Draco Sinister

(Cassandra Claire)

VIII./2.

Démonok és angyalok

A gyertyaláng, ha ellobban (ford.)

 

Hermione átvágott a könyvtáron, egyenesen Harryhez, aki az ablak előtt állt és a tájat nézte. A nap épp lemenőben volt, s tüzes golyónak tűnt, mögötte a vérszínű és sárga éggel. A rózsás-bronzos fényben Harry komoly, elmélkedő benyomást keltett. A szeme alatti karikák most valahogy sötétebbnek tűntek, mintha zúzódások lettek volna.
– Harry – szólt a lány. – Hogy érzed magad?
– Furcsán – válaszolt Harry, s közben Hermione felé fordult. – Mintha valaki felkapcsolt volna egy lámpát a fejemben.
– Olyan másnak tűnsz most.
– Nagyszerű. Egyszeriben elkezdek hasonlítani Malfoyhoz? Igazán ironikus lenne.
– Nem, nem hasonlítasz rá. Igazából... sokkal inkább magadnak tűnsz, mint ezelőtt, már ha ennek van így értelme.
Hermione tudta, hogy bár Lupin és Sirius ott ülnek az asztalnál a hátuk mögött, ahhoz túl távol vannak, hogy bármit is hallhassanak a beszélgetésükből. Ugyanakkor tudta azt is, hogy nyugtalanul figyelik Harryt. Órákon keresztül próbálgatták a varázslatot, egészen addig míg Harry váratlanul összecsapta a tenyerét, és azt mondta „Állj, állj, működik”. Utána hirtelen talpra ugrott, az ablakhoz sétált és azóta csak bámult kifelé.
– Nincs sok értelme, de... rendben van – mondta és leengedte addig keresztbe font karját, majd Hermione álla alá nyúlt, és gyengéden megemelte, hogy a szemébe nézhessen. A lány gyomra összeszorult, egyszerre volt kellemes és rémítő, hogy ilyen közelről vizsgálgatja valaki, különösen, ha az a valaki épp Harry, aki olyan könnyedén tudott olvasni az arckifejezéseiben, amilyen könnyedén olvasott párszaszóul.
– Azt akarod, hogy elmondjam, hol van... nem?
Hermione nem válaszolt, Harry pedig elvette a kezét az álla alól.
– Nos, azt nem tudom, hol van – folytatta. – Azt el tudom mondani, hogy nem igazán érzi jól magát, és azt is, hogy szörnyen fázik, és épp… – hirtelen elvigyorodott. – Ginnyre gondol! Hát nem érdekes...?
Hermione arca megrándult, alig észrevehetően, de ez Harrynek elég volt.
– Nem örülsz, hogy ezt kell hallanod, igaz? – mondta Harry miközben rosszallóan nézett rá.
A lány gyomrát elöntötte egy hideg, görcsös érzés. Már ismerős volt számára, az elmúlt pár napban hozzászokott: mintha egy jeges kígyó tekergőzött volna benne. Csodálkozott, hogy a Draco iránt gerjesztett szerelme nem a fejébe vagy a gondolataiba fészkelte be magát, hanem épp a testébe. Az érzés megfeszítette a gyomorizmait, mintha körül akarná fogni a szívét. Az jeges kígyó állandóan ott volt, de mozdulatlanul, mintha horgonyt vetett volna a gyomrában, szinte már meg is szokta, hogy ott van, kivéve persze ilyenkor, amikor megmoccant benne.
– Harry... tudod, hogy...
– Tudom – mondta Harry, majd hozzátette: – És te is tudod, ugye, hogy ha nem tudjuk leszedni rólad ezt a varázst, akkor nincs remény, hogy a kapcsolatunk működjön.
Hermione elszörnyedve nézett rá:
– De azt mondtad...
– Tudom, mit mondtam. De gondolkodjunk reálisan. Nem fogom életem hátralevő részét olyasvalakivel tölteni, aki örökké mást fog szeretni. Ennél többet érdemlek, istenem, ennél bárki többet érdemel!
– Senki nem beszélt életed hátralevő részéről – mondta Hermione, de azonnal megbánta. – Sajnálom – tette gyorsan hozzá. – Csak épp... úgy hangzott, mintha ő mondta volna, megint olyan volt, mintha Draco mondta volna.
– És mi van? Nem jön be? – csattant fel, majd Harry hátat fordított neki, és elindult Sirius és Lupin felé. Ledobta magát egy székre és kinyújtóztatta a lábait. Ebben a pozícióban szokott ülni Draco is – gondolta Hermione keserűen.  Követte Harryt az asztalhoz és leült mellé. Sirius és Lupin, akik eddig suttogva tanácskoztak valamiről, most feléjük fordultak.
– Csináljuk – mondta Harry.
– Most rögtön? – kérdezte Lupin, közben letette a kezében tartott papírokat, s szemüvege fölött nézett Harryre.
– Mire várjunk? – válaszolta Harry színtelen hangon. – Veszélyben van. Márpedig nem lesz kisebb veszélyben egy vagy két óra múlva sem.
Lupin és Sirius egymásra néztek. Hermione pontosan tudta, mire gondolnak: „Harry furcsán viselkedik, nem?” Hát erre mérget vehetnek – gondolta ő.
Harry elég durván beszélt vele az előbb, mikor az ablaknál álltak, és ez rosszul esett neki. Tudta, hogy korábban, mikor a Százfűléfőzet hatása összekapcsolta Harryt és Dracót, akkor is hajlamos volt kellemetlen dolgokat mondani, de azt is tudta, hogy azok a dolgok mind igazak is voltak.
– Rendben – szólt Sirius. Megkerülte az asztalt és leült a fiú mellé. – Megvan a bűbáj második lépése is. Elvileg nem lesz vele probléma, igaz Remus? – Sirius Lupinra nézett, aki viszont épp a gondolataiba mélyedt.
– Oh... igen – mondta, miközben szép lassan összeszedett pár papírt az asztalról, és ő is átment Harry oldalára. Mikor elővette a pálcáját, Hermione meglepetten látta, hogy remeg a keze. Harry miatt aggódik – gondolta, és jeges félelem markolt a szívébe.
Lupin maga elé tartotta a pálcát, és a végével megérintette Harry homlokát. A fiú állhatatosan nézett rá zöld szemével.
– Rendben – szólt Lupin. – Tapmancs, készülj. Imago moli...
Lupin megállt, úgy tűnt, elbizonytalanodott, de aztán újrakezdte.
– Imago moli...
Csattanás hallatszott, a pálca kirepült Lupin kezéből, ő maga pedig hátraesett, rá az asztalra. Harry rémülten pillantott fel.
– Professzor, miért...
– Remus? – vágott közbe Sirius. A kezdeti meglepetés az arcán gyorsan átadta a helyét az aggodalomnak. Lerakta a könyvet a kezéből, Lupin mellé lépett, egyik kezét a karjára tette.
– Remus, jól...
– Az átváltozás – mondta Lupin, felemelte a fejét és Siriusra nézett.
 – De... most?
– Számításaim szerint nem most kéne történnie, hanem holnap éjszaka. De tudom, hogy ez az, Sirius.
Lupin felnézett, Hermione látta, hogy a szeme és a szája izmai megrándulnak a feszültségtől.
– Vigyél le az alagsorba és zárj be – mondta.
Sirius habozott.
– Beszéltünk már erről – mondta Lupin, kissé élesebb hangon. – A tömlöcben...
– De még túl korai!
Sirius.
Sirius nem szólt, csak aggódó, sötét tekintettel bámult barátjára. Lupin rosszallóan nézett vissza rá, majd felállt. Hermionét ez furcsa mód arra emlékeztette, amikor a szülei nem akartak előtte veszekedni.
Sirius vállat vont.
– Rendben – mondta. – Rendben, nézd, ti ketten... tíz perc és itt vagyok, ne menjetek sehová.
– Nem eshetnénk túl előbb a bűbájon? – kérdezte hirtelen Harry. – Szerintem...
– Ha visszaértem – válaszolt Sirius szokatlan éllel, és Harry elnémult, de ahogy Sirius és Lupin elmentek, Hermionéhoz fordult. A lány meglepődött az arckifejezésén, szokatlan makacsság ült a szemében.
– Szerintem csináljuk.
– Mi, itt az asztalon? – kérdezte Hermione bujkáló mosollyal. – Láttad, hogy nem valami stabil!
– Ne próbáld elterelni a figyelmemet – mondta Harry, de azért majdnem elmosolyodott. – Tudod, hogy értem.
– Hajtsuk végre a varázslatot? Küldjelek el téged Dracóhoz egyedül? Harry, ez nem jó ötlet.
– Meg tudod csinálni, Hermione! Tudom, hogy képes vagy rá. A bonyolultabb részén már egyébként is túl vagyunk, csak annyit kell tenned, hogy kimondod a szavakat és átküldesz.
– Átküldeni át tudlak, de ahhoz Sirius kell, hogy visszahozzunk!
– Sirius tíz perc múlva itt lesz!
– Akkor mért nem tudod megvárni?!
– Mert nem tudom! – ordította Harry, mire Hermione összerezzent: a fiú szinte soha nem ordított még vele. – Ez fontos – folytatta. – És most nem kevesebbről van szó, mint hogy Draco él-e vagy hal!
Hermione gyomrában a jéghideg kígyó megvonaglott.
– Bízom benned – mondta a fiú. – Bízom benned annak ellenére, hogy mostanában nem sok okot adtál rá. Te miért nem bízol bennem?
Hermione tétovázott, aztán még mindig vonakodva, de a papírért nyúlt, amit Sirius hagyott az íróasztalon.

***

A Malfoy-kúrián volt, a vívó szobában, szemtől szemben az apjával a páston. Már vagy egy órája gyakoroltak, úgyhogy halálosan fáradt volt, csípte a szemét a veríték, a ruhái átnedvesedtek. Az izmai túlnyújtott gumiszalagokra emlékeztették. Az apja bosszantó mód egyáltalán nem tűnt fáradtnak, persze ő nem is egy tizenhárom éves fiú volt, akinek túl nagy és nehéz a fegyver, amit használnia kell.
Csak legyen már végre vége – gondolta kétségbeesésében, de tudta, hogy az apja addig úgysem hagyná abba, amíg nem fegyverzi le a fiát, vagy nem ejt rajta vérző sebet. Arról persze szó sem volt, hogy Draco fegyverezné le az apját, nem volt elég hosszú a karja és egyébként is, minden támadási technikát, amit tudott, az apjától tanult.
De még mindig próbálkozhatok – gondolta. Felidézett egy különleges mozdulatsort, amit úgy egy éve tanult az apjától, és amit azóta titokban gyakorolt. Egy csapás, csel négyes pozícióban, aztán hatosban is, aztán kitörés az ellenfél kardot tartó keze felé. Ahogy belekezdett a mozdulatsorba Lucius szeme elkerekedett a meglepetéstől. Draco egy pillanatra azt hitte, győzni fog, amikor a kard hegye épp hogy hozzáért az apja kezéhez, de aztán az gyorsaságát és hosszú karját kihasználva kitört és kardja lapját a fiú csuklójához érintette.
Draco csalódott volt, dermedt ujjai elengedték a kardot. Csattanva landolt a kövön. Az apja sápadt volt és dühösnek tűnt. Megragadta fia ingét és a falhoz nyomta. Draco feje olyan erősen ütődött a falnak, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Lucius a kardja hegyét fia torkához helyezte.
– Megpróbálod a saját manőveremet ellenem használni, mi? – számonkérő, éles hangja Draco fülébe hasított. – Ez nagy hülyeség volt. Mintha tanítanék neked olyan mozdulatsort, ami ellen nem tudok védekezni! Ezt tudnod kellett volna. Csak fel akartál vágni, nem igaz, fiú? Megrögzött hiba! Tanuld meg – Lucius kardjának hegye Draco torkához nyomódott, és a fiú érezte, ahogy a vér elkezd végigfolyni a nyakán –, a tolvaj tudós csak bolond, de a tolvaj kardozó halott ember!
Draco lehunyta a szemét.
– Igen, apám.
– Mi igen?
– Igen, apám, megértettem.
Lucius elvette a pengét, de a hidegség nem tűnt el a szeméből.
– Valóban? Hát erről nem vagyok meggyőződve. Néha komolyan kételkedem, néha úgy érzem, hogy talán tényleg meg akarsz halni.
– Nem, apám, nem akarok meghalni.

Draco kinyitotta a szemét és lebámult tizenöt láb mélyre, a fekete vízbe. A Weasley-ház mögötti öreg kőfejtő szélén állt. Csak véletlenül fedezte fel, elrepült felette és látta, hogy a holdfény megcsillan a vízen, így leszállt, hogy vessen rá egy pillantást. A levegőből sokkal jobban hasonlított egy várárokra, amiről Mr. Weasley is beszélt. Közelről inkább csak egy hosszú, hasadékszerű gödör volt, meredek fallal a perem alatt, tele egyenetlen sziklákkal. Az alját elöntötte a víz, így tükröződött benne az arca, sötéten, homályosan, ahogy hátulról megvilágította a telihold. A furcsa szög kiemelte, mennyire hasonlít az apjára: magas, hideg és magányos...
– Úszni készülsz, Malfoy?
Draco megpördült, majdnem elbotlott, majd miután visszanyerte az egyensúlyát elkerekedett a szeme.
Harry állt úgy tízlábnyira tőle, valahol ott, ahol a Tűzvillámát hagyta, a fák árnyékában. Draco mindig azt gondolta, hogy amikor valaki azt állítja, hogy „nem hisz a szemének, akkor túlzásba esik. De ebben a pillanatban saját bőrén tapasztalta, hogy nem tudja és nem is akarja elhinni, hogy valóban Harryt látja maga előtt.
De valóban Harryt látta maga előtt. Ahogy a fiú kilépett az árnyékból a holdfény végigjárta a táskákat a szeme alatt, az arca formáját, állhatatos, makacs arckifejezését. A kezét zsebre vágta, de a testtartása nem volt nyugodt. Kihívóan nézett Dracóra.
– Potter – szólt Draco fáradtan. – Megint te. Egyébként nem, nem készülök úszni. Először is nem tudok, ráadásul Charlie ruhái legalább egy tonnát nyomnak. Mit keresel itt egyébként?
Harry ki sem nyitotta a száját, de Draco hallotta a fejében a hangját visszhangozni: „Mégis mit gondolsz, mit keresek itt?, és tátva maradt a szája.
– Ezt meg hogy csináltad?
Harry elégedettnek tűnt.
Jó kis trükk, nem? Lupin újranyitotta a Százfűléfőzet okozta gondolatkapcsolatot kettőnk között... Felteszem, ezt eddig is meg tudtuk volna csinálni, ha vettük volna a fáradságot, hogy megpróbáljuk. Ne aggódj” – tette hozzá, és zárt szája halvány mosolyra húzódott –, „csak annyira tudok a gondolataidban olvasni, amennyire te az enyéimben.”
– Nem aggódtam – hazudott Draco.
Harry szája még nagyobb mosolyra görbült.
„De igen, aggódtál. Viszont nem kell félned, a Flitwick professzorról és egy bőr bikiniről szóló fantáziáid abszolút biztonságban vannak.”
Flitwick Professzor? – horkantott Draco.
„Neked is megy. Tudod, ez ilyen magid dolog.”
Draco sóhajtott.
– Ja, gondolom, na és? – mondta továbbra is hangosan, és Harry arcán sértett arckifejezést látott átsuhanni. – Potter, nézd. Nem kéne most itt lenned. Menj, hoppanáld magad haza.
„Azt hiszed, nem tudom, miért akarod, hogy elmenjek? Szeretnéd, ha szép nyugodtan fojthatnád bele magad a vízbe. Nos, nem fogok elmenni.”
– Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek.
„Nagyon is van hozzá közöm!”
– Fenébe, Potter! Beszélj hangosan! – ordította Draco türelmét vesztve. – Takarodj a fejemből!
Harry hátralépett, egyre sértettebbnek tűnt, de egy hajszállal sem kevésbé makacsnak.
– Jó, de...
– Semmi de! – üvöltötte Draco. – Tudod, rejtély számomra, hogyan maradhattál életben, amikor az elmúlt három évben minden esélyt megragadtál rá, hogy vígan belesétálj a halálos veszélyekbe! Nyilván azt hiszed, hogy ettől majd vonzó, szórakoztató és hősies leszel! Hülye vagy, és a halálod is hülye és értelmetlen lesz. Ha mások nem lennének, hát már vagy százszor meghaltál volna. És ezt te is tudod. És ez az, amit képtelen vagyok elhinni. Mert az életednek van valami célja, Potter, valami oka van annak, hogy a világon vagy, te meg mindezt csak el akarod dobni magadtól. Rosszul vagyok tőled!
Harry szeme szikrákat szórt.
– Én akarom eldobni az életemet? Pompás, főleg a te szádból hangzik jól. Senkinek semmi oka féltékenynek lenni rám, mikor...
– Ki mondta, hogy féltékeny vagyok?
– Te – válaszolta Harry nyugodtan. – Ahogyan én is féltékeny vagyok rád.
– Nos, természetes, hogy féltékeny vagy rám – mondta Draco. – Jól öltözködöm, választékosan beszélek, nagyszerű humorérzékem van, tudok táncolni, szórakoztató, kreatív, játékos és szenvedélyes vagyok, ismerem a jó borokat, ráadásul egy nagy vagyon ellenállhatatlanul jóképű örököse vagyok.
Harry gyanakvóan méregette.
– Kösz, de már van barátnőm.
– Nagyon vicces – mondta Draco savanyúan.
– Beszélhetnénk valami másról, Malfoy? Mondjuk arról, hogy remeg a kezed és épp arra gondoltál, hogy megölöd magad.
– Nem készültem tényleg megtenni! – csattant fel Draco. – Mindenki gondol rá, de...
– Én nem szoktam – vágott közbe Harry. – Egyszersem.
Draco Harryre nézett, a fiú keze még mindig a zsebébe volt gyömöszölve, és olyan kutató tekintettel méregette, mint amikor a cikeszt keresi. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ekkor azonban bal karját hirtelen elöntötte a hideg, és mikor lenézett, látta, hogy a kard markolata rángatózik a kezében. Felnézett Harryre, a szíve még gyorsabban vert.
– Még mindig hülye vagy – szólt durván. – Besétáltál a csapdába.
Harry összezavarodott.
– Besétáltam a csapdába? Milyen csapdába?
– Én – mondta Draco, és a kard keményen a kezének ütközött, mintha mágnes vonzotta volna a fémet a tenyeréhez. – Én vagyok a csapda, azt hittem, tudod.
Harry közelebb lépett hozzá.
–  Nem fogsz bántani.
– Ó, dehogynem – mondta Draco. A kard kitartóan lökdöste a kezét, mint egy kutya, aki azt akarja, hogy engedjék el a pórázáról. Draco lepillantott rá, aztán vissza Harryre, s közben a hideg bizonyosság, mint a méreg, szétáradt ereiben. – Igen, bántani foglak. Nem fűlik hozzá a fogam, de megteszem. Tűnj el innen, Potter. Figyelmeztetlek.
– Ekkora feneket keríteni a semminek – mondta Harry, s még egy lépést tett felé. Draco nem akarta elhinni, Harry mennyire korlátolt. Odavágni és elfutni, ezt akarta, de a lába mintha ólomból lett volna, és a füle is egyre jobban zúgott.
„Ez a bájital” – gondolta. Ez a bájital, amit Piton adott, most távozik a véremből, elveszítem, elvesztem a kapaszkodót, a fogást...”
De a kardon lévő fogás stabil maradt. Hirtelen az a vad ötlete támadt, hogy hozzánőtt a tenyeréhez, és ha akarná, se tudná elhajítani.
– Nézd, tudom, hogy nem adtam rá sok okot, hogy bízz bennem, de most hinned kell nekem. Ne gyere közelebb hozzám – hadarta, nem is nézve Harryre.
– Malfoy...
– Könyörgöm, Harry! Én nem szoktam könyörögni, Istenem! Még csak nem is kérek! De most könyörgöm, kérlek, menj el.
Hallotta, hogy Harry felnevet.
– Hé, kimondtad a nevemet! Ez volt az első alkalom, nem?
Draco felszegte a fejét, hitetlenkedve Harryre bámult. Már csak egy lépésnyire volt tőle.
Hogy lehet valaki ennyire hülye?”
– Abbahagynád a locsogást és elhúznál innen végre?! – üvöltötte, de már késő volt. Érezte, hogy a keze, amit addig az oldalához szorított, most előre lendül, anélkül, hogy a saját akarata vezérelné, és benne a kard is. Mindvégig ettől félt, mégis váratlanul érte. Nem tudta irányítani a mozdulatait. A kard előre tört, érezte a hideg markolatot a kezében, majd a penge derékszögben beleállt Harry mellkasának bal oldalába.

***

Félúton voltak a tömlöcbe vezető földalatti folyosón, amikor Sirius hirtelen észrevette, hogy egyedül sétál. Zavartan megfordult, felemelte a pálcáját, s beterítette fényével a folyosó néhány méterét.
– Remus?
– Itt vagyok – hallatszott egy halk hang.
Sirius magasabbra emelte a pálcáját, és megpillantotta Lupint. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, kissé meghajolva, kezei a térdén. Sirius sietve Lupinhoz ment, a vállára tette a kezét.
– Mi a gond?
– Nem tudom – mondta Lupin elgondolkozva. Köhögött, majd felegyenesedett. Siriusra nézett, aki így láthatta, hogy barátja egyébként nyugodt, szürke szemében kétségbeesés csillog.
Sirius gyomrában érezte a félelmet. Lupin ritkán volt riadt, és szinte soha nem esett pánikba.
– Fájdalmaid vannak? Az átváltozás miatt?
– Igen, de ez normális, tudod te is. Ez nem egyszerűen az átváltozás, Sirius. Ez valami más... – azzal Lupin előrebukott, rá Siriusra, kiverve a kezéből a pálcát. A férfi vállánál fogva elkapta barátját még esés közben, lassan leengedte, a földre fektette és mellé térdelt.
Lupin arca hamuszínre váltott, nehezen lélegzett. A szemével Sirius arcát kereste, most már a pániknál is nagyobb kétségbeesés tükröződött rajta.
– Sirius...
– Holdsáp, mi történik?
– Nem tudom...
Lupin teste megfeszült a kíntól, a szeme még mindig nyitva volt.
– Valami történik...
Levegő után kapott, felemelte a kezeit és rájuk bámult. Sirius is így tett, számított rá, mit fog látni, mert mindig Lupin keze változott át először. Már elkezdődött: a körmei megnőttek, áttetszővé váltak, az ujjai göcsörtösek és görbék lettek.
– Sirius, nem tudom, mi történik velem. Ez az átváltozás is, meg nem is. Be kell vinned egy cellába.
– És bezárni? Ebben az állapotban? Kizárt!
– Siriust, azt hiszem... ez a hívás.
– Hívás? – visszhangozta Sirius.
– A kentaur – nyögte Lupin a légzéssel küszködve. – Azt mondta, Mardekár magához hívja majd összes teremtményét. Figyelmeztetett...
– Emiatt változol át?
– Azt hiszem.
– De te nem vagy a sötétség teremtménye!
– Az vagyok, Sirius!
Lupin hirtelen a hátát púpozta és felkiáltott, szinte ordított, utána meg már szinte üvöltött. Elkapta Sirius gallérját, hegyes karmai átszúrták az anyagot, majdnem keresztülszántva Sirius torkán. Sirius elkapta barátja kezét.
– Holdsáp!
– Vigyél egy cellába! Sirius, most azonnal!
Siriusnak eszébe ötlött a fiatal Holdsáp az iskolából. Barátját még mindig elborzasztotta a saját átváltozása, még mindig rémisztette a kínzó folyamat. Lupin egyszer megmutatta neki a sebhelyeit, végig a karján és a lábán.
Az átváltozáskor eltörnek a csontjaim, és átformálódnak. Ha nagyon dobálom magamat, a törött csontok átszúrják a bőrömet. A szüleim lekötöztek az átváltozás idejére. Az segített egy kicsit.”
De ez akkor volt, mikor Lupin még gyerek volt, növésben lévő. Az évek múltával a folyamat könnyebbé vált, szóval akkor most mért szenved ennyire?
Sirius felsegítette Lupint, a férfi karját a vállára vette.
– Rendben, gyerünk.

***

A penge Harry mellkasába fúródott, majd a markolata is. Aztán Draco karja és végül az egész teste is követte. Átesett Harryn, egyenesen a földre, a térdei fájdalmasan találkoztak a szikladarabokkal, a kard zörögve terült el rajtuk. Csak bámulta a gyilkos fegyvert, nem akart megfordulni és látni, mit tett vagy nem tett. A szíve a fülében dübörgött olyan robajjal, mintha egy mozdony motorja lett volna, fülsiketítő volt. Aztán, mintha nagyon távolról jönne a hang, valaki megköszörülte a torkát.
– Öhm... Malfoy?
Draco megfordult a térdein és teljesen ledöbbent.
Harry állt előtte, egy karcolás sem volt rajta és úgy tűnt nem zaklatták fel az események. Leginkább talán zavarban volt. Aztán Draco észrevett valami furcsát. Ha csak éppen hogy, de szó szerint átlátott Harryn. Látta a fák körvonalait a pólóján keresztül, a csillagok hunyorgását a szemén át. Draco úgy érezte, mintha a szíve semmivé vált volna, és a mozdony motorja helyett már csak a kongó ürességet érezte a mellkasában. Levegő után kapott, aztán suttogni hallotta magát:
– Kísértet vagy? Meghaltál? Én öltelek meg?
Harry felhúzta a szemöldökét.
– Nem vagyok halott, Malfoy. És biztosíthatlak róla, ha megöltél volna, azt észrevennéd.
Draco egyetlen szellemes megjegyzést sem bírt kinyögni, csak bámult Harryre.
– Halottnak tűnsz.
– Nézz meg jobban.
Átlátszó vagy, Potter – mondta Draco. – Ha nem vagy halott, akkor remélem van rá egy nagyon jó magyarázatod.
Harry hátrasimította a haját és elmosolyodott.
– Csak egy hop-kép vagyok – mondta.
– Én nem egészen így fogalmaznék...
– Igazából nem vagyok itt – magyarázta Harry. – Mardekár Malazár könyvében találtuk ennek a varázslatnak a leírását, és Lupin azt mondta, jó ötlet. Olyan, mint a hoppanálás, kivéve, hogy a testem hátramaradt a Malfoy kúrián. Látsz engem, sétálhatok és beszélhetek, de nem tudok semmit megérinteni, és nem vagyok szilárd. És persze nem lehet megölni sem.
Harry Draco felé nyújtotta a kezét.
– Fogd csak meg!
Draco a fiú keze felé nyúlt, és épp csak meglepődött, mikor az ujjai átnyúltak rajta, mintha felhőből lett volna. Harry leeresztette a kezét, Draco pedig feltápászkodott a földről. A lábai ingatagok voltak, de azért elbírták.
– El sem hiszem, hogy Sirius hagyta, hogy ezt megcsináld, még akkor is, ha nem eshet bajod.
Harry még inkább zavarba jött. Lehajtotta a fejét és Dracóra nézett.
– Nos, a hagyta talán nem a megfelelő szó. Úgy volt, hogy velem jön. De épp nem volt ott, és hallottam, min jár az agyad. Úgyhogy rávettem Hermionét, hogy csinálja meg a bűbájt és küldjön át.
– Meg tudnám ölni magamat, itt az orrod előtt, és te semmit sem tehetnél ellene – mutatott rá Draco a terv gyenge pontjára. – Igazából nem is vagy itt, átlátszó srác.
– Megtennéd, hogy nem szólítasz így?
– Bocs, de kicsit zavaró, ha úgy beszélsz valakivel, hogy közben átlátsz a fején.
– Eszedbe jutott már, hogy talán Mardekár azt akarja, hogy meghalj? – váltott témát Harry hirtelen. Draco ránézett.
– Nem, ő azt akarja, hogy életben maradjak.
– Az ifjú Malfoy mester jól mondja – szólt egy hang mögöttük.
Harry és Draco annyira el voltak foglalva azzal, hogy egymásra bámuljanak, hogy egyikük sem vette észre, hogy közben egy fekete taláros alak közeledik feléjük. Draco körbefordult és a szeme elkerekedett, mikor meglátta az alacsony, kövér férfit, aki a kőfejtőhöz vezető ösvényen állt, a csuklyája hátrahajtva, a holdfény megcsillant tar fején és csillogó ezüstkezén...
Hallotta, ahogy Harry felnyög mellette a meglepetéstől:
– Féregfark!

***

Hermione felkapta a fejét, ahogy Harry oldalirányban megvonaglott. A feje előre és hátra ingott mielőtt megnyugodott volna. A könyv az öléből a földre esett, mikor felállt, és Harryhez ment, de nem érdekelte. Leült a széke karfájára.
Mire odaért már megint nyugodt volt, amilyennek a könyv szerint lennie kellett. Meg sem lett volna szabad moccannia. Mozdulatlanul feküdt, felszínesen lélegzett, de Hermione látta, hogy a szemgolyója szaporán mozog a szemhéja alatt, mintha álmodna.
Hol vagy, Harry? – gondolta. – Mit látsz? Megtaláltad? Jól van?
Megint úgy érezte, mintha egy horgony lenne a gyomrában, egy hideg és súlyos tárgy vagy mintha üveget nyelt volna. Mikor Draco mellette volt, más volt... akkor úgy érezte, mintha lángoló gyufákat nyelt volna le. De ez az érzés ugyanolyan rossz volt. Rettenetes fájdalomként élte meg a hiányát, ugyanakkor kétségbeesetten akarta, hogy ne kelljen látnia, mert tudta, mi történne akkor.
Gyengéden kisimította Harry haját a homlokából. A fiú nem mozdult, úgy tűnt, nem is vette észre, de a lány számára pillanatnyi könnyedséget jelentett már pusztán az is, hogy megérinthette.
Kín volt aggódni Dracóért. Kín volt aggódni Harryért. De aggódni mindkettejükért egyidejűleg felért a legszörnyűbb kínnal, amit Hermione csak el tudott képzelni. Ha a szerelmi bájitalt büntetésnek szánták – gondolta –, hát jól működik.

***

A cella ajtaja becsukódott Sirius mögött, s egy újabb kattanással bezáródott. A karjával átkarolta Lupint a vállai körül, félig vitte, félig odavonszolta a férfit az alacsony kőpadig, ami a fal mellett futott, és óvatosan lefektette.
Lupin a hátára fordult, felnézett Siriusra, és felnyögött.
– Mikor azt kértem, hogy zárj be egy cellába, nem úgy gondoltam, hogy veled együtt, Sirius.
– Már korábban is voltam veled az átváltozásod alatt, most is menni fog. Bármikor át tudok változni, ha szükség van rá.
– Nem – kezdte Lupin és erőlködött, hogy fel tudjon ülni. Ez ismét emlékeztette Siriust arra, hogy milyen rossz állapotban van. Sápadt volt és izzadt. Levette a szemüvegét és tenyerét a szemére szorította. – Mondtam, hogy ez most más.
– Igaza van – szólt egy hang mögöttük. Sirius összerezzent, a szíve a bordáin dörömbölt, mint valami rosszul megküldött gurkó. Megfordult, és egy arcot látott, amit a gazdája a cellaajtó rácsai közé nyomott. Egy szürke, szeplős arcot, drágakőként csillogó, vörös szemekkel. A démon, gondolta. Ezek szerint nem viselte meg túlságosan, hogy ráejtettek egy szekrényt. Úgy tűnt, mintha próbálna átnyúlni a rácsokon, de Sirius őrvarázslatai megakadályozták benne.
– Mit tudsz róla? – förmedt rá.
– A vérfarkasnak igaza van – ismételte a démon, mániákusan vigyorogva. – Érzi a hívást. De maradj csak vele a cellában, majd úgyis cafatokra tép, mikor ki akar törni onnan.
– Pofa be – mondta neki Sirius, majd Lupinhoz fordult, aki még mindig a hátán feküdt, a kezét az arcára szorítva. Sirius megborzongott. A tömlöcben körülötte mindenhol halálos hideg honolt és minden árnyék szörnyeket rejtett.

***

– Jól mondja? – ismételte Harry és Féregfarkra bámult. – Hogy érti azt, hogy jól mondja? És hogyan talált meg minket?
Féregfark hidegen mosolygott.
– Minket? – ismételte. – Honnan veszed, hogy mindkettőtöket kerestelek? A szomorú tény az, ifjú Mr. Potter, hogy engem épp úgy meglep, mint téged, hogy itt látlak. Én Dracót kerestem.
Harry oldalvást pislogott Dracóra, aki nagyon elsápadt, de nem tűnt meglepettnek.
– Hogyan – kezdte Draco feszült hangon –, hogyan talált rám?
– Kezdetben a Mesterem figyelt téged azon a zsupszkulcson át, amit adott neked. Aztán mivel azt buta módon hátrahagytad, egy időre elvesztettünk. Szerencsére – kuncogott Féregfark, és feltartott valami apró lángszerű, fényes pontot csillogó fémkezével: az epiciklikus amulettet –, apád volt oly figyelmes, hogy felajánlotta ezt a Mesteremnek cserébe...
–...hogy a vérével pingálja ki a cella falát? – csattant fel Draco, a hangja remegett. – A Mestered nem köt becsületes alkukat, mi?
– A végsőkig becsületes azokkal, akik becsületesen szolgálják – mondta Féregfark hűvösen.
Draco hátralépett. Harryt hatalmába kerítette a szokatlan vágy, hogy a másik fiú vállára tegye a kezét, de nem tette, hiszen a keze egyszerűen csak átment volna Dracón. Ezt pedig nem élvezte volna különösebben. Nagyon furcsa érzés volt jelen lenni és valóságosan érezni, miközben képtelen volt bármilyen hatással lenni a környezetére. Eltűnődött, vajon ilyen érzés-e kísértetnek lenni.
– Add ide az amulettet – mondta Draco, és eltökélten nézett Féregfarkra. A férfi visszanézett rá, aztán meglepő dolgot tett, Harry először azt hitte, csak képzeli az egészet. Féregfark lassan és ügyetlenül mozogva letérdelt a fűbe, de közben még mindig mereven nézett Dracóra.
Draco oldalvást Harryre pillantott, és Harry hallotta a hangját a fejében:
„Mit csinál?”
Harry gondolatban vállat vont. (Ezt állítólag nem is olyan nehéz elképzelni, ha belegondolunk.)
Ötletem sincs. Talán békaugrást akar játszani?”
„Érdekes gondolat, de szerintem nem.”
Harry érezte, hogy Draco mellé ugrott, felnézett, és látta, hogy egyik pillanatról a másikra egy lángoló tűzgyűrű futotta körbe mindhármukat. Más volt, mint a hagyományos tűz, bántóan fényes, arany színe volt, mintha a napba nézne. Harry látta, hogy Draco arca megrándul, majd elfordítja a fejét.
Féregfark megszólalt, a hangja egyszerre volt a sajátja is, meg nem is.
– Draco Malfoy – mondta, halk zúgás kísérte a beszédét –, te vagy Mardekár leszármazottja. Eljött az idő, hogy elfoglald jogos helyedet, ami a tiéd a vérségi öröklés jogán. Eljött az idő, hogy elfogadd az atyai örökségedet.
Draco rémültnek tűnt.
„Örökös? Nincs gyerekem. Nem hiszem, hogy lenne gyerekem. Ilyesmire emlékeznék...”
„Atyai örökség, nem örökös, te idióta! Elfogadni az örökséged, a sorsod... mindegy, bármi is az, nem akarod. Mond meg neki, hogy nem.”
– Nem – fordult Féregfarkhoz Draco.
Féregfark rámeredt. A tűz, ami körülöttük lángolt ijesztő külsőt kölcsönzött neki. Harry korábban sosem tartotta igazán félelmetesnek.
– Mesterem kész olyan erőt ajánlani neked, amelyre legmerészebb...
– Ez egy kicsit túl általános – mutatott rá Draco. – Miért mindig a legmerészebb álmaimról van szó? Miért nincs soha valami jól megfogható dolog? Mondjuk páholyjegyek a következő kviddics világkupára, egyéves előfizetés a nyuszis varázslómagazinra vagy ilyesmi. Valami olyan, aminek hasznát is venném?
– Hatalom az időjárás felett – folytatta Féregfark, mintha nem tetszene neki, hogy félbeszakították –, az emberek elméje felett, a sárkányok felett, és más erők...
„Sárkányok? Hatalom a sárkányok felett…” – sóvárgott Draco.
„Malfoy!”
„Ó, jól van”
– Élet és halál felett. Felkínálja neked a lehetőséget, hogy megoszd vele a sötét trónt, és a balján ülj.
– És ehhez mit kéne tennem? – kérdezte Draco élesen. – Adjam el a lelkem?
– Ó, nem – szólt Féregfark. – Nem kell eladnod a lelked. Mit akarna a Mesterem a lelkedtől? Azok csak a démonoknak hasznosak, akiknek nincs sajátjuk. Nem, a Mesterem csak a közreműködésedet és a hűségedet akarja. Ennyi az egész.
Draco Harryhez fordult, a karjait keresztbe tette a mellkasán, felhúzta a szemöldökét.
– Valamiért egy szavát sem hiszem ennek a fickónak, Potter. Mit gondolsz, miért van ez?
Harry vállat vont.
– Hát, elég megbízhatatlan.
Draco visszafordult Féregfarkhoz és elvigyorodott. Ugyanaz a hátborzongató mosoly volt, mint amitől Charlie-t is kirázta a hideg az előző éjszaka. Harry ezt nem tudhatta, de érezte, hogy feláll tőle a hátán a szőr.
– Azt kell, hogy mondjam, egyetértek Potterrel – mondta kellemetlen hangon. – Javaslom, távozz. És ha kifelé menet az ajtó fenékbe billentene, ne lepődj meg... ennél a méretnél már nincs min csodálkozni.
– Semmi okod sértegetni – mondta Féregfark kimérten.
Draco horkantott.
– Szerintem meg minden okom megvan rá. Elraboltad egy barátomat, és azt mondtad neki, hogy megölöd, ha nem iszik meg egy illegális szerelmi bájitalt. Aztán mikor megölted Harry szüleit, megpróbáltad őt is megölni, ja igen, és nemrég persze engem is. Most meg azzal zsarolsz, hogy vagy veled megyek, hogy szolgáljam a mestered, vagy… Rendben,  azt eddig nem mondtad még, hogy különben mi lesz, de ismerve téged, valószínűleg azt tervezed – a változatosság kedvéért –, hogy megölsz. Ezidáig nem tettél semmit, hogy megkedveltesd magad velem, viszont sokat tettél azért, hogy mélységesen felbosszants. Ahogy én nézem, ez azt jelenti, hogy jobb, ha ezentúl a kanapén alszol, mert ez a kapcsolat nem fog működni.
Féregfark arca elsötétült.
– Ez azt jelenti, hogy önszántadból nem jössz velem?
Draco udvariasan mosolygott.
– Sajnálom, de a kopj le, te szánalmas bunkó melyik része nem volt világos?
Féregfark figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Mereven bámult Dracóra, és volt valami a tekintetében, ami Harrynek egyáltalán nem tetszett.
– Te vagy az örökös – mondta Dracónak. – Nincs még egy olyan, mint te. Épp ezért jogosult vagy bizonyos... különleges bánásmódra.
Dracót egyrészt lenyűgözte a gondolat, másrészt felfordult tőle a gyomra.
– Miféle különleges bánásmódra?
– Háromszor kell, kérjelek, hogy gyere velem önszántadból, mielőtt erővel kényszeríthetnélek. Utoljára kérdezem: eljössz velem, hogy a Mesteremet szolgáld?
Draco Harryre nézett, aztán vissza Féregfarkra, és megrázta a fejét:
– Nem megyek.
Féregfark szája csúf mosolyra görbült.
– Akkor nincs más választásom, mint hogy erővel vigyelek el.
– Erővel akarsz elvinni engem?
Draco arca megfeszült. Harry tudta, hogy ez a mániákus arckifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy mérges, hanem hogy rettenetesen mérges. Kinyújtotta a bal kezét és a kard a fűből a kezébe röppent. Féregfark felé suhintott vele.
– Csak gyere a közelembe, és megismerkedhetsz Clarence élesebbik oldalával!
– Clarence? – pislogott Féregfark.
– Elnevezted a kardodat? – kérdezte Harry.
– És akkor mi van? – kérdezett vissza Draco.
– És pont Clarence-nek nevezted el?
– Hát vagy ez volt, vagy egy olyan név, mint a Durendal, a Greyswandir vagy a Drynwyn, ami mind kicsit túlzás lett volna. Muszáj ezt pont most megvitatnunk?
Féregfark kuncogott.
– Ó igen – mondta. – Az Élő Penge. Démonok készítették. Túlságosan nagy fegyver ez egy olyan fiatalembernek, mint te, nem gondolod, ifjú Draco? Nem lenne jobb egy csúzli?
Harry Dracóra pislogott, és látta, hogy az egy pillanatra elbizonytalanodik.
Csak blöfföl” – gondolta Harry. – „Húzd az időt. Siriusnak bármelyik percben ide kell érnie. Rögtön utánam kellett volna jönnie.”
Féregfark szép lassan felegyenesedett, de közben nem tűnt el az arcáról a vigyor. A tűz olyan gyorsan aludt ki körülöttük, ahogy korábban fellobbant. Harry megborzongott. Nem a hidegtől, hiszen se hideget, se meleget nem érzett ebben az állapotában, hanem az aggodalomtól.
– Talán tudod – folytatta Féregfark –, hogy a történelemben három Élő Penge volt. A tiéd, ami egykor a Mesteremé volt. Griffendél Godriké, noha azt nem démonok készítették. És egy harmadik, amit a Sötét Nagyúr beolvasztott, hogy egy másik fegyvert készítsen belőle.
Felemelte a jobb kezét, és Harry látta, ahogy a holdfény végigfut a sima fémfelületen.
Ezt a fegyvert – mondta.
Féregfark keze előre lendült, az ujjai meghosszabbodtak, összefonódtak, összeolvadva egyetlen borotvaéles pengébe formálódtak, csillogó, Élő Pengévé, mely szinte pontos mása volt Draco kardjának, bár a markolata Féregfark csuklója volt. Harry szemei elkerekedtek, és ahogy Dracóra pillantott, rajta is hasonló döbbenetet látott. A fiú ennek ellenére mozdulatlan maradt, elszántan meredt továbbra is Féregfarkra.
– Ha meg akarnál ölni, akkor egyszerűen összetörhetted volna az amulettet. Mardekár élve akar, úgyhogy nem fogsz megölni.
Féregfark vállat vont, közben a megnyúlt, kardvégű karját suhogtatta, ami úgy csillogott, mint valami fémbogár páncélja.
– Élve akar téged, ez igaz – bólintott. – De azt egyszer sem említette, hogy sértetlenül. Épp úgy szolgálhatod a céljait lábak vagy karok nélkül is. Ahogy azt értésemre is adta.
Draco nem tűnt riadtnak, csak dühösnek.
– Rendben – szólt. – Akkor gyere és kapj el.
Féregfark előrelendült Draco felé, ő pedig kardjával védekezett. A két penge nagy csattanással feszült egymásnak. Harry elkapta Draco pillantását, a fiú árnyalatnyit szomorkás mosolyt küldött felé, mintha csak azt mondta volna, „ne aggódj”, mielőtt folytatta volna a küzdelmet.
„Fenébe is!” – dühöngött Harry magában. – „Totál haszontalan vagyok itt. Sirius, hol vagy?”
Aztán ahogy nézte a harcot, a szeme elkerekedett a meglepetéstől.
„Sirius... ezt látnod kellene... nem hinnél a szemednek.”
Harrynek hirtelen eszébe jutott a vívószoba a Malfoy-kúrián, a falakon sorban a rémisztő fegyverekkel, és Lucius Malfoy, amint egy kardot lök felé.
„– Lássuk, milyen fából faragtak, fiú!”
Gyűlölte beismerni, de tagadhatatlan volt, hogy Lucius Malfoy vívóleckéi meghozták az eredményüket. Draco tudott harcolni. Harry nagyon keveset tudott a kardvívásról, sosem érdekelte különösebben, de a kviddicsnek hála jó szeme volt ahhoz is, hogy meglássa a tehetséget, márpedig Dracóban megvolt a tehetség. Harry nem is gondolta volna, hogy képes ilyen gyorsan mozogni, és amennyire meg tudta mondani, úgy tűnt, hogy közben még élvezi is a dolgot.
Féregfark nyilvánvalóan nem tudott vívni, de úgy tűnt, ez nem gátolja a harcban. A kard-keze mindent megcsinált helyette, elképesztő gyorsasággal szúrt, vágott, csapott. Féregfark pedig úgy követte a kardot, mint a nászutasok autóját a mögé kötözött szerencsétlen konzervdobozok. A szeme elkerekedett, ahogy a kard egy széles suhintással Draco felé lendült, aki hárított. Aztán a férfi majdnem elbotlott, amikor a kard Draco lába felé támadott. A fiú egyszerűen átugrotta, és szembenézett Féregfarkkal, rászegezve a férfira Mardekár kardját.
– Szánalmas vagy – sziszegte. – Te fogsz előbb elfáradni. Akkor mi lesz? A karod egyszerűen leszakítja magát és egyedül jön utánam?
Úgy tűnt, Féregfarknak ez a lehetőség még nem jutott eszébe.
– Hát lássuk! – mondta Draco és lesújtott rá Mardekár kardjával. Féregfark felordított és hátraugrott, a vágás a vállán vérezni kezdett. Úgy tűnt, meg akar hátrálni, de a kard nem engedte. Előre lendült, újult energiával vágott Draco felé. A fiú lebukott, de nem elég gyorsan, hogy teljesen elkerülje a pengét, így az széles, mély vágást ejtett az arccsontján. Vércseppek fröccsentek a fehér ingére.
„Jól vagy?” – gondolta Harry. – „Bírod még?”
„Egy ideig bírom még. A pasi nem tud harcolni, de a kard igen. Hol van Sirius?”
„Nem tudom” – mondta Harry és közben remélte, hogy a kétségbeesés nem hallatszik a hangján.
Féregfark közben bevitt még egy találatot, egyenesen Draco karjára. Nem tudta átszúrni a vastag bőrdzsekit, de Dracót felbosszantotta vele.
– Rohadék – sziszegte, és válaszul keményen lesújtott a kardjával. Féregfark az oldalára vetette magát, néhány centiméterrel kerülte csak el a pengét. Verítékben úszott, kopasz feje csillogott, duzzadt kis szemében félelem csillogott. Úgy nézett ki, mint aki bárhol máshol szívesebben lenne, de az Élő Penge nem engedett. Harry meghökkenve figyelte, ahogy a kard felrántja Féregfarkot, aki még a szemét is összeszorította a rettegéstől.
Draco épp csak mozdított egy kicsit a kardján, Harrynek elképesztően kicsinek és gyorsnak tűnt a mozdulat. Féregfark hátraesett, vérzett a csuklója. Mostmár a kőfejtő peremének legszélén álltak, a szakadék felett.
„Légy óvatos” – üzente Harry gondolatban.
„Én mindig az vagyok...”
Draco gondolata félbeszakadt, mert Féregfark ismét rátámadt, kinyújtott karral. Draco odavágott Mardekár kardjával, és messzire lökte magától Féregfarkét. A férfi félig előreesett, a kard pengéje pedig becsúszott két szikla közé. Harrynek beletelt egy pillanatba, míg tudatosult benne, hogy Féregfark Élő Pengéje beszorult a repedésbe és ezért képtelen mozdulni.
Draco odafordult, és felemelte kardját, a fénylő penge csillogott, ahogy visszatükrözte a holdfényt. Féregfark próbálta elfojtani rémült nyöszörgését. A jobb csuklóját erősen markolta baljával, de nem tudta kiszabadítani.
Draco felnézett Harryre, így a fiú a sötét ellenére is látta, mennyire sápadt. Kérdőn nézett rá, Harry állhatatosan nézett vissza, majd így szólt:
„Végezz vele.”
Harry érezte, Draco mennyire kényelmetlenül érzi magát, mikor visszakérdezett:
„Úgy érted, öljem meg?”
„Igen.”
„Én még nem öltem meg senkit.”
„Nem?”
Harry fejében Draco ingerültsége úgy robbant szét, mint egy elpattanó villanykörte.
„Kösz a bizalmat és a bátorítást, Potter. Nem! Képzeld el, még soha nem öltem meg senkit!”
„Bocs...”
Draco ismét felemelte a kardot, Féregfark felsikoltott. Harry látta, hogy Draco arca megrándul és kicsit hátralép. Féregfark pedig, kihasználva a pillanatot, megrántotta a karját és kiszabadította magát. A férfi karjával kapálózva hátraesett.
„Malfoy, vigyázz!” – gondolta Harry azonnal, de már késő volt. Féregfark egyik keze elkapta Draco ruháját a gyomra táján. Egy meglepett „upsz” után kicsúszott a sziklás talaj a fiú lába alól, és hátrabukott. Harryt megbénította a rémület, és csak nézte, ahogy Draco szeme elkerekedik, a keze a magasba emelkedik, a kard kicsúszik a markából, ő maga pedig hátrabukik, egyenesen a mélybe, s eltűnik a szem elől.
Egy pillanattal később Harry hallotta a csobbanást, ahogy a vízbe esett.
„Csak úgy mellékesen, nem tudok úszni” – hallotta Draco hangját a fejében.
Harry futni kezdett a perem felé. Szinte tudomást sem vett Féregfarkról, a férfi arca eltorzult a rémülettől, ahogy tudatosult benne, mit tett. Dehoppanált. Harryben nem tudatosult, hogy lépések zaja követi, hogy valaki nagyjából ugyanolyan sebességgel fut mögötte. Csak az érdekelte, hogy a feje hátsó részében a láng már nem olyan egyenletesen ég, mint korábban, ki-kihúny, mint a gyertyaláng, ha el akarják fújni.
„Ez nem történhet meg!”
Elérte a kőfejtő szélét, hasra vetette magát, és lebámult a nyugodt és mozdulatlan fekete vízre. Egyáltalán nem volt jele, hogy bármi élet lenne odalent, még csak egy kis hullám sem mozdult a sima felületen.
– Malfoy! – ordította, bár tudta, hogy semmi értelme. Csak a csend válaszolt. – Malfoy!
Kétségbeesetten felemelte a fejét és a csillagokba bámult:
– SIRIUS, HOL VAGY?!

***

A Malfoy kúria egyik hálószobájában, Hermione érezte, hogy Harry megszorítja a kezét, az ujjai olyan szorosan fonódtak a csuklójára, hogy már fájt.
– Harry – suttogta.
A fiú izmai hirtelen megfeszültek, a háta feldomborodott és felemelkedett az ágyról, a kezét kitépte az övéből. Hermione a szája elé kapta a kezét.
– Harry.... Mi történik?
Levetette magát mellé, megpróbálta megfogni a vállait, de a fiú kirántotta magát a szorításából és a karjával hadonászott jobbra-balra. Hermione elkapta az egyik kezét, erősen rákulcsolta a sajátját, a másik kezével pedig kifésülte izzadt homlokából a haját.
– Hol lehetsz? Mi történhet veled? Jól van, Harry – suttogta. – Nincs semmi baj, senki sem bánthat.
Harry oldalra kapta a fejét, és felordított. Ez volt az első hang, amit kiadott, mióta rajta volt a bűbáj:
– SIRIUS, HOL VAGY?!
Hermione megszállottan nézett körbe.
– Sirius. Ide kell hoznom Siriust – gondolta. – De nem akarom itt hagyni Harryt...
Talpra ugrott, vonakodva bár, de elengedte Harry kezét. Azért a szemét nem vette le róla, ahogy hátrálni kezdett. Még mindig úgy nézett ki, mint akinek szörnyű rémálma van.
– Ó, Istenem, ugye nem lesz baja... – gondolta. – Nem eshet baja, Lupin azt mondta, hogy nem eshet bántódása.
Tétovázott, csak nézte a fiút, aztán egyszer csak minden megváltozott.
Eltűnt. A hideg érzés a gyomrából, a hideg, nehéz, horgonyszerű tárgy, ami befészkelte magát oda, és az érzés, amit a nap minden percében és minden másodpercében érzett, mióta megitta a bájitalt, amit Féregfark adott neki, eltűnt!
Eltűnt. Megszűnt.
Hermione a gyomrához kapott, el sem merte hinni.
– Végre vége – gondolta. – Megszűnt a bájital hatása...
Aztán a felismerés ereje lelassította gondolatait.
– Vége. Megszűnt a bájital hatása. Draco...
A hálószoba ajtaja felé rohant, olyan erővel vágta ki, hogy az ajtó majd kiszakadt a keretéből, aztán kiviharzott a folyosóra, és Sirius után ordított, ahogy a torkán kifért, bár tudta, hogy ha megszűnt a bájital hatása, akkor már úgyis túl késő.

 

Referenciák:

1) "– Ja – vágott közbe Draco halvány mosollyal. – Tudod, most már csak „Draco” néven futok."
Buffy, a vámpírvadász
2) "Egy csapás, csel négyes pozícióban, aztán hatosban is, aztán kitörés az ellenfél kardot tartó keze felé."
Corwin herceg híres lefegyverző kombinációja a Kilenc borostyánherceg című könyvből (Nine Prince in Amber)
3) "'a tolvaj tudós csak bolond, de a tolvaj kardozó halott ember!"
Nincs ötletem, valamiféle mondásnak tűnik. Ha valaki ismeri az eredetét, közölje velem is.
4)"Durendal, Greyswandir, Dyrnwyn."
Durendal Roland kardjának a neve a Roland-énekből, Greyswandir a Kilenc borostyánherceg című könyvből van, és Dyrnwyn egyike a Merlin által összegyűjtött tizenhárom britanniai kincsnek.

.

(Fordította: Katie Giorgessa )

(Folyt. köv... :-)

Vissza 9. fejezet