele jár...
- Ez semmi ahhoz képest, amit idáig nem kapott meg! - mondta Narcissa s szeme villámokat szórt.
- Bűntudatod van - állapította meg Sirius.
Narcissa egy pillanatra a férfira meredt, majd felsóhajtott, és kezével végigsimította a homlokát.
- Tudom.
- Minden rendben - vigasztalta Sirius. - Nekem is bűntudatom van, hogy Harry annyi mindenben hiányt szenvedett.
- De te börtönben voltál...
- Ahogy te is - mondta Sirius.
Narcissa felsóhajtott.
- Azt hiszem, igazad van.
- Mindketten - kezdte Sirius lassan -, igazán kivételes fiúk. És ha meg tudjuk akadályozni, hogy megölessék magukat...
- Vagy megöljék egymást - tette hozzá Narcissa.
- Akkor gyakorlatilag felnevelik magukat.
Egymásra néztek. Sirius mosolyodott el először, majd Narcissa viszonozta.
- Nagy bajban vagyunk, igaz? - kérdezte.
- Igen - bólintott a nő. - Mikor jönnek haza?
- Holnap reggel. A barátaik is velük tartanak. A Weasley fiú, a húga, és persze Hermione. Nem okoz problémát, ugye?
- Harminchét hálószoba van a házban - felelte Narcissa. - Egyáltalán nem probléma.

*

Végül is Ginny egy nagy, lapos sziklán terpeszkedve talált rá Dracóra, nem messze a sátraktól. A fiú a hasán feküdt, teljesen belemerülve a Szombati Boszorkány nála lévő példányába. A lány érezte, hogy Draco látja őt, bár, hogy honnan, azt nem tudta volna megmondani.
Felkapaszkodott a sziklára, majd letelepedett a fiú mellé. Lenézett a fejét borító ezüstszín hajszálakra. Draco álla a tenyerében pihent.
- Szóval - szólalt meg. - Megtudtál valamit a magazinból?
- Nem szabad vízszintesen csíkos ruhát hordanom - felelte a fiú. - Kövérít.
- Ugyan már, te semmiben sem látszol kövérnek. Te... ó, mindegy, csak vicceltél, igaz?
- Igaz, de nagyon is komolyan veszem ezt a személyiségi tesztet. Az e heti téma: "Túl félénk vagy inkább túl nyomulós? avagy mit teszel, ha meglátod a nagy Ő-t."
- És? Te melyik vagy? - vigyorodott el Ginny.
- Hát nagyon úgy tűnik, a nyomulós - felelte Draco. - Ami egy kissé zavarba ejtő, de had jegyezzem meg, hogy sosem válaszolok őszintén a magazinok teszt kérdéseire.
- Hadd nézzem - mondta Ginny, és elhúzta az újságot a fiú elől, majd elkuncogott. - A teszt szerint fel kéne hagynod a csinos fiúk bámulásával, és inkább egy stabil kapcsolatot kéne célul kitűznöd magad elé. Nem kéne annyit adnod a külsőségekre, "Hiszen lehet, hogy az a jóképű srác, aki Bájitaltanon mögötted ül, lesz a lelki társad."
- Harry ül mögöttem Bájitaltanon - mordult fel Draco borúsan.
- Óh, de édes - sóhajtott fel Ginny. - Oly sok éven át kölcsönösen utáltátok egymást, és aztán, hirtelen kivirágzik a szerelem.
- Csakugyan - ábrándozott Draco a könyökére támaszkodva. - Mit gondolsz, minek örülne jobban? Egy kis édességnek, vagy egy csokor virágnak? Esetleg egy meghitt, romantikus vacsorának? Habár az étkezési kultúrája minősíthetetlen. Láttad már őt levest enni?
Ginny akarata ellenére felkacagott.
- Látod? - kérdezte Draco. - Mondtam neked, hogy ha én megpróbálok vicces lenni a közeledben, akkor te a földön fogsz fetrengeni a nevetéstől.
- Nem fetrengek - jegyezte meg Ginny, miközben igyekezett összeszedni magát.
- És én nem is próbálkoztam még igazán - felelte Draco, majd felült, és kinyújtóztatta lábait. A lányra nézett, és ettől, habár Draco nem változtatott az arckifejezésén, Ginny lehiggadt.
- Ron tényleg szemét volt az előbb - mondta. - Sajnálom.
Draco nem felelt. Ginny látta, hogy a fiú üres tekintettel mered a távolban álló fasor sötét vonalára.
- Mire gondolsz? - kérdezte.
- Julius Caesar hallhatatlan szavain merengtem, mikor azt mondta: "Brutus! Hátba szúrtál, te rohadék."
- Az az érzésem, hogy ez a rész kimaradt az én Shakespeare kötetemből - mondta Ginny elfojtva egy mosolyt.
- A bővített változatból van.
- Harry szerint nem tettél semmi rosszat - szólt Ginny. - Ne hagyd, hogy Ron bűntudatot keltsen benned.
- Nincs bűntudatom - felelte Draco halkan.
- Hat bátyám van - mondta Ginny. - Én aztán igazán tudom, milyenek a fiúk, mikor bűntudatuk van. Elvonulnak, összekuporodnak, és gyötrelmes arccal közlik, hogy egyedül akarnak lenni... te éppen ezt csinálod.
- Nem mondtam, hogy hagyj magamra - felelte Draco.
Ginny vetett rá egy féloldalas pillantást. Draco alapvetően jobban néz ki, mint Harry, gondolta Ginny, habár az arcából hiányzik egyfajta őszinteség... lehetetlen volt megmondani, mire gondol Draco, még azt sem lehetett leolvasni róla, hogy vidám, unott, vagy sértett-e abban a pillanatban. Talán csak új volt még számára az arca, míg Harryé már az emlékezetébe vésődött. Nagyon furcsa eredménye lehet az összehasonlítgatásnak, mondta magának szigorúan. Elég legyen.
- Fáradtnak tűnsz - szólalt meg.
- Igen - bólintott Draco. - Az is vagyok.
- Még mindig vannak rémálmaid? - kérdezte halkan a lány.
Mikor Draco megszólalt, a hangja érzelemmentes volt, és Ginny rögtön tudta, hazudik.
- Csak a szokásos. Megbukom a vizsgán. Leesek a seprűmről. Hirtelen észreveszem, hogy tweedet viselek, mikor már rég kiment a divatból
Ginny felnevetett. Draco hosszasan meredt rá, és a szája szélén megjelent egy mosoly.
- Szép, ahogy nevetsz - mondta. - Egyébként bocs, hogy így mindent rád zúdítok.
- Semmi baj - felelte Ginny, és hirtelen furcsa vibrálást érzett a gyomra tájékán. Dracóra mosolygott. - Nincs valami hasznos mondásod, vagy idézeted az apádtól, ami ide illik?
- Valamiért most csak egyetlen egy mondás motoszkál az agyamban tőle. Így szól: "Mindig van fény az alagút végén. Persze az általában csak egy közeledő expressz vonat."
- Nem túl bíztató - jegyezte meg Ginny.
- Nem - bólintott Draco beleegyezően. - Egyáltalán nem az.

*

Hermione besétált a sátorba, amiben Ginnyvel ketten aludtak, majd fáradtan körbepillantott. Odabent egy meghitt kis szoba várta, két kicsi ággyal, és egy íróasztallal, melynek egyik sarkában egy repedt ámbár tiszta kerek alakú tükör állt. A fáradtságtól sajgó csontjaitól lassan mozogva az asztalhoz lépdelt, majd leült. Bár homályosan, de látta a tükörképét. Egy hosszú repedés a tükör közepén két egyenlőtlen részre osztotta az arcát. Pontosan így érzem most magam, gondolta borúsan. Kettészakítva.
Kihúzta az asztal egyik fiókját, és rálelt arra, amit keresett: némi pergamenre, kalamárisra, és néhány tollszárra. Letette őket az íróasztalra, és csak meredt rájuk. Valahogy megnyugtató volt a látvány; mindig segített rajta, ha lefoglalta a kezét és az agyát. Felvette az egyik pennát, belemártotta a tintába, és írni kezdett.
Már a harmadik oldalnál járt, mikor valaki belépett a sátor ajtaján. Hermione lassan megfordult, és arra számított, hogy Ginnyvel fog szembenézni.
Harry volt.
A lány csak bámult rá, és arra gondolt, hogy most látja csak teljes valójában aznap. Amikor először látta, túlságosan meg volt rendülve a találkozás súlya alatt, Charlie sátrában pedig túlságosan arra összpontosított, hogy ne nézzen Dracóra. De Draco most nem volt ott; senki sem volt ott rajtuk kívül, és három hét után most először végre teljesen egyedül volt Harryvel.
Örülnöm kellene neki, gondolta. De e helyett - rémült volt. Harry keresztülsétált a szobán, és nekidőlt a szék háttámlájának, miközben a lány válla fölött a tükörképüket figyelte. Hermione látta a fiú arcát a tükörben, és úgy tűnt, mintha egy kissé idősebb volna. Sokkal inkább hasonlított egy fényképre saját magáról vagy akár Jamesről.
Harry látta, hogy Hermione őt nézi a tükörben és elmosolyodott.
- Mi az?
- Magasabb vagy - felelte a lány gondolkodás nélkül. - Hogy nőhettél ennyit mindössze két hét alatt?
- Nagy erőfeszítések árán.
- És olyan barna vagy - mondta Hermione. - És szeplők vannak az orrodon.
- Tudom - felelte Harry a földet bámulva. - Szörnyűek, igaz?
- Nem. Nekem tetszenek. De fáradtnak tűnsz.
- Ezt teszi háromnapnyi idegtépő szenvedés és izgalom - mondta, majd a szemöldökét ráncolva felfelé sandított. - Azt hiszem lett egy ősz hajszálam is. Rólad fogom elnevezni.
- Ó, nagyon vicces - szólt Hermione, majd megfordult ültében, és felnézett a fiúra. - Sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned - mondta sokkal komolyabban. - Az utóbbi hat évet azzal töltöttem, hogy érted aggódtam, úgyhogy tudom, milyen érzés lehetett.
Harryn nem látszott, hogy hallotta volna a lány szavait.
- Magára hagytam Charlie-t pár percre, mert mondani akartam neked valamit - mondta. - Valójában, inkább mutatnék valamit.
Hermione elmosolyodott. Remélte, hogy arcán nem látszik idegesség.
- Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod.
Harry nem viszonozta a mosolyt. Láthatólag nem volt csipkelődős hangulatban. Az arcán olyan kifejezés ült, mint mindig, mikor azon volt, hogy összeszedje minden bátorságát, s valami komolyat mondjon. Ne, imádkozott Hermione. Ezt most ne. Semmi komolyat. Most ne.
Harry a dzsekije zsebébe nyúlt, és egy gondosan összehajtogatott papírt húzott ki belőle, majd átnyújtotta a lánynak. Gyűrött volt, és már kifényesedett a számtalan olvasásnak köszönhetően. Hermione kíváncsiságtól hajtva elvette, széthajtogatta, majd pislogott egyet.
Azt a levelet tartotta a kezében, amit az Imperius átok hatása alatt írt, amiben megírta Harrynek, hogy elhagyja őt Viktorért. Nem emlékezett rá, hogy ő írta volna a levelet, így csodálkozva olvasta a saját, remegő kézírását: "Ma délután találkoztam Viktorral, és rá kellett, hogy jöjjek, szívem mélyén mindig is őt szerettem igazán...Te mindig is a legkedvesebb barátom maradsz... Kérlek, ne próbálj kapcsolatba lépni velem."
- Harry! - kiáltott fel, és rémülten meredt a fiúra. - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy akár egy percig elhitted ennek egy szavát is!
- Nos, épp ez az - mondta Harry. - Elhittem.
- Elhitted? - visszhangozta Hermione döbbenten.
- Először teljesen értetlenül álltam a dolog előtt. Én nem akartam elhinni, de minél tovább győzködtem magam, hogy ez lehetetlen, egyre jobban kezdtem aggódni, hogy mi van, ha mégsem. Mi van, ha csak arrogáns vagyok. Mi van, ha megint alaptalan feltételezésekbe bocsátkoztam veled kapcsolatban... azt feltételezni, hogy bizonyos érzéseket táplálsz irántam, mikor valójában...
- De hát a Tükör, Harry...
- Igen, de akkor nem beszéltünk erről, igaz? - mondta. - És arra gondoltam, talán az, hogy a Tükörben láttál, csak azt jelentette, hogy a barátságunkat akarod visszakapni, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen, és nem...valami mást.
- És aztán? - szegezte neki bőszen a kérdést Hermione. - Talán azt hitted, hogy túlságosan zavarban voltam, hogy helyesbítsem a te téves képzeteidet, hogy szeretlek, és inkább rádhagytam?
- Nos - nyögte Harry, és láthatóan alábbhagyott az önbizalma. - Igen.
- Harry, ha tényleg ezt gondoltad, hát akkor teljesen ostoba vagy - mondta Hermione határozottan. - Hadd találgassak a többiről. Ron meggyőzött, hogy úgy viselkedsz, mint egy idióta.
- Valójában Malfoy volt.
- Draco? - mondta Hermione elhalón. Ó, miért kellett Harrynek felhoznia a nevét? Pont őt, akiről egyáltalán nem akart beszélni.
- Igen. Draco...nos valamilyen oknál fogva...meg volt róla győződve, hogy nem szabad akaratodból cselekedtél. Elmondott mindennek...kicsit verekedtünk... nos, tudod, milyen. De azt hiszem, pont erre volt szükségem. Úgy viselkedtem, mint...
- Mint valaki, aki nem egészen százas? - kérdezte Hermione egy halvány mosollyal az arcán.
- Mint valaki, aki nagyon fél - felelte Harry. Vett egy mély lélegzetet, majd sietve folytatta: - Eléggé ismerem már magam, Hermione, hogy tudjam, mi az, ami igazán megrémít. Ilyen dolog egyetlen egy van. Hogy elvesztem a családomat - ismét. A családom, pedig Ron, Sirius...és te vagytok, Hermione. Ti jelentetek számomra mindent.
Hermione könnyekben tört ki.
Harry döbbenten nézte a lányt.
- Hermione...
Hermione vadul megrázta a fejét. Pillanatnyilag képtelen volt megszólalni, bár mikor jobban belegondolt, rájött, hogy ez nem is egy rossz dolog. Harry félszegen előre nyúlt, és végigsimította kezét a lány haján, majd az arcán. Hermione egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogy Harry miért olyan félszeg vele, és hogy Draco miért nem az soha. Draco soha nem tett olyan mozdulatot mely ne lett volna szándékos és megfontolt, nem voltak tétova gesztusai és egyébként is miért kell most rá gondolnia, éppen most, mikor egyedül Harry körül kéne forognia a gondolatainak.
- Sajnálom - mondta Harry gyengéden. - Annyi mindenen mentél keresztül. Én meg mindenféle levelekről, Malfoyról, meg egyéb lényegtelen dolgokról fecsegek...
- Nem akarok Malfoyról beszélni - vágott közbe Hermione könnyes szemekkel, majd felállt, és megcsókolta a fiút. Érezte, hogy Harry kezei felszaladnak a karjain, aztán jött az az ismerős érzés, ahogy a fiú keze rásimul a nyakára, majd felnyúl a hajába, kihúzza a hajtűket, elhajítja őket, s így a lány haja körülöleli mindkettejüket. Még mindig Harry volt, az oly jól ismert Harry, s emiatt Hermionénak majd megszakadt a szíve. Ugyanaz az érintés, kezeinek, csuklóinak és arcának szép, karcsú csontjai, a lány kezén végigfutó kócos haja. Hermione lecsúsztatta az ujjait Harry hátán, és tudta, hogy már-már kötelessége, hogy a fiúhoz simuljon, de közben az az érzése támadt, hogy nincs hozzá joga...
Ez rosszabb, mint a Cruciatus átok, gondolta Hermione kétségbeesetten. Ez elviselhetetlen.
- Hermione - szólalt meg gyengéden Harry, és eltolta magától a lányt.
- Mi az?
- Te sírsz.
- Sajnálom...
- Ne. Ne sajnáld. - Erősen magához szorította a lányt, beletúrt a hajába, majd megcsókolta a szemét és az orra hegyét. - Minden rendben - mondta. - Soha többé nem fogok benned kételkedni.
Nincs minden rendben, Harry, gondolta Hermione, s nyomorultul érezte magát. Semmi sincs rendben.
Mindketten hallották a nyíló ajtót, fejeiket az érkező Charlie felé fordították, aki egy kupac ruhával a kezében lépett be a sátorba. Rájuk pillantott, majd rezignáltan így szólt:
- Már megint megzavartam valamit?
- Nem, nem zavartál meg semmit - jelentette ki Harry határozottan, habár eltávolodott Hermionétól. - Csak beszélgettünk.
- Nyilván - vigyorodott el Charlie. - Éppen beszélgettetek, aztán hirtelen megbotlottatok, és ráestetek egymás szájára. Mindenkivel előfordul. - Ledobta a ruhákat az ágyra, majd ismét feléjük fordult. - Hermione, hoztam néhány régi pólót neked és Ginnynek, hogy tudjatok miben aludni. Sajnálom, ha egy kicsit rongyosak, de csak ezt találtam. Harry, elkísérlek a fiúk sátrába.
- Jó éjt, Harry - köszönt el Hermione egy kissé talán túlságosan is hamar. Inkább érezte, mint látta Harry fürkésző tekintetét, amivel rámered, de nem viszonozta a pillantását.
Ekkor Harry lehajolt, és homlokon csókolta.
- Szép álmokat! - búcsúzott el.

*

Remus Lupin még sosem volt azelőtt a Malfoy kúrián, de ha járt volna, megdöbbentette volna az a rengeteg változás, mely a szeme elé tárult, ahogy ütött-kopott ládáját maga után húzva belépett a kapun.
Az óriás pókok eltűntek, ahogy a harapós szobrok, a tüskés rácsok, mágikus aknák és a fűrészelő átkok is. A feneketlen árok még a helyén volt, habár a Mágiaügyi Minisztériumból érkezett aurorok számtalan "Megközelíteni életveszélyes, örökké tartó zuhanás kockázata áll fenn!" feliratú táblával vették körül. A vénusz légycsapói és a veszedelmesnek tűnő virágokkal tarkított sötét sövény helyére egy ízléses virágágy került, amely, ha Narcissának lesz rá ideje, egy nap százszorszépekkel lesz teleültetve.
Mikor Lupin hoppanált a szalonban, Sirius már ott várt rá. Fehér pólójához fekete nadrágot vett fel, arca pedig elveszett egy fültől fülig érő hatalmas vigyor mögött.
- Harry jól van! - jelentette be üdvözlésképpen. - És Draco is.
- Jól vannak? - visszhangozta Lupin döbbenten, másrészt megkönnyebbülten. - Honnan tudod?
- Tegnap küldtem egy baglyot Ron Weasleynek - mondta Sirius, miközben elvette Lupintól a ládáját, és intett a barátjának, hogy kövesse őt felfelé a lépcsőn. - Úgy gondoltam, ha valaki tudja, hogy hol van Harry, hát akkor az csak a legjobb barátja lehet. Szóval ma reggel választ is kaptam a levélre, igaz Charlie Weasleytől. Ugyanis vele vannak a sárkány rezervátumban, aminek ő a vezetője. Visszaírtam neki, ő pedig megígérte, hogy holnap reggel hazaküldi őket. Azt mondja, kutya bajuk.
- Hermionét mentek megkeresni - mondta Lupin, miközben egyszerre érzett megkönnyebbülést és zaklatottságot szívében. - Vagy tévednék?
- Igen, de már ő is velük van - szólt Sirius, ahogy befordult a sarkon. Ahogy a kúria folyosóit rótták, Lupinnak feltűnt néhány feltűnően világos négyzet a falon, melyek portrék egykori helyét jelezték, továbbá barázdákat fedezett fel a padlón, amelyek feltehetően nehéz bútorok elhurcolása után maradtak vissza. - Charlie szerint egyiküknek sem esett baja. Persze miután Harry holnap ideér, én biztos megfojtom, úgyhogy az ő esetében ez tárgytalan.
Bár Lupin még mindig zaklatott volt, a tréfa megnevetette.
- Mi az? - kérdezte Sirius.
- Te - felelte Lupin. - És a fegyelmezés.
- Tudom - mondta Sirius borúsan, majd megállt egy hatalmas tölgyfaajtó előtt, és egy kulcscsomót húzott elő a zsebéből. - Mégis mit mondhatnék neki? "Mikor én annyi idős voltam, mint te, eszembe nem jutott volna, hogy kiosonok az iskolából az éjszaka közepén, anélkül, hogy bárkinek megmondanám, hova mentem. Ja, és mellesleg, van egy pont az Északi Torony tetején, ahonnan remek rálátás nyílik a hollóhátas lányok fürdőjére."
- Szerintem a hugrabugos lányokéra - szólalt meg Lupin. - Nem mintha tudnám, hogy miről beszélsz.
- Meg aztán ott van Draco - tette hozzá Sirius még borúsabban. Közben megtalálta a helyes kulcsot, és bedugta azt a zárba. Az ajtó kitárult. - Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki, és Narcissa sem igazán lesz a segítségemre. Olyannyira bűntudatot érez Lucius, és a történtek miatt, hogy még akkor sem büntetné meg, ha ránk gyújtaná a házat.
Lupin elismerően elfüttyentette magát, amint beléptek Lucius dolgozószobájába. A helyiség egy hatszögletű hatalmas szoba volt, sötétségbe vesző plafonnal. A fal mentén óriási könyvespolcok sorakoztak, melyek oly magasak voltak, hogy a legfelső polcokat már csak faragott, varázslat által egyenesen tartott, a szoba egy-egy pontján elhelyezett mahagóni létrák segítségével lehetett elérni. Lupinnak elég volt egy pillantást vetnie a könyvek gerincére, hogy tudja sok közülük rendkívül ősi és ritka.
- Az aurorok már kipucolták ezt a helyet - jegyezte meg Sirius követve Lupin pillantását. - Elvitték Lucius papírjainak javarészét, a fekete mágiához kapcsolható apró játékszereket, meg pár kínzóeszközt is. Dumbledore viszont meggyőzte őket, hogy a könyvekhez ne nyúljanak.
- Miért? - nézett rá Lupin.
- Szerintem, azt reméli, hogy találsz itt valamit, ami magyarázatot adhat a közelmúlt eseményeire - felelte Sirius csendesen. - Tudod, milyen - mindig homályos és érthetetlen rébuszokban beszél. Annyi biztos, hogy úgy gondolja, összefüggés van a mostanában történtek között - a dementorok eltűnése, a zavargások a Tiltott Rengetegben, és a legutóbbi, Mardekár Malazár visszatérése... Nálad van az a könyv? - kérdezte hirtelen Sirius, és az arcán őszinte kíváncsisággal.
Lupin elővette a könyvet a ládájából, majd odaadta Siriusnak, aki elvette azt, és a szoba másik végében lévő hatalmas festett-üveg ablakhoz (zöld és kék színű, egy kicicomázott "M" betűvel a közepén) sétált vele. Kinyitotta, majd végigpergette a lapokat.
- Igazad volt - mondta. - Még sosem láttam ilyet ezelőtt. - Felpillantott. - És Firenze azt mondta, hogy ez majd segít magyarázatot találni a dolgokra?
- Igen - felelte Lupin tétován, s felrémlettek előtte a kentaur szavai, melyekből fagyos balsejtelem áradt. Semmi sem segíthet rajtatok. - Habár nem tűnt túl optimistának...
- Nem, ritkán azok - rázta meg a fejét Sirius, majd becsapta a könyvet, és az íróasztalra tette. - Általában eléggé... lehangoltak, viszont nagyon komolyan veszik, ha egy szívesség visszafizetéséről van szó. Amiről eszembe jutott valami - tette hozzá, majd leült az asztalhoz, és állát megtámasztotta a kezével. Elgondolkozva Lupinra meredt. - Arra gondoltam, hogy rendezek Harrynek egy születésnapi bulit.
- Micsoda? - kérdezte Lupin kissé értetlenül állva a gyors témaváltás előtt.
- Amennyire én tudom, még sosem volt születésnapi bulija, sőt még csak olyan sem volt, hogy megünnepelték volna a szülinapját. Ráadásul most lesz tizenhét, ez meglehetősen fontos esemény az ember életében...
- Egyetértek, feltétlenül szervezd meg - szólalt meg Lupin. - De hol jövök én a képbe?
- Hát, mivel te tanár voltál a Roxfortban, gondoltam, hátha emlékszel néhány barátja nevére...
- Ne próbálj belerángatni a parti-szervezésbe, Sirius - horkant fel Lupin. - Az utolsó ilyen esemény, amin részt vettem, James legénybúcsúztatója volt, és annak is már vagy húsz éve.
- És én még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna - vigyorodott el Sirius.
- Őszintén csodálkozom, hogy egyáltalán emlékszel valamire - vonta fel a szemöldökét Lupin. - Úgy emlékszem, alaposan felöntöttél a garatra, fejen álltál a hátsókertben, és elénekeltél tizennyolc csodás versszakot a "Kicsi kéményseprő volnék, mégis hatalmas a seprűm" című dalból. Aztán nekünk kellett hazavonszolni téged.
- Annak a dalnak - mondta Sirius méltóságteljesen, - csak tizenöt versszaka van.
- Akkor utolsó hármat te magad költötted.
- Legalább rímeltek?
- Sirius...
- Te hoztad fel - fintorodott el a férfi. - Látod, pont erről beszélek. Hogy lehetnék én erkölcsi példakép Harry számára? Nekem sosem volt olyan ember a közelemben ilyen idősen, akire erkölcsileg felnézhettem volna. Kivéve talán James-t, de mi haszna lenne azt mondani "Légy olyan, mint az apád?"
- Lehetne rosszabb is a helyzet - mondta Lupin.
- Tudom - bólintott Sirius. - De Harry sosem ismerte az apját, úgyhogy jelentene ez egyáltalán neki bármit is? - Felsóhajtott. - Azt akarom, hogy boldog legyen itt Remus, de egyszerűen nem tudom mit kéne tennem. Már arra is gondoltam, hogy építetek egy kviddicspályát a hátsókertbe. Rengeteg ott a hely.
- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy kviddicsrajongó vagy.
- Nem is, de úgy gondoltam, Harry és Draco örülnének neki - mondta Sirius.
- Te jó ég, hiszen ezek itt együtt fognak élni, mi? - fakadt ki Lupin olyan arccal, mint akiben ez a tény még csak most tudatosult. - Sokkal több kell ide, mint egy kviddicspálya, ha meg akarod tartani köztük a békét. Azt hiszem, talán nyolc kviddicspálya egymás mellett megteszi, feltéve, hogy Harry áll az egyik végén, Draco meg a másikon.
- Még mindig nem hiszed el, hogy barátok, igaz? - mosolyodott el Sirius.
Lupin megvonta a vállát.
- Nem engem kell meggyőznöd - mondta. - Hanem őket.

*

(Draco alszik)

Keresztülsétált az erdő közepén álló kastély kertjén, ám az épület még teljesen ép volt, nyomát sem lehetett lelni a pusztulásnak. A kert pedig élénk virágok illatával bódította az odatévedőt. Ez mind nem tűnt furcsának a számára, sokkal inkább ismerősnek hatott a hely, mintha már számtalanszor meglátogatta volna.
Alig várta, hogy átlépje a küszöböt, de hogy miért, azt nem tudta. Fürgén átsétált a kerten, megmászta a lépcsősort, amivel legutóbb még repedezett és töredezett állapotában találkozott, majd a kétszárnyú ajtón keresztül belépett a kastély előszobájába, ami tele volt zsúfolva faliszőnyegekkel és gyertyatartókkal.
Hermione ott várt rá. Tudta, hogy Hermione az, habár nagyon más volt. A haja a feje tetejére volt tűzve egy hajtűvel, melyen smaragdok szikráztak. Hosszú, méregzöld selyemruhát viselt, arany rojtokkal a szélén. Majdnem teljesen, de azért nem egészen - az ellentéte volt önmagának. Ekkor lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta őt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha naponta csókolná őt meg.
- Szervusz, szerelmem - hallotta a saját hangját. Nem ezt akarta mondani. Azt akarta megkérdezni, hogy miért öltözött így ki, talán mennek valahová? De nem ez jött ki a száján, mikor szólásra nyitotta azt. - Hiányoztam?
- Mindig hiányzol, mikor nem vagy itt - mondta a lány, majd egy kissé elhúzódott, és elfintorodott. - De nézd csak...csupa vér vagy.
- Igen - hallotta magát. - Egyszerűen nem bírom lemosni magamról.
A lány felnyúlt, és megérintette az arcát, és ahogy így tett, egy sebhely villant elő a lány csuklójának belső oldalán. Megpróbálta közelebbről megnézni, de az álom-önmaga nem engedelmeskedett az akaratának.
- Most már jobb - hallotta ismét a hangját. - Igaz?
- Úgy érted, most, hogy megölted? - kérdezte Hermione vidáman. - Ó, igen. Most már minden sokkal jobb.
Ellökte magától a lányt.
- Micsoda? Kit öltem én meg? - követelődzött, és már nem az álom-önmaga beszélt, hanem ő. Látta, hogy a lány szemei elkerekednek a meglepetéstől, aztán megpördült, és eltűnt a gazdagon díszített lépcsővel, a falakkal és az álom többi részével együtt.
Kinyitotta a szemét. A csillagokkal telehintett sötét bársony eget bámulta. Mikor arrébb gördült, látta, hogy a földön fekszik, a szikla lábánál, amelyen korábban Ginnyvel ült. Nem emlékezett rá, mikor feküdt oda, ahogy arra sem, hogy mikor aludt el. Az egyik karja a feje alatt nyugodott, a másik kinyújtva feküdt mellette, és Mardekár kardját szorongatta a markában.
Lassan felült, érezve, hogy hideg veríték apró cseppjei futnak végig a hátán. Lenézett a kardra.
- Azt hittem végeztünk ezzel a rémálom dologgal - mondta neki. - Lesz még valaha békés éjszakám, amíg te velem vagy? - A zöld ékkövek akár két kacsintó szem csillantak fel.
- Kit öltem meg? - kérdezte. - Kit öltem meg?
Lelke mélyén tudta a választ.

*

Nem sokkal azután, hogy Harry és Charlie elmentek, Ginny jött be a sátorba halkan fütyörészve, igazán jókedvűen. Hermione, aki ekkora már felvette Charlie egyik pólóját és befeküdt az ágyba, most oldalra fordult, és incselkedve nézett Ginnyre.
- Szörnyen vidámnak tűnsz - mondta.
Ginny lehuppant az ágyra Hermionéval szemben, és lerúgta a cipőjét.
- Az is vagyok, egy kicsit - ismerte be. - Igazából, van valami, amit el szeretnék mondani neked. - Ekkor hirtelen elhallgatott, és bűntudatosan meredt maga elé. - Bár, inkább neked kellene beszélned, nem pedig nekem - tétovázott. - Úgy értem, mindazok után, amiken keresztülmentél...
- Á - válaszolt Hermione azonnal. - Nem akarok róla beszélni.
Ginny kétkedve húzogatta a ruhája szegélyét.
- Biztos? - kérdezte.
- Igen - felelte Hermione. - Valójában, ha valami jó híred van a számomra, ki vele, szeretném hallani. Rám fér egy kis vidámság.
- Oké - mondta Ginny, majd szinte hadarva közölte: - Azt hiszem, kezd megtetszeni Malfoy.
- Micsoda? - Hermione majdnem lefordult az ágyról. - Hogyan? Miért? Biztos vagy benne?
Ginny arca majdnem olyan vörös színt öltött, mint a haja.
- Tudom, hogy elég furcsa - ismerte be.
- Furcsa? - visszahangozta Hermione, tudva, hogy hangja egy oktávval feljebb csúszott, mint egyébként szokott. - Ginny, ő... úgy értem, ő nem... hát, nem túl kedves, vagy igen?
- Tudom, tudom. Egy kegyetlen, szarkasztikus, elkeseredett és kellemetlen alak, aki ráadásul még furcsa is. Mégis úgy érzem, hogy kedvelem.
- Ó - nyögte Hermione elhalón. - Biztos vagy benne, hogy nem csak a bőrcucc miatt? - tette hozzá reménykedve.
- Nem, már előtte is kedveltem - válaszolta Ginny, majd elmesélte Hermionénak, hogy mikor az Odúban voltak, bement Draco szobájába, mikor a fiúnak rémálma volt, és hogy Draco arra kérte, maradjon vele. - Nem is tudom, volt valami abban, ahogyan megkért, hogy maradjak. Ekkor éreztem először... szimpátiát iránta.
- Ó - hallatszott Hermione válasza a változatosság kedvéért. Mindeközben megpróbálta elfojtani a már egy ideje érzett erős késztetést, hogy sikítozni kezdjen. - Hát - mondta aztán lassan. - Gondolod... gondolod, hogy te is tetszel neki?
Ginny az ajkába harapott.
- Na, ez az, amit nem tudok - felelte. - Néha azt hiszem, igen. Úgy tűnik, szívesen beszélget velem, s ez már magában jó. De aztán, tegnap... - És azzal elismételte Hermionénak, amit Draco mondott neki, hogy nincs szüksége szerelemre, vagy arra, hogy valaki, különösképpen Ginny, begyógyítsa a sebeit. - Szóval ez egy kicsit elbátortalanított.
Hermione érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul az idegességtől. Fejezd ezt be, mondta magának mérgesen. Ne üsd bele az orrod.
- Pedig nem kéne, hogy elbátortalanítson - mondta egy kissé megint magasabb hangon, mint tervezte. - Épp ellenkezőleg; úgy tűnik, nem akarja, hogy valótlan kép alakuljon ki benned róla. Ez pedig azt jelenti, hogy kedvel. Meg kell értened - Draco nem hazudik. Arról sosem, hogyan érez. Ő mindig - beletelt kis időbe, mire rátalált a megfelelő szavakra - fájdalmasan őszinte.
- És a "fájdalmasan"-on van a hangsúly - nevetett fel Ginny.
- Ginny... biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Úgy értem, ő borzasztóan... bonyolult - mondta Hermione vontatottan.
- Biztos - felelte Ginny álmosan. - Úgy értem, már beszélhetek erről, mivel már nem érzek így... szóval annyi év után, míg bele voltam zúgva Harrybe - sajnálom, Hermione, de te ezt már úgy is tudtad - megkönnyebbülés, hogy a változatosság kedvéért más iránt táplálok ilyen érzelmeket. Valaki olyan iránt, akinek nincsen - itt Ginny egy hatalmasat ásított, - barátnője...
- Értem - mondta Hermione, miközben szélesre tárt szemekkel bámulta a sátor tetejét. Hirtelen felült, szíve majd kiugrott a helyéből, és átvetette lábát az ágy széle fölött.
Ginny álmosan pislogott feléje.
- Felkelsz?
- Elfelejtettem valamit - mondta Hermione tétován. - El kellett volna küldenem egy baglyot - mindjárt visszajövök.
- Akarod, hogy elkísérjelek?
- Nem...nem szükséges.
Ginny nem reagált. Biztosan elaludt, gondolta Hermione megkönnyebbülten. Helyes. Felállt, majd lábujjhegyen odatipegett a székhez, ahol a gondosan összehajtogatott ruháit hagyta. Kibújt Charlie pólójából, majd felvette azt a piros ruhát, amit az utóbbi pár napban hordott. Nem keresgélt a cipője után, hanem úgy, ahogy volt, mezítláb ment az ajtóhoz, majd halkan kicsusszant rajta, óvatosan behajtva azt maga mögött.
Hűvös volt odakint, de nem hideg; a levegő áttetszően tiszta volt. A tábor ezüstös holdfényben úszott; látható volt Charlie sátrának sötét körvonala, mögötte pedig a fák élesen csipkézett sora a távolban.
Charlie korábban már megmutatta, hogy hol tartják a baglyokat, mikor korábban elkísérte Hermionét a sátorhoz, melyet a rendelkezésükre bocsátott. Így a lány minden különösebb gond nélkül rálelt a kis, kerek sátorra. Bent kiválasztott egy csöpp kis barna baglyot, odaadta neki a Siriusnak szánt, Malfoy kúriára címzett levelet. Aztán kisétált a sátorból, és követte szemével, ahogy a kis bagoly a levegőbe emelkedik, majd nem sokkal később egy kis fehér pöttyé válik a fák vonala felett, és beleolvad a sötétségbe.
Ekkor, miközben unottan bámulta a sötét erdőt, valami ezüstös villanáson akadt meg a szeme.
Elindult feléje, nem gondolva arra, hogy mit és miért művel éppen, mivel nagyon jól tudta, hogy semmi elfogadható okot nem találna a kintlétre. Tovább masírozott a némán álldogáló sátrak között, elsétált Charlie sátra előtt, amelyben ott aludt Harry, majd elhaladt a ketrec mellett, melyben a sárkányok éberen pislogtak rá. Sárga szemük miniatűr napként ragyogott a sötét ég alatt. Más körülmények között talán zavarta volna őt ez a hátborzongató, rémisztő látvány, de most alig vette észre őket. Tartott valahová, célja volt, keresett valakit s az nem más volt, mint...
Draco. Ugyanazon a tisztáson voltak, ahol korábban Ginny rábukkant a fiúra, habár erről Hermione nem tudhatott. A fiú ekkora már levette a dzsekijét, és háttal a sziklának állt. Úgy tűnt, teljesen leköti a játék, hogy egy fa törzsének dobálja Mardekár kardját, nézze, ahogy az beleáll, majd visszarepítse a kezébe, aztán ezt újra és újra megismételje. Nem nézett fel, mikor Hermione kisétált a tisztásra, de a lány látta, ahogy a fiú válla megfeszül, és tudta, hogy Draco meghallotta, hogy valaki a tisztásra érkezett.
- Ki van ott? - szólt hátra Draco anélkül, hogy megfordult volna. - Már megint te, Weasley? Hát nem volt még elég a gúnyolódásból? Istenem, azért jöttem ide, hogy egyedül legyek, erre nagyobb itt a nyüzsgés, mint egy átkozott rock koncerten.
- Veszekedtél Ronnal? - kérdezte Hermione. - Miért?
Draco megpördült, és meglepetés suhant át az arcán, mikor meglátta a lányt.
- Ó - mondta. - Te vagy az. - A kardra pillantott, amit épp sikerült megfelelő szögben a fa törzsébe hajítania, majd felsóhajtott. - Igen, veszekedtem Ronnal - bólintott. - Mi ebben az újdonság? A Weasley-k és a Malfoyok halálos ellenségek egészen 1325 óta, mikor is egy Malfoy rajtakapott egy Weasley-t, amint az a földjén orvvadászott, és lecsapta a fejét egy fejszével. Ez igen érzékenyen érintette azt a Weasley népséget. Azóta iskolaudvari lökdösődések, véget nem érő sértegetések és általános gyűlölet jellemzi a két család kapcsolatát.
- Charlie nem gyűlöl téged - mondta Hermione. - Ginny pedig főleg nem.
Draco összehúzott szemekkel pillantott rá.
- Ezt ő mondta?
- Talán - felelte Hermione miközben a földet vizslatta.
Draco szemei még jobban összeszűkültek.
- Te féltékeny vagy - mondta.
Hermione felkapta a fejét, és a fiúra meredt.
- Nem igaz!
- Ó, dehogynem - felelte Draco kurtán. - Ami meglehetősen nevetséges, jelen helyzetben. Mit akarsz elérni Hermione? A Keserű Irónia Seprűnyelének nagydíjára fáj a fogad, vagy mi?
- Nem vagyok féltékeny - ismételte Hermione dühösen.
Draco hátrált pár lépést, majd a sziklának vetve a hátát, összekulcsolta a mellkasa előtt a karjait.
- Akkor miért vagy itt?
Hermione szólásra nyitotta a száját, majd ismét becsukta. Aztán, meglehetősen halkan így szólt:
- Aggódtam miattad. Ginny mesélt a rémálmaidról.
- Ezért idejöttél, hogy ellenőrizz?
- Mesélt a vérről is - folytatta Hermione. - Tudod, az ilyen nem anyagi természetű vérzés... sok mindent jelenthet... fekete mágiát, megszállottságot...
Draco a lányra pillantott, és Hermione érezte, hogy elgyengülnek a térdei - úgy, mint mikor Harry néz rá - ez mégis más volt. Sokkal inkább fizikai, és mintha kívülről érkezett volna. Ez nem a valóság, korholta magát zaklatottan.
- Szóval idejöttél, hogy ellenőrizd, megszállt-e valami gonosz démon, vagy sem? Meglehetősen erőltetettnek tűnik ez az egész.
- Miért vagy ilyen mérges? - kérdezte Hermione.
Draco ekkor már tényleg igen ingerült volt.
- Hogy miért vagyok mérges? Mert egész nap úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Amihez, egyébként, hozzá vagyok szokva. Csakhogy ez már egy kicsit sok. Olyan erősen koncentráltam arra, hogy még csak ne is nézzek rád, hogy szerintem, ha még ennél is jobban koncentráltam volna, vérezni kezdett volna a fülem.
- Hát, hálás vagyok - szólt hűvösen a lány.
- Á - felelte Draco. - Hála. Az érzés, amiből a tinédzser álmok fakadnak.
- Mégis mit akarsz, mit tegyek? - kérdezett vissza Hermione dühödten.
- Mit akarok, mit tegyél? Hát, esetleg csempészhetnél drogot a kajámba, de talán ezt hagyjuk. Inkább mit szólnál ahhoz, hogy őszinte leszel és elmesélsz szépen mindent Harrynek?
- Már megmondtam, hogy miért nem...
- Rendben - vágott közbe Draco. - Feküdj le, Hermione. Nem kéne itt lenned.
- Nem - mondta makacsul a lány.
Draco pislogott egyet.
- Nos, menj el, vagy gyere közelebb - mondta. - Nem fogok a tisztás egyik végéből a másikba ordibálni.
Kissé mereven, Hermione átszelte a közöttük húzódó űrt, majd ő is a sziklának vetette a hátát, közvetlen a fiú mellett. Ez egy rossz ötlet, mondta egy kis hang a fejében.
Nem törődött vele.
- Kérdezni akartam valamit - mondta.
- És nekem, persze, nincs jobb dolgom, mint felelni rá.
- Miért szeretsz engem?
Draco kidülledt szemekkel meredt rá.
- Micsoda?
- Miért szeretsz engem? Tudni akarom.
Ekkor valami olyan történt Dracóval, ami nem sűrűn fordult még elő vele. Nem talált szavakat.
- Nem tudom, Hermione - szólalt meg végül. - Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, miért vagyok balkezes. Vannak dolgok, amikre nincsen magyarázat.
Hermione az ajkába harapott.
- Igazad van. Sajnálom. Nem kellett volna megkérdeznem.
A szeme sarkából figyelte a fiút. Ahogy az ezüstös holdfény az ég felé néző arcára, s a hajára esett, a szemét ezüstté, míg az árnyakat alatta feketévé változtatta. Draco összeráncolta a szemöldökét, majd így szólt:
- Miért kérdezted ezt?
- Nem tudom - rázta a fejét a lány.
- Én igen - felelte Draco. A lány felé fordult, egyik karját a sziklán pihentette, s közben a másik kezével a lány álla alá nyúlt, így kényszerítve, hogy rá nézzen. - Azt akartad hallani, hogy kimondom, szeretlek.
- Csak azt akartam tudni, miért...
- Nos, szeretlek - mondta Draco. - Most pedig, menj vissza az ágyadba.
A lány nem mozdult.
- Nem is olyan könnyű, igaz? - kérdezte a fiú keserű diadallal a hangjában. - Megmondtam, hogy nem lesz könnyű.
Kicsit olyan, akár egy álom, gondolta Hermione. Újra és újra elképzelte, ahogy elhúzódik a fiútól, és elsétál az ezüstös holdfényben úszó tisztásról, vissza a sátrakhoz... de aztán a valóság arcon csapta; még mindig ott állt, háttal a sziklának dőlve, rá a kezeire, mert ha nem lennének lefogva...
- Mennem kell - mondta.
- Akkor menj - felelte Draco.
Hermione hallotta a saját hangját, amint valahonnan a távolból így szól:
- Hogy vagy képes ilyen egyszerűen elengedni?
Draco a lányra nézett. És arra gondolt: ez nem valódi, de ez ekkor távoli és jelentéktelen gondolatnak tűnt. Korántsem olyan közelinek, mint a lány bőrének tapintása, vagy oly igaznak, mint a hangja. Draco rengeteg önuralommal bírt, többel mint a legtöbb tizenhat éves fiú, többel, mint a nálánál kétszer idősebb emberek nagy része. De mindennek meg van a határa.
Mindennek és mindenkinek.
- Ez nekem nem megy - mondta, és megcsókolta a lányt.
Megragadta Hermione vállát, és maga felé fordította. Lehajolt, s száját a lány szájához érintette... először gyengéden, majd mikor az nem húzódott el tőle, s a testében remegő feszültség növekedett, magához szorította Hermionét. Mély és ünnepélyes csend ölelte körül a lányt, mintha besétált volna egy templomba, vagy valami más, fénnyel elárasztott hatalmas, nyílt térre. Semmi rossz nem volt ebben. Semmi rossz nem lehet olyasvalamiben, amit ilyen tökéletesen helyesnek érez, ami, olyan mintha hosszú fuldoklás után végre levegőhöz jutott volna.
Egymást átkarolva megbotlottak; Hermione érezte, hogy a szikla, amihez eddig támaszkodott eltűnik mögüle, és egymásba gabalyodva, félig-meddig zuhanva a földön landolnak, elég erővel ahhoz, hogy Hermione tüdejéből minden levegőt kipréseljen.
De most nem törődött ezzel. Érezte magán a fiú súlyát, amely teljes erővel a talajnak szorította. Érezte, ahogy az majdnem összenyomja őt, és ez fájt; a kavicsok fájdalmasan a hátába martak, a válla sajgott a fiú szorításától, s mégis alig érzett fájdalmat. Csak az idegeit szaggató apró kisüléseket érzékelte, mikor a fiú hozzá ért, s minden egyes érintés telve volt a bájital mágiájával és a megkönnyebbüléssel, hogy nem kell tovább harcolnia az ellen, ami ellen nem lehet. Majdnem ugyanazt a szédítő emelkedettséget érezte, mint az Imperius átok alatt, csak ott az élvezet hideg hullámokban tört rá, míg ez... égette belülről. A fájdalom és a heves érzelmek viharfelhőként gyülekeztek a fejében; dübörgést hallott, a saját testében száguldó vér zaját, úgy érezte, menten felgyullad, felmorzsolódik, megsemmisül, és ezt mind akarta, teljesen el akart merülni ebben az érzésben, a világon mindenről meg akart feledkezni, kivéve Dracóról.
Hallotta a fiú hangját, vagy talán csak a fejében szólt? Szinte csak lehelte, kissé riadtan, de közben remegve az örömtől.
- Fájdalmat okozok? Hermione, fáj...?
- Igen - suttogta a lány. - Ne hagyd abba.

*

Egyikük sem hallotta a széthajló ágak zörgését, mikor Ginny sarkon fordult, és olyan gyorsan kimenekült a tisztásról, ahogy csak tudott. Aggódott Hermione miatt... a másik lány már olyan rég elment, nem tarthat ilyen sokáig megírni egy levelet. Talán eltévedt. A sátrak olyan egyformák, főleg a sötétben. Így Ginny felkelt, felvette a köpenyét, és a keresésére indult.
A könnyektől alig látva megtorpant, hogy levegőhöz jusson, és egy fa törzsének vetette a hátát. Az Isten verjen meg, Hermione, miért kell neked minden? Miért kell neked mindent elvenni, ami nekem kedves? Ez nem igazság. Ez nem...
Lassan felemelte a fejét, letörölte a könnyeket az arcáról, és észrevette, hogy hol van. Harry sátra előtt állt. A fiú valahol odabent alszik. Már látta őt aludni, még régen az Odúban; úgy aludt, akár egy gyermek, ártatlanul, a párnáját átölelve, kipirult arccal. Olyan könnyű volna bemenni, felébreszteni, és mindent elmondani neki. Aztán együtt, jogos felháborodástól fűtve, kironthatnának a tisztásra. Megkeserülnék, amit tettek. Megaláznák őket.
Olyan könnyű volna...

*

Dracót csókolták már meg, de így még soha. Draco csókolta már meg Hermionét, de így még soha. Ezelőtt Hermione érzései sosem passzoltak a fiúéhoz, mindig Draco volt az, aki kezdeményezett. A legutolsó alkalommal is, mikor csókolóztak az iskolában, a tóparti fa alatt, érezte a lány vonakodását, a vágyát, hogy visszatérjen a kastélyba Harryhez. De most ugyanazt érezte a lány, amit ő is; vágyat, reményt, tüzet és zavart. A lány volt az, aki átkarolta a nyakát, és húzta maga felé, hogy csókolja őt. Csupasz lábai ráfonódtak a fiú térdeire. Kezei becsusszantak Draco inge alá, és a fiú érezte, ahogy a lány kicsi, hideg, puha ujjai végigsiklanak a bőrén. A szíve utat próbált törni magának a bordái között, s közben nem kapott levegőt, de ez most nem számított. Minden, ami fontos volt, ott volt előtte: a lány suttogása, melyet az ajkain érzett, és a saját, a lány hajába túró kezei; ahogy a lány a nevét mondta újra, és újra, lázasan és elszántan ismételgetve, Hermione akarta őt, sőt... Szerette. Érezte abból, ahogyan ránézett, s még inkább a feszültségtől remegő szorításából a karján. Hermione szerette őt.
És akkor megszólalt egy éles, hívatlan hang a fejében. Nem kéne ezt tenned. Nem helyes.
Nem helyes? - kérdezett vissza Draco sértődötten.
Abba kéne hagynod.
Nem fogom abbahagyni. Ez nem más, mint egy csoda. Ezer az egyhez a valószínűsége, hogy ilyen előfordul, és te azt akarod tőlem, hogy csak úgy adjam fel?
Harry megtenné
- felelte a kis, hűvös hang a fejében önelégülten.
De én nem vagyok Harry! És nem is akarok Harry lenni!
Egy pillanatra a hűvös hang elcsendesült, ekkor szorosan magához húzta Hermionét. Csókot lehet a szájára, a szemére, a nyakára, és az ott hevesen lüktető ütőérre.
Hallotta a lány hevesen verő szívét; ezelőtt még sosem volt hozzá olyan közel, hogy hallhassa azt. Még soha senkihez nem volt ennyire közel.
A hang ismét felcsendült, ezúttal nagyon, nagyon hűvösen. Mikor leveszik róla a bűbájt, utálni fog téged ezért. Gyűlölettel fog rád gondolni mindörökre.
Draco megdermedt. Hermione felnézett rá, kisöpört egy kósza hajtincset a szeméből.
- Draco, minden rendben?
- Nem - felelte a fiú, legördült a lányról, és hanyatt feküdt a füvön. - Nem tehetjük.
Hallotta, ahogy a lány levegő után kap.
- Micsoda? Miért?
- Nagyon jól tudod, hogy miért - mondta az égre meredve. Volt egy olyan érzése, hogy ha megfordulna, és a lányra nézne, akár csak egy pillanatra is, a hirtelen támadt ellenérzései köddé válnának, és elsodorná őket a hűvös éjszakai szellő. - Ez nem a valóság - mondta ki akadozva. - Ez nem te vagy.
A lány előre nyúlt, és Draco érezte, ahogy az apró, hűvös tenyér az arcára simul.
- Szeretlek - mondta a lány.
Draco behunyta a szemét.
- Nem - felelte. - Nem szeretsz.
- Ez fáj - suttogta Hermione.
- Tudom - mondta a fiú, és a szemei dühös szikrákat szórtak. - Gondolod, hogy nem tudom? A különbség a között, amit én érzek, és amit te, az az, hogy...
- Micsoda?
- Hogy te élvezed azt a luxust, hogy megmondd magadnak, az érzéseid nem valódiak, és eltüntetheted őket egy bűbájjal. Én viszont nem. Most pedig tűnj el, Hermione. Komolyan mondom. Menj a pokolba!
Draco hallotta, amint Hermione levegő után kapkodva feltápászkodik.
- Igazad van - mondta a lány csendesen. - Sajnálom...
- Ne kérj bocsánatot - felelte a fiú. - Csak menj el.
Hermione ezután egy szót se szólt. Draco elfordult, arcát a karjaiba temette, és hallgatta a lány lépteinek visszhangját. Amint a lány távolodott, egyre halkabbak, és halkabbak lettek a léptek is, míg végül teljesen belevesztek a mindent körülvevő csöndbe.

*

Lupin letette a szemüvegét, és a kezével megdörzsölte a szemét. Már alig látott a kimerültségtől, ugyanakkor képtelen volt álomba szenderülni. Ragyogó holdfény szűrődött át a festett ablakokon, halvány zöldbe és kékbe öltöztetve a helyiséget. A férfi kezén színek kavalkádja játszott, ahogy az egyes könyveket lapozgatta.
Lucius Malfoy valamikori könyvtárában ücsörgött az íróasztal mögött, és azzal foglalatoskodott, hogy lefordítsa a kentaur könyvét, de az már-már lehetetlennek tűnt. Kihalt nyelvekhez szolgáló útmutatók hevertek szerte az asztalon és a padlón, de egyik sem bizonyult, amolyan Rozetta kőnek, aminek segítségével esetleg értelmet nyert volna az egyébként semmitmondó macskakaparás.
Végül a vállába álló görcs arra sarkallta, hogy megmozduljon. Felállt, és kinyújtóztatta a karjait. Ahogy így tett, véletlenül a földre lökte a kentaur könyvét. Felsóhajtott, majd lehajolt, hogy fölvegye. Mikor felemelte, az a szöveg utolsó oldalánál nyílt ki. Csakhogy ott nem csak szöveg volt, hanem egy illusztráció is.
Lupin a székre rogyott, és hitetlenül meredt a nyitott könyv lapjára.
Fogalma sem volt, mennyi ideig ült ott a könyvet bámulva. A döbbent bámulatot végül a könyvtár kitáruló ajtajának hangja törte meg.
Sirius volt az. Álmosan pislogott fekete selyempizsamájában.
- Holdsáp, mi a fenét csinálsz te itt - mondta minden bevezető nélkül, - az éjszaka közepén?
Lupin nem válaszolt. Még mindig döbbenten meredt az előtte heverő könyvre.
- Tudom, hogy éjszakai lény vagy - tette hozzá Sirius egy fáradt vigyor kíséretében. - De tényleg le kéne feküdnöd.
Lupin megköszörülte a torkát, és próbálta működésre bírni a hangját.
- Te is ébren vagy - mondta.
- Mert baglyot kaptam - felelte Sirius. - Pont a fejemen landolt. Felébresztett.
- Harrytől?
- Nem. Hermione Grangertől - mondta Sirius. - Érdekes kis levél. - Felemelte, hogy Lupin is láthassa. - Öt tekercs pergamen.
- Miről írt ennyit? - kérdezte Lupin, de volt egy olyan furcsa érzése, hogy tudja a választ.
- Miről nem? - felelte Sirius. - Beszámol arról, hogy mi történt. Azt írja, elrabolta egy varázsló, aki azt állítja magáról, hogy ő Mardekár Malazár. Féregfark neki dolgozik. Valami romos kastélyban tartotta őt fogva az erdő közepén. Harry és Draco ott talált rá.
- Egy varázsló, aki azt állítja magáról, hogy ő Mardekár? - vonta fel a szemöldökét Lupin.
- Hát, bárki állíthatja magáról, hogy ő Mardekár - védekezett Sirius. - Nos, igen. Meglepődnél, hogy mikor auror voltam, hány vézna vámpír került az utamba, akik Drakulának vagy Lestatnak adták ki magukat.
- Apropó - szólt Lupin. - Mit akart ez a varázsló Hermionétól?
- Itt kezd érdekes lenni - felelte Sirius. - Gondosan kidolgozott egy ősi mitológiát Mardekár, Hollóháti Hedvig, Griffendél Godrik, meg néhány démon főszereplésével...
- Hermione igazat mond, Sirius - vetette oda Lupin kurtán.
- Hát persze, hogy igazat mond. Hermione nem hazudna. Én csak azt mondom, hogy ha egy felnőtt férfi, tinédzser lányokat rabol el, hogy aztán valami erdei búvóhelyre zárja őket, akkor egyetlen dolog forog a fejében. Talán arra számított, hogy ha azt mondja Hermionénak, ő Mardekár, akkor az imponálni fog neki.
- Ettől függetlenül, talán tényleg ő Mardekár Malazár - mondta Lupin. - A prófécia szerint vissza fog térni. A kentaurok azt állítják, ez már meg is történt. A teremtmények, amiket ő hozott létre - a dementorok, vélák, vámpírok - egytől egyig eltünedeznek. És nagyon jól tudjuk, hogy Peter... mármint Féregfark mindig a legerőteljesebb varázsló árnyékába menekül. És melyik másik varázsló lehetne erősebb Voldemortnál?
Sirius kétkedve meredt a barátjára.
- Mi a fenéért mondta el mindezt neked, Sirius? - tette hozzá Lupin.
Sirius döbbenete egyre csak mélyült.
- Nem vagyok teljesen biztos benne - felelte. - Úgy tűnik, meg van róla győződve, hogy Mardekár valamiféle kapcsolatban áll...
- Dracóval? - kérdezte Lupin.
- Igen - bólintott Sirius. - Meg van győződve arról, hogy Draco veszélyben van, de nem akarja, hogy elmondjam neki, hogy így gondolja. Azt mondja, mikor találkoztak Mardekárral, Draco úgy üdvözölte őt, mintha... mintha tudta volna, ki ő.
- Talán tudta is - vélekedett Lupin. - Elvégre Mardekár leszármazottja, nem? Említettem már a jóslatot, miszerint Mardekár feltámad, és a leszármazottjával az oldalán pusztulást és rettegést hoz a varázslóvilágba?
- Szóval azt hiszed, Draco felkerekedik, hogy pusztulást, meg rettegést vigyen a varázslóvilágba - mondta Sirius gúnyosan. - Holdsáp, még csak tizenhat.
- Én nem ezt mondtam - felelte Lupin. - De kezd összeállni a kép.
Sirius gyanakodva meredt Lupinra.
- Kérlek, mondd, hogy ez a kép már mindjárt összeáll - mondta. - Különben nem tudlak követni.
Lupin a kezében lévő könyvre pillantott, majd így szólt:
- Sirius, láttál valaha képet a Négy Alapítóról?
- Nos, láttam festményeket, szobrokat, meg ilyesmiket.
- De fiatalkori portrét soha.
- Mire akarsz kilyukadni? - meredt rá Sirius.
- Gyere ide - mondta Lupin, és intett a fejével. Sirius Lupin széke mögé lépett. Követte a barátja pillantását az íróasztalra, ahol a kentauroktól kapott könyv hevert, az utolsó oldalon kinyitva. A lap felét olvashatatlan macskakaparás foglalta el. Az oldal alsó felén azonban egy kép volt. A lap már alaposan megsárgult az évek során, a pergamen olyan ősinek tűnt, hogy minden bizonnyal már darabjaira hullott volna, ha nem tartják össze bűbájok. De összetartották, és az erőteljes, vastag kontúrokkal készült illusztráció élesen és tisztán rajzolódott ki. Négy ember volt látható a képen.
- Az ott Hugrabug Helga, Griffendél Godrik, Hollóháti Hedvig és Mardekár Malazár - hallatszott Lupin kommentárja.
Sirius némán meredt a képre. Bárki is volt az ismeretlen művész, nemcsak a négy alak külsejét ragadta meg, hanem a belső tulajdonságaikat is. Malazár állát büszkén feltartva állt, arrogánsan; Hedvig elmélkedő arcot vágott, Helga energikus volt, Godrik szemében pedig nyíltság és kihívás csillogott. Tudta, hogy Lupin miért mutatta meg ezt neki. Volt az arcukban valami, ami négy általa jól ismert gyerekre emlékeztette őt. Külsőleg nem volt nyilvánvaló, de a szemükben ott volt a hasonlóság, a tartásukban, a nézésükben, ahogy álltak.
- Mi jelentsen ez? - kérdezte Sirius.
- Mondjak valamit? - pillantott fel Lupin. - Fogalmam sincs.

*

Mikor Hermione visszatért a sátorba és leült az ágyára, azt vette észre magán, hogy úgy remeg a teste, mintha valami rettenetes dolgot élt volna át éppen. Még mindig érezte a bájitalt, ahogy teljesen átitatta a szervezetét, mint valami méreg. A gyomra összeszorult a zavarodottságtól és az aggodalomtól, amit érzett. Előre dőlt, és arcát a tenyerébe temette.
- Hermione? - hallatszott Ginny hangja.
Hermione elkapta a kezét az arca elől, és felült.
- Sajnálom. Felébresztettelek?
- Nem - felelte Ginny. - Ébren voltam. Igazság szerint, aggódtam miattad, így a keresésedre indultam.
Rövid csend következett.
- Hát, jól vagyok - szólt Hermione.
- Igen - felelte Ginny. - Magam is úgy vélem.
Olyan volt, mintha egy ököl préselte volna össze Hermione szívét. Ginny tehát tudja.
- Ginny...
- Ha most azt mondod - kezdte Ginny nagyon hűvösen -, hogy ez nem az volt, aminek látszott, én megöllek.
Hermione visszanyelte az ajkára tolakodó szavakat, és ehelyett azt suttogta: - Bárcsak megmagyarázhatnám.
- Nincs szükségem a magyarázkodásodra - mondta Ginny. - El akarom felejteni, hogy bármit is láttam.
- Sajnálom - suttogta Hermione.
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned - felelte Ginny. - Hanem Harrytől. Majdnem elmondtam neki, tudod? Ott álltam a sátra előtt, és azon gondolkodtam, elmondjam-e neki.
Hermione szorosan összezárta a szemeit.
- Ó, Istenem.
- De nem tettem - mondta végül Ginny. Hangja feszült volt és távoli.
Megnyugvás hullámzott át Hermionén, de rövidéletű volt.
- Végül arra jutottam, te vagy az, akinek közölnie kell ezt vele, Hermione - csattant fel Ginny. - Gondoskodni fogok róla, hogy megtedd.
- Nem tehetem - ellenkezett Hermione. - Te ezt nem érted.
- Fogd be! Nem akarok veled beszélni. Soha többé.

*

Másnap reggel Harry, Ron, Hermione és Ginny Charlie sátra előtt találkoztak, seprűvel a kezükben. Mindenki rosszkedvű és csendes volt, Ron duzzogott, Ginny és Hermione pedig kerülték egymás tekintetét. Harry aggodalmasan pillantott körbe.
- Hol van Malfoy? Korábban kellett kelnie, mint mi, mert reggel már nem volt a sátorban. Ő is tudja, hogy indulnunk kell.
Ginny Hermionéra pillantott, aki fehér volt, betegnek látszott, és kitartóan meredt az ellenkező irányba.
- Nem t'om - felelte Ron kedvetlenül. - Én arra szavazok, hogy hagyjuk itt, aztán majd később utolér minket.
- Nélküle nem találjuk meg a kúriát - mondta Harry ingerülten. - Feltérképezhetetlen.
- Azt hiszem, én tudom, hogy hol van Draco - sóhajtott fel Ginny, majd a földre dobta a seprűjét. Mindannyian rá meredtek, Ron gyanakvóan, Harry kíváncsian, Hermione pedig gyötrődő arccal, amit Ginny figyelmen kívül hagyott. - Megyek, és ide hozom - mondta. - Mindjárt visszajövök.
Tisztában volt vele, hogy Ron tekintete végig őt követi, és ettől egy kissé bosszús lett. Nincs semmi oka, hogy ennyire gyanakodjon rám, gondolta. Ha tudná, hogy...
Kilépett a tisztásra, ahol előző este Dracót és Hermionét látta. Először a tölgyfa törzsébe állított kardot pillantotta meg, a rajta lévő zöld drágakövek vidáman szikráztak a reggeli napfényben. Aztán lenézett, és meglátta Dracót, amint az a földön kuporog, kezével a feje alatt. Mélyen aludt. Lassan közelítette meg. A fiú levette a dzsekijét, és azt használta párnaként; a haja nagyon fehérnek tűnt a fekete anyagon. Szemei csukva voltak; pillái alatt sötétkék árnyak húzódtak, amit a fáradtság festett oda. Szívszaggató látvány volt, de egyben bájos is.
- Jól van - mondta Ginny, majd felemelte a lábát, és erősen bordán rúgta a fiút.
Draco felordított, arrébbgurult, és fájdalmasan tapogatta az oldalát.
- Au! - zihálta, majd felpillantott a lányra. - Ginny! Ezt meg miért csináltad...?
- Kelj fel - szólt nyersen a lány. - Mind rád várunk.
Draco pislogott egyet, majd felült, és a kezére támaszkodva hátradőlt.
- Ó, az Isten szerelmére - fakadt ki Ginny a fiúra meredve.
- Mi van? - kérdezte Draco álmosan.
- Harapásnyomok vannak végig a nyakadon - felelte a lány fagyosan. - Mit csináltatok ti ketten tegnap éjszaka, egymást rágcsáltátok? Mindegy, erre inkább ne válaszolj.
Draco a nyakához kapta a kezét.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy megtámadott egy mérges mókus? - kérdezte.
- Ugyanaz, amelyik leette a gombokat az ingedről? - kérdezett vissza Ginny fanyarul.
Draco lepillantott az ingére.
- A fenébe - mondta, majd felnézett Ginnyre. - Mindenki tud... a tegnap estéről?
- Senki nem tudja rajtam kívül - felelte a lány undorodva. - És én is azt kívánom, bárcsak ne tudnám. Nem fogom elmondani Harrynek - tette hozzá, megelőzve a fiú kérdését. - Nem a te kedvedért, hanem azért, mert jobb barátot érdemel nálad.
Draco szótlanul felállt, majd lesöpörte a ruhájáról a koszt. Aztán Ginny pillantásától kísérve végigsimította az inge elejét, mire azon egy sor új gomb jelent meg. A lányra nézett.
- Te tudsz néhány gyógyító bűbájt, ugye?
- Igen - felelte Ginny, és már tudta, hogy mi következik.
- Akkor rendbe tudod hozni a nyakamat - mondta Draco. - Megtennéd?
Ginny érezte, hogy a fogai csikorognak dühében.
- Malfoy...
- Nem tudom megcsinálni magamnak - szólt Draco még mindig kitartóan a lányra meredve.
Ginny marka összeszorult a zsebében a pálcája körül, majd vett egy mély lélegzetet.
- Rendben - mondta. - Ne mozogj.
A fiú engedelmeskedett a parancsnak, Ginny közelebb lépett, és félrehajtotta Draco gallérját, majd oldalra döntötte a fiú fejét, végighúzta pálcája hegyét a nyakán, s a foltok eltűntek. Ginny hátralépett és megszemlélte a munkáját.
- Így jó lesz - mondta.
- Kösz - felelte Draco, majd kirántotta a kardot a fa törzséből. Mikor megfordult, látta, hogy a lány még mindig őt nézi, karjait összefonva maga előtt.
- Csak hogy tudd, ezt nem miattad csinálom - mondta Ginny. - Azért teszem, mert nem akarom, hogy fájdalmat okozzatok Harrynek.
- Valóban? - kérdezte Draco, és a lányra meredt, olyan arckifejezéssel, amelyről Ginny nem tudta eldönteni, hogy mit takar. Haragot? Szórakozottságot? Bűntudatot? Vagy egyáltalán semmit? - Akkor jobb, ha csukva tartod a szemed - tette hozzá Draco, majd elsétált Ginny mellett abba az irányba, ahol a többiek a seprűjükön már várták őket.

*

Sirius elhatározása, miszerint komoly és tekintélyt sugárzó marad semmivé foszlott, amint Draco, Harry, Hermione, Ron és Ginny besétált a Malfoy kúria előcsarnokába. Ugyanis miközben mindnyájan bizalmatlanul szorongatták a seprűjüket, Sirius nevetésben tört ki.
- Draco! - kiáltott fel. - Mi van rajtad?
Draco üres tekintettel nézett le magára, majd vissza a férfira.
- Charlie ruhái - felelte.
- Ha! - hallatszott Sirius reakciója, vagy legalábbis valami nagyon hasonló, majd újra nevetni kezdett.
- Szerintem édes - jegyezte meg Narcissa, aki összefont karokkal álldogált a lépcsőn, Sirius mellett. Miután képtelen volt elfojtani egy mosolyt, lesétált a lépcsőn, átkarolta Dracót, majd homlokon puszilta.
- Anya! - kiáltott fel a fiú, és majdnem olyan rémült volt, mint mikor Mardekár Malazárral kellett szembenéznie.
- Az a nadrág nem lehet túl kényelmes - mondta a nő. - Olyan...
- A nadrágnak semmi baja - szűrte a fogai között Draco.
Eközben Harry döbbenten figyelte Siriust. Ritkán volt alkalma őt így nevetni látni. A férfi elkapta a tekintetét, meglátta benne a meglepettséget, és a zavart. Abbahagyta a nevetést, lejött a lépcsőn, és egy pillanatig csak Harryt nézte. Némi szomorúsággal a szívében észrevette, hogy Harry már majdnem olyan magas, mint ő.
- Helló, Sirius - köszönt Harry idegesen.
Sirius csendben álldogált a keresztfiára meredve, és látta, hogy a zöld szemek kitágulnak a bizonytalanság terhe alatt a szemüvege mögött. Aztán előre hajolt, és mint Narcissa Dracót, ő is homlokon puszilta a fiút.
- Isten hozott itthon, Harry - mondta.

*

Beletelt néhány órába, mire Sirius és Lupin le tudták szűrni az egymást túlharsogó izgatott hangokból a történet lényegét.
Mindannyian a könyvtárba vonultak (kivéve Narcissát, aki a földszinten maradt, hogy beszéljen az aurorokkal, akik Lucius fekete mágia gyűjteménye utolsó darabjaiért jöttek). Már kora délutánra járt az idő, így a festett-üveg ablakok színek szédítő kavalkádjával borították be őket, mikor is Hermione, az utolsó és legvonakodóbb előadó, elmesélte nekik, amire emlékezett a történtekből. Lupin kezével az íróasztal lapját markolva álldogált, míg Sirius ujjait összekulcsolva az álla alatt, elkerekedett szemekkel hallgatta a történetet.
Mikor Hermione befejezte, Sirius leeresztette a kezét az íróasztalra, majd megrázta a fejét.
- Hát - kezdte. - Mindannyian elég sok mindenen mentetek keresztül. És mindannyian - tette hozzá, - nagyon bátran viselkedtetek, noha egy kissé elhamarkodottan. De azt hiszem, mindnyájan tudjátok azt is, hogy ez a... helyzet... túlmutat rajtatok. Ez nagyon, nagyon komoly dolog.
Hermione lehunyta a szemét. Szörnyű, lüktető fejfájás gyötörte. Éppen csak hallotta Sirius szavait.
- A fő kérdés persze az, hogy vajon, akivel találkoztatok az igazi Mardekár Malazár volt-e, s ha igen...
- Hát persze, hogy Mardekár volt - csattant fel Draco élesen. - Ki más lehetett volna?
- Ez a kérdés - felelte Sirius. - Nem zárhatjuk ki a lehetőségét, hogy ez az egész csak Voldemort egy újabb terve. Talán azt hiszi, hogy a Mardekár név olyan rettegést szít...
- Nem Voldemort volt - vágott közbe Draco ismét. - Voldemort megölt volna bennünket, ha már a kezében vagyunk. Nem hagyott volna minket elmenni.
- A Sötét Nagyúr nem téged akart - jegyezte meg Ron kissé váratlanul. - Ő Harryt akarta. Talán ezért hagyott titeket elmenni. Mivel Hermionét rabolta el, nyilván arra számított, hogy majd Harry érkezik a megmentésére. Nem pedig - tette hozzá utálkozva, - te.
- Na persze - kiáltott fel Hermione ingerülten. - Csak mert Voldemort lelkes olvasója a Szombati Boszorkánynak, és mindent tud a szerelmi életemről.
- Ezenkívül - tette hozzá Draco feszülten, - én már találkoztam Voldemorttal. És az ott nem ő volt.
- Néha - mondta Ron, majd előre dőlt, és tettetett komolysággal nézett Draco szemébe, - tudod, a gazemberek álruhát öltenek. Valójában, erről lehet megismerni őket.
- Mardekár Malazár volt! - ordította Draco hirtelen, és váratlan dühvel. - Kételkedjetek, ha akartok, majd ő tesz róla, hogy megbánjátok.
Ekkor elhallgatott.
Mindenki rá meredt.
Harry törte meg a csendet.
- Malfoy - mondta. - Jól érzed magad?
- Jól vagyok - felelte Draco, habár riadtnak tűnt.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Sirius nyugtalanul.
- Jobb lesz, ha elmondod nekik, Sirius - szólalt meg hirtelen Lupin. Egészen idáig csendben volt, és kényelmetlenül feszengett.
Sirius Lupinra pillantott, majd vissza Harryre és a többiekre.
- Dumbledore professzor és Cornelius Caramel holnap idejön, hogy beszéljen veletek - intézte szavait mindnyájukhoz. - Mint már mondtam, a helyzet komoly. Talán nem kéne további következtetéseket levonnunk, amíg...
- Sajnálom - állt fel hirtelen Hermione. - Nem érzem jól magam. - Tudta, hogy Harry felpillant rá, és hogy a szoba elmosódott színei forognak körülötte, de leginkább csak a fejében lüktető fájdalom lebegett a szemei előtt. Olyan volt, mintha két izzó piszkavasat nyomtak volna a szemébe hátulról. - A fejem.
Alig hallotta a mormoló hangokat, Harryé is csak éppen hogy elért hozzá. Halotta magát, amint megnyugtatja a fiút, hogy jól van, csak fáradt. Hallotta, ahogy Lupin aggodalmas hangon megjegyez valamit a sokkról és a stresszről, majd Siriust hallotta, amint azt javasolja, feküdjön le. Aztán érezte, hogy egy kéz ragadja meg a karját, majd tudatosult benne, hogy a kéz Dracóé.
- Megmutatom neki, hogy hol találja a hálószobákat - mondta. Hermione tiltakozni akart, de túlságosan fájt a feje. Hallotta, ahogy Harry hátratolja a székét, majd Sirius hangja csendült fel.
- Harry, várj még egy percet.
A lány, igaz bűntudattal a szívében, de örült, hogy Harry nem követheti.
Draco az ajtó felé irányította. A látása egy kissé kitisztult, amint átvágtak a szobán. Mikor elhaladtak Lupin mellett, látta, hogy a férfi hátrahőköl Draco elől. Hermione meglepetten pislogott egyet, majd hátrapillantott a válla fölött. Vajon miért tette? tűnődött, miközben a könyvtár ajtaja becsukódott mögöttük.

*

- Harry, abbahagynád a fészkelődést egy percre? - fakadt ki Sirius.
Harrynek nagy erőfeszítésébe telt, hogy nyugton maradjon. Aggódott Hermione miatt, a lány nagyon sápadtnak és betegnek tűnt. És persze, az sem nagyon bírta ücsörgésre, hogy Hermione Malfoyjal ment hálószobát keresni.
Sirius Ronra és Ginnyre nézett.
- Reggel küldtem egy baglyot a szüleiteknek - mondta.
Ron és Ginny ugyanolyan rémülten kiáltott fel.
- Sirius! - szólalt meg Ron olyan arccal, mint akit elárultak. - Hogy tehetted?
Harry nem tudta megállni, hogy ne húzódjon mosolyra a szája. Ron még nem volt hozzászokva az új, sokkal atyáskodóbb Siriushoz; ő egy hatóságok elől bujkáló Siriushoz szokott, egy olyan Siriushoz, aki barlangban él, patkányt eszik, és soha, de soha nem küld baglyot szülőknek.
- Hát, még nem kaptam választ - mondta Sirius.
- Talán eltévedt a bagoly - reménykedett Ron. - Talán nem tudta őket megtalálni a nyaralás alatt.
- Ron, a baglyok nem szoktak eltévedni - szólalt meg Ginny ingerülten.
- Persze, a remény hal meg utoljára - jegyezte meg Sirius.
- Amit még nem mondtunk, Harry - kezdte Lupin, miközben az íróasztalhoz sétált, majd összefont karokkal Harryre meredt, - hogy kicsaptak a magid iskolából.
Harry fuldokló hangot hallatott.
- Kicsaptak?
- Nos - mondta Lupin szelíden, - legalább harminc iskolai szabályt megszegtél, elszöktél tanítási idő alatt, és megrongáltad az iskola tulajdonát.
- Kicsaptak - ismételte Harry borzadva. Aztán felpillantott Lupinra, majd azt kérdezte: - Malfoyt is kicsapták?
- Öhm, igen - pislogott egyet Lupin a meglepetéstől.
- Helyes - sóhajtott Harry elégedetten.
- Harry, te tényleg csak emiatt aggódsz? - kérdezte Sirius szórakozottan.
- Hát - mondta Harry. - Pillanatnyilag... Igen.
Sirius hosszan meredt a keresztfiára, majd így szólt:
- Harry. Ha tényleg ennyire utálod, tudod, nem muszáj itt élned vele.
Hosszú, átható csend következett. Ron és Ginny igyekeztek másfele nézni, ahogy Lupin is. Csupán Harry látszott döbbentnek. Végül riadt hangon azt felelte:
- Én nem utálom. - Egy kissé védekezően körbenézett, majd megvonta a vállát. - Tényleg nem.
Sirius Lupinra nézett, és nem tudott elfojtani egy apró kis diadalmas mosolyt. Ron kétkedve figyelte a barátját. Ginny pedig hirtelen felpattant, majd kissé riadt hangon bejelentette, hogy elmegy megnézni Hermionét, és távozott a helyiségből.

*

Amint becsukódott mögöttük a könyvtár ajtaja, Hermione kitépte magát Draco szorításából, és a fiúra meredt.
- Mégis mit csinálsz? - sziszegte.
- A szobádba viszlek - felelte Draco, majd elindult a folyosón.
A lány összevont szemöldökkel követte.
- Tudod, hogy nem szabadna kettőnknek egyedül maradnunk.
- Hadd javítsalak ki. Neked nem szabadna egyedül maradnod velem. Én tökéletesen képes vagyok uralkodni magamon melletted.
- Ó, és akkor a tegnap éjjel csak rajtam múlt - kezdte Hermione szúrósan, de utána rádöbbent, hogy hogyan is hangzott, amit mondott, így elhallgatott. - Mindegy. Nem a te hibád, tudom, hogy nem te választottad ezt.
- Mintha csak Freud szavait hallanám, leszámítva talán azt az okoskodó mellékzöngét.
Hermione örömmel konstatálta, hogy a szerelmi bájital nem gátolja abban, hogy rettentően mérges legyen.
- Mondd, neked mi a bajod? - csattant fel. - Mintha nem lenne így is elég gondunk.
- Gondunk? - visszhangozta Draco, és mozdulatlanul meredt a lányra. - Ez nem az én problémám. Ez a te problémád. A te barátaid. A te hazugságaid. Vedd észre, Hermione - mondta, és a hangja egyre haragosabbá vált, - hogy a cselekedeteid hatással vannak a világra. Súlyos következményei is lehetnek. Vannak...
- Mi a fenéről beszélsz?
Draco kétségbeesetten széttárta karjait.
- Felejtsd el - mondta. - Úgy is elmegyek.
- Elmész?
- Igen - felelte a fiú, majd hátrálni kezdett a folyosón, el a lánytól. - Dolgom van.
A lány mereven bámult rá.
- Nem mehetsz el - tiltakozott. - Sirius...
- Falazz nekem - vonta meg a vállát Draco.
- Micsoda?
- Falazz nekem. Tegnap óta mást sem teszek, csak neked falazok. Most rajtad a sor. Legkésőbb este már itt is vagyok. Csak... állítsd le őket, ha felőlem kérdezősködnének.
- Mit mondjak, hova mentél?
- Okos lány vagy - felelte Draco. - Majd kitalálsz valamit.
Megfordult, és magára hagyta a lányt.
- Nem fogok hazudni miattad! - szólt utána Hermione egy kissé remegő hanggal.
Draco hátrapillantott, majd megvonta a vállát.
- Nem? - kérdezte, s hangjában megvetés csendült. - És én még azt hittem, szeretsz.
Hermione dühtől ökölbe szorult kezekkel meredt a szó nélkül távozó fiú után. Aztán megfordult, és rémülten döbbent rá, hogy eltévedt. Körbenézett. Egy portrékkal teli folyosón volt, ami teljesen úgy nézett ki, mint a Malfoy kúria bármelyik másik folyosója. Annyira belefeledkezett a Dracóval való vitájába, hogy még arra sem emlékezett, vajon jobbról, vagy balról jött-e. Egy képzeletbeli vállrándítást követően fogta magát, jobbra fordult, és elindult egy szűk folyosón, s közben próbált ismerősnek tűnő arcképek után vadászni. Ez igen nehéz volt, tekintve, hogy minden egyes képről egy sápadt, szőke, arrogáns tekintetű Malfoy bámult vissza rá. És mindannyian ugyanúgy néztek ki, gondolta reményvesztetten.
Befordult egy sarkon, majd egy másikon, és egy folyosóra jutott, ahol még előtte úgy érezte soha nem járt. A folyosó közepén pedig ott állt Ginny.
Ginny felpillantott, és mikor meglátta a lányt, a szeme elsötétedett. Már épp azon volt, hogy hátat fordít neki és elsétál, mikor Hermione, aki kezdte úgy érezni, hogy lassan mindenki meggyűlöli, elkapta a kezét.
- Ginny, ne.
- Hagyj békén, Hermione. Nem akarok veled beszélni.
- Te ezt nem érted. Tényleg nem az volt, aminek látszott.
Ginny arca aggodalmas lett.
- Ez tényleg nem a legalkalmasabb idő arra, hogy...
- Akkor mikor lesz az? - csattant fel Hermione hangosan. A fejében lüktető fájdalom sikítássá torzította a fülében saját hangját. - Meg kell magyaráznom, különben egész idő alatt attól fogok rettegni, hogy elmondod Harrynek. És nem mondhatod el Harrynek, ezt meg kell ígérned...
- Hermione, ne - vágott közbe Ginny a fejét rázva, de Hermione ügyet sem vetett rá.
- Ginny, esküszöm, ez nagyon fontos. Sosem hazudtam neki ez előtt, gondolod, hogy akármilyen apróság miatt most mégis ezt teszem?
- Hermione! Fogd be! - robbant ki Ginnyből, de már késő volt. Az ajtó, amelyik előtt álltak, kinyílt, és Hermione, a gyomrába nyilalló fájdalom kíséretében, látta, hogy Ron áll ott csodálkozva, rájuk meredve. Mögötte Hermione megpillantotta az ismerős helyiséget, az íróasztalt, a könyvek hosszú sorát, az üveg ablakokat - valahogy sikerült egy teljes kört megtennie, és visszajutott a könyvtárhoz. Ráadásul Ron arckifejezéséből elég nyilvánvaló volt, hogy Lucius könyvtárszobája nem hangszigetelt.
Ron tekintete ide-oda cikázott Hermione és a húga között.
- Mi a fenét ordibáltok ti ketten?
- Én - mondta Ginny keményen, - nem ordibáltam.
Hermione megköszörülte a torkát. Valami olyasminek kezdte magát érezni, aminek eddig még soha.
Ostobának.
- Semmiség - szólt.
- Egy francot semmiség - fakadt ki Ron, de elhallgatott, mikor egy másik kéz jelent meg az ajtószárnyat szorongató sajátja mellett, és még jobban kitárta azt.
Harryé volt a kéz.
Harry mögött, Hermione éppen csak látta Lupin és Sirius alakját, az arckifejezésüket már nem is tudta kivenni, de nem is igazán érdekelte. Harryre meredt, de nem csak Harryt látta maga előtt, hanem annak a törékeny kis hazugságvárának a romjait is, amit ez idáig oly szorgalmasan építgetett, s próbált egészben tartani.
Nem hiszem el, hogy ez történik.
- Te hazudtál nekem? - kérdezte Harry, és meglepett, de egyben aggodalmas arccal nézett a lányra. - Miben hazudtál?

*

- Biztos ebben? - kérdezte az őrvarázsló aggodalmasan az előtte álló fiúra meredve. A fiú ismerősnek tűnt a Reggeli Próféta egyik képéről, és persze a hasonlóság az ott volt az arcában. Igaz, a kép nem mutatta meg a fiú arckifejezésének hűvösségét. Ahogy a szemében csillogó félelmet sem. - Ha megengedi, nem néz ki túl jól...
- Nagyszerűen érzem magam - felelte a fiú azon a fölényes hangon, amit olyanok szoktak használni, akik hozzá vannak szokva, hogy megkapják azt, amit akarnak. Habár földig érő fekete utazótalárba volt bugyolálva, és nem is volt igazán hideg, a fogai össze-összekoccantak. - Jogom van hozzá, vagy nem?
- Hát, persze, de...
- És maga úgyis figyelni fog, nem?
- Igen.
- Na, akkor eresszen be.
- Rendben - felelte az őr, majd előhúzta a pálcáját. Az erős vasajtón lógó lakat inkább volt egy sor védelmi varázs, amely kinyitásához számos bűbájra volt szükség, mint egy egyszerű zár. Az eljárás beletelt egy kis időbe, mialatt a fiú sápadtan, és türelmetlenül meredt rá.
- Készen van már? - kérdezte követelődzőn.
- Igen - válaszolta az őr, majd belökte az ajtót. A fiú pillantásra sem méltatva az őrt belépett rajta, majd az ajtó becsukódott mögötte. Mihelyt ez megtörtént az ajtó áttetszővé vált az őr számára, így figyelemmel tudta kísérni a történteket, míg a bent tartózkodók nem láthatták, mi folyik az ajtó túloldalán.
Beletelt pár pillanatba, mire Draco szemei hozzászoktak a cellában uralkodó félhomályhoz. Nem voltak ablakok, sem lámpák. A fény mintha a falakból áradt volna. Halvány kék volt, és foszforeszkáló. Ez is elég volt azonban, hogy Draco kivegye egy kis, szögletes szoba alakját, a földön heverő matracot, és a fal mentén álló alacsony asztalt. Az asztalnál egy férfi ült egy könyvvel az ölében. Mikor kinyílt az ajtó, a férfi felemelte a fejét, így Draco szemei egy hideg, számító szempárral találkoztak, mely azonban híján volt a meglepetés érzésének.
- Tudtam, hogy végül eljössz - mondta.
Draco érezte, hogy kezei szorosan ökölbe zárulnak a ruhája alatt.
- Helló, apám - köszönt.


Referencia:
1) - Azt hiszem, igen - felelte Draco, és az arca kissé felderült. - Már hogyha azt, hogy "legyőztem", a "találkoztam vele" értelmében használod.
- Buffy, a vámpírvadász

2) "Kicsi kéményseprő volnék, mégis hatalmas a seprűm"
- Fekete Vipera

3) "a nem ismert tartomány"
- Shakespeare - Hamlet

(Fordította: Tipca)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 6. fejezet