Draco Sinister

(Cassandra Claire)

VI.

A szerencse fiai


– Helló, apa – mondta Draco.
Lucius Malfoy lassan leeresztette a könyvet, amelyet a kezében tartott, de nem állt fel, hogy köszöntse a fiát. Nem változott semmit – gondolta Draco. Lucius még a börtönben is megőrizte méltóságát, már amennyire azt a körülmények engedték. Merev, egyszerű szürke talárjában elegáns volt és ápolt.
– Draco – biccentett a fiú felé az apja.
– Nem hittem volna, hogy beengednek – mondta Draco kurtán.
– Intézkedtem róla, hogy beengedjenek, ha jössz – felelte az apja. – A Malfoy név még mindig számít valamit, mindannak ellenére, amit te meg az anyád tettetek, hogy bemocskoljátok.
– Tehát lefizetted őket – jegyezte meg Draco. – Jellemző.
– Néha felteszem magamnak a kérdést – szólalt meg Lucius –, hogy a gyermek, akit felneveltem vajon ennyire hálátlan vagy csupán ostoba – mondta, majd oldalra billentette a fejét, miközben szemével továbbra is a fiát fürkészte. Draco észrevette, hogy vékony, hosszú ujjai összekulcsolva, kezei pedig szorosan összekötözve pihennek az ölében. – Te mit gondolsz erről, Draco?
– Mi is volt a két lehetőség?
Lucius szemei összeszűkültek.
– El is felejtettem – kezdte, – hogy mennyire szórakoztatónak találod saját magadat. Ezért jöttél ide? Hogy lenyűgözz a szellemességeddel?
– Nem – felelte Draco unott hangon. – Csak nem akartam, hogy a porig alázás és verbális erőszak oly nagy múltú hagyományai, melyeket a családunk magáénak tudhat, a múltba vesszenek. Mondd csak, belehalnál, ha most az egyszer csak annyit mondanál: „Helló, fiam, miről szeretnél velem beszélni?”
Lucius hátradőlt, majd a bal lábával rúgott egyet. A csizmába bújtatott lábujjával elérte a vele szemben lévő széket, ami erre pörögve megindult Darco felé. A fiúnak el kellett ugrania az útjából, hogy meg ne üsse, végül épp a lába előtt borult fel.
– Ülj le – vetette oda a férfi.
Draco lassan lehajolt és felállította a széket. Azután leült, de közben fél szemmel folyamatosan az apját figyelte.
Ha valaki látta volna őket, elképedt volna egyrészt a köztük lévő hasonlóságon – ugyanazok az éles, finom vonalak és sápadt színek, bár Lucius szeme fekete volt. Másrészt megdöbbent volna a gyűlöleten, amit szinte tapintani lehetett körülöttük a levegőben.
– Nos, fiam – szólalt meg Lucius Malfoy, – miről szeretnél beszélni velem? Érdekel, hogy érzem magam idebent? Az, hogy mennyire élvezem a kifinomult társaságot, a kitűnő ételeket és az udvarias bánásmódot?
– Nem – felelte Draco. – A családunkról akartam valamit kérdezni. – Lucius felvonta a szemöldökét. – Azt mondtad Harrynek, hogy a családunkban előfordult már elmebaj – folytatta a fiú. – Szeretném tudni, hogy… miféle elmebaj volt ez? És milyen régre nyúlik vissza?
Lucius szemének villanása elárulta a meglepődését, de a következő pillanatban már közönyös tekintettel nézte a fiát.
– Úgy érzed, hogy kezdesz megőrülni?
– Nem vagyok biztos benne.
Lucius ránézett a fiára, és egy pillanatra látta a sápadt, ismerős arcot megfosztva a védelmező maszktól, látta a szemekben megvillanó fájdalmat és félelmet. A feleségére gondolt, akitől a fia ezüstös szemeit örökölte és a mély, intenzív érzésekre való hajlamát. És közben… Draco négy éves kora óta nem sírt. Legalábbis Lucius nem emlékezett rá. Nem normális dolog – mondogatta a felesége –, hogy egy gyerek nem sír.
Draco hirtelen felállt és a szék háttámlájára támaszkodott. Nagyon fiatalnak tűnt.
– Időnként… álmodom – mondta. – De ezek nem az én álmaim. Hanem valaki másé. Csatákat látok, rengeteg vért és mészárlást. Egy nőt. Néha Hermionét, de néha valaki mást. Egy zászlót, rajta egy sárkánnyal…
– Ami balra néz – szólt közbe Lucius. – Fekete háttérben egy ezüst sárkány.
Draco döbbenten meredt rá.
– Te tudod, hogy kinek az álmai ezek, ugye? – kérdezte.
Lucius a körmeit bámulta.
– Ez a te végzeted – közölte unott hangon.
– A végzetem? – csattant fel Draco. – Nekem nincs végzetem. Harrynek az, akinek van.
– Épp ellenkezőleg. Neked kétségkívül meg van írva a végzeted, Draco. Sőt, talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy te magad vagy a végzet eszköze.
– Miről beszélsz?
Lucius mosolygott.
– Hadd mondjak el neked egy kis történetet, fiam. Amikor egy ember csatlakozik a Sötét Nagyúrhoz, akkor átadja neki saját magát és a Sötét Nagyúr még ráadásul el is vesz tőle valamit. Ahhoz, hogy bekerülj a köreibe, fel kell ajánlanod valamit, ami csak a tiéd. Ez lehet egy különleges emlék vagy kivételes nyelvtehetség, esetleg sportbéli jártasság. Ő dönti el, hogy mit akar. Amikor én csatlakoztam hozzá, ő téged kért tőlem.
Draco arca egészen megnyúlt a döbbenettől.
– De hát akkor még meg sem születtem! Hiszen csak tizenhat éves voltál!
– Nem, akkor még valóban nem születtél meg. De tudta, hogy majd egyszer megszületsz. A mi családunk egyike a legutolsóknak, akiknek még az ereiben Mardekár vére csörgedez, te pedig… nos, tökéletes volt az időzítés. A Sötét Nagyúr megtanított néhány veszélyes és bonyolult varázslatra és bűbájra, amivel biztosíthattam, hogy olyannak szüless, amilyennek ő megálmodott. Bizonyos képességekkel. Mint a magid erő. A rosszindulat és a sárm. Az empátia hiánya. Versenyszellem. Kegyetlenség… te arra születtél, hogy a nyomdokaiba lépj, és én…
– Mi történt? Talán nem működött a varázslat? – vágott közbe Draco.
– Ó, dehogynem – felelte Lucius. – De aztán a Sötét Nagyurat legyőzték. Te pedig akkor még alig múltál el egy éves. És nem volt, aki irányítsa a fejlődésedet, folytassa a varázslatokat, adagolja a bájitalokat és okítson. Csak én voltam. Én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, de te valahogy eltávolodtál tőlem. Téged egy konkrét célra teremtettek, de hogy mi volt az a cél, azt nem tudom. És attól tartok, soha nem is fogom megtudni. Amikor a Sötét Nagyúr visszanyerte a hatalmát, nem volt hajlandó elmondani nekem. Azt mondta, hogy majd időben megtudom – vonta meg Lucius a vállát. – Ez pedig akármikor lehet.
– Gondolj rá úgy, mint egy ébresztőórára – folytatta az apja, miközben hátradőlt a székében. – Akármit is hordozol magadban, az benned szunnyadt egészen mostanáig. Amíg a magid erőd működni nem kezdett, amíg majdnem felnőtt nem lettél, amíg meg nem találtad a kardot.
– A kardot? – visszhangozta Draco.
– A kard a kulcs – mondta Lucius kedvetlenül. – A Sötét Nagyúr adta nekem, amikor megszülettél. Persze én nem érhettem hozzá – tette hozzá egy kissé keserűen –, így aztán soha... nem csábultam el. – Felpillantott a fiára. – Látomásaid is vannak?
– Rémálmaim – felelte Draco határozottan.
– Azok látomások – ismételte az apja. – Azt látod, amit szeretnél, amire szükséged van, a múltat és a jövőt.
– Nem azt látom, amit szeretnék! – kiáltotta Draco felháborodva. – Amiket látok, azok… borzalmas dolgok…
Lucius mosolygott.
– Amikor először láttad a kardot, tetszett, igaz? – kérdezte. – Elvetted Harrytől, magadnál tartottad, és senkinek nem engedted, hogy elvegye tőled. Akárhová mész, magaddal viszed – most is nálad van. Nem bírnád elviselni, ha elszakítanák tőled – pillantott a fiára. – Ez a te jövőd, fiam. És nem tudsz hátat fordítani neki.
– De igen – felelte Draco. A kezei remegtek.
– Nem – üvöltötte Lucius és felpattant a székből. – Téged megalkottak, hát nem érted? Azért lettél teremtve, hogy teljesíts egy feladatot. Még a nevedet is… – folytatta, ám hirtelen elhallgatott és visszasüppedt a székébe. – Még a nevedet is a Sötét Nagyúr választotta. A sárkány…
Draco ültében meg sem rezdült és anélkül, hogy az apjára nézett volna így szólt:
– És ez neked megfelelt?
Lucius nem válaszolt.
– Akármi is vagyok, a fiad vagyok – folytatta Draco felszegett fejjel. – A véred. Úgy nézek ki, mint te. Viselem a családunk nevét. És te képes voltál eladni a Sötét Nagyúrnak egy morzsányi hatalomért?
– Nagyon nagy hatalomról lett volna szó – javította ki Lucius, azután elfordult. – Sosem akartam gyereket – folytatta. – Mindez a Terv része volt.
Draco lenézett az ölében nyugvó, szorosan összekulcsolt kezeire.
– Az álmaimban – szólalt meg rekedtes hangon – azt az utasítást kapom, hogy meg kell ölnöm Harryt.
– Akkor öld meg Harryt – felelte Lucius. – Ez a küldetésed.

*

– Egy szerelmi bájital? Hermione számára egészen távolinak tűnt Ron hangja. Fáradtan emelte fel a fejét. Mindannyian őt nézték – kivéve Harryt –, Sirius a könyvespolcnak támaszkodott és arcán hitetlenkedés tükröződött, Lupin mintha egy kissé zavarban lett volna, Ron döbbentnek tűnt, és Ginny... Ginny pedig gondterheltnek. Valamikor a szerelmi bájitalról és annak hatásairól tartott – és Hermione számára végtelennek tűnő – beszámoló közben Ginny átnyúlt a szék karfája fölött és megfogta a lány kezét. Hermione beszéd közben végig szorította Ginny ujjait, és hálás volt ezért a támogató gesztusáért a lánynak.
Harry az íróasztalnál ült két karját a mellkasán összefonva, és a jelenlévők feje fölött elnézve makacsul bámulta az egyik festett üvegablakot. Mióta itt voltak, egy szót sem szólt.
– Mindig azt hittem, hogy ez a szerelmi bájital dolog valami vicc – szólt közbe Ron egészen kipirosodva a hallottaktól. – Hogy ilyesmi nem létezik.
– De létezik – felelte Lupin meglehetősen feldúltan. – Természetesen illegálisan.
Sirius megrázta a fejét.
– Ennek semmi értelme – szólt közbe. – Korábban azt hittem, de most…
– Hogy Mardekár azt akarja, hogy Hermione legyen a Forrása. Csak egy magid lehet egy másik magid Forrása. Hermione belehalna ebbe a szerepbe.
– Hedvig magid volt – jegyezte meg Hermione. – Talán Mardekár úgy gondolta, hogy emiatt én is az vagyok.
– Egy feltevés, mely a haláloddal végződött volna – tette hozzá Sirius.
– Inkább meghaltam volna – felelte Hermione éles hangon –, mint hogy beleszeressek ebbe… ebbe a gonosz…
– Ó, de persze Malfoyba simán lehetsz szerelmes, mi? – szólt közbe Ron a fejét csóválva.
Harry ekkor megszólalt, és halk beszéde hallatán mindannyian összerezzentek, mintha csak egy bomba robbant volna mellettük.
– Hagyd őt békén, Ron.
Mindannyian döbbenten meredtek rá, de legfőképp Hermione, aki megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, hogy egy hálás mosollyal köszönje meg a szavait, de Harry nem nézett rá. Siriust figyelte ölében szorosan összekulcsolt kézzel.
– Van valami módja, hogy levegyük a rontást? – kérdezte. – Létezik valami ellenvarázslat?
– Biztos vagyok benne, hogy van megoldás, Harry – válaszolta Lupin, de a hangja messze nem volt olyan magabiztos.
– Minden varázslatnak megvan a maga ellenvarázslata – szólt közbe Hermione metsző hangja.
– Nem – felelte Lupin csöndesen. – Nem mindegyiknek.
Mindannyian rábámultak.
– De persze a legtöbbnek igen – tette hozzá Lupin sietve. – Hermione – folytatta, miközben az íróasztal fiókjából elővett egy pennát és egy darab pergament, és odanyújtotta őket a lánynak. – Szeretném, ha mindent leírnál, ami az eszedbe jut a bájitallal kapcsolatban: Hogy nézett ki, milyen volt az íze, mit éreztél, amikor megittad, bármit, ami csak segíthet beazonosítani. Így könnyebben ki tudjuk deríteni, hogy valóban visszafordítható-e vagy sem a hatása.
Hermione egy lassú mozdulattal odahúzta a pergament maga elé, azután kezébe vette a pennát és halkan megismételte:
– Hogy mit éreztem…?
– Öhm… igen – bólintott Lupin, és bizonytalanul a lány kezében tartott pennára mutatott. – Elég, ha leírod. Nem kell elmondanod nekünk.
Egy pillanatra mindenki épp Harryre nézett, aki erre elvörösödött és ismét félrekapta a tekintetét. Hermione lehajtotta a fejét, és pennájával szántani kezdte a papírlapot.
Lupin oldalvást Siriusra pillantott, és a férfi visszanézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy ez az új információ Mardekár Hermionéval kapcsolatos szándékairól még sok fejtörést fog okozni nekik. És ugyanolyan nyilvánvaló volt az is, hogy eszük ágában sincs erről Harry és Hermione jelenlétében társalogni. Főleg nem Harry előtt, akinél nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt elszakad a cérna. Ginny és Ron most már őt vették célba aggódó pillantásaikkal.
Ekkor kinyílt a könyvtár ajtaja és Narcissa lépett be rajta enyhén kipirultan és kissé aggódó arckifejezéssel.
– Sirius – kezdte, de elhallgatott, mert Harry felpattant a székéből, rábámult a nőre, majd így szólt:
– Mennem kell – azzal kisietett a szobából, elviharzott Narcissa mellett és becsapta az ajtót maga mögött.
Hermione is felállni készült, miközben üveges tekintettel nézett Harry után.
– Utána kéne…
De ekkor tompa robbanás zaja szűrődött be a folyosóról. Ron elkapta Hermione karját és visszarántotta.
– A fenébe – mondta Sirius drámai hangon. – A magid erő. Majdnem elfelejtettem.
Narcissa tágra nyílt szemmel nézett rájuk.
– Mégis mi folyik itt?
Ron tovább szorongatta Hermione karját, miközben Sirius bámulatra méltó tömörséggel összefoglalta a fejleményeket. Mondandóját időről időre a folyosóról beszűrődő robbanások hangjai szakították meg, melyektől Hermione rendre összerezzent.
– Egy szerelmi bájital? – visszhangozta Narcissa hitetlenkedve, amikor a férfi elhallgatott.
Mindenki bólintott.
– Rendben – mondta Narcissa felszegve állát. Ebben a pillanatban nagyon hasonlított a fiára: elszánt, dacos és szinte már arrogáns – gondolta Hermione.
– Elmondom mit fogunk tenni. Ron – kezdte a fiú felé fordulva. (Ron elpirult – Narcissa még sosem beszélt hozzá közvetlenül.) – Menj és keresd meg Harryt. Bizonyosodj meg róla, hogy jól van. Ha a berendezésen akarná levezetni a feszültségét, nyugtasd meg.
Ron beleegyezően bólintott.
– Sirius – fordult vissza a nő az asztalhoz. – Szeretném, ha írnál Perselus Pitonnak.
– Pitonnak? – ismételte a férfi megrökönyödve.
– Nincs a világon még egy ember, aki annyit tudna a bájitalokról, mint ő – felelte Narcissa. – Maga a Sötét Nagyúr is igényt tartott a segítségére, amikor még Piton halálfaló volt. Ha az a bájital visszafordítható, Perselus tudni fogja.
A nő ezután Hermionéhoz fordult, aki kifejezetten rosszul tűrte Ron szorítását a karján, és ezt villámló tekintete is egyértelművé tette. Ám Ronban, aki szimplán viszonozta a lány metsző tekintetét, emberére talált e téren. Nem csoda, hisz a „csúnyán nézést” az együtt töltött évek során mesteri szintre fejlesztették.
Hermione – szólalt meg a nő ezúttal kifejezetten gyengéden. – Szeretném, ha velem jönnél.
A lány felkapta a fejét, és sietve rávágta:
– Beszélnem kell Harryvel!
– Nem – szólt közbe a nő. – Most nem lehet.
– De…
– Már csak az hiányzik neki – folytatta Narcissa –, hogy még mérgesebb legyen. És igaz, hogy sosem bántana téged, de ha úgy kijön a sodrából, hogy nem tud uralkodni magán, egyaránt veszélyt jelent saját magára és a környezetére is.
Hermione elsápadt, de bólintott. Narcissa ekkor Lupinhoz fordult.
– Írasd meg Siriusszal azt a levelet. És amíg ő azt fogalmazza, egy kicsit foglalkozhatnál a könyv fordításával. Rendben?
– Igen, rendben – felelte Lupin egy szemöldökfelvonás kíséretében.
Narcissa a kezét nyújtotta Hermionénak, mire a lány Ronra pillantott. A fiú kelletlenül elengedte őt, és ezután Narcissa kikísérte a lányt a szobából.
Mihelyt bezárult mögöttük az ajtó, Ginny felsóhajtott.
– És velem mi lesz? – kérdezte Lupin és Sirius felé fordulva. – Én nem kapok semmilyen feladatot? Vagy nekem nem veszitek hasznomat?
Sirius a kezébe temette az arcát.
– Ginny – szólalt meg vontatottan. – Ne most…
– Oh, rendben – vágta rá a lány mogorván, majd felállt, kiviharzott a szobából és jól becsapta az ajtót maga mögött.

*

Amint Ginny elhagyta a szobát, Sirius Lupinhoz fordult.
– Most pedig ki vele – förmedt rá szigorúan –, tényleg úgy gondolod, hogy azt a szerelmi bájitalt hatástalanítani lehet?
– Nem tudom – felelte Lupin, miközben sorra pakolta le a könyveket a polcokról és az asztalra dobálta őket.
– Figyeltem az arcodat. Te tudsz valamit.
Lupin felemelt egy könyvet, melynek gerincén arany betűkkel ez állt: Leghatóbb ördöngös italoc.
– Semmit nem tudok biztosan – felelte ingerülten. – De azt tudom, hogy a szerelmi bájitalok nem a jámbor varázslatok körébe tartoznak. Nem ok nélkül illegális a használatuk.
– Talán azért, mert borzasztóan kellemetlen helyzetekbe sodorják az embereket? – kérdezte Sirius, miközben odahúzta magához a Hermione által írt pergament és átfutotta a gyér sorokat.
– Bármiféle mágia, ami beleavatkozik az ember alapvető természetébe, sötét varázslatnak minősül – felelte Lupin. – A szerelmi bájitalok tulajdonképpen az Imperius átok változatai. Egy varázslat, ami kisajátítja a célszemély akaratát…
– Hermione egy erős akaratú lány – rázta meg a fejét Sirius.
– Éppen emiatt aggódom – vágta rá Lupin, miközben rosszkedvűen lapozgatott a Leghatóbb ördöngös italoc című könyvben. – Te is tudod, mi történhet azokkal, akik megpróbálják leküzdeni az Imperiust. Megőrülnek… szerencsés esetben…
– Hagyd abba! – szólt rá Sirius, miközben a kézfejével a szemét dörzsölgette. Azután elővett egy darab pergament, felemelte a tollát és borús képpel bámulni kezdett maga elé.
– Mi van? – pillantott le Lupin Sirius feje búbjához intézve szavait.
– Piton – vágta rá Sirius komoran.
– Igen, mi van vele?
– Jaj, ne csináld már, Holdsáp! Ha írok neki egy szívességkérő levelet, gondolod, hogy azon nyomban ugrik, hogy teljesítse? Hiszen UTÁL engem!
– Talán közrejátszik az, hogy a Roxfortban kíméletlen gyötrelmeket kellett kiállnia miattad... hét éven keresztül – jegyezte meg Lupin bujkáló mosollyal a szája szögletében.
– Igen, arra nagyon berágott – bólintott Sirius, de rögtön azután felcsillant a szeme és elmosolyodott.
Lupin gyanakvó pillantást lövellt felé.
– Úgy látom, közben eszedbe jutott valami.
– Nos – szólalt meg Sirius még mindig halványan mosolyogva –, Pitont nem érdekli, ha én kérek tőle szívességet… vagy te, ezt be kell látnunk, hiszen téged is utál, és inkább hagyná, hogy egy durrfarkú szurcsók lerágja a lábát, mint hogy Harrynek tegyen szívességet, de van valaki, akit nagyon is kedvel…
– Draco – mondta ki Lupin, majd elhallgatott. – De ő nincs itt. Hermione azt mondta, hogy elment, mert egyedül akar lenni.
– Nem hibáztathatjuk ezért – felelte Sirius. – Mint ahogy ő sem hibáztathat minket ezért – tette hozzá, miközben pennát ragadott és sebesen írni kezdett.
– Draco nevében írsz levelet? – kérdezte Lupin érdeklődéssel a hangjában.
– Naná! – felelte Sirius. – Ideadnád a Malfoy család pecsétjét? Fölülről a harmadik fiókban van…
– Ez nem valami becsületes dolog – jegezte meg Lupin, miközben átadta neki a pecsétet.
Sirius az asztalra csapta a pennát és szemrehányó tekintettel meredt a barátjára.
– Van jobb ötleted?
Lupin eltöprengett egy pillanatra.
– Nem nagyon.
– Te is láttad, milyen képet vágott Harry, nem? És Hermione… ez nem fair, hiszen még gyerekek, nem kellene…
– Sirius – vágott közbe Lupin, mialatt kivette a pennát a kezéből. – Re…
– Holdsáp! – tiltakozott Sirius felháborodottan. – El fogom küldeni ezt a levelet, semmivel sem tudsz lebeszélni róla!
– Csak azt akartam mondani, hogy remeg a kezed. Add ide azt a pergament, ismerem Draco írását, hiszen a tanára voltam. Jobb, ha én csinálom.

*

Nem megy! – mondta Draco.
– Gyenge vagy – préselte össze a száját Lucius. – Ami részben az én hibám.
Draco nem válaszolt. Látszólag önkéntelenül hátralépett, hogy így kerüljön távolabb az apjától, mígnem a falnak ütközött.
– Mi lesz akkor, ha nem csinálok semmit? – kérdezte végül rekedten. – Meg fogok őrülni?
– Szerinted? – kérdezett vissza Lucius. Elindult a fia felé lassú léptekkel, töprengő arckifejezéssel. – Ahogyan te tudomást szereztél a létezéséről, ugyanúgy Mardekár is tud rólad. Tehát vagy csatlakozol hozzá, vagy meg fog ölni.
A férfi végül közvetlenül Draco előtt állt meg. A fiú lehajtotta a fejét, de elkésett – Lucius megragadta az állát, így kényszerítette, hogy felnézzen rá.
– Egy bonyolult szerkezet van benned, fiam – mondta. – A Sötét Nagyúr beállított téged, mint egy óraművet és ráállított egy pályára. Ez a pálya vezethet akár a dicsőséghez is. Ez lehet a második esélyed. A mi második esélyünk. Ebből a célból lettél teremtve. Vajon hány ember mondhatja el magáról, hogy a születésének célja volt? De te…
– Mi lesz, ha küzdök ellene? – szólt közbe Draco igencsak hevesen. – Akkor mi lesz?
– Mi történik egy órával, ha visszafelé pörgetik a mutatóját? – kérdezett vissza Lucius. – Tönkremegy.
Draco felhördült, mintha gyomorszájon vágták volna.
Lucius ezt figyelmen kívül hagyta.
– Miért akarnál egyáltalán küzdeni ellene? – kérdezte tovább vizsgálgatva a fia arcát. – Megpróbálsz jófiú lenni?
Lucius egészen különös hangsúllyal tudta kiejteni azt a szót, hogy „jó” – nem úgy, mintha egy melléknév volna, amivel egy „jó fiút? vagy egy „jó kutyát? jellemeznek, hanem sokkal inkább úgy, mintha egy főnév volna: Jó. Ráadásul ebben a formájában sosem hangzott úgy, mint valami pozitív csengésű főnév. Draco természetesen pontosan tudta, hogy érti.
–Nem – vágta rá a fiú sietve, majd hozzátette: – Nem tudom. Csak szeretném, ha lehetőségem lenne választani – mondta és közben villámló tekintettel nézett az apjára.
–Gondolod, hogy most van választási lehetőséged? Hát tudd meg, hogy ilyennel nem rendelkezel. A rabszolgája vagy annak, amit azt hiszed, hogy akarsz, mint mindenki más. Láttam az arcod még a kúrián, amikor rájuk néztél, és a lány arcát, amikor kettőtökre nézett. Szeretnéd a sorsodat elcserélni egy fiú barátságáért, aki soha nem fog kedvelni téged, és egy lány kegyeiért, aki nem viszonozza a szerelmedet? Azok mellett köteleznéd el magad, akiktől a legtöbb, amit kaphatsz az a gyanakvás és a bizalmatlanság? Ők nem a mi fajtánkból valók és nem is lesznek soha azok. Soha nem fogsz hozzájuk tartozni.
Lucius beszéd közben figyelte, miként változnak a színek a fia arcán – először fehér volt, azután élénkvörös, majd ismét elsápadt. Biztos volt benne, hogy Draco erővel próbálja elrejteni érzelmeit, és ez épp elég volt ahhoz, hogy tudja, a szavai fájnak neki. És ez így volt rendjén. Draco a fia volt, és egy apa jogában áll eldönteni, hogy épp támogatni akarja-e vagy pedig megalázni.
– Nem tudsz változtatni azon, aki vagy, Draco – mondta lágyan ám határozottan – És ezt ők is tudják. Dumbledore, Sirius Black, sőt még az újdonsült barátod, Harry Potter is – mind tudják, hogy van valami bennük, ami benned nincs, a te lelkedből hiányzik egy alapvető alkotórész, és emiatt más vagy. Legyen az az erkölcsösség vagy valami más. Ezen nem tudsz változtatni. Sosem leszel olyan, mint ők. Felveheted az erkölcsösség maszkját, de alatta az maradsz, akinek teremtettelek.
Draco egy percig rezzenéstelen arccal viszonozta az apja pillantását. Azután elsötétedett a tekintete és elrántotta a fejét, így szabadítva ki az állát Lucius szorításából.
– Eressz el – mondta.
Elveszítettem őt – gondolta Lucius elképedve, mialatt a fia kerülve a tekintetét a fal mentén elhúzódott tőle. Pedig már majdnem megvolt. Volt valami, amit mondanom kellett volna neki, ami működött volna, ami megtörte volna. De elveszítettem.
A csalódottságtól és a haragtól durván csendült a hangja, ahogy megszólalt:
– Meg kellett volna, hogy öljelek, amikor alkalmam volt rá!
Draco megtorpant. Még mindig a falnak támaszkodott, és a testtartása láttán Luciusban önkéntelenül is felvetődött, hogy talán csak a fal tartja állva.
Draco felemelte a fejét és az apjára nézett. A félelem, a fájdalom és a düh szinte feketévé sötétítette a szemét, és ebben a pillanatban, apa és fia, nagyon hasonlítottak egymásra.
– Azt akarod, hogy meghaljak? – kérdezte. – Jó! – azzal megragadta a nyakában lógó epiciklikus amulettet, majd habozás nélkül átbújtatta a fején és odadobta Luciusnak. A férfi reflexből utánanyúlt és elkapta a csillogó, kerek tárgyat a levegőben. Azután csak bámult rá.
– Tessék, apa – mondta Draco. – Gyerünk! Törd össze! Zúzd össze! És halott leszek még azelőtt, hogy az őr belépne az ajtón.
Lucius nem mozdult. Csak némán meredt a fiára, aki izzó szemekkel nézett vissza rá és sziszegve így szólt:
– Mitől félsz? Hiszen már úgyis életfogytiglanit kaptál. Soha nem fognak kiengedni innen. Tedd meg! Gyerünk!
– Nem – szólalt meg végül Lucius, miközben gyengéden összezárta az ujjait a medál körül. Draco döbbenten meredt rá.
– Nem akarom, hogy meghalj, kölyök – folytatta halványan elmosolyodva. – Meggondoltam magam. Érezni akarom az elégtételt, tudva, hogy élsz és, hogy szenvedsz. Hogy öregszel és csak szenvedsz, tudva, hogy tönkretetted a családodat és arra kárhoztattál engem, hogy ebben a pokolban rohadjak meg. Remélem, hogy ez élve elemészt majd – tette hozzá villámló tekintettel. – Most pedig tűnj el innen. Rosszul vagyok még a látványodtól is.
Draco hátrébb lépett. Azután megfordult és erősen megzörgette a cellaajtót. Várt egy kicsit háttal állva az apjának, majd, amint meghallotta a kulcs csörgését az ajtó túloldalán, lassan megfordult és Luciusra nézett.
– Ez nem a pokol, apám – mondta. – Amikor majd odajutsz, rá fogsz jönni, hogy sokkal több van ott a mi fajtánkból.
Ekkor kinyílt az ajtó és Draco kisétált rajta.

*

Ha Ron netán attól félt volna, hogy nem találja meg Harryt miután kilépett a könyvtárból rá kellett, hogy jöjjön – aggodalma alaptalan. Kiderült ugyanis, hogy csak a csörömpölést és a robbanások hangját kell követnie. Ron idegesen lépkedett a kígyózó folyosókon, megállt egy nagy, fémpántos tölgyfaajtó előtt, amely mögül üvegcsörömpölésszerű zajokat hallott, azután vett egy mély levegőt és benyitott.
Bizarr látvány tárult a szeme elé. Egy csalóka pillanatig azt hitte, hogy valami csoda folytán havazik a szobában. A levegőben apró, fehér pelyhek szállingóztak. Harry a szoba közepén állt, mint egy karcsú, fekete árnyék egy hófehér toll-tornádó kellős közepén. És valóban tollak voltak – állapította meg, ahogy belépett a szobába. A mennyiségből ítélve Harrynek legalább egy tucat párnát sikerült szétszaggatnia. Párnahuzatok maradványai hevertek szanaszét a szobában, Harry hajába pedig apró fehér tollak egész serege csimpaszkodott.
Harry! – szólalt meg Ron valahol félúton az együttérzés és a rácsodálkozás között. – Mit műveltél?
– Szerinted mit? – kérdezett vissza Harry, miközben összefonta a karját a mellkasán, mint egy rebellis ötéves.
Ron körbenézett, és lassan megvilágosodott a helyzetet illetően. Nyilvánvaló volt, hogy egy hálószobában vannak – a fal mentén egy fekete baldachinos ágy és egy hatalmas ruhásszekrény állt.
– Milyen szoba ez? – kérdezte.
– Malfoy hálószobája – vágta rá Harry sötét elégedettséggel.
– Sejtettem – jegyezte meg Ron.
– Egy kissé átrendezem – mondta Harry, és Ron szájtátva bámulta, ahogy két üveg gyertyatartó átsuhan a szobán és kedélyesen becsapódik a szemközti falba.
– Sirius meg fog ölni – mondta Ron, ám hangja elárulta, hogy lenyűgözi a látvány.
– Az jó is lesz – vonta meg a vállát Harry. – Azt hiszem egy gyors és fájdalommentes halál az pontosan az, amit most egy orvos felírna nekem.
– Harry – fogott bele Ron, és kihasználva a viharban beálló pillanatnyi szünetet közelebb araszolt a fiúhoz, hátha vissza kell fognia. Habár ez az eshetőség igencsak kellemetlennek ígérkezett, nem utolsó sorban a földön heverő hatalmas mennyiségű üvegszilánk miatt. – Ez csak egy varázslat. Hermione valójában semmit sem érez Malfoy iránt!
Harry szótlanul bámult rá.
– Rendben – sóhajtotta Ron kelletlenül. – Talán rendkívül halovány, igazán jelentéktelen érzései vannak Draco iránt, de semmi mély és komoly.
– Láttad Lupin arcát – szólalt meg Harry, miközben kirázta a hajából a tollakat. – Ő sem hisz benne, hogy létezik ellenvarázslat. Az arcára volt írva.
Ron döbbenten meredt rá.
– Már hogy ne lenne ellenvarázslat?
– Nincs – vágta rá Harry rezignáltan. – Hermione élete végéig szerelmes lesz Malfoyba… Én pedig vagy megpróbálom magamhoz láncolni, és végignézem, ahogy vágyakozik utána, vagy hagyom elmenni vele, és akkor majd összeházasodnak, szőke fürtös gyerekeik születnek, belőlem meg „Harry bácsi” lesz. Még az is lehet, hogy az egyik förtelmes ivadékukat rólam fogják elnevezni és…
– HARRY! – vágott a szavába Ron kétségbeesetten. – Elszaladt veled a ló!
Bamm! Az ágyon lévő egyik bolyhos kispárna felrepült a levegőbe, és ott darabokra szakadt, mindent beborítva tollpihékkel.
– Csak egy varázslat – ismételte Ron elkeseredetten, miközben lesöpörte vállairól a tollakat. – Nincs semmi jelentősége.
– Akkor miért nem mondta el nekem? – kérdezte Harry szemrehányóan meredve Ronra, a tollpihékre és a szobában lévő berendezési tárgyakra. – Bármikor el tudta volna mondani, de nem tette meg. Vagy azért, mert nem akarta, hogy megtudjam, és így zavartalanul kiélvezhette ezt a Malfoy iránti nagy lángolást, vagy nem bízott bennem annyira, hogy elhiggye, meg tudok birkózni vele, ami pedig lássuk be röhejes.
– Az hát – csúszott ki Ron száján, – mert most épp baromi jól megbirkózol vele, igaz?
Harry szemei összeszűkültek. Ám ugyanebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
Ginny volt az. Mérgesnek tűnt, és ahogy pillantása Ronra esett, összevonta a szemöldökét.
– Nem vagyok hasznavehetetlen – vetette oda.
– Ginny! – vágott a szavába Ron rémülten. – Perpill egy kissé elfoglalt vagyok!
– De… – pillantott a lány a bátyjáról Harryre, azután a szállingózó tollpihék millióira, és a szeme elkerekedett. – Azt hittem… – szólalt meg bizonytalanul.
– Ginny, menj innen – utasította Ron idegesen.
Harry azonban összeszűkült szemekkel méregette.
– Ne! – szólalt meg. – Inkább maradj itt. Te kedvelsz engem, ugye Ginny?
– Öhm… – nyögte a lány riadtan. – Hát persze, hogy kedvellek, Harry…
– Akarsz járni velem?
Ginny szája egy kis „o” betűt formázott a meglepetéstől.
– Tessék?
Akarsz járni velem? – kiabálta Harry, akit mostanra úgy beborítottak a tollpihék, hogy úgy nézett ki, mintha egy csapat vedlő galamb támadta volna meg.
– Na jó, ebből elég – jelentette ki Ron, és egy az idősebb bátyokra oly jellemző klasszikus mozdulattal, előrelépett és határozottan becsapta az ajtót a húga orra előtt. Aztán Harryhez fordult és szigorúan rámeredt.
– Részeg vagy – jelentette ki.
– Nem vagyok részeg! – felelte Harry villámló szemmel.
– De igen, az vagy – vágta rá Ron komoran. – Megrészegített a hatalom – tette hozzá, majd az ágyra mutatott. – Ülj le, Harry!
Ron legnagyobb meglepetésére barátja szót fogadott.
– Ez nem volt valami kedves tőlem, ugye? – mormolta Harry maga elé a földet bámulva.
– Hát nem – bólintott Ron, majd odasétált az ágyhoz és leült a barátja mellé. – Tartozol Ginnynek egy bocsánatkéréssel. De ezzel ráérsz. Most inkább az tenne jót neked, ha kivernéd a fejedből Malfoyt...
– Nem is igazán Malfoyra haragszom – vágott közbe Harry.
Ron miután észrevette, hogy tátva maradt a szája, gyorsan becsukta.
– Ha nem Malfoyra haragszol, akkor mégis kitől vagy úgy kiakadva?
– Hermionétól – szűrte Harry a fogai között.
Ron lebukott, amikor egy kígyó alakú füllel ellátott üveg korsó elhúzott a feje mellett és ripityára tört a szemközti falon.
– Te jó ég, Harry – motyogta ámulattal. – Ez rohadt jó volt!
– Ja, főleg ha akkor is meg tudnám csinálni, amikor nem vagyok totál kiborulva! – kiabálta a fekete hajú fiú, miközben kivágódott a ruhásszekrény ajtaja, és a benne lévő ruhák tűzijátékként repültek ki belőle.
A ruhák úgy szálltak a levegőben, mint megvadult madarak, és Ront vállon találta valami. Mikor lepillantott, egy Draco zoknijaiból és alsóneműiből álló kupacot látott maga előtt.
– Nos – jegyezte meg, – azt hiszem, ezzel megkaptuk a választ a „bokszer vagy fecske” örök kérdésére. – Majd vigyorogva hozzáfűzte: – Lavender és Parvati egészen odáig lesznek, ha megtudják, hogy Malfoy – kihúzott egy címkét, hogy jobban szemügyre vegye – a Calvin Klein Varázsviselet bokszereit hordja. Ki gondolta volna?
Ránézett Harryre, aki mérgesnek tűnt, de közben látszott rajta, hogy a kipukkadni készülő nevetésével küzd.
– Gyerünk, Harry, mosolyogj már! Nem fogsz belehalni! – unszolta, majd félredobta a bokszeralsókat és ismét ránézett. – Tudom, hogy azt mondtad, nem haragszol Malfoyra, mégis ezt a szobát választottad arra, hogy kitombold magad, nem?
Harry erre már valóban elmosolyodott, bár egy kissé vonakodva, mintha fájna neki.
– Hát igen, azt azért nem mondhatnám, hogy eltölti melegséggel a szívemet, ha rá gondolok – húzta el a száját.
Ron nem válaszolt.
Harry furcsán nézett rá, meglepődve. Barátja rémülettel az arcán meredt a szoba egy pontjára.
– Mi az…? – kezdte Harry, de Ron reflexei meglepő gyorsasággal léptek működésbe, és barátja szájára tapasztotta a tenyerét.
– Cssssss – suttogta a nyomaték kedvéért. – Nézd a szekrényt!
Harry odanézett... és alig hitt a szemének. A szekrény, ami méretét és súlyát tekintve kitett három Hagridot, előre-hátra hintázott a négy faragott lábán. Harry sebesen visszafordult Ronhoz.
– Valami van odabent – motyogta a vörös hajú fiú.
– Vagy valaki – próbálta kimondani Harry betapasztott szájjal.
Ron végre elhúzta a kezét.
– Mit gondolsz…?
A szekrény ekkor még erősebben megrázkódott, és csak egy hajszál híja volt, hogy fel ne boruljon.
– Pálcát ki! – sziszegte Ron, miközben felkászálódott és kotorászni kezdett a ruhájában. Harry követte a példáját, előhúzta a pálcáját és maga elé emelte.
Amilyen csendesen csak tudtak, araszolni kezdtek; Ron haladt elől, majd végül mindketten megérkeztek a szekrény elé. Ron kinyújtotta a karját az egyik ajtószárny felé. Azután Harryre pillantott, aki bátorítóan bólintott felé.
Ron kitárta a szekrény ajtaját.
Egy ideig semmi nem történt.
Azután valami egy ágyúgolyó erejével kivágódott a szekrényből, és beleütközve Ronba majdnem fellökte őt. A fiú pálcája kiesett a kezéből, ő pedig hangosan felkiáltott fájdalmában, kezét feltartva, hogy így védje az arcát a támadótól – akinek (Harry ezt rögtön felmérte) szürkés bőre volt, vörösen izzó szeme és hosszú, lapát alakú ujjai, melyek most Ron nyaka köré fonódtak.
Egy démon volt.

*

Ginny magában bosszankodva járta a folyosókat, majd elérte a lépcsőt és lerobogott rajta. A cipőit úgy vágta a kőhöz, hogy a lehető legnagyobb zajt csapja vele. Nem mintha lett volna a közelben bárki is, aki hallotta volna. Haszontalan – gondolta. Mind azt mondják, hogy haszontalan vagyok. Még Ron is bevágta az ajtót az orrom előtt; Sirius és Lupin pedig elküldtek…
És akkor még ott volt az is, hogy Harry járni akart vele. Jó, azt el kell ismernie, hogy nem volt ez egy komoly ajánlat. Sokkal inkább egy kétségbeesett segélykiáltás. Nem mintha bánta volna – sőt, inkább meglepődött azon, mennyire nem számít neki, hogy mi volt ez az egész.
Átvágott az üresen kongó, tágas szalonon, és anélkül, hogy tudta volna, átgyalogolt a pincékbe vezető csapóajtó felett is. Nem volt semmi konkrét célja, valami helyiség ahova tartott. Egyszerűen csak reménykedett benne, hogy összefut Dracóval. Remélte, hogy ha befordul a következő sarkon, a fiú ott fog állni magasan, sápadtan és ingerlékenyen, és talán elfogadja a bocsánatkérését. Mert a lány nagyon szeretett volna bocsánatot kérni tőle, amiért oldalba rúgta a tisztáson. Vajon mit tettem volna egy évvel ezelőtt – gondolta magában –, ha Harry vette volna be a szerelmi bájitalt és aztán felbukkant volna a küszöbömön? Vajon képes lettem volna elküldeni őt Hermione barátságának kedvéért? Ebben erősen kételkedett.
Amint kilépett a szalonból, beszédhangok ütötték meg a fülét. Az étkező mellett vezető folyosón járt, és ahogy odafordult, Hermionét és Narcissát látta a hatalmas asztalnál ülni, épp a Malfoy család címerét ábrázoló faliszőnyeg alatt. Hermione nyugtalanul forgatta a kezében a teáscsészéjét, Narcissa pedig együttérzéssel nézett rá.
– Tényleg rettentően sajnálom – motyogta Hermione elfúló hangon. – Azonnal el kellett volna mondanom Harrynek az igazat. De azt hittem, hogy egyedül is meg tudok birkózni vele. Még belegondolni is szörnyű, hogy mi járhat most a fejében. És Draco… – sóhajtotta, majd aggódva pillantott Narcissára. – Neki sem lehet most könnyű.
Micsoda észrevétel – forgatta a szemét Ginny bosszúsan.
– Nagyon fontos vagy neki, ha ezt neked adta. – jegyezte meg Narcissa, a Hermione nyakában lógó epiciklikus amulettre mutatva.
Hermione teljesen maga alatt volt. Ginny pedig, aki ebben a pillanatban legalább olyan szerencsétlennek érezte magát, megfordult és továbbindult a folyosón.

*

Draco úgy repült, ahogyan még soha életében; seprűjével átszelte a gomolygó felhőket és a lassan tintakékké sötétülő eget. Ha Harry most látta volna, a lenyűgöző látványtól tátva maradt volna a szája – mert nemcsak gyorsan repült, de precízen és vakmerően, a fák tetejét és a tavak felszínét súrolva, oldalra billentve a seprűjét, fejjel lefelé fordulva, csak mert képes volt rá. Végül aztán lelassított, a föld felé kormányozott és megállt.
A Malfoy kúria területére szállt le, épp a feneketlen árok mellé. Az ég fémes színekbe öltözött, vékony, fekete sávok díszítették, mint vonalak a kagyló belsejében. Az árok hosszan, feketén és végtelenbe nyúlóan húzódott előtte. Elsétált egészen a széléig, letérdelt, majd egészen váratlanul és hevesen hányni kezdett. Miután a gyomrában alábbhagyott a háborgás, leült és gondolkodás nélkül a háta mögé nyúlt a kardjáért.
Korábban egy bűbájjal láthatatlanná tette, mivel volt egy olyan érzése, hogy a Malfoy név ellenére sem sétálhat be csak úgy egy bazi nagy karddal egy elmegyógyintézetbe. Most pedig ösztönösen végigfuttatta rajta a bal kezét és levette róla a bűbájt. A kard életre kelt a keze nyomán; ragyogó ezüstként fénylett a szürke alkonyi fényben, a markolaton lévő kövek pedig mintha szemek volnának, úgy csillogtak.
Akartad attól a pillanattól kezdve, hogy megláttad, hogy megérintetted. Ez a jövőd és nem fordíthatsz neki hátat.
Draco felült és egy másodpercig mereven bámulta. A markolatra kulcsolt kezét feljebb csúsztatta, rá a pengére, azután erősen megszorította, és érezte, ahogy a kard leheletvékonyra csiszolt élei a bőrébe vágnak, és a nyomában csorogni kezd a vére. Csak egy egészen kicsit fájt, de épp eléggé. Aztán felállt, elsétált az árok széléig és a mélybe nézett, de csak feketeséget látott. Baljával felemelte a kardot és maga elé tartotta… Látomások a múltról, a jelenről, a jövőről, ha úgy akarod… Aztán lehajította a kardot.
Természetesen nem hallatszott semmiféle zaj, ahogy elnyelte a sötétség. Ahogy pörgött a levegőben, megcsillant, fordult majd eltűnt, ahogy végül felfalta az árok.
Draco szörnyen gyengének érezte magát, miközben hátat fordított a szakadéknak és a seprűjéhez sétált. Miközben lehajolt érte, észrevett valami csillogást a fűben.
Nem lehet igaz.
A kard volt az; csillogó-villogó és tökéletes, mint mindig. Bár Draco a Tűzvillám miatt nyújtotta ki a kezét, a kard volt az, amely búgott egyet, megremegett, beugrott a markába, és ott megpihent. Mintha oda tartozna.
Nem tudsz elmenekülni előle.
Mert ez te magad vagy.

*

– Ron! – kiabálta Harry, miközben megpróbált a barátjához sietni, de megcsúszott az üvegszilánkokon és a tollpihéken és hasra esett. Éles fájdalom hasított a tenyerébe, ahogy az üveggel teliszórt földre érkezett, a pálca kiesett a kezéből és elgurult a kövezeten. Amúgy sincs rá szükségem – futott át az agyán, mialatt sietve talpra állt.
Ron derekasan küzdött – a hátára gördült magával húzva a démont is, és kitartóan rugdosta a lábával. Két kezével a lény szorításán próbált lazítani a torkán. Harry látta, hogy elvesztette a pálcáját…
Harry gondolkodás nélkül felemelte a jobb kezét és a démonra mutatott vele.
Impedimenta! – kiáltotta.
Fehér fény tört elő az ujjaiból, ami eltalálta a démont a mellkasán, majd hanyatt lökte. Ron rögtön oldalra vetődött, kiszabadította magát a szorításból, majd talpra ugrott és Harry felé hátrált. Az egyik kezével a nyakát masszírozta, amin élénkvörös nyomok futottak körbe.
– Jól vagy? – sandított rá Harry.
Ron zihálva kapkodta a levegőt, de bólintott.
Harry megfordult és szemügyre vette a démont, aki a földön térdepelve meredt rájuk vörösen izzó szemmel. Azonnal tudta, hogy ez nem ugyanaz a démon volt, mint amelyik a Dracóval közös hálószobájukba betört az iskolában – ám hogy mitől volt ilyen biztos benne, nem tudta. De annyi egyértelmű volt, hogy ugyanahhoz a fajtához tartozott. Ugyanolyan hosszú, lapát alakú ujjai voltak, mind roppant éles és hegyes körmökben végződött, és a szeme is ugyanúgy vöröslött.
– Harry Potter – szólalt meg. A hangja is éppen olyan volt, mint a másik démoné: akár a máglyaropogás.
Harry összeszűkült szemmel meredt rá.
– Tudja, hogy ki vagyok?
A démon sziszegő hangot hallatott.
– Hamarosan meghalsz – jelentette ki.
Harry szemei elkerekedtek, Ron ellenben felháborodottnak tűnt.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte rekedt hangon, miközben még mindig a nyakát masszírozta.
A démon szemei azonban továbbra is Harryt fürkészték.
– Te tudod, miről beszélek – sziszegte.
– Miért van az – kérdezte Harry ijesztően nyugodt hangon –, hogy a démonok soha nem mondanak semmi kedveset? Folyton csak azt hallom, hogy „hamarosan meghalsz” vagy „a pokol közeleg” vagy „óvakodj a végzetedtől”. Miért nem lehet egyszerűen csak annyit mondani, hogy „üdvözlet az Alvilágból”?
A démon némán meredt rájuk.
– Semmi humorérzéke – jegyezte meg Ron fejcsóválva.
A démon ekkor megint Ronra vetette magát kitárt karokkal. A fiú félrehajolt, amitől a lény négykézláb landolt a földön, majd megfordult és rájuk meredt.
Harry Potter…
– Csönd legyen! – ordított rá Harry, miközben Ron és a démon közé állt. Csak úgy forrt benne az indulat. Minden cseppnyi indulat, amit az utóbbi néhány órában érzett, hirtelen egy éles, jéghideg pengévé kristályosodott, és most vadul forgott a mellkasában. Úgy érezte, valami elszabadult benne – valami ledobja láncait, valami lényegi. Félredobta a pálcáját és kezével az őt fenyegető lényre mutatott, és ekkor bármi is forrt benne, az elszabadult. Érezte, ahogy végigszáguld a vérén, az ereiben, a kezén, és úgy tört ki az ujja végein, mint egy fehér villámlás.
A villámcsapás a mellkasán találta el a démont, aki egy nyüszítő kiáltással hátraesett és egy kellemetlen, cuppogó hang kíséretében durván nekicsapódott a falnak. Erőtlenül a földre roskadt és úgy feküdt ott, mint egy halomnyi rongycsomó.
De Harry még nem végzett. Továbbra is érezte az ereiben lángoló fehér fényt, és valamit tennie kellett – valami vad, valami pusztító dolgot…
Pillantása a szekrényre siklott. Pontosan arra a szekrényre, amelyben egyszer Hermionét és Dracót csókolózáson kapta. Hatalmas, súlyos, tölgyfából készült bútordarab volt, legalább két és fél méter magas.
Megfordult és ráirányította a kezét, mire a szekrény néhány centiméternyire megemelkedett. Érezte a súlyából eredő rángató húzást valahol a bensőjében, mintha csak egy felvonócsigán lógna.
–  Gyerünk – mondogatta magában. – Gyerünk!
Egy hörgésszerű nyikorgással, amit belülről érzett, a szekrény a levegőbe emelkedett, és mintha csak Harry egy katapultról lőtte volna ki, az uralma alól elszabadulva keresztülszáguldott a szobán, nekicsapódott a szemközti falnak, megpördült, és nagy robaj kíséretében széthasadva rázuhant egyenesen az ájult démonra.
– Harry! – hallotta Ron kiáltását egészen távolról. – Elég!
Harry érezte a vállán Ron kezét. Barátja erőteljesen megrázta, majd leengedte a kinyújtott kezét. Hirtelen úgy tűnt, mintha nem kapna elég levegőt, hátratántorodott és kis híján az ágynak ütközött.
– Harry – meredt Ron a barátjára, aki sápadtnak és kimerültnek tűnt; izzadságban fürdött, mintha épp most futott volna le egy maratont. Kapkodva vette a levegőt, előregörnyedt, két kezét a térdére támasztotta. Alig hatolt el a tudatáig, hogy valaki dörömböl az ajtón, miközben lehajolt, hogy szemügyre vegye Harry arcát. – Harry, jól vagy?
A fiú fel se nézett, csak bólintott.
– Lélegezz – utasította Ron, bár nem volt benne biztos, hogy ez jó tanács volt-e. Harrynek szemlátomást nem okozott problémát a levegővétel, sokkal inkább úgy tűnt, hogy túl sok levegőt vesz – hiperventilál. – Gyerünk, nyugodj le, Harry – biztatta, miközben a dörömbölés az ajtón egyre erősödött. – Ugye, nem fogsz elájulni?
Ebben a pillanatban az ajtó, amely már a keretéből látszott kiszakadni, egy puskaropogásszerű hang kíséretében kivágódott. Sirius, Narcissa és Lupin viharzott be rajta a nyomukban Hermionéval. A lány megállt a küszöbön és kezét a szája elé kapta, miközben a felnőttek odasiettek Harryhez és Ronhoz.
– Mi a fene történt? – kérdezte Sirius Harry vállára téve a kezét.
– Volt valami abban a szekrényben... valamilyen lény… – mondta Ron. – Ami megtámadott.
– De én kiütöttem – fűzte hozzá Harry röviden még mindig levegő után kapkodva.
– Mivel? – kerekedett el Sirius szeme, ahogy a romokra pillantott.
– A fallal – felelte Harry.
– És aztán a szekrénnyel – tette hozzá Ron készségesen. – Baromi jól nézett ki! – tódította, de Sirius megrovó pillantására gyorsan hozzáfűzte: – Meg persze káros, pusztító és teljesen elfogadhatatlan.
– Egy démon volt – jegyezte meg Harry még mindig akadozó, fulladó hangon.
Mindannyian az alélt démon irányába néztek. Csak az egyik szürkés bőrű karja látszott ki a félig összedőlt szekrény romjai közül.
– Hát azt hiszem, kinyírtad – szólalt meg Ron. – Szép munka volt, Harry!
– Nem, még él – vetette közbe Sirius. – Mozognak az ujjai.
Hirtelen minden felbolydult körülöttük.
Narcissa megpördült. Lupin arca nyugtalanná vált és a pálcája után kapott. Ron döbbenten meredt a szekrényre. Harry pedig hirtelen fölegyenesedett, rápillantott a szekrény romjaira és a démon rángatózó karjára, aztán hirtelen elszédült és csak ennyit szólt:
– Azt hiszem, el fogok ájulni.
Sirius épp időben ugrott hátra, hogy még el tudja kapni, mielőtt a földre zuhant volna.

*

Draco a kertben landolt épp az M betűvel és kígyókkal díszített kapu mellett. Leszállt a seprűjéről, majd a falnak támasztotta és körülnézett.
Eleredt az eső. Nem erősen, csak finoman, gyengén szitált. A Malfoy kúria birtoka ezüstös feketén terült el a felhővel takart holdfényben. Draco még a sötétség ellenére is ki tudta venni a fekete foltokat a földön, ahonnan mérgező varázsnövényeket gyomláltak ki, és ahol nehéz tárgyakat vonszoltak végig. Furcsa volt a birtokon sétálni anélkül, hogy csapdák tucatjainak hatástalanítására illetve átkokra és halálos meglepetéseket tartogató bűbájokra kellene koncentrálnia, melyek valaha úgy vették körül ezt a helyet, mint egy láthatatlan, mágiából szőtt kerítés. Nélkülük idegennek tűnt ez a táj. Furcsának. Még én sem tartozom ide – gondolta.
A falnak támasztotta a seprűjét és elindult a ház felé, időről időre lehúzva fejét a nedves faágak elől (ezekhez legalább nem nyúltak.) Elhaladt a tisztás mellett, ahol valaha egy óriáspók család lakott, átkelt a sárkányt formázó hídon, ami egykor robbanó átkokkal volt felszerelve, befordult a ház sarkán és kis híján felkiáltott, amikor kinyúlt egy kéz a sötétből és megragadta az ingét.
A hosszú éveken át tartó vívóedzések és a kviddics által edzett reflexei jó szolgálatot tettek. Megpördült, megragadta a felé nyúló kart és annál fogva hajította a földre a támadóját – aki úgy tűnt igen csekély ellenállást tanúsít.
A betolakodó egy méltatlankodó, fojtott kiáltással a sárba zuhant. A csuklyája hátracsúszott és alóla egy ezüst hajfelhővel keretezett sápadt arc villant ki, sötétkék szem és egy ismerős, dacos ajakbiggyesztés.
– Fleur? – kérdezte Draco elképedve. Ahogy az adrenalin elpárolgott belőle, lábai remegni kezdtek, mire nekidőlt a nedves kőfalnak. – Nem kéne így lopakodnod mások után – tette hozzá megrovóan. – Trappolj vagy jódlizz vagy valami.
Fleur még mindig homlokráncolva nézett rá.
– Fellöktél engem – mondta. – Ez nem volt túl kedves tőled.
– Nem tudtam, hogy te vagy az – magyarázta Draco. – Ha idegen emberek kertjében kóborolsz, csuklyát húzol a fejedre és titokzatoskodsz, könnyen félreérthetik a szándékaidat. Ahogy most én is.
A lány erre elmosolyodott. Esőcseppek csillogtak szép ezüst hajában és a szempillái végén. A hatás igazán elbűvölő volt. Előrenyúlt, hogy megfogja a fiú kezét. A földön ült egy sártócsa kellős közepén, ennek ellenére mégis tekintélyt parancsolónak tűnt.
– Segíts fel – utasította a fiút.
Draco megragadta a kezét és talpra állította. A lány végignézett az összesározott ezüst talárján, bosszankodott egy sort, majd végigfuttatta rajta a jobb kezét.
Abstergo! – mormolta, és a ruházata egy másodperc múlva ismét tisztán ragyogott.
– Szép munka – jegyezte meg Draco őszinte elismeréssel a hangjában. – De mit keresel itt?
Fleur felpillantott rá és elmosolyodott.
– Szerintem tudod – felelte.
– Nem, fogalmam sincs róla – rázta meg a fejét Draco.
– De, szerintem tudod. Emlékszel? – tette hozzá ösztönzően. – Te és én… a szobámban… szép színes pillangók…
Draco összehúzta a szemöldökét.
– Ez egy szójáték akar lenni? Azt mondod, kutyus, azt mondom, cicus, azt mondod, lány, azt mondom, fiú, azt mondod, buli, azt mondom, igyuk le magunkat és dobáljuk le a ruháinkat?
– Most direkt játszod a hülyét – dobbantott Fleur mérgesen.
– Nem igazán, de hízelgő, hogy azt hiszed.
– Nagyon unalmas nélküled az iskola – mondta duzzogva.
– Nem kétlem, hogy ez így van, de…
– És tartozol nekem egy szívességgel – folytatta a lány.
Erre Draco felkapta a fejét.
– Hogy mi? – kérdezett vissza, de aztán összeállt benne a kép. Eszébe jutottak a szivárványszínű pillangók és az, amikor Fleur a vállára csapott és kijelentette: „Jössz nekem eggyel, Draco Malfoy.”
Te jó ég!
– Mit gondolsz, hogy találtalak meg? – kérdezte a lány. – Egy ősrégi varázslattal. Az, hogy tartozol nekem egy szívességgel, összeköt minket. Akárhol meg tudlak találni.
Draco megdörzsölte a szemét a kézfejével.
– Ez nem a legmegfelelőbb pillanat, Fleur. Iszonyú rossz napom volt.
– Nem, nem – rázta meg a fejét a lány. – Nem te döntöd el, mikor törleszted az adósságod, Draco. A szívességek nem így működnek. A szavadat adtad.
Draco oldalról szemügyre vette a lányt. Arra gondolt, milyen könnyű is elfeledkezni arról, hogy a tágra nyílt szemek és a szemrevaló ajakbiggyesztés mögött pengeéles intelligencia rejtőzik. De attól még így volt, kétségtelenül.
– Sosem találtatok volna egymásra a barátnőddel, ha én nem vagyok – mutatott rá Fleur.
– Ő nem a barátnőm – vágta rá Draco automatikusan, ám szinte azonnal megdermedt és rábámult a lányra. – Te meg honnan tudsz erről?
– Emlékszel a vélákra a várkertben?
– Igen, élénken.
– Az unokatestvéreim.
– Azok a vélák? Az unokatestvéreid? Ezt meg honnan tudod?
Fleur megvonta kecses vállait.
– Mondták, hogy találkoztak veled – felelte mosolyogva. – Nagyon tetszettél nekik.
– Hát ez tényleg csodálatos – húzta el a száját a fiú. – De honnan tudták, hogy ki vagyok?
– Természetesen meséltem nekik rólad – válaszolta a lány sötétkék szemét hatalmasra nyitva. – Megkértem Flora unokatestvéremet, hogy ellenőrizze le a Malfoy család vérvonalát. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy te és én nem vagyunk túl… közeli rokonságban.
– Túl közeli rokonságban mihez? A házassághoz? – kérdezte Draco ironikusan, de látva a lány arckifejezését hangnemet váltott. – Házasság? Elment az eszed? Hiszen még csak tizenhat éves vagyok!
– Egyszer te is felnősz.
– A dolgok jelen állása szerint lehet, hogy nem fogom már megérni a tizenhetet sem, úgyhogy bizonyos értelemben örökre tizenhat éves maradok, bár ez nem valami felemelő érzés, úgyhogy váltsunk inkább témát. Azt mondod tehát, hogy azok a vélák azért engedtek szabadon, mert tudták, hogy hozzám akarsz jönni?
– Igen – bólintott Fleur nemes egyszerűséggel.
– Ez nevetséges! – vágta rá Draco megrökönyödve.
– Semmi nevetséges nincs a házasságban – felelte Fleur komoly arccal.
– Szóval még mindig hozzám akarsz jönni?
A lány megrázta a fejét.
– Kiderült, hogy – bár nagyon távoli –, rokonok vagyunk. Úgyhogy nem lehet.
– Milyen kár! – vágta rá Draco hatalmas megkönnyebbüléssel.
– Viszont – folytatta Fleur, miközben megtorpant és megragadta Draco vállát –, attól még szexelhetünk. Csak ne tudja meg senki.
Draco majdnem elbotlott egy fa gyökerében.
– Ez most komoly?
– Tudod, van egy kis szívesség, amivel tartozol nekem.
– Azt akarod, hogy feküdjek le veled? Szívességből? – pislogott értetlenül Draco.
Fleur elmosolyodott, megvonta a vállát és bólintott:
– Igen.
– Biztos… vagy benne? – nyögte a fiú hitetlenkedve. – Úgy értem, kérhetnél tőlem akármit. Bármit. Pénzt? Tengernyi pénzem van.
Válaszul Fleur keresztbe fonta a karját és savanyú arckifejezéssel nézett rá. Draco nem volt teljesen biztos benne, de úgy tűnt, mintha még idegesen dobolt is volna a lábával.
– Nem akarok pénzt – jelentette ki. – Téged akarlak.
Draco döbbenete határtalan volt.
– Éppen most? Éppen itt?
– Igen. Miért ne?
– Oh – nyögte a fiú még mindig pislogva. Fleur nagyon szép volt a félhomályban, és ez a helyzet eléggé hízelgő és hát ő mégiscsak tizenhat éves volt. Megvonta a vállát. – Nos, rendben.

*

Amikor Harry magához tért az öntudatlanságból, úgy érezte, mintha fojtogatnák. Levegőért kapkodott, mire egy kéz érintését érezte a vállán, és egy női hang azt mondta, feküdjön vissza és lélegezzen mélyeket. Aztán egy hűvös kéz a homlokához ért és félresöpörte a haját. Sűrűn pislogni kezdett, de szinte semmit sem látott a szemüvege nélkül.
– Hermione? – kérdezte erőtlenül, bár ahogy kimondta, már tudta, hogy nem ő az, hiszen olyan jól ismerte már a lány kezének érintését, hogy biztos volt benne, ez valaki más.
– Narcissa vagyok – felelte a hang lágyan. – Feküdj vissza.
– Nem – ellenkezett Harry hevesen, majd nehézkesen felült, és még mindig pislogva hátát az ágytámlának támasztotta.
Narcissa aggódva nézte őt. Harry látszólag jól volt, bár nagyon sápadtnak tűnt. A nő érezte, hogy legszívesebben átölelné a fiút, mégsem tette meg – pedig Harry a fiára emlékeztette őt, bár sem külsőleg, sem a viselkedésében nem hasonlított Dracóra. Mégis úgy szerette volna átölelni, megvigasztalni és összeborzolni a haját. De akkor úgy bánt volna vele, mint egy gyerekkel, és elég volt ránéznie ahhoz, hogy lássa, Harry igencsak távol áll már attól, hogy gyerek legyen. Utálná, ha úgy kezelném, az egyszer biztos. Így aztán inkább megállta, hogy hozzá érjen, csupán a fiú szemüvegéért nyúlt és óvatosan a kezébe adta, majd így szólt:
– Fel tudsz ülni?
– Igen – felelte a fiú, miközben az orrára tolta a szemüvegét és néhányat pislogott. – Jól vagyok. – bizonyításképp felült, és valóban csak egy árnyalatnyit sápadt el közben. – Jól érzem magam – erősítette meg. – Hol van Hermione?
– A könyvtárban van, Ronnal kutakodnak – felelte a nő a legnagyobb természetességgel. – Sirius és Remus pedig elmentek bezárni azt az izét, ami megtámadott téged. Épp most tettek őrvarázslatokat az egyik cellára.
– Nem halt meg?
Narcissa megrázta a fejét.
– Nem halt meg, csak elájult. Sirius bízik benne, hogy ha Dumbledore ideér, majd segít kitalálni, mi lehet az.
– Én segíthetek kitalálni, hogy mi lehet az – jegyezte meg Harry, miközben megpróbált felülni. – Korábban már láttam egy ilyen lényt.
Narcissa ezúttal valóban hozzáért – a fiú vállára tette a kezét, és gyengéden visszanyomta őt a párnára.
– Pihenj még egy kicsit, Harry. Vissza kell nyerned az erődet. Azok után, amiken keresztülmentél… – folytatta, ám hirtelen elhallgatott, amint meglátta, hogy Harry tágra nyílt szemmel veszi szemügyre a szobában uralkodó elképesztő felfordulást. Végignézett az összetört szekrényen, az összezúzott gyertyákon és üvegeken, a szétszakadt párnákon, majd döbbenten így szólt:
– Én… ki fogok fizetni mindent… Van pénzem…
– Még mit nem – vágott a szavába Narcissa határozottan. – Ez a te házad, Harry. Nem mintha azt akarnám ezzel mondani, hogy nyugodtan menj és törd össze a bútorokat. Egyébként is Sirius büntetésként valószínűleg kertitörpe-mentesítésre ítél életed végéig, de a lényeg, hogy ezt senkinek nem kell kifizetnie. Érted?
Harry meglehetősen zavartan bólintott.
– Egyébként – tette hozzá a nő – úgy gondolom, hogy eléggé megbüntetted már saját magadat. Biztosan rájöttél, hogy miért ájultál el, ugye?
Harry megrázta a fejét.
– Amit tettél…, hogy egyetlen robbanásba ennyi mágiát sűrítettél bele… nos, ennek az energiának jönnie kellett valahonnan. A pálcák is részben ezért vannak; a legtöbb varázslóban nincs annyi mágia, hogy ne lenne szükségük valamilyen eszközre a varázslatok végrehajtásához. A pálca az energia fókuszálására is szolgál. Te viszont csak úgy árasztottad magadból a mágiát, ráadásul pálcát sem használtál, hogy az útját irányítsd, csak áramlott belőled kifelé – kiszipolyozta belőled az energiát. Ha tovább folytattad volna, teljesen kiüthetted volna magad, vagy akár meg is halhattál volna. Megfontoltabbnak kell lenned, Harry.
A fiú lesütötte a szemét és idegesen malmozott az ujjaival.
– És meg kell tanítanod a fiamat is, hogy megfontoltabban viselkedjen – tette hozzá a nő.
Harry csodálkozva kapta fel a fejét.
– Malfoyt? – kérdezte, de aztán észbe kapott. – Úgy értem… ő már most is nagyon megfontolt. Ő az egyik leg… legmegfontoltabb ember, akit csak ismerek.
– Nem kedveled őt – jegyezte meg a nő.
– Dehogynem – ellenkezett Harry erőtlenül. – Szerintem ő…
– Egy beképzelt bunkó – szakította félbe Narcissa. – Semmi baj. Néha valóban az.
Rámosolygott Harryre, aki tátott szájjal bámult vissza rá.
– Van még valaki rajtam kívül, aki alig várja, hogy felébredj – folytatta a nő lehalkítva a hangját.
Harry arcán látszott, hogy azonnal rájött, kiről van szó: Hermionéról természetesen. Becsukta a száját, majd egészen vékony vonallá préselte.
– Nem akarom őt látni.
Narcissa ránézett, mire Harry dacosan felszegte az állát, és ebben a pillanatban a nő úgy gondolta, hogy bizonyos értelemben tényleg hasonlít Dracóra. Ha másban nem is, a csökönyösség mindenképpen közös tulajdonságuk.
– Még egy percre sem? – kérdezte.
– Nem.
– Előbb-utóbb úgyis találkoznod kell vele…
– De nem kettesben.
– Szeret téged.
Harryn látszott, hogy szörnyen kényelmetlennek érzi a helyzetet.
– Nem gondolom, hogy... – kezdte, de Narcissa félbeszakította.
– Hát persze, hogy nem. Hogy is tudnál?
Harry zavartan pislogott és úgy érezte magát, mint akit sarokba szorítottak.
– Hogy tudnék mit?
– Gondolkodni. Hogy is tudnál gondolkodni bármi másról, mint hogy milyen szörnyű ez a helyzet, és milyen elmondhatatlanul rossz most mindkettőtöknek?
– Öö… – köszörülte a torkát Harry. – Ez most egy tanács? Csak mert nem igazán hiszem, hogy…
– Nem hiszed, hogy tudom, miről beszélek – fejezte be helyette a mondatot Narcissa határozottan. – Hiszen nem is ismerlek téged. És bizonyos értelemben igazad is van. Nem ismerlek igazán jól, Harry. És felnőtt fejjel szívem szerint azt mondanám neked, hogy még csak tizenhat éves vagy, túl fogod tenni magad Hermionén, úgyhogy lépj tovább, és ne aggódj. De mivel láttalak benneteket együtt, nem tudok mást mondani, mint hogy soha senkit nem láttam még, aki úgy nézett volna valakire, mint ahogy Hermione néz rád. Leszámítva azt, ahogy te nézel őrá. A helyedben ezt nem hagynám elveszni.
Harry, aki ezalatt hol elpirult, hol elsápadt, tágra nyílt szemmel bámulta Narcissát, aki pedig felállt, könnyedén a fiú vállára tette a kezét, és enyhén megszorította.
– Tartsd ezt észben – mondta, azzal kiment a szobából és becsukta az ajtót maga mögött.

*

– De miért pont én? – kérdezte Draco, miközben Fleur kibújt a kabátjából.
A lány megállt a mozdulat közepén és ránézett.
– Miért ne?
– Hát te is tudod, hogy milyen szép vagy. Az égvilágon bárkit megkaphatnál. Ráadásul fiatalabb vagyok nálad. Úgy értem, hogy emellett persze szédítően jóképű, dúsgazdag, elbűvölő, elegáns, okos és minden tekintetben nagyszerű is vagyok… tudod, mit ez már egészen meggyőzően hangzik. Nem csoda, hogy tetszem neked.
– Azért érdekelsz, mert magid vagy – felelte Fleur, azzal elgáncsolta Dracót. A fiú hátratántorodott és a földre zuhant. – És tetszel is nekem – folytatta a lány Draco pillantásától kísérve, de aztán összeráncolta a homlokát. – Viszont kezdesz idegesíteni – letérdelt a fiú mellé, és közben kecsesen eligazgatta maga körül a talárját. – Tudod, hogy mi történik azzal, aki megszeg egy vélának tett szent esküt?
Draco feltámaszkodott a könyökére, ami kissé belesüppedt a nedves földbe, és közben megrázta a fejét, majd így szólt:
– Ha azt hiszed, hogy megfélemlítéssel rá tudsz venni bármire is – kezdte, majd elhallgatott és így folytatta: – nos, akkor nem tévedsz. De – és ezt nem azért mondom, mert nem kedvellek – az iskolában rengeteg magid van még, messze nem én vagyok az egyetlen.
– Mondj egy példát – vágta csípőre a kezét Fleur.
– Hát – töprengett el Draco – mit szólsz Harryhez?
Fleur meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Harry?
– Miért ne? – kérdezte Draco, miközben el sem akarta hinni, hogy ezt mondja. – Úgy értem, nincs vele semmi baj az égvilágon. Igaz, hogy nem érzek késztetést, hogy most rögtön rohanjak megvenni a Harry Potter Úszógatyás Falinaptárt, de ha úgy vesszük, magas, sötét haja és zöld szeme van, az ilyenre pedig buknak a csajok, és… hé, miért fűzöd ki a bakancsomat?
– De hát nem maradhat rajtad – mutatott rá Fleur logikusan, miközben lehúzta Draco lábáról az egyik cipőt. – Nahát, kacsás zoknid van! De aranyos! Egyébként Harry tényleg nagyon jól néz ki. De túlságosan bele van zúgva a barátnőjébe.
– Én szintúgy – jegyezte meg Draco.
– Az nem ugyanaz – rázta meg a fejét a lány.
– Miért nem? – csattant fel Draco ingerülten, miközben a lány a másik cipőjét kezdte el lehúzni.
– Mert ő nem szeret téged viszont – vágta rá Fleur, miközben megszabadította Dracót a másik cipőjétől is.
– Köszönöm a felvilágosítást – felelte a fiú keserűen. – Nincs kedved esetleg fogni egy kést, beledöfni a szívembe és megforgatni néhányszor? Csak mert gyanítom, hogy még van egy két ilyen szadista megjegyzés a tarsolyodban.
Fleur válaszképp a mellkasánál fogva durván a földre nyomta Dracót. Azután lehúzta a talárja csuklyáját, és a fiúra mászott. Ezüstös haja úgy vette körül őket, mint egy ragyogó szálakból szőtt ketrec.
– Nem lenne szabad elkeseredned – bökte oldalba a fiút. – Malfoy vagy. Gazdag és híres, néhány év múlva pedig nagyon jóképű is leszel. Olyan varázserőd van, amiről a legtöbb ember csak álmodik, és vélavér is folyik az ereidben, ami igen szerencsés dolog. Szóval nincs miért elkeseredned.
– Hogy érted azt, hogy néhány év múlva? Én már most is jóképű vagyok! – tiltakozott a fiú felkönyökölve.
Fleur felkacagott, és miután két kezével Draco mellkasára támaszkodott, a fiú bordáin végighullámzott a kacagás.
– Ráadásul fogalmad sincs, miért vagyok elkeseredve – tette hozzá Draco. – Fogalmad sincs.
– Hát akkor mondd el.
Draco pedig, habár ő maga csodálkozott rajta a legjobban, elmondta. Ott kezdte, hogy elszökött és Hermione keresésére indult, folytatta a szerelmi bájitallal, és a történet végére hagyta az aznap délelőtt tett látogatását apjánál. Miután befejezte még valamivel jobban is érezte magát.
– Hát erről lenne szó – fejezte be a mondókáját. – Az apám egy mániákus, én meg valamiféle agyszüleménye vagyok a Sötét Nagyúrnak, és most valószínűleg meg kéne, hogy öljelek, még mielőtt a Minisztériumba szaladnál, de olyan fáradt vagyok, hogy még ahhoz sincs erőm.
– Te nem bántanál engem – jegyezte meg Fleur egy titokzatos mosollyal a szája szögletében. – Hacsak nem én magam kérnélek rá.
– Nagyon optimista vagy. Talán nem hallottad azt a részét a történetnek, hogy gonosz vagyok?
– Jaj, a gonoszság! – legyintett Fleur hetykén. – Ilyesmi nem létezik. – előrehajolt, és az ujjaival elmélyülten cirógatni kezdte Dracót. – A dolgok nem annyira feketék és fehérek, mint amilyennek te beállítod őket.
– Ó, remek! Lecke az erkölcsi relativizmusról, már csak ez hiányzott nekem. Az apám azt mondja, hogy gonosz vagyok, és ebben a témában ő a szakértő, úgyhogy attól tartok, nagyon is van okom aggódni... héhé a normális emberek általában megkérdeznek, mielőtt ilyesmit tennének. Mi a fenét művelsz? Hagyd abba! – ragadta meg a lány kezét. – Egyetlen szót se hallottál abból, amit idáig mondtam neked?
A lány összefonta a karját a mellkasán, és az ajkába harapva bámult le a fiúra, ami egyfajta elgondolkodó vagy inkább bosszankodó arckifejezést kölcsönzött neki. Draco nem tudta eldönteni, melyik a kettő közül. Fleur nagyon csinos volt. Tulajdonképpen a legszebb lány, akit valaha is látott. A szépsége egészen más jellegű volt, mint Hermionéé, akinél a személyiségéből és intelligenciájából eredő belső kisugárzás dominált, és ami minden mozdulatát áthatotta.
Elutasítasz? – kérdezte a lány.
– Én csak – kezdte Draco összehúzott szemekkel, majd elhallgatott. Hirtelen nevetni támadt kedve, de inkább visszafogta magát. – A fenébe is. Nem mondhatnám, hogy túl sok értelme lenne az erkölcseimet védeni. Ha meg akarsz csókolni, hát csókolj meg.
– Oké – felelte Fleur, majd előrehajolt.
A csók először meglehetősen félénk módon Draco szája szélén landolt, mire a fiú átfogta a lány vállait, hogy közelebb húzza magához. Kissé fel is egyenesedett, hogy jobb szögben találkozzanak ajkaik, kezét pedig a lány selyem tapintású hajába temette. Fleur ajka hűvös volt és citromízű, Draco pedig már épp kezdte volna élvezni a helyzetet, amikor is egy mennydörgésszerű robbanás zaja verte fel a tisztás csendjét.
Ijedten elugrott Fleur mellől, aki egyensúlyát vesztve térdre esett.
– Au! – jajdult fel a lány méltatlankodva. – Mi ütött beléd?
Draco azonban elnézett mellette a sárkányt formázó híd irányába, amely a jelenleg kiszáradt tó medre felett ívelt át. A vas korlát egy nagy darabja minden látható ok nélkül leszakadt, és egy összekuszált halomban a sáros földre zuhant. Ez volt az a zaj, amit hallott.
– Mi a…? – szólalt meg egy idő után.
– Oh – sóhajtotta Fleur, amint követte a tekintetét. – Tudod, ez attól van, hogy mindketten magidek vagyunk. Amikor ilyen erős érzelmek jönnek létre köztünk… – folytatta, miközben egy roppant kifejező és roppant franciás gesztust tett a kezével. – Bumm!
– Bumm? – visszhangozta Draco értetlenül. – Azzal, hogy megcsókoltalak, valamiféle romboló lökéshullámot idéztem elő, te pedig csak annyit mondasz erre, hogy bumm?
A lány nevetni kezdett.
– Ebben közrejátszik az is, hogy mindkettőnkben vélavér folyik. Tudod, ez egy rendkívül szokatlan kombináció. Azt hiszem, ki kéne hoznunk belőle a legtöbbet – kacsintott a fiúra. – Nagyon-nagyon szórakoztató lesz.
– Fleur – sóhajtotta Draco bosszúsan. – Amikor én olyan dolgokra gondolok, amelyek engem nagyon-nagyon szórakoztatnak, azok általában nem úgy végződnek, hogy nagyon-nagyon kinyíratom magam. Márpedig szerintem pontosan ez fog történni itt, szóval sajnálom, de továbbra is lógni fogok neked egy szívességgel.
– Nem feltétlenül – mosolygott rá a lány sejtelmesen.
– Ezt hogy érted? – bámult rá Draco.
– Van valami más is – felelte Fleur –, amit adhatnál nekem…

*

Amikor Lupin a könyvtárba lépett, ott találta Ront és Hermionét az asztalnál ülve, fejük búbjáig könyvekbe temetkezve. Hermione kiadta Ronnak a feladatot, hogy rekonstruálja Mardekár Malazár élettörténetét. A fiú vörös üstöke egy halomnyi könyv fölött virított, melyeken olyan címek díszelegtek, mint például Mardekárok az évszázadok sodrában; Gonosz sötét varázslók és az általuk elkövetett gaztettek; Hogyan legyünk gonosz Nagyurak; valamint A legagyafúrtabb tervek – áttekintés, melyet maga Mardekár Malazár írt.
A Hermionét körülvevő könyvek ellenben az alábbi címeket viselték: Ellenátkok – részletes elemzések; Szerelmi bájitalok – Legenda vagy valóság; valamint Expressz bűbáj hatástalanítás: mikor igazán bajban vagy és jól jönne a gyors segítség.
Hermione elnyűtten Ronra sandított.
– Találtál valamit?
– Egy nagy büdös semmit – szólt ki Ron a könyvei mögül –, hacsak nem érdekelnek különösebben a XI. századi véráldozat-szertartások, mert engem nem igazán. És te találtál valamit?
– Semmi hasznosat – válaszolta Hermione, majd Lupin felé fordult, ahogy az ajtó bezárult a férfi mögött. – Hol van Sirius? – kérdezte tőle.
– Nektek is szia – felelte Lupin, mialatt közelebb jött, hogy jobban szemügyre vegye az asztalon lévő könyvhalmazt. – Harryért ment – tette hozzá.
– Elnézést, professzor – mosolyodott el Hermione halványan. – És bocsánat, amiért felforgattuk a könyvtárat – mutatott körbe a kezével a rendetlenség irányába, és közben kis híján levert egy könyvet az asztalról, ám Lupin fél kézzel elkapta.
– Csak óvatosan – mondta. – Ezt a könyvet próbálom éppen lefordítani.
Hermione odapillantott, és hirtelen furcsa kifejezés futott át az arcán.
– Megnézhetem? – kérdezte.
Lupin szó nélkül odaadta neki. A lány kinyitotta, belenézett, majd visszaadta.
– Ha Harry megérkezik – mondta –, mutassa meg neki.
– Mutassam meg Harrynek? – nézett rá Lupin értetlenül.
Ron felhorkant.
– Csak csinálja azt, amit mond – fűzte hozzá. – Amikor Hermione ilyen arcot vág, akkor tud valamit. Úgyhogy jobb, ha nem ellenkezünk.
– Nem vágtam semmilyen arcot – jelentette ki Hermione duzzogva.
– De igen – vágta rá Ron, és ez a felemelő párbeszéd minden bizonnyal folytatódott volna még egy darabig, ha a könyvtárajtó ebben a pillanatban ki nem nyílt volna, méghozzá Sirius és Harry előtt.
Hermione a könyve fölött észrevétlen rápillantott Harryre. El sem hiszem, hogy idáig süllyedtem – gondolta letörve –, lopva pislantok a saját barátomra és reménykedem benne, hogy nem veszi észre. Harry, ahogy Ron is mondta, teljesen egészségesnek, de fáradtnak tűnt, sápadtnak és megviseltnek nézett ki, mintha épp most ébredt volna. Biccentett egyet Hermione, Ron és Lupin felé, majd hátrébb lépett és kibámult az ablakon.
– Sirius – szólalt meg Ron letéve a könyvet, amelyet idáig olvasott. – Mi lett a démonnal?
– Az alagsorban van, mozdulatlanul fekszik az egyik cellában – felelte a férfi. – Őrbűbájok mögé zártuk – tette hozzá, miközben Lupinra pillantott. – Elvileg ez elegendő, hogy ott tartsa, amíg Dumbledore ide nem ér.
– Mit gondolsz, mit akart? – kérdezte Ron.
A férfi helyett azonban Harry válaszolt.
– Malfoy rohadt kardját – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy az kellett neki.
– Miből gondolod? – nézett rá Sirius.
Harry erre vontatottan belekezdett a másik démon korábbi látogatásának történetébe. Miután befejezte, Lupin és Sirius komoran összenézett.
– Én mondtam Dracónak, hogy az a kard veszélyes – jegyezte meg Lupin gondterhelten. – Mondtam neki, hogy az egy megszállt tárgy. Miért érezte úgy, hogy meg kell tartania?
Ron felhorkant.
– Ha azt mondják Malfoynak, hogy valami gonosz, az kábé olyan, mintha azt mondanák Dudleynak, hogy valami cukorból van. Elemi erővel hozza ki belőlük a „meg kell szereznem” érzést. – találkozott a pillantása Hermione szemrehányó tekintetével, amelyet rögtön viszonzott is, majd folytatta: – Te nem láttad őt akkor, amikor Harry figyelmeztette, hogy nem kéne magával vinnie azt a kardot. Ijesztő volt.
Lupin Harryre pillantott.
– Azt mondtad neki, hogy ne vigye magával, és ő… ijesztővé vált? – kérdezte.
Harry úgy nézett ki, mint aki nem szívesen szólal meg.
– Volt benne valami ijesztő – ismerte el. – De leginkább úgy tűnt, hogy az érdekli mennyire erős és hasznos – tette hozzá, majd Lupinhoz fordult. – Gondolja, hogy a démon a kardot akarta?
– Ezt nehéz megmondani – válaszolta a férfi. – A démonok furcsa szerzetek, lételemük, hogy viszályt szítsanak. De csak ritkán támadnak vagy ölnek meg embereket. Sokkal inkább foglalkoznak csalfa alkuk kötésével. Inkább kapzsik, mint veszélyesek.
– Alkuk kötése, nos? – vonta fel a szemöldökét Ron.
– Tessék? – fordult felé Hermione.
Ron dobolni kezdett az ujjaival az asztalon.
– Hát, nem is tudom vajon melyikünkre lenne jellemző, hogy a gonosz erőivel cimborál.
– És mégis mi lett volna az alku tárgya? – csattant fel Hermione ingerülten.
Ron ránézett. Sirius és Lupin szintén, sőt Harry is odapillantott, habár ő gyorsan el is kapta a fejét.
– Például – folytatta Ron hangot adva annak, amire feltehetően mindannyian gondoltak –, te. Sikerült elérnie, hogy beleszeress. Hát nem ezt akarta mindig is?

*

Narcissa miután távozott Harrytől, elhatározta, hogy megkeresi Siriust – szerette volna maga mellett tudni, de úgy vélte, hogy a férfinak épp elég baja van jelen pillanatban. Az egész ház tele van gyerekekkel – gondolta, miközben lefelé indult a lépcsőn. Volt ebben valami finom irónia, hiszen mindig is szeretett volna még gyerekeket Draco születése után, de Lucius ezt is, mint annyi mást, meghiúsította. Az egész ház tele van gyerekekkel – futott át az agyán ismét –, csak az enyém nincs itthon.
Aggódott Dracóért. Nem esett pánikba, hiszen tisztában volt vele, hogy a fia tud magára vigyázni. Mindig is tudott. De azért aggódott. Dracónak megvolt az a szokása, hogy magában kószáljon, ha bántotta valami. És az asszonyt az aggasztotta, ami épp bántottaDracót.
A lépcső aljára érve jobbra fordult, és a dolgozószobán áthaladva egy kisebb helyiségbe ért. Mindig is ez volt az egyik kedvenc szobája – sokkal kisebb volt, mint a kúria legtöbb helyisége, és volt benne egy hatalmas kandalló. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak csupa hétköznapi könyvvel, nem pedig olyan mágikusakkal, amilyenekkel Lucius könyvtára van tele. A szobában jó pár fotelt is elhelyeztek, melyek kissé kopottak voltak már, de annál kényelmesebbek. Narcissa odasétált az egyik könyvespolchoz, leemelt egy halványkék borítású albumot, majd helyet foglalt egy karosszékben a kandalló előtt. Kinyitotta az albumot, de túl sötét volt a szobában, ezért felemelte a pálcáját, és az üres kandalló felé bökött vele.
Incendio! – mormolta.
Az azon nyomban fellobbanó vidám, narancspiros lángok átmelegítették és fényárba vonták a helyiséget. Most már elég világos volt ahhoz, hogy Narcissa meglássa azt is, amit eddig nem, nevezetesen, hogy nincs egyedül a szobában. Ginny Weasley összegömbölyödve aludt a kanapén, fejét a karján nyugtatva. Narcissa újra a pálcájáért nyúlt, hogy lejjebb fojtsa a tüzet, de már elkésett, Ginny felült és álmosan pislogni kezdett, majd amikor észrevette az asszonyt, elpirult.
– Bocsánat – mondta, miközben fölegyenesedett és lesimította a haját. – Nem akartam elaludni a szobájában… Csak olyan kimerült voltam.
– Semmi baj – mosolygott rá Narcissa. – Mindannyian nagyon fáradtak lehettek.
Ginny lehajtotta a fejét, mire a haja az arcába hullott.
– Azon gondolkodtam – kezdte, majd némi szünet után folytatta –, vajon Draco… ö… visszajött már?
– Nem, még nem – felelte a nő figyelmét ismét az albumra fordítva, ami tele volt varázsfényképekkel. Aztán felpillantott Ginnyre. – Éppen néhány régi fényképet nézegetek… szeretnéd látni őket?
Ginny kisöpörte a haját az arcából, és rámosolygott Narcissára.
– Vannak képek Dracóról kicsi korából is?
– Egy halomnyi – felelte a nő.
– Akkor megnézem – vágta rá Ginny lelkesen, és odahúzódott Narcissa mellé.
Narcissa átlapozta a régebbi fényképeket, melyek a roxforti ballagásán készültek.
– Ez itt Sirius? – kérdezte Ginny a háttérben lévő alakokra pillantva.
– Igen, ez valóban ő – bólintott Narcissa. – Tizenhat évesen.
– Nem rossz – jegyezte meg a lány a hozzáértők hangsúlyával.
Luciusról és az esküvőjükről nem voltak képek. Narcissa ígéretéhez híven azonban rengeteg fotót találtak Dracóról. És rögtön be is bizonyosodott, amit Ginny maga is gyanított, hogy Draco elbűvölő kisbaba volt. Harryről is látott már csecsemőkori képeket, és azokról bizony egy igencsak kövér és durcás kisfiú nézett vissza rá. Ami persze ugyanolyan elragadó volt a maga nemében, Draco azonban tényleg fényképezni valóan szép kisfiú volt hatalmas szürkéskék szemekkel és ezüstszőke hajjal, amely sűrű loknikban keretezte az arcát.
– Jujjjj! – kiáltott fel Ginny teljesen elolvadva a látványtól.
– Megkérdezhetem – szólalt meg egy hang az ajtóból –, hogy mit műveltek ti itt ketten?
Draco volt, méghozzá a felnőtt kiadás, és felvont szemöldökkel nézett rájuk. A ruhája át volt ázva, a csizmája és a dzsekije hátulja pedig sáros volt, mintha a földön feküdt volna. Ezüstszőke haja nedvesen szinte fehérnek, vagy inkább színtelennek tűnt. Szemei összeszűkültek, ahogy Ginnyre pillantott, majd vissza az anyjára.
– Szia, drágám – köszöntötte Narcissa bűnbánó arckifejezéssel. – Épp a gyerekkori fényképeidet nézegettük.
– A gyerekkori fényképeimet – visszhangozta Draco színtelen hangon, és megrázta a fejét. – Nos, azt hiszem ennél rosszabb már nem jöhet. De most, ha megbocsátotok, kerítek magamnak némi száraz ruhát.
– Ajaj – sóhajtott fel Narcissa halkan, ahogy a fia hátat fordított és távozott. Azután Ginnyre pillantott. – Gyerünk – bíztatta kedvesen. – Menj utána – mosolygott rá. – Inkább te, mint én.
Ginnynek nem kellett kétszer mondani. Azon nyomban talpra ugrott, kirohant a szobából, és utol is érte Dracót nem messze a lépcsőtől.
– Malfoy – szólt utána. – Várj egy percet!
A fiú megtorpant a lépcső alján, megfordult és rábámult a lányra.
– Mi az? – kérdezte meglehetősen gorombán. – Feküdjek le a földre, hogy újra oldalba tudj rúgni?
Ginny megrázta a fejét.
– Egy kissé le vagy maradva – válaszolta kedvesen, miközben Dracóval együtt elindult a lépcsőn felfelé. Elég különös, hogy így elázott – gondolta Ginny. – Nem is esik annyira odakint. Jó régóta lehetett a szabadban. Már nyitotta a száját, hogy megjegyezze, nem valami okos dolog kiállni az esőre, de villámgyorsan becsukta, ahogy meglátta Draco arckifejezését. – Várj egy percet – mondta, miközben leoldotta a derekára kötött kardigánt, azután felemelte a kezét, és erőteljes mozdulatokkal dörgölni kezdte vele a fiú arcát és haját. Draco bizalmatlan pillantásokat vetett rá, de egyébként zokszó nélkül tűrte Ginny ténykedését. – Merre jártál egyébként? – kérdezte a lány.
– A környéken – válaszolta Draco.
– Nem tűnsz valami vidámnak – jegyezte meg Ginny.
– Nem is vagyok az – felelte a fiú. – Vizes vagyok, fázom, az ingem hátulja tiszta sár, és biztos vagyok benne, hogy egy gonosz szerzet a halálomat kívánja.
Ginny szeme elkerekedett.
– Mire készülsz? – kérdezte.
– Talán meghalok – felelte Draco komolyan. – Hogy utána mi lesz, még nem találtam ki. Talán kipróbálom milyen elporladni egy sírgödörben. Azt hiszem, ennek kell utána következnie.
– Ez nem vicces!
– Szerintem pedig nagyon is az.
– Egyáltalán nem. Akármit is gondolsz, én nem örülnék a halálodnak. – Draco erre felvonta a szemöldökét. – Hermione mesélt nekünk a szerelmi bájitalról – folytatta a lány.
– Hogyhogy? – kérdezett vissza Draco ingerülten, és Ginny elámult a hevességén.
– Harry meghallotta, amikor beszéltünk róla – felelte a lány. – Úgyhogy nem volt más választása.
– Harry – morogta a fiú tenyerét a homlokához nyomva, mintha fejfájás gyötörné. – És a többiek is tudnak róla? Sirius? – kérdezte reménykedve.
– Mindegyikünk. De tudjuk, hogy nem a te hibád…
– És a bátyád mit gondol róla?
Ginny elsápadt.
– Sejtettem – bólintott Draco. – És Harry?
A lány az ajkába harapott.
– Ő nem…
– Nincs túlzottan jó kedvében igaz? – próbált meg Draco mosolyogni, de nem igazán sikerült neki. – Hacsak nem arról van szó, hogy hogyan készítsen ki.
– Ő tényleg nem… – vágott közbe Ginny, de aztán elhallgatott és megrázta a fejét. – Inkább beszélj vele te magad – javasolta. – Azt hiszem, a könyvtárban vannak.
– Oké – egyezett bele Draco, de nem mozdult. – Beszélni fogok.
– Sajnálom, hogy beléd rúgtam – fakadt ki a lány. – Nem tudtam a bájitalról, és azt hittem…
Draco meglepetten pislogott, Ginny pedig a fiú vállain pihenő kezével érezte, hogy az vacog a hidegtől.
– Sajnálod, ami történt? – visszhangozta. – Vagy engem sajnálsz?
Miután Ginny nem válaszolt, lehajtotta a fejét, hogy találkozzon a tekintetük. Ginny erre félénken hátrálni kezdett, de Draco elkapta a bal kezét – azt, amelyikkel nem a kardigánját fogta –, majd felemelte, és végigfuttatta a száját a lány ujjain. A mozdulat olyan gyors volt és olyan könnyed, hogy ha Ginny éppen pislogott volna, nem is látta volna.
– Köszönöm – mondta Draco, majd elengedte a lány kezét, és hátat fordított, hogy elinduljon.
– Mit? – bámult utána Ginny csodálkozva, ahogy elindult a lépcsőn felfelé. – Mit?
De a fiú addigra már hallótávolságon kívül volt.

*

– Draco erre nem lenne képes – jelentette ki Hermione határozottan.
Ron odafordult hozzá.
– Viccelsz? – kérdezett vissza élesen. – Itt most Malfoyról beszélünk. Neki pedig élete legnagyobb álma, hogy valami ilyesmit tegyen. Fogadni merek, hogy valahol most is épp rajtunk röhög az az aljas mocsadék!
– Egyetértek Hermionéval – szólt közbe Sirius. – Draco nem tenne ilyet. Ő ehhez túl büszke. A kikényszerített szerelem nem az ő stílusa.
– Rendes körülmények között talán nem – fűzte hozzá Lupin komoran. – De ahogy neki is mondtam, az a kard egy eleven tárgy, megvan a magához való rosszindulatú esze. Tartós kapcsolat során behálózhatja a birtokló elméjét és személyiségét, rá tudja bírni, hogy olyasmiket műveljen, amiket magától nem tenne. Veszélyt jelent az, akinek a birtokába kerül… saját magára és a körülötte lévő emberekre nézve is.
Hermione megrázta a fejét.
– Most nem csak valami jelentéktelen kis dologról beszélünk – mondta csöndesen. – Draco nem sodorná veszélybe az életünket, ebben biztos vagyok.
– Sajnálom, Herm – nézett rá Ron egész kedvesen. – De mióta bele vagy zúgva a srácba, nem vagy képes objektívan nézni a dolgokat. Nem tehetsz róla, de attól még így van.
Hermione remegett a dühtől, de sértetten elhallgatott.
– Egyébként – folytatta Ron elsötétülő szemekkel –, mi van akkor, ha valamilyen… szerződést kötött Mardekárral? Talán csatlakozott hozzá, felajánlott neki valamit, és cserébe megkapta Hermionét. Hermione soha nem tudná meg. Logikus volna, hogy Malfoynak ilyesmit ajánl Mardekár, hiszen Malfoyt nem tudná pénzzel vagy varázserővel megvesztegetni. Hermione viszont olyasvalami, amit nem tud saját maga megszerezni. Mardekárnak biztosan megvan a maga kis démonserege, úgyhogy kiküldött egyet, hogy tegyen egy otthoni látogatást Malfoynál, de helyette belém és Harrybe botlott…
Hermione kétségbeesetten pillantott Lupin és Sirius komoly arcáról Harryére, aki döbbent arccal hallgatta Ront.
– Harry – szólalt meg a lány. Hangja hallatán a fiú összerezzent, majd felé fordult. – Te nem hiszed ezt el, ugye?
– Nem tudom – felelte Harry tétován. – Nem tudom, hogy mit higgyek…
– Talán engem kéne megkérdezned – hangzott egy komoly, hűvös hang az ajtóból. – Vagy talán nem akarod hallani az aljas mocsadék verzióját?
Draco volt az.
Az ajtóban állt, és lazán az ajtófélfának támaszkodott. Hermione azonban a fiú vállainak görnyedt tartásából meg tudta állapítani, hogy Draco jelen pillanatban igencsak feszült.
Harry leeresztette a karját és ránézett a fiúra.
– Mióta állsz ott, Malfoy?
– Elég régóta – vetette oda Draco. – Meglehet, hogy egy nyamvadt semmirekellő vagyok, de meg kell hagyni, hogy remekül tudok időzíteni..
– Draco – szólalt meg Hermione, miközben elindult felé, Ron azonban elkapta a karját.
– Hagyjuk, hadd mondja el a saját verzióját – fogta vissza a lányt.
A helyiségben tartózkodók egy emberként fordultak a szőke fiú felé. Draco pedig nem mozdult, még az arckifejezése sem változott, ezüstszürke szemei azonban dühös szikrákat szórtak.
– Nincs mit mondanom – morogta. – Kivéve, hogy ha azt hiszitek, hogy eladtam a lelkemet ezért cserébe, akkor még szegényebb a képzelőerőtök, mint amennyire azt feltételeztem volna rólatok.
– Már ahhoz is igénybe kell vennünk a képzelőerőnket, hogy neked lelket tulajdonítsunk – mondta Ron.
Egy pillanatig úgy tűnt Draco nevetésben tör ki, de végül csak annyit mondott:
– Nem tudsz te semmit se.
– Draco – hallatszott Sirius feszült hangja. – El kell mondanod, hogy mi folyik itt. Harry beszámolt néhány nagyon nyugtalanító dologról, és tudnunk kell, hogy...
– Nem vagy az apám – szakította Draco félbe jegesen Siriust. – Nem kell neked semmiről sem beszámolnom. Mit akartok hallani? Hogy nem vagyok veszélyes? Hát erre nem esküdnék meg. Különösen, hogy...
– Senki sem gondolja, hogy eladtad a lelked – szólt közbe Lupin miközben megkerülte az asztalt és közelebb lépett Dracóhoz, de csak óvatosan, mintha egy időzített bombához közelítene. – Ne dramatizáld túl a helyzetet. Aggódunk érted, nem pedig...
– Pofa be, vérfarkas – folytatta Draco hűvösen. – És ne gyere a közelembe.
Hermione elkeseredve vette tudomásul, hogy milyen mérges Draco. Nem egészen értette, hogy miért, de nem ez volt az első alkalom, amikor Dracót ilyen helyzetben látta, mikor a fiú úgy érezte, meg kell, hogy védje magát. Megpróbált szemkontaktust létesíteni vele, de a fiú nem feléje hanem Harry irányába nézett. Harry pedig Dracót nézte, furcsán üres tekintettel, aminek jelentése Hermione számára rejtély maradt.
– Malfoy – szólalt meg végül Harry. – Ha tényleg minden rendben van veled – akkor add ide a kardot – nyújtotta ki a kezét. – Add nekem.
Draco hátrálni kezdett.
– Menj a fenébe, Potter – és úgy tűnt kiviharzik a szobából. Lupin azonban, aki – ha szükséges volt, nagyon, nagyon fürge tudott lenni, elállta az útját.
– Nem mész sehová sem – nyújtotta ki a karját, hogy elkapja Dracót.
Draco, Lupin szorításából próbálva kiszabadulni, jobbra-balra forgolódott, majdnem összeütközve Lupinnal.
Egyszer csak Lupin kiáltását lehetett hallani, majd dülöngélve a padlóra zuhant.
Draco elhátrált a fekvő testtől, halálsápadtan, a karját tapogatva, szemei elkerekedtek és arcán a csodálkozás, a rémület vagy éppen a bűntudat – nehéz volt eldönteni melyik – jeleit lehetett felfedezni.
– Malfoy! – kiáltott fel Harry.
Draco pedig megfordult, kirohant a szobából, még csak az ajtót sem csapta be maga után.
Sirius rögvest Lupin mellé vetette magát és eszelősen Ronra, Hermionéra és Harryre kiáltott:
– Menjetek utána!
Nem kellett kétszer mondania. Kirontottak a könyvtárból és lázas rohanásba kezdtek. A folyosó, addigra már üres volt.
Harry gyorsan felmérte a helyzetet.
– Szétválunk. Gyerünk, ti is! – mondta és elviharzott a folyosón jobbra. Hermione és Ron balra indultak, de az első elágazásnál szétváltak. Ron leszaladta lépcsőn, míg Hermione a jobb oldali utat választotta, majd egyszer csak megtorpant.
– Mit csinálok? Nem lehetek ilyen idióta! – kiáltott fel, majd az epiciklikus amulett után nyúlt, ami a nyakában lógott.

*


– Hagyjál Sirius! Jól vagyok – mondta Lupin ingerülten, és próbálta lerázni magáról a barátja segítő kezét, hogy fel tudjon ülni. Nekitámaszkodott a könyvespolcnak és jobb karját védelmezőn a mellkasa előtt tartotta. – Jól vagyok! – ismételte.
– Mi történt? Mit tett veled? – faggatta Sirius.
Lupin szeme elkerekedett.
– Draco? Hiszen nem csinált semmit se.
– Hát pedig nagyon úgy tűnt. Te megragadtad, aztán kiáltottál egyet és a földre rogytál. – Megütött? Olyan volt, mintha meg sem mozdult volna.
– Nem, nem ütött meg, hozzám sem ért. – mondta Lupin. – Ott a ludas.
Egy tárgyra mutatott, mely nem messze feküdt a padlón, tompa ezüstös csillogást árasztva magából.
– Valószínűleg a zsebében volt. – találgatott Lupin.
Sirius gyanakodva méregette a tárgyat.
– Mégis mi ez? Veszélyes?
– Rád nem – válaszolta Lupin. – Nyugodtan menj, és vedd fel.
Sirius, nem túl magabiztosan, felvette a csillogó tárgyat és a fényhez tartotta. Az az ezüstdarab volt, amit Mardekár Draco arcába vágott, és zsupszkulcsként működött, bár erről természetesen Siriusnak fogalma sem volt. Megvizsgálta a tárgy furcsa alakját, a meggörbült X-et, amely egy keresztre emlékeztette.
Visszament Lupinhoz, aki még mindig a padlón ült és a karját fájlalta. Sirius letérdelt melléje, és felé nyújtotta az ékszert, de Lupin tagadólag rázta a fejét.
– Nem érinthetem meg – mondta.
– Miért nem?
– Ez egy likanté – válaszolta Lupin. – Ősi varázslat. Védelem vérfarkasok ellen.
– Én feszületnek néztem – tűnődött Sirius. – A feszület téged nem bánt, ugye?
– Vérfarkas vagyok, nem pedig vámpír. – mordult fel Lupin sértődötten. – Ez egy likanté. Nem pedig feszület. Két teljesen különböző dolog. Ez igazán ősi varázslat.
– Furcsa az alakja – vizsgálgatta tovább a tárgyat Sirius.
– Nem igazán – mosolyodott el Lupin. – Tegyük fel, hogy az erdőben sétálsz az éjszaka kellős közepén. Egyedül. Sehol senki a közelben, és nincs nálad pálca. Ekkor hirtelen egy farkas ugrik elő a sötétségből és rád támad, egyenesen a torkodnak. Mit teszel?
Sirius gondolkodás nélkül felemelte a karját – egyiket a torka elé, a másikat az arca elé helyezve védekezőn. A karok így egy meggörbült X-et alkottak.
– Pontosan – nyugtázta Lupin. – Likanté. Ősi varázslat. Ahogy mondtam.
Sirius csodálkozva eresztette le a karját.
– A kérdés már csak az – tűnődött Lupin. – Hogy honnan szerezte Draco? Néhány évszázaddal ezelőtt még elég elterjedtek voltak, amikor a vérfarkasok sok problémát okoztak, de ma már...
Hirtelen kicsapódott a könyvtár ajtaja. Sirius felpattant és megpördült, remélve, hogy Harryt, Hermionét, Ront és a megtalált Dracót látja majd maga előtt. Az ajtóban azonban Narcissa állt.
A nő falfehér volt.
– Sirius – kezdte bizonytalanul.
Két levelet tartott a kezében. Az egyik, mely zöld és ezüst szalaggal volt átkötve nyilvánvalóan Piton válaszát rejtette. A másikat, melyet Narcissa már kinyitott, remegve tartotta a kezében. Sirius látta, hogy valami hivatalos levélről van szó, és fekete csíkok keretezik.
– Sirius – mondta újra. – Dumbledore-ról van szó. Ő és Caramel éppen idetartottak, amikor megtámadták őket. Ó, Sirius, annyira sajnálom...

*


Draco leszaladt egy eldugott kis lépcsőn, amelyet a többiek szinte biztos volt benne, hogy nem ismernek. A lépcső a kertbe vezetett, mikor kiért a szabadba a kapuhoz rohant, oda, ahol a seprűjét hagyta. Már majdnem elérte, most már nem futott, csak gyorsan lépdelt, amikor lépések zaját hallotta a háta mögül.
Harry – gondolta. Nem tudta miért, de mégis biztos volt benne, hogy Harry az. Végülis annak lenne értelme, hogy Harry jön utána, nem? Harry tudta, hogy...
Draco lelassította lépteit.
– Ahogy mondtad, Potter – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Eltűnök innen. Nincs értelme, hogy velem gyere.
Szavait csönd követte, majd hallotta, hogy egy hang azt mondja:
– Draco. Én vagyok az.
Draco megfordult és meglátta Hermionét. A lányt nézve valami olyasmit érzett, amit nem gondolta, hogy valaha is érezni fog Hermionéra tekintve.
Csalódottságot.
Úgy gondolta, hogy Harry fog utána jönni.
De nem így lett.
A jeges fájdalom éles tűként szúródott a mellkasába és hangja keményen csengett mikor megszólalt.
– Nem kellett volna utánam jönnöd.
– Hová indulsz? – faggatta Hermione. – Mit hiszel, hová menekülhetsz innen?
– Egyelőre csak arra koncentráltam, hogy „minél messzebb tőled”, és úgy gondoltam a többit majd kitalálom később.
– És még a griffendéleseket szapulod, hogy nem szoktak terveket szőni. – Hermione csípőre tette a kezét és szemrehányóan nézett Dracóra. – Nem mehetsz el. Ez az otthonod, ide tartozol. Hol máshol találnál embereket, akik segíthetnének neked?
– Talán nincs is szükségem segítségre – válaszolta, bár érezte, hogy ez nagyon gyerekesen hangzott, de képtelen volt visszafogni magát.
– Talán épp ez mutatja, hogy igenis szükséged van rá – felelte a lány.
– És persze te teljesen elfogulatlanul állsz a kérdéshez, hogy megyek-e vagy maradok, igaz?
– Istenem, pontosan úgy beszélsz, mint Ron – fakadt ki inkább meglepve, mint vádlóan. – Persze, hogy nem tudok objektíven állni a helyzethez. De akkor is ez lenne a véleményem, ha nem lennék beléd szerelmes.
– Nem vagy belém szerelmes – vágott vissza a fiú. – Ez csak egy varázslat. Egy varázslat, amely elhiteti veled, hogy törődsz velem. Pedig nem is.
Hermione úgy nézett ki, mintha Draco épp pofon vágta volna.
– Ne mondd ezt. Még mindig a barátod vagyok.
– Ezért rohantál utánam? Barátságból?
– Nem én vagyok az egyetlen, aki utánad rohant! – emelte fel a hangját a lány. – Mindenki érted aggódik...
– És akkor mégis hol vannak?
– Téged keresnek! – kiabálta Hermione. – De nem tudják, hogy hova tűntél, te idióta. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudtalak találni, ez miatt... – húzta elő az epiciklikus amulettet a láncánál fogva. – Mindig tudom, hogy merre jársz. Ez így van és kész, nincsen választásunk – se nekem, se neked.
– Miért is lenne meg az lehetőséged a választásra? – ordította Draco. – Hiszen nekem sincsen! Nem dönthetek a családommal, az életemmel vagy a sorsommal kapcsolatban, ha egyáltalán van olyanom. Arról sem dönthetek magam, hogy szeretlek-e téged vagy sem, már-már meggyőződésem, hogy azért születtél e földre, hogy engem gyötörj. Tudom, hogy nem én vagyok a világ legkedvesebb embere, de basszus, mi a fenét tettem az eddigi életem során, amivel ezt érdemeltem ki? Lehet, hogy elgázoltam egy tucat apácát egy lopott kocsival úton az iskolába, hogy drogokat adjak el a kölyköknek, csak nem emlékszem rá.
Hermione bizonytalanul sóhajtott.
– Ha rájövök, hogy hogyan hatástalanítsam ezt a bűbájt, ha van módja, hogy eltűntessünk vagy megváltoztassunk szerelmet, akarod, hogy rajtad is alkalmazzam? És akkor nem lennél...
– És akkor nem lennék többé szerelmes beléd? – nézett rá teljesen megrökönyödve Draco. – Istenem, ennél hülyébb ötletet még nem hallottam. Ez... ez nem is te vagy. Te nem ilyen vagy. Ez a bűbáj megváltoztat téged.
Draco nevetni kezdett, de nem jókedvében.
– Ez elég ironikus, nem? Az az éned, akit én szeretek Harryt szereti. Ez az éned, ez, akit én nem is ismerek... – Hermionéra pillantott, és valami a lány arckifejezésében meglágyította a szavait. – Mindegy. Nem a te hibád.
– Csak azt gondoltam...
– Felejtsd el! – mondta Draco, majd odasétált a lányhoz és a vállaira tette a kezét. Hermione megharapta az ajkát. Tisztában volt vele, ha Draco megcsókolja, akkor vissza fogja csókolni. Mindig is büszke volt az önuralmára – a bájital előtt. Az önuralom teljes hiánya ijesztőbb volt számára, mintha elvesztette volna a szeme világát vagy a hallását. Gyűlölte ezt az egész helyzetet. És tudta, valahol a bűbáj-gerjesztette szerelem mögött, tudta, hogy Dracót is kezdi meggyűlölni, amiért ilyen hatalma van felette.
Draco közelebb húzta magához és átölelte, de nem próbálta megcsókolni. Csak szorosan magához ölelte, arcát a lány hajába temette és kezét ökölbe szorítva a hátánál tartotta. Igazság szerint nagyon ügyetlen ölelés volt ez a részéről, az első ügyetlen dolog, amit valaha is látott Dracótól. Olyan volt, mintha ez lett volna az első alkalom, hogy valakit megölel. Talán az is volt.
Abban a pillanatban, hogy Hermione felemelte saját kezét – hogy átkarolja vagy ellökje abban nem volt biztos –, Draco karja megmerevedett és eltaszította magától a lányt. Hermione egyszer csak éles fájdalmat érzett a nyaka hátsó részén, majd valami arany csillogás kapta el a tekintetét, ahogy Draco ellépett tőle – és látta, hogy az epiciklikus amulett ott fénylik Draco kezében. Letépte a nyakában lógó láncról.
– Most már nem tudsz megtalálni – mondta Draco.
– Te idióta – fakadt ki Hermione és rávetette magát a fiúra, elkapta az ingujját és erősen belekapaszkodott, majd kiabálni kezdett: – Harry, Ron! Itt vagyunk! Harry! Valaki!
– Hermione, maradj csendben! – kérlelte Draco és közben megpróbált kiszabadulni a lány szorításából. Hermione azonban nagyon elszánt volt. – Eressz el!
– Nem! – mondta.
– Akkor nagyon sajnálom – mondta, majd felemelte a kezét, melyben még mindig ott volt az epiciklikus amulett és Hermionéra mutatott vele. – Tényleg sajnálom – ismételte. – Stupor!
Hermione eszméletlenül rogyott a fűbe, anélkül, hogy ideje lett volna meglepődni. Draco oda akart menni az eszméletlen lányhoz, megnézni, hogy jól van-e, ám ekkor szaladó lábak zaja ütötte meg a fülét, és ahogy felnézett Ginnyt látta maga előtt az ösvényen, zavartan pislogva, hol rá, hol Hermionéra nézve.
– Te elkábítottad Hermionét? – kérdezte teljesen ledöbbenve. – Draco, mi a fenéért...?
– Nem volt más választásom – felelte kurtán miközben hátrálni kezdett a falhoz, közelítve a seprűjéhez. További lábdobogás zaja hallatszott a közelből. Harry és Ron lesz az – gondolta Draco komoran, miközben keze a Tűzvillám nyelére fonódott. Felszállt rá és visszapillantott Ginnyre, aki Hermione mellett állt a harmatos fűben.
– Amikor felébred... – kezdte Draco, de érezte, hogy a hangja elcsuklik. Ginny arckifejezése a félhomályban értelmezhetetlen volt. – Mindegy, felejtsd el. Először életemben – nincs mit mondanom – fejezte be a mondandóját.
Ezután elrugaszkodott a földtől, előrehajolt, hogy biztos legyen a fogása a Tűzvillámon, majd felszállt és eltűnt az éjszakai égen.

*


Épp elég fény volt a cellában, hogy Lucius Malfoy lássa a kört, amelyet a kövezetre festett a saját vérével. Mivel természetesen nem hordhatott magával pálcát, az egyik csuklóján futó vénát kellett átharapnia a fogával, hogy hozzájusson a megfelelő mennyiséghez. Ez semmi volt ahhoz képest, amikre már rákényszerült élete során.
Óvatosan mozogva, elfoglalta a helyét a kör közepén, szépen elrendezve maga körül a talárját. Kinyújtotta a kezét maga elé, baljában a fia epiciklikus amulettje tompán, aranylóan fénylett a gyengén megvilágított cellában.
– Vocatio – suttogta, majd elgondolkozott. Emlékszik-e még egyáltalán, hogy hogyan kell ezt csinálni? Persze. Persze, hogy emlékszik. – Vocatio – ismételte újra és a hívó bűbáj szavai ezúttal már könnyebben jöttek a szájára. – Mester, van valamim a számodra...

 

Referenciák:
1) – Talán közrejátszik az, hogy a Roxfortban kíméletlen gyötrelmeket kellett kiállnia miattad... hét éven keresztül.
– Ismeretlen
2)  Ha azt hiszed, hogy megfélemlítéssel rá tudsz venni bármire – kezdte, majd elhallgatott és így folytatta:  nos, akkor nem tévedsz.
– Buffy.
3) – Meglehet, hogy egy nyamvadt semmirekellő vagyok, de meg kell hagyni, hogy remekül tudok időzíteni.
– Buffy
4) Likanté: az ötlet, Tanith Lee: Licanthia című könyvéből származik, melyben a „likanté”-k szimbólumok a hóba rajzolva, hogy távol tartsák a vérfarkasokat. Innen jön a görbült X forma.

 

(Fordította: Severyn Snape)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 7. fejezet