Draco Sinister

(Cassandra Claire)

IX.

A folyó

 

A kőbe vájt folyosót szabálytalan közönként lévő, kígyó alakú tartókba helyezett fáklyák világították meg. A kékszemű nő ügyet sem vetett rájuk, ahogy sietve haladt célja felé. Puha léptei nem keltettek zajt a csupasz kőpadlón.
Megállt egy ajtó előtt, és kopogtatott. Egy vörös hajú nő nyitott ajtót, fáradt szemében sötétkék fény gyúlt, mikor meglátta, ki érkezett.
– Hedvig – mondta. – Hát eljöttél… hívatott téged.
– Haldoklik, Helga?
– Nem tudom. Az egyik kígyó, amivel állandóan játszadozni és kísérletezgetni szokott… megmarta a karját. Próbálkoztam ellenméreg bűbájokkal, de úgy tűnik, nem váltak be.
– Látni akarom.
– Gyere be – sóhajtotta Helga.
A szobában Hedvig megtorpant, és az ágyban fekvő fiatal férfira meredt. Szemei csukva voltak, alattuk fekete félholdként sötétlő karikák éktelenkedtek. Fejét valaki párnákkal polcolta alá. Hedvig megpillantotta a kígyómarás sötétlő foltját a férfi alkarjának belsején. Fekete volt, és gyulladt. A nő nem mozdult, nem tudta, hogy a férfi vajon alszik, vagy sem.
Végül a beteg szeme kinyílt, és a nőre emelte tekintetét.
– Közelebb jöhetsz – mondta. – A kígyóméreg nem fertőző.
– Nem tudtam, hogy akarod-e, hogy közelebb jöjjek – felelte a nő, majd leült az ágy mellé helyezett székre. Szeme sarkából a férfit figyelte. Ezüstszín haja homlokára tapadt a verejtéktől, szürke szemei lázban égtek. A betegség valahogy megfiatalította, védtelenné tette.
– Ki más küldetett volna érted, ha nem én? – kérdezte.
– Senki nem küldött értem. Hallottam, hogy beteg vagy…
– Nagyon dicséretes, hogy megszántál. Mit szólt hozzá Godrik?
A nő kieresztette a levegőt.
– Godrik nem tudja. Hogy van a feleséged?
– Ő nem a feleségem – meredt rá a férfi. – Már megmondtam.
– Nem, csak egy újabb a teremtményeid közül. Hogy is hívod őt…?
– Vélának – felelte az ágyban fekvő férfi türelmetlenül. – Nem a feleségem, de szófogadó, szeret engem, és ő minden , ami te nem. Egy örököst ad nekem.
– Igen, és mikor feldühíted, hatalmas csőrt növeszt majd, és megpróbálja kikaparni a szemedet.
– Egy kísérlet sem tökéletes – felelte a férfi majdhogynem szórakozottan, és próbálta kihúzni magát a párnákon. – A farkasemberekre viszont különösen büszke vagyok.
– Nem gondolod, hogy ez kegyetlenség? Megalkotni ezeket az új fajokat, amik nem emberek, nem állatok, hanem valami mások? Mi fog velük történni, ha te már nem leszel?
– Nem tervezem, hogy valaha is távozni fogok.
– Ó, Istenem, ne kezd újra! Fel kell hagynod a sötét varázslatokkal és ezekkel a szörnyű kísérletekkel. Nem hívhatod segítségül a pokol erőit, hogy aztán figyelmen kívül hagyd a következményeit . Légy józan!
– Ha csak azért jöttél ide, hogy kioktass, akkor jobb lenne, ha távoznál.
– Jól van – biccentett Hedvig. Összehúzta magán a köpenyét, de a férfi keze hirtelen előre lendült, és elkapta a nő csuklóját, aki ettől összerezdült.
– Ez nem igazságos – mondta. – Gyerekkorunk óta csak egymásban bízhattunk .
– De én már nem bízom benned többé – felelte a nő könnyes szemekkel, mire a férfi szorítása enyhült, a keze lecsúszott, és a nő ujjai köré kulcsolta a sajátjait. Bőre szinte ége tt a láztól. – Mit akarsz tőlem, Malazár?
– Haldoklom – mondta a férfi. – De ha azt akarod, hogy éljek, úgy lesz. Méreg, kórság, csatában szerzett seb… semmi nem árthat nekem. A kedvedért halhatatlan leszek.
A nő erősen pislogva félrekapta tekintetét.
– Az emberek nem öröklétre születnek. Miért nem próbálsz meg valami jót tenni az erőddel, a tudásoddal? Lehetnél gyógyító, mint Helga. Visszaadhatnád az emberek egészségét , ahelyett, hogy szétszakítod őket, és a darabjaikon kísérletezgetsz…
Ekkor a férfi felült, és a nőre meredt. Szürke szeme olyannyira lázban égett, hogy már-már kéknek tűnt.
– Megtehetném – mondta. – Megtehetném, ha te segítenél. Maradj velem, Hedvig, és esküszöm, ígérem, hogy felhagyok a sötét varázslatokkal, elégetem a könyveimet, megsemmisítem a kísérleteimet… – Elhallgatott, összekulcsolt kezükkel maga felé húzta a nőt. Ő engedelmesen leült az ágyra , arcát a férfi vállának hajlatába hajtotta. Az őket összetartó kapocs jóvoltából érezte, hogy a bőrének nyomódó súly gyötrelmes fájdalmat okoz a férfinak, de azt is tudta, hogy a férfi a világ minden kincséért sem eresztette volna el őt. A benne romboló méreg fekete volt, és izzó. A nő hirtelen rájött, hogy már őt félti, nem pedig tőle fél.
– Elmondok neked valamit – szólt a férfi. – Hagytam, hogy a kígyó megmarjon.
– Malazár, miért?
– Arra gondoltam, ha haldoklom, akkor talán eljössz meglátogatni. Ne nevess! Igazam lett, hiszen itt vagy.
– Nem akartam nevetni.
– Én pedig nem fogok meghalni. Most már nem, hogy itt vagy. Ne hagyj el – mondta, és a nő érezte a férfi szapora szívverését a hálóruhán keresztül. A férfi felemelte jobb kezét, és megérintette a nő arcát. Hüvelykujja végigsiklott az arccsontján, le a szájáig. – Te vagy az egyetlen, aki számít nekem, az egyetlen, akiről sosem mondanék le.
– De igen – felelte a nő az ujjak falán át. – Ugyanúgy feláldoznál engem, mint minden mást is.
– Téged soha.
– Majd meglátjuk.

***

Sirius! – kiáltotta Harry. – Sirius, hol vagy?
Nem érkezett válasz, ám abban a pillanatban meghallotta a futó lépteket a háta mögül. Megpördült, és tekintete a kasmírmintás pizsamájában, mezítláb feléje rohanó Ronon akadt meg, aki olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Kezében ott szorongatta a pálcáját.
Levetette magát Harry mellé a bányató szélére.
– Mi folyik itt? – kérdezte levegő után kapkodva.
– Malfoy beleesett – összegezte Harry a történteket. – Nem tehetek semmit… Hermione küldött ide hop-kép formájában. Ron, nem tudnád…
Azonban Ron már fel is térdelt, és pálcáját a vízfelszín felé fordította.
Invito! – mondta határozottan, mire a víz mintha megtört, majd kifordult volna önmagából. Harry látta a fekete, majd ezüstös csillogást, aztán Draco teste jelent meg, a levegőbe emelkedett, és közöttük landolt, a füvön. Alakjában nem volt tartás, úgy hevert, mint egy ottfelejtett rongybaba.
Ron Harryre pillantott. Arca krétafehéren világított a holdfényben, szeplői viszont mintha árnyalatokat sötétedtek volna, egy-egy tintapöttynek tűntek.
– Ellenőrizd a pulzusát!
– Nem tudom. Nem tudok megérinteni semmit.
Ron szitkozódott egy sort, majd előre nyúlt, és megfordította Dracót. Harry szíve nagyot dobbant. Draco kékesfehér színekben játszó bőre nem volt valami biztató látvány. Csukott szemhéja lila volt. Hamuszín bőrétől élesen elütött a kezén lévő sebhely, melyet mintha fekete tintával festettek volna oda. Malfoy, gondolta Harry kísérletképpen, de vajmi kevés eredménnyel; a név úgy pattogott a semmiben, mint egy elhajított labda, amit senki sem akar elkapni.
Ron Draco nyakára nyomta az ujjait, felnézett és megrázta a fejét.
– Nincs pulzusa.
– Nincs pulzusa? – visszhangozta Harry hitetlenül. – De hisz nem volt lent olyan sokáig…
– Azt mondtam, nincs pulzusa. – Harry legnagyobb meglepetésére Ron felemelte a pálcáját, és a hegyét Draco mellkasához érintette. – Suspiro – csattant fel.
Draco mellkasa megemelkedett, majd lesüllyedt.
Suspiro! – mondta ismét Ron aggodalmasan, a pálca hegyét szinte bedöfve Draco bordái közé. Ezúttal a fiú teste még csak meg sem moccant. Csupán feküdt ott, haja vértől és víztől csöpögött, a mellkasa nem mozdult. Harrynek hirtelen eszébe jutott az első holttest, amire emlékezett – Cedricé. Gondolatban ismét felidézte, hogy mikor Cedricre nézett, azonnal tudta, hogy meghalt. Fogalma sem volt, honnan, de tudta. Most is ez volt a helyzet.
Bár nem volt teste, úgy érezte, mintha a gyomra tótágast állna. Furcsa pánikot érzett, amilyet még soha. Nem – már érzett ilyet, mikor hozzákötözték Voldemort halott apjának sírkövéhez, mikor Féregfark odament hozzá a késével, akkor Harryt egy pillanatra szörnyű pánik öntötte el. Legfőképp attól félt, hogy elveszíti valamely testrészét – egy kart, vagy egy kezet – ami nem jön helyre, hogy megfosztják őt valamitől, ami pótolhatatlan.
– Ron – mondta. – Csinálj valamit…
Ron elszánt arccal újra próbálkozott.
Suspiro vivicus – kiáltotta. – Suspiro vivicus totalus!
Semmi nem történt. Draco csak feküdt ott hidegen, sebezhetően, és… holtan.
Ron felnézett Harryre, és Harry látta a rémületet barátja kék szemében.
– Harry… – nyögte Ron, és összerezzent a hűvös éjszakai széltől. – Meghalt.
– Próbáld újra – rázta meg a fejét Harry.
– Nincs értelme. Meghalt. Ha nem így lenne, reagált volna a bűbájra. Nem ver a szíve…
– Dobd el a pálcádat, Ron.
– Mi?
– Tedd le.
Ron engedelmeskedett.
– Most csináld pontosan azt, amit mondok. – Ron úgy meredt Harryre, mintha kételkedne az épelméjűségében, és Harry erősen hajlott rá, hogy talán igaza van. Olyan volt, m intha valami csúszós dolgot szorítana olyan erősen, ahogy csak tudja. É rezte, hogy bármelyik pillanatban kitörhet rajta a hisztéria, de azzal is tisztában volt, hogy ez olyan luxus lenne, amit most nem engedhet meg magának. – Jól van – mondta, gondosan artikulálva minden egyes szót. – Nyisd ki a száját.
Ron úgy tett, s közben kétkedő oldalpillantást vetett Harry felé.
– Fúú! Jéghideg.
– Hajtsd hátra a fejét. Jól van. Úgy. Most tedd a szád az övére, és fújj levegőt a tüdejébe…
Ron megrándult.
Mi van?
CSAK CSINÁLD!
– Oké, oké.

***

– Biztos van valami, amit tehetek.
– Kimehetsz a cellából, Sirius – felelte Lupin. Arcát a tenyerébe temetve feküdt a hátán. Időnként felnyögött, és karjait a teste köré fonva összegörnyedt. Sirius nem tudta megállapítani, vajon mije fáj neki, azonban volt egy elképzelése – mindene.
– Nézd, Holdsáp, egyszerűen csak átváltozom, ha kell.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az segítene. A francba – tette hozzá élesen. Összerándult, mikor elhúzta a kezeit az arca elől, és az ujjhegyeire meredt. Borotvaéles karmok törtek elő a hegyeikből. – Mi folyik itt?
– Olyan érzés, mint az á tváltozás? – kérdezte Sirius.
Lupin megrázta a fejét.
– Mintha valaki fogta volna az á tváltozást, és csak nyújtaná… és nyújtaná… és nyújtaná. Sosem tart ilyen sokáig, te is tudod… – Egy arcrándulással elhallgatott, majd felnézett Siriusra. – Sirius… mi lesz, ha beragadok félúton? Köztes állapotban?
– Minden rendben – vigasztalta Sirius, és esetlenül megütögette barátja vállát. – Úgy hallottam, ebben a szezonban divatba jönnek a hosszú fogak és karmok.
Lupin ziháló nevetését újabb görcsös fájdalom szakította félbe. Összerezzent, és elfordult Siriustól, a fal felé.
– Ez már az – motyogta Sirius, és a zsebébe nyúlt, hogy előhalássza a pálcáját. Elméje visszaszállt a Roxfortba; mindig Lupinnal volt, mielőtt az átváltozott, de az a folyamat gyors volt – habár fájdalmas is. A fájdalomcsillapító bűbájok sosem…
Sirius megdermedt.
A zsebe üres volt.
Elkáromkodta magát. Habár ritkábban csinálta, általában sokkal cifrább volt, mint Draco.
Hirtelen valami zajt hallott, és ahogy hátrapillantott a válla fölött, a démon kaján tekintetével nézett farkasszemet. Az a cellája rácsainak nyomta az arcát.
– Csak egy idióta akarna egy cellába zárva maradni egy vérfarkassal – mondta. – De csak az idióták királya akarna egy cellába zárva maradni egy vérfarkassal, akit a Sötét Erők hívnak.
Sirius rá meredt. Semmi másra nem vágyott jobban, mint hogy átszelje azt a távolságot, ami elválasztotta őket egymástól, és beverje a démon kárörvendő képét.
– Ha nem fogod be – válaszolta kimért hangon, – befejezem, amit Harry elkezdett rajtad.
A démon vicsorogni kezdett, és felszisszent.
– Nem tudsz te semmit se – morogta.
– Azt tudom, hogy megpróbáltad megölni a keresztfiamat.
A démon a szemét forgatta, melyet fekete és vörös koncentrikus körök mintázata alkotott.
– Nem próbáltam megölni őt – méltatlankodott, majd a vörös szemek elkerekedtek. Sirius megpördült, és meglátta a háta mögött álló farkast.

***

Harry, próbálta Draco mondani, de a torkából nem tört elő hang. Kinyitotta a szemét, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán megvakult. Nem látott mást, csak sötétséget.
Maga elé tartott kézzel előre botorkált. Egyáltalán nem volt körülötte hang vagy szag, és nem érzett se hideget, se meleget. Mindig is úgy gondolta, hogy a halál egyenlő a nemléttel, és eddig ezt az elméletet megnyugtatónak is találta. Most viszont rájött, hogy milyen szörnyű is lehet a semmi.
– Harry! – szólalt meg, és ezúttal meghallotta saját maga halk visszhangját. Egészen addig követte ezt a hangot, míg fel nem váltotta egy másik – távoli csobogás, mintha egy kis vízesés volna valahol.
Ismét előrenyújtotta a kezét, ami most valami keménybe ütközött. Egy falba. Tapogatva elindult a fal mentén, egyre közelebb és közelebb a vízhez. Végül keskeny fénysugarat pillantott meg, és rádöbbent, hogy az egy alagút vége.
Mindig azt mondt ák, hogy az alagút végén ott a fény, gondolta komoran. De azért nem pont erre gondoltam.
Átfurakodott a sziklák szűk résén, és egy sebes folyó partján találta magát. Azt a partot, amelyen ő állt, zöld pázsit borította, de a túlpart szürke volt, és poros.
Belépett a folyóba, mire a jeges víz örvényleni kezdett a bokája körül. Olyan érzés volt, mintha melaszban gázolt volna. Lepillantott, és rémült kiáltás szakadt fel a torkából – a víz alatt arcok voltak. Fehér arcok, melyek vádlón meredtek fel rá nagy, békaszerű szemeikkel.
Rekedt kiáltással hátrálni kezdett, de már késő volt. Nedves kéz ragadta meg a bokáját, hosszú, fehér ujjak kerestek fogást a nadrágja szárán. Szurokfekete fej törte át a víz felszínét, majd lassan egy nő alakja emelkedett ki pontosan előtte. Hosszú, sötét hajából víz csöpögött, bársony talárja ázott redőkben omlott alá.
Malazár? – szólt.
Draco megdermedt, és a nőre bámult. Ahogy az visszameredt rá, kék szeme valamiféle szörnyű, meghatározhatatlan vággyal és félelemmel telt meg. Draco rájött, hogy ismeri ezt a hangot, az sikoltozott a fejében mindig, ha egy dementor közelébe került. Az kérdezte sírva, hogy mit tett.
– Hedvig – mondta, mikor rádöbbent, ki az. – Hollóháti Hedvig?
A nő szemei könnybe lábadtak. Ebben a pillanatban két újabb fej tört át a vízen, és két újabb alak emelkedett fel társuk mellett. Mindketten ugyanolyan vizesek voltak, mint a nő, és ugyanúgy meredtek a fiúra, ahogy ő is – egyikük, egy sötét hajú férfi tekintetében harag és megvetés izzott, míg a mellette álló teltebb alkatú, vörös hajú nő inkább szomorkásnak tűnt. Godrik, gondolta Draco, és Helga.
A sötét hajú férfi – Griffendél Godrik – Hedvig elé lépett, mintha meg akarná védeni valamitől, és egyre csak Dracót méregette. Arcáról csak úgy sütött a gyűlölet.
– Hát végül meghaltál – szólt. – Ezer éve vártuk, hogy valaki végre megadja a büntetést, amit megérdemelsz, és véget vessen a te érdemtelen, lopott létednek…
Úgy tűnt, Godrik még elég sokáig akarja folytatni a monológját, így Draco inkább közbevágott.
– Én nem az vagyok, akinek hisznek – mondta. – Nem Mardekár Malazár vagyok.
A három alak kétkedve bámulta.
Nézzenek rám – bizonygatta Draco.
Hedvig lassan leeresztette a szája elé emelt kezét.
– Godrik… Ő nem lehet Malazár. Még csak gyerek.
Mindannyian rá meredtek, mire Draco haragosan kifakadt.
– Tizenhat vagyok. Néhány hét múlva tizenhét.
– Nem vennék rá mérget – mordult fel Godrik barátságtalanul.
Draco a férfira meresztette a szemét. Hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem kedveli Godrikot, ám arra is, hogy ha ki akar törni az önmagát ismétlő történelem tragikus és pusztító körforgásából, bölcsebb volna, ha megpróbálná kedvelni őt.
Csakhogy ő nem akarta megkedvelni Godrikot. Akárhogy is nézte, Godrik egy bunkó.
– Meghaltál, kölyök – recsegte Godrik mérhetetlen elégtétellel, ami csak még inkább megszilárdította Draco elhatározását, hogy ki nem állhatja a férfit. – Nézz szembe a tényekkel: sosem leszel tizenhét.
Volt valami a férfi önelégült hangjában, ami Harryre emlékeztetett.
Dracónak csupán ekkor tűnt fel, hogy Godrik egészen úgy fest, mint Harry. Egy felnőtt Harry, aki szorgalmasan látogatta az edző termet. A férfi karjai hatalmasak voltak. Draco most kezdett igazán örülni, hogy úgy tűnt, Godrik sem képes átkelni a folyón. Nem igazán tudta, milyen lehet, mikor valakinek bepancsolnak a túlvilágon, de nem is szerette volna megtudni.
Hedvig még mindig Dracóra meredt. Arcán egymást kergették a különböző érzelmek.
– Úgy beszélsz, mint Malazár – mondta. – És úgy is nézel ki…
– A leszármazottja vagyok – felelte Draco, mivel úgy vélte, nincs értelme elhallgatni ezt az információt.
– Akkor el vagy átkozva – jegyezte meg Godrik. – És szerencsés vagy, amiért meghaltál.
Draco ingerülten a férfira nézett.
– Maga sosem mond semmi kedveset?
Godrik – szólt Helga figyelmeztetően. Godrik Hedvigről Helgára pillantott, majd ingerülten csosszantott egyet a lábával.
– Akkor is el van átkozva – motyogta. – Ha tényleg Malazár leszármazottja… – Dracóhoz fordult. – Honnan tudod, hogy Mardekár utódja vagy? – faggatta.
– Mardekár mondta – csattant fel Draco.
– Ő mondta? – lehelte Hedvig elkerekedő szemekkel. Mint Godriknál, az erős érzelmek az ő alakját is tisztábbá tették. Draco most már látta, mennyire hasonlít a nő Hermionéra, és ezt rendkívül nyugtalanítónak vélte. Gyakran fantáziált arról, hogy különböző helyeken váratlanul belefut Hermionéba, azonban az alvilág eddig még nem szerepelt a helyszínek között. – Úgy érted, életben van… emberként jár köztetek ?
– Életben van, láttam őt. De nem túl erős. Nincs Forrása.
Hedvig szelleme lassan körözni kezdett.
– Az nem tart soká. Malazár okos. Találni fog magának egy Forrást. T éged próbált már használni? – Felpillantott, majd megrázta a fejét. – Nem, dehogy. Az utódját nem… keres majd valaki mást. – Megpördült, és Dracóra nézett. – Meg kell akadályozni, hogy visszanyerje a teljes erejét – mondta. – Beleborzongok, ha csak eszembe jut az a pusztulás és bánat, amit szabadjára engedhet. Elsősorban emiatt börtönöztük be…
– Azt mondta Hermionénak, hogy elzárkózott a világtól…
– Hazudott – felelte Hedvig határozottan. – Nem akarta, hogy azt gondoljátok, gyenge volt, és hogy megtudjátok, egyszer már vereséget szenvedett. Helga és én nem tudtuk megölni őt, de megfosztottuk az erejétől. – A tekintetét Dracóra emelte. – Neked is ezt kell tenned. Ha elárulom, hogyan kell legyőzni, megteszed?
– Nézze, szívesen legyőzném magának Mardekárt, de van egy aprócska bibi a tervvel – mondta Draco csüggedten. – Halott vagyok.
– Nem vagy halott, míg át nem kelsz ezen a folyón – ellenkezett Hedvig szenvedélyesen. – A zöld part az élőké, a szürke azoké a szellemeké, akiket meggyilkoltak, és lelkük bosszúért kiált. Te most a kettő között rekedtél, gyermek.
Draco végignézett a nőn.
– De maga halott – mutatott rá. – Ennek a folyónak nem a felejtés volna a lényege…?
– Ez nem a Léthe, melyben a feledés vize csörgedezik – ellenkezett Hedvig. Ebben a folyóban azok a szellemek lakoznak, akik se nem élnek, se nem holtak igazán. Nem halhatunk meg addig, amíg Malazár meg nem hal, de nem is élünk. Szörnyű sors a miénk, amelyre ő kárhozott minket bűbájaival és átkaival.
– Mindnyájukat ő ölte meg? – érdeklődött Draco.
– Nem pontosan – felelte Hedvig. – Godrikot valóban Malazár gyilkolta meg… sajnálom, Godrik drágám, de te is tudod, hogy ez az igazság…
– Szemétláda – morogta Godrik. – Mögém lopózott.
Hedvig megrázta a fejét.
– Feltételezem, Malazár valami csavaros módon úgy tartja, csupán önvédelem volt – tette hozzá, Dracóhoz intézve a szavait. – Mindannyian rájöttünk, hogy lépéseket kell tennünk, ha biztonságban akarunk lenni tőle. Együttes erővel készítettünk egy mágikus fegyvert, mindegyikünk egy-egy részét. Malazár alighanem tudomást szerzett a tervünkről. Először Godrikra csapott le, aztán mi következtünk – Helga és én. Mi már felkészültünk. Harcoltunk vele, de túl erős volt. Legyőzte Helgát, aztán felém indult, ám végül tétovázott… – Hedvig hangja egy kissé megremegett. – És én ráküldtem a bűbájunkat. Megfosztottam őt az erejétől, de ez annyira megcsapolta a magid erőmet, hogy belehaltam. Ezért vagyunk itt mindannyian.
– És ezért akarják őt holtan– következtetett Draco.
– Ha meg is lehet ölni valahogy, az túl van a tudásomon – rázta a fejét Hedvig. – Én csak annyit mondhatok neked, hogy hogyan börtönözd be, és foszd meg az erejétől. Ehhez azonban szükséged lesz a másik három Utódra, és a Kulcsaikra. Mondd, élnek még az Alapítók örökösei?
Draco habozott, körbepillantott a zöld parton, aztán a tekintete a halott, szürke túlpartra siklott.
– Maga nem tudja? Biztosan vannak itt más… szellemek, akik maguk óta haltak meg, akik elmondhatják…
Hedvig megrázta a fejét.
– Minket figyelemre méltató élő ember nélkül nincs alakunk, és szinte gondolataink sem. Az időnek itt nincs jelentősége, beszéd alig létezik.
– Nem tudnak beszélni egymással? – kérdezte Draco felháborodottan. – Állítólag ez nem a pokol… de nekem nagyon is pokolinak hangzik.
Legnagyobb meglepetésére Godrik felelt neki.
– Van egy különbség – mondta. – A pokol örökké tart. Mi csak addig vagyunk itt, míg meg nem bosszulnak bennünket.
Helga ellépett a többiektől, és tágra nyílt szemekkel hátrafordult.
– Szellemek állnak a parton, akik beszélni szeretnének a fiúval – szólt.
Draco meglepetten a nő mögé meredt. A szürke, sivár part számára üresnek tűnt.
– Nincs ott senki.
– Te nem láthatod őket – magyarázta Hedvig. – Ők valóban meghaltak. Csak az élők vére oldhatja meg nyelvüket.
– Azt mondják – vette át a szót Helga –, hogy te Lucius Malfoy fia vagy, és hogy ismerték az apádat.
Draco végignézett magán.  Inge csurom vér volt, ám mostanra megszáradt. Godrikra pillantott, akinek oldalán ott virított Harry kardjának ikertestvére. A halott folyó vizében töltött évezred ellenére még nem kezdte ki a rozsda.
– Vágja meg a kezem – mondta, mire Godrik vad, kaján vigyorral előhúzta kardját, és tépett szélű sebet metszett Draco kézfejére. – Azért ennyire nem kellett volna élveznie – sóhajtotta Draco, mikor visszahúzta a kezét.
Godrik nem felelt, csak tovább vigyorgott.
Draco átgázolt a vízen, és csatlakozott Helgához a parton. Kezéből most már szabadon csordogált a vér, így mikor legyintett vele, néhány skarlátvörös csöpp a szürke folyópartra hullott.
Olyan hang hallatszott, mintha egyszerre ezer sóhaj szakadt volna fel ezer torokból. A part mintha egyszeriben feldagadt volna, és több száz, több ezer örvénylő, áttetszően szürke alak jelent meg a szeme előtt. Sosem látott még ekkora tömeget, ennyi embert egy helyen. Emberek áradata hullámzott mindenfele, ameddig csak ellátott, és még azon is túl.
Sosem hittem volna, hogy ennyi mindenkit tiport el a halál, gondolta.
– Eltiport – súgta egy női hang. Ő is ugyanolyan szürke árnyék volt, mint a többi, ám jól kivehetően a folyó partján térdelt. Ahol a vér a mellkasára fröccsent, most úgy terjedtek a színek, mint a szétfolyó vízfesték. A nő haja Draco szeme láttára vált vörössé, szeme zölddé. Hátra nyúlt, és megfogta a mögötte térdelő alak kezét, így a színek a férfira is átkúsztak.
A férfi magas volt, sötét haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába. Szemüvege mögött a szemei sötéten csillogtak. Draco csak az utolsó pillanatban tudott visszanyelni egy kiáltást. Még ha nem is látta volna a képüket Sirius asztalán, ha nem találkozott volna az arcukkal a régi roxfortos évkönyvekben, akkor is tudta volna, kik ők.
Harry szülei térdeltek előtte.

***

– Kulcsold össze a kezed! Úgy, most tedd a mellkasára, és nyomd le erősen!
– Oké.
– Erősebben!
– Még a végén eltöröm a bordáit, ha…
– Éppen a szívét próbálod beindítani, kit érdekel, hogy eltöröd-e a bordáit? Újra!
– Mi folyik itt? – csattant fel egy újabb hang.
Harry felnézett.
– Ó, Istenem. Ginny…
– Mi baja Dracónak? – A hangja megbicsaklott. – Meghalt?
– Talán át kéne vennie – nézett fel Ron.
– Nem, te erősebb vagy – felelte Harry határozottan. – És ne hagyd abba, Ron, lélegeztesd, gyerünk…
– Elvesztettük, Harry. Meghalt.
Csináld! – dörrent rá Harry és Ginny egyszerre, és Ron engedelmeskedett.

***

Hermione végigrobogott a katakombákba vezető folyosókon, meg-megbotlott az egyenetlen kőpadlón, és olyan figyelmetlenül vette a kanyarokat, hogy az egyik sarkon befordulva megcsúszott valamin, ami a földön hevert. Arccal előre a padlóra zuhant, és alaposan beverte a térdét. A fájdalom éles volt, de rövid, így aztán oldalra fordult, feltápászkodott, és épp csak futólag pillantott le, hogy megnézze, min csúszott meg…
Egy pálca. Ránézésre Sirius pálcája. Lehajolt, hogy felvegye, és majdnem újra elesett, mikor vérfagyasztó vonyítás száguldott végig a földalatti folyosón. Olyan volt, mintha jéghideg szél, vagy víz csapott volna az arcába; akár egy hűvös éjjel, amit a magány csak még szörnyűbbé tett.
Lupin.
A pálcáról elfelejtkezve, kissé sántítva ismét futásnak eredt az üvöltés irányába. Befordult az egyik sarkon, és rábukkant a kapura, amely lezárta a katakombákat. Nekifeszült, mire az kinyílt. Siriust szólongatva szaladt be rajta.
– Itt vagyok – hallatszott a fojtott válasz valamelyik hátsó cellából.
Hermione odarohant, majd megdermedt.
Sirius a cellában állt, hátát a hátsó falnak vetve, közte és a cellaajtó között pedig egy farkas volt. Egy kisebb póni méretű farkas. Szőre szürke és ezüst színekben játszott, ahogy az ajkait visszahúzva, fejére lapuló fülekkel vicsorgott.
Nem farkas, emlékeztette magát Hermione. Ember. Ez Lupin. Már láttad átváltozva ezelőtt is.
Mindazonáltal, mikor legutóbb átváltozott, nem volt ennyire… hatalmas. Sem ilyen vérengző.
– Sirius – sziszegte. – Vedd fel az állati külsődet… Te mondtad, hogy csak az emberekre veszélyes!
– Már próbáltam – felelte Sirius kurtán. – Nem működött. Hermione…
– Ne mondd, hogy tűnjek el innen, mert nem fogok elmenni, és hagyni, hogy felzabáljon! – csattant fel a lány indulatosan.
– Nem fog megenni… – kezdte Sirius, de az újabb vérfagyasztó morgás a torkára fagyasztotta a folytatást. – Nos – tette hozzá, próbálva minél távolabbra húzódni a farkastól –, ha mégis, azt utólag nagyon sajnálni fogja.
– Ó, minden gond nélkül felfal téged – szólt a démon –, amint a Hívás elég erős lesz. Adok neked nagyjából… öt percet.
– Sirius – szólt Hermione, figyelmen kívül hagyva a lény szavait. – Biztos van valami…
– A likanté – hadarta Sirius. – Az az ezüst tárgy, Dracótól – amit zsupszkulcsként használtatok – szükségem van rá. Ide tudnád hívni?
Hermione már a kezébe is kapta a pálcáját.
Invito likanté!
Rövid csend következett, mely alatt Hermione a mellkasában dübörgő szívvel várt. Sirius síri csöndje legalább olyan borzalmas volt, mint a farkas morgása. Hirtelen egy emlék bukkant fel az agyában, ahogy Harry az első próba alatt a pályán állt, kezé t kinyújtva a Tűzvillám felé, és csak várt, és várt…
Csörömpölés hallatszott.
A likanté a szemben lévő cella rácsain gellert kapott, és Hermionénak úgy kellett utána kapnia. Amint összezárultak körülötte az ujjai, visszafordult Sirius felé…
Hirtelen olyan intenzív sötétség ereszkedett rá, hogy szinte teljesen megvakult. Megtántorodott, és érezte a kőfal hűvösét, amely a hátának ütődött, mikor majdnem összerogyott. Minden sötétbe borult.
Aztán fény gyulladt.
Gyors egymásutánban különböző képek sorozata villant fel a szemhéja belső falán. Egy tüskés bokrokkal körülvett kastélyt látott, egy nagy üveggömböt, amelyben lángok lobogtak, egy asztalt, melyen egy kupa, egy tőr és egy kardhüvely foglalt helyet, és egy tükör sima felszínét, ami csak sötétséget vert vissza.
A látása kitisztult, és hirtelen újra a katakombákban találta magát, ahogy a cella rácsai között Siriusra és a vérfarkasra meredt. Azok ketten még mindig farkasszemet néztek. Hermione térdei elgyöngültek, és furcsa zümmögést hallott a fülében, de tudta, mit kell tennie.
Hallotta, ahogy Sirius a nevét kiáltja, de eleresztette a füle mellett. Határozottan odalépett a nyitott cellaajtóhoz, kitárta azt, és belépett rajta. Egyáltalán nem érzett félelmet, még akkor sem, mikor a farkas otthagyta Siriust, és acsarogva feléje fordult. Még akkor sem, mikor az állat ajkai visszahúzódtak a fogáról, szemei összeszűkültek, izmai megfeszültek…
– Hermione, kifelé! – hallotta Sirius kétségbeesett kiáltását, aztán felemelte az ezüst likantét tartó kezét, és a vérfarkas elé tartotta.
A vérfarkas meghunyászkodott, és ijesztőn, nyöszörögve felvonyított.
Hermione vett egy mély lélegzetet, és még magasabbra emelte a likantét.
Tutamen mali intus – kiáltotta, s közben a likantéból kiáradó fényt a farkasra irányította, mintha egy pálca volna. – Cum monstrum colloquor, repulsus! Repulsus!
A vérfarkas megmerevedett, szemhéja leereszkedett, végtagjai reszketni kezdtek, majd a padlóra omlott, és elcsendesedett.
Hermione zihálni kezdett , ahogy az agya hátsó zugában lángoló fény eltűnt, mintha csak valaki lekapcsolta volna a lámpát.
Remegve hagyta, hogy a karjai az oldala mellé essenek, és felnézett Siriusra.
A férfi legalább olyan fehér volt, akár az ing, amit viselt. Döbbenten bámult a lányra.
– Mit csináltál? És hogyan…?
– Nem tudom – suttogta Hermione, és visszanézett rá. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy miért is jött ide, a férfi keze után nyúlt, amely hideg volt, akár egy jégcsap, és húzni kezdte őt a kijárat felé. – Sirius… jönnöd kell… Harryről és Dracóról van szó…

***

Draco erősen dobogó szívvel Harry szülei felé fordult, és valamiért úgy érezte, hogy ez a legkevesebb, amit megérdemelnek. Tekintetével Harry apját fürkészte , aki egyáltalán nem úgy festett, mint egy apa. Olyan fiatalnak tűnt. Harry egy felnőtt verziójának. Persze, a férfi mindössze öt évvel volt idősebb, mikor meghalt, mint Harry most.
Draco testén fagyos hullám söpört végig.
James Potter Dracóra emelte a szemét, amely nem zöld volt, mint Harryé, hanem fekete.
– Sajnálom, amiért félbeszakítottam a beszélgetéseteket – mondta.
– Ó – felelte Draco. – Ó! Az nem… nem gond.
Szín és élet áramlott a Potter szülők arcába, ahogy Draco rájuk nézett. A nő kiegyenesedett, arcán pír jelent meg, ahogy szemeit Dracóra szegezte. Azonban a férfi szólalt meg először.
– Te csak a második élő vagy, akit valaha láttunk ezen a helyen – mondta James. – És az, hogy te Lucius Malfoy fia vagy… elég furcsa. Attól tartok, azt kell mondanom, hogy az apád és én ősi ellenségek vagyunk.
– Ez rendben van – felelte Draco. – Az apám és én szintén ősi ellenségek vagyunk.
Lily Potter szelleme megrángatta a férje talárjának ujját. James lenézett rá, majd tekintetét visszafordította Dracóra, és a fiú hirtelen tudta, hogy James mit fog mondani.
– Ha te Lucius fia vagy, neked is a Roxfortba kell járnod. És ha a Roxfortba jársz… ismered a fiunkat? A neve…
– Harry – fejezte be Draco. – Harry Potter.
Lily előrébb lépett, James elé.
– Tehát ismered? – Hangja lágy volt, dallamos, és nagyon kedves.
– Igen, én… ő… Mindenki ismeri Harry Pottert – mondta Draco. Mit csinálsz? kérdezte egy kis hang a fejében. Mondj nekik többet; mondd el nekik, hogy jól ismered, hogy majdnem a testvéred, hogy a barátod – és sokkal több annál – az ellenséged – merthogy egyben az is.
Nem tudom, válaszolta. Egyszerűen… képtelen vagyok rá.
– Mindenki ismeri őt – ismételte végül sután. – Híres.
– Igen – felelte James. – Ezt mondta az utolsó élő is, akivel beszéltünk. De nagyon kevés más dolgot tudott. – Felsóhajtott. – Ezen a helyen nincs idő. Egy óra egy perc lehet, egy pillanat egy év. Alig tudtam elhinni, mikor azt mondta nekünk, hogy Harry tizenegy éves. – Fekete szemeit Dracóra emelte. – Ha még iskolába jár, még mindig gyerek… hány éves?
Draco képtelen volt a szemébe nézni.
– Mint én. Tizenhat.
– Kérlek – vágott közbe Lily. – Tudnál róla mesélni? Csak egy keveset.
Draco felnézett rá, és látta, hogy a vérétől a nő csaknem visszanyerte életszerű kinézetét. Az arca tisztábban kivehető lett, a haja pedig lángvörös, majdnem olyan gyönyörű árnyalatú, mint Ginnyé. Valahol a lenyugvó nap, és a gyertyaláng külső szegélye között félúton. Harry zöld szemei néztek rá esdekelve, könyörögve valami olyanért, amit nem hitte, hogy meg tud adni.
Megköszörülte a torkát.
– Mit akar tudni?
– Mindent – vágta rá a nő. – Boldog? Mit szokott csinálni egy átlagos napon? Hogy néz ki?
Draco azon kapta magát, hogy az áttetsző, rohanó folyóra mered, és azt kívánja, bárcsak eltűnhetne benne.
– Én… nos, én nem ismerem őt túl jól, és…
– De hiszen vele jársz iskolába – hallatott Lily egy visszhangzó, csalódott kiáltást. – Azt legalább tudod, hogy hogy néz ki?
Draco felpillantott, majd Lilyről Jamesre nézett, amitől a férfi is kiélesedett. Hátborzongatóan hasonlított Harryre. Mindkét szellem reményteljes várakozással meredt rá…
Ó, Istenem, ez rettenetes, gondolta Draco. Mit mondhatnék? Miért nem lehetek Ron, vagy Sirius, valaki, aki tényleg ismeri őt, valaki, aki számít neki. Én vagyok az utolsó, akit a szüleivel való beszélgetésre szánna. Az UTOLSÓ.
– Harry… – Félrenézett. – Játszik a Griffendél kviddicscsapatában – mondta. – Ő volt a legfiatalabb fogó az évszázadban. Jövőre csapatkapitány lesz, és…
Draco elhallgatott. Tudta, hogy a szellemek nem efféle információra vártak.
Nem találta a szavakat, ami pedig rendkívül ritkán esett meg vele. Ha a helyükben lennék, gondolta, mit akarnék hallani? De ez reménytelenebb megközelítésnek tűnt, mivel még sosem volt szülő (még szerencse, gondolta) így el sem tudta képzelni. Inkább megpróbálta felidézni Harryt – nem azt, ahogyan kinézett, hanem magát a lényét, az emléket, hogy milyen volt Harryként gondolkodni, majdnem Harrynek lenni.
Behunyta a szemét.
– Az apám… – mondta, és a rohanó folyó zubogásán, meg a szellemek türelmetlen zsivaján át, hallotta a saját visszhangját. – Az apám rengeteget beszélt a becsületről, a család becsületéről, a vérvonalunk és a nevünk becsületéről. De soha az életemben nem láttam az apámat semmilyen becsületes dolgot cselekedni. Azt hittem, a becsület csak egy szó, mint a családfa, vagy az apai örökség, ami ott van körülötted. De az, hogy valakinek van becsülete, igenis valóságos. És Harrynek van. Harry az első, akit az ember maga mellett akar tudni egy csatában, és az utolsó, aki valaha igazságtalan, vagy alattomos dolgot tenne. Harryben több a tisztesség, mint bárki másban, akit valaha ismertem.
Lily Potter szelleme elfordult tőle, és testetlen arcát a férje testetlen mellkasába temette. Draco azt hitte, valami szörnyen rosszat mondott, így félve pillantott Jamesre, aki visszanézett rá, és félig áttetsző karját a síró felesége köré fonta.
– Te a barátja vagy – mondta. – Ugye?
– Néha – ismerte be Draco. – Sajnálom – tette hozzá, nem tudván biztosan, hogy mentegetőzik, vagy csupán a szánalmát fejezte ki.
– Ne tedd – felelte James. – Megértem.
És Draco úgy érezte, hogy James valóban megértette.
– Halványodsz – folytatta James Dracóra meredve. – Valaki visszahív téged.
– Sajnálom – ismételte.
– Nem. Ez jó dolog. Magaddal vihetsz egy üzenetet.
– Elmondhatom Harrynek, hogy maguk…
– Ne! Ne mondd el Harrynek, hogy láttál minket! Ez csak fájdalmat okozna neki. Van egy ember, akit Sirius Blacknek hívnak; ő Harry keresztapja, talán már láttad is, mikor Harryért ment a 9 és ¾-ik vágányra, az év végén. Keresd meg őt! Mondd meg neki, hogy menjen a Gringotts-beli széfjéhez, vegye ki belőle azt, amit közvetlenül a halálom előtt adtam neki, és adja oda Harrynek. Sosem mondtam neki, hogy Harrynek szántam, de így van. Harry Griffendél Utóda , hamarosan szüksége lesz rá. És mondd meg Siriusnak, hogy én… – Ebben a pillanatban a talajt mintha kirántották volna Draco talpa alól, örvénylő színek kavalkádja robbant az arcába, akár egy szétzúzott üveglap. Felemelte volna a karját, hogy megvédje magát, de szaggató fájdalom hasított a mellkasába, amitől összegörnyedt, és csak köhögött és köhögött, közben rázkódva felzihált, majd ismét köhögött, és vizet köpött a Weasley család hátsókertjének sötét, nyirkos füvére.
Pislogva kinyitotta a szemét. A hátán feküdt, a fűben, felette sötéten nyújtózkodott az ég. Harry a vállánál görnyedt, mellette Ron, aki nagyon sápadt volt a szeplői alatt, és az ökle hátulját a szájához szorította, mintha kiáltást, vagy hányingert próbált volna visszafojtani. A másik oldalán pedig ott állt Ginny, és hatalmas szemekkel meredt rá. Ő még a bátyjánál is egy fokkal rosszabbul nézett ki. Nem csak sápadt volt, de ezen felül még könnycseppek is csíkozták az arcát.
Draco vett egy lélegzetet. Hallotta, ahogy a mellkasa bugyog, akár egy selejtes radiátor, és fájt lélegezni, de azon kívül…
Életben vagy – mondta Ginny, és a hangjában bujkáló örömöt az arckifejezése is alátámasztotta. A bátyjához fordult. – Ron! Megcsináltad!
Ron motyogott válaszként valamit, amit talán még ő maga sem értett, miközben még mindig úgy meredt Dracóra, mint aki nem hisz a szemének.
Mi folyik itt? – próbálta mondani Draco, de rájött, hogy ha beszélni akar, ahhoz levegőt kell vennie, attól meg még jobban fáj a mellkasa. Szabályozta a légzését, majd Harry felé pillantott.
Hé, Potter…
Harry olyan sietősen dőlt előre, hogy az egyik testetlen keze keresztülszaladt Draco mellkasán. Draco rábámult.
Harry bűnbánó arckifejezést öltött.
Bocs.
Ne is törődj vele. Mi történt?
Megfulladtál. Ron újraélesztett.
Mit csinált? Hogyan?
Harry elvigyorodott.
Szájból szájba lélegeztetéssel, Malfoy.
Micsoda? Draco elkerekedett szemekkel Ronra pillantott. – Ó, édes Istenem, milyen undorító – mondta ki hangosan, mielőtt bármit tehetett volna ellene. Ez újabb görcsös köhögő rohamot idézett elő. Mikor rendbe jött, meglátta, hogy Ron őt nézi.
– Hát, nekem sem volt éppen egy piknik, te hálátlan féreg – mondta. – Neked legalább nem kellett – a szó szoros értelmében – átélned a dolgot. Bárcsak cserélhetnék veled!
Draco ismét köhögött. Kezdte úgy érezni, mintha menten kiköpné a saját tüdejét. Egyik kezét a mellkasára szorította, majd felült, amely következtében egy kissé enyhült a bordáira nehezedő nyomás.
– Tudsz normálisan lélegezni? – kérdezte Ginny aggodalmasan, miközben közelebb húzódott hozzá, és a homlokára tette a tenyerét. – Még mindig jéghideg vagy. – Visszahúzta a kezét, amely nedves volt a víztől, és a fiú arcán lévő vágásból szivárgó vértől.
– Megfagyok – mondta Draco, és felnyúlt, hogy levegye a dzsekijét, de az ujjai nem engedelmeskedtek. Ügyetlenül turkáltak a nedves sárkánybőrön, majd lecsúsztak róla.
– Majd én – szólt Ginny, és lesegítette róla a kabátot. A bátyjához fordult. – Ron, add ide a pizsamafelsődet!
Ron kábultan meredt rá.
– Jól van – csattant fel a lány. – Vagy ideadod, vagy az én pizsamafelsőmet fogom neki odaadni.
– A második lehetőséget választom – sziszegte Draco az össze-összekoccanó fogai között.
Ron felsóhajtott, majd levette a felsőjét. Odadobta Ginnynek, aki sietve szárogatni kezdte vele Draco haját.
– Meg kell szabadítanunk téged ezektől a vizes ruháktól – mondta.
Erre egy újabb köhögési roham tört rá Dracóra, és összegörnyedt. Mikor végre kiegyenesedett, beletelt pár pillanatba, mire rendesen tudott fókuszálni a szemével. Rövid ideig képtelen volt megkülönböztetni Ginnyt Rontól, mindketten egy-egy hullámzó pacának látszottak, Harry pedig egy sötétebb pacának, valahol jobb oldalt.
– Basszus! – fakadt ki bugyborékoló hang kíséretében. – Nem látok normálisan.
Bár bizonytalanul, de úgy vélte, hogy a Ron-paca riadtan a Ginny-pacára pillantott, aztán halk pukkanás hallatszott, ahogy valaki a kertbe hoppanált.
Sirius – hallotta Draco Ron megkönnyebbült motyogását. – Hál’ Istennek.
Tompa puffanás hallatszott, mikor Sirius térdre vetette magát Draco mellett a füvön. A fiú ismét remegni kezdett, és minden egyes remegéssel egyre jobban elsötétült a látása. Nem fogok elájulni, gondolta ingerülten. Nem fogok. Érezte Sirius ujjait a nyakán, mikor a férfi ellenőrizte a pulzusát, majd egy kezet a homlokán, amely arra emlékeztette, mikor anyja a lázát nézte.
– Hipotermiás sokk – hallotta Sirius nyugodt hangját. – Rendbe jön, ha bevisszük. – Draco egy ködös foltot látott, mikor elfordult. – Harry, téged visszaküldelek.
Draco hallotta Harry hangját, ahogy a távolban azt mondja: „Rendben”, majd Ron felkiáltott. Draco ebből arra következtetett, hogy Harry eltűnt. Vagy ez, vagy a bűbáj rémesen sült el, és átváltoztatta Harryt egy tarajos gőtévé. Akárhogy is, Dracót nem igazán izgatta egyik lehetőség sem . Minden olyan volt, mintha valahol messze történne. Érezte Sirius kezét a csuklóján, majd Ron említett valami tüdősérülést , Ginny pedig megkérdezte, hogy rendbe jön-e.
– Minden rendben lesz. Fel tudom gyógyítani, ha beértünk. – Sirius lehajolt Dracóhoz. – Most fel foglak emelni. Tartsd magad, rendben?
Draco bólintott, és érezte, ahogy Sirius keze a háta alá csúszik, a másik pedig a térde alá, és a férfi felveszi őt. Nem emlékezett rá, hogy tartották-e így valamikor, a z apja biztosan nem, de legnagyobb meglepetésére élvezte a dolgot . Egyik karját Sirius nyaka köré fonta, s mikor oldalra pillantott, meglátta Ginny fehér, aggódó arcát. Mögötte ott világított a hold, aztán a világ összes formája összefolyt, mint a vízfesték, és Draco valami olyasmit tett, amit mindig esküdözött, hogy sosem tenne. Elájult.

***

Bumm!
Harry olyan érzéssel nyitotta ki a szemét, mintha orra bukott volna a Roxfort Expresszen, és vagy tizenöt métert repült volna, hogy egy csalánbokorban landoljon. Pislogott, és ahogy a látása kitisztult, rájött, hogy újra a Malfoy család könyvtárában ül, az egyik karosszékben. A plafonra meredt, amelyre aranyszín festékkel különböző csillagképeket rajzoltak.
Szükség volt néhány nekirugaszkodásra, de végül sikerül felülnie, és megfeszítenie az ujjait. Mintha az egész testét tűkkel szurkálták volna. Tudatosult benne, hogy valaki nézi őt, mire oldalra fordult, és meglátta Hermionét, aki hatalmas szemeket meresztve térdelt a széke mellett.
– Szia – mondta.
– Jól vagy – felelte a lány. Mivel úgy érezte, ez egyszerre kérdés és megállapítás, Harry tétován bólintott.
– Nem kellett volna átküldenem téged – motyogta Hermione színtelen hangon. – Sosem szabadott volna. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen hülyeséget csináltam.
– Hermione…
– Próbálom azzal győzködni magam, hogy az valójában nem én voltam – folytatta a lány. – Nem voltam önmagam a héten, vagy legalábbis nagyjából azóta. Sosem tennék ilyen idióta dolgot. Nekem az a feladatom, hogy téged visszatartsalak a buta dolgoktól, nem pedig, hogy felbujtsalak, és még segédkezzem is bennük. Mi lett volna, ha történik veled valami? Az én hibám lett volna, és azt nem éltem volna túl, Harry, belehaltam volna.
Még mindig ugyanazokkal a hatalmas szemekkel meredt rá, és Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanez a kifejezés ült az arcán, miután negyedikben megküzdött a Magyar Mennydörgővel. Emlékezett rá, hogy a lány olyan erősen szorította kezét az arcára az aggodalomtól, hogy a bőrén ott maradt az ujja nyoma. Akkor megrémítette a tudat, hogy van valaki, aki ennyire aggódik érte; még most is megrémítette.
– Hermione… ne – tiltakozott kissé zavarodottan, majd a lány felé nyúlt.
Hermionénak kevesebb, mint egy másodpercébe telt, hogy a padlóról Harry ölébe kerüljön, és karjait a fiú nyaka köré fonja. Harry a lányéhoz szorította az arcát, a nyaka és a válla közötti mélyedésbe. Hermione hajának illata nem változott, még mindig marokkói mentateára emlékeztette . Érezte, ahogy a lány mellkasa megremeg, majd Hermione száraz, néma zokogásra fakadt, ami megijesztette őt. Mi a fene…?
– Ó, Harry, el sem tudom hinni, és biztos vagyok benne, hogy te minden tőled telhetőt elkövettél. Nem a te hibád.
Harry visszahúzódott, és zavarodottan meredt a lányra.
– Mi nem az én hibám?
– Draco. Meghalt, vagy nem?
– Honnan…? – kérdezte Harry mélységes döbbenettel.
– Elmúlt a szerelmi bűbáj hatása – felelte a lány egyszerűen. – Éreztem, ahogy eltűnik. – A könnyek kezdtek lecsorogni az arcán, és Harry arra gondolt, a lány próbál nyugodt maradni az ő kedvéért. Ez annyira Hermionéra vallott. – Mi történt? – fakadt ki végül remegő hangon. – Hogyan… ne, felejtsd el, ne mondd el, nem akarom tudni. – Kézfejével megtörölte a szemét. – Harry, olyan bűntudatom van. Az utóbbi napokban azt kívántam, bárcsak lekerülne rólam ez a hülye bűbáj, és most megtörtént, de én sosem akartam…
– Hermione – szólt közbe Harry kedvesen. – Csendben maradnál egy percre? El kell mondanom neked valamit, amit nem fogsz elhinni…

***

– Ron? Ron mentette meg az életét? Most viccelsz. Nem hiszem el. És szerintem Ron sem. Biztos ki van akadva. . Hol van a hop-por? El kell jutnunk az Odúba. Ó, bárcsak tudnék hoppanálni! Hol van az a nyavalyás hop-por?
– Hermione, leállnál? Öt perce még hisztérikusan zokogtál, most meg olyan vagy, mint McGalagony , mikor fel van pörögve. Megfájdul tőled a fejem. Egyébként meg, szerintem, a hop-por lent van a konyhában.
– Akkor menjünk érte.
– Ne légy bolond. Invito hop-por!
– Harry, nem kellenne pálca nélkül varázs… óóó, működött. Szép begyűjtő bűbáj.
– A specialitásom, hála neked.
– Minden specialitásodat nekem köszönheted, pupák.
– Milyen önelégült barátnőm van!
– Ne próbálj okoskodni, csak add ide a hop-port.
– Nem.
– Hogy érted azt, hogy nem?
– Gyere, és vedd el.
– Gyere és vedd el? Mi ez, visszamentünk a dedóba?
– Megijedtél a felsőbb erőmtől.
– Nem félek a felsőbb erődtől. Te félsz az én felsőbb értelmemtől. Ne grimaszolj itt nekem, Harry Potter. Hát jó, ha nincs más mód…
– Mit tervezel? Au! Au! Hol tanultál meg így birkózni ? Olyan vagy, mint egy amerikai futball játékos, csak persze sokkal csinosabb, és nem olyan nagy.
– Hízelgéssel nem mész semmire. Addig fogok ülni rajtad, amíg ide nem adod a hop- port. Egyébként mit csináltál vele?
– Elrejtettem valahol a testem en. Meg akarod keresni?
– Ezt vegyem kihívásnak?
– Talán…

***

– Stimula!
Draco azonnal magához tért. Szemei felpattantak, és az első, amit megpillantott , az Sirius arca volt.
– Hol vagyok?
– Percy Weasley hálószobájában. Sajnálom, hogy felébresztettelek; szeretném, ha ezt meginnád. Hevítő főzet. Segítsek felülni?
Draco habozott, végül bólintott. Sirius átkarolta, ülő pozícióba segítette, s közben enyhén összerezzent Draco hideg bőrétől. Egy szikkasztó bűbájjal megszárította a fiú ruháit, majd az összes fellelhető pokrócot ráterítette Dracóra, de úgy tűnt, ez nem sokat emelt jeges testhőmérsékletén.
Draco elvette a serleget Siriustól, majd álmos tekintettel, de minden további kérdés nélkül kiürítette azt, gondosan, mindkét kezét a kehely köré fonva. Miután a bájital elfogyott, visszanyújtotta az üres kupát Siriusnak, aki letette azt az éjjeli szekrényre. Eközben Draco visszahanyatlott a párnákra, és kez ét a homlokára nyomta. Siriusnak hirtelen eszébe jutott, mikor a Trimágus Tusa utolsó próbája után Harry mellett ült a gyengélkedőn. Még sosem látta korábban olyan kimerültnek Harryt, az ereje végső tartalékait is elhasználta, és kábulatában egy olyan helyre zuhant, ahová Sirius már nem tudta követni, bármennyire is szerette volna. Hirtelen késztetést érzett, hogy megütögesse Draco vállát, vagy megsimogassa a haját, de nem tette.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Draco fáradtságtól le-lehulló szemhéjakkal.
– Mind odalent vannak, de holnapig egyiküket sem fogod látni. Nemsoká idehozom az édesanyádat is. Nem küldhetek neki levelet a bírósági vizsgálat alatt, de úgy vélem, nem fogja bánni, ha személyesen keresem fel . Pláne, ha rólad van szó.
Draco egy kissé nyűgösen tolta le magáról az óriási rakás takarót.
– De én látni akarom…
– Nem – szólt közbe Sirius határozottan.
Draco hatalmas szemeket meresztett Siriusra. Nyakig be volt bugyolálva a pokrócokba, és arca még mindig olyan sápadt volt, hogy szempillái úgy festettek, mintha egyenként tintába mártották volna őket. Összességében egészen olyan benyomást keltett, mint egy tizenegy éves kisgyerek.
– Halott voltam, Sirius – mondta. – Láttam az Alapítókat… kivéve Mardekárt… beszéltem velük, és…
Sirius a vállára tette a kezét.
– Draco – mondta. – Aludnod kell. A testednek pihenésre van szüksége. Majd holnap mindent elmesélsz, amit… láttál. Rendben?
– Nem hiszel nekem – szűkültek össze Draco szemei.
– Őszintén? – sóhajtott fel Sirius, és elengedte őt. – Nem. Persze, hogy nem. Majdnem meghaltál, Draco. A tested működése összeomlott. Ki tudja, mit vélt látni az elméd? De ha ez boldoggá tesz, mindent elmesélhetsz nekem… holnap.
Draco szemei lecsukódtak.
– Azt hittem, mindenki kíváncsi rá, hogy mi történik a halál után – mondta fáradtságtól összefolyó szavakkal. – Ezek szerint tévedtem.
– Nem, de veled ellentétben, mi nem teszünk meg mindent, hogy ki is derítsük. Ez minden, amit mondhatok. Most aludj, Draco!
Sirius felkelt. Már a szoba közepén járt, mikor Draco ismét megszólalt.
– Harry szüleit is láttam – mondta.
A kupa kiesett Sirius kezéből, és apró bemélyedést hagyott a padlódeszkán.
Úgy érted Lilyt és Jamest? – pördült meg.
– Igen.
Sirius észlelte, hogy a szíve ütemesen dörömböl a mellkasában, de nem törődött vele.
– Hogy érted azt, hogy láttad őket?
– Ahogy mondtam – felelte Draco félálomban. – Egy szellemekkel teli helyen voltam. Több ezer volt belőlük. És ott voltak Harry szülei; James először azt hitte, az apám vagyok, és odajött hozzám…
– Úgy nézel ki, mint Lucius – hagyta rá Sirius suttogv a. – Mit mondott? – Kihallotta a reményteli gyötrődést a saját hangjából, és emiatt összerezzent. – Mindegy – szólt szigorúan. – Félholt voltál, Draco. Hallucináltál.
– Miért hallucináltam volna Harry szüleiről? – kérdezte Draco elgondolkodva.
Sirius az ujját a szeméhez szorította.
– Nem tudom, Draco. Miért álmodja az ember azt, amit?
– Ők voltak. Harry apja úgy nézett ki, mint ő, és az anyja…
– Draco, tudom, hogy láttál már képeket korábban, ez semmit sem számít. Az Isten szerelmére, ne kergesd magad az őrületbe ezzel.
– Harry apja azt mondta, van valami a Gringotts-beli széfedben Harry számára. Valami, amit a halála előtt adott neked…
– James semmit nem adott nekem, mielőtt meghalt – felelte Sirius érzelemmentesen. – Aludj, Draco!
Hallotta az ágyból a fiú lemondó sóhaját, majd motyogását.
– Jó éjszakát, Sirius.
– Jó éjt. És Draco?
– Igen?
– Ne mondj semmit erről Harrynek, rendben?
Rövid csend következett, majd:
– Rendben.
Sirius kilépett a szobából, becsukta az ajtót maga mögött, majd nekivetette a hátát. Arcát a tenyerébe temette. Nem egészen tudta, miért hazudott Dracónak arról, hogy nem kapott semmit Jamestől, de egyvalamiben biztos volt: másnap meglátogatja a Gringottsot.

***

Ron és Ginny a nemrég hop-porral érkezett Harry és Hermione társaságában üldögélt a Weasley család meleg, tűzfényben úszó konyhájának asztalánál. Teát ittak, és kekszet ettek az előttük lévő zacskóból.
Tényleg rendben van? – kérdezte Hermione nyolcadszor, és Ron nyolcadszor is bólintott.
– Jól van… sajnos.
Hermione hozzávágott egy kekszet.
– Ez a karma, Ron.
Ron elkapta a kekszet, és odaadta Ginnynek, aki rávigyorgott.
– Én nem aggódom a karmám miatt – felelte Ron önelégülten. – Figyelembe véve a körülményeket.
– Igaz – mutatott rá Harry. – Megmentetted Malfoy életét. Habár az elején egy kicsit vonakodtál…
– Nem is. Na jó, egy kicsit. Annyira halottnak látszott, reménytelennek tűnt.
– Halott volt – mondta Hermione kekszet rágcsálva. – Klinikailag mindenképp halottnak kellett lennie. Se pulzus, se szívverés… talán még agyhullámok sem…
– Vannak egyáltalán Malfoynak agyhullámai? – kotyogott közbe Ron, ám Hermione oda sem figyelt rá.
– Érdekes – tette hozzá felcsillanó szemekkel –, hogy Draco klinikai halála semlegesítette a szerelmi bájitalt. Ez a mágia és tudomány olyasfajta kereszteződése, amelyet eddig nem is vettem figyelembe, és a lehetséges következmények…
– Egyél inkább kekszet, Hermione – szólt Harry határozottan, és belenyomott egyet a lány kezébe.
– Talán untatlak? – mosolygott rá Hermione.
– Igen – csókolta meg a fülét Harry. – De ezt nagyon érdekesen teszed .
– Ginnyt érdekli – mondta a lány, és Ginnyre mutatott, aki az arcát a kezébe temette, és úgy mosolygott.
– Nem, nem igazán – felelte Ginny őszintén. – Csak azon gondolkozom, hogy ha úgy nézzük, Ron közelebb került Dracóhoz , mint én . – Egy kápráztató mosolyt lövellt a bátyja felé. – Gratulálok, Ron!
Ron elfehéredett.
– Fogat kell mosnom – mondta, és úgy tett, mint aki feláll, de Ginny megragadta a karját, és visszarántotta.
– Már tizenkétszer megmostad, és nem segített – szólt. – Nézz szembe a tényekkel. Megcsókoltad Draco Malfoyt, és ez ellen semmit sem tehetsz!
– Ugyan már – villantott fel Harry egy sátáni vigyort. – Az egy szabványos orvosi eljárás volt. Egy orvosi eljárás, amely sokban hasonlít a csókolózásra.
Te voltál, aki ebbe az egész őrültségbe belerángattál! – szegezte Ron Harryre a remegő ujját. – Én egyszerűen hagytam volna meghalni!
Harry a plafonra emelte a tekintetét.
– Nem, nem hagytad volna, Ron, mert te jófiú vagy, és a jófiúk nem hagynak másokat meghalni, még ha az olyasvalaki is, mint Malfoy.
Ron nyöszörgés és üvöltés furcsa egyvelegével koppantotta fejét az asztal lapjára.
– Ronald szerelmes – énekelte Ginny, miközben felpattant, és a tálalóhoz lépett egy kis tejért. – Ro-nald szerelmes…
– Utállak benneteket – morogta Ron fojtott hangon.
– Ó, ne már! Csak szívatunk. Hé, egyébként honnan tudtad azokat az újraélesztési bűbájokat? – tette hozzá Harry kíváncsian. – Nem mintha működtek volna, de akkor is látványos volt.
– Hát, működtek volna, ha nem lett volna olyan régen halott – felelte Ron. Aztán Ginnyre pillantott, aki visszanézett rá, s végül felsóhajtott.
– Volt egy bátyánk – mondta a kezeire meredve. – Percy és Charlie között. Belefulladt a bányatóba, mikor hároméves volt. Mi sosem ismertük, de anya és apa kitartott amellett, hogy mindnyájan ismerjünk újraélesztési bűbájokat, készen bármi eshetőségre.
Hermione Harryre pillantott, aki döbbenten bámult maga elé. Láthatóan egyikük sem tudta ezt Ron családjáról. Azonban mindketten tudták, hogy a további kérdéseknek senki nem örülne, így inkább visszafogták magukat.
– Miért nem töltötték fel a tavat? – kérdezte inkább Hermione.
– Nem lehet – vonta meg a vállát Ron. – Próbálták, de valamiféle mágikus védelem van rajta… az ember feltölti, és másnapra újra ott van. Így inkább körbekerítették. Csak akkor tették újra szabaddá, mikor Ginny tizenkettő lett, mondván, hogy most már elég idősek vagyunk hozzá, hogy ne essünk bele, meg egyébként is, mindannyian tudunk úszni, így… Harry, és te honnan tudtad azt a másik dolgot?
– A mesterséges lélegeztetést? – fintorodott el Harry. – Régebben jártam Dudleyval úszóleckékre, de mivel az órák pénzbe kerültek, én nem tanulhattam vele. Jobb híján az újraélesztési technikákat gyakorló előadásokon ültem. Kábé tizenötször ültem végig ugyanazt a leckét.
– Azt hittem, a Baywatch-ot nézve ragadt rád – vigyorodott el Hermione.
– Nem is néztem a Baywatch-ot! – méltatlankodott Harry.
– Le merném fogadni, hogy nézted.
– Nem is.
– Miről fecsegtek ti itt? – emelte fel a fejét Ron a karjairól.
– Bikinis lányokról – felelte Hermione.
– Szerintem most még az sem tudna kirángatni a kétségbeesésemből – sopánkodott Ron .
– Kétségbe vagy esve? – ugrott fel Hermione. Megkerülte az asztalt, megragadta Ron vállát, és határozottan egy-egy puszit nyomott a fiú mindkét arcára. – Megmentetted valaki életét, Ron Weasley – közölte. – Szerintem ez hőssé tesz téged. És az, hogy nem is kedveled őt, még inkább hősiessé tesz. Ez a helyzet.
Ron elvörösödött.
– Így van! – bólintott Ginny beleegyezően, és ő is lecsapott Ronra egy hatalmas ölelés keretében. Hermione a másik oldalról fonta köré a karját.
– Hé – tiltakozott Ron erőtlenül, de úgy tűnt, jól érzi magát. – Lányok! Összekócoljátok a séróm!
Harry rájuk nézett, elvigyorodott, majd felállt, és olyan hévvel csatlakozott a csoportos öleléshez, hogy Ron széke felborult, és mind a négyen nevetve omlottak a földre.
– Nocsak, nocsak – csendült fel egy vidám hang az ajtóból. – Már lekéstem az orgiáról, vagy még időben vagyok?
Ginny nevetéstől kipirult arccal felpillantott, és meglepetésében a szája elé kapta a kezét.
Charlie!
A többiek is felnéztek. Valóban Charlie Weasley volt az, zilált hajával és táskás szemekkel. A sárkánybőr ruháját viselte, vállán átvetve pedig egy poros hátitáska lógott.
– Sziasztok! – köszönt.
– Charlie! – ugrott talpra Ron. – Hogy jöttél ide? Sárkányháton?
– Hányszor mondjam még, Ron – mondta Charlie a szemét forgatva –, hogy az emberek nem szoktak sárkányháton lovagolni. Az csak egy ostoba tévképzet. Hoppanáltam, mit gondoltál?
Ginny felállt, és Hermionét is felsegítette.
– Draco miatt jöttél? – kérdezte kíváncsian.
– Draco miatt…? – értetlenkedett Charlie.
Ekkor léptek hallatszottak a lépcső felől, és Sirius jelent meg a konyhában. Kócos hajával mérhetetlenül fáradtnak tűnt, ennek ellenére a szeme felcsillant, mikor meglátta a jövevényt.
– Charlie – szólt felvillanyozva, majd átvágott a szobán, hogy kezet fogjon a férfival. – Ezek szerint megkaptad a baglyomat? Csodálatos! Tényleg vissza kéne mennem a kúriára, és…
– Nem kaptam baglyot tőled – rázta meg a fejét Charlie. – Azért jöttem, mert anya írta, hogy apát miniszterré választották, és mivel néhány napig még Londonban kell maradniuk, megkért, hogy… – Újra körbenézett, mintha még csak most venné észre Harryt és Hermionét. – Egyébként mit kerestek ti mind itt?
Rövid csend következett. Harry Ronra nézett, Ron Ginnyre, Ginny Siriusra, Sirius pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében Charlie-ra.
– Gyere be a nappaliba egy percre, Charlie – mondta. – Elmesélem a részleteket.
– Rendben – felelte a másik vontatottan, majd megigazította a hátán lógó táskát.
Sirius a többiekre pillantott.
– Szeretném, ha valaki mindig Draco mellett lenne, arra az esetre, ha történne valami… nem fog, de biztos, ami biztos.
– Majd én – vágta rá Ginny.
– Kösz. – Sirius visszafordult Charlie-hoz. – Menjünk.
Ahogy Charlie követte Siriust a másik szobába, Hermione hallotta, amint ezt mondja:
– Hoztam egy üveg Ogden-féle Lángnyelv-whiskyt.
– Az égiek küldtek, Charlie Weasley – csapta hátba Sirius.

***

– Itt van a könyv, amiről meséltem – mondta Ron a nappaliba lépve, ahol Hermione a szófán üldögélt, kezében egy csésze teával. Harry a hátán feküdt a kanapén, feje Hermione ölében nyugodott, egyik karját pedig átvetette az arca felett.
Hermione letette a bögr éjét, és elvette a felkínált könyvet. Az egy dohos kinézetű, bőrkötéses kötet volt, gerincén az aranyozott A Roxfort alapítóinak élete címmel.
– Kösz, Ron.
Ron levetette magát a lány melletti karosszékbe.
– Alszik? – kérdezte az állával Harry felé bökve.
– Mmmph – felelte Harry anélkül, hogy megmozdult volna.
– Ez nemet jelent – mondta Hermione, miközben kinyitotta a könyvet, és pörgetni kezdte a lapokat. – Azt hiszem.
– Mit keresel benne? – kíváncsiskodott Ron.
– Nem tudom pontosan. Valami információt az életükről… az igazat megvallva, többet akarok tudni Mardekár és Hedvig kapcsolatár ól.
– Nem volt róla valami Mardekár naplójában?
– De, de egy kissé beleőrült ebbe az egészbe, és egyfolytában csak a sorsról fecseg, meg a végzetről, meg valamivel többet a gyíkokról. Ami Mardekárban érdekes… nos, legalábbis szerintem, az a közte és Tudodki között fellelhető párhuzam. Úgy értem, Voldemort egy csomó eszméjét Mardekártól vette, teszem azt… a Sötét Jegyet, vagy ezt az egész, hogyan váljunk halhatatlanná dolgot . Nem tudom, ez mit jelent, de…
– Ez azt jelenti, hogy a gonosz mindig is gonosz marad, Hermione – szólt Ron keserűen. – Bármely korszakban élsz is.
Hermione oldalra döntötte a fejét, de nem tudott olvasni Ron arckifejezéséből.
– Jól vagy?
Mielőtt azonban Ron felelhetett volna, kinyílt a nappali ajtaja, és Sirius meg Narcissa lépett be rajta. Narcissa arcát szinte teljes egészében eltakarta a talárja csuklyája, de Hermione látta rajta, mennyire aggódik. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta Ront, és arcon csókolta. Ron feje aznap este már másodszor váltott skarlátszínűre.
– Sirius elmondta, mit tettél Dracóért – mondta.
– Ööö – nyögte Ron a fotelba süppedve. – Semmiség.
– Nem semmiség! Bámulatos, bátor, csodálatos ember vagy, Ronald Weasley, és rettentő hálás vagyok neked.
Ron, aki még mindig elszántan próbálta magára ölteni a vörös összes árnyalatát, úgy tűnt, semmit sem tud ehhez hozzáfűzni. Ha nem lett volna olyan fáradt, Sirius elmosolyodott volna.
– Gyere , szívem – mondta. – Draco odafent van Charlie-val és Ginnyvel.
Narcissa egy utolsó hálás pillantást vetett Ronra, majd követte a lépcsőn Siriust.
– Elég sok csókot kaptál ma este, nem? – vigyorgott Ronra Hermione.
Ron pislogott, mire a színe kezdett visszaállni a normálisra.
– Jól van – mondta vonakodva. – Még mindig nem kedvelem Malfoyt. De az édesanyjával semmi bajom.
Hermione próbálta visszafojtani a kuncogást, nehogy felébressze Harryt.
– Bámulatos, bátor, csodálatos ember vagy, Ronald Weasley – mondta rekedten, mire Ron elfintorodott. – Talán meg tudja győzni a Minisztériumot, hogy adjanak neked valami kitüntetést… ó, vagy egy saját csokibéka kártyát.
– Ugyan! – fakadt ki Ron, de arcára ábrándos kifejezés ült ki. Felkelt a székéből, előre hajolt, és egy puszit nyomott Hermione homlokára. – Megyek, lefekszem. Reggel találkozunk.
– Szia!
– Mpph – ismételte Harry, néhány ujjával erőtlenül Ron irányába intve.
– Ez azt jelenti, hogy „jó éjszakát” – fordított Hermione.  Ron még intett egyet, majd kiment, és becsukta maga után az ajtót.
Hermione visszatért a könyvéhez, s közben szórakozottan simogatta Harry haját.
– Hé, Harry, akarod, hogy hangosan olvassak neked?
– Mpphké.
– Akkor jó. A népi legendák úgy tartják, a likantét nem más fedezte fel, mint maga Hollóháti Hedvig – olvasta –, hogy megfékezze a vérfarkasok járványát, amik abban az időben elszaporodtak a Brit- szigeteken. Biztosan Mardekárnak köszönhetően. Általában ezüstből készült, a likantrópok gyűlölt fémjéből. Könnyedén zsupszkulccsá bűvölhető, megtisztítja a vizet, és… láthatatlanná teszi a lányok ruháját. Mit gondolsz erről, Harry?
Harry nem válaszolt.
– Alszol? – sóhajtott Hermione, lenézve a fiú fejbúbjára.
Ez persze csak költői kérdés volt. Harry valóban aludt, szemeit szorosan lehunyta, kezével pedig a lány kardigánjának szélét szorongatta. Hermione ismét felsóhajtott, majd lerakta a könyvét.
– Harry… – Végigfuttatta ujjait a fiú haján, és mint mindig, most is elcsodálkozott, hogy az állandó kócossága ellenére, az milyen puha.
Óvatosan, nehogy megzavarja Harry álmát, a zsebébe nyúlt, és előhúzta a pálcáját.
Quiesce – mormolta halkan a pálcát a fiú arcához érintve. – Dulce somnolus. – Érezte, ahogy Harry teste még az eddiginél is jobban ellazul. Saját maga alkotta ezt a bűbájt, a pihentető és zavartalan alvás bűbáját. Épp elégszer látta már Harry t elaludni a könyve fölött a könyvtárban, vagy a Griffendél klubhelyiségében, hogy tudja, az álma ritkán zavartalan. Gyakran használta rajta ezt a bűbájt korábban is, habár a fiú nem tudott róla. A rémálmai miatt volt rá szükség, Ron mesélt neki róluk. . Igazából olyan rosszak szoktak lenni, hogy Seamus Finnegan egyszer azt javasolta Ronnak, kérdezzék meg, nem költözhetne-e Harry egy másik szobába, vagy egy sajátba, ahol senkit nem ébresztene fel. Erre Ron azt felelte, hogy ha Seamus még egyszer ilyet javasol, akkor ő, Ron, belehajítja a tóba.
Hermione felsóhajtott. Tudta, hogy fel kellene keltenie Harryt, hogy felküldje Ron szobájába aludni, míg ő elvonulhatna Ginnyébe, de az egy különleges alkalom, gondolta, ha az ember valaki olyat nézhet alvás közben, akit szeret. És hát nem sűrűn láthatta Harryt békésen aludni. Duplán öröm volt, hogy amíg alszik, ő biztos lehet benne, hogy nem került semmiféle veszedelembe, nem csöppent bele semmilyen kalandba, nem sérült meg, nem ölték meg, vagy tépték szét. A könyvet letette a kanapé melletti asztalra, majd előre dőlt, átkarolta Harryt, és hagyta, hogy a haja úgy vegye körül őket, akár egy függöny, eltakarva a világot.

 

.

(Fordította: Tipca )

(Folyt. köv... :-)

Vissza 9/2. fejezet