Draco Sinister

(Cassandra Claire)

VII.

Könnyű alászállni

 

– Enervate – suttogta Ginny, és Hermione kinyitotta a szemét. Egy pillanatig kábultan bámult maga elé, a szemében visszatükröződött a hold és a csillagok fénye, aztán felült és elkapta Ginny karját. A lány a meglepetéstől majdnem elvesztette az egyensúlyát, de azért viszonozta az ölelést. – Nincs semmi baj, minden rendben – mondta együttérzően.
Hermione továbbra is erősen magához szorította a lányt, és Ginny most már tisztán látta, hogy a szokatlan csillogást Hermione szemében könnyek és nem az éjszakai ég adják.
– Elment? – kérdezte Hermione.
– El – felelte Ginny.
Hermione elengedte Ginny karját. Különböző érzelmek cikáztak át az arcán egymás után; remény, fájdalom, sóvárgás, zavarodottság és hála.
– Örülök, hogy elment – jelentette ki határozottan.
– Rendben – állt fel Ginny, majd a kezét Hermione felé nyújtotta. – Gyerünk, kelj fel!
– Oké – válaszolta a lány szipogva. Megfogta a felé nyújtott kezet és hagyta, hogy Ginny felsegítse.
– Mondott valamit? Találkoztál vele mielőtt elment? – faggatózott Hermione.
Ginny felsóhajtott.
– Nem igazán…
– Nem baj – vágta rá a lány. – Jobb is, ha nem tudom.
Ginnyt annyira bosszantotta Hermione – aki úgy tűnt mindjárt könnyekben tör ki –, hogy legszívesebben jól leteremtette volna a lányt, de végül leküzdte a késztetést. Szokatlan volt a helyzet. Talán azért, mert idősebb volt, de Hermione mindig is sokkal összeszedettebb és fegyelmezettebb volt Ginnynél, és a lány ezeket a tulajdonságait mindig is irigyelte.
Most azonban, hogy Hermione régi önmagának árnyéka volt csupán, Ginny már nem irigységet érzett, hanem sokkal inkább kétségbeesést: vajon visszakapják-e valaha is a régi Hermionét?
A régi Hermione tudta volna, mit kell tenni. Ez az új Hermione azonban csak a földön akart üldögélni és Draco után sopánkodni. Ginny tartott tőle, hogy ha Hermione még egyszer kiejti a száján Draco nevét, akkor odamegy hozzá és addig fogja rázni, amíg minden egyes hajszála az égnek nem mered.
Hermione már a talpán állt, amikor Harry és Ron áttörte magát a bozótoson. Mindketten ziháltak, és tele volt a hajuk és a ruhájuk levelekkel meg letört gallyakkal. Ron szólalt meg elsőnek:
– Hermione, jól vagy? Hallottuk, hogy kiabálsz és... – szólalt meg elsőként Ron.
– Jól vagyok – szakította félbe a lány, miközben feléjük fordult. – Jól vagyok.
Ginny látta, hogy Harry arcáról elszáll az aggodalom és megkönnyebbül, aztán a megkönnyebbülés helyét pedig valami furcsán nyugodt arckifejezés veszi át. Hermionéra pillantott, és látta, hogy az nem figyeli Harryt, így lemaradt a fiú érzelmeinek eme közjátékáról. Aztán tekintete visszavándorolt Harryre. Draco miért nem néz sohasem úgy rám, ahogy Harry néz Hermionéra? – jutott eszébe hirtelen. – Ez egyszerűen nem fair.
– Hol van Malfoy? – érdeklődött Ron.
– Elment – válaszolta Hermione halkan. – Elrepült.
Ron szitkozódott és belerúgott egy farakásba.
Harry rosszallóan rázta a fejét:
– Hogy hagyhattad, csak úgy elmenni – mondta és bár nem nézett Hermionéra, egyértelmű volt, hogy szavait neki szánja.
A lány arca elsötétült.
– Nem hagytam „csak úgy” elmenni. Elkábított.
– Az eredmény ugyanaz, elment, nem igaz? – folytatta Harry szemrehányóan.
Hermione viszonozta a szemrehányó pillantást. Ron kettejük közt járatta pillantását, és közben lemondóan forgatta a szemeit.
– Ez az, kezdjünk el egymásra ujjal mutogatni, hogy kinek a hibája, hogy Malfoy lelépett, azzal biztos, hogy előrébb jutunk. Egyébként is várható volt, hogy ez fog történni, hiszen egész álló nap ezzel próbálkozott.
– Egy pillanat! – fordult Hermionéhoz Ginny. – Az amulett – a segítségével megtalálhatjuk Dracót!
Hermione tagadólag megrázta a fejét.
– Magával vitte az amulettet.
– Magával vitte?! – visszhangozta Ron hitetlenkedve. – Miért? Miért lenne olyan idióta, hogy magával vigye?
– Szerintem nyilvánvaló – mondta Harry. – Nem akarja, hogy megtaláljuk.
Ginny érezte, hogy összeszorul a szíve.
– Muszáj megtalálnunk – közölte remegő hangon. – Bajban van.
– Azt hiszem összekeversz két dolgot: ha valaki bajban van, vagy ha valaki maga a baj – szólt közbe Ron.
Harry kétségbeesettnek tűnt.
– Az lesz a legjobb, ha beszélünk Siriusszal.
A könyvtárba érve azonban már nem találták ott Lupint és Siriust. Narcissa ült az asztal mögött és nagyon feszültnek és gondterheltnek tűnt. Elmesélte nekik, hogy mi történt Dumbledore-ral és Caramellel miközben a kúriába tartottak. A Minisztérium hivatalos jelentése dementorokat sejt a támadás mögött, de ennél több információval nem tudtak szolgálni. Caramell meghalt, Dumbledore állapota pedig válságos. A Minisztérium azt is írta, hogy mielőtt Dumbledore elveszítette az eszméletét, Siriusszal akart beszélni.
– A Szent Mungóba hoppanáltak – mondta Narcissa, miközben úgy tűnt szomorúságát próbálja palástolni. Aztán tekintetét Harryről Hermionéra emelte és nagyon halkan megkérdezte:
– Hol van Draco?
Kérdését csend követte, majd Harry volt az, aki végül megszólalt:
-– Elment. Nagyon sajnálom. Megpróbáltuk...
A mondatot nem fejezte be, hanem lehajtotta a fejét, talán, hogy elrejtse arckifejezését, de Ginny így is látta, hogy mennyire elkeseredett. – Nagyon sajnálom – ismételte Harry.
Narcissa az ajkába harapott és elsápadt.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha értesítem Siriust – mondta, majd felállt és a kandallóhoz sietett. Elővett a zsebéből egy maroknyi port és a lángokba szórta, s a tűz erre lila színbe váltott. Ginny hallotta, amint a Szent Mungó vonalát kéri. Harry eközben karjait maga előtt összefonva állt és egyszerre tűnt mérgesnek és elkeseredettnek. Ron zavartan megveregette a vállát.
– Sirius ki fog akadni – mondta Harry komoran.
– Gondolod Dracónak nem lesz baja? – kérdezte Ginny, és ő is megveregette Harry vállát.
A fiú felnézett, és Ginny látta rajta, hogy egy mosolyt próbál az arcára erőltetni.
– Nem tudom, Gin.
Úgy tűnt még akar valamit mondani, de aztán valami elterelte a figyelmét. Ginny követte a tekintetét és vibráló csillámlást látott az északi falon, amint Anton, a Malfoy család egyik házi szelleme a szobába érkezett. Narcissa felé tartott és mire odaért a nő elé, elvesztette áttetszőségét és szinte egy hús-vér szolga benyomását keltette.
– Asszonyom – szólt. – Vendégek érkeztek.
Narcissa távolabb húzódott a tűztől és meglepetten nézett Antonra.
– Kik azok? – kérdezte.
Anton megköszörülte a torkát és így válaszolt:
– Molly és Arthur Weasley.
Ron és Ginny ijedten néztek egymásra.
– Apa és anya?! – nyögte Ron. – El is felejtettem, hogy jönnek.



Charlie Weasley épp sárkányokról álmodott, mikor hirtelen felébredt és valami aggodalomhoz hasonló rossz érzés fogta el. Hogy ez az aggodalom miben gyökerezett, azt nem tudta volna megmondani. Nem valami konkrét dolog miatt aggódott, de valami akkor sem hagyta nyugodni. Valami ott motoszkált az elméje mélyén, és tudta, hogy addig nem fog tudni pihenni, amíg rá nem jön, mi az.
– Francba – szitkozódott, majd lecsúsztatta a lábát a földre és a ruhákért nyúlt, amiket másnapra készített ki (régi szokása volt ez, amit még az anyja nevelt belé, aki szeretett mindent idejébe előkészíteni), és sietve magára kapkodta őket. Aztán felkapta a pálcáját az éjjeliszekrényéről és „Lumos”-t motyogva kiment a sátorból.
A táborban csend és sötétség uralkodott e kései órában. Charlie pálcája fényét követve elhaladt a sátrak mellett és a sárkánykarámhoz ért, miközben a kellemetlen érzés csak nem akart múlni. Itt is csend honolt, a sárkányok állva, szemüket lehunyva, fejüket egymásnak döntve szunyókáltak, ahogy szoktak. Ám nem mindegyik aludt. Charlie észrevette, hogy a karám közepe sötétség és csönd helyett, halovány fényben úszik, s e gyenge fény tükröződik a ketrec közepén álló nyolc vagy kilenc éber sárkány szemében. Charlie olyan közel merészkedett, amennyire csak a védőbűbájok engedték és feszülten figyelt. A bágyadt derengésen keresztül belátott a bekerített részre... és megállt benne az ütő.
Valaki van odabent.
Kiszáradt szájjal, Charlie előkotorta a pálcáját és idegesen kántálni kezdte a varázsigéket, amelyek segítségével utat nyithatott magának a védőbűbájok falán és bejuthatott a karám belsejébe.
– Alohomora… Pariei transe…
Miután megnyílt előtte az út bevetette magát a résen. A szája mintha pamuttal lett volna kibélelve belülről, olyan száraz volt. Teljes mértékben szabályellenes volt és persze a józan észnek is ellentmondott az, hogy valaki egyedül, védelem nélkül bemásszon a sárkányok közé. A sárkányokat nem lehet megszelídíteni, ezek alattomos és veszélyes lények, akik az első adandó alkalommal rátámadnának akár arra a varázslóra is, aki eteti őket.
Magában védelmi varázsigéket mormolva Charlie a karám közepe felé araszolt és megpróbált olyan nyugodt maradni, amennyire az idegessége és a rettegése engedte. Most már jobban látta a behatolót, a körvonalai már élesek voltak, a karja, a lába, a fakó, ezüstszőke haja…
Draco volt az.
Charlie-nak a szájára kellett tapasztania a kezét, hogy ne kezdje el Draco nevét kiabálni.
Mi a fenét csinál ez, meg akarja ölni magát?! – gondolta.
Megdöbbenése ellenére Charlie tovább lépegetett, egyre közelebb került a karám közepéhez és egyben Dracóhoz is. Charlie most már tisztán látta alakját a hold ezüst sugaraiban. Úgy tűnt, mozdulatlanul áll a sárkányok alkotta kör közepén. A sárkányok eleven szoborként meredtek föléje, pikkelyeiken visszatükröződött a csillagok fénye. Draco zsebre tett kézzel hintázott a lábfején, a fejét hátracsapta, és úgy bámult fel a hatalmas teremtményekre, mintha nem is sárkányok lennének, csak holmi érdekes sziklaalakzatok.
Charlie lélegzetvisszafojtva lépett be a sárkányok alkotta körbe, és hajolt oda Dracóhoz. A kezét a vállára tette, nehogy a fiú felkiáltson ijedtében.
Draco azonban nem rezzent össze, meg se lepődött, csak közömbösen odafordult Charlie-hoz.
– Üdv, Charlie – szólította meg teljesen hétköznapi hangon.
– Üdv.
Charlie megragadta Dracót, majd erős, nehéz fizikai munkához szokott karjával magához húzta a fiút, és a törzsénél fogva kifelé tolta a sárkányok alkotta körből. Meglepetésére Draco szinte egyáltalán nem ellenkezett, a sárkányokat pedig úgy tűnt, nem különösebben érdekli a mozgolódás. Elérték a nyílást, amelyet Charlie nyitott a védőbűbájokon. Charlie átbújt rajta és magával vonszolta Dracót is. Ahogy kiértek, Charlie eleresztette a fiút és minden erejével nekilökte a legközelebbi fának.
Draco feje olyan erővel ütődött neki a fatörzsnek, hogy az biztos fájt neki, ennek ellenére az arckifejezése egyáltalán nem változott, csak a bal kezével a torkához kapott.
– Hé, Charlie – szólt nyugodtan.
– Hé, Charlie?! Mi a ménkűt keresel te itt, Draco? Vagy inkább, mi a fenét csináltál odabent?!
– Látni akartam a sárkányokat – válaszolta a fiú olyan hangsúllyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Csak még egyszer látni akartam őket.
– Látni akartad a sárkányokat? Az Isten szerelmére, nem tudtál volna valami jobb kifogást találni? Ha látni akartad a sárkányokat, miért nem maradtál a rohadt védőfalon kívül és nézted őket onnan?!
– Engem nem bántottak volna – mondta, továbbra is hátborzongatóan nyugodtan, aztán elvigyorodott. – De lehet, téged igen.
– Nem bántottak volna téged? Te csak egy két lábon járó uzsonnás doboz vagy nekik, ostoba kölyök! Egy sétafikáló szendvics, érted?! Esküszöm, ha nem most ébredtem volna, a szuszt is kiverném belőled, szerencséd, hogy túl fáradt vagyok hozzá.
Draco arca angyali mosolyra húzódott.
– Úgy néztek ki, mint akik bántani akarnak?
Charlie nem válaszolt, nem igazán akaródzott neki válaszolni. Inkább jól megnézte a fiút. Draco most valahogy másnak tűnt. A külseje persze nem változott, de volt valami benne… Egyfajta derengés fogta körül. Olyan volt, mintha egy lámpás égne a mellkasában és a fénye átvilágítana a bőrén. Körülötte a levegő mintha elektromosságtól vibrált volna.
– Draco? – szólt Charlie, egyre növekvő aggodalommal a hangjában. – Jól érzed magad?
Draco arcán még mindig ott volt az a mosoly.
Remekül vagyok – válaszolta. Kivette a kezeit a zsebéből, és úgy nézett rájuk, mintha furcsa idegen tárgyak lennének. – Úgy érzem, bármire képes lennék. Bármire! Furcsán nézek ki?
– Nem – vágta rá Charlie határozottan. – Fáradtnak tűnsz, igen ez az, tefáradt vagy. Teljesen kikészítetted magad. Mondd csak, mikor aludtál utoljára?
– Hogy mikor aludtam utoljára? – morfondírozott Draco és látszott, hogy a kérdés nyugtalanítja. – Úgy érted, hogy mikor aludtam át egy éjszakát? Hát ilyen már réges rég nem volt… talán, két hete.
Charlie felsóhajtott.
– Csak egy kis alvás kell neked, fiú. Alhatsz a sátramban, a kanapén. Kapsz takarót, aztán majd reggel küldünk Siriusnak egy baglyot, hogy…
– Nem – vágott közbe Draco élesen és az arcáról eltűnt a mosoly.
– Mit nem?
– Nem akarok a kanapédon aludni. Az alvás az utolsó dolog, amire most szükségem van. Nem akarok álmokat, képtelen lennék… nem bírnék elviselni még egyet.
– Még egy mit? – kérdezte Charlie zavartan.
– Még egy álmot. Te ezt nem értheted.
Draco eltávolodott a karámtól, a fák irányába.
– Figyelj – mondta Charlie, miközben utána lépett, megfogta Draco ruhájának ujját, és maga felé fordította. – Mit szedtél be? Kék, piros vagy zöld tablettát? Vagy olyan fekete volt, mint a medvecukor? George egyszer bevett egy olyat és egy álló hétig motornak képzelte magát.
– Nem képzelem magam motornak – mondta Draco ingerülten. – Nézd, csak engedd el a kabátomat, oké? Semmi bajom.
– Te nem vagy jól.  – jelentette ki Charlie ellenvetést nem tűrő hangon, bár azért elengedte Draco karját. – Az előbb majdnem megöletted magad! Egyébként pedig az az én kabátom.
– Áh, és most akarod visszakérni?
– Nem, nem akarom visszakérni. Azt akarom, hogy ne viselkedj úgy, mint egy igazi tuskó. Gyere vissza velem a sátorba, aludj, egyél valamit. És lehet egy gyomormosás sem ártana. Nem nézel ki túl jól.
– De én jól vagyok – erősködött Draco, és tágra nyitotta ezüst-fekete szemét. –Nagyszerűen érzem magam. Mintha bármire képes lennék, repülni vagy meglovagolni egy sárkányt, vagy… – elharapta a mondat végét, aztán Charlie-ra emelte átható tekintetét: – Te mit tennél, ha valaki olyan erőt ajánlana neked, amivel képes lennél uralni az egész varázslóvilágot?
– Azt mondanám, hogy uralni a világot nem egészen abból áll, mint azt elsőre hinné az ember – mondta Charlie szelíden. – Órákon át csak integetni az embereknek, miközben sosem te döntöd el, mi legyen…
– Most meg gúnyolódsz.
– Nem gúnyolódom – mondta Charlie, még mindig barátságos hangon. – Aggódom érted. Besétálsz egy sárkányokkal teli ketrecbe, aztán meg eszement kérdéseket teszel fel nekem. Tudom, hogy sok mindenen kellett keresztülmenned mostanában, de…
– Nem tudod. Még én sem tudom! Nem is értem miért rágódom ezen, hiszen tiszta, mint a nap. Az egyik választás végén a biztos halál vár.  Ha a másik mellett döntök, akkor enyém lesz a hatalom és az örök élet, megvalósulhat minden kívánságom. Fiatal és szép maradhatnék örökre! Ezt azért nem sokan mondhatják el magukról.
Draco felemelte, majd megrázta a fejét.
– Ki nem állhatom Harryt! Ez mind az ő hibája!
– Hogy a fenébe lehetne ennek a zagyvaságnak bármi köze Harryhez? – kérdezte Charlie elkeseredve. –Na jó, ebből elég volt.
Megragadta Draco csuklóját, hogy megpróbálja elhúzni a seprűjétől, de ahogy megérintette, a lélegzete is elakadt a döbbenettől.
– Veled meg mi történt?! – kérdezte gondolkodás nélkül.
Draco felkapta a fejét és a szeme összeszűkült. Charlie érezte a Draco csuklójában lüktető jéghideg vért, a jéghideg bőr alatt. Olyan alacsony a testhőmérséklete, mintha halott lenne – futott át Charlie agyán.
Dracót úgy tűnt nem lepik meg az elhangzottak, de a szeme elárulta, hogy azért őt is aggasztja a dolog.
– Bántottalak? – kérdezte Draco.
– Jéghideg a tested. Beteg vagy?
– Gyorsabban történik, mint gondoltam, igaz?
Charlie megrökönyödve nézett rá.
– Mennem kell – mondta Draco, majd kiszabadította a csuklóját – Ne mondd el senkinek, hogy itt jártam.
– Draco – mondta Charlie látszólag nyugodt hangon. – Ezt nem ígérhetem meg. Majdnem megöletted magad ma éjszaka, tisztában vagy ezzel?
Draco ránézett, a szemében fehér szikrákat vetett a holdfény.
– Ne kényszeríts rá, hogy kitöröljem magamat az emlékeidből.
– Hát jobban örülnék – úgy tűnt Charlie nem tudja eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mondani készül, de az látszott, hogy szeretné komolyan gondolni –, ha itt maradnál.
– Tudod, hogy képes vagyok törölni az emlékeidet – válaszolt Draco a kimondatlan kérdésre. – Ígérd meg nekem.
– Én… – Charlie megköszörülte a torkát, zavart volt és feszült. – Miért gondolod, hogy megtartanék egy ilyen ígéretet?
– A Weasley-k nem hazudnak – mondta Draco, miközben közelebb húzta magához a Tűzvillámját.
– Rendben. Megígérem, de van egy feltételem.
– Mi lenne az?
– Hadd adjak neked legalább egy kis ételt, meg váltóruhát.
Draco pár pillanatig üresen nézett rá, majd bólintott. Charlie a sátrához szaladt és közben megállás nélkül járt az agya. Abban biztos volt, hogy valami nagyon furcsa dolog folyik itt. Összeszedett egy kevés ételt, meg némi ruhát: egy farmert és néhány felsőt. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú majd megfagy.
De hát június van! – szólalt meg egy hang a fejében. Miért fázik ennyire?
Szinte biztos volt benne, hogy mire visszaér, Dracónak hűlt helye lesz, de tévedett. A fiú ott ült egy fa tövében, és olyan volt, mint valami szótlan, furcsán elhagyatott, sötét ruhákból álló halom. Úgy tartotta a kezében a Tűzvillámját, mint valami fegyvert.
Charlie megtorpant.
– Draco… Hol van a kard? Sirius elvette?
– Megszabadultam tőle – mondta a fiú. Felállt, és Charlie-ra villantott egy rémálomba illő mosolyt. – De persze vissza fog jönni hozzám. Akkor is velem van, amikor nincsen velem – ezzel az értelmetlen mondattal kivette a ruhákat Charlie kezéből.
– Légy óvatos – mondta Charlie, aztán érezte, hogy ez mennyire furcsának hangzott ebben a helyzetben. – És ha bármire szükséged lenne…
– Köszönöm, Charlie – szakította félbe Draco. Aztán felpattant a Tűzvillámra és elrepült.
Charlie egyszerre örült is, meg nem is, hogy a fiú végre távozott.


Lupin követte Siriust végig a Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály folyosóján. Közeledtek ahhoz a szobához, ahol Dumbledore-t ápolták, már látták is az ajtó előtt összegyűlt tömeget: riporterek (Lupin felismerte a banánsárga talárban és flitteres szemüvegben pompázó Rita Vitrolt), orvosok és szinte hisztérikus állapotban lévő minisztériumi alkalmazottak nyüzsögtek mindenhol, akár a hangyák.
Sirius és Lupin átverekedte magát rajtuk, de aztán az ajtóban egy fehér köpenyes, szemüveges medimágus kitartott karjával az útjukat állta. Felettébb zaklatottnak tűnt.
– Látogatóktól elzárva.
Sirius karba fonta a kezét és szúrós pillantásokat vetett a gyógyítóra.
 – És maga mégis kicsoda? – kérdezte.
A medimágus sértettnek tűnt a kérdés hallatán.
– Dr. Simon Branford vagyok, én felelek ezért az emeletért, és ez a szoba el van zárva minden látogatótól, kivéve…
– Sirius Black vagyok – szakította félbe Sirius. – A Minisztérium küldött értem.
Maga Sirius Black? – a medimágus leengedte a karját és gyanakodva nézett Siriusra. Volt egy idő, amikor varázsvilágszerte bárki felismerte volna az arcát, de hát azóta már nagyon sokat változott a külseje. – Akkor kérem, fáradjon be – mondta. – Már vártunk magára.
Sirius épp készült valami gorombát mondani neki, de Lupin megelőzte:
– Köszönjük.
A medimágus biccentett és gyorsan kinyitotta előttük az ajtót. Maga elé engedte Siriust, majd követte őt a szobába, utolsóként pedig Lupin hagyta el a folyosót.
Egy szűk előszobában találták magukat, amely egy ajtóban végződött.
A medimágus szembefordult velük és úgy folytatta:
– Van két dolog, amit el kell maguknak mondanom. – Először is, a felesége a következő üzenetet küldte magának: Draco elment és nem tudják, hol keressék.
A férfi láthatóan kételkedett az üzenet értelmében. Sirius nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa: Narcissa még nem a felesége.
– Felteszem, ön érti az üzenetet.
– Igen – vágta rá Sirius, és egy sokat mondó pillantást váltott Lupinnal. – Értem.
– Másodszor – folytatta a medimágus –, azt az állapotot, amelyben a professzor most van, varázszsongásnak nevezzük.
– Varázszsongás? – visszhangozta Sirius.
– Csak előzetesen jóváhagyott varázslatokat szabad a jelenlétében végrehajtani, azokból is csak keveset. Kérem, tartsák a pálcájukat a zsebükben. Megértették?
Lupin és Sirius beleegyezően bólintottak, és követték Dr. Brandfordot az ajtón túlra, ahol egy közepes méretű, fehér falú kórházi szobába jutottak. A közepén egy nagy ágy állt, benne feküdt Albus Dumbledore, csukott szemmel, állig betakarva. Annyira idősnek és tehetetlennek látszott, hogy Lupin szíve összeszorult. Sirius az ágy mellé lépett, kifejezéstelen arccal, az ujjait összefonva. Az orvos megnézte Dumbledore kartonját és gondterheltnek tűnt. Aztán odalépett Sirius mellé.
Lupin minden idegszála megfeszült, ahogy a szoba közepére ért. A fekete mágia aurája – igaz gyengén –, de körbelengte a betegágyat. Lupin az orvosra nézett.
– Haldoklik?
– Nem tudjuk. Azt nem mondanám, hogy haldoklik. Az életjelei stabilak, de nem lehet felébreszteni, és nem reagált a…
– Mi történt vele? – vágott közbe Sirius, le sem véve a szemét Dumbledore-ról. – A levélben dementorokról volt szó. Dumbledore azonban megbirkózott volna néhány dementorral. Valami más is volt ott?
– Rendkívül ravasz megfigyelés, Black – hallatszott egy cinikus hang az ajtóból.
Lupin és Sirius megfordultak és tágra nyílt a szemük: Lupiné a csodálkozástól, Siriusé az undortól.
Perselus Piton volt az.
Nem változott, mióta Lupin utoljára látta, pedig az három éve volt, a Szellemszálláson, Roxmortsban. Ugyanaz a sárgás fakó arc, beesett szemek, savanyú arckifejezés. Keményített, fekete talárt viselt. A bal karján zöld szalag díszelgett, mint a Mardekár házvezető tanára, a jobb karján pedig sárga, ami jelezte, hogy minisztériumi megbízásból jár el. Lupin látta, hogy Sirius is végigméri Pitont és biztos volt benne, hogy ő is felfigyelt az utóbbi jelzésre.
– Piton professzor – szólította meg a medimágus megkönnyebbülten.
Piton elment mellettük, anélkül hogy akár egyetlen pillantást is vetett volna rájuk. Leült a Dumbledore ágya mellett álló egyik székre és elkezdte kipakolni zsebei tartalmát. Lupin megpillantott egy mozsarat, egy zacskó – talán– bogárpáncélt és valamiféle üvegcsét.
Sirius követte Pitont és leült mellé egy másik székre.
– Mi keresnivalód van itt, Piton?
– Minisztériumi ügy, nyilvánvalóan – felelte Piton nyílt rosszindulattal a hangjában – Szerintem a kérdés inkább az, te mit keresel itt?
– A Minisztérium értem is küldött – morogta Sirius. – Dumbledore épp hozzám tartott, amikor megtámadták. Úgy hiszem, remélték, hogy magyarázattal szolgálhatok néhány dologról.
Piton felnézett az orvosra, aki bólintott.
– Bizonyára senki nem világosított fel – folytatta Piton, miközben elkezdett összetörni valamit a mozsárban, amelynek tartalmát Lupin nem igazán látta –, hogy Dumbledore utasította a Minisztériumot még tavaly, hogy ha bármi történne vele, engem bízzanak meg a nyomozás lefolytatásával. Részletes utasítások alapján kell eljárnom – mondta és halványan elmosolyodott. – Bizonyára nem akarod megkérdőjelezni a döntését.
– Mi történt Caramellel és Dumbledore-ral? – kérdezte Lupin. Próbált úgy beszélni, hogy a szavain ne érződjön a gyanakvás és a rosszindulat. – Azt hallottuk, hogy dementorok…
– Caramell halott, ezt nyilván tudjátok. Most is, amíg beszélünk, keresik az utódját. És nem dementorok voltak – tette hozzá Piton, majd az arca elsötétült. – Legalábbis, nem csak dementorok. Az, ami megtámadta őket, dementor alakját öltötte, de a Minisztérium szerint csak szemfényvesztő varázslat volt az egész. Úgy tűnik, egy olyan nagyhatalmú sötét varázsló műve volt, akinek az ereje még Voldermort hatalmát is felülmúlja.
– Tehát ki volt az? – csattant fel Sirius. Lupin látta, hogy Sirius szemhéja idegességében megrándul, ahogy mindig, amikor ennyire ingerült volt. Úgy tűnt, nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ne vesse rá magát az ágy túloldalán álló Pitonra és verje ki belőle a válaszokat.
– Nem tudjuk – mondta Piton. – Azért vagyok itt, hogy kiderítsem.
– És mégis kit akarsz kihallgatni?
– Dumbledore-t – mondta Piton halkan.
– De hát ő…
Sirius kezével az előtte fekvő Dumbledore-ra mutatott, nyelt egy nagyot, aztán folytatta:
– A varázszsongás miatt nem tud válaszolni.
Piton lesújtó pillantást mért Siriusra.
– Talán, ha nem lógtad volna el az összes bájitaltan órádat – jegyezte meg hűvösen –, tudnád, hogy miért vagyok itt.
Sirius bal szeme ismét megrándult.
– Semmirekellő.
– Jobb szeretném, ha felhagynál ezzel a gyerekes személyeskedéssel – mondta Piton és viszonozta Sirius pillantását. – Nem vezet sehová.
– Én meg azt szeretném, ha belefulladnál egy vödör vízbe, de hát nem kaphatjuk meg mindig, amire vágyunk, igaz? – mondta Sirius, figyelmen kívül hagyva Lupin figyelmeztető tekintetét.
– Sirius, ez most nem az a pillanat – szólt Lupin csendesen.
– Ó, fogd be, Holdsáp – csattant fel Sirius ingerülten.
– Holdsáp? – Piton szemöldöke magasra kúszott. – Még mindig a gyerekkori kis beceneveiteken szólítjátok egymást? Milyen megható, bár egyben szomorú és persze súlyos személyiségfejlődési problémákra is utal.
Lupin villámgyorsan Sirius mellett termett, és barátja vállára tette a kezét. Két célja is volt a mozdulattal, egyrészt éreztetni, hogy az ő pártján áll, másrészt emlékeztetni arra, hogy, ha szükséges, le tudja fogni, mielőtt Piton torkának ugorhatna. Egyszer, mikor ötödévesek voltak a Roxfortban, Lupin áthajította Siriust a griffendéles klubhelyiségen. Könnyű volt elfelejteni, még akár a barátainak is, hogy valójában milyen erős.
– Piton professzor – szólt nyugodtan –, mind ugyanazért vagyunk itt. Próbáljuk meg mellőzni a személyeskedést.
Piton látszólag tudomást sem vett róla, túlságosan lekötötte a figyelmét, bármi is volt az, amit a mozsárban őrölt. Mikor megfordult, az egyik kezében egy félig teli üvegcse volt valamiféle folyadékkal, a másikban egy kis tasaknyi fekete por. A kettőt összeöntötte a kis üvegben, aztán alaposan felrázta, és csak utána nézett fel.
– Hát legyen, Lupin – kezdte, de a folyosó felől érkező váratlan ricsaj félbeszakította. Lupin, akinek igen jó volt a hallása, számtalan különböző beszédhangot tudott megkülönböztetni a zajban, amelyek tulajdonosai mind egymást próbálták túlkiabálni.
– Újságírók – foglalta össze Sirius tömören.
– Megyek, megnézem, mi folyik odakint – mondta a medimágus, aki felettébb örült, hogy megfelelő ürügyet talált a távozásra és nem kell tovább egy helyiségben tartózkodnia Pitonnal és Siriusszal, úgyhogy Dumbledore kartonjával a kezében elhagyta a szobát.
Piton nem adta jelét annak, hogy észlelte volna a medimágus távozását. Feltűrte talárjának bő ujjait, és Dumbledore fölé hajolt a flaskával. Az egyik kezét Dumbledore vállára helyezte. Érdekes baráti gesztus – gondolta Lupin. Aztán az üvegcséből a folyadékot Dumbledore mozdulatlan szájába öntötte.
Sirius válla megrándult Lupin tenyere alatt.
– Mit művelsz?
Piton visszaült, kezében az üres üveggel, és tágra nyílt szemekkel meredt Dumbledore-ra.
– Türelem.
Lupin elképedt. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán látta, hogy Piton vállában megfeszülnek az inak, és hallotta, hogy Sirius felnyög a döbbenettől. Dumbledore teste megmozdult, a kezei ökölbe szorultak, a háta megfeszült. A mellkasából szürke füst szállt fel, ezüstös hamucsíkot húzva maga után. A füstgomolyag ahelyett, hogy szertefoszlott volna, valamiféle formává kezdett rendeződni. Olyan volt, mintha a saját szobrát faragná. Először egy szempár, egy orr, egy száj, ezüstös hajszálak, és egy félig átlátszó szemüveg rajzolódott ki. Végül megjelent előttük Dumbledore kísértetszerű feje, mely Dumbledore kísértetszerű vállán ült.
Finoman oldalra fordult, hogy szembenézzen velük. Lupinnak elakadt a szava, ahogy a szinte átlátszó száj mosolyra húzódott.
– Perselus – mondta Dumbledore a férfira nézve. – Sirius. Remus. Mind itt vagytok.
Piton diadalittas pillantást vetett Siriusra és Lupinra, majd egy kósza mosoly villant meg a szája sarkában.
– Igen, mind itt vagyunk, igazgató úr. De nincs sok időnk.
Dumbledore biccentett.
– Akkor vágjunk bele.


Narcissa a szája elé kapta a kezét.
– A szüleitek – fordult Ronhoz és Ginnyhez, akik mindketten úgy álltak ott, mint akiknek a földbe gyökerezett a lábuk. Ron konkrétan úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.
– Anya és apa? – szuszogott Ginny rémülten. – Ki fognak nyírni minket.
Anton, a kísértet aggódva nézett rájuk.
– Senki nem öl meg senkit – vágta rá Narcissa, és arrébb hessegette Antont. – Menjen, mondja meg nekik, hogy máris ott leszünk. Ron és Ginny, ti gyertek velem. Harry és Hermione, ti itt várjatok.
– Nem – ellenkezett Harry. – Velük akarok…
– Várj itt – mondta Narcissa ellentmondást nem tűrve. Aztán egy arisztokratikus mozdulattal maga mögé dobta a talárját és elindult kifelé a szobából. Ron és Ginny libasorban követték. Ahogy elhaladt Hermione mellett, előbukkant kézfeje a ruhája ujja alól, és a lány kezébe nyomott valamit. Hermione meglepetten kapta fel a fejét, ahogy a nő arcán megjelent egy halvány mosoly. Most, hogy Narcissa és a Weasley gyerekek elhagyták a szobát, Hermione kettesben maradt Harryvel.
A lány felnézett rá, és látta, hogy Harry fél kézzel az asztalra támaszkodik. Úgy tűnt, az egyik könyvet vizsgálja, amit Ronnal korábban olvastak, bár nyilván megnehezítette a dolgát, hogy a könyv fejjel lefelé volt. Hermione nem tudta, hogy megszólaljon-e vagy sem, ezért inkább megnézte az apró tárgyat, amelyet Narcissa a kezébe nyomott.
Piton levele volt.
A lány az egyik közeli karosszékhez sietett és leült. Egy krémszínű papírtekercs volt, amelyet átkötöttek egy zöld és egy ezüstszínű szalaggal.
– Harry – szólt, a hangja rekedt volt, feltartotta a levelet, hogy a fiú láthassa. – Pitontól jött. A bájitallal kapcsolatban.
Harry letette a könyvet, de nem mozdult.
– Hát nyisd ki – mondta kifejezéstelen hangon.
A lány lassan leoldotta a szalagokat a tekercsről, és szétterítette a levelet. Végigpásztázta a lapot, az végig terítve volt Piton ismerős, göcsörtös betűivel. Elolvasta, aztán újból elolvasta, a szeme elkerekedett, majd Harry felé nyújtotta a tekercset.
A fiú lassan megkerülte az asztalt, és kivette a kezéből, aztán ismét biztos távolságra ment Hermionétól. A lány figyelte, hogyan fut végig Harry szeme sorról-sorra a levélen, és pontosan tudta, melyik részt olvassa éppen.


Mr. Malfoy!
Elképzelheti, mennyire meglepett, mikor olvastam, hogy a nyári vakációját kétes hírű bájitalok és azok ellenszereinek vizsgálatával tölti. Azt tanácsolom, vizsgálódása tárgyául válasszon valami mást. Leírása alapján felismertem a bájitalt, ugyanakkor tanácstalan vagyok azt illetően, hogy hol találkozhatott a leírással. Ősi recept és természetesen a használata törvénybe ütközik. Saját kutatásaim közt találtam rá hivatkozást, ahol az Imperius Bájital néven van említve, vagy másként Omnia Vincit Bűbájként szerepel, amely a latin kifejezésből származik: „a szerelem mindent legyőz”.
Ami a visszafordíthatóságát és az ellenbűbájokat illeti, nem létezik semmilyen hatásos praktika ellene, az egyetlen dolog, amely megszünteti a hatását, az a halál. Tehát azt tanácsolom, hogy más bájital után kutasson. Mindazonáltal, keressen meg, ha további segítségre lenne szüksége.


Szívélyes üdvözlettel,
Perselus Piton professzor


Harry csendben befejezte az olvasást, felemelte a fejét és zavartan pislogott.
– Akkor ez ennyi volt – mondta színtelen hangon.
Rá nem jellemző hevességgel összegyűrte a papírt és belehajította az üres kandallóba. Aztán megfordult. Ahogy Harry keresztül sétált a szobán, Hermione látta, hogy a vállában megfeszülnek az izmok. A könyvespolc előtt torpant meg – nem mintha annyira ott akart volna megállni, inkább csak arról volt szó, hogy megunta a járkálást.
Feje fölött, az ólomüveg ablakon beszűrődő fény kék és zöld négyzeteket vetett az arcára és a fehér pólójára. Felemelte a fejét és ránézett a lányra, az arcán boldogtalanság tükröződött. Fájdalmas volt pont Harryt ilyen szerencsétlennek látni, hiszen ő általában mindig olyan boldognak tűnt.
Ez mind az én hibám – gondolta keserűen Hermione.
A lány felállt a karosszékből, de nem indult el Harry felé.
– Ezzel még nincsen vége – mondta, de ő is érezte, hogy a hangja nem túl magabiztos.
– Harry, csak azért mert Piton szerint nincs rá ellenszer, még nem biztos, hogy tényleg nincs. Piton csak arról tud nyilatkozni, amiről tudomása van, és ő sem tudhat mindent. Meg vagyok róla győződve, hogy valahogyan hatástalanítani lehet a bűbájt. Kell, hogy legyen rá valamilyen mód.
– Nem minden problémára létezik megoldás, Hermione – válaszolta Harry, s halk hangja nem árulta el a lelkében tomboló dühöt. – Tudom, hogy ebbe nehéz belenyugodnod.
– Egyszerűen nem értem, miért kéne belenyugodnom. Nem látom be, miért is kéne feladnom.
Harry azonban úgy tűnt nem figyel a lányra. Hermione feje felett bámult kitartóan egy pontot.
– Hiányzol – szólalt meg Harry. – Már most hiányzol, pedig még csak néhány órája tart a dolog. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire fogsz hiányozni holnap és holnap után és az azt követő napon. Attól tartok ez az érzés sosem fog enyhülni. Vannak dolgok, amelyek nem változnak, és ez egy ilyen érzés.
– Harry... – kezdte Hermione és elindult a fiú felé.
A fiú azonban elutasítóan felemelte a kezét.
– Ne nehezítsd meg még jobban a dolgot.
– Legalább engedd meg, hogy megmagyarázzam – kérlelte, s olyan gyorsan beszélt, hogy a szavak egy szóvá folytak össze. – Engedd meg, hogy megmagyarázzam és, hogy bocsánatot kérjek. Ez az utolsó dolog, amit tőled kérek. Ígérem.
– Nincs szükségem a bocsánatkérésedre. Csak tudni akarom az igazságot.
– Bármit kérdezhetsz, válaszolok – mondta Hermione és komolyan is gondolta.
– Minek játszottad meg magad? – emelte fel a hangját Harry. – Amikor kijutottál a toronyból, és megláttál, minek tettél úgy, mintha örülnél annak, hogy viszontlátsz? Miért? Megérte a fáradságot? Megértem, hogy nem beszéltél a szerelmi bájitalról. De minek a színjáték? Megcsókoltalak és te visszacsókoltál. Fel sem tűnt, hogy… - hangja elakadt és elfordította a fejét. – Fel sem tűnt, hogy az érzéseid megváltoztak.
Hermione szemei elkerekedtek a döbbenettől. Te jó ég – gondolta – azt hiszi, hogy…
– Azt hiszed, hogy a szerelmi bájital megszűntette azt, amit irántad érzek? – kérdezte.
Harry nem válaszolt, inkább továbbra is makacsul bámulta azt a pontot a falon.
– Harry egyáltalán nem erről van szó. Az érzéseim irántad egy szemernyit sem változtak. Épp azért hazudtam neked, mert annyira szeretlek. Tudom, ez furán hangzik, de ez az igazság. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy fájdalmat okozzak neked…
Hermione nem folytatta. Tudta, hogy amit mond, az nem igazán az, amit mondani szeretne. Egyszerűen nem jöttek a megfelelő szavak a szájára. Be kellett látnia, hogy mostanában sok minden nem ment neki. Tisztában volt vele, hogy ez a bájital hatása. A bűbáj nem csak nem kívánt érzésekkel ruházta fel, de lassanként elnyomta azokat a tulajdonságait is, amelyekkel harcolhatott volna ezen érzések ellen. Akaraterő, tisztánlátás és elszántság. Nem tűntek el ezek egyik pillanatról a másikra teljesen, de érezhetően gyengültek.
– Nem hazudok – suttogta, de Harryt nem hatotta meg a dolog, így a lányon úrrá lett a kétségbeesés: Soha többé nem fogja elhinni egy szavamat sem, azok után nem, ami ma történt és teljesen igaza van.
– Harry, kérlek, gyere ide – kérte a fiút.
Ekkor Harry – végre – felnézett. Ám a fiú arcát látva Hermione azt kívánta bár ne tette volna.
– Gyere ide, légy szíves – ismételte. – Kérlek.
Végül megmozdult és odament Hermione elé, de láthatóan nehezére esett a dolog. Felszegte állát, zöld szeméből pedig semmit sem lehetett kiolvasni. Hermione megfogta Harry kezét, maga felé húzta és a saját szíve fölé helyezte.
– Hinned kell nekem – mondta. – Úgyhogy, tedd, amit tenned kell.
Először úgy tűnt Harry nem érti, mire céloz a lány. Aztán a felismerés ereje alatt elkerekedtek a szemei és megpróbálta elhúzni a kezét, de Hermione nem hagyta.
– Kérlek – mondta. – Ha te nem teszed meg, majd megteszem én.
A két fiatal pillantása találkozott. Hermione látta, hogy a dacos ellenszegülés utat enged a kíváncsiságnak és az igazság iránti vágynak.
– Veritas – mondta ki Harry a varázsigét.
Hermione érezte, hogy a mágia elárasztja a mellkasát és mély lélegzetet vett. Fájdalmat ugyan érzett, de korántsem volt olyan intenzív az érzés, mint amilyenre számított. Eszébe jutott a kín, amit Draco szemében látott, amikor rajta alkalmazta a Veritas bűbájt. Persze nagy különbség, hogy Draco minden erejével harcolt a varázslat ellen, míg Hermione nem. Becsukta szemét, az asztalhoz hátrált és hagyta, hogy a fájdalom átjárja minden porcikáját.
– Kérdezd meg, Harry – utasította a fiút.
– Szeretsz engem? – hallatszott a kérdés tétován.
Hermione kinyitotta a szemét.
– Igen.
A lány látta, hogy Harry egy kicsit megkönnyebbül, de azért még nem teljes a nyugalma.
– Kérdezd meg, hogy szerelmes vagyok-e beléd – folytatta Hermione.
– Szerelmes vagy belém?
– Igen. Őrülten.
Harry lehajtotta fejét, elrejtve arckifejezését.
– Rendben – mondta Harry kurtán, majd megköszörülte a torkát. – Szerelmes vagy Malfoyba?
Hermione keze az asztal szélén megfeszült.
– Igen.
Harry szeme se rebbent. Persze Hermione semmi olyat nem mondott, amit már ne tudott volna.
– De nem ugyanaz a két érzés?
– Nem. Különbözőek. Amit Malfoy iránt érzek, az nem igazi. De az, hogy ezt tudom, nem jelenti azt, hogy attól még nem érzem.
– Tényleg úgy gondolod, hogy létezik ellenszer?
– Igen – mondta és saját magát is meglepte a válasza. – Igen, tényleg hiszek benne.
Harry közelebb lépett Hermionéhoz, miközben a keze még mindig a lány szíve fölött pihent. Szemében még mindig a bizonytalanság sötét árnyékai tükröződtek.
– Kérdezz valami mást – fakadt ki, abban bízva, hogy a fiú minden kételyét eloszlathatja.
– Kérdezz bármit, amit csak akarsz.
Harry a padlóra pillantott. Hermione úgy látta, mintha a szája közben mosolyra húzódna.
– Bármit? – visszhangozta.
A lány beleegyezően bólintott.
– Az új talárok, amiket Siriustól kaptam. Tényleg úgy nézek ki bennük, mint egy lány?
– Hogy micsoda? – Hermione egyáltalán nem számított erre a kérdésre, de hát a varázslat nem tesz különbséget fontos és jelentéktelen igazságok között. – Nem. Szerintem nagyon jól állnak neked – válaszolta és a szavak hallatán legszívesebben elmosolyodott volna. – Látod! Nem hazudtam neked, már akkor sem!
– Legyen. Igazán örültél az ajándéknak, amit karácsonyra kaptál tőlem?
– Nem – ismerte be Hermione és elöntötte a vér az arcát. – Úgy értem… – a varázslat nem tűrt ellenállást. – Harry, zoknit kaptam tőled. A lányok nem akarnak zoknit kapni ajándékba. Tudom, hogy akkor még nem voltam a barátnőd, de akkor is.
Harry elfojtott egy nevetést.
– Majd észben tartom – mondta. – Akkor folytassuk. Tényleg érdekelnek a kviddiccs meccseim, vagy csak azért szoktál eljönni, hogy megbizonyosodj róla, hogy ép bőrrel megúszom a dolgot?
– Csak azért szoktam elmenni a meccseidre, hogy megbizonyosodjam róla, hogy ép bőrrel megúszod a dolgot – mondta Hermione és felsóhajtott. – Véleményem szerint a kviddiccs a világ legunalmasabb elfoglaltsága, még azt is izgalmasabb nézni, ahogyan a festék megszárad a falon. Harry, kérlek, ezt fejezzük be.
– Azt mondtad bármit kérdezhetek. Tehát, szerelmes vagy Ronba?
– Harry! Micsoda? Persze, hogy nem! – válaszolta Hermione nagy szemeket meresztve.
– Mi a helyzet Viktor Krummal? Szerelmes vagy belé?
– Egyáltalán nem. Mégis m a célod ezzel?
– Piton professzor?
– Ó, ez egyre gusztustalanabb lesz. A válaszom nem.
– Lupin professzor?
– Neked elment az eszed. Ismét nem.
– És Sirius?
Hermione arca rendkívül komolynak látszott.
– Nos, az tény, hogy iszonyat vonzó.
Harry elborzadt.
–Hermione!
A lány nem bírta visszatartani a kuncogást.
– Ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem szeretnéd hallani a választ.
Harry elvigyorodott. Ez egy igazi vigyor volt, olyan, amilyet Hermione már nagyon rég nem látott az arcán. Ebben a pillanatban Hermione bármit elmondott volna Harrynek, ha van rajta Veritas varázslat, ha nincs.
– Akkor – folytatta –, ha már a romantikánál tartunk, meséld el légy szíves, hogy pontosan mit is találsz bennem olyan ellenállhatatlanul vonzónak. Nyugodtan kifejtheted hosszan és választékosan.
– Na, ez már tényleg nem fair – tiltakozott a lány és érezte, hogy az orra hegyéig elpirul.
– Gyerünk, válaszolj a kérdésre. Miért szeretsz engem?
Hermione érezte, ahogy a szavak fékezhetetlenül jönnek a szájára.
– Azért szeretlek, mert…
Harry ekkor a kezére tapasztotta a kezét. Hermione hallotta, ahogy azt suttogja: Finite incantatum és a fájdalom megszűnt a mellkasában. Ahogy felnézett, pillantása találkozott Harryével. A fiú arcáról eltűnt a mosoly, de már a mérge is elszállt.
– Sajnálom – mondta és levette a kezét a lány szájáról. – Ez nem volt szép tőlem.
– Azt hiszem, megérdemeltem – válaszolta Hermione. – Még ennél többet is.
– Fájt?
– Nem számít. Csak az a lényeg, hogy higgy nekem. Hiszel nekem?
Harry bólintott.
– Igen. Hiszek neked.
Harry elkapta Hermionét, magához húzta és szorosan átölelte, miközben a vállát a lány fején nyugtatta. Hermione érezte az ismerős szappanillatot és az éjszaka hidegét, amely Harry ruháiba ivódott.
– Ha tényleg úgy gondolod, hogy létezik az ellenszer…
Hermione felemelte a fejét és arcán elszánt kifejezéssel nézett Harry szemébe.
– Nincs más választásom.
– Tudom.
– Harry, én…
Hermione azonban nem találta a szavakat, amelyekkel ki tudta volna fejezni azt, amit érez. Azt, hogy milyen fontosnak tartja, és milyen komolyan veszi a fiú iránt érzett szerelmét. Úgyhogy, megragadta Harry vállát, hevesen magához húzta és megcsókolta – először csak tétován, hiszen nem gyakran csókolta meg a fiút, általában ő volt az, akit megcsókoltak – aztán egyre intenzívebben, lábujj hegyre állt, hogy olyan közel kerüljön hozzá, amennyire ez lehetséges. Érezte, hogy a fiú a derekára csúsztatja a kezét, majd felemeli és felülteti az asztalra. Visszacsókolta és annyira heves volt, hogy szinte már fájdalmat okozott. Hermionét ez kicsit meglepte, Harry mindig olyan gyengéd volt vele, már-már szégyenlősen gyengéd, mindig azt hitte, hogy az ilyen kirobbanó és szinte fájdalmas szenvedély nem Harryre vall, de úgy tűnik tévedett. Érezte, ahogy Harry lenyomja az asztalra és a keze a pulóvere gombjainál matat. A lány lábaival átölelte a derekánál és megpróbálta minél közelebb húzni magához.
Durr!
Hermione hirtelen felkapta a fejét a durranásszerű hangra és majdnem leesett az asztalról.
– Ez mi volt? – lihegte. – Ez valami… ilyen magid dolog?
Harry elnevette magát.
– Nem egészen – mondta az asztalra könyökölve. – Lelöktél egy papírnehezéket.
– Jaj! – pirult el Hermione. – Azt hiszem kicsit elragadtattam magam. Bocsánat.
– Semmi baj, általában ilyen hatással vagyok a nőkre – mondta Harry tetetett szerénységgel.
– Hát rám biztosan ilyen hatással vagy.
Harry elpirult. Ez volt a különbség közte és Draco között, gondolta Hermione, nem kritikusan, hanem inkább rácsodálkozva. Draco sosem pirulna el.
– És akkor még semmit sem láttál – mosolygott Harry.
– Ha ez tényleg igaz… – Hermione gyengéden levette a szemüveget a fiúról és óvatosan az asztal szélére rakta. Aztán a nyaka köré fonta a karját és magához húzta. – Akkor mutasd, meg mit tudsz.


Narcissa gyorsan visszacsukta a könyvtár ajtaját és a Weasley szülök, illetve Ron és Ginny felé fordult. Mindannyian udvarias kíváncsisággal néztek rá.
– Öhm, azt hiszem jobb lesz, ha egy kicsit később visszajövünk.
– Harry nincs bent? – érdeklődött Mrs. Weasley, arcán anyai aggodalom tükröződött. – Örültem volna, ha látom…
– Épp egy beszélgetés közepén tartanak – magyarázta Narcissa, majd elindult a folyósón lefelé. – Hagyjuk őket egy kicsit magukra.
Narcissa visszapillantva látta, hogy a Weasley szülők követik, de furcsállják a viselkedését.
– Volt egy kis vitájuk – folytatta Narcissa. –Tudják milyenek, ezek a tinédzserek, mikor szerelmesek. Veszekszenek, aztán meg kibékülnek – a legjobb az lesz, ha adunk nekik egy kis időt és visszajövünk később, amikor már kibékültek.
A magyarázatát hátulról Ron kuncogása követte, és érezte, hogy arcát elönti a vér. Á –gondolta – ez nem egy szerencsés megfogalmazás.


– Mennyi időnk van? – érdeklődött a gomolyag-Dumbledore udvariasan.
– A bájital elvileg tíz percig teszi lehetővé, hogy beszélgessünk – válaszolt Piton kurtán. – Talán egy kicsit még tovább. De csak egyszer használhatjuk.
– Igazgató úr– kezdte Sirius sürgetően –, tudja, hogy ki támadta meg?
– Egy rendkívüli erővel bíró sötét varázsló – válaszolt Dumbledore.  – Úgy vélem nem Voldemort.
– Gondolja, hogy Mardekár volt a támadó? – kérdezte Sirius, és látta, hogy Piton hitetlen arcot vág, majd Dumbledore válaszát hallva még inkább elkerekednek a szemei.
– Lehetséges. Mardekárt illetően nem sok biztos információval rendelkezünk, így nehéz eldönteni. A támadónk csuklyát viselt, dementornak álcázta magát. Az biztos, hogy egy igen hatalmas varázsló volt, bár talán vissza tudtam volna verni a támadását, ha Cornelius nem kezdi el játszani a hőst. Szerencsétlen Cornelius.
Dumbledore hangjában szánalom csengett.
– Egy bolond volt – sziszegte Piton. – Majdnem maga is odaveszett miatta, igazgató.
– Piton, kérem – intette rendre Dumbledore és Piton láthatóan visszafogta magát. – Nem láttam a támadóm arcát – folytatta Dumbledore. – Nem mintha ez számítana, hiszen nyilván képes az arca elmaszkírozására, ráadásul Dracón és Hermionén kívül más nem lenne képes felismerni, igaz?
– Igen, így van.
Piton összeszűkült szemét Dumbledore és Sirius között járatta.
– Gondolom, nem lenne értelme, hogy megkérdezzem mi ez az egész.
– Mardekár Malazár visszatért – hangzott Dumbledore egyszerű válasza. – Ez minden, amit biztosan tudunk. Aztán még ott van az elvarázsolt kard problémája. A valaha megalkotott négy Élő Pengéből az egyik. Kettő megsemmisült. Egy az irodámban található egy adamantin tárolóban. Egy pedig Mr. Malfoy tulajdonát képezi. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, milyen fontos ez.
Piton zavartan pislogott.
– Draco Malfoy? – visszhangozta.
A szoba ajtaja kinyílt és Dr. Branford nézett be rajta. A szemei elkerekedtek, ahogy megpillantotta az ágy fölött lebegő Dumbledore-fejet, de nem riadt vissza.
– Piton professzor? –kérdezte idegesen. – Történt valami. Megtenné, hogy kifárad ide egy percre?
Piton magán kívül volt.
– Nem várhat?
– Nos – motyogta az orvos –, igazából, nem.
– Semmi baj – hallatszott Dumbledore hangja –, magunkra hagyhatsz, Perselus. Elvégezted a feladatot, amiért idejöttél.
Piton, láthatóan teljesen kikelve magából, kiviharzott a szobából az orvost követve. Lupin nem sajnálta, hogy elment. Amint az ajtó bezárult, Sirius Dumledore-hoz fordult.
– Draco eltűnt – mondta.
Dumbledore arca komolyságot tükrözött.
– Ez nem meglepő – mondta.
– Gondolja, hogy jól van?
– Sajnos, erre nem tudok válaszolni – folytatta még mindig komolyan. – Erős fiú, legalább annyira, mint Harry és megvan a magához való varázsereje. Az a kard azonban egyike a valaha készített legerősebb mágikus tárgyaknak és nem tudjuk, hogy mi a kard igazi rendeltetése.
– Nos – kezdte Lupin –, Mardekár készítette, tehát neki engedelmeskedik, nem?
– Ezek olyan kérdések, amikre nem tudok válaszolni. Abban reménykedtem, hogy az ifjú Malfoy szolgálhat némi felvilágosítással ezeket a kérdéseket illetően. Vajon a kard Mardekárt szolgálja vagy ellene dolgozik? Vajon a kard Mardekáron keresztül gyakorolja a varázserejét, vagy a kettő nem fér meg egymás mellett, és egymással harcolnak?
– A kard élesztette fel Mardekárt – mutatott rá Lupin.
– Ez igaz. De attól még nem biztos, hogy ez egy jutalom volt. Talán épp büntetés. Sokkal tartozik azoknak az erőknek, akik a kardot készítették. Ha most újra az élők sorában van, talán éppen azért, hogy visszafizesse azt az adósságot.
– De ő nem akarja kiegyenlíteni a számlát?
– Nem – válaszolt Dumbledore –, ha ezt megteheti helyette Draco is. Annyi a dolga, hogy hátradől és várja, hogy a kard elvégezze a maga feladatát.
Lupinnak összeszűkült a szeme.
– Mégis mi a feladata?
– A kardot azért készítették, hogy vágyakat teljesítsen be. Ez a feladata, ezért volt annyira ellenállhatatlan Mardekár számára. Megpróbálta megmutatni Dracónak, hogy bármi az övé lehet, amit csak akar. Sikere lehet ott, ahol Harry kudarcot vall. Viszonzott szerelem, a bájital által…
– De ez mind csak véletlen volt – szakította félbe Lupin. – Draco épp a rossz helyen volt, rossz időben és Hermione ezért őt látta meg.
– Olyan erők lendültek mozgásba, amelyeknek működését nem teljesen értem, vagy inkább egyáltalán nem tudom felfogni – mondta Dumbledore. – Úgy vélem, a kard kapcsolatban van Mardekárral, és a tárgy így szerezhetett tudomást a bájitalról. A kard rendezte úgy, hogy Draco abban a pillanatban ott legyen. Természetesen sok tényező játszott közre, és a dolog kétféleképpen is végződhetett volna. Persze lehet, hogy abban tévedek, hogy a szerelmi bájitallal, meg az általa keltett szerelemmel Draco vágyait akarta volna beteljesíteni. Lehet, hogy pusztán azt akarta, hogy szenvedjen. Vagy csak szórakoztatónak találta az előálló szituációt. Az a kard végül is egy démon. A kardnak személyisége van, igaz olyan, amit nem sokan szeretnénk magunkénak tudni.
– Hermione szerelmes belé… – kezdte Sirius lassan. – Azt azonban nem mondanám, hogy ez boldoggá tenné Dracót, nem igazán.
– Az amiről azt hisszük, hogy akarjuk, nem mindig esik egybe azzal, amit igazán akarunk – válaszolta Dumbledore. – És ne feledjük, hogy az elme, amely vágyai beteljesítésén fáradozik egy gonosz lényhez tartozik. Csak annyit érzékel, hogy Draco Hermione szerelmére vágyik. Egyszerű, akkor kapja meg. Eszébe sem jut, hogy a szerelem többről szól, mint a kívülről látható odaadás, nem tudja felfogni, hogy mi a baj a bájital keltette szerelemmel, miért nem kielégítő.
– Mit akar a kard?
– Életet – válaszolta meg a kérdést Dumledore. – Az élettől fosztották meg, mikor Mardekár halhatatlanná tette magát. Pontosabban, egy magid életét szomjazza. Még pontosabban, egy magid életét, akinek ereiben Mardekár vér folyik. Ez volt az eredeti megállapodás. Ha a kard nem kaphatja meg Mardekár életét, akkor elveszi valamelyik leszármazottjáét.
– Draco életét – suttogta Sirius sápadtan.
– Nem feltétlen Dracóét – mondta Dumledore komoly arccal. – Ugyanúgy elveheti Harry életét is.
Sirius elképedve bámult rá.
– Harryét? De hát Harry Griffendél leszármazottja.
– Griffendél Godrik és Mardekár Malazár unokatestvérek voltak – magyarázta Dumbledore nyugodtan. Könnyű neki nyugodtnak maradni – gondolta Sirius –, még csak nem is igazán van itt. – Harry vére ugyanúgy kiegyenlítheti az adósságot, mint Dracóé.
Lupin ekkor talpra ugrott és járkálni kezdett.
– Hiszen, ez annyi mindent megmagyaráz! – jelentette ki izgatottan.
– Mégis mit? – kérdezte Sirius és remélte, hogy kívülről nem tűnik annyira kétségbeesettnek, mint amilyennek belülről érezte magát. Ez a sok beszéd Harry véréről és az életéről teljesen pánikba ejtette, és amikor így érezte magát, nem volt túl használható. Próbálta elfojtani ezt az érzést és Lupinra emelte a tekintetét. –Mégis mit magyaráz meg?
– Nem tudtam rájönni, hogy mitől kelt újra életre a kard, mi adta neki vissza az erejét. A jóslat szerint Mardekár leszármazottjának kell használni a kardot, ahhoz, hogy visszanyerje az erejét, de Draco sosem használta a kardot, csak magával hordozta. Harry azonban használta is, Lucius Malfoyra támadt vele és megsebezte.
– Így van – helyeselt Dumbledore.
– Akkor viszont a kard miért nem Harryhez ragaszkodik? – kérdezte Sirius, remélve, hogy nem hangzik hülyeségnek a kérdés. – Miért viselkedik úgy, mintha Dracóhoz tartozna?
– Azt a varázslót választotta kettejük közül, akit úgy érezte könnyebb lesz az uralma alá vonni – mondta Dumbledore. – A kard vágyakat teljesít be. Mi az, amire Harry vágyakozik? Természetesen vissza akarja kapni a szüleit, de a kard nem képes feltámasztani a halottakat. Draco vágyait azonban jóval könnyebb teljesíteni. Ezáltal pedig magát Dracót is könnyebb irányítani.
– Tehát, Harryre ugyanolyan veszély leselkedik, mint Dracóra?
Dumbledore arca rendkívül komolynak tűnt.
– Harryre Draco jelent veszélyt. Ha, ahogy mondjátok Draco elmenekült, azt részben azért tehette, hogy megvédje Harryt. A kard már biztos tudomására hozta, hogy mit vár tőle.
Siriusnak leesett az álla.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy Draco attól fél, megöli Harryt?
Dumbledore nem válaszolt. Szinte átlátszó alakja ellenére, tekintete átható volt.
Sirius káromkodni kezdett.
– Maga Draco mondta: nem ígérheti meg, hogy nem jelent veszélyt – jegyezte meg Lupin.
– Meg kell találnunk – jelentette ki Sirius.
– Egyetértek – helyeselt Dumbledore. – Ez most a legfontosabb.
Lupin megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, a karddal az oldalán képes bizonyos mértékben álcázni a tartózkodási helyét. Megpróbálkozhatok egy kereső bűbájjal, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog működni.
– Valóban – Dumbledore hangja egyre halkabb lett. Sirius látta, hogy a gomolyag szélei elhomályosodnak. – Azzal nem megyünk semmire. Ráadásul az epiciklikus amulettet is magával vitte, igaz? Az ifjú Malfoy nagyon körültekintő.
Dumbledore hangja remegni kezdett, aztán egyszer csak már nem lehetett hallani és úgy tűnt egyre átlátszóbb lesz, már kivehetőek voltak a mögötte húzódó fal téglái az igazgató arcának hullámzó képén keresztül. Elveszítjük. Sirius előredőlt és megszorította a széke karfáját.
– Professzor!
Egy pillanatra az igazgató hullámzó arca kitisztult.
– Harry – mondta. – Harry képes lenne megtalálni. Igaz, hogy egyszer úgy döntöttek, hogy megszakítják a kapcsolatot, amely létesült közöttük, de attól még a kapcsolat ott van. Harry képes lehet újra megnyitni azt a csatornát, ha megpróbálja.
– Hogyan lenne erre képes Harry?
De amikor Dumbledore újra megszólalt, a hangja érthetetlen volt, mintha a víz alól szólna.
Sirius legszívesebben felugrott volna, hogy Dumbledore hullámzó képe után nyúljon, de visszafogta magát. Mielőtt Dumbledore képe teljesen felszívódott volna, Sirius úgy látta, hogy biztatóan rákacsint. Most, hogy a Dumbledore-gomolyag eltűnt, Sirius az ágyon fekvő Dumbledore-ra nézett, akinek a mellkasa ütemesen emelkedett, ahogy lélegzett. Érezte, hogy Lupin a vállára teszi a kezét, ez alkalommal inkább támogatóan, mintsem azért, hogy kordában tartsa.
– Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, Holdsáp – fakadt ki csendesen. – Segíts. Mondd meg, hogy mit tegyek.
– Azt hiszem, mindenekelőtt beszélnünk kell Harryvel. Tudnia kell, hogy mi folyik itt. Ez Harry döntése kell, hogy legyen. Hiszen egy olyan embert kéne megtalálnia, akinek az ösztöne azt súgja, hogy ölje meg Harryt. Tudom, hogy erre azt mondod, ez nem Draco hibája, és természetesen egyetértek, de akkor is ez a helyzet. Te nem így gondolod?
Sirius nem válaszolt, inkább kérdezett.
– Szerinted értesítsük a Minisztériumot Draco eltűnéséről?
Lupin habozott. Sirius tudta, hogy Lupin mindig fenntartásokkal kezelte a Minisztériumot és a hozzátartozó bürokratákat, akik egészen 1950-ig az „előbb ölj, aztán kérdezz” politikát vallották, ha vérfarkasokról volt szó.
– Előbb talán jobb lenne megtudni, hogy Harry egyáltalán képes-e megtalálni.
Az ajtó kinyílt és megjelent Piton. Sirius érezte a gyomrában jelentkező émelyítő rosszindulatot, amely mindig akkor jelentkezett, ha megpillantotta Pitont. A bájitalok mestere nem tűnt meglepettnek, hogy Dumbledore feje már nem lebeg az ágy fölött. Odament a kis szekrényhez és összeszedte az otthagyott eszközeit: a mozsarat és az üvegcsét.
Sirius kérdő tekintettel meredt Pitonra.
– Milyen nagy lett a csönd – mélázott.
Lupin köhintett egyet és Pitonhoz fordult.
– Olyan mintha az újságírókat elnyelte volna a föld. Ez a te műved?
Piton megrázta zsíros üstökét.
– Nem. Nem én voltam. Találtak egy jobb sztorit, amin csámcsogni lehet.
Lupin zavartan pislogott.
– Egy jobb sztorit?
Piton kihúzta magát és az arcán megjelent egy keserű mosoly.
– Az épület egy másik szárnyában vannak a nem beszámítható bűnözők elszállásolva. Ma reggel óta eggyel kevesebb betegről kell gondoskodniuk.
Sirius érdeklődve nézett rá.
– Lucious Malfoy halott – közölte Piton. – Meggyilkolták a cellájában.

 

– Kopj le és ne koslass utánam, Black.
Sirius a Szent Mungó folyosóján baktatott, a nem beszámítható bűnözők szárnya felé tartva. Piton mellett lépegetett, akinek mélyen ülő fekete szeme megtelt dühvel. A bájital mester megfordult és hátrafelé lépegetve beszélt Siriushoz, hangjában tömény utálattal.
– Tűnj el innen. Ez a Minisztérium hatáskörébe tartozik.
Sirius megrázta a fejét és továbbra is követte Pitont.
– Nem megyek innen sehova. Megnézem, hogy mi történt Lucius Malfoyjal. Jogom van hozzá.
– Nincsen jogod hozzá. Az őrök úgysem fognak beengedni. Lucius Malfoy halála nem rád tartozik.
– De igen is rám tartozik! – Sirius érezte, ahogy elönti a méreg. – A fiam apja. Úgy értem, a nevelt fiam apja. Figyelj, erről nem kell neked beszámolnom te baromarcú mocsok. Miért nem tűnsz el innen és kotródsz vissza a pokol azon bugyrába, ahonnan egykor kimásztál?
Már majdnem elérték a folyosó végét. Sirius a Minisztérium varázslóinak egy csoportját pillantotta meg egy sor cella előtt állva. Piton is rájuk nézett, aztán pedig hűvösen Siriushoz fordult.
– Én a Minisztérium képviseletében vagyok itt. A munkám része kivizsgálni Lucius Malfoy halálának körülményeit. Ezzel szemben te, csak itt lófrálsz, hasznavehetetlenül.
Sirius utólag nem tudta volna megállapítani, mely pillanatban vesztette el az önuralmát, de az biztos, hogy búcsút mondhatott neki.
– Aurorként, milliószor több jogom van itt lenni, mint neked. Miért nem sunnyogsz inkább vissza a Roxfortba, az alagsori bájitaltan pincékbe és szekírozod a szegény kis diákokat ok nélkül? Úgy tűnik, igazán élvezed, hogy gyötörheted a tanulókat, ez az amiben jó vagy.
– Egyáltalán nem élvezem. Tanár vagyok. Csak végzem a munkámat.
– Milyen szerencsés vagy, hogy a munkád egyben a hobbid is.
Piton szája gúnyos mosolyra húzódott.
– Szeretném, ha tudnád, hogy a tizenkét év, amit az Azkabanban töltöttél, életem legjobb évei voltak. Minden reggel mosollyal a számon ébredtem és legszívesebben dalra fakadtam volna, akkora örömmel töltött el a tudat, hogy te ott rohadsz meg azon a helyen.
– Valóban? És mégis melyik dal lett volna az?  Talán a Ha én baromarcú mocsok lennék, óriási seprű lenne feldugva a…
– Menj a fenébe, Black.
– Figyelj ide, Piton. A suliban mindig elvertelek és most is szívesen megteszem. Ha csak eszedbe jutna megakadályozni, hogy én oda bemenjek abba a cellába, ha csak egy szót is szólsz azoknak az őröknek, hogy ne engedjenek be, én bizony isten kitépem a beled és azzal fojtalak meg. És nem érdekel, ha emiatt visszaküldenek az Azkabanba, mert megérné! Értjük egymást?
Piton mereven bámult rá. Aztán Piton szája lassan fagyos mosolyra húzódott, de Sirius nem tudta mire vélni a nem várt arckifejezést.
– Hát legyen – mondta. – Remélem tetszeni fog, amit ott bent találsz.

 

Lupint nem várt látvány fogadta, amint a Malfoy kastély könyvtárába hoppanált.
– Ó, te jó ég – szaladt ki a száján.
Egy döbbent felkiáltással és meglehetősen hangos robaj kíséretében Harry és Hermione – Lupin nagy megkönnyebbülésére – lecsúszva az asztal lapjáról eltűntek az íróasztal mögött.
Egy pillanattal később Harry tűnt fel az asztal mögül, teljesen vörös fejjel, az ingét gyűrögetve. Kitapogatta a szemüvegét az asztalon, feltette és bocsánatkérően nézett Lupinra.
– Öhm, helló professzor – motyogta. – Nem igazán számítottunk…
– Igen, azt látom – szakította félbe Lupin.
Egyszer csak Hermione is megjelent Harry mellett. Hasonlóképpen vörösen próbálta visszagombolni a pulóverét.
– Üdv, professzor. Hogy van?
– Remekül, igaz majdnem amputoportáltam – mondta Lupin tetetett komolysággal –, nektek köszönhetően, de sebaj.
– Hiszen, csak csókolóztunk – védekezett Harry.
Lupin arca megenyhült.
– Rendben van, örülök, hogy kibékültetek. Bár az az asztal nem tűnik túl strapabírónak. Meg ne sérüljetek. Most viszont beszélnem kell Narcissával, úgyhogy ha megbocsátotok…
– Várjon professzor! – szakította félbe Hermione, idegesen rendezgetve a haját. – Lenne még egy perce?
– Igen! – csatlakozott Harry, de aztán hirtelen nem igazán tudta eldönteni, hogy ő mit is akar. – Úgy értem, ne. Mármint maradjon. Na, azt akarom mondani, hogy…
– Harry, beszélj értelmesen – mondta, aztán pedig Hermionéhoz fordult, aki az asztalon matatott, továbbra is az orra hegyéig vörösen. – Hermione, semmi baj. Nem akartam zavarni.
– Jaj, dehogy! – válaszolt Hermione, majd megkerülte az asztalt kezében a kentaur könyvével. Odament Harryhez és a kezébe nyomta. – Vess rá egy pillantást, kérlek.
Harry vetett rá egy pillantást.
– Ez egy könyv.
– Igen – helyeselt Hermione, de hangjában türelmetlenség csengett.
– Mi az?
– Milyen nyelven írták?
– Nem tudtam, hogy azt akarod, hogy olvassak bele.
Harry kinyitotta a könyvet, belelapozott, majd flegmán megvonta a vállát.
– Angolul.
Lupin talpra ugrott a válasz hallatán.
– Hogy micsoda?
Harry furcsállta tanára reakcióját.
– Azt mondtam, angolul.
Lupin azt sem tudta, hogy nevessen vagy sírjon. Odarohant Harryhez, mögé lépett és a fiú válla fölött a könyvet nézte: ugyanazok az ákom-bákom jelek és kriksz-krakszok, amikre emlékezett.
– Ezt a részt olvasd fel nekem, légy szíves – mutatott egy véletlen pontra a könyvben.
Harry egyre furcsábbnak találta Lupin viselkedését, de úgy gondolta végül is nagy baj nem lehet belőle, ha felolvas pár sort, még ha tanárának el is ment az esze. Lupin feszülten várta, hogy belekezdjen az olvasásba.
Október 15., szombat. Túl sokat ittam tegnap este. Ráadásul arra kellett ébrednem, hogy az az átkozott Godrik már megint toporzékol és kiabál. Istenem, állandóan csak kiabál. Ezzel persze nem lenne semmi baj, ha a parasztokat terrorizálná vele, de engem őszintén szólva kicsit zavar reggelizés közben ez a ricsaj. Aztán a megbeszélésen megint szóba került a kérésem, hogy csak tiszta vérű tanulókat fogadjon az iskola. Persze egy érvemet sem volt hajlandó meghallgatni. Minden alkalommal, amikor szeretném a saját döntésemet keresztül vinni, Godriknak elborul az agya. Egy felfújt hólyag. Egyébként is túl közel ült a vacsoránál Hedvighez. Ha így folytatja…
Harry abbahagyta az olvasást és Lupinra emelte a tekintetét.
– Mi a fene ez? Mi a fenéről szól?
Lupin csupán állával intve kérte, hogy folytassa az olvasást. Harry lapozott pár oldalt és hangosan olvasni kezdett.
Reggel megemlítettem Godriknak, mikor kettesben voltunk, hogy az a tervem, hogy eladom a lelkem, azért hogy cserébe én legyek a varázslóvilág ura. Azt mondta, idézem: „Ez egy nem túl jó ötlet.” Én erre azt válaszoltam, hogy szerintem meg igen is, ez egy nagyon jó terv, sőt hibátlan. Erre ő teljesen kikelt magából és szánalmas kis féregnek nevezett. Igazán nem értem Hedvig mit eszik rajta.
Már nagyon várom a napot, amikor majd végzek vele.
Harry letette a könyvet és elkerekedő szemekkel nézett Lupinra.
– Ez Mardekár Malazár naplója?
– Hát – válaszolta Lupin –, mint hivatásos történész és tudós, mielőtt válaszolni tudnék a kérdésre, el kell végeznem pár tesztet, talán egy Verificarum bűbáj jó ötlet lenne… – hangja elhalkult, majd megkönnyebbülten Harryre és Hermionéra mosolygott. – De több mint valószínű, hogy ez az ő naplója.
– Hát, az biztos, hogy egy elég szánalmas alak volt, nem? – jegyezte meg Harry a könyvet bámulva.
Lupin megvonta a vállát.
– Nagyon nehéz megállapítani, hogy az emberek miért teszik azt, amit tesznek – válaszolta diplomatikusan.
– Amikor erre a könyvre néz – kezdte Harry, a könyv egy oldalára mutatva –, maga nem angol szöveget lát?
– Ez nem angolul van írva, Harry – vetette közbe Hermione kissé affektálva. – Hanem párszául.
Lupin elmosolyodott.
–  Eszembe nem jutott volna, hogy ennek a nyelvnek van írott változata is. Valószínűleg nincs is, csak egy varázslattal elérték, hogy csak párszaszájúak tudják elolvasni. Hermione, ez egy nagyszerű gondolat volt. Nagyon ügyes vagy.
Hermione arca csak úgy ragyogott, mintha épp most szerzett volna egy ötös a vizsgáján, ám Harryt a hirtelen felismerés, hogy mi fog következni elkedvtelenítette.
– Akkor ez most azt jelenti, hogy az egész könyvet fel kell nektek hangosan olvasnom? – kérdezte elkeseredve. – Jaj, ne már!

 

Ha valaki ma reggel azt mondja nekem, hogy az éjszakámat azzal fogom tölteni, hogy Perselus Piton társaságában, egy örültek házában próbálom összerakni Lucius Malfoyból azt, ami megmaradt belőle, valószínűleg behúzok neki egyet és elküldöm a francba. Attól tartok, nem túl jók a megérzéseim.
A Minisztériumtól érkezett őrök meglepően segítőkészek voltak – igazság szerint túlságosan is –, amikor arról volt szó, hogy Sirius és Piton megvizsgálják a cellában Lucius Malfoy maradványait. Ez a viselkedés részben annak volt köszönhető, hogy Sirius egy ismert és első osztályú auror volt, részben annak, hogy Pitont sokra tartották a Minisztériumban, részben pedig annak, hogy senki más nem akart bemenni a cellába.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért nem. Amikor Sirius belépett a helyiségbe, érezte, hogy a lábai elgyengülnek, pedig aurorként már sok durva dolgot látott. A cellában nem volt holttest, vagy legalábbis mondjuk úgy, hogy ami Lucius Malfoyból maradt, azt erős túlzás lett volna testnek nevezni.
A bútorok vérben áztak, de a falakra és a padlóra is jutott a vérből. A vékony kör, amit Lucius a csuklójából nyert vérből rajzolt szinte láthatatlan volt a többi vérfolttól és hús cafattól. És még más egyéb is hevert a cella padlóján mindenfelé, piros vérrel és apró, fehér csontdarabokkal keveredve, mindenféle olyan, amit Sirius nem akart közelebbről megvizsgálni. Leginkább szétroncsolódott végtag daraboknak és egyéb szervek maradványainak tűntek.
– Nos – állapította meg Sirius kissé szédülve –, azt hiszem, az öngyilkosságot kizárhatjuk.
– Nem feltétlen – ellenkezett Piton, akinek az arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint mielőtt átlépték a cella küszöbét.
– Úgy gondolod, lelkileg annyira összetört, hogy végül szétmarcangolta magát?
– Nem egészen erre gondoltam – felelte Piton hűvösen és pálcás kezével a cella egy falára mutatott. – Megnézted azokat ott?
– Vérfoltok – mondta Sirius. – És akkor?
– Azt hiszem, túl optimista voltam, mikor azt hittem, hogy képes vagy bármit is észrevenni, Black. Nézd meg a vérfoltokat. Úgy néznek ki, mintha…
– Betűk – mondta Sirius megvilágosodva és szemét a falon járatta. – Nézd, a padlón is van belőlük.
– Valamiféle rúna alapú nyelvnek tűnik –állapította meg Piton, majd elővette a jegyzetfüzetét és a pennáját és másolni kezdte az írást a falról. – Láng-betűknek tűnnek – motyogta az orra alatt. – Egy hívó bűbáj után például megjelenhetnek, de vajon kit akarhatott megidézni? Kár, hogy ilyen nehezen kivehetőek a betűk.
– Igen, igazán írhatott volna gyöngybetűkkel, amikor épp az utolsó üzenetét festette fel a falra – a saját vérével.
– Ne akarj szellemesnek tűnni Black, mert nem vagy az.
– Csak megpróbáltam elterelni a figyelmem a hányingeremről – felelte Sirius. – Te nyilván hozzá vagy szokva az ilyen brutális vérontás látványához, nyilván sokszor láttál ilyet a halálfalós mulatságaitok során, de… – itt hirtelen abbahagyta az eszmefuttatást, és áthatóan Pitonra nézett. – Te tényleg, igaz?
– Én tényleg, micsoda?
– Hozzá vagy szokva az ilyen látványhoz. Te tudod, hogy mi történt itt.
Piton szeme elsötétedett és úgy válaszolt.
– Valóban emlékszem egy átokra, amit a Sötét Nagyúr nagy előszeretettel alkalmazott azokon, akik nem engedelmeskedtek a parancsainak. Az Irruptus átok, ami…
– Felrobbantja az embereket – fejezte be Sirius a mondatot.
– Igen.
– És mennyire nehéz egy ilyen varázslatot végrehajtani?
– Rendkívül nehéz.
– Még valami a témát illetően?
– Nem, nincs mit hozzátennem.
– Nem fordul fel a gyomrod?
Piton érdeklődve tekintett fel.
– Hogy érted?
– Ha visszatekintesz arra, aki voltál – mondta Sirius nyersen és örömmel töltötte el, hogy Piton arckifejezése megfeszül. – Tudom, hogy azáltal, hogy megtagadtad a Sötét Nagyurat, magadat is nagy veszélybe sodortad. Úgy tűnik, nagyon bízik benned. De remélem, azzal tisztában vagy, hogy ez ránk, többiekre nem igaz. Van-e még más valaki a varázsló társadalomban, aki képes lenne bízni egy bukott halálfalóban, aki még a Sötét Nagyúrnak tett esküjét sem tartotta be?
– Inkább leszek bukott halálfaló – szólt Piton –, mint bukott titokgazda.
Sirius gyomra görcsbe rándult és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megüsse Pitont. De elfojtotta.
– Legalább annyira vagy gyilkos te is, mint én – mondta keményen.
Piton becsukta a jegyzetfüzetét, aztán a pennával együtt a talárja zsebébe rejtett, majd elindult az ajtó felé és elhaladt a még mindig mozdulatlan Sirius mellett. A küszöbön megfordult és Siriusra szegezte a tekintetét. Mélyen ülő fekete szemében gyűlölet villódzott és valami más is.
– Mindannyian bűnösök vagyunk – mondta. – Mindannyian részt vettünk benne.
Aztán kiment és az ajtó bezárult mögötte.
Sirius émelygett és szédült. A kezével eltakarta a szemét és úgy káromkodott. Elvesztettem ezt a vitát? – tűnődött. – Vita volt-e ez egyáltalán? Piton hangja visszhangzott a fejében, bukott titokgazda, azt mondta. Próbált nem Jamesre és Lilyre gondolni, mert azok a gondolatok nem vezetnek sehová, csak a sötétségbe, az örök zuhanásba és végül az órákig tartó fejfájás következik. A vér rézre emlékeztető illatától teljesen felfordult a gyomra. Bizonytalanul hátralépett és érezte, hogy a talpa alatt valami puhára lép. Istenem – gondolta kétségbeesve, ahogyan lenézett –, ez egy ujj?
A következő pillanatban már üres volt a cella.

 

Ginny rosszkedvűen pillantott a tűzre, amely a kandallóban égett. Bár nyár közepe volt, a Malfoy kúriában olyan hideg volt mindig, hogy még a kandalló meleg sem volt elég. Ron, mellette ült, karjait összekulcsolva, úgy tűnt valami elgondolkodtatja, de közben idegesíti is.
– Szerinted, miről beszélnek? – szólalt meg végül.
Ginny rögtön tudta, kikre gondol: a szüleikre, akik Narcissával átvonultak egy másik szobába, hogy „a felnőttek beszélgethessenek”. Úgy tűnt, Ront jobban zavarja, hogy kihagyták a beszélgetésből, mint Ginnyt. A lányt inkább az a fagyos gyomorgörcs foglalkoztatta, amit még a kandalló tüzének melege sem tudott felolvasztani. Nem tudta kiverni a fejéből Draco arcát, ahogy ott állt a kertben, arcán azzal a borzasztó aggodalommal. Nem is akart elmenni. Akkor mégis miért ment el?
– Azt kérdeztem – ismételte meg Ron –, hogy szerinted miről beszélgetnek?
Ginny továbbra is csak Dracóra tudott gondolni.
– Tessék?
Ron megrázta a fejét.
– Csak annyit mondtam, hogy én nagyon jól érzem magam itt ezen a Föld nevű bolygón. És ott, ahol te vagy épp, mi a helyzet?
Ginny érezte, hogy idegességében remeg a szája.
– Nagyon aggódom, Ron – mondta. – Azt hiszem, nagy veszély fenyegeti.
Ron értetlenül nézett rá.
– Micsoda? Harryt? – kérdezte még mindig kissé bosszankodva. – Az egyetlen baj, ami érheti, az az, hogy megfullad miközben Hermione a szájára tapad.
– Nem Harryről beszélek, hanem Dracóról. Azt hiszem, bajban van.
Ronnak nagyon meg kellett magát erőltetnie, hogy ne mondja ki azt, amit gondolt: És akkor mi van?
– Nehogy azt merd mondani, hogy „És akkor mi van?”! – figyelmeztette Ginny sötéten.
– Nem akartam azt mondani – hazudott Ron. – Figyelj, Malfoynak ott van Sirius és Narcissa is, hogy vigyázzanak rá. Gondolom már minden létező pénzforrást mozgósítottak és megpróbálják kihasználni a Malfoy név előnyeit és a minisztériumi kapcsolataikat is, hogy felkutassák.
– Nem fogják megtalálni. Csak akkor találnák meg, ha Draco is akarná.
– Ne legyél már ilyen vészmadár. Nagyon zavaró. Egyébként is, miért törődsz te azzal, hogy mi történik Malfoyjal?
– Azért, mert… – Ginny nem folytatta a válaszát.
Ronnak elkerekedett a szeme.
– Ginny. Nem hiszem el. Pont Malfoyba? Mit mondtam neked…
Ginny sértődötten nézett rá.
– Semmi közöd sincs hozzá, vagy igen?
Ront elöntötte a méreg.
– Miért van az, hogy te mindig olyan fiúkba zúgsz bele, akik már érzelmileg foglaltak? Először ott volt Harry, és már az is éppen elég rossz volt. Most meg Malfoy, aki nem csak, hogy másba szerelmes, de még ráadásul maga a két lábon járó erkölcstelenség. A legtöbb, ami vele kapcsolatban pozitív lehet egy lány szemében, az az, hogy nem meleg. – Ron egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: – Legalábbis úgy tudjuk, hogy nem meleg. Neked nem tűnt fel, hogy mintha túlságosan is kedvelné Harryt?
Ginny felhorkant.
– Te – kezdte hűvösen –vagy az egyetlen közülünk, aki még mindig gyűlöli.
– Közülünk? Mégis kit értesz ez alatt?
– Nos, Hermione…
– Hermione egy szerelmi bájital hatása alatt áll – jelentette ki Ron határozottan.
– Harry kedveli.
– Harry azt mondta, hogy nem tekinti Malfoyt barátjának – mondta Ron, és ez igaz is volt.
Ginny egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán hamar magához tért.
– Sirius – mondta diadalittasan. – Sirius kedveli.
Ron arca komoly maradt.
– Sirius fiatalkorában igen sok fajta kábítószert kipróbált.
– Ron!
Ron elvigyorodott.
– Rendben, talán nem. De az tagadhatatlan, hogy volt egy vad korszaka, és talán, ezért saját magát látja Malfoyban. Apa mesélte, hogy Sirius a roxforti ballagásán nem viselt mást csak egy narancssárga úszószemüveget és egy pár bőr motoros kesztyűt.
Ginnynek végre elterelődtek a gondolatai Dracóról.
Komolyan?
– Nem tudom, Harryvel kerestük a könyvtárban a régi ballagási képeket, de az az év épp hiányzott. Fogadjunk, pár lány lenyúlta.
– Nos, a lényeg, hogy Sirius kedveli Dracót – ismételte Ginny határozottan. – Tehát igazam volt.
– Ginny – kezdte Ron, legalább olyan határozottan –, te jobbat érdemelsz, mint Malfoy. Érted?
Ekkor Ginny valami olyat tett, amit már évek óta nem: mondhatni minden előzmény nélkül erőteljesen rálépett Ron lábujjaira.
– Auuu! – ugrott fel a fiú, majd sértődötten nézett húgára. – Ezt most miért kellett?
– Nem tudnád békén hagyni, legalább egy percre? – fakadt ki Ginny. – Nem tudnál a jó tulajdonságaira figyelni?
– Dehogyis nem – mondta Ron. – Egy nap ő is meghal.
Ron látva Ginny ádáz tekintetét, felsóhajtott és békítően megfogta húga kezét.
– Figyelj ide, Ginny. Nem tehetek róla. Azt elismerem, hogy tényleg úgy tűnik, Malfoy törődik Hermionéval, és ettől már-már emberré válik a szememben. De egyszerűen képtelen vagyok megbízni benne, és ami még ennél is fontosabb az az, hogy nem akarom, hogy megbántson téged. Érted?
– Értem, de jelen pillanatban nem engem fenyeget a veszély, hogy bajom esik, hanem – itt lehalkította a hangját – őt.
Ginny a bátyjára nézett.
– Veszélyben van, Ron. Még mindig képes vagyok érzékelni a sötét mágia jelenlétét, és amikor legutoljára láttam, éreztem, hogy Dracót körüllengi valami sötét varázslat. Hideg hullámokat éreztem, amik nem belőle származtak, de körbevették. Valami kihasználja, vagy felhasználja – mint ahogy engem a napló.
Ginny nem folytatta, mivel az ajtó kinyílt és megjelentek a szüleik. Molly és Arthur Weasley lelkileg rendkívül feldúltnak tűntek, és amikor Molly odament Ginnyhez, szokatlanul erőteljesen ölelte meg lányát.
– Mi történt, anya? – kérdezte, ahogy kiszabadult az ölelésből.
– Sirius most ért vissza a kórházból – mondta Mr. Weasley.
Ron szemei elkerekedtek.
– Dumbledore jól van?
– Az állapota stabil – válaszolta Mr. Weasley –, de Lucius Malfoy halott.
Most Ginnyn volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemei.
– Draco apja? –suttogta. – Halott?
– Megölték a cellájában – mondta Mr. Weasley. – Különös kegyetlenséggel.
– Azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenjünk – szólt közbe Mrs. Weasley. – Ezek most családi dolgok, és betolakodónak érzem magunkat.
– Arról nem is beszélve, hogy be kell mennem a Minisztériumba – tette hozzá Mr. Weasley. – Percy már több levelet is küldött…
– Elmegyünk? – kérdezte Ron elképedve. – De hát mi lesz Harryvel? És Hermione?
– Harry itt otthon van, drágám – válaszolta Mrs. Weasley határozottan. – Ide tartozik és itt a helye. Hermionét pedig már megkérdeztem, hogy szeretne-e velünk jönni, de azt mondta inkább Harryvel maradna.
– Ezek szerint kibékültek? – érdeklődött Ron.
– Úgy tűnik.
Ron Ginnyre emelte tekintetét. Ginny szomorúan nézett vissza rá.
– Elbúcsúzhatunk Harrytől és Hermionétől? – kérdezte.
Mrs. Weasley felsóhajtott.
–Biztos vagyok benne, hogy nem sokára találkoztok – sóhajtott –, de ha gondoljátok, menjetek és köszönjetek el. Már így se, úgy se érünk haza reggel előtt.


A könyvtárban nyomott hangulat uralkodott. A Weasley család távozása után, Harry és Hermione úgy tűnt nem tud mit kezdeni magával, mintha nem igazán tudnák felfogni, hogy a barátaik elmentek. A búcsúzkodásnál Mrs. Weasley elhalmozta Harryt az öleléseivel és biztosította a fiatalokat arról, hogy szívesen látott vendégek az Odúban. Harry azonban kitartott amellett, hogy Siriusszal marad, Hermione pedig kitartott amellett, hogy Harryvel marad. Ahogy a dolgozóasztal mögött ültek, kéz a kézben, a látvány Lupint egy képre emlékeztette, amin két nagy, szomorú szemű árva gyerek látható. Sirius Narcissával volt a dolgozószobában, hogy beszéljenek Lucius haláláról és arról, amit Dumbledore Dracóval kapcsolatban mondott.
Lupin eközben azt a könyvet lapozgatta, amiről egyre inkább meg volt győződve, hogy Mardekár naplója. Igaz, bizonyítékkal még nem tudta alátámasztani ezen gyanúját. Most már tudta, hogy párszául van írva és úgy gondolta képes lesz lefordítani a szöveget. Jelenleg ez volt az egyetlen jó hír, a sok rossz között.
– Szüksége van segítségre a könyv fordításával, professzor? – kérdezte Harry. Gondterheltnek és kissé elveszettnek tűnt.
– Köszönöm, Harry. Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. Különböző fordító bűbájokkal próbálkozom éppen. Néhány bekezdést már sikerült egészen olvasható formába hozni.
Hermione felpillantott.
– Valami érdekes?
– Nem, nagyrészt csak Godrik miatt nyavalyog és Hedvigre tesz megjegyzéseket. Állandóan csak panaszkodik.
– Hát nem is tudom – szólalt meg Harry váratlanul. –Úgy értem, a szöveg alapján úgy tűnik Godrik nem volt túl kedves vele. Állandóan csak gyötörte és kínozta – pont úgy, mint Piton.
Lupin és Hermione döbbenten meredtek Harryre.
– Erről jut eszembe – kapott észbe Lupin –, válaszolt Piton a bájitallal kapcsolatban?
Harry és Hermione is elvörösödtek.
– Igen, válaszolt – kezdte Hermione kelletlenül. – Azt mondja, nincs ellenszere a bájitalnak, legalábbis ő nem tud róla – tette hozzá gyorsan.
– Á – mondta Lupin, de közben elszorult a szíve –, Piton sem tudhat mindent.
– Azt mondta, csak a halál vethet véget a varázslatnak – tette hozzá Harry.
– Hát, ez a legtöbb bűbájra igaz – mutatott rá Lupin. – Még a vérfarkasságra is gyógyír a halál. Azt hiszem, ezzel a tanácsával nem megyünk sokra.
Hermione felemelte a fejét.
– Szerintem csak megpróbált támogató lenni.
– Hát inkább az ellenkezője lenne rá jellemző – jegyezte meg Lupin, de közben magában más véleményen volt. Ha volt bármi is, amivel kapcsolatban Piton nem hazudott, akkor az az imádott bájitaltan volt. – Talán az lenne a legokosabb – váltott gyorsan témát –, ha arra koncentrálnánk, hogy megtaláljuk Dracót. Ha előkerült, szívesen írok a Durmstrang és a Beauxbatons bájitaltan tanáraink, talán ők tudnak segíteni.
– Azon gondolkodtam, professzor – vágott közbe Harry –, hogy Narcissa nem tartott-e meg esetleg valamit a csecsemő Dracótól, például egy hajtincset vagy egy tejfogat vagy bármit. Tehát tudnánk-e készíteni egy másik epiciklikus amulettet, hogy megtaláljuk?
– Ez jó ötlet, Harry. Már én is felvetettem Siriusnak. De ha figyelembe vesszük Lucius vonzalmát a sötét mágiához, akkor nem tartom valószínűnek, hogy Narcissa bármi ilyesmit is megtartott volna. Túl könnyen fel lehetne használni Draco ellen. Nem, attól tartok, más csatornák segítségével kell megtalálnunk.
– Más csatornák segítségével? – visszhangozta Hermione. – Úgy érti, a Minisztériumon keresztül?
– Nem – válaszolt Lupin és azt kívánta, bárcsak itt lenne Sirius és segítene lefolytatni ezt a beszélgetést. – Igazság szerint, abban reménykedtünk, hogy te tudnál segíteni, Harry.
A felvetést zavart pislogás fogadta.
– Mit tehetnék?
– Hát, ez természetesen, a te döntésed kell, hogy legyen, de…
Ekkor kicsapódott a könyvtár ajtaja és megjelent Sirius – Narcissa nélkül. Rápillantott Lupinra és tekintetével azt kérdezte: Elmondtad már neki?
Lupin megértette és hasonlóképpen válaszolt: Épp azon vagyok. Segítenél?
Sirius átszelte a szobát és leült a dolgozóasztalra, a keresztfiával szembe. Átható tekintettel nézett Harryre, aztán mindenféle bevezető nélkül megszólalt:
– Emlékszel, hogy amikor te és Draco megittátok a Százfűlé főzetet, bizonyos szinten hallottátok egymás gondolatait?
– Igen – mondta Harry és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– De ennek vége szakadt, amikor a bájitalnak elmúlt a hatása, igaz? – szólt közbe Hermione, aki mint általában már előbb rájött, mint Harry, hogy hova akar kilyukadni Sirius. – Igaz?
Harryt láthatóan kínosan érintette a kérdés.
– Nos, ez így nem teljesen igaz – hallatszott a kitérő válasz.
Mindannyian ránéztek.
Harry levette a szemüvegét és fáradtan megdörzsölte az orrát.
–Nézzétek – kezdte –, ha már ennyire tudni szeretnétek: nem, nem hallom Malfoy gondolatait. És arról meg végképp fogalmam sincs, hogy hol lehet. Néha azonban képes vagyok érzékelni a lelkiállapotát és az álmait, amelyek az utóbbi időben, talán nem kell mondanom, főleg rémálmok voltak.
Hermione teljesen elképedt.
– Miért nem mondtál erről semmit sem?
– Mert úgy éreztem, hogy ez nagyon furcsa és bizarr. És azért sem, mert egyre gyengébb, minden nappal halványul az érzés.
– De ez visszafordítható – mondta Sirius és kérdőn Lupinra tekintett –, nem?
Lupin elgondolkodott.
– A kapcsolat, amely kialakult köztetek a Százfűlé főzet hatására, nem ismeretlen. Már voltak rá példák a történelemben. Hasonlít arra a kapcsolatra, amely egy magid és a forrása között alakulhat ki. A kötödés, amely kialakult köztetek, nem tűnt el, csak már nem használjátok. Úgy vélem, képes lehetsz újra megnyitni ezt a csatornát. Persze, csak ha te is ezt akarod. Teljesen érthető, ha nem szeretnéd…
– Azért, mert veszélyes? – kérdezte Harry. – Igen, tudom, hogy ezt gondolja magáról.
– Ennél többről van itt szó, Harry – mondta Sirius. – Nem csak úgy nagy általánosságban veszélyes, hanem rád jelent veszélyt. Egyedül te vagy képes megtalálni Dracót, de te nem jöhetsz majd velünk megkeresni. Ennek így kell lennie.
Harry értetlenül hallgatta keresztapját.
–Miért?
Sirius felsóhajtott, majd belekezdett a magyarázatba. Sirius szavait hallgatva Harrynek elkerekedtek a szemei, de nem tűnt annyira meglepettnek, mint amire Lupin számított.
– Mardekár vér – mondta végül kissé sápadtan. – Tehát ezért akart a Teszlek Süveg a Mardekárba rakni.
– Te nem vagy mardekáros, Harry – szólt közbe Hermione határozottan.  – Bármi is legyen a… genetikai örökséged.
– Igen, tudom – mondta Harry nyugodtan.
Lupin oldalról figyelte, és feltűnt neki, hogy Harry milyen magabiztosságot sugároz magából fiatal kora ellenére. Eltűnődött, vajon ez az önbizalom új keletű-e és mennyiben köszönhető a Hermionéval való kapcsolatának – amely egyébként paradox módon talán az egyetlen olyan dolog volt, ahol Harry nem érezte magát teljes mértékben magabiztosnak.
– Azt hiszem, ez az egyik árnyoldala annak, ha az ember magid – mondta Harry. – Úgy értem, a kard nem törődött volna velem, ha nem vagyok az, igaz?
– A hatalomnak meg vannak a maga árnyoldalai – szólt közbe Lupin. – Ezt nem árt észben tartani.
– Ne is figyelj rá, mikor úgy beszél rólad, mint valami hatalmas varázslóról –bökdöste az ujjával Hermione Harryt. – Már így is éppen eléggé el vagy szállva magadtól.
Harry arca komoly maradt.
– Hatalom? Ambíció? Egy jedinek nincs ilyenekre szüksége.
Hermione hangos vihogásban tört ki. Sirius és Lupin úgy néztek rá, mintha elment volna az esze.
Harry is megpróbálta eltűntetni az arcáról a mosolyt.
– Mindegy. Lássunk neki.
 

Már majdnem hajnalodott, mikor Perselus Piton hazaérkezett. Sok idejét elvette a beszélgetés a Szent Mungóban Dumbledore kezeléséről a medimágusokkal és még több idejébe került, míg mindenről beszámolt a Minisztériumnak. Vontatottan lépkedett az otthonához vezető lépcsőkön, figyelve, ahogy a felkelő nap élénkvörös sugarai visszakergetik a sötétséget a horizonton túlra. Hajnal volt, és ahogy az általában lenni szokott mikor fáradt, a sötét jegy a karján sajgott, mint valami régi seb.
Amint átlépte a küszöböt érezte, hogy valami nincsen rendjén. A háza csendes és sötét volt, ahogyan hagyta, mégis valami nem volt rendben. Előhúzta a pálcáját és csendben elindult a folyosón, közben figyelve a neszekre. Amikor félúton járt, valami megütötte a fülét – erre a hangra azonban nem számított.
Zene szólt.
Ráadásul a nappalijából.
A kíváncsisága és a felháborodása felülkerekedett az ösztönös óvatosságán és a maradék utat szinte trappolva tette meg, meg sem próbálva leplezni lábdobogását. A folyosó végéhez érve majd feltépte az ajtót.
A látvány, amely fogadta meglehetősen bizarr volt. A nappali nagyjából olyan állapotban volt, ahogyan hagyta – a nehéz, kemény, kényelmetlen fa karosszékek a helyükön, a falon könyvespolcok, poros padló és, amely fény beszüremlett a piszkos ablakokon, annak az útját vastag vászon függönyök állták el. Az egyetlen különbség a szoba közepén volt felfedezhető: a kis kedvenc kerek perzsa szőnyege közepén ott ült Draco Malfoy. Pitonnak eltartott pár pillanatig, míg felismerte kedvenc diákját a fekete roxforti talárja nélkül. Dracón egyszerű – egy számmal nagyobb – farmer és póló volt. Draco nyugodtnak tűnt és egyáltalán nem lepte meg Piton megjelenése. Az egyik kezét előrenyújtotta, de a szoba homályában Pitonnak az első pillanatban nem sikerült megfejtenie, hogy mit csinál vele – aztán leesett neki. Draco nyitott tenyere felett egy fekete korong – egy hanglemez lebegett. Sebesen pörgött, mintha egy lejátszón lenne és zene áradt belőle.
Piton elfelejtkezett magáról és nagy szemeket meresztett az elé táruló látványra.
– Bach – intézte szavait Draco nyugodt hangon Pitonhoz. – A Goldberg-variációk. Elég szép mugli zene gyűjteménnyel büszkélkedhet. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora Bay City Rollers rajongó.
Piton továbbra is kitartóan bámult egykori diákjára, aztán megrázta a fejét.
– Mr. Malfoy – csengett hideg hangja –, lenne olyan szíves és megmagyarázná, hogy mit keres itt? Ennyire megszállottja lett a szerelmi bájitalok kutatásának? Vagy csak a hanglemez gyűjteményem keltette fel az érdeklődését?
Draco pár pillanatig üres tekintettel meredt Pitonra, aztán elmosolyodott. Pitonnak valamiért nem tetszett ez a mosoly. Tizenéves fiúk arcán nem látni ilyen mosolyt. De még csak nem is Draco szokásos gonosz vigyora volt. Hanem valami egészen más.
– Arra gondoltam, talán tudna nekem segíteni – mondta végül.
Piton ismét megrázta a fejét.
– Segíteni? Miért akarnék magának segíteni? Egyébként is, hogyan jutott be a házamba?
Draco szája mosolyra húzódott.
– Sok mindenre képes vagyok – mondta és végre felemelte tekintetét a tenyere felett pörgő hanglemezről. – Sok olyan dologra, amelyek soha eszembe se jutottak volna. Mint például itt ez a pörgő hanglemez. Egyébként, átvágtam a zárat a bejárati ajtón. Aztán megjavítottam. Jobb, mint új korában. Nem okoztam semmi kárt.
– Nem számít. A lényeg, hogy nem kéne itt lennie. Ötletem sincs, hogy mi keresnivalója lehet itt és különösebben nem is érdekel. Igaz, hogy a házam egyik diákja volt, de ez akkor is – azt hiszem, egyetért velem – egy kicsit túlzás. Azt javaslom, térjen haza.
– Nem mehetek haza – mondta Draco, aki úgy tűnt annyira kétségbe van esve, hogy bármit megenged magának.  – Segítenie kell.
– Miért tőlem várja a segítséget?
– Azért, mert maga nem fogja elmondani Sirius Blacknek, hogy hol vagyok – vágta rá Draco.
– Black ma gondterheltnek tűnt maga miatt – jegyezte meg Piton hidegen. – Így nincs kétségem afelől, hogy ő is, illetve a Malfoy család többi tagja is örömmel lenne a segítségére. Miért nem hozzájuk fordult?
– Mert ők nem értik – válaszolt Draco, miközben térdelő helyzetbe hozta magát. – Ők mind egyformák – Sirius, Harry és a többiek – ők mindannyian jók, mindig is azok voltak. Nem ismernek mást. Számukra a gonosz megvetendő, és valami, amitől távol kell magukat tartani – nem pedig valami, ami a nyomukban jár éjjel-nappal az életük minden percében. Nem tudják, hogyan küzdjenek meg vele, mert soha nem kerültek vele szemtől szembe.  De maga tudja milyen az.
Mikor Draco felpillantott, a megrázkódtatástól és kimerültségtől fiatalabbnak tűnő arcáról Pitonnak eszébe jutott a csecsemő Draco arca, akkor látta, amikor tizenöt évvel ezelőtt az apja magával hozta takaróba csavarva a halálfaló gyűlésre. Mikor Voldemort meglátta, megdicsérte a fiú hajának különleges színét és szemének ezüstjét. Ez itt nagy dolgokra hivatott – mondta. Persze, Voldemort szájából a „nagy dolgokra” nem feltétlen jelent bármi jót.
– Maga a gonosz oldalára állt, de aztán visszatért – folytatta Draco. – Gondoltam, maga talán megérthet engem és elmondja, hogyan csinálta.
Piton mereven bámult rá. Itt állt előtte a kedvenc diákja, akit tényleg mindig is nagyon kedvelt, maga sem tudta miért, hiszen a Draco apját mélyen megvetette. A szimpátia egyszerűen ott volt és kész. Talán azért, mert Draco fiatalkori önmagára emlékeztette, ahogy Harry a fiatalkori Jamesre. De ez talán mind csak egyfajta vágybeteljesítés volt: Draco egyáltalán nem olyan, mint ő fiatalkorában. Én sosem küzdöttem – gondolta. Évekig tartott, míg egyáltalán megtanultam, hogy van miért küzdeni.
Draco csendben, furcsán izgatott tekintettel nézte a fekete korongot, ahogy pörög a tenyere felett. Arcán álmodozó mosoly húzódott, mintha valami más helyen járna a képzeletében, valahol, ahol most szívesen lenne. Ugyanaz a mosoly volt, amitől Charlie Weasleynek rémálmai lennének, Pitont azonban csak néhány pillanatnyi gondolkodásra késztette.
– Talán tudok magán segíteni. De először is, tudnia kell valamit.
– Mi az?
– Az apja halott, tegnap este halt meg – mondta Piton s hangjából kegyetlen nyugalom áradt.
Draco nem mozdult, de hirtelen elsápadt. A szeméből áradó nyugtalanító sötét fény egy pillanatra eltűnt, és átadta helyét a döbbenetnek és a veszteség fájdalmának. A pörgő lemez kettétört, mintha egy csont roppant volna szét és a darabjai eső gyanánt hullottak a szőnyegre.
– Biztos benne?
– Biztos vagyok benne – válaszolta Piton és elindult az ajtó felé. – Maradjon, ahol van, Mr. Malfoy. Készítek magának kávét.

 

(Fordította: Katie Giorgessa & Mioni)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 8/1. fejezet