Draco Sinister

(Cassandra Claire)

IX./2.

A folyó

Az adósság (ford.)

 

Draco felébredt, de döbbenetében csukva tartotta a szemét. Aludt – és nem álmodott. Oldalra fordult, majd kinyitotta a szemét. Az elmosódott színek lassan Percy hálószobájának halványsárga tapétájává álltak össze, egy négyszög alakú égdarabbá az ablakon túl, az ágy mellett álló karosszékké, és a székben egy fekete, fehér és zöld folttá, ami egyszer csak megmozdult, és Harry alakját vette fel.
Harry állával a tenyerében üldögélt, egyik lábát az ágy szélén pihentette. Rendkívül ébernek, és szörnyen vidámnak mutatkozott, ölében pedig Mardekár kardja hevert, élesen szórva szét az ablakon beáramló napfényt.
Draco olyan gyorsan ült fel, hogy beleszédült.
– Potter, mit gondolsz, mit művelsz?
– Ülök egy székben – pislogott rá Harry furcsán. – Van esetleg benne valami szokatlan?
– Tényleg itt vagy? Vagyis, konkrétan itt, és nem csak egy hop-kép formájában?
Válaszként Harry belerúgott az ágy oldalába.
– Ja.
– Bölcs dolog ez a tegnap történtek után? Csodálkozom, hogy Sirius hagyja, hogy itt lófrálj a közelemben.
– Senkinek nem meséltem a tegnapról.
– Senkinek nem mondtad el? Mi… miért nem?
– Két oka van – felelte Harry. Előre hajolt, és a fal mellé támasztotta a kardot, ami élesen elütött Percy sárga tapétájától. – Egy: jelen állapotodban még egy szál spagettivel sem volnál képes rám támadni, mert még az is túl nehéz lenne neked. Kettő: semmit nem álmodtál múlt éjjel. Vagy igen?
– Nem – mondta Draco, és óvatosan rápillantott Harryre. – És?
– És talán nem csak a szerelmi bájital hatása tört meg a haláloddal.
– Potter – rázta a fejét Draco kételkedve. – Ez egy nem túl valószínű feltételezés.
– Akkor hadd kérdezzek valamit.
– Mit?
– Úgy érzed, hogy most rögtön meg akarsz ölni engem?
– Ööö... Hát… nem igazán.
– Na, látod – vonta meg a vállát Harry. Levett egy pohár vizet az éjjeliszekrényről, és odanyújtotta azt Dracónak. – Itt van. Idd ezt meg. Elmulasztja a hasfájást.
Draco, mikor felült, hogy elvegye a vizet, végignézett magán. Úgy tűnt, ráaggattak egy gesztenyebarna pizsamát. Weasley használt ruhák , gondolta komoran. A gesztenyebarna volt a másik olyan szín, amiben legalább olyan pocsékul festett, mint a rózsaszínben.
– Egyébként, meddig aludtam? És ki döntött úgy, hogy a te rusnya arcod legyen az első, amit az ébredésemkor először megpillantok?
– Úgy érted, meddig voltál kiütve? – kérdezett vissza Harry. – Kábé tizenhat óráig. Felváltva vigyáztunk rád.
Draco mélységes gyanúval meredt rá.
– Ki adta rám ezt a pizsamát?
– Ron. Ó, és lemosdatott egy szivaccsal. Nagyon ragaszkodik hozzád mostanában. Olyan édes!
Draco az ágyra köpte a vizet.
– Miiii?
– Csak vicceltem – felelte Harry derűsen. – Ne aggódj, Ron még mindig ugyanazt a szenvedélyes gyűlöletet táplálja irántad, mint eddig. És a mamád adta rád a pizsamát. Egész éjjel, és reggel is itt ült melletted, de délután vissza kellett mennie a Minisztériumba. Szeretetét küldi, és millió csókot, de ezek személyes kézbesítésétől most inkább eltekintenék.
– Helyes – bólintott Draco rendkívül sötét pillantásokat vetve Harryre. – Émelyítően vidám vagy ma reggel, Potter. Mi történt?
Harry hátradőlt a székében, és Dracóra vigyorgott. Draco arra gondolt, hetek óta nem látta Harryt ilyen vidámnak. Kissé éles volt az ellentét. Már hozzászokott az állandóan haragos vagy aggodalmas tekintetű Harryhez.
– Nos, Malfoy, a szerelmi bájitalról van szó.
Draco érezte, hogy egy kicsit elpirul. Előre nyúlt, és egy tompa puffanással az éjjeliszekrényre tette a poharat.
– Ó. Igen?
– Tudtad, hogy csak a halál semlegesíthette?
– Nem. És?
– Hát, meghaltál.
– Igen, meg. – Draco csodálkozva pislogott. – Valóban – bólintott. Próbálta eldönteni, hogy hogyan is kéne most éreznie magát.
Harry csendben maradt. Ez kissé Siriusra emlékeztette Dracót. Ő is mindig tudja, mikor kell beszélni, és mikor nem.
– Akkor beszélhetek vele? – kérdezte végül Draco.
– Hermionéval? Uh, persze – felelte Harry mindössze egy pillanatnyi habozással. – Miért ne? Ó, tényleg – mondta, majd maga mellé nyúlt, és egy barna papírba csomagolt dobozt vett fel az éjjeliszekrényről. – Majdnem elfelejtettem. Jött egy baglyod.
– Tényleg? Kitől?
– Pitontól – felelte Harry, és úgy nyújtotta át a csomagot, mintha egy felrobbanni készülő bomba volna benne. – Malfoy, miért küldözget neked Piton segélycsomagokat?
– Meglátogattam őt. Hosszú történet . – Draco próbálta letépni a dobozt összekötő zsineget, de az ujjai még nem engedelmeskedtek neki.
Tessék.
Draco felpillantott, ahogy Harry előhúzott valamit a zsebéből, és feléje hajította. Reflex-szerűen elkapta. Sirius zsebkése volt, amivel a kezén lévő sebet is ejtették. És a Harryén levőt is.
Kösz.
Felkattintotta a pengét, és kinyitotta a csomagot. Egy betonszínű folyadékkal teli üveg, és egy összehajtott papírlap pottyant az ölébe. A lapot a pizsama mellzsebébe süllyesztette, lecsavarta a flaska kupakját, és meghúzta. Arca fintorba rándult az Akaraterősítő főzet most már ismerős ízére.
Harry úgy meredt rá, mintha azt várná, hogy hirtelen bogarak kezdenek kimasírozni a füleiből.
– Nem tudom elhinni, hogy csak úgy megittad. Tudtad, mi az? Lehetett méreg is. Meglátogattad Pitont?
Draco az éjjeliszekrényre dobta a zsebkést, majd megvonta a vállát.
– A különbség kettőnk között, Potter – nos, egy a sok különbség közül –, hogy Piton kedvel engem. Nem küldene nekem mérget. És igen, megengedte, hogy nála maradjak. Vagy ilyesmi. Anélkül hagytam ott, hogy megmondtam volna neki, hova megyek.
– Na, ezzel megleptél. Ez annyira nem jellemző rád, Malfoy.
– Most már elég volt a fejmosásból. Eleget kaptam Siriustól. Nézd, még mindig azon a véleményen vagyok, hogy helyesen cselekedtem.
– Helyesen cselekedtél? Malfoy, te meghaltál. Azt hiszem, ebben a szituációban felesleges volna azt mondani, hogy „én megmondtam”.
– Ó, nagyon vicces.
– Csak azt hittem, hogy mi ketten…
– Mit? Hogy barátok vagyunk? Mi nem vagyunk barátok.
– Azt akartam mondani, hogy „együtt másztunk ebbe bele”, de rendben, ahogy akarod.
Draco Harryre pislogott. Vajon csak képzelődött, vagy Harry egy pillanatra tényleg olyan arcot vágott, mintha megbántódott volna? És akkor? – kérdezte magától, de szinte rögtön megbánta.
– Nem lehetünk közösen semmiben – mutatott rá sokkal kevésbé ellenszenvesen. – Tegnap az első adandó alkalommal, mikor megláttalak, leszúrtalak. Azt hiszem, ez kizárja a Batman és Robin típusú kapcsolatok lehetőségét a számunkra.
– Nézd, Malfoy, nem arra gondoltam, hogy elég időt kéne szentelned az irántam érzett gyilkos ösztön felélesztésre, hanem, hogy beavathatnál minket a kis tervedbe. Gondolod, Sirius megakadályozta volna, hogy segítséget kérj Pitontól? Ő maga írt volna neki , minden Minisztériumi összeköttetését felhasználta volna; Lupinnak biztos lett volna valamilyen akaraterő bűbája…
– Vagy oda láncolhattak volna a katakombákban a kínzószerszámok mellé .
Ahogy az apám tette volna, gondolta.
– Még mindig nem tudod, kiben bízz, ugye?
– Magamban sem bízom – felelte tömören Draco. – Ez a lényeg.
– Nos, én bízom benned – vonta össze a szemöldökét Harry, majd olyan arcot vágott, mintha a nyelve hegyén lenne, hogy „nesze neked, ez a helyzet!”, de végül türtőztette magát.
– Ez a legnagyobb ostobaság, amit csak tehetsz – mondta Draco érzelemmentesen.
– Nem én vagyok az egyetlen, aki ostobaságokat művel. Az a te műfajod.
Draco összefonta a karjá t, és úgy meredt Harryre.
– Én nem csinálok ostobaságokat.
– Ó, nem is tudom. Először is meg akartál tartani egy tárgyat, amiről pedig pontosan tudtad, hogy az Eredendő Gonosz Talizmánja. Aztán nem mondtad el senkinek, hogy az a kard rémálmokat okoz, és arra biztat, hogy öld meg a barátaidat. Végül leszidod Lupint, mikor ő segíteni próbál neked, ráförmedsz Siriusra, kitrappolsz az éjszakába a démonkardoddal, és megpróbálod felzabáltatni magad egy nagy, és mérges sárkánycsordával. Mit terveztél a fináléra? Kiállsz a dombtetőre viharban, egy vizes páncélban, és teli tüdőből ordítozol, hogy „Dögöljenek meg az istenek!”?
Draco nevetésben tört ki, és a köztük feszülő harag, amely eddig sebesen növekedett, most egy csapásra köddé vált.
Vonakodva Harry is elmosolyodott.
– Na, ez tényleg vicces volt, Potter. És én még azt hittem, hogy a humorérzéked egy szinten van egy tál tápiókáéval.
– Tehát elismered, hogy te is tévedhetsz.
Draco Harryre nézett, aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.
– Oké – szólt végül Draco. – Néha tévedek. Persze – tette hozzá –, csak olyan gyakran, mint mikor az ég zöld lesz, és a Föld vissza felé kezd forogni, de tudod…
– Ezt úgy veszem, mintha bevallottad volna, hogy bűntudatod van, beleértve egy bocsánatkérést is. Most pedig te jössz, hogy megtegyél nekem valamit.
– Ó, igen? Mit?
– Mesélj nekem Pitonról – mondta Harry kissé váratlanul. – Valami… rosszat. Így mikor a legközelebbi bájitaltanon engem bámul azzal a csipás kis szemével, azt gondolhatom magamban: „jól van, haver, bámulj csak, de tudom, hogy te igazából egy nagykutya vagy odalent a Három Seprűben, és mindenkivel úgy hívatod magad, hogy Jimbo.”
Draco majd’ megfulladt a nevetéstől.
– Potter! Teljesen úgy hangzol, mint én!
– Egyáltalán nem. Gyerünk, Malfoy, ki vele! A házában voltál. Biztos megtudtál valamit. Kisállatokat kínoz? Van egy kép McGalagony professzorról a párnája alatt? Mikor senki sem látja, úgy öltözik, mint egy nő?
– Piton? – vigyorodott el Draco. – Mint egy transzvesztita? Azzal az orral?
– Ugyan már, Malfoy, biztos van valami.
– Hát – egyezett bele Draco. – Hallottam, ahogy a „Hooked On A Feeling”-et énekelte a zuhany alatt.
– Most viccelsz.
– És egész jó volt. Kivágta a magas hangokat, meg minden.
Harry megdermedt.
– Nem pont erre gondoltam.
– Nem hiszem, hogy jobbal tudok szolgálni.
– Találj ki valamit! – javasolta Harry.
Draco sötét pillantást vetett rá.
– Jól van, nem kell hazudnod . Mindig ilyen voltál, vagy ez része az Új és Tökéletesített Draco Malfoynak?
Draco ásított egyet, majd egy újabb párnáért nyúlt.
– Ne aggódj, Potter – mondta, miközben a feje alá tette azt. – Talán nem hazudok, de még mindig nagy rajongója vagyok a többi bűnnek: harag, bujaság, hangos zene… a hazugságot viszont kihúzhatod.
– Miért tartottad meg az összes mókás bűnt?
– Talán azért, m ert én olyan mókás srác vagyok?
– Ha azt hiszed…
Harry elhallgatott, mikor kopogtak az ajtón. Oldalra döntötte a fejét, és elmosolyodott.
– Hermione – közölte. – Biztos ő jön felváltani engem.
– Honnan tudod, hogy ő az? – nézett rá kíváncsian Draco, mire Harry kissé megvonta a vállát. – Megismered a kopogását?
Harry fülig pirult, ahogy dacosan Draco szemébe nézett.
– Ne mondd, hogy te nem.
Mielőtt Draco válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és Hermione lépett be rajta. Harryre nézett, majd ahogy tekintete továbbsiklott tétován elmosolyodott.
– Tehát felébredtél. Hogy érzed magad?
– Jól vagyok – villantott fel Draco egy angyali mosolyt.
Olyan csinos, gondolta szelíden Harrynek. És az a szoknya… Nagyon rövid. El sem hiszem, hogy hagyod így öltözni.
Harry fuldokló hangot hallatott, mire Hermione meglepetten rápillantott.
– Harry, mi az?
– Semmi – legyintett Harry. – Csak belélegeztem egy kis port.
Ezt szívd vissza, Malfoy!
Hermione még mindig Dracóra mosolygott.
– Mikor ébredtél fel?
– Ó, csak pár perce – felelte a fiú egy eltúlzott ásítás kíséretében.
Nézd, hogy mosolyog rám. Tényleg tetsz em neki. Ó, nem azzal a halálos szerelem dologgal, ami köztetek folyik, hanem a jó öreg állati vonzódással. Nézd, levetkőztet a szemével.
Nem vetkőztet le téged a szemével.
– Harry, jól vagy? – aggodalmaskodott Hermione. – Olyan arcot vágsz, mintha fájna a fejed.
Draco kissé kíváncsian meredt rá.
Mostanában újra a régi fejfájós kifogást szoktad használni?
Harry újabb fuldokló hangot adott ki.
Fogd be, Malfoy, különben baleset fog érni.
Miféle baleset?
Véletlen kizsigerellek egy zöldség hámozóval.
Hermione türelmetlenül megköszörülte a torkát.
– Miért ültök itt, és bámultok egymásra? Félbeszakítottam talán valamit?
– Tessék? – fordult feléje Harry pislogva. – Ó, nem. Minden rendben.
Mögötte Draco felhorkantott. Húzz el, Potter, és hagyj minket magunkra egy kicsit, oké?
Egy frászt!
Draco válasza nyafogásszerűen érkezett. De megígérted…
Harry megindult az ágy felé, aztán megdermedt, és bűnbánóan Hermionéra pillantott, aki ideges arccal fürkészte őket.
– Befejeznétek már, hogy antiszociálisan és furcsán viselkedtek? – kérdezte metsző hangon. – Csak, mert Ron beszélni akar veled, Harry.
Harry vonakodva felállt, átvágott a szobán, majd megtorpant Hermione mellett, aztán minden figyelmeztetés nélkül megragadta és megcsókolta őt. A csók nem közönséges volt, hanem az a fajta, ami még az acélt is megolvasztaná. Mikor szétváltak, Hermione a falhoz tántorgott, és elkerekedett szemekkel meredt a barátjára.
Harry?
– Igen? – kérdezett vissza a fiú ártatlan képpel.
Hermione megragadta a karját, magához húzta őt, és halkan a fülébe súgta:
– Te nem, ööö, nem bánod, ha egyedül beszélgetek Dracóval, ugye?
Harry Dracóra pillantott, aki éppen elvette a pohár vizet az éjjeliszekrényről, és nagy érdeklődéssel vizsgálgatta.
– Ó – mondta Harry. – Dehogy. Rendben van. Kellemes… beszélgetést.
Hermione arcon puszilta Harryt.
– Szeretlek.
A fiú visszapuszilta, csakhogy szórakozottságából kifolyólag nem a lány arcára, hanem az orrára nyomta a csókot.
– Én is szeretlek. Később találkozunk – tette hozzá Dracóhoz fordulva, és odaintett neki. Ha egy ujjal is hozzáérsz, Malfoy, apró Malfoy-darabkákat szedegethetnek ebből a szőnyegből, még évek múlva is.
– Viszlát, Potter –intett vissza Draco. Ha véletlen nem találnál itt minket, mikor visszajössz, akkor bezárkóztunk a fürdőszobába, hogy pimasz iskoláslányt-pajkos igazgatósdit játszunk.
Harry az ajtónak nyomta a fejét, miután az becsukódott mögötte. Emlékeztetnél rá, hogy miért is mentettük meg az életedet?
Mert ti vagytok a jófiúk.
Azt majd meglátjuk.

***

Bárki nevezte el „emlékek útjának”, az egy kretén volt, gondolta Sirius, miközben körülnézett. Az út számára egy csinos kis vidéki utacska képét idézte fel, ahol kék az ég, csiripelnek a madarak és amelyet virágok öveznek. Talán van, akinek – a szerencséseknek – tényleg így fest. Eddig az ő emlékei egy fekete úton vezettek keresztül, amely mellett szúrós tövisbokrok nőttek, fűrészfogú sziklákkal volt kirakva, szegélyként pedig a barátai sírkövei szolgáltak.
Sirius lassan megfordult. Hideg volt a Gringotts 711-es széfjében, lélegzete fagyos felhőként távozott belőle. Évekkel ezelőtt volt itt lent utoljára; a pénzfel vétel t és a kifizetéseket általában bagolypostával intézte, így nem volt szükség személyes megjelenésre. Nem kívánta látni előző élete romjait.
A sarokban ott állt a motorbiciklije. Tökéletes állapotban volt, és ragyogott, hála a rozsdataszító bűbájoknak. Ott voltak a ládái , bennük régi ruhák, tankönyvek, fotóalbumok, az aurorigazolványa. A r engeteg arany pedig a Minisztérium kártérítése volt, amit akkor erőszakolt ki, mikor kiderült, hogy ártatlanul küldték őt az Azkabanba. Ezer galleon minden egyes börtönben töltött évért. Elég sok pénz volt, ráadásul Sirius alig költött belőle.
A széf egyik sarkába sétált, majd letérdelt a különböző könyvek és papírok között. Beletelt egy kis időbe, mire végigtúrta őket, és megtalálta azt, amit keresett –
e gy könyvet. Egy nagyon vastag, bőrkötéses, ezüstszín gerincű könyvet. K. Fraser: A számmisztika művészetének és tudományának dialektikus értelmezése című könyvét.
Sirius behunyta a szemét, és szinte hallotta James éles, vidám hangját, amint azt ecseteli, hogy ez volt a legunalmasabb cím, amit ki tudott találni.
Kinyitotta a szemét, felsóhajtott, majd a hüvelykujjával erősen megnyomta a „Fraser” F betűjét.
Halk pukkanás hallatszott, és a könyv borítója felcsapódott, feltárva egy mélyedést. Annak idején ide dugták a Tekergők Térképét, mielőtt elkobozták tőlük. Most másvalamit rejtett.
Sirius szeme elkerekedett.
– James – suttogta. Lélegzete kis, fehér felhő formájában hagyta el száját. – Mi az ördögöt vársz, mit kezdjen ezzel?

***

Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott Harry mögött, kínos csend telepedett Dracóra és Hermionéra. A lány a padlót bámulta, a fiú pedig kimeredt az ablakon.
Végül Draco felsóhajtott.
– Helló – mondta.
Hermione megköszörülte a torkát.
– Neked is helló – válaszolta tétován.
A fiú felült, amitől a takarója lecsúszott róla, és habár nevetségesen bő pizsamát viselt  és a haja annyira zilált volt, mintha csak Harry bozontjának platinaszőke verziója lett volna (Hermione előtt akaratlanul is felvillant egy kép Harryről, kiszőkített hajjal, és ettől majdnem sikítófrász tört rá), a megjelenése mégis méltóságot sugárzott.
– Tudod, közelebb jöhetsz – szólt Draco. – A fulladás nem fertőző.
A lány próbált rámosolyogni.
– Nem tudtam, hogy akarod-e – mondta, majd odament, és leült a székre, amelyről Harry épp az előbb állt fel.
Draco megrázta a fejét.
– Nem vagyok rád mérges, ha erre gondoltál.
– Azt hittem, az leszel – kezdte Hermione, majd habozott. Akaratán kívül a nyakában függő likanté után nyúlt; valahogy úgy érezte, erőt ad neki. – Szörnyen viselkedtem veled, sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy az nem igazán én voltam. Sosem bánnék úgy veled, ha ép eszemnél vagyok. Sosem kérnélek rá, hogy hazudj.
– Nos, ezt sikerül úgy megoldanom, hogy nem mondtam túl sokat – mondta Draco egy ferde mosollyal.
– Téged ismerve, ez majdnem olyan rossz lehetett – mondta Hermione és visszamosolygott rá.
– Semmi baj, m egértem, miért tetted – felelte Draco, és a mosolya eltűnt. – Mindenesetre, most már vége.
Hermione egy csöppnyi nyugtalanságot érzett ki a fiú hangjából.
– Hát – mondta olyan könnyedén, ahogy csak tudta –, most legalább lehetünk baráto k.
– Nem – rázta meg a fejét Draco, ám kerülte a lány pillantását. – Mi n em leszünk barátok, Hermione.
A lány meglepetésében eleresztette a likantét.
– Micsoda? Miért nem?
– Mert azt mondtam .
– Ez nem válasz.
Draco felsóhajtott.
– Mert valaki egyszer azt mondta nekem, mindennek megvan a maga természetes egyensúlya. És ez… – Kettőjükre mutatott. – Te és én, bárhogy is vagyunk, felborítja ezt az egyensúlyt.
– Tessék? Nem! Ennek semmi értelme, Draco. Ezt te is tudod.
– Számomra van értelme.
Hermione az ajkába harapott.
– Szeretlek – szólt reszkető hangon. – Már korábban is mondtam. Talán nem úgy, ahogy Harryt szeretem, de igenis szeretlek. Tudod, mi történt velem, mikor azt hittem, meghaltál? Tudod, hogy éreztem?
Fejezd ezt be! – Draco félrelökte a takaróját, és az ágy szélére csusszant, a lánnyal szembe. – Hát nem látod, hogy éppen ez az?
Hermione megrázta a fejét.
– Nem értem.
Előre nyúlt, éppen abban a pillanatban, ahogy a lány is; kezü k találkozott , és Hermione erősen megszorította a fiúét, miközben próbált nem összerezzenni a bőrének hidegétől.
– Valami összeköt kettőnket – mondta Draco. – Ahogy a kard kapcsolódik hozzám, ahogy az apámhoz a bőrébe égetett Sötét Jegy kapcsolódott. Emlékszel, hogyan reagált Mardekár, mikor velem látott téged? Örült neki. Boldog volt. Mert érezte, hogy ez a kötődés, ez a kapocs, bármi legyen is kettőnk között, működik.
– És miért baj, hogy összeköt minket valami? Ez nem feltétlenül gonosz.
Draco habozott.
– Minden éjjel…
– Rémálmaid vannak. Tudom…
– Igen, rémálmaim vannak. Rólad. Vagyis, más dolgokról is, de te mindig benne vagy. És tudom, hogy ezek nem feltétlenül az én álmaim, tudom, hogy talán… valahonnan máshonnan, kívülről származnak , de akkor is. Minden éjjel, Hermione, minden éjjel, és félek… Nem akarom bántani Harryt. És nem valami francos érzelmi szempontról beszélek . Úgy értem, félek, hogy bántani fogom. És az álmokban…
Hermione fül e csengeni kezdett. A fiúra meredt, a szürke szemekre, amelyek a széleken koromfeketék voltak, de a pupillák körül ezüstszínűvé szelídültek.
– Mit csinálok?
– Tessék?
– Az álmaid ban. Mit csinálok?
Draco nyilvánvalóan vonakodott válaszolni.
– Néha házasok vagyunk. Vagy legalábbis együtt élünk, és minden szép és jó. Máskor… bántalak téged, harcolunk, és az nem túl kellemes. Egyszer együtt vadásztunk az erdőben. Két napja azt álmodtam, hogy beteg vagyok, és te meglátogatsz …
– És azt mondtam, hogy senki sem küldött hozzád – fejezte be lassan Hermione. Hangja ábrándossá vált. – És te azt mondtad, szándékosan hagytad, hogy egy kígyó megmarjon.
Draco falfehér lett.
– És azt mondtam, szeretlek .
– Mire én azt feleltem, hogy ugyanúgy feláldoznál, mint minden mást is.
Draco megrázta a fejét.
Téged nem. Soha.
Egy percre néma csend szállt rájuk. Draco olyan arccal meredt rá, ami az olyan emberek sajátja, akik az éjszakai égen hullócsillagok után kutat nak. Tekintete ködös, zavart és reményteljes volt. Végül csak annyit tudott kinyögni: – Hogyan…?
A lány előre nyúlt, és a fiú másik kezét is a sajátjai közé fogta, remélve, hogy ezzel talán enyhíti kissé annak hidegét.
– Ezt én álmodtam tegnap éjjel – mondta. – Azt hittem, csak azért, mert a roxforti Alapítók életéről olvastam, és Mardekár Malazárt valóban megmarta egyszer egy kígyó, amibe majdnem belehalt. De olyan valóságos volt… – Előre hajolt, és feszülten meredt Dracóra. A vér kezdett visszaáramlani a fiú arcába; színes sávok húzódtak az arccsontján, amitől úgy festett, mintha lázas volna. – Draco, mindent el kell mondanod nekem. Mindent, ami veled kapcsolatos. Segítek megoldani ezt az egészet, ígérem. Esküszöm. Hiszel nekem?
A fiú habozott.
– Mindent?
Mindent. Az álmokat, mindent.
Még azt is, amiben a brazil női kviddicscsapat szerepel?
– Oké. Azt nem kell.

***

– Hé, Ron. Láttad Harryt?
Ron, aki eddig nyugtalanul bámult ki az ablakon, most a húgára pillantott, aki éppen ekkor lépett be a nappaliba egy pár bakanccsal a kezében. Megvonta a vállát.
– Azt hiszem, kint van a kertben Charlie-val, és törpementesítéssel vezeti le a feszültségét. Miért?
Ginny leült a padlóra, és elkezdte befűzni a bakancsát.
– Kölcsön akartam kérni a zsebkését, de mindegy. Miért kell levezetnie a feszültséget?
Ron a lépcső felé bökött, ami az emeletre vezetett.
– Draco. Hermione. Beszélgetnek. Vagy valami ilyesmi – közölte szűkszavúan.
Ginny haragos képet vágott.
– És Harry megengedte nekik? Nem kellett volna.
– Ja, persze szó sincs arról, hogy elfogult vagy. Komolyan mondom, ez a hely az összegubancolódott szerelmi szálak melegágya. Nem mondhatod azt az embereknek, hogy „ezt nem csinálhatod?, Ginny. M eg kell bíznod bennük.
Ginny  láthatólag úgy gondolta , ez egy elég ingatag okfejtés.
– Nem látom be, miért.
– A kapcsolatok bizalmon alapulnak.
– Nem alapulhatnak egyszerűen közös érdeklődési körön és őrült fizikai vonzalmon?
– Próbálj csak felhúzni, ha szeretnél, de nem fogok rád odafigyelni. Egyébként mit akarsz azzal a bakanccsal?
– Lemegyek a pincébe kutatni.
– Mit akarsz kutatni? – kérdezte Ron zavartan.
– Amiről apa mindig mesél – vonta meg a vállát Ginny. – A Hugrabug ősöket. Úgy értem, Hermione azt mondta, hogy a faliszőnyegen Hugrabug Helga pont úgy nézett ki, mint én. És ha ő Hollóháti Helga leszármazottja… nos, nyilvánvaló, hogy ha valami Hugrabughoz köt minket, akkor az a pincében van. Hiszen több kilométernyi alagútrendszer van odalent, amiben senki nem járt már évszázadok óta . Emlékszel, mikor George megtalálta azt a lándzsát, és apa azt mondta, hogy nagyjából az első koboldlázadás korából származik?
Ron megrázta a fejét.
– Ez egy kicsit erőltetett, de tégy, ahogy jónak látod.
– Miért nem jössz velem? Most nincs ránk szükség idefent.
Ron összerezzent.
– Pókok – morogta.
Az ajtó nagyot csattanva kinyílt, és egy kócos Harry lépett be rajta. A keze tiszta kosz volt, és fehér pólóján is számtalan sáros nyom éktelenkedett. Ginnyről Ronra pillantott.
– Mire készültök?
– Ginny épp most készül feltárni a pince titkait – felelte Ron vállvonogatva.
– És megkértem Ront, hogy jöjjön velem, de nem akar.
– Nem tud – javította ki Harry megragadva Ron ingének hátát. – Szükségem van rá valami más ügyben.
Ginny elfintorodott.
– A tied lehet – mondta, majd felrántotta a pincébe vezető ajtót , és hangosan letrappolt a lépcsőn.
Harry utána nézett, majd furcsa kifejezéssel az arcán Ronra pillantott.
– Olyan… furcsa mostanában. Nem gondolod?
– Talán – hagyta rá Ron. – Harry, összekoszolod az ingemet.
– Ó, bocs. Gyere velem az emeletre.

***

– Hihetetlen, hogy lejegyzeteled, amit mondok.
– Sosem tudhatod, mikor lesz valami fontos, nem igaz? – Hermione felpillantott Dracóra, majd elmosolyodott, és betűrt egy kósza hajtincset a füle mögé. – El sem hiszem, hogy beszéltél az Alapítókkal. Személyesen. Most már olyan vagy, mint… egy két lábon járó történelemkönyv.
– Inkább lennék két lábon járó szexepil – felelte Draco komoran.
– A történelem rendkívül szexi tantárgy.
– Épp ezért szokott Binns professzor nőkkel etyepetyélni odalent a Három Seprűben.
– Binns professzor halott, Draco.
– Tegnap én is az voltam.
– Nagyképű. – Hermione mosolya ellentmondott szavai élének. Elgondolkodva harapdálni kezdte a pennája végét, és Dracóra meredt. A fiú az ágyon ült, lábá t felhúzta, és átkarolta. Hermione előrehajolt, nyitott jegyzetfüzetét a lábán tartotta. – Biztos vagy benne, hogy Hedvig azt mondta: szükséged van az Utódokra és a Kulcsu kra?
– Igen. Jelent ez számodra valamit?
– Nem. Még semmit. Vagyis, talán. Nem tudom, mi lehet a többi kulcs, de gyanítom, hogy a likanté az egyik. Be kell fejeznem az Alapítókról szóló könyvet, aztán elkérem Siriustól Mardekár naplóját. Valahol biztos ott van a megfejtés.
A Hermione arcára kiülő lelkesedés és eltökéltség látványától Draco hirtelen mérhetetlen fáradt lett. Ásított egyet, majd be csúszott a takaró alá.
– Velem maradsz addig is, amíg alszom?
– Ha akarod. Habár most Ron következik, azt hiszem.
– Az, hogy megmentette az életem, nem mentette fel őt a betegágyi szolgálat alól?
Hermione elmosolyodott.
– Gyakorlatilag igen, de úgy gondoltuk, jó ötlet lenne, ha beszélgetnétek.
Draco felmordult, majd a fejére húzta a takarót.
– Ezt előre kiterveltétek.
– Lehet – felelte Hermione szigorúan. – De ha együtt akarunk működni, és szerintem szükség lesz rá, akkor az lesz a legjobb, ha mind kijövünk egymással.
– Arra még nem gondoltál, hogy Weasleyt és engem teljesen boldoggá tesz, hogy utálhatjuk egymást?
Hermione keményen meredt rá.
– Ron nem olyan utálatos – mondta. – Nem akar téged utálni, ahogy mást sem. Alapjában véve az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha is találkozni reméltél.
Ebben a pillanatban Ron hangja hallatszott a folyosóról.
Nekem miért kell beülnöm a mellé a szimuláns féreg mellé? – vitatkozott valakivel, aki feltehetőleg Harry volt. – Nagyon jól tudod, hogy utálom azt a nyomorult tisztavérű pofáját.
– Nem szimulál – csendült fel Harry szórakozott hangja.
– Nos, ha tényleg beteg, a látogatásom csak rosszabbítani fog az állapotán . Hé, ez nem is hangzik olyan rosszul.
– Ugyan már, Ron, nem akarod, hogy bocsánatot kérjen?
– Nem fog bocsánatot kérni tőlem!
– De igen.
– De nem!
Hermione ingerülten forgatta a szemét.
– Minden szavatokat halljuk! – kiáltotta teli tüdőből.
Rövid csend állt be, aztán az ajtó kinyílt, és egy láthatatlan kéz (Harryé) belökte Ront a szobába, majd becsapta mögötte az ajtót. Ron haja a szélrózsa minden irányába állt , és olyan ideges arckifejezéssel pislogott Dracóra és Hermionéra, ami általában egy hintaszékekkel telezsúfolt szobába zárt macska arcán látható.
– Mi van? – förmedt rájuk.
– Ron, senki sem mondott semmit – felelte Hermione higgadtan.
– Helyes – bólintott Ron.
Hermione Dracóhoz fordult.
– Nem akarsz mondani valamit Ronnak?
Pillanatnyi szünet után Draco vett egy mély lélegzetet.
– Gyere ide, Weasley!
Ron vonakodva Draco ágyának végéhez lépdelt.
– Weasley – szólt Draco olyan képpel, mintha minden egyes szó fizikai fájdalommal járt volna. – Én, ööö, tudom, hogy általában nem túl könnyű velem kijönni. És azt is tudom, hogy egy tökéletes világban sosem választanál barátodnak, bár ami azt illeti, ez az érzés kölcsönös. .. de figyelembe véve, hogy mit tettél értem, meg úgy egyébként is, amiken az utóbbi időben keresztülmentünk… azt akartam mondani, hogy arra jutottam, ezentúl úgy fogok rád gondolni, mint valakire, akit… akit… akit ismerek.
Ron rá pislogott.
Ez a bocsánatkérésed?
Úgy tűnt, Draco zavarba jött.
– Nem tehetek róla. A Malfoyok nem kérnek bocsánatot. A régi időkben, az őseim egyszerűen csak levágták az egyik végtagjukat, és elküldték annak, akinek tartoztak. Vagy rituális öngyilkosságot hajtottak végre.
– Nem is hangzik rosszul.
– Nem az én hibám – fakadt ki Draco sértődötten. – Ilyen a személyiségem.
– Ó, tényleg? Nos, ha az enyém lenne ilyen, inkább sorban állnék egy másikért.
– ELÉG! – csattant fel Hermione. Felpattant, és mélységes döbbenettel meredt a két fiúra. – Mindketten i dióták vagytok – mondta határozottan, majd össze csapta a jegyzetfüzetét, és kiviharzott a szobából.
Ron végigmérte Dracót.
– Íme – szólt –, a Fiú, Aki Belehalt.
Draco unott képet vágott.
– Kíváncsi voltam, vajon mennyi időbe telik, míg valaki elsüti ezt a rossz poént.
Ron a fejét csóválta.
– Te tényleg hihetetlen nagy tapló vagy.
– Miért? Csak mert megmentetted az életemet, nevetnem kéne a vicceiden? Ez azért túl nagy kérés lenne, figyelembe véve a poénjaid átlagos színvonalát.
Ron széttárta a karjait.
– Tudod mit, Malfoy? Nem érdekel. Nem akarok tőled semmit – se bocsánatkérést, s e hálát, semmit. Nem azért mentettem meg az életedet, mert úgy gondoltam, érdemes. De erre talán magad is rájöttél.
Rövid csend állt be, melyet végül Draco tört meg.
– Ez nem változtat semmin.
– Min nem változtat ?
– Megmentetted az életem. Vannak az ilyen ügyekre vonatkozó pontok a Malfoy Család Viselkedési Kódexében . Tartozom neked az életemmel, vagyis a közeledben kell maradnom, és várnom, hogy megmenthessem a te életedet, vagy…
– Már megmondtam, hogy nem akarok…
– Az nem számít. A szabályok azért vannak, hogy betartsák őket. – Draco átvetette lábát az ágy szélén, kipróbálta, hogy elbírja-e a saját súlyát, aztán lassan felállt. Valamivel alacsonyabb volt, mint Percy, így igencsak óvatosan kellett mozognia, ha nem akart hasra esni a pizsamaalsóban. Előre nyúlt, felvette Harry zsebkését az éjjeliszekrényről, és egy mozdulattal felpattintotta. Ezután odadobta Ronnak.
– Kapd el, Weasley!
Ron elkapta a kést, és kérdő tekintettel pislogott a másik fiúra.
– Malfoy, mi a…?
Válasz helyett Draco elkezdte kigombolni a pizsamafelsőjét.
Ron olyan sebesen kezdett hátrálni , hogy megbotlott a szőnyeg szélében, és nagy nyekkenéssel a földre huppant, aztán óriási szemekkel meredt Dracóra.
– Mit művelsz?
– Egy pillanat – szólt oda neki Draco, miközben komótosan kigombolta a pizsama legfelső három gombját, és elhúzta a gallért a nyaka elől. – Kelj fel! – utasította Ront.
Ron pedig, aki akkor sem szédelgett volna jobban, ha véletlen rányitott volna a tusoló McGalagony professzorra, zokszó nélkül engedelmeskedett.
– Jól van, de hagyd magadon a ruhát, Malfoy.
Draco elvigyorodott.
– Ez mind része a protokollnak, de ahogy akarod. – Kihúzta magát, és egyenesen Ron szemébe nézett. – Megmentetted az életemet – mondta. – A Malfoy Család Viselkedési Kódexének 613-as pontja kimondja, hogy mostantól a véremmel tartozom neked. Vagyis, egy próbát tehetsz azzal a késsel.
Ron most már konkrétan úgy érezte magát, mintha rányitott volna McGalagony professzorra, amint Pitonnal együtt tusol.
– Ó, valóban? Hát a Weasley Család Viselkedési Kódexének 1. pontja pedig világosan kimondja: „Kizárt, te pszichopata állat.”
– Ugyan már! Csak egyszer kell megpróbálnod. Az őseim mindig ilyesféléket műveltek. Dobj meg a késsel. Elég, ha csak megsebez, nem kell életveszélyes artériát átmetszenie, vagy ilyesmi. Ha megteszed, a tartozás leróttnak minősül, és többé semmi közünk egymáshoz.
Ron arca zöldes színekben játszott.
– Mi lenne, ha inkább, mondjuk, a pálcámat használnám, nem pedig ezt a hatalmas kést?
Draco megrázta a fejét.
– Vérnek kell folynia.
Ron a fiúra meredt, aztán egy alattomos vigyor árnyéka bukkant fel a szája sarkában.
– Dobnom kell? Nem sétálhatok egyszerűen oda, és vághato m el a torkodat?
Dracónak a szeme se rebbent.
– Ha gondolod. De ha megteszed, semmibe veszed a gesztus miértjét.
– Te megőrültél – szólt Ron. – Ezt tudod, ugye?
– Malfoy vagyok.
Ron a késre pillantott, felsóhajtott, majd a markába vette a nyelét.
– Hát – mondta –, ha ez a hagyomány…
Draco arca idegesen megrándult. Ron egészen úgy tartotta a kést mintha… kezdeni akarna vele valamit. Ennyire azért csak nem ismerhette félre Weasleyt.
Ron lemondó sóhajjal forgatta a kést, majd megmarkolta, és célba vette vele Dracót.
Draco gyomra lassan a feje tetejére fordult. Ugye nem…
Ron eldobta a kést.
Az elsuhant Draco feje mellett vagy fél méterrel, és hegyével beleállt a fiú mögötti falba, pontosan Percy régi prefektusi jelvényének kellős közepébe.
Draco Ronra meredt.
Ron visszameredt rá.
– Úgy tűnik, elvétettem – mondta Ron.
– El – felelte Draco szívélyesen. – De azért szép próbálkozás volt.
Ron elgondolkodva megvakarta a fülét.
– Nem próbálhatnám meg még egyszer?
– Nem.
– De csak…
– Nem.
– Megmentettem az életedet – mutatott rá Ron, Draco sejtése szerint nem utoljára.
– Aztán meg hozzám vágtál egy kést! Mi bajod van neked, Weasley?
Úgy tűnt, Ron eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Malfoy?
– Mi van?
– Tényleg van egy 613-as pont a Malfoy Család Viselkedési Kódexében, ami kimondja, hogy megdobhatlak egy késsel, vagy ezt csak az én kedvemért találtad ki?
Draco hosszan nézett rá, aztán elvigyorodott.
– Most, hogy így jobban belegondolok – magyarázta –, a 613-as pont igazából arról szól, hogy azoknak a Malfoy családtagoknak, akik művégtaggal rendelkeznek, nem ajánlott szexuális aktust létesíteniük a várárokban. Hoppá.
Ron megrázta a fejét.
– Valahogy sejtettem.
Draco éppen visszagombolta a pizsamáját, mikor észrevette, hogy Ron kíváncsian bámulja őt. Végül Ron nagy levegőt vett, és kibökte:
– Hé, Malfoy.
– Igen?
– Tudsz sakkozni?
– Nem.
– És m eg akarsz tanulni?

***

– Tényleg nem vagyok benne biztos, hogy segíthetek önnek, Mr. Black. – Dr. Branford tekintete a sötét cellára rebbent, majd vissza Siriusra. – Vagy a kutyájának – tette hozzá idegesen.
– Ő nem kutya.
– Nem, persze, inkább farkas, nem igaz? Egy hatalmas, harapósnak tűnő farkas.
– Egy eszméletlen farkas.
– Még szerencse. Nézze, nem igazán értem, miért hívatott ide.
– Egy barátom a Szent Mungóból, John Walton, említette, hogy ön a legjobb a sötét varázslatokkal kapcsolatos nyavalyák gyógyításában.
– Igen – biccentett az orvos. – Én vagyok a legjobb a sötét varázslatokkal kapcsolatos nyavalyák gyógyításában. Embereknek. Nem állatoknak.
Sirius a fogát csikorgatta.
– Ő nem állat, hanem egy vérfarkas.
– Nem lehet vérfarkas – szólt Dr. Branford csodálatra méltó önérzettel, tekintetbe véve, hogy Sirius úgy meredt rá, mint aki mindjárt széttépi. – Nappal van.
– Nagyon jól tudom. Ezért hívtam ide magát. Vissza kellett volna változnia, de nem tette.
– Nem vagyok állatorvos, Mr. Black. Gyógyító vagyok. Nem volna jobb egy auror…
– Aurornak itt vagyok én, és annyit mondhatok, hogy ezen egyetlen kollégám se tudna segíteni. Nem tennének mást, csak berángatnák egy laborba, hogy vizsgálgassák.
– Csak mert vérfarkas?
– Mert mindjárt dél, és még mindig farkas. Mert olyasvalamitől szenved, amit még sosem láttam.
– Megmondtam – hallatszott a démon éles hangja a szomszéd cellából. – Ez a Hívás. Mikor felébred, úgy fog vonyítani, mint még sosem. Keresztültöri magát a rácsokon, megpróbál majd kijutni, hogy az Urához menjen.
Sirius undorral meredt a démon kéjsóvár arcára, és elégedettség töltötte el, mikor észrevette, hogy az ocsmány fej valamivel laposabb azon a részen, ahol Harry a fejére dobta a szekrényt.
– Már szóltam, hogy pofa be, démon – kezdte, ám elhallgatott, mikor elkapott egy pillantást Dr. Branford arcán, amiről lerítt, hogy a jó doktor n em tartja teljesen épeszűnek a férfit. Tény, hogy nem vetett rá túl jó fényt, hogy egy démont és egy vérfarkast tartott bezárva a pincében, ráadásul az utóbbi két napban nemigen volt ideje se fésülködni, se borotválkozni, így aztán kezdett sokban hasonlítani az egykori azkabani körözési plakátjára.
Sirius sóhajtva fordult a varázsló felé.
– Nézze… ő nem állat. Ha az volna, állatorvost hívtam volna. Megtenné, hogy egyáltalán… megvizsgálja?
A doktor is felsóhajtott, aztán egy aggodalmas grimasszal letérdelt a kazamata nyirkos padlójára, majd pálcája hegyét bedugta a rácsok között, és megérintette vele a vérfarkas bundáját. Mikor elhúzta a pálcát, az egy egyenetlenül pörgő, ibolyaszín fénysugarat bocsátott ki.
– Úgy látszik, tényleg ember – szólt az orvos. Felállt, és tenyerébe fogva a pálca hegyét vizsgálgatni kezdte a fénysugarat. – És elég erős kábítóátokkal terítették le. Azt mondanám, magid erővel. Ha nem ébreszti fel, még legalább egy napig nyugton marad.
– Veszélyes az állapota? Haldoklik?
– Csak eszméletlen. Nem tudom biztosan megmondani, meddig marad így, de adok néhány amulettet a fájdalomra, ha esetleg felébredne. Ennél többet tényleg nem tehetek.
– Köszönöm, doktor úr – hálálkodott Sirius, majd kedvetlenül átvette Dr. Branfordtól a kis amuletteket, amiket a varázsló egy fekete zsákból vett elő, és zsebre dugta őket. – Mennyivel tartozom?
– Semmivel – felelte a doktor, elhátrálva Siriustól. – Csak most már hadd menjek!
– Küldök egy baglyot, ha bármi változás…
– Ne, kérem, ne tegye – kiáltotta Dr. Branford, aztán elsietett.
Sirius felsóhajtott, és a rácsokra hajtva fejét hallgatta a doktor távolodó lépteit. Lassan előhúzta talárja ujjából a varázspálcát, és az egyik rácshoz érintette a hegyét. – Alter orbis attinge – mondta, azt a bűbájt használva, amit még az aurorképzőben tanult, és ami rezgő pálcával riasztja őt, ha Lupin felébredne. Lenézett Lupinra.
– Öreg barátom – szólt halkan. – Mégis mibe kevertelek téged?
A farkas nem válaszolt. A kazamatákban néma csend honolt, leszámítva a démon harsány lélegzését, és Sirius bűntudattól nehéz szívének dobogását.

***

– Nem hiszem, hogy annak az izének a bámulásával jutnál valamire, Hermione – szólt Harry.
Hermione egy pillanatra abbahagyta a likanté fixírozását, de csak, hogy egy lesújtó pillantást vessen a fiúra. A konyhaasztalnál ültek, Hermione könyvekkel és jegyzetekkel körbebástyázva, a likanté pedig egy tányéron hevert előttük. A Varázsszem Rádió halkan duruzsolt a háttérben. Tovább folyik a nyomozás Lucius Malfoy halála körülményeinek ügyében a Minisztérium londoni székhelyén … Vidéki híreink következnek. Egyre több bejelentés érkezik arról, hogy vérfarkasokat láttak a déli…
– Másrészről viszont – tette hozzá Harry sietősen –, ha ettől jól érzed magad, hát hajrá!
Charlie érdeklődve pillantott feléjük a tűzhely mellől. Dereka köré kötényt kötött, és most épp egy lábas zöldséget kevergetett nagy odaadással – és egy hosszú fakanállal. Ron megállás nélkül cikizte a kötény miatt, de Hermione a maga részéről nagyon is aranyos nak találta benne. A tűzhely körül sürgölődő Charlie-ról felötlött Hermionéban a kérdés, hogy Harry vajon tud-e főzni bármit is. Valószínűleg nem, hisz nemigen volt lehetősége próbálkozni még egy tojás megfőzésév el sem a rengeteg világmegmentés és gonoszlegyőzés közepette.
– Miről beszéltek? – kérdezte Charlie.
– Erről – mondta Hermione kissé csüggedten, és felmutatta a likantét. – Próbálok rájönni, mire való, de eddig…
– Már láttam ezt a formát – jegyezte meg Charlie. Kezét egy rongyba törölte, és Hermionéhoz sétált. – Az erdőben, fák törzsébe vésve. Igazán r égi.
– Ez egy likanté – magyarázta Hermione. – Megvédi az utazókat a vérfarkasoktól. Csakhogy, szerintem másra is jó. Mikor a kezemben tartom…
– Megnézhetem? – kérdezte Charlie, előretartva a markát.
Habár a gondolat , hogy megváljon a likantétól erős vonakodást váltott ki belőle, Hermione végül engedett a kérésnek . Charlie kíváncsian forgatta azt a kezében.
Monitum ex quod audiri nequit – mormolta, mire a likanté élesen felvillant, mintha szikrák csaptak volna ki belőle. – Aú! – kiáltott fel Charlie, és szégyenlős mosollyal visszaejtette azt a lány tenyerére. – Azt hiszem, ez nem jött be.
Hermione megkönnyebbült, mikor visszakapta a likantét, így nem esett nehezére a férfira mosolyogni.
– Semmi baj.
A pinceajtó kivágódott, és egy poros, ingerült Ginny bukkant fel mögüle.
Hermione felpillantott rá.
– Találtál valamit?
Ginny a fejét rázta.
– Csak Fred és George magazingyűjteményét egy mozgó kőlap mögött. És mikor azt mondtam „gyűjtemény”, szó szerint értettem. Katalogizálva van, meg minden. – Felsóhajtott. – Az a pince hatalmas – tette hozzá. – És egy csomó kis járat van benne, amik mindenfelé futnak.
Tompa dübörgés hallatszott, amelyet, mint kiderült, Ron keltett, ahogy lecsörtetett a lépcsőn. Besétált a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, kivett belőle egy doboz tejet, és beleivott.
– Ron – csapott a kötényére Charlie figyelmeztetően.
– Bocs. – Ron lerakta a tejet, aztán végignézett Harryn, Ginnyn és Hermionén, akik mind mohó kíváncsisággal meredtek rá. – Mi van?
– Bocsánatot kért? – kérdezte Harry.
– Nem pont ezeket a szavakat használta. Tartott egy kis beszédet, hozzávágtam egy kést, aztán megtanítottam sakkozni, de a második játszma közepén bealudt, és felborította az összes bábut.
Egy emberként pislogtak rá.
– Biztos csak viccelsz a késsel kapcsolatban – legyintett végül Harry.
– Talán – felelte Ron egy félmosollyal. A zsebébe nyúlt, előhalászta belőle Harry zsebkését, és odadobta azt a gazdájának, aki elkapta, majd még hosszú másodpercekig meredt rá elképedt arckifejezéssel.
– Draco nem is olyan szörnyű alak, mint volt, ugye? – érdeklődött Hermione.
Ron a szemét forgatta.
– De, ugyanolyan tapló. Csak most már olyan tapló, aki tartozik nekem harminc galleonnal.
Pénzben sakkoztatok?
Ron oda sem figyelt.
– Ha valaki elalszik játék közben, az feladásnak minősül?
Charlie felpillantott.
– Alszik? Nem kéne valakinek ott ülni mellette?
Én nem fogok, az tuti – szögezte le Ron. – Egyszer felébredt egy másodpercre, és rám förmedt, hogy „takarodj innen, Vízli-patkány”. Szerintem ő sem akarja, hogy nézzem alvás közben.
Ginny előrébb lépett.
– Majd én felmegyek, és vigyázok rá. Különben sem evett semmit tegnap óta. Megkérdezem, nem akar-e vacsorázni.
Aztán el indult fel az emeletre vezető lépcsőn, miközben a pince porát próbálta leseperni a farmerjáról.
Ron a fejét csóválva nézett utána.

***

És álmodott.
Egy keskeny, szikrázó hídon sétált sötétség és még nagyobb sötétség határán. Az ösvény szélei a mélybe hulltak, nem is látszott az alatta tátongó verem feneke, sem az út távolba vesző vége.
A híd közepén egy férfi állt. Mikor odaért hozzá, Dracót nem lepte meg túlságosan, hogy a férfi az ő arcát viseli; talán néhány évvel idősebb volt, de alig. Az ikertestvére lehetett volna: alakja karcsú volt, haja ezüstszín, szemei akár fakó ékkövek, melyekből semmi szenvedélyt vagy könyörületet nem lehetett kiolvasni.
Draco morogva az arca elé emelte tenyerét.
– Azt hittem, sikerült megszabadulnom tőled.
A másik elmosolyodott.
– Való igaz, majdnem elveszítettelek. Már azt gondoltam, követnem kell téged a Szürke Helyre, de visszatértél.
Draco szájára könnyen jöttek a szavak.
– Miért kell, hogy én legyek az ? – kérdezte. – Annyi más ember van, akiben ugyanúgy a véred csörgedezik, akik olyanok, mint te.
– Lehet, de egyikük sem olyan, mint te.
– Nincs bennem semmi különleges.
– Ne légy kishitű, fiú ! – szólt a másik, kaján mosolyra húzva a száját. – A lelkedet betöltő sötétség beszél belőled.
– Mit kell tennem, hogy megszabaduljak tőled? – siránkozott Draco.
– Próbálj csak elpusztítani! Nem érsz el vele mást, csak a saját pusztulásodat.
– Nem hiszem. – Draco felemelte a kezében tartott kardot – ami ebben a másik világban pihekönnyű volt –, és a vele szemben álló férfi felé suhintott vele. Kész lett volna kettéhasítani őt.
A kard suhogva szelte a levegőt, majd célba ért…
Üvegcsörömpölés hallatszott. Draco hátraugrott, mikor a tükörszilánkok záporozni kezdtek körülötte.
Felült az ágyban, és a fülébe hatoló éles zihálás mintha nem is ő lett volna, mintha egész máshonnan hallatszott volna. Szaggató kín feszítette a mellkasát, de ahogy öklét a bordáira szorította, a fájdalom csitulni kezdett. Pizsamája csurom víz volt az izzadtságtól, a szövet kényelmetlenül a bőréhez tapadt. Lábát átvetette az ágy szélén, ledobta magáról a pizsamafelsőt, és ekkor a szeme megakadt valami csillogón a szoba túlsó végében…
A kard a falnak támasztva állt, ott, ahol Harry hagyta. A pengéről visszatükröződő fénynek pirosas árnyalata volt.
Draco behunyta a szemét. Az érzés visszatért, megint képtelen volt nyugodtan aludni, és fáradtabban ébredt, mint mikor lefeküdt. Eszébe jutott, hogy írnia kéne Pitonnak, hogy újabb adag élénkítő főzetet és akaraterősítő bájitalt kérjen tőle, de pillanatnyilag ehhez sem volt elég energiája. Úgy érezte, maga alá gyűri a kétségbeesés, és amitől még jobban tartott, az éledő düh.
És még mindig kimerült volt.
Visszahanyatlott az ágyra, az álláig húzta a takarót, és ismét a lidérces álmok közé merült.

***

Ginny halkan becsukta maga mögött Percy hálószobájának ajtaját, és pislogva várta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Alkonytájt járt az idő, és a szobában nem volt más világítás, csak egy rojtos szélű éjjeli lámpa fénye. Ki tudta venni a bútorok és az ágy körvonalát, valamint Draco alvó alakját is, a takaró alatt.
Csendesen az ágyhoz sétált.
– Draco – szólította meg halkan. – Hahó, ébresztő.
Draco nem reagált. A lány oldalra hajtotta fejét, és úgy nézte őt, míg a szeme teljesen megszokta a sötétséget. A fiú az oldalán feküdt, félmeztelenül, a dereka köré csavarodott lepedővel. Látta a nyakán a halvány vonalat, ahol a nyári barnasága véget ért, a kis sebhelyet a szeme alatt, ahol Harry törött tintásüvegje megvágta. A legtöbb ember egészen máshogy festett alvás közben, mint ébren, de Draco nem, ő ugyanolyan volt: tartózkodó és megfontolt.
Ginny előre nyúlt, és megérintette a fiú vállát, hogy felrázza. A reakció azonnali volt. Draco keze olyan sebesen lőtt ki, hogy a lány alig tudott reagálni; a fiú lerántotta őt az ágyra, majd átpördült fölötte. Egyik karját Ginny nyakára szorította másik öklét pedig úgy emelte, mintha ütésre készülne.
– Mégis mit művelsz? – sziszegte a lány arcába.
Ginny haragosan felkiáltott.
– Au! Aúú! Te seggfej, vedd ki a könyököd a torkomból!
Draco megdermedt, aztán pislogva leeresztette a kezét. A lány még sosem látta ilyen meglepettnek.
– Ó, azt hittem… összetévesztettelek valakivel.
– Kivel? Voldemorttal? Szállj már le rólam! – csattant fel Ginny. Próbált kikászálódni Draco alól, ám ekkor feltűnt neki valami, és mozdulatlanná dermedt. – Én, ööö…
– Igen?
Ginny akaratlanul is hebegni kezdett.
– Én csak, ööö, azért jöttem, hogy megkérdezzem, éhes vagy-e. Mindjárt teaidő, és Charlie összeütött valamit. Egész finom. És, ööö, arra gondoltunk, esetleg éhes vagy. Vagy ezt már mondtam? Én, ööö, hozhatok fel egy keveset, vagy te is lejöhetsz, ha elég jól érzed magad hozzá.
Draco néhány pillanatig mozdulatlanul meredt rá, aztán arcára halvány mosoly kúszott.
– Elég jól érzem magam hozzá – szólt szelíden.
– Jól van. Akkor talán leszállhatnál rólam, hogy felállhassak.
Draco épp csak egy másodperc törtrészéig habozott, aztán elmosolyodott, és lefordult a lányról. Ginny felállt, majd miután teljesen feleslegesen megigazgatta a blúzát, a fiúra se nézve azt kérdezte: – Mondhatom nekik, hogy néhány percen belül lent leszel?
– Persze. Mondd csak!
– Oké. És ez a csupasz felsőtest…
– Veszek fel valamit, mielőtt lemegyek.
– Remek ötlet.
Rövid csend következett. A fiú érdeklődve nézte a lányt.
– Akkor jó – mondta Ginny. – Én most… megyek.
– Viszlát! – köszönt el Draco vidáman, aztán Ginny az ajtóhoz szaladt, kiviharzott rajta a folyosóra, majd bevágta azt maga után.
Kinevet engem, dühöngött a folyosón . Rajta nincsen ruha, mégis én vagyok a röhögés tárgya. Ez nem igazság! Mikor elérte a lépcsőt, belerúgott a korlátba, de csak azt érte el vele, hogy szálka fúródott a talpába. Nesze neked, Draco Malfoy, gondolta, te ellenszenves, önelégült, pucér ember.
Félúton járt a lépcsőn lefelé, mikor meghallotta a kicsapódó bejárati ajtót.

***

Az alkonyat rózsa és zafír árnyalatokkal mázolta be a láthatárt, és az Odú felett színek mozaikjává vált az égbolt. Sirius azonban nem volt abban a hangulatban, hogy értékelje az ég szépségét. Azt beszélte meg Narcissával, hogy a Weasleyk házától valamivel távolabb találkozzanak, így néhány percet négyszemközt beszélhetnek. Mikor az egyre sötétedő kis liget fái közé hoppanált, Narcissa már ott várt rá. A nő odasétált hozzá, és Siriusnak akaratlanul is feltűnt, a félhomály mennyire kiemeli a menyasszonya ezüst tincseit, és a sötétvörös ruhát, melyet visel . Narcissa megemelte arcát; Sirius megcsókolta , aztán azt kérdezte: – Minden rendben?
– Nem. A bírósági nyomozás szörnyű. Egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek Lucius halálával, minden régi papírt előszednek és átrágnak… – Elhallgatott. – De mindegy, hogy van Remus? Kiment az orvos, hogy megvizsgálja?
– Igen – felelte Sirius, miközben megindultak az Odúhoz vezető ösvényen. – De nem tudott tenni semmit. Még rám is úgy nézett, mintha totál be lennék golyózva. Ez azért elég csüggesztő.
– Sirius, szerintem jobb volna, ha visszavinnénk Dracót a kúriába. Nem rohangálhatsz ide-oda a betegszobák között, különben te is ki fogsz dőlni.
– Tudom, és igazad van. Azonban támadt egy másik ötletem. Nem akartam szólni az auroroknak, de mi van az öreg Rémszem Mordonnal? Kicsit különc, de nála többet senki sem tud a sötét varázslatok történelméről . Ő biztosan nem rohanna a Minisztériumba, hogy beszámoljon nekik Remusról.
– Hmm… Talán. Tudod, ki segíthet még?
– Ki?
– Perselus Piton.
– Nem.
– Sirius, ne makacskodj!
– Nem makacskodom, egyszerűen csak nem. Gyűlölöm azt a patkányt, és nem kérek tőle szívességet.
Kiléptek a fák mögül, ahonnan már majdnem ráláttak az Odúra. Narcissa kimerülten felsóhajtott.
– Rengeteget tud a Hívásról…
– Ez a második alkalom, hogy Pitont javaslod; kezdem azt hinni, hogy jobban ismered, mint azt mondod.
– Na, igen, ott volt az a vad hétvége, amit együtt töltöttünk Bora-Borán.
– Az elmeállapotom most sokat zuhant, és ez csakis a te hibád.
– Sirius, ne butáskodj! Azért ismerem, mert ő és Lucius gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak, mielőtt otthagyta a halálfalókat. Tényleg sokat tud a…
Elakadt a szava.
Sirius rá pillantott. Épp csak egy pillanatra látta a távolba meredő, rettegéstől tágra nyílt szempárt, mielőtt a nő felsikoltott volna.
– Narcissa?
A boszorkány rá se nézett, elszaladt mellette az Odú irányába. Sirius döbbenten megfordult – aztán megfagyott ereiben a vér.
Ne! Az nem lehet.
Lába a földbe gyökerezett, túlságosan kába volt, hogy megmozduljon, legalábbis fizikailag. Az agya máris teljes fordulatszámon pörgött, visszarepült tizenöt évet, egy másik hasonló estére, mely egyáltalán nem volt sötét, mert táncoló lángok narancssárga fénye töltötte be. Látta maga előtt, a ház beroskadt falait , mintha egy óriás rúgta volna be őket, visszaidézte, ahogy a fullasztó porfelhő és a füst kaparj a a torkát és csípi a szemét, miközben a szétzúzott romok között vergődve mászott a síró csecsemő hangját követve. De volt még egy fényforrás, ami egy halálos, zöldesfekete felhőből derengett, melynek alakja összetéveszthetetlen volt, ahogy most is.
Egy koponya, melynek szájából egy kígyó csúszott elő, fekete szemgödreiben csillagok szikráztak.
A Sötét Jegy.

 

Megjegyzések:

1) Azt a részt, ami azzal kezdődik, hogy „Harry, próbálta Draco mondani, de a torkából nem tört elő hang” és úgy zárul, hogy „Harry szülei térdeltek előtte”, Pamela Dean The Hidden Land című könyvének egyes bekezdései (144-46. oldal), Phillip Pullman A borostyán látcső című regénye, valamint az Odüsszeia tizenegyedik fejezete (Odüsszeusz találkozik a holtak árnyaival) inspirálta.

2) „Malfoy, te meghaltál. Azt hiszem, ebben a szituációban felesleges volna azt mondani, hogy „én megmondtam”.” – Buffy

3) „Kiállsz a dombtetőre viharban, egy vizes páncélban, és teli tüdőből ordítozol, hogy „Dögöljenek meg az istenek!”?” – Terry Prachett

4) „Arra jutottam, ezentúl úgy fogok rád gondolni, mint valakire, akit… akit… akit ismerek.” – Red Dwarf

5) „Sosem hittem volna, hogy ennyi mindenkit tiport el a halál” – Átokföldje, T.S. Eliot

 

.

(Fordította: Tipca )

(Folyt. köv... :-)

Vissza 10. fejezet