Draco Sinister

(Cassandra Claire)

VIII.

Démonok és angyalok

 

Mindenen van egy repedés;
Ezen át jut be a fény.
(Leonard Cohen)

 

Draco kissé kedvetlenül turkált a tányérján lévő ételben. Na nem azért, mert nem ízlett neki: legnagyobb meglepetésére Piton egyéb erényei mellett ugyanis még viszonylag ehető áfonyás sütemény sütésére is képes volt. Draco gyomra azonban görcsnyire zsugorodott össze, s így minden falatnál úgy érezte, mintha recés szélű vasdarabokat próbálna lenyelni.
Persze az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy Piton, aki az asztalnál ült vele szemben a szűkös, kék falú konyhában, vesébe látó tekintettel fürkészte, amitől igencsak kellemetlenül érezte magát. Draco világéletében meglehetősen elcsépelt kifejezésnek tartotta a szemmel való gyötrés fogalmát, de az adott helyzetben Piton rászegeződő éjfekete tekintete határozottan azt az érzést keltette benne, mintha a bájitaltan tanár a homlokán át egyenesen a tarkójáig belelátna a fejébe.
– Nos – fogott bele Piton az ujjai közt morzsolgatva egy darab süteményt –, igaz, hogy néhányszor már átbeszéltük ezt az egészet, de még mindig nem világos a számomra. Azért jöttél hozzám, mert úgy gondoltad, hogy talán segíthetek, vagy mert biztos voltál benne, hogy nem fogom elárulni Sirius Blacknek, hogy itt vagy?
– Hát… – felelte Draco egy falat sütemény lenyelése közben –, nem fog elárulni, ugye?
– Tekintve, hogy Sirius Blacket még csak levizelni sem lennék hajlandó, ha netán lángokban állna, ez a feltételezés elég helytállónak tűnik. De miért fontos az, hogy tudja-e, hol vagy?
– Mert haza akarna vinni – felelte Draco magától értetődő természetességgel. – Azt hiszi, hogy segíthet rajtam, pedig nem tud. Egyikük sem tud segíteni. De azt hiszem, maga igen.
Piton elgondolkodva nézett a keleti falon lévő ablakra. Sápadt reggeli fény szűrődött be a függönyön át. Draco elfordult. Rájött, hogy mostanában zavarja a szemét a fény.
– Nem fogom elmondani Sirius Blacknek, hogy itt vagy – szólalt meg a bájitaltan tanár egy idő után. – Az viszont kissé tisztességtelennek tűnik, hogy az anyád elől is elhallgassam a tartózkodási helyedet. Talán jobb lenne, ha küldenél neki egy baglyot, amelyben megírod azt is, hogy miért nem akarsz hazamenni.
Draco az égre emelte a tekintetét.
– És mit írjak? Talán azt, hogy „Helló, anya, nem tudok hazamenni, mert úgy tűnik, hogy megőrülök. De nem csak egy kicsit, hanem úgy istenigazából, fejemet a falba verősen, habzó szájjal, vérszomjasan üvöltözve. Ja, és küldj egy kis zsebpénzt! Ölellek: Draco”?
– Nem fogsz megőrülni – felelte Piton. – Az őrületet könnyen lehetne kezelni. Ez azonban annál sokkal bonyolultabb dolog. Te nem egy átlagos fiú vagy…
– Kösz, de tudom! Az apám már felvilágosított – vágta rá Draco dacosan elfordulva. A tudata úgy látszik, képtelen volt hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy az apja halott, még azután is, hogy Piton beszámolt a részletekről és mutatott neki egy cikket a Reggeli Prófétából Lucius haláláról. Nem tudta igazán, mit is érez, de nem annyira volt ez keserűség, mint inkább valamiféle kábulat. Eszébe jutott, milyen üres volt Harry tekintete, amikor az iskolában megkapta Hermione levelét, és emlékezett rá, hogy azt hitte, a fiú sokkot kapott. Csak remélni tudta, hogy ő tovább marad sokkos állapotban, mint Harry, mert eléggé tartott attól, hogy mi fog történni akkor, ha majd elmúlik.
– Bevallom, meglepett, hogy az apád beszámolt neked a Nagyúr veled kapcsolatos kezdeti terveiről – jegyezte meg Piton tűnődve.
– Miért?
– Mert az apád megrögzött hazudozó volt. Mindenkinek hazudott, még akkor is, ha semmi előnye nem származott belőle. Azért hazudott, mert élvezte. Meglepő tehát, hogy elmondta neked az igazat.
Draco nem igazán tudta, mit mondjon erre. De bármit is gondolt az apjáról, a családja iránti büszkeség megakadályozta abban, hogy elítélje őt idegenek, vagy majdnem idegenek jelenlétében. Eszébe jutott mikor egyszer azt mondta Harrynek, hogy gyűlöli az apját, de az más volt, hiszen akkor épp haldoklott,, meg egyébként is, az Harry volt. Az viszont, hogy Piton hazudozónak nevezte az apját, már egy egészen más dolog volt. A Malfoy Család Viselkedési Kódexe (amely háromszáz oldal terjedelemben 1376 szabályt tartalmazott kezdve azzal, hogy „A Malfoyok családi dísztalárjának színei a fekete, a zöld és az arany, kivéve az állami eseményeket, ahol is megengedett a vörös, az ezüst és a fekete”, egészen odáig, hogy „A Malfoyok számára kifejezetten tilos vágykeltő varázslatokat alkalmazni az állatvilág különböző egyedein, és legfőképp a szoborkertben – ez rád vonatkozik, Hector bácsi”) azt diktálná, hogy a családi becsület megvédése érdekében pattanjon fel és húzzon be egyet Pitonnak. De ehhez nem sok kedve volt, így hát megelégedett annyival, hogy dühösen meredt a félig üres teáscsészéjére, és magában azt motyogta:
– Tej.
– Hogy mondtad? – nézett rá Piton.
– Tej – ismételte Draco. – A teámba. Kérek egy kis tejet.
– Szolgáld ki magad – vágta rá a férfi.
Draco felállt és odasétált a hűtőszekrényhez, amely kívülről egy teljesen normális hűtőszekrénynek tűnt, de amint kinyitotta, üvegedények tucatjait találta benne, valamennyi precízen felcímkézve Piton szálkás, tagolt írásával: „denevérvér”, „szalamandraszem”, „gyíkfül” és „tápióka puding”. Ez utóbbi azonban kísértetiesen hasonlított a gyíkfülre. Draco sietve becsukta a hűtő ajtaját.
– Mégsem kérek tejet – motyogta félig-meddig magában, miközben visszaült az asztalhoz.
– Azt hittem, hogy hozol tejet – mordult rá Piton.
– Meggondoltam magam, nem kérek.
– Én viszont kérek.
Draco kissé szédült és nem akart újból felkelni, ezért egy villámló pillantást vetett a férfira, majd felemelte a bal kezét. A hűtőszekrény ajtaja kivágódott, a tejet tartalmazó üvegedény pedig kiröppent belőle, aztán pörögve megindult Draco felé és végül a kezében landolt. A fiú egy hangos koppanással letette az asztalra, és felpillantva látta, hogy Piton még a korábbinál is dühösebben mered rá.
– Ne kérkedj az erőddel! – szólalt meg a bájitaltan tanár hidegen.
– Miért ne? – nézett rá Draco tágra nyílt szemekkel.
Bamm!
Piton akkora erővel vágta az öklét az asztalra, hogy az evőeszközök megcsörrentek.
– Azt hiszed, hogy ezt az erőt ingyen kaptad? – förmedt rá. – Semmi sincs ingyen. Ahányszor csak használod, a saját lelkedből veszítesz el egy darabot.
Draco hátradőlt a szék támlájának. Úgy érezte, hogy… alaposan helyre tették, úgy ahogy korábban még sohasem, ahogy még Sirius sem tette helyre. Piton szavai keresztülhatoltak az agyát beborító ködös homályon, úgyhogy döbbenten pislogott a férfira.
– De én csak…
– Hallgass! – vágott a szavába Piton, miközben hátratolta a székét és felállt. – Maradj itt – mondta. – És ne mozdulj. Ha bármilyen mágiát is használsz, amíg távol vagyok, még ha csak a teaszűrőt emeled is fel, megitatok veled egy bájitalt, ami futóegérré változtat.
– Először vadászgörény, most meg futóegér – csattant fel Draco sértetten. – Miért egy rágcsáló jut rólam az eszébe mindenkinek?
– Valóban azt akarod, hogy válaszoljak erre? – nézett rá Piton.
– Nem – felelte a fiú. – Most hova megy?
Dracónak is feltűnt a szavaiban rejlő panaszos felhang, de nem törődött vele. Nem akart egyedül maradni; egész nap egyedül volt, ami épp elég volt neki, főleg miután az agya úgy zsongott, mintha darabjaira akarna szétesni, akár egy túlhajtott, rozoga autó.
– A dolgozószobámba – felelte Piton. – El kell onnan hoznom valamit.
– Hadd menjek magával – kérte a fiú.
– Nem ettél semmit. Csak az hiányzik nekem, hogy ott bent elájulj. Rengeteg törékeny és értékes holmit tartok abban a szobában.
Draco felkapta a süteménye maradványait és a szájába tömte, a rágással azonban nemigen fáradozott.
– Mmpph – mondta, miközben egy széles, beszédes gesztussal jelezte, hogy részéről az evés letudva.
Piton ránézett, és Draco megesküdött volna, hogy keserű vonalú szája sarkában egy pillanatra valami mosolyféle rándulást látott felvillanni.
– Rendben. Gyere velem.
Piton dolgozószobájáról kiderült, hogy sokkal inkább tekinthető labornak, mint dolgozószobának. Draco gyanította, hogy a férfi csak azért nevezi szimplán dolgozószobának, mert nem akarja a külvilág szemében egy őrült tudós benyomását kelteni. A szoba azonban még egy őrült tudósnak is büszkeségére vált volna: a nagy belmagasságú, derengő fényű helyiségben mindenütt üstök rotyogtak lassú tüzek alatt, hosszúnyakú, csőrös üvegedényekben különféle anyagok izzottak, füstölögtek és forrtak, odébb pedig felcímkézett zacskók és csomagok sorakoztak tele növényőrleményekkel, bogárpáncéllal, szárított bumszalagbőrrel és egyéb, Draco számára ismeretlen hozzávalókkal. Mialatt Piton a sarokban lévő íróasztalnál foglalatoskodott Draco egyik asztaltól a másikig sétált és megszemlélte a különböző színű folyadékokkal és bájitalokkal teli üvegcséket és lombikokat.
– Ez mire való? – kérdezte egy élénk zöld színű, bugyborékoló folyadékkal teli edényre bámulva.
– Megszabadít a mellkas szőrzettől – felelte Piton.
– És az?
– Attól mellkas szőrzet nő az egész testeden.
– Uh!
– Az embereknek néha furcsa igényeik vannak.
– Maga ezeket eladja?
– Néha – válaszolta Piton. – Azt hitted, hogy meg lehet élni abból a pénzből, amit a Roxfortban keresünk? A legtöbben az iskolán kívül is kamatoztatjuk a szaktudásunkat. De most már ülj le arra a székre ott és maradj csöndben egy ideig!
Draco szót fogadott és leült a székre, közvetlenül egy limlomokkal telepakolt hosszú, alacsony asztal mellé. Összetekert zsinórok, lejárt szavatosságú gőteszemet tartalmazó kis üvegek, törött pennák hevertek rajta és egy csorba tükördarab. Draco, miközben felvette a tükröt az asztalról, azon tűnődött, hogy milyen régóta nem látta a saját tükörképét. Úgy vélte, ez már önmagában is aggodalomra adott okot figyelembe véve jelenlegi elmeállapotát.
Felemelte a törött üvegdarabot, és ahogy megpillantotta saját tükörképét, hatalmába kerítette a kétségbeesés. Szörnyen nézek ki – állapította meg. Bőrének napbarnított színe nyomtalanul eltűnt; mostanra olyan fehérré és áttetszővé vált, akár egy papírlap. Szemmel láthatóan fogyott is, mert kulcscsontjának hegyes szélei kilátszottak Charlie túlméretezett ingének meglazított gallérja alól. Mindig halványszürke szemei sápadt arcának előterében most szinte feketének tűntek, az íriszek vékony ezüstkarikává szűkültek hatalmasra tágult pupillái körül. Nem csoda, hogy bántotta a fény a konyhában. A szeme alatt kékes árnyalatú karikák húzódtak, a haja pedig…
Draco hirtelen felkiáltott és elejtette a tükröt.
Piton, aki egy íróasztalfiók tartalmának szortírozásával foglalatoskodott, erre felpattant és odasietett hozzá vigyázva arra, hogy ne lötyögtesse ki a kezében tartott üvegben lévő folyadékot. Riadtnak tűnt, vagy legalábbis annyira riadtnak, amennyire tőle telt.
– Mi az? Mi történt?
– Megőszültem! – kiáltotta Draco, miközben megragadott egy ezüstös tincset és oldalvást rásandított. – Még csak tizenhat éves vagyok, és már őszülök!
Piton riadt arckifejezése villámgyorsan átváltozott csúfondárosan kárörvendővé.
– Ennél a hajnál nem értem, hogy tudod ezt megállapítani.
– Nagyon is meg tudom állapítani! Mi történik velem? Haldoklom? Segítsen rajtam! Adjon valamit… bármit…
– Mondjuk egy doboz hajfestéket? – vetette fel Piton egy hűvös mosollyal. – Lenyűgöző ez a hiúság, de azt hiszem, a frizurád jelenti most a legkisebb problémát számunkra. Tessék. Idd ezt meg – tette hozzá, miközben a nála lévő üveget Draco jobb kezébe adta.
Draco lepillantott. Az üveg tele volt valamiféle sűrű, fekete folyadékkal, ami bugyborékolt, gőzölgött és nedves aszfaltra emlékeztető szagot árasztott.
– Öhm – nyögte. – Mi is ez tulajdonképpen?
A bájitaltan tanár nem válaszolt, csak sokatmondó pillantásokat vetett Dracóra. A dolgozószobában lobogó kisebb-nagyobb tüzek fényében Piton arca úgy hatott, akár egy vöröses árnyékokkal körberajzolt maszk. Dracót furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy rápillantott: Piton egyidős volt Siriusszal, Sirius arca mégis egyértelműen magán viselte a hajdani gyermeki vonások nyomát. Piton ellenben úgy festett, mint akinek soha nem volt gyermekkora.
– Idd meg – ismételte újra. – Ez segíteni fog.
Draco az ajkába harapott.
– Maga meginná? – kérdezte a férfira pillantva. – Ha a helyemben volna?
– Én már ittam ilyet. Ez egy saját fejlesztésű bájital, amit személyes használatra készítettem sok évvel ezelőtt.
Draco leeresztette az üveget és csak bámult rá.
– Miért?
Piton felsóhajtott, hátát a falnak vetette, fekete talárja alatt leeresztette szögletes vállát. Aztán arckifejezése kiismerhetetlenné vált, megragadta a talárja bal ujját és lassan felhúzta. Csupasz karját tenyérrel felfelé Draco elé tolta, hogy a fiú tisztán lássa a bőrébe égetett Sötét Jegyet.
Draco döbbenten bámult rá, majd felnézett a férfi arcára.
– Igen – szólalt meg lassan. – Tudom. Az apámnak is van ilyen. Vagyis volt – helyesbített sietve.
– Nem ez az egyetlen emlék, amit a Sötét Nagyúrral való ismeretségemből őrzök – jegyezte meg Piton még mindig a karját bámulva. – Amikor még hozzá tartoztunk, a testünk, a vérünk és az elménk felett is uralkodott. Részben ezzel magyarázható, hogy soha senki nem pártolt el mellőle. Mert ha netán nem a Nagyúr személyes bosszúja végzett vele, akkor előbb-utóbb mindenképp hatalmába kerítette az őrület.
– De maga elhagyta őt.
– Igen, én elhagytam őt. És csak egy hajszálon múlt, hogy nem őrültem meg. Dumbledore menedéket nyújtott nekem és megvédett az engem fenyegető fizikai sérülésektől. Az elmémet azonban nem tudta megóvni. Bárhova mentem, minden nap, minden órában a Sötét Nagyúr hangja szólt a fejemben. Azt ígérte, ha visszatérek a szolgálatába, mindent megbocsát. Mivel Dumbledore beavatott a terveibe Nagyúr azt ígérte, hogy ha információval szolgálok neki ezekről a tervekről, megkegyelmez. Egész nap a fülembe duruzsolt, és egész éjjel beszélt hozzám, még álmomban is.
Draco szája tátva maradt a döbbenettől, úgy bámult rá.
– És maga vissza akart menni hozzá? Hitt neki?
– Ó, igen, szerettem volna. De nem, abban nem hittem, hogy valóban megbocsát. Hiszen az ő kegyetlensége éppen ebben rejlik: ha elárulják, nem kegyelmez semmiképp sem.
– És akkor mit csinált?
– Elkészítettem ezt – vágta rá Piton, és a Draco kezében tartott üvegre mutatott. – Először nem tudtam, hogy valóban használni fog-e, vagy pedig megöl. De kitartóan dolgoztam rajta, és végül sikerült. Elhallgattatta a fejemben visszhangzó hangokat és visszaadta az akaraterőmet. Csak remélni tudom, hogy nálad is így fog működni.
Draco ismét lepillantott a bájitalra, amely még mindig kavargott és bugyborékolt.
– Tettem hozzá egy kis ébren tartó főzetet is – hallotta Piton hangját valahonnan nagyon távolról. – Így nem fogsz elaludni és álmodni. Legalábbis néhány napig.
Draco bólintott és a szájához emelte az üveget.
– Egészségemre! – mormolta, majd hátradöntötte a fejét, és egy jó nagyot kortyolt. Aszfaltra emlékeztető szaga ellenére a bájitalnak szinte egyáltalán nem is volt íze. Érezte, ahogy kígyóként végigsiklott a torkában, majd megérkezett a majdnem üres gyomrába és ott pezsegni kezdett. Végigsöpört rajta egy hőhullám, amitől majdnem elejtette az üveget, és ezt egy lázhoz hasonló heves, égető energiahullám követte. Egy kicsit fájt, de furcsán melegítette is, annyira fázott az utóbbi néhány napban…
– Oh – sóhajtotta, azután lassan előrehajolt, és fejét az asztalon pihenő karjára fektette. Érezte, hogy Piton odanyúl és kiveszi az üveget ernyedt ujjai közül. Hirtelen azt kívánta, bárcsak itt lenne Sirius. Ő biztosan megveregetné a vállát vagy összeborzolná a haját vagy valami. Piton hangja távoli neszként hatolt el a füléig:
– Jól vagy, Draco?
– Igen – Draco megdörzsölte a szemét. – Jól vagyok.
– Egy kicsit talán égetni fogja a torkodat, de egyébként nem ártalmas. Nagyjából egy óra múlva fejti ki teljesen a hatását. Szeretnél addig lepihenni?
– Nem vagyok fáradt.
– Nem is lehetsz az. Az ébren tartó főzet ugyanis azonnal hat.
Draco nem szólt semmit, csak ült, tenyerét a szemére szorítva. Érezte, ahogy a főzet okozta forróság szétárad benne, a gyomrából kiindulva végigfut az erein és felpörgeti a szívverését. Vett egy mély levegőt és közben megrázkódott.
– Igen, tudom, hogy fáj – hallotta Piton hangját. – De lélegezz mélyeket, és hamarosan elmúlik.
– Lélegzem! – csattant fel Draco ingerülten. – Mintha abba tudnám hagyni a lélegzést!
– Nos, a mellékhatásokat soha nem lehet előre kiszámítani – felelte Piton. Draco oldalvást rápillantott és közben azon tűnődött, hogy a bájitaltan tanár vajon ezt viccnek szánta-e. De nem tudta eldönteni. – Figyelj ide – tette hozzá Piton kimérten. – Hamarosan jobban leszel. Kétségtelenül nagy akaraterővel rendelkezel, máskülönben nem jutottál volna el idáig. Nem lett volna meglepő, ha feladod. De te nem adtad fel, a sérülések és a kimerültség ellenére sem. Büszke lehetsz magadra.
– Sérülések? – mormolta Draco, miközben elhúzta a kezét a szeme elől. – Nincs semmiféle sérülésem, egy karcolás sincs rajtam.
Piton előrehajolt és az ujjait Draco halántékára tette. Draco maga is meglepődött, de nem érzett késztetést, hogy elhúzódjon, annak ellenére, hogy általában nem nagyon szerette, ha hozzáérnek. Ebben a mozdulatban azonban mintha lett volna valami atyai.
– Én erre gondoltam idebent – mondta Piton egyik hosszú ujját rányomva Draco bal halántékára. – Itt vannak az mágia okozta háborús sebek. Nekem is megvannak a sajátjaim. Maga most csatát vív, Mr. Malfoy. Még ha egyelőre nem is tud róla.

***


– Nem egészen értem – mondta Mrs. Weasley. Közben hozott még egy tálca pirítóst a reggeliző asztalhoz, majd leült Ron és Ginny mellé. Későn reggeliztek, már majdnem tizenegy óra volt, de Mrs. Weasley, úgy gondolta, hogy nem árt ha kimerült lánya és legkisebb fia kialussza magát azok után, amiken az elmúlt héten keresztülmentek. Így hát csak hárman ültek az asztalnál, mert Mr. Weasley már rég elment a Minisztériumba.
– Szóval mi is a helyzet ezzel a Malfoy-fiúval? Azt mondta Sirius, hogy eltűnt...
– Ja, eltűnt – bólogatott Ron kábán, miközben pirítósért nyúlt. – Ez a helyzet.
– Emlékszem, összefutottam a Czikornyai és Patzában néhány éve vele meg azzal a rettenetes apjával – mélázott Mrs. Weasley. – Sápadtnak tűnt, szegény fiú, olyan kis vézna, alultáplált...
– Azóta sokat nőtt – jegyezte meg Ginny, próbált közömbösnek tűnni, úgyhogy beszéd közben a lekvárt kereste.
– Hasonlít egyáltalán bármiben Luciusra? – kérdezte Mrs. Weasley. – Halottról jót, vagy semmit, de hát...
– Igen, épp olyan, mint ő! – vágta rá Ron, ugyanabban a pillanatban, amikor Ginny ezt mondta:
– Nem, egyáltalán nem hasonlít rá!
Mrs. Weasley meghökkent, Ron pedig a szemét forgatta:
– Ne is figyelj rá – mondta anyjának vontatottan –, Ginnynek tetszik a srác.
A lány kezéből kiesett a lekváros kanál.
– Ron, hallgass! – De hát ez van! Legszívesebben rá vetnéd magad, valld be!
Ginny arca élénkvörösbe váltott, elég kínos lett volna ez a szóváltás Mrs. Weasley jelenléte nélkül is. Ráadásul az asszony láthatóan élénken érdeklődött a téma iránt.
– Azt hittem, neked Harry tetszik – mondta vidáman a nő. – Le vagyok maradva!
– Harry már régi ügy – mondta Ron rosszindulatúan. – Elutasítva, kirúgva, szemétbe vele, a híres Harry Potter most már inkább a híres Harry Dobd-el! Na persze nem mintha valaha is randiztatok volna – tette hozzá –, de hát tudod, hogy értem.
– Ron – szólt Mrs. Weasley nyugodt hangon, bár a szeme szikrákat szórt. – Hagyd békén a húgodat.
Ron sértetten az anyjához fordult.
– Anya! A srác egy Malfoy!
– Na és? – mondta Mrs. Weasley – Ne legyél már ilyen maradi, Ron.
A fiú szeme akkorára tágult, mint partra vetett aranyhalé, miközben Mrs. Weasley szép nyugodtan a teáskannáért nyúlt.
– Kénytelen leszel kijönni vele, nem gondolod? – mondta a fiának. – Elvégre Harry mostohatestvére lesz.
Ron erre válaszul valami olyasmit mormolt, hogy „Nem, ha soha többet nem kerül elő”. Ginny rábámult, aztán az anyjához fordult.
– Anya, ez egy jó gondolat. Ha Harry kedveli...
– Harry nem kedveli! – horkant fel Ron.
Mrs. Weasley egyre kíváncsibb lett.
– Szóval nem mondanád, hogy Draco Harry barátja?
– Nem – vágta rá Ron. – Sokkal inkább mondanám róla, hogy egy bőrgatyában parádézó barom!
– Nekem nem ez volt a benyomásom róla – szólt Mrs. Weasley ellentmondást nem tűrő hangon.
– Talán te is a bőrnadrág rajongók közé tartozol, anya? – kérdezte Ron vigyorogva, szándékosan félreértve Mrs. Weasleyt, aki végül is elmosolyodott.
– Bőrnadrág? Tudod... Siriusnak volt egy bőrnadrágja, még mikor motorozott, azelőtt hogy... tudjátok. Mikor az aurorképzésre járt a Minisztériumban. Néha – tette hozzá kissé révedezve –, még munkába is felvette.
– ANYA! – tiltakozott Ron döbbenten. Mrs. Weasley megköszörülte a torkát.
– Na, mindegy. Miről is beszéltünk? Ó igen, valamit kérdezni akarok tőletek. Mit gondoltok Lupin professzorról?
Ron és Ginny is csak kapkodták a fejüket a hirtelen témaváltás után. Ron tért magához először:
– Lupin? Jó fej – mondta. – A valaha volt legjobb tanárunk.
Ginny egyetértően bólintott:
– Mindig van nála csoki, ki ne kedvelné?
– Feltett egy szokatlan kérdést – folytatta az asszony. – Hogy vannak-e hugrabugos felmenőink.
Ron és Ginny egymásra néztek, majd a fiú szólalt meg:
– És mit válaszoltál neki?
Mrs. Weasley füle hegye elpirult.
– Nem mondtam semmit. Szerencsére apátok épp Siriusszal beszélgetett, úgyhogy nem jött elő vele, hogy a Hugrabug borza mennyire hasonlít a Weasley menyétre, meg hogy az Odú valamikor kastély lehetett...
–... és hogy a borospince egykor várbörtön – folytatta –, a ház melletti kőfejtő pedig várárok volt.
– Hát, a pincében tényleg van pár bilincs a falon – mutatott rá Ginny.
– Ja – mondta Ron gúnyosan –, mert Fred és George odatették őket, hogy legyen hova láncolni Percyt, mikor a rájuk kellett volna vigyáznia.
– Fred és George megbilincselték Percyt? – hüledezett Mrs. Weasley.
Ron a szája elé kapta a kezét, mintha valami olyasmit mondott volna, amit nem lett volna szabad.
– Hát, igazából csak viccből, és soha nem használták a lábbilincseket...
Ekkor Mr. Weasley egy halk pukkanással feltűnt a szobában, ezzel megmentette Ront a további magyarázkodástól.
– Arthur!
Mrs. Weasley felugrott, riadtan nézett a férjére, ahogy Ginny is, mivel még sosem látta apját ilyen ziláltnak. A talár gyűrötten lógott rajta, a haja kócos volt, az arcát a feszültség és a félelem rajzolta barázdák keresztezték.
– Arthur... – szólt ismét Mrs. Weasley, és férjéhez sietett. – Mi történt? Miért jöttél máris haza Londonból?
– A találkozónak vége – szólt Mr. Weasley kifejezéstelen hangon. – Új mágiaügyi minisztert választottak.
Ron hátrafordult ültében, hogy ő is lássa az apját.
– Ki az?
Mr. Weasley nagyot nyelt.
– Hát – mondta lassan –, én.

***


Hermione, Sirius és Lupin épp a könyvtárban reggeliztek, mikor Harry besétált, zilált hajjal, ásítozva. Hermione felpillantott és rámosolygott, bár kissé elhalványult a mosolya, amikor feltűnt neki, hogy Harry milyen kimerültnek tűnik. Indigókék pulóvert viselt, pont olyan színűt, mint a szeme alatti táskák. Meglepetten nézett rájuk.
– Ti mióta vagytok már ébren? És mért nem jött fel senki, hogy felkeltsen?
Sirius felpillantott a papírjaiból.
– Úgy gondoltuk, jobb, ha hagyunk pihenni.
– Kábé délután három óra lehet – mondta Harry ingerülten. Megkerülte az asztalt, Hermionét hanyagul fülön csókolta, majd lehuppant az egyik székbe. – Hol van Narcissa?
– Be kellett mennie a Minisztériumba. Vizsgálatot rendeltek el Lucius halála kapcsán – válaszolt Sirius.
– Nem akarnak veled is beszélni? Úgy értem, voltál abban a cellában, ahol...
–...felrobbant? – fejezte be helyette Hermione a mondatot csacsogva. Kicsit bűntudata volt amiatt, hogy nem képes sajnálatot érezni Lucius halála miatt, ugyanakkor nem tudott megszabadulni attól a gondolattól sem, hogy ez a legjobb dolog, ami Dracóval történhetett, persze feltéve, hogy Draco épségben előkerül. – Ne is emlékeztess. Holnap megyek a Minisztériumba.
Sirius lapozott egyet a papírjaiban, türelmetlenül sóhajtott, majd Lupinra bámult.
– Biztos vagy benne, hogy ez a fordítókulcs, amit adtál, pontos? Ennek a bűbájnak semmi értelme...
– Van egy fordítókulcsod párszaszóhoz? – érdeklődött Harry.
– Leszedtem a Párszaszó átkot a könyvről – mondta Lupin, miközben Harry és Hermione felé lökte a naplót. – Az igazi probléma az, hogy a leghasznosabb része a könyvnek, ahol Mardekár az általa használt varázslatokat gyűjtötte, duplán van kódolva. Nyilvánvalóan aggódott amiatt, hogy valaki megpróbálja ellopni a varázslatait. Írt sellőül, trollul, franciául...
– Milyen kár, hogy Fleur nincs itt, hogy segítsen neked – vetette oda Sirius gúnyosan.
–... óriásul, görögül, ó fogd be, Sirius... és valami tükörírásnak tűnő dolgot is használt. Talán nem a legjobb ötlete volt, de azért hatásos...
Sirius ezalatt bandzsítva bámult az előtte heverő pergamenre, és felolvasta a sellőből lefordított varázsigét:
– „Éleszd fel a félelmes szexzsizsiket”?! Ez nem lehet jó...
– Sirius... – Hermione grimaszolt egyet, majd elvette a férfitól a pergament. – Ez latin! Ugyan nem varázsige, de valami olyasmi, hogy fallax proefini... imago moli... képek kivetítése vagy valami ilyesmi. – Lupinra nézett. – Ez az a magid dolog?
– Milyen magid dolog? – kérdezte Harry.
Lupin sóhajtott.
– Van egy bűbáj, amiről Mardekár azt állította, hogy a segítségével megtalálhatja a Forrását... valószínűleg Helgát... bárhol is volt, képes volt kivetíteni magát oda.
– De Draco nem a Forrásom – mondta Harry határozottan.
– Nem, de a köztetek lévő kapcsolat nagyon hasonlít arra, amilyen a magid és a Forrása közt lehet. Minden esetre megér egy próbát – tette hozzá Sirius. – Követő bűbájt teszek rád, aztán elküldünk egyenesen Dracóhoz, és rögtön utánad megyek.
Hermione felkapta a fejét.
– Ez veszélyt jelent majd Harryre nézve?
– Nem – mondta Lupin elgondolkodva, majd lerakta a könyvet, amit a kezében tartott. – Nem lesz baja, különösen, hogy...
– De nem is tudjuk, hogy a kapcsolat működik-e! – vágott közbe Harry, és türelmetlenül hátraborzolta a haját. – Ez nem olyan mintha tudnám, hol van most...
Lupin a zsebébe nyúlt és elővette a pálcáját.
– Add ide a kezed, Harry, a jobb kezed.
Harry engedelmeskedett. Lupin megfordította a kezét, hogy a tenyere legyen felül, és pálcájával megérintette a sebhelyet, ami a tenyerét átlósan keresztezte. Harry megrázkódott, mintha fájdalmat érezne, aztán pillantása találkozott Hermionééval az asztal felett.
– Ez a sebhely kapcsol össze titeket – szólt Lupin. – Épp ahogy a homlokodon lévő sebhely összekapcsol Voldemorttal.
Harry bólintott.
– Tudom.
– Maradj nyugton – mondta Lupin.

***

Draco azt kívánta, bárcsak tudna aludni, de az ébren tartó főzet nem engedte. Először hálás volt az éberségért és az energiáért, amit adott neki, de most kimerültnek érezte magát. Nem mintha aludni és álmodni akart volna – azt biztos, hogy nem. De unatkozott. Piton a dolgozószobájába zárkózott, hogy a bájitalaival játszadozzon, Draco pedig céltalanul lődörgött a házban. Nem sok minden érdekeset talált, leszámítva Piton sajátos zenei ízlését persze, és ha a mosógép tetején az az volt, aminek tűnt, hát akkor a professzor pici, piros szívecskékkel díszített kék flanelpizsamában aludt. Jippí – gondolta Draco.
Istmét a Reggeli Prófétára gondolt, meg a cikkre az apja haláláról. Elhatározta, hogy megy és elkéri Pitontól, hogy vethessen rá még egy pillantást. Átvágott az előszobán a dolgozószobáig és belökte az ajtót.
Az üstökben még mindig vidáman rotyogtak a főzetek, ám Piton, aki az íróasztalnál ült, úgy tűnt a fejét a karjára hajtva alszik, kezében egy pennával. A Próféta az asztal sarkán hevert, felcsavarva. Draco az újságért nyúlt, aztán megtorpant. Egy jegyzettömb hevert úgy tizenöt centiméterre Piton kezétől, és Draco neve volt ráírva.
Kevés olyan ember van, aki saját nevét látván egy papíron, ne akarná azt elolvasni. Draco lassú mozdulattal megfogta a jegyzettömböt és maga felé fordította, hogy lássa, mit írt róla Piton.


„Odaadtam a bájitalt a Malfoy-fiúnak, nem nagyon szenvedett tőle, úgyhogy az állapota még talán nem olyan előrehaladott, mint amire számítottam. Ennek ellenére már látni a szemében... magán hordozza az erőszakos halál előjelét. Nem vagyok biztos benne, hogy mennyit érdemes, vagy hogy mennyit szabad elmondanom neki a bájitalról: ahogy sok gyógyszernél, a használat során a hatása tompul, néhány hónap alatt szinte teljesen el is tűnik. Ha a Sötét Nagyúr nem bukik el, a bájital nem mentett volna meg engem sem... Bárcsak itt lenne Dumbledore, hogy tanácsot adjon...”


Draco eltolta magától a tömböt, elfordult az asztaltól, a gyomra kavargott. Visszasétált az előszobába, vakon jobbra fordult, kinyitotta az ajtót, és a napfényes tornácon találta magát. A fénytől fájt a szeme, mintha késsel döfködnék. Hirtelen leült, a hátát a ház falának vetette és átölelte a térdét.
Tehát a bájital csak átmeneti megoldás volt, ha egyáltalán megoldásnak lehet nevezni. Piton úgy tűnt, nem tudja biztosan, meddig fog működni. Egyelőre működik. Draco érezte, ahogy nemrég a főzet hatni kezdett. A változás azonnali volt. Mintha valaki egy nehéz vasrácsot állított volna közé meg a követelődző zúgás és lárma közé, amik eddig állandóan kísérték őt. A látomások, a ködös víziók, a fülcsengés, mind elmúltak. Most először tudatosult benne, milyen csendes a világ, milyen nyugodt és milyen békés.
De ezzel együtt eltűnt az eufória is, amit annak a tudása okozott, hogy a karddal olyan dolgokra képes, melyekre egyébként esélye sem lenne, még magidként sem. A sárkányok karámjában érezte, hogy képes visszatartani az összes sárkányt, és meg is tette. Amikor felemelte a kezét, hogy távol tartsa őket, mintha csak árnyak lettek volna, rendkívül erősnek érezte magát. A hatalom vonzotta, mint tüzet az oxigén, csak hamut hagyva maga után. Átható, sötét boldogsággal töltötte el a hatalom, amivel rendelkezett. Olyan áthatóval, hogy fájt, és olyan sötéttel, hogy rémisztő volt átélni.
Mikor becsukta a szemét, az álmait látta a szemhéja belső felére vésve. Amit akarsz – mondta az apja –, amit megkaphatsz, ami lehetséges. Végül is volt értelme annak, amit az apja a születéséről és a rendeltetéséről mesélt. Ha más nem, hát ez magyarázatul szolgált, hogy mi az a sóvárgás, amit mindig érez, amikor a kardot tartja a kezében, ez a megnevezhetetlen vágyódás valami elérhetetlen iránt. Ez a sorsod. Az övé vagy.
Amit felajánlottak neki, az több volt, mint hatalom, több mint amit valaha is akart volna: Hermione és a szerelme, a dicsőség, megtalálni a helyét a világban. Felkínálták neki azt, ami Harrynek is megvolt, amire mindig irigy volt: rendeltetést, valamit, amiért érdemes élni, sorsot. És az ajánlat vonzó volt... nagyon is, mámorosan! Nem csoda, hogy Charlie azt hitte, bedrogozott.
Ha eddig kibírtad, igazán erős akaratúnak kell lenned – mondta Piton korábban. Fel kellett volna adnod, és te mégsem tetted.
De én tudom az igazságot – gondolta keserűen. – Nem vagyok erős. Ha van valami bennem, az elmémben, a lelkemben, ami harcol a karddal, az ígéreteivel és a rémálmokkal, amiket hoz, az nem én vagyok. Az Harry.
Bármily kicsiny darabkája volt is az Harrynek, amit magában hordozott, akármi is maradt a Százfűléfőzet hatása után, egy hang a fejében azt suttogta, ez nem helyes. Harry, aki le tudta küzdeni az Imperius átkot. Én sosem tudnám – gondolta. Harry, aki jó volt, anélkül, hogy az akart volna lenni. Harry, akit meg kellett volna ölnie és akit meg is fog ölni, ha lesz rá lehetősége.
Draco kinyújtott kezébe fogta a kardot, vékony ujjai körbefogták a sima, ismerős markolatot. Az ölébe fektette, a zöld kövek mintha rákacsintottak volna. Kígyókkal volt díszítve, a szemük smaragdból készült, de egy hiányzott közülük. A kardot nehéznek érezte a kezében. Eltűnődött, vajon mért nem vette soha észre.
Meg fogok halni – idézte fel, mit mondott Ginnynek. – Ez még így is több figyelmeztetés, mint amit a legtöbb ember kap.
Felpillantott. Késő délután volt, az ég forró, fémesen kék. A kardot markolva gyorsan és határozottan talpra ugrott, visszament a házba és a szekrény felé indult, ahol Charlie ruháit és a Tűzvillámát hagyta.

***

Ginny vigasztalhatatlanul bámulta a tükörképét a folyosói tükörben. A haja vágásért kiáltott, átbukott a fülein és lángoló hurkokban és csigákban végződött a háta közepén. Ráadásul a vörös hajához képest az arca túl kicsinek és sápadtnak tűnt. Szórakozottan elkezdte befonni a copfját a tarkójánál kezdve. Aggódott Draco és a szülei miatt is. Azt mondani, hogy Mrs. Weasley nem örült a férje bejelentésének, nem volna pontos: az asszony tombolt a dühtől és a félelemtől.
– Nézd meg, mi történt Caramellel! – üvöltötte. – Csak kell nekik valaki, akit csőbe húzhatnak, valaki, akit nem kár feláldozni! Ne fogadd el, Arthur!
Mr. Weasley nem értett egyet, órákon át vitáztak. Azután elhatározták, hogy Londonba hoppanálnak, hogy megbeszéljék a dolgot Percyvel, akinek minisztériumi kapcsolatai már korábban is jól jöttek. Így Ron és Ginny egyedül maradtak a házban.
Ginny elkészült a fonattal, sóhajtott, és úgy döntött, felmegy Ronhoz, hogy beszéljen vele. Igaz, még mindig dühös volt, amiért a fiú olyan visszataszítóan viselkedett vele a reggelinél, de unatkozott, és talán Ron is szívesen játszana egy parti robbantós snapszlit.
Épp átvágott a nappalin, amikor meghallotta a zajt.
Bang!
Ginny megmerevedett. Tompa puffanást hallott, mintha egy madár repült volna a nappali ablakának. Megállt, és figyelt. Újra hallotta a hangot, ezúttal hangosabban.
Bang!
Ginny inkább kíváncsiságtól semmint aggodalomtól vezérelve odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt, és felsikoltott a meglepetéstől.
Draco Malfoy állt a félig nyitott ablak túloldalán, és befelé bámult. Mikor Ginny sikított, hátra ugrott, és idegesen integetni kezdett, hogy maradjon csendben.
– Ginny, csssssssss!
Ginny a szája elé kapta a kezét, és végigmérte a fiút.. Draco volt az, egészen valóságosan Draco. Nagyjából úgy nézett ki, mint mikor utoljára látta, leszámítva, hogy akkor nem volt dühös.
– Muszáj volt sikítanod? – suttogta ingerülten.
– Muszáj volt halálra rémítened?
– Kopogtam! – Draco sértettnek tűnt.
– Az ablakon! Miért nem próbáltad meg az ajtón, mint ahogy a normális emberek szokták? – sziszegte Ginny.
– Nem akartam találkozni a családoddal. Csak téged akartalak látni. Vártam, hogy egyedül legyél. Most akkor beengedsz vagy mi?
Ginny bizonytalanodott, de a fiú szavai ott visszhangoztak a fülében: Csak téged akartalak látni. Végül teljesen kinyitotta az ablakot, hogy Draco be tudjon mászni rajta. A fiú átlendült az ablakpárkányon, és szép lassan felegyenesedett. Ginny elkerekedett szemmel nézett rá. Draco mindig olyan sokat adott a külsejére, most viszont haja zilált és kócos, a farmere pedig sáros és koszos volt a térdénél. Még egy nagy szakadás is volt a sárkánybőr kabátja elején, ráadásul mindennek tetejébe a szája sebes volt, a szeme körüli monokli pedig máris a szivárvány legalább öt különböző színárnyalatában pompázott.
– Mi történt az arcoddal? Verekedtél?
Draco óvatosan megérintette a szeme sarkát.
– Nem hinnéd el, ha elmondanám.
– Tégy próbára – vágta rá Ginny.
Draco elvigyorodott, mintha valami rosszindulatú megjegyzést készülne tenni, mikor mindketten meghallották a lépcső recsegését, aztán pedig Ron hangját:
– Ginny?
Hallotta a sikításom – gondolta Ginny és Draco felé fordult, aki hirtelen megragadta őt a vállánál, aztán egy hirtelen mozdulat következett, és Ginny már csak azt látta, hogy bevágódnak a hatalmas, kárpitozott kanapé mögé. A lány a hátán feküdt, Draco pedig rajta, a lábaik összefonódva, a fiú keze pedig az ajkain. Ez utóbbira nem volt semmi szükség, mert meglepetésében, hogy ilyen hirtelen leteperték a földre, Ginny egyébként sem tudott volna egy hangot sem kiadni. Érezte Draco szívverését a mellkasában. Tekintetük összetalálkozott, és Draco szemében egyszerre látott idegességet és élvezetet, mielőtt a fiú elfordította volna a fejét.
A nappali ajtaja kinyílt és Ron belépett a szobába. Ginny csak a bátyja cipőit látta a kanapé mögül, azok gyorsan átszaladtak a szobán, egyenesen a nyitott ablakhoz. Ginny látta maga előtt Ron értetlen, tűnődő arcát.
– Hahó! – kiáltott újra a fiú. – Ginny, hol vagy?
Draco teste az övéhez feszült, mikor Ron visszament az ablaktól a szoba közepére. Olyan közel állt a kanapéhoz, ami mögött feküdtek, hogy Ginny láthatta, a cipőfűzője egyik vége kifoszlott. Hirtelen bűntudata támadt, ezért behunyta a szemét és Draco válla felé fordította a fejét. Érezte a bőrkabát szagát, ami sajnos inkább Charlie-ra emlékeztette, de alatta szappan és vér illatát érezte, meg az éjszakai hideg levegőét. Igazán fiús illat volt, bele is borzongott.
– Ginny! – kiabált Ron újra, ezúttal kissé bosszúsan. – Figyelj, tudom, hogy itt vagy valahol, hallottalak. Még mindig ki vagy akadva amiatt, amit a reggelinél mondtam?
Draco egyik ezüstös tincse Ginny arcába hullott, megcsiklandozva a száját és az orrát. Tüsszentenie kellett, de visszatartotta. Draco épp egy kicsit távolabb húzódott tőle, Ginny most már láthatta szürke szemét, sima állát, és az epiciklikus amulett aranyláncának csillogását.
– Ginny! – kiáltott Ron újra, majd sóhajtott. – Oké, rendben, legyen! – csattant fel. Ginny hallotta, ahogy távolodik, átvág a szobán és kimegy a konyhába. Ginny már mozdult, hogy kimászik a kanapé mögül, de Draco megszorította a karját és a fülébe suttogta:
– Várj.
Egy másodperccel később hallotta az ismerős hangot, ahogy a konyha ajtaja becsukódik, Ron kiment a kertbe. Ginny elfordította a fejét, hogy jobban láthassa Dracót. A fiú lenézett rá, az arckifejezése komoly volt, de szürke szemei táncoltak.
– Most már mehetsz – mondta, nem suttogott, hanem lágyan formálta a szavakat –, ha akarsz...
Egész testében bizsergett és borzongott, de nem tudta eldönteni, hogy a fiú arckifejezése, vagy csak az idegesség miatt.
– Hát persze, hogy menni akarok – suttogta. – Összepréselsz, ráadásul a hülye övcsatod belenyomódik a lábamba.
Draco végtelenül ártatlan szemekkel nézett rá.
– Honnan tudod, hogy az az övcsatom?
– Nagyon vicces.
Ginny érezte, hogy elpirul, úgyhogy inkább megtörte a szemkontaktust és kikászálódott Draco, majd a kanapé mögül. Felállt, leporolta a farmerját, és nézte ahogy Draco is kimászik utána. Bosszantó módon még egy kárpitozott kanapé mögül is képes volt úgy kimászni, hogy az elegánsnak hasson. Igaz, mikor felállt, Ginny látta, hogy a kabátjára tapadt egy kevés szösz.
– Fel akarsz jönni a szobámba? Ott beszélhetünk – mondta Ginny, de csak féloldalasan nézett rá.
– Nem – vágta rá Draco egy lesújtó pillantás kíséretében. – Itt akarok maradni, hogy a hat bátyád itt találjon veled, megöljenek és divatos ugyanakkor ízléstelen gyöngyfüggönyöket csináljanak az alsóbb testtájaimból.
Ginny a szemét forgatta.
– Csak Ron van itthon. A szüleim meg Londonba mentek.
– Ezt hamarabb is mondhattad volna. Ha tudom, hogy csak Ronról van szó, akkor mögé lopózom, leütöm a seprűmmel és utána már nyugodtan beszélgethettünk volna.
– Nem ütötted volna... – kezdte Ginny automatikusan, aztán megrázta a fejét. – Oké, rólad van szó, úgyhogy talán. De gondolni sem akarok rá. Most pedig maradj csöndben és gyere utánam.
Meglepetésére Draco engedelmesen követte őt, egy szó nélkül mentek fel a lépcsőn, majd be a hálószobájába. Mikor már mindketten a szobában voltak, a lány gyorsan becsukta az ajtót és elfordította a zárat.
– Luminesce – suttogta, és a sötét szoba halvány derengéssel telt meg.
Dracóhoz fordult, aki tétován, elmélázva nézelődött.
– Szóval – kezdte gyorsan, mielőtt a kínos csendben feszengeni kezdett volna. – Elmondod végre, hogy mi történt az arcoddal, vagy sem? Rettenetesen nézel ki.
– Még a végén azt hiszem, hogy tényleg fontos vagyok.
– Komolyan kérdezem, mi történt?
– Neville Longbottom – mondta Draco tisztán artikulálva. – Fejbevágott a nefeleddgömbjével.
Megdörzsölte karikás szemét, aztán Ginny ágyára nézett.
– Leülhetek? – kérdezte, majd meg sem várva a választ levetette magát a virágos ágytakaróra.
Ginny kénytelen volt bevallani magának, hogy bár számtalanszor fantáziált olyasmiről, hogy Draco a szobájában van, az akkor soha nem jutott eszébe, hogy mennyire nem illik egy bőrnadrágos Draco a virágmintás tapétával, bolyhos, fehér szőnyeggel és ütött-kopott plüssfigurákkal teli szobájába.
Draco felhúzta a szemöldökét.
– Örülök, hogy jól szórakozol a monoklimon.
Ginny abbahagyta a vigyorgást.
– Nem! Na jó, talán... egy kicsit. Neville Longbottom? Hogy a fenébe...?
– Volt ez az ötletem... – mondta Draco, s közben fél kézzel lustán gesztikulált –, hogy felkeresem azokat az embereket, akiknek ártottam, vagy valami. Nem igazán értem miért, néha vannak ilyen fura ötleteim, de mindig olyan hülyeségnek tűnnek utólag. De mindegy, én csak bocsánatot akartam kérni... Úgyhogy írtam egy listát azokról, akiket bántottam, és nagyon, nagyon hosszú lett, úgyhogy kidobtam, és csináltam egy másikat azokról, akiknek tényleg ártottam, és akik nem laknak túl messze. Így Neville lett az első.
– Na, de miért ütött meg a nefeleddgömbjével? Mit csináltál vele?
– Semmit! – csattant fel Draco sértetten. – Odamentem a házukhoz, becsöngettem, Neville nyitott ajtót, rám nézett, aztán behúzott egyet a gömbjével. Eltalálta a szememet. Lehet hálásnak kellene lennem, amiért nem épp sövényvágó volt a kezében, vagy, hogy nem tartotta meg emlékbe a füleimet.
– Volt lehetőséged bocsánatot kérni tőle?
– Áh, csak eljöttem. De tudod, az a benyomásom, hogy Neville jobban érzi magát, szóval nem volt teljesen elvesztegetett idő.
Draco fájdalmas arcot vágott.
– Hagrid a második a listámon. Ő sokkal nagyobb, mint Longbottom – tette hozzá elgondolkodva. – De én gyorsabb vagyok. Gondolom, lenne esélyem odarohanni hozzá, és bocsánatot kérni, aztán meglógni, mielőtt lehetősége lenne péppé verni.
Ginny nagyon küzdött, hogy ne kezdjen el kacagni.
Ez nem igazság – gondolta. Ha egy éve azt kérte volna tőle valaki, hogy írja le Draco Malfoyt három szóval, akkor azt mondta volna, hogy „ő” „egy” „rohadék”, most viszont inkább azt mondaná, hogy „megnyerő” és „vicces”, talán még „elbűvölő” is.
– Mi baj? Fáj a fejed? – kérdezte Draco.
– Csak most jöttem rá, miért vagy itt – jelentette ki csípőre téve a kezét, és olyan pillantásokat vetett a fiúra, amiket nem is gondolt komolyan. – Azt akarod, hogy rendbe hozzam a szemed, nem? Mintha valami kirendelt Malfoy sürgősségi lennék. Már helyrehoztam a lábadat, meg a harapásnyomaidat is és most...
– Nem ezért jöttem ide! – vágott közbe kissé hadarva. – Már mondtam, bocsánatot kérek mindenkitől.
– Bocsánatot akarsz kérni tőlem?!
A fiú zavartnak tűnt.
– Hát ööö... nem – vallotta be. – Igazából úgy gondoltam, hogy elmondhatnál valamit Harrynek a nevemben.
Ginny megrázta a fejét, a copfja előre meg hátra hintázott.
– Kizárt. Mond el neki te magad.
– Nem tehetem – mondta Draco kissé élesen.
– Miért nem?
– Mert nem. Bízz bennem, el kell hinned nekem, hogy nem tehetem.
– Nem – vágta rá Ginny.
– Mi?
– Nem – ismételte meg. Odament az ágyhoz és leült a fiú mellé. Draco még mindig hitetlenkedve nézett rá. – Nem bízok benned. Mért kéne? Soha nem adtál rá okot, hogy bízzak. Kedvellek, de nem bízom benned. És azután, amit tegnap csináltál Mr. Elszököm-Totál-Egyedül-És-Senki-Nem-Tudhatja-Hova...
– Ja – vágott közbe Draco halvány mosollyal. – Tudod, most már csak „Draco” néven futok.
Ginny összepréselte az ajkait.
– Mindegy. Nézd, semmit nem mondok Harrynek a nevedben. Ha akarsz valamit, mondd el neki te. Egyébként is aggódik érted. Tudom, hogy, örülne, ha láthatna.
– Sokkal több dolog miatt kéne aggódnia, ha találkoznánk – mondta Draco, de úgy tűnt, nem akarja kifejteni, hogy mire gondol. Hátradőlt, neki a falnak. – Gondolom, Hermionénak sem akarsz elmondani a nevemben semmit...
– Természetesen nem.
– Sirius?
– Mondom, hogy nem.
– Akkor úgy tűnik, teljes mértékben értelmetlen volt a látogatásom.
Ginny összehúzta a szemét.
– Mekkora bunkó vagy.
Meglepetésére Draco tulajdonképpen bűnbánónak tűnt.
– Istenem, nézd, sajnálom. Nem úgy értettem – komoly arccal nézett a lányra, már amennyire képes volt komoly arcot vágni. – Nagyon furcsa volt ez az utóbbi néhány nap – mondta lassan. – Pillanatnyilag nem igazán tudok tisztán gondolkodni. Az apám... – Draco elutasítóan legyintett Ginny együtt érző arckifejezése láttán. – Ne, ne nézz így, én nem sajnálom, neked miért kéne? Ez az egész szerelmi bájital ügy, hogy nem tudom elmondani Harrynek, harcolni Siriusszal, a rémálmok, két zavarbaejtő csókjelenet...
Draco félbehagyta a mondatot, mert észrevette, hogy Ginny furcsa arckifejezéssel bámul rá.
– Mi van?
Két zavarbaejtő csókjelenet?! Már megint lesmároltad Hermionét? Harry meg fog ölni, ugye tudod?
Draco elpirult, az arca egészen sötétvörös lett.– Nem, nem smároltam le megint Hermionét.
Ginny mereven bámult rá.
– Akkor valaki mást? Draco, mikor volt neked erre időd?
Draco sóhajtott és lejjebb csúszott a fal mellett, bűntudatosan nézve Ginnyre.
– Fleur Delacour volt.
– Fleur? Bill barátnője?
– Ezt elfelejtettem... nézd, nagyon különlegesek voltak a körülmények, muszáj volt...
Muszáj? – Ginny hitetlenkedve bámult rá. – Te aztán tényleg erkölcsileg egy nagy nulla vagy.
Draco sértettnek tűnt.
– Úgy mondod, mintha az rossz lenne.
Ginny hozzávágott egy párnát, Draco meg sem próbált hárítani, viszont elmosolyodott, ami eszméletlenül idegesítette Ginnyt, mert úgy gondolta, imádnivaló mosolya van. Furcsa mód, mikor mosolygott, olyan volt, mint Harry, mert az egész arcával mosolygott, nem csak a szájával, a szemével is. Persze ritkábban tette, mint Harry, de a hasonlóság akkor is megvolt.
– Ennyire érdekel, hogy mit csinálok...?
– Nem – vágta rá Ginny, aztán pontosított: – Hát, talán – sóhajtott. – Csak olyan csapodár vagy.
– Csapodár? Nem vagyok csapodár!
– De az vagy. Úgy volt, hogy odavagy Hermionéért, de közben velem flörtölsz – igen, flörtölsz, ne tagadd, és úgy mellesleg közben Fleurrel csókolózol. Csapodár vagy.
– Nem vagyok csapodár, csak egy Malfoy. A régi szép időkben a Malfoy családfőnek kilenc-tíz felesége volt, és biztosíthatlak, minddel szemben nagyon odaadó volt.
– Miért kell mindig viccelődnöd?
Draco láthatóan jól szórakozott.
– Miért gondolod, hogy viccelek?
Draco lágyan megfogta Ginny copfját.
– Kikötődött a masnid – mondta és gyorsan újrakötötte, aztán ismét hátradőlt.
Ginny csak bámult rá. Olyan furcsán kedves gesztus volt ez, Ginny szinte testvérinek mondta volna, bár a bátyjai közül senki nem vett volna észre egy ilyen apróságot. Sóhajtott.
– Csak jó lenne, ha őszinte lennél.
Draco tekintete elsötétült.
– Nem hazudok.
Ginny egy pillanatra fennakadt ezen a mondaton. Ha nem hazudik, gondolta, akkor a szerelmi bájitalról sem hazudott... csak nem említette meg, és Ginny biztos volt benne, hogy Hermione ígértette meg vele, hogy nem fog szólni róla. Beleharapott az ajkába, és már majdnem válaszolt, mikor valaki kopogott az ajtón.
– Ginny! – hallatszott Ron éles hangja. – Tudom, hogy bent vagy, hallottalak!
– Menj el, Ron! – kiabált vissza.
– Nem! – válaszolt Ron makacsul. – Nem megyek el. Egy percet kapsz, utána betöröm az ajtót.
Ginny kétségbeesetten nézett Dracóra, aztán megragadta a karjánál fogva és a szekrényhez rángatta. Kinyitotta az ajtót, és belökte a fiút. Draco, miközben egy kupacnyi cipőn állt, szomorúan nézett rá.
– Ez nagyon nem kényelmes.
– Akkor nem panaszkodtál, amikor a kanapé mögé hurcoltál.
– Az más volt, ott voltál társaságnak – mondta és egy napfényes mosolyt villantott Ginnyre. – Egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor egyes egyedül bezárnak egy szekrénybe.
– Itt az ideje, hogy megtanuld szórakoztatni magad – mondta Ginny, és már azon volt, hogy bezárja az ajtót, mikor a fiú mosolya ördögivé vált.
– Anyám mindig azt mondta, hogy ettől megvakulok.
Ginny válaszul csak morgott, és rázárta a szekrényajtót. Aztán előkapta a pálcáját, és a hálószoba ajtajára szegezte:
– Alohomora.
Az ajtó kinyílt, és Ron botladozva beesett rajta. Gyorsan visszaszerezte az egyensúlyát, felegyenesedett, és rácsodálkozott Ginnyre.
– Mi bajod van, Gin? Nem hallottad, hogy az egész házban kereslek és fél órája a nevedet kiabálom?
– Nem – hazudta Ginny. – Aludtam.
– Hallottalak kiabálni.
– Rosszat álmodtam.
Ez az információmorzsa épp az ellenkező hatást váltotta ki, mint Ginny szerette volna. Ron azonnal beljebb lépett a szobába, aggodalmasnak tűnt.
– Biztos, hogy minden rendben? Akarod, hogy itt maradjak veled egy kicsit?
– Jól vagyok – mondta Ginny ingerülten. – Már nem vagyok kisgyerek, Ron.
– Tudom. De érzékeny vagy a fekete mágiára, és mostanában olyan sok sötét dologgal találkoztunk. Ne mondd nekem, hogy nem izgatott fel.
Ginny sóhajtott. Egyrészt szerette volna elzavarni Ront a szobájából, másrészt szeretett volna sírni egy kicsit, és hagyni, hogy a fiú megvigasztalja. Az összes bátyja közül Ron volt a kedvence. Fred és George gyakrabban nevettették meg, de Ronban volt valami komoly gyengédség, aminek pusztán a közelében lenni is megnyugtató, pihentető volt.
– Nézd – tette hozzá Ron a lábfején hintázva. – Sajnálom, amit Malfoyról mondtam a reggelinél.
Ginny szeme elkerekedett.
– Ron, semmi gond, én...
– Ne – mondta és felemelte az egyik kezét. – Hadd fejezzem be. Nem kedvelem Malfoyt, sosem fogom, és még mindig úgy gondolom, hogy egy megbízhatatlan szemétláda, egy érdekember, és pont olyan vonzó, mint egy egyhetes, rothadó salátafej. De ha tényleg annyira kedveled, akkor ööö... azon leszek, hogy találjak benne valami értékelhetőt. És nem fogom anya előtt szidni. Oké?
– Ron, é-én izé, nézd, nyugodtan szidhatod, tényleg, nem érdekel.
Ron megrázta a fejét.
– Ja, aha, Gin. Tudod, nem olyan nagy élvezet kigúnyolni, miközben te itt ülsz és utána epedezel...
– Epedezek?! – nyögte Ginny egyszerre rémülten és dühösen.
– Nézd, nem kell szégyenkezned emiatt. Jó, oké, talán kéne, mert Malfoyról van szó, és ez durva, de tudod a srác tényleg nagyon-nagyon szerencsés, hogy egyáltalán kedveled őt és...
Ginny szeme kidülledt a borzalomtól, és félbeszakította ezt a csak jót akaró, kissé bénán megfogalmazott beszédet:
– Ron! Fogd be a szád!
– Fogjam... miért?
– Mert soha, semmit nem mondtam Dracóról, soha semmit nem mondtam semmiről! Soha! Nem tudom, miről beszélsz! Fáj a fejem, úgyhogy jobb lenne, ha most elmennél...
Azzal Ginny kitolta összezavarodott bátyját a folyosóra és bevágta az ajtót utána. Az ajtónak dőlt és a kezeibe temette az arcát. Remélte, hogy Draco semmit sem hallott a Ronnal való szóváltásból, de minden reménye szertefoszlott, mikor a fiú kilépett a szekrényből és ünnepélyesen ránézett:
– Epedezel, hm? – kérdezte érdeklődve.
– Ó, fogd be – mondta Ginny megviselten, és meglepetésére Draco tényleg csendben maradt, a kezét zsebre vágva. A haja rettenetesen hosszúra nőtt már, és Ginny kínzó vágyat érzett, hogy kisöpörje a fiú szeméből a tincseket.
– Azt hiszem, jobb ha mész – hallotta a hangját a lány.
Draco meglepettnek tűnt, kivette a kezét a zsebéből.
– Jó, ha ezt szeretnéd, akkor... – mondta hűvösen.
– Sajnálom – mondta Ginny. – Csak a teljes megalázottság érzése egy kicsit rányomja a bélyegét a hangulatomra.
– Ginny – szólt, és egy pillanatra mintha szimpátia csillant volna szürke-fekete szemében. – Nézd...
– Ne – vágott közbe a lány. – Csak... gyere ide egy percre.
Draco keresztülvágott a szobán, odament hozzá és megállt előtte, érdeklődőnek tűnt. Ginny felnézett rá és közben azon tűnődött, hogyan vonzódhat ennyire valakihez, akiben nem is bízik, aztán meg azon, hogy miért nem bízik benne. Talán pont azért, mert vonzódik hozzá, vagy mert vonzónak találja. Tagadhatatlan, hogy a legsármosabb fiú, akivel valaha is találkozott az Tom Denem volt. Talán csak nem bízik a jóképű férfiakban. De tudta, hogy nem ez volt az oka, sokkal inkább az a hidegség, ami körülvette Dracót; a jeges hideg, amit a csontjaiban érzett, mikor a közelében volt. Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, Ginny felemelte a kezét, és megfogta Draco arcát, a másik kezével meg a zsebébe nyúlt a pálcájáért.
A fiú bőre olyan hideg volt, hogy égette a tenyerét. Meg sem mozdult, amikor a pálca hegye megérintette a bőrét.
– Asclepio – mondta Ginny és a Draco szeme körüli zúzódás eltűnt. Leeresztette a pálcáját.
– Jobb lett?
Draco szokatlanul kiszolgáltatottnak tűnt.
– Aha, köszönöm.
– Nem tudom, mi nem stimmel veled, Draco – mondta ki végre azt, amit egész este el akart mondani. – Nem tudom, mi van benned, de van valami, valami sötét és gonosz. Mintha méreg folyna az ereidben. El kell menned Siriushoz vagy valaki máshoz és segítséget kell kérned, különben...
–... meghalok – szakította félbe. – Tudom.
– Menj haza – mondta Ginny. – Kérlek, ne akard ezt egyedül megoldani.
– Nem mehetek.
– Kérlek. Tedd meg értem.
Draco először meglepettnek tűnt, mintha megdöbbentette volna a kérés, aztán a meglepettség helyén megbánás tűnt fel.
– Ginny – megfogta a lány karját, és a keze olyan hideg volt, hogy Ginny úgy érezte, mintha jeges fémkarperecek érnének a bőréhez. – Sajnálom – mondta. – Tényleg sajnálom.
És hirtelen a feszültség kettejük között megváltozott, nem tudta volna megnevezni hogyan vagy miért. Ahogy Ginny felemelte a fejét, hogy lássa az arcát, látta rajta azt a félig meglepett arckifejezést, látta a fiú lehunyt szemét és hogy lejjebb hajol, hogy az ajkai az ő ajkaihoz érjenek – olyan hidegek voltak mint a jég, de aztán gyorsan felmelegedtek a lány vérének a hőmérsékletére.
Nem.
Ellökte magától a fiút, olyan erővel, hogy Draco felnyögött meglepetésében, majd megütközve nézett rá.
Ginny érezte, hogy kapkodnia kell a levegő után, de azért megpróbált normálisan beszélni.
– Haza fogsz menni?
– Ginny – sóhajtott Draco. – Tudod, hogy nem.
– Akkor nem csókolhatsz meg – mondta, és a karjait a mellkasán keresztezte. – Ez így nem fair. És ne várd el, hogy hálás legyek, nem vagyok. Lehet, hogy kedvellek, de attól még nem vagyok idióta.
Draco ránézett, végül mikor megszólalt, nagyon hűvös volt a hangja.
– De igen, az vagy.
Összehúzta a vállát a kabátja alatt, mintha hirtelen fázni kezdett volna.
– És én még nagyobb idióta vagyok. Hülyeség volt idejönnöm.
– Draco...
– Csak felejtsd el – mondta, és az ablakhoz ment. Nekitámaszkodott az ablakpárkánynak, kinyújtotta a kezét, majd megszólalt:– Invito Tűzvillám!
Egy másodperccel később a seprű a kezében volt. Kimászott a párkányra, átdobta a lábát a Tűzvillámon, és egyetlen szó nélkül eltűnt a sötétségben.

(Fordította: Katie Giorgessa & Severyn Snape)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 8/2. fejezet