Draco Sinister

(Cassandra Claire)

X./1.

Bábok és béklyók

A látogató (ford.)

 

„a fronte praecipitium a tergo lupi”
(szakadék előttem, farkasok mögöttem)

– Stimula.
Hermione úgy érezte vak sötétségben lebeg, s mikor pislogva felnyitotta szemét ugyanolyan mély sötétség vette körül. Elfojtott hangon felkiáltott, ahogy a sötétség helyét sárga félhomály vette át. A fényben már az is egyértelművé vált, hogy egy gondterhelt arc hajol fölé. Sirius ült mellette, az egyik kezében vizes ruhadarabot szorongatott.
– Hermione, jól vagy? Megismersz? – kérdezte nyugtalanul.
Hermione bólintott, de közben érezte, hogy éles fájdalom hasít a szemébe. Érzékei csak lassan fogták fel a környező világot. A Weasley család nappalijának egyik kanapéján feküdt, egy takaróval betakarva.
– Harry – suttogta. – Draco… és a többiek?
– Ron és Ginny még nem tértek magukhoz – mondta Sirius és közben kerülte a lány tekintetét. – Hozzád hasonlóan őket is kábító átok találta el. – Aztán némi tétovázás után folytatta: – Dracót és Harryt azonban sehol se találom. Hermione, mi történt itt?
Hermione zokogni kezdett.
– Nincsenek itt? Hol lehetnek?
– Nem tudom.
– Sirius, ugye nem lehet, hogy…
– Nem haltak meg – emelte fel a kezét Sirius tagadólag. – Harry legalábbis jól van, és nehezen tudom elképzelni, hogy valaki elrabolja őket, majd Dracót megöli, miközben Harryt életben hagyja.
– Honnan tudod, hogy Harry jól van?
Sirius előrehajolt és felhúzta jobb karján az ingujját. A csuklóján egy ezüst karkötő csillogott, amit Hermione, mintha már korábban is látott volna a férfin. A karkötőbe egy sötétvörös kő volt foglalva, amely úgy fénylett, mint Csámpás szeme ha megcsillant rajta a fény. Közelebb hajolva Hermione észrevette, hogy a ragyogás magából a kő belsejéből ered.
–Nemrég kölcsönvettem Harry egy hajtincsét és a segítségével elvégeztem egy varázslatot a karkötőn. Egy egyszerű Vivicus életerő bűbájról van szó. Ha a kő egyenletesen ragyog, az azt jelenti, hogy Harry él és virul.
Sirius rámosolygott Hermionéra, bár nem túl meggyőzően. Csak Hermionét akarta vigasztalni, és a lány valóban értékelte az igyekezetét.
– Úgy tűnik, még sem volt teljes időpocsékolás azaz aurorképzés – jegyezte meg Sirius.
Hermione lehunyta a szemét és megpróbálta összeszedni a gondolatait az éles fájdalom ellenére, mely rendíthetetlenül lüktetett a fejében a Harry-Draco-Harry szavak panaszos ritmusában.
– Hol van Narcissa? – kérdezte suttogva. – És miért nem ébresztetted fel Ront és Ginnyt?
– Narcissa a Minisztériumba hoppanált, hogy szóljon a Weasley család többi tagjának, bármelyik pillanatban itt lehetnek. Ront és Ginnyt pedig azért nem ébresztettem fel, mert… mert Charlie halott.
A hír hallatán Hermione hirtelen felült, nem törődve a dübörgő fájdalommal a fejében.
– Halott? Charlie?
Sirius fáradt és bús arckifejezéssel bólintott.
– A konyhában találtunk rá. A halálos átok végzett vele. – Sirius szava elakadt. – Hermione, ki tette ezt? Mi történt?
Hermione csak a fejét rázta, teljesen magán kívül volt. Charlie nem lehet halott, ez nem lehetséges, ennek így nem volt értelme, valami itt nem stimmelt, egész egyszerűen a kép nem állt össze. Hermione jobb keze önkéntelenül is rákulcsolódott a likantéra. A hatás azonnal jelentkezett, Hermione lenyugodott és már nem kapkodta úgy a levegőt. Mikor Siriusra pillantott, látta a férfi szemében a gyászt és az elviselhetetlen aggodalmat.
– Sirius – szólalt meg végül Hermione –, elmondom, mi történt.

– Négy órával korábban–

Ron a fejét rázta és leplezetlen megvetéssel pillantott Ginny után, aki épp kiviharzott a konyhából, hogy előkerítse Dracót.
– Nem értem, hogy mit eszik rajta – közölte mogorván, miközben a kezében tartott pohár tejet bámulta. – Fel nem foghatom.
Hermionénak úgy tűnt hozzáfűznivalója van a témához, de végül nem szólt semmit, hanem újra belemélyedt a könyvébe.
– Ron, nem tudhatod, hogy van-e köztük valami. Lehet, hogy csak barátok – töprengett Harry.
Ron kérdő pillantást vetett a tűzhely mellett álló Charlie-ra.
– Neked erről mi a véleményed?
Charlie megvonta a vállát.
– Ez csak Ginnyre tartozik, nem?
Ron türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.
– Ki vele, Hermione! Mindketten lányok vagytok. Biztos kikotyogott neked valamit, hogy mi van közte és Draco között.
– Azt mondta, hogy jó az ágyban – mondta Hermione, anélkül, hogy felpillantott volna a könyvből.
Ron prüszkölve köpködte ki a torkán akadt tejet. Ekkor Hermione egy vigyorral az arcán felemelte a fejét.
– Csak vicceltem! – mondta, majd folytatta A Roxfort alapítóinak élete című könyv tanulmányozását.  – Ginny sosem mesélt nekem semmit se Dracóról, de gondolom, tetszik neki. Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy Draco mit érez. Elég sok minden történt vele mostanában, nem hiszem, hogy közben a lányokon járt az esze. Persze – tette hozzá –, Dracóról van szó, úgyhogy lehet, hogy tévedek.
Harry válla remegett az elfojtott nevetéstől. Ron azonban gyilkos tekintettel meredt Hermionéra.
– Inkább csak bújd a kis könyvedet, Hermione – vetette oda. – Ezzel egyáltalán nem segítesz.
– A tudás hatalom, Ron – közölte affektálva a lány. – Bár ez az olvasmány egyébként is lenyűgöző.
„Mardekárt a Kígyók Urának is nevezték. Az nem egyértelmű, hogy ezt a nevet azért kapta-e, mert képes volt kígyóvá változni, vagy azért, mert szeretetett kígyókat tartani házi állatként. Néhányan úgy gondolják, hogy a név azt követően terjedt el, hogy Mardekár túlélte a zöld gyémánt kígyó marását, mely egyébként halálos.”
– Ugye, még nem jutottunk el a lenyűgöző részig? – piszkálódott Ron, miközben odasétált Hermione székéhez és közömbösen belepillantott a könyvbe.
Hermione sértett arcot vágott.
– Mardekár valóban túlélt egy kígyómarást – közölte gőgösen. – A marás helyén egy sebhely maradt és később ez inspirálta a Sötét Jegy ötletét, mellyel a követőit jelölte meg. A Bruciatura égető bűbájjal billogozta bele a bőrükbe a jegyet. Te ezt nem találod érdekfeszítőnek?
– Épp ellenkezőleg – szólt közbe Harry. – Azt hiszem a többiek nevében is szólok, mikor azt mondom, hogy ez halálosan unalmas és ásítozni van kedvem.
Ron arcán széles mosoly jelent meg.
– Hermione, ha valaha is lesz a suliban olyan óra, hogy A gonosz legyőzése – a könyvek erejével, biztos vagyok benne, hogy évfolyamelső leszel.
– Ron, én már most is évfolyamelső vagyok.
– Jól van, tudom én azt – válaszolta Ron. – Egyébként ki jön utánad?
Hermione nem tudott elfojtani egy mosolyt.
– Draco.
– Malfoy? – visszhangozta Ron, és úgy tűnt Harryt is meglepte a hír.
– Aha – mondta Hermione, majd összecsapta a könyvét és rámosolygott a fiúkra. – Mindketten kitűnő tanulók lehetnétek, ha a változatosság kedvéért néha elővennétek egy-egy könyvet. És csak, hogy tisztázzuk… Hamis jóslatok gyártása jóslástanra nem számít tanulásnak, de ezt ti is tudjátok.
– Még hogy tanuljunk? – hüledezett Harry. – És mondjunk le minden mókáról, ami abból fakad, hogy fiatalok vagyunk és idióták?
Hermione kedvesen visszamosolygott rá.
– Te sem leszel örökké fiatal.
– Nem – értett egyet Ron. – De nem hiszem, hogy valaha is benő a fejünk lágya – mondta, majd némi szünet után hozzátette. – Jó, jó nem kell egyből ellenkezni.
Hermione ásított egy nagyot.
– Mindegy. Mára végeztem az olvasással – mondta, majd félrerakta a könyvet és bevackolta magát Harry ölelésébe. – Jót tenne egy kis délutáni alvás.
– Nekem is – helyeselt Harry és megpuszilta a feje búbját a lánynak.
– Kész a vacsora! – jelentette be Charlie, de amint a fedőért nyúlt, a bejárati ajtó kicsapódott és besétált a házba Mardekár Malazár.


 ***

Sirius hitetlenkedve bámult Hermionéra.
– Micsoda? Csak úgy besétált?
Hermione bólintott.
– Igen. Csak úgy besétált.
Sirius összehúzta a szemöldökét.
– Folytasd.


***

Az ajtó bezárult mögötte. A csapódás hangja Hermione fejében visszhangzott, mintha a hang egy elhagyatott barlang falairól pattanna vissza. Olyan volt, mintha valami bárddal kettévágták volna azt a valóságot, amit éppen érzékelt. Az egyik pillanatban még a Weasley család kopott ám kényelmes konyhaasztalánál ült, kezét Harry kezébe kulcsolva, míg Ron mögöttük állt. A következő pillanatban azonban ez a valóság darabjaira hullott és körbevette a kongó sötétség, melyben csak a fel-feltűnő villanások szolgáltak fényforrásul.
És a tátongó sötétségen keresztül tekintete csak Mardekárt látta.
Hermione döbbenten meredt a varázslóra, és közben nem érzékelte a többiek reakcióit – Charlie elhátrált a tűzhelytől, Harry megragadta a lány karját, Ron megbénult a döbbenettől. Hermione azonban csak Mardekárt látta.
Alig tudott visszaemlékezni arra a Mardekárra, akivel már egyszer találkozott. Nehezére esett a rémület, az undor és a rettegés képeiből egy egységes emléket összekovácsolni. Akkor a varázsló élettelennek tűnt, mint valami üres héj. Most azonban csak úgy sugárzott belőle a gyűlölet és a sötét mágia, és már könnyebb volt elképzelni, hogy egykoron miért tartotta rettegésben az egész varázstársadalmat és miért félték kimondani akár a nevét is. Az arca is megváltozott. Most olyan volt, mint Hermione álmaiban: a sötét erővel eltelt, a szenvedélytől és gyűlölettől ragyogott a tekintete. És fiatal volt. Lehetséges, hogy fiatalabbnak tűnik? Így sokkal jobban hasonlított Dracóra, arca éles vonásaival és kiugró arccsontjaival.
Mi történt vele? – kérdezte magától kétségbeesve. – Mi változtatta meg?
Mardekár fekete talárt viselt, melyet csillagok, holdak és tekergőző kígyók díszítettek, de a keze üres volt. Nem volt szüksége varázspálcára. Tekintetük találkozott.
– Hedvig – szólította meg Mardekár Hermionét.
Harry pillanatok alatt talpra ugrott, majd olyan erősen lökte maga mögé Hermionét, hogy a lány háta a falnak ütközött.  Harry egyik kezével szorosan fogta a háta mögött Hermione karját, míg a másikat, a jobb kezét maga elé nyújtotta. Hermione a fiú válla fölött rápillantott a Weasley-órára, és elmosódva bár, de látta, hogy a Ront és Ginnyt jelképező kis képek a „halálos veszély” zónába mozdulnak el.
A fagyos rettegés összeszorította a gyomrát és érezte, hogy a szíve úgy kalapál, mint valami csapdába esett vadállaté. Felemelte a jobb kezét, megfogta a nyakában logó likantét és lehunyta a szemét. – Nem fogom hagyni, hogy Mardekár elvigyen magával. Inkább meghalok – mondogatta magának.
– Nem engedem, hogy elvigye! – mondta Harry, mintha meghallotta volna Hermione szavait, s hangja meglepően magabiztos volt. – Előbb engem kell elintéznie.
– És engem – szólalt meg Ron a háta mögül.
Charlie a tűzhelynél állt és hallgatott. Kezét ökölbe szorítva figyelte, ahogy Mardekár elindul a szobán keresztül. A sötét varázsló arcán Hermione számára megfejthetetlen arckifejezéssel lépdelt egyre közelebb.
Úgy tűnt, Ron és Harry figyelmeztetését Mardekár figyelmen kívül hagyja – egyre közelebb és közelebb került Harryhez és Hermionéhoz. Mozgása egy dementorra emlékeztette Hermionét, úgy surrant, mint valami hangtalan sötét árnyék. Talárja nem pusztán fekete volt, a feketénél sokkalta sötétebb árnyalatnak látszott. Úgy tűnt ez a szín magába szippantja a szoba minden fényét. A talárhoz képest Mardekár bőre hullafehérnek tűnt. Harry szorítása már-már elviselhetetlen volt Hermione karján, de ekkor…
Egy sikítás süvített át a szobán.
Hermione megpördült.
A lépcső alján ott állt Ginny, a szeme elkerekedett, a kezét a szája elé kapta és úgy meredt Mardekárra. Arcán a borzalom arckifejezése ült.
– Ginny – mondta Ron és egy lépést tett húga irányába, de Charlie egy határozott mozdulatára nem haladt tovább.
Mardekár megfordult és Ginny felé sétált.
– Helga – szólította meg Ginnyt, s tekintete ugyanolyan üres és sötét volt, mint a sebhelyek az arcán. – Te voltál a legkedvesebb mind közül. Végül azonban te is elárultál engem.
Ginny felkapott egy széket, majd saját maga és Mardekár közé emelte.
– Ne jöjjön hozzám közelebb! – sziszegte a lány.
– Különben mi lesz? Fejbe versz azzal az ócska bútordarabbal? Rajta. Nem okozhatsz bennem kárt.
Hermione elkezdett kutatni a pálcája után a zsebében, amilyen halkan csak lehetett. Képtelen volt tétlenül nézni, ahogy Mardekár egyre közelebb megy Ginnyhez.
– Azt mondta, hogy ne jöjjön a közelébe – hallatszott egy halk hang Ginny háta mögül. – Bár attól tartok, nem tartozik éppen az erényei közé, hogy figyeljen a másik emberre.
Mardekár megtorpant.
Az árnyak különváltak, ahogy Draco lassan, de határozottan elindult lefelé a lépcsőn. Bár felöltözött, még mindig mezítláb volt. Kezében ott csillogott a kard.
Még mindig gyenge – gondolta Hermione. – Még mindig fájdalmai vannak, ezért mozog ilyen lassan. Ennek ellenére Draco úgy jött egyre lejjebb, mintha semmi baj nem lenne, mintha csak azért lépkedne ilyen lassan, mert megteheti.
– Úgy értem, tudom, hogy például át tud változni egy óriási kígyóvá. De az, hogy az ember képes legyen meghallgatni a másik mondanivalóját, az is igazán fontos.
Végül leért a lépcső aljára Ginny mellé, aki még mindig maga előtt tartotta a széket. Draco nem nézett a lányra, de egyértelmű volt, hogy nagyon is tisztában van a jelenlétével. A tekintete azonban Mardekárra összpontosult.
– Értem jött – közölte Draco halkan, de jól érthetően. – Miért nem hagyja hát békén a többieket?
Mardekár szája mosolyra húzódott. Mosolya sokkal borzasztóbb volt, mint amilyen mosolyt Hermione képes lett volna elképzelni.
– Miből gondolod, hogy érted jöttem?
Draco egy kissé elsápadt, majd tekintete szinte észrevétlen Harryre és Hermionéra vándorolt. Aztán Hermione legnagyobb megdöbbenésére, Draco anélkül, hogy megmozdította volna az ajkait – beszélt. Hermione megesküdött volna, hogy Draco azt mondja Harrynek: – Vidd ki innen.
És Harry… Harry válaszolt neki. – Tereld el a figyelmét.
Hermione érezte, hogy Harry megfogja a kezét – azt, amelyikkel nem a likantét szorongatta – és hogy ujjaik összefonódnak, bár a fiú nem pillantott rá közben.
Draco sápadt szeme elkerekedett, majd összeszűkült és ismét Mardekárra nézett.
– Ezek szerint – kezdte hűvösen –, az ajánlat, amelyet Féregfarktól kaptam még áll?
A kérdés hallatán Mardekár teste megfeszült. Hermione nem tudta levenni a szemét Mardekár kezeiről. Ujjai borzasztóan hosszúak és sápadtak voltak, mintha valami fehér tarantula lábai lennének.
– Tudom, nem szereted, ha megmondják, mit tegyél – szólalt meg a Kígyók Ura finoman. – Éppen ezért, gondolkozz. Csatlakozz hozzám, és senki soha többé nem mondhatja majd meg neked, hogy mit tegyél. Sem az apád, sem senki más.
– Az apám halott – közölte Draco közömbösen. Maga elé emelte a kardot. – Ahogy azt maga is nagyon jól tudja.
– Hát, akkor tiszteld apád emlékét és csatlakozz hozzám. Apád ezt szerette volna. Hiszen te erre születtél. Vagy nem vagy hűséges a saját véredhez?
Draco nem szólt egy szót sem. Arcából kifutott a vér, és Hermionénak úgy tűnt, hogy abban a pillanatban kísértetiesen hasonlít Luciusra. Vagy még inkább arra az emberre az álmaiból, aki szenvedett és üvöltött a fájdalomtól, melyet a kígyóméreg okozott a testében. Amikor azonban Draco megszólalt, a hangja óvatos és magabiztos volt.
– Nem tartozom hűséggel egy gyenge és romlott vérvonalnak – mondta. – Én ennél többre vágyom. Tud ennél többet ajánlani?
Mardekár összehúzta a szemöldökét. Nem volt olyan józan, mint Draco, inkább csak közönyös. Az azonban biztos volt, hogy minden idegszálával Dracóra összpontosít. Harry szorítása erősödött Hermione karján, és a lány érezte, hogy a fiú az ajtó felé kezdi húzni. Olyan halkan mozogtak, amilyen halkan csak tudtak. Nem néztek egymásra, apránként, lassan közeledtek az ajtóhoz, mely a kertbe vezetett.
– Talán nem egészen érted, hogy mit mondanak neked az álmaid – közölte Mardekár Dracóval. – Talán nem árt, ha elmesélek neked egy történetet.
– Szeretem a történeteket – mondta Draco. – Főleg, ha bentlakásos leányiskolákban játszódnak és párnacsata is van bennük.
Mardekár láthatóan nem igazán értette, hogy Draco miről beszél. Hosszú, pók-szerű ujjait összeszorította, majd elengedte maga mellett. Hermione legszívesebben leteremtette volna Dracót, amiért provokálja Mardekárt, de tudta, hogy meg van rá az oka. Hiszen közölte Harryvel, hogy vigye ki innen Hermionét, és valóban már majdnem az ajtónál is voltak. Draco nem nézett rájuk, de Hermione megint hallotta a hangját, ahogy Harryhez beszél: – Siessetek, vidd őt ki innen.
– Éppen azon vagyok!
Draco figyelmét megint Mardekárra fordította.
– Tudja, borzasztó házigazdák vagyunk – mondta. – Hozhatunk valami innivalót? Kávé? Tea? Netán sósav?
 – Nem tudtok megölni – válaszolta Mardekár.
– Sok minden van, amire nem vagyok képes – mondta Draco közömbösen. – Nem ismerem a báli táncokat. Nem értem, emberek miért hordanak répanadrágot vagy, miért tartanak versenyegeret háziállatnak. Nem tudok olyan csokoládé szuflét készíteni, amelyik ne esne össze. Nem…
– A próbálkozásaid, hogy vicces legyél borzasztóan idegesítőek – szakította félbe Mardekár hűvösen. – De az, hogy megpróbálod elterelni a figyelmem – az már veszélyes. Nem rád nézve, hanem rájuk nézve – mondta Mardekár, majd felemelte a kezét.
Ekkor több dolog történt egyszerre. Draco hátrálni kezdett, maga mögött tolva Ginnyt. Harry és Hermione elérték az ajtót, Harry épp a kilincsért nyúlt. Charlie pedig egy hirtelen mozdulattal, talán meglepetésében, Hermione ezt nem tudta eldönteni, lelökte a fazekat a tűzhelyről és az nagy zajt csapva a padlóra zuhant.
Mardekár megfordult és meglátta Harryt és Hermionét az ajtónál. Kezét előrenyújtotta és tenyeréből fekete fénysugár tört elő. Olyan volt, mintha eltalálta volna őket egy hullám, hátrazuhantak a falnak. Hermione inkább hallotta, mint sem érezte, hogy a feje a falnak csapódik. Aztán összegörnyedt és a fejére szorítja a karjait, miközben a fájdalom olyan erős volt, hogy majd elvakította. Nem sokkal később kitisztult a látása, sűrűn pislogott, majd letörölte könnyeit és ahogy felnézett…
Mardekár arcát látta, amint mellette áll. Furcsa, megfejthetetlen arckifejezéssel nézte Hermionét és Harryt, aki ugyancsak a lány mellett állt.
– Felállni – utasította őket.
Harry és Hermione felállt. Hermione látta, hogy Draco és Ginny mozdulatlan állnak a lépcsőn, és őket figyelik. Draco erősen fogta Ginny karját. Charlie közben átvágott a szobán és Ron mellé állt. Keze szorosan Ron karjára kulcsolódott és úgy tűnt, próbálja kordában tartani, hogy ne tegyen semmi őrültséget.
Mardekár tett egy lépést, de nem Hermione, hanem Harry felé. A fiú borzasztóan nyugodtnak tűnt, bár nehezen lélegzett, mintha nemrég futott volna. Mardekár felemelte egyik sápadtfehér kezét és Hermione megdöbbenésére végighúzta ujjai hegyét Harry arcán.
– Téged megöltelek – sziszegte a Kígyók Ura. – A testedből ömlött a véred és megmártottam bennem a kezemet. És a véred… égetett, drága unokatestvérem – mondta és tett még egy lépést Harry felé, aki úgy tűnt mozdulni sem tud a döbbenettől. – Halálod előtt még elátkoztál utolsó szavaiddal. Tudtad, mily erős a haldokló által elrebegett átok, ha az illető a vérrokonunk. És én még azt hittem, hogy féleszű vagy.
Harry visszahőkölt Mardekár érintésétől, zöld szeme szinte feketévé sötétült.
– Én nem vagyok Godrik.
Mardekár sziszegve beszívta a levegőt, és leeresztette a karját.
– Pontosan tudom, hogy ki vagy – mondta. – Te vagy Harry Potter. Megölted a baziliszkuszomat, az első gyermekemet, szívemnek kedves teremtményemet. Ha azt hiszed, hogy az irántad érzett gyűlöletem enyhébb, mint az ősöd iránt érzett megvetésem, akkor nagyon tévedsz. Ugyanaz a sors vár rád is, meg foglak ölni. És átkodat rebegve fogsz te is a pokolba hullani.
Harry felemelte az állát, majd megszólalt, de Hermione nem értette, hogy mit mond. A hangja sziszegéssé változott, mintha ezer tekergőző kígyó sziszegne egyszerre. Párszaszóul beszélt.
Bármit is mondott Harry, az célba talált. Mardekár teste megfeszült, szeme összeszűkült és egy pillanatig meg sem mozdult. Aztán felemelte a kezét és arcul csapta Harryt.
Az ütés keltette hang ostorcsapásként hatott a csend uralta szobában. Hermione felélénkült, előre vetette magát, félrelökte Harryt és kezével a likantét szorongatva nézett szembe Mardekárral. A varázsló elmosolyodott és újfent felemelte a kezét. Kék fény lövellt ki az ujjaiból, amely a mellkasán találta el Hermionét és a falnak lökte. Harry felkiáltott, majd Hermione hallotta, anélkül, hogy tudta volna, ez hogyan lehetséges, hogy Dracóhoz szól, anélkül, hogy kinyitná a száját.
– Add ide a kardot! – kérte Harry.
– Kapd el – válaszolta Draco.
Aztán fekete és ezüst színek villantak fel. Harry felemelte a kezét és a következő pillanatban már nála volt a kard. Kicsit furán állt a kezében, de a szorítása rajta biztos volt. Hermione látta, hogy Mardekár arca elsötétül, miközben Harry felemeli a kezét – majd megtorpan.
Megtorpant, mert Charlie Weasley hirtelen a szoba közepére termett, pontosan Mardekár és Harry között állt. Karjait összefonva tartotta a mellkasán és arcát Harry felé fordította, egészen úgy mintha, a Kígyók Ura és Harry közé akarna állni akadályként.
– Tedd le a kardot, Harry – hallatszott Charlie hangja.
– De hát, Charlie… – hebegte Harry.
Charlie halálsápadt volt, a szeme sötéten csillogott.
– Harry – kezdte fenyegetően –, nem vagy ura a cselekedeteidnek – Charlie hátra pillantott Mardekárra, aki mozdulatlan állt, szemei sötét árnyakkal tele. – Tedd le a kardot!
Harry nem tudta, hogy mit tegyen. Tekintete oldalra vándorolt, a szorítása a kardon enyhült. És megint, Hermione megesküdött volna, hogy Draco Harryhez beszél a szobán keresztül, anélkül, hogy kinyitotta volna a száját.
– Ne tedd!
– De hát, Charlie az… – ellenkezett Harry.
Nem bízhatsz meg benne.
– Dehogynem.
Hermione tekintete hirtelen megakadt a falon lógó órán. Látta mind a kilenc mutatót, melyek mind egy-egy Weasley családtagot képviseltek. Percy épp a „munkában” volt, Bill mutatója az „utazik” feliraton állt, Ron és Ginny pedig még mindig „halálos veszedelem”-ben volt az óra állása szerint.
Charlie azonban…
Charlie mutatója egyszerűen az „otthon” feliratra mutatott.
– Ereszd le a kardot, mielőtt mindannyian meghalunk miattad – ismételte Charlie és közben le sem vette a szemét Harryről. – Ne játszd a hőst, Harry! Megéri, hogy Ron, Hermione vagy Ginny az életével fizessen érte?
Harry elsápadt.
– Ne tedd! – kiáltotta Hermione, miközben felhúzta magát a térdeire. – Ne hallgass rá, Harry!
Harry gyorsan kapkodta a levegőt, mintha az elmúlt órában futott volna. Ujjai szinte elkékültek, ahogy a kardot szorították.
– Charlie, nem tehetem…
Ekkor Charlie rávetette magát Harryre, a falnak lökte, miközben kezével a kardért nyúlt. Harry teljesen elképedve, megpróbált oldalra ugrani, de Charlie követte a mozgását és a jobb kezével megragadta a kardot. Hermione hallotta, amint Ron azt kiáltja: – Charlie! Ne, ne fogd meg a kardot! – miközben a bátyja után vetett magát és a földre teperte. A kard kiesett Charlie kezéből, és csörögve a konyhapadlóra zuhant. Charlie a kezére támaszkodva felhúzta magát, miközben próbálta lerázni a hátáról Ront, s végül térden állva nyúlt a kard után. Aztán hirtelen Draco termett ott a semmiből és ő is kardot akarta megszerezni. Charlie kétségbeesett, de sikerült visszaszereznie a kardot, felemelte és Mardekár felé hajította, miközben felkiáltott: – Mester, meg van!
Ekkor élénkzöld fény árasztotta el a szobát, fényesebb, mint amilyet Hermione valaha is látott. Aztán már csak Ginny sikolya hallatszott, mielőtt beállt a csend.


***

Hermione a karjába temette az arcát.
– Ez minden, amire emlékszem.
Sirius a sarkán himbálózott, arcából kifutott a vér.
– Te jó ég – szólalt meg. – Charlie? Charlie Weasley? Ezt nem tudom elhinni. – Tekintete a konyha felé siklott, ahol a nyitott ajtón keresztül látszódott Charlie takaróval lefedett teste. – Biztos az Imperius-átok hatása alatt állt.
– Nem tudom – mondta Hermione bizonytalanul.
Sirius keze remegett. Tekintete oda-vissza vándorolt Charlie teste és Hermione között. – Felajánlotta Mardekárnak a kardot? És „mester”-nek szólította?
Hermione bólintott.
– Hallottam. Mindannyian hallottuk. És korábban… amikor Charlie megnézte a likantét, valami furcsán hangzó varázsigét mormolt el felette.
– Emlékszel, hogy mi volt az?
Hermione ismét bólintott.
Monitum ex quod audiri nequit.
Sirius a kezébe hajtotta a fejét. Üres tekintettel emelte fel a fejét.
– Ez egy Clairaudiencia bűbáj – mondta. – Kommunikációt lehet vele kezdeményezni, a beszélő és egy másik személy között, aki messze tartózkodik.
– Igen, azt hiszem ez a személy Mardekár lehetett – helyeselt Hermione.
Sirius összerezzent.
– Egyszerűen nem vagyok képes felébreszteni őket – bökte ki végül, és egyértelmű volt, hogy Ronra és Ginnyre gondol. – Molly és Arthur érdekében remélem, hogy az Imperius-átok a felelős.
Hermione lassan felült, de érezte, hogy forog vele a világ.
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – hallotta saját magát.
Sirius kétkedő pillantást vetett rá.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy Charlie…
– Nem – szakította félbe Hermione, majd felállt anélkül, hogy hagyta volna, hogy Sirius felsegítse. Keresztülsétált a szobán és belépett a konyhába. Hallotta, amint Sirius is feláll és követi őt, majd megáll az ajtóban és figyeli Hermionét, aki közben a falon lévő órára szegezi a tekintetét.
Ron és Ginny mutatói visszatértek az „otthon” feliratra. Percy még mindig „munkában” volt. Fred és George mutatói az „utazik” feliraton álltak, míg Bill ugyancsak „otthon” volt. És Bill mellett ott volt Charlie is, szintén „otthon”.
Hermione az ajkába harapott és lassan a földön fekvő, takaróval letakart testhez fordult. Aztán letérdelt mellé, és egy gyors, határozott mozdulattal lerántotta róla a leplet.
– Hemione! Mit csinálsz? – kérdezte Sirius meghökkenve.
Hermione azonban ügyet sem vetett rá, ellenben a holttestet kezdte vizsgálni. Charlie teste nyugalmat árasztott magából és hideget, az arca alapján úgy tűnt alszik. Hermione leküzdötte iszonyát, és megfogta a test hideg jobb kezét, majd megfordította, hogy lássa a tenyerét.
Nem látszott rajta semmi sem.
Sirius még mindig döbbenten meredt a lányra.
– Mi a fene?
Hermione leeresztette a hideg kezet, majd felállt.
– Charlie megfogta a kardot – kezdte a magyarázatot. – De ő nem magid. Meg kellett volna, hogy égesse.
– Hermione, én nem hiszem, hogy… – rázta a fejét Sirius.
Hermione tudta, hogy mit kell tennie. A kandallóhoz sietett. A kandallópárkány tetején hét ugyanolyan üveg sorakozott, mindegyiken a Weasley gyerekek egyikének a neve. A bal oldalon Bill-lel kezdődött a sor, és a jobb oldalon Ginnyvel fejeződött be. Hermione levette az egyik ezüst üveget, kinyitotta, majd némi port szórt belőle a varázstűzbe, amely állandóan ott égett a Weasley család kandallójában.
A lángok narancssárgává váltak, aztán kékké és közben egyetlen, éles zenei hang hallatszott a szobában. Hermione lélegzet visszafojtva várt, ahogy a lángok elsötétültek és a tűz lenyugodott. Rögtön utána egy fej jelent meg, válltól felfelé. Egy ismerős arc köszöntötte Hermionét, döbbenten pislogott és próbálta hátrasimítani sötétvörös haját az szeméből.
– Hermione! – szólította meg a lányt. – Mi történt? Általában anya szokott ilyen módon kapcsolatban lépni velem. Valami baj van?
Hermione megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
– Szia, Charlie! – köszöntötte a férfit.

***

Először fény érte a szemhéját, majd következett a szúró fájdalom a vállában, a hátában és a lábában, mintha nemrég erősen nekicsapódott volna a falnak. Talán éppen ez is történt vele. Harry lassan kinyitotta a szemét, de a világ körülötte csak színek homályos egyvelege – főleg kék, de volt néhány zöld, fekete és piros rész is.
Felhúzta magát a könyökére és körbetekintett. Egy szobában volt, egy viszonylag nagy szobában, melynek kék márványból készültek a falai és a padlója is. Ezüst mintával díszített fekete bársony gobelinek lógtak a falakon. Meglehetősen sok, felesleges, nehéz rózsafa bútort látott itt-ott szétszórva a szobában – székeket, asztalokat és hosszú padokat. Ezenkívül a legtávolabbi falná volt még egy óriási, igazán súlyosnak tűnő, két ajtós tölgyfa szekrény is. A mennyezet olyan magasan volt, hogy beleveszett a szobában uralkodó sötét ürességbe.
Harry a szobában nem látott ajtót vagy ablakot.
– Jó reggelt! – köszöntötte egy ismerős hang. – Vagy inkább „jó napot”, vagy „jó éjszakát”? Ha kínoznának, sem tudnám megmondani, hogy milyen napszak van. Hogy van a fejed?
Harry körbenézett és rájött, hogy a feje is fáj. Draco nem messze ült tőle, hátát az egyik kék márvány falnak vetette. Úgy tűnt, nem esett bántódása. Még mindig mezítláb volt. Végig tekintve Dracón Harry felfedezett néhány vérfoltot az ingén, valamint néhány hosszú fekete égett csíkot, mintha hamuban hempergették volna meg. Harry elgondolkozott, vajon mi történt azt követően, hogy elvesztette az emlékezetét. Az utolsó emléke a szobát betöltő élénkzöld fény volt.
– A fejem? Zúg. Hol vagyunk? – mondta vacogva.
– Nem tudom biztosan.
– És hogy kerültünk ide?
Draco válasza egy egyszerű vállrándítás volt.
Harry felült, és érezte, hogy valami ragad a mellkasán. Ahogy végignézett magán látta, hogy az ingujja véres, főleg megszáradt, alvadt vérfoltokat talált rajta, de volt néhány friss is. Vagy nem vagyunk itt olyan rég óta – próbált magyarázatot találni. – Vagy még mindig vérzem. Felhúzta az ingujját és felfedezte, hogy egy hosszú vágás húzódik a karján, amiből sötét vér csordogál. Összerezzent.
A saját vére láttán előtörtek belőle az emlékek, és ezzel együtt az átélt félelem. Hirtelen Dracóra pillantott.
– Hermione – mondta. – Ron és Ginny, mi…
– Nem tudom – mondta Draco, miközben elfordította a fejét. Aztán folyamatosan kerülve Harry tekintetét, felállt. Elindult átellenben a falhoz. Mivel mezítláb volt, léptei nem csaptak zajt a kék márványpadlón. Kezével a falat tapogatta, rést vagy valami hézagot kereshetett – gondolta Harry. Mozgása egy macskára emlékeztetett, mely kíváncsian mászkál fel és alá az új, ismeretlen területen.
– Értem, hogy nem tudod – kezdeményezett beszélgetést Harry gondolatban. – De van valami ötleted?
Draco nem fordult meg, hanem tovább folytatta a keresgélést a szoba másik felében.
– Hermione jól van – mondta. – Érzem. Szerintem Ronnal és Ginnyvel is minden rendben. – Ekkor végül Harry felé fordult. – De ezek csak érzések.
– Tudom.
Harry nem tudta megmagyarázni miért, de úgy érezte Draco állításai helyesek. Hermione jól van. Persze meglehet, csak azért mondogatja ezt magának, mert ha mégsem ez a helyzet, akkor már nem látná értelmét, hogy tovább harcoljon, de ebben kételkedett. – Malfoy, és mi van Charlie-val?
Draco megállt a szekrény előtt, a háta megfeszült. Harry odasétált mellé, miközben néha összerezzent a hátában érzett fájdalomtól.
– Csak képzelődtem – mondta immár hangosan Harry Draco hátának –, vagy Charlie és Mardekár tényleg összejátszottak? Úgy értem, mintha ugyanabban a csapatban volnának?
Draco megfordult és Harry szemébe nézett.
– Így történt – értett egyet Harryvel. Szürke szeméből a bizonyosság érzése áramlott. – Az sem lepett volna meg, ha elvonultak volna valami privát kis susmusra.
– De ez egyszerűen nem lehetséges! – ellenkezett Harry. – Charlie sosem tenne ilyet.
– Egyetértek.
Draco visszafordult a szekrényhez, kinyitotta a két ajtaját és belenézett. Csak néhány kupac sötét ruhadarab volt benne és pár csillogó tárgy, valószínűleg ékszer. Draco óvatosan bökdösni kezdte őket.
– Szerintem az nem Charlie volt – szólalt meg végül motyogva, ám Harry számára tisztán érthetően.
– Nem Charlie? – pislogott zavartan Harry.
– Nem Charlie – ismételte meg Draco határozottan, majd meglepetésében vagy inkább csodálkozásában felkiáltott: – Potter! Ezt látnod kell! – Draco arca a szekrény mögül egy gúnyos vigyor kíséretében került elő. – Nézd, csak. Valaki itt hagyott neked egy ajándékot – mondta, majd átnyújtott Harrynek valamit, ami pirosan és ezüstösen csillogott a szoba kékes fényében.
Harrynek leesett az álla. Draco egy kardot tartott a kezében. Pontosabban Griffendél Godrik kardját, amely ugyanúgy nézett ki, mint Harry emlékeiben – talán egy kicsit kisebbnek tűnt, de ezt valószínűleg azért érezte, mert közben ő nőtt meg. Harry kinyújtotta a kezét és elvette Dracótól a kardot, végig futatta az ujjait a finom pengén, az ugrásra kész oroszlánt mintázó markolatba ágyazott rubintokon.
– Miért hagyta volna ezt itt nekem? – gondolkodott hangosan.
– Fogalmam sincs. De meg kell, hogy mondjam, ez a hely sokkal barátságosabb, mint amire számítottam. Az átlag várbörtönök általában elég gusztustalanok. Tele vannak sárral és kukaccal, na meg ott van még a szerencsétlen flótás üvöltése, akit a melletted lévő cellában kínoznak éppen… – Draco megvonta a vállát. – Az egyetlen, amihez hozzá kell szoknunk az a sajátosan egyszínű környezet. Valamint az étel hiánya.
Harryt – akinek egyre gyakrabban korgott a gyomra – teljesen letaglózta ez az új információ.
– Nincs étel?
Draco megrázta a fejét.
– Én nem találtam. És már párszor átkutattam az egész szobát.
Harry lemondóan sóhajtott.
– Azt hiszem egyébként sem ettem volna abból, amit tőle kapunk.
A kardot továbbra is óvatosan a kezében tartva, a szoba egyik oldalára sétált és leült az egyik padra, hogy közelebbről is szemügyre vegye a talált kincset. Nem sokkal később Draco is csatlakozott hozzá.
– Hé, Potter. Találtam egy tábla Pomparaízlantos csokoládét a zsebemben. Kéred a felét?
– Miért is ne – válaszolt Harry morcosan. Elvette a felét, és figyelte, ahogy Draco már lelkesen majszolja az édesség rá eső részét. – Azt hittem, hogy az agyad már rég azon kattog, hogy lehetséges szökési terveket állítson elő.
Draco lenyelte a szájában lévő falatot és sértett arcot vágott.
– Aha, nagyon szellemes. Potter, ebből a szobából nincs kiút.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Nos, nem találtam ajtót, ablakot, titkos átjárót, vagy bármiféle rést a falakon, ráadásul…
– De hát azt hittem te vagy a Fondorlatos Tervszövögető Srác! Hová bújt a Fondorlatos Tervszövögető Srác?
– Azt nem mondtam, hogy nincs tervem. Ugyanis van egy tervem, csak szerintem nem fog neked tetszeni.
– De lehet, hogy tetszeni fog – motyogta Harry teli szájjal.
– Nem – rázta a fejét Draco. – Egyáltalán nem fog tetszeni.
– Azért mert griffendéles vagyok? – kérdezte Harry felháborodva. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem értékelem a ravasz terveket, Malfoy. Már legalább hat, teljesen eszement tervedbe egyeztem bele. Hiszen ott voltam melletted, támogattalak…
Draco arcán széles vigyor jelent meg.
– Nyugodtan költeménybe is foglalhatod a kapcsolatunk szépségét, Potter – mondta. – Folytasd csak, egészen beleborzongok.
– Ez valószínűleg csak a bőrnadrág utóérzése – duzzogott Harry.
– Az a rohadt bőrnadrág – mondta Draco ingerülten. – Tartok tőle, sosem fogjátok hagyni, hogy elfelejtsem. Pedig csak egyszer volt rajtam, és nem is akartam felvenni…
– Aha, látom magam előtt, ahogy Charlie lefog és rád kényszeríti a bőrnadrágot – mondta szórakozottan Harry.
– Hé, Potter, nem vagyok kíváncsi a kis perverz fantáziádra.
Harry ingerülten pillantott Dracóra.
– Na, elmondod végre azt a hülye tervedet, vagy sem?
– Jól van – mondta Draco. – Az a tervem, hogy várunk, amíg Mardekár értünk jön és megöl minket. Amikor eljön, akkor igazán borzalmas, szörnyű, sikoltozós halált halunk. A magam részéről azt tervezem, hogy némi vért is felköhögök és összecsinálom magam, mielőtt végül kimúlok. Mi a véleményed?
– Te ezt nevezed sikeres tervnek? – dühöngött Harry.
– Úgy vélem, ez a legjobb, ami vár ránk.
– Nem tudom elhinni, hogy csak úgy feladod.
– Nem adom fel, hanem realista vagyok.
– Feladod.
– Nem.
– De igen.
– Ez egy elég meddő vita.
– De legalább addig is telik az idő.
– Jobb dolgokat is el tudok képzelni, amivel elüthetjük az időt.
– Nahát, Malfoy, nem tudtam, hogy a fiúkhoz is vonzódsz.
– Micsoda? Á, nem arra gondoltam. Még ha úgy is lenne, te lennél az utolsó, akire beindulnék. Túl alacsony vagy és túl szőrős.
– Ugyanolyan magasak vagyunk. Nem is tudom… ezek a ruhák, amiket képes vagy felvenni. Amennyi időt a hajad ápolásával töltesz…
– Csak mert foglalkozom a hajammal, még nem vagyok meleg. Ha állandóan a te hajaddal lennék elfoglalva, akkor lennék meleg.
– Szerintem az én hajammal is szoktál foglalkozni – mondta Harry derűsen.
– Nem. Azt sem tudnám megmondani, hogy milyen színű.
Harry lerakta a padlóra a maradék csokoládét, amit még nem evett meg és a kezével eltakarta Draco szemét. Draco hátrahőkölt és Harry érezte, ahogy a szempillái a tenyerét súrolják.
– Mi a fenét művelsz, Potter?
– Mondd meg, hogy milyen színű a hajam – követelte Harry.
– Fogalmam sincs – mondta Draco és közben dühödten pislogott.
– Ha megmondod, milyen színű a hajam, megeheted a maradék csokoládémat. Tudom, hogy éhes vagy.
– Potter! – fakadt ki Draco. – Ez kegyetlen!
– Az – válaszolta Harry. – Gyerünk, Malfoy. Gondolj a csokoládéra. Tekints erre úgy, mint valami kísérletre, ami az érzékeidet és a memóriád teszteli.
– Rendben – adta be végül a derekát Draco. – Fekete hajad van és ráférne már egy vágás.
– Igazán? – kérdezte Harry kíváncsian.
– Persze! – élénkült fel Draco. – Fel nem foghatom, hogy vagy képes olyan hajjal mászkálni, mintha keresztbe-kasul végigráncigáltak volna egy tüskebokor mezőn. A hajad egyébként nem is egyenes, vagyis nem lenne egyenes, ha levágatnád. Így a hajad súlya lehúzza és kiegyenesíti. A rövid haj sokkal jobban állna, főleg, hogy a vége valószínűleg egy kicsit begöndörödne. Potter, érzem, hogy engem bámulsz. Hagyd abba!
– Nem bámullak, csak azon jár az agyam, hogy miért lett hirtelen itt ilyen meleg…
– Ha! – mordult fel Draco, majd elrántotta Harry kezét. – Ne legyél ilyen korlátolt. Nem tudsz te semmit se.
– Nekem legalább nem kell tagadásban élnem – vágott vissza Harry, majd Draco kezébe nyomta a maradék csokoládéját. A fiú megvető pillantások kíséretében, de elfogadta az édességet.
– Még hogy én lennék meleg? Draco Malfoy? A fiú, akibe őrülten szerelmes minden nő tizenkét éves kor felett? A fiú, aki már hatszor szerepelt a Tiniboszorkány „Legkívánatosabb” listáján? A fiú, aki a Miért szeretem a nőket? című önéletrajzi bestseller szerzője? Nem hinném.
– Fejezd be. Fáj a hasam a nevetéstől. Sőt, az egész testem fáj.
– Ez természetesen – mondta Draco, majd lenyelte az utolsó falat csokoládét is. – Mardekár nekilökött a falnak. Úgy látom, egy szép kis monoklid is lesz az egyik szemed alatt. Nagyon jól áll.
– Rajtad ellenben nem látok sérülést – állapította meg Harry neheztelve.
Válasz helyett, Draco kinyújtotta a jobb karját és felhúzta az ingujját. A jobb csuklója meg volt dagadva és a dudor fekete és kék színekben játszott.
– Kificamodott – mondta közömbösen.
– Ú, gondolom fáj – szörnyülködött Harry.
– Nem, tök jó érzés.
– Fogd be, Malfoy. Akarod, hogy rendbe tegyem?
Harry megesküdött volna, hogy Draco hezitál egy darabig, de aztán csak sóhajtott egyet.
– Persze, próbáld csak meg.
Harry kinyújtotta a kezét és Draco csuklója fölé helyezte.
Asclepio – mondta. Semmi sem történt.
Asclepio – ismételte a varázsigét.
Továbbra sem történt semmi. Harry lehunyta a szemét és minden idegszálával és erejével olyan dolgokra összpontosított, mint varázslat, varázslat és gyógyítás. Próbálta elképzelni a varázslat formáját, az érzést, ahogy a saját akarta formálja a mágiát.
Asclepio – nyögte végül, majd kinyitotta a szemét. Draco döbbent arckifejezéssel bámult rá. Harry lepillantott Draco csuklójára és látta, hogy a fekete-kék elszíneződés némileg halványult, a duzzanat valamennyire lelohadt, de a csuklója azért még messze volt a teljes gyógyulástól.
Draco visszahúzta a kezét, és alaposan megvizsgálta.
– Majdnem sikerült – mondta meglepetten.
– Had próbáljam meg még egyszer – kérte Harry.
Draco megrázta a fejét, de a szeme furcsán derűs volt.
– Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne.
Harry már szólásra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de aztán megtorpant. Érezte, hogy a szíve milyen gyorsan ver a mellkasában, mintha vagy egy kilométert futott volna. Az egész teste remegett. Kimerült volt.
– Valami nagyon nem stimmel itt – jelentette ki végül Harry, és ahogy felpillantott Draco tekintetében felfedezett némi együttérzést, ám a fiú egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
– Mit tudsz, Malfoy? Miért esik olyan nehezemre a varázslás? – Hangja élesen csengett az aggodalomtól. – Valami baj van velem? Ha igen, mond meg gyorsan. Szeretnék róla tudni.
– Ha valami baj van veled, akkor velem is. Mielőtt felébredtél, vagy hatvan bűbájt kipróbáltam. Egyik sem működött, csak elfáradtam a nagy erőlködésben. Olyan volt, mintha egy betonfalon próbáltam volna átsétálni. – Oldalra pillantott Harryre. A szoba fényében a fiú szeme kéken fénylett és az arca furcsán emlékeztetett Ronra. – Nem velünk van a baj. A szobával.
– Micsoda? Honnan veszed?
Draco felsóhajtott.
– Mert tudom, hogy hol vagyunk. Úgy értem, arról fogalmam sincs, hogy földrajzilag hol vagyunk, de az biztos, hogy ez a szoba egy börtön. Egy börtön, amit magid rabok számára építettek. – Harryre pillantott, akit teljesen letaglózott a hír. – Ezek a falak különlegesek. Nézd meg közelebbről a falakat!
Harry kinyújtotta a kezét és megérintette az egyik falat. Az hűvös volt és sima, így már koránt sem tűnt annyira márványnak, mint első ránézésre. Nyilván azért, mert nem márvány volt. Visszapillantott Dracóra, ahogy lassan összeállt a kép a fejében.
Draco vigyorgott, de nem jó kedvében.
– Tudtam, hogy végül rájössz magadtól – mondta. – Emlékszel, mit mondott Lupin: a világ legkeményebb anyaga, visszaveri a mágiát, nem lehet összetörni, vagy összezúzni…
Harry lehunyta a szemét.
– Adamantin – mondta ki végül. – Egy adamantin cellában vagyunk.


***

Ginny nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen feszült lett volna a légkör az Odúban. Mr. és Mrs. Weasley már hazaérkeztek. A rendkívül sápadt Mr. Weasley feszült, halk megbeszélést folytatott egy csapat aurorral a konyhában. Mrs. Weasley – miután könnybe lábadt szemmel megpuszilta, megölelte a magukhoz tért Ginnyt, Ront és persze Hermionét is – visszavonult a szobájába egy kicsit lepihenni. Narcissa visszatért a Kúriára, Sirius pedig a Minisztériumban volt, hogy segítsen kideríteni az ál-Charlie Weasley személyazonosságát.
– Nem tudom elhinni, hogy az nem Charlie volt – hitetlenkedett Ron, és még mindig teljesen az események hatása alatt volt. Hermione mellett ült a nappaliban a kanapén. A lány nyugodtnak tűnt, de a Ron karját erősen szorító keze elárulta idegességét. Ginny is ott ült mellettük. – Hihetetlen, hogy nem ismertük fel, hogy az nem az igazi Charlie volt.
– Vacsorát készített nekünk – mondta Ginny undorodva. – És mi majdnem megettük. Bárki lehetett az álca alatt, akár egy halálfaló is vagy Féregfark. Bárki. – A lány ökölbe szorította a kezét. – Annyira hülyének érzem magam.
– Ha ránézel valakire, akkor abból a feltevésből indulsz ki, hogy az illető az, akinek látszik – mondta Hermione. – Úgy értem, a legjobban ezen a világon Harryt ismerem. Mégis két napig tartott, míg rájöttem, hogy Draco Harrynek tetteti magát.
Ron épp mondani szeretett volna valamit, amikor kinyílt az ajtó és Charlie sétált be rajta. Fáradtnak tűnt – az általában vidám zöld szemei alatt karikák húzódtak, vörös haja kócosan állt össze-vissza.
– Üdv, mindenkinek – köszönt.
Senki sem mozdult.
– Figyeljetek, ezúttal tényleg én vagyok az – mondta némi ingerültséggel a hangjában.
Mindannyian Charlie-t bámulták. Ron a szemöldökét ráncolta. Senki nem szólalt meg.
Charlie elkeseredett hangot hallatott.
– Rendben van, kérdezzetek, amit csak akartok. Kérdezzétek meg, mi anya kedvenc színe, vagy Percy kedvenc édessége, vagy…
– Mi a nevem? – szakította félbe Ron eszelős tekintettel. – Milyen évet írunk?
Charlie a szemét forgatta.
– Azt hittem, azt akarjátok leellenőrizni, hogy Charlie vagyok-e. Nem pedig azt, hogy nem szenvedtem-e valami komoly fejsérülést.
– Mi a második keresztnevem? – kérdezte Ron.
– Aurelius – vágta rá gyorsan Charlie.
Hermione ezt a választ nem bírta szó nélkül hagyni.
– Aurelius? – visszhangozta derűsen.
– Mi a baj az Aureliusszal? – védekezett Ron.
– Ezt ugye, nem komolyan kérdezed?
Charlie vigyorgott, amolyan lemondó vigyorral.
– A második keresztneved Aurelius – ismételte meg. – A kedvenc színed a vörös, de utálod a vöröses gesztenyebarnát, tíz évesen teljesen kiakadtál, mert anya nem engedte, hogy csatlakozz egy motoros bandához és felvedd a "Gyilkos Freddy " nevet. Tavaly pedig elmesélted, hogy a legcsinosabb lány az iskolában…
– Rendben van – szakította félbe Ron, teljesen elpirulva. – Te vagy Charlie. Csak maradj csendben.
Charlie lehuppant a Ginnyvel szemben álló karosszékbe és kinyújtóztatta a lábait.
– Biztos nem akarod, hogy folytassam? – kérdezte vigyorogva, de az arckifejezése elkomolyodott, amikor a meglehetősen komor Mr. Weasley lépett be a nappaliba.
– Bemegyek a Minisztériumba – közölte Charlie-val. – Legalább húsz auror van a kertben és még további húsz fog érkezni nemsokára. Ennek ellenére örülnék, ha te itt maradnál. – Mr. Weasley tekintete sokatmondó volt, ahogy végig futatta tekintetét Ronon, Hermionén és Ginnyn. Az üzenete egyértelmű volt: Maradj itt és tarts rajta a szemed a kölykökön.  – Ti pedig – fordult a kanapén ülő három kamaszhoz –, a kint őrködő negyven aurornak köszönhetően jelenleg ez Nagy-Britannia legbiztonságosabb varázslóháza. Ezért fontos, hogy mindhárman a házban maradjatok. Nem mehettek ki, bármi történjék is, még a kertbe sem. Addig legalábbis nem, amíg haza nem érek és mást nem mondok. Megértetettek?
Ron apjára emelte a tekintetét, és mindhármuk nevében szólalt meg: – Igen, megértettük.
Mr. Weasley szívéről nagy kő esett le, majd kurtán bólintott.
– Helyes – mondta, majd dehoppanált.
Hermione felállt.
– Elfáradtam. Azt hiszem, ágyba fekszem, olvasok egy kicsit – mondta, majd Ronra pillantott. – Tudnál adni egy pólót, vagy valamit, amit felvehetnék?
– Szerzek neked egy pizsamát – mondta Ron és ő is felállt.
Ginny figyelte, ahogy a bátyja és Hermione felmennek az emeletre vezető lépcsőn, és hirtelen eluralkodott rajta az irigység, amelyet már régen érzett utoljára. Ron, Harry és Hermione mindig is kis tökéletes kört alkotott, amelyben úgy tűnt már más számára nincs hely. Aztán megjelent Draco, aki játszi könnyedséggel harcolt ki magának egy helyet a körben. Ha nem is volt mindig  egyértelmű, hogy szívesen látják, az nem volt kérdés, hogy a körhöz tartozik és egyhamar onnan nem távozik. Ha más nem, Hermione puszta eltökéltsége révén a csapat tagja fog maradni, hiszen Ron és Harry végül úgyis azt tennék, amit a lány akar. De vele, Ginnyvel más volt a helyzet. Gyakran érezte, hogy nem tartozik közéjük, hogy csak egy kívülálló, aki egy olyan buliba ment el, ahova meg sem hívták.
– Ginny – szólította meg Charlie. – Komolyan azt gondoltátok, hogy az a varázsló én vagyok? Hogy képes lennék ilyesmire?
Ginny az ajkába harapott, próbálta összeszedni a gondolatait.
– Hát, először teljesen normálisnak tűntél, mármint tűnt a fickó. Aztán meg minden olyan gyorsan történt, hogy nem igazán volt lehetőségünk bármit is gondolni, mielőtt elvesztettük az eszméletünket.
Ginny bátyjára emelte a tekintetét és látta a férfi szemében az aggodalmat, a karikákat a szeme alatt.
– Ne haragudj, Charlie – mondta rekedt hangon. – Nem volt szép akár egy pillanatig is elhinni ezt rólad.
Charlie-nak eltartott pár másodpercig míg válaszolt, teljesen belemerült a tenyere tanulmányozásába.
– Néha nehéz elképzelni – szólalt meg végül –, hogy emberek mire képesek. Sosem lehet tudni. Az ember néha azt hiszi, hogy helyesen cselekszik, aztán kiderül, hogy hibát követett el, de már túl késő, hogy helyrehozza.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Ginny zavartan.
Charlie halványan elmosolyodott.
– Csak össze-vissza beszélek. Ne is figyelj rám. Gyere, menjünk a konyhába. Csinálok neked teát.


***

– A hoppanálási jogosítványa szerint a neve Alexander Taylor – közölte Rémszem Mordon Siriusszal. Sirius a hordágyon fekvő test mellett állt zsebre tett kézzel, arca elszántságot tükrözött. A holdfény beszűrődött az ablak rácsai között és vörössé változtatta Sirius sötét hajának végeit. – Valamint a Minisztériumi nyilvántartás szerint – vérfarkas.
– Vérfarkas? – visszhangozta Sirius, miközben lepillantott a holttestre, mely korábban Charlie Weasleynek adta ki magát. A bűbáj a halált követően veszíteni kezdett az erejéből, a vörös haj lassan sötétbe fordult, a sajátos Weasley szeplők lassan eltűntek. – Ennek végül is van értelme.
– Miért? – kérdezte Rémszem közömbösen.
Sirius válasz helyett csak kurtán bicentett. Rémszem tudott Lupinról – szinte mindenki tudott a varázslóvilágban –, de Rémszem ismerte is Lupint. Egyike volt Sirius tanáraink az aurorképzés alatt, így elég gyakran találkoztak, és tudott a két fiú között szövődött barátságról is.
– Nem tudok rájönni – töprengett a sebhelyes auror fejét vakargatva –, hogy a támadó hogyan jutott be  a házba. – (Idáig nem ejtette ki a száján Mardekár nevét, hanem mindig csak mint „támadó” utalt rá, valószínűleg azért, hogy ne tűnjön eszementnek.) – Mr. Weasley nem idióta, a háza gondos védelem alatt állt.
Sirius megvonta a vállát.
– Az őrbűbájok külső alapján ismerik fel a családtagokat, tehát az nem nagy rejtély, hogy az ál-Charlie hogyan jutott be. Hermione Granger pedig elmesélte, hogy „Charlie” a délutánt „kerti munkával” töltötte. Gondolom, igazából az őrbűbájokat semlegesítette. Belülről ez már nem lehetett nagy ördöngösség. Aztán mikor végzett, értesítette a mesterét. – próbált magyarázatot találni Sirius. Már nagyon elcsigázottnak érezte magát, nagyot sóhajtott. Felemelte tekintetét és körbepillantott: csak Rémszem és ő tartózkodtak a sötét folyosón. – Volt családja?
– Kinek? A vérfarkasnak?
Sirius bólintott.
– Az adataink szerint nem volt. Talán még jó is, hogy nem, figyelembe véve, hogy…
– Figyelembe véve, hogy? – kérdezett vissza Sirius élesen.
Rémszem a holttestet bámulva válaszolt Siriusnak.
– Tele van sérülésekkel – magyarázta. – Főleg a kezén. De ezeket nem védekezés közben szerezte. Olyan, mintha valami kemény felületet kapart, karcolt volna össze-vissza a saját kezével, mintha valahonnan ki akart volna jutni. Talán egy zárt ketrecből. A bűbáj elrejtette ezeket a sérüléseket. Azt hiszem őt is elérte a Hívás. Gyanítom, Nagy-Britannia összes vérfarkasa a Hívás hatása alá került, és ennek köszönhető, hogy mostanában annyi hír szól vérfarkasok feltűnéséről.
Sirius izmai megfeszültek.
– Ez egy érdekes elmélet. – mondta közömbösen. Ez idáig senkinek sem beszélt arról, hogy Lupint elérte a Hívás, és most sem akarta elárulni magát, azzal, hogy kikotyogja, mennyi mindent tud a Hívásról, a vérfarkasokról, Mardekárról vagy bármi hasonlóról. Tudta, hogy logikailag semmi értelme a titkolózásának, sőt talán etikai szempontból sem lehetett volna megmagyarázni, de nem érdekelte. Egész egyszerűen nem állt készen arra, hogy Remusról faggassák és ennyi.
– Nem túl kellemes dolog, ez a Hívás – mondta Rémszem, kerülve Sirius tekintetét. – Borzasztóan fájdalmas, és egészen addig tart, míg, akit hívnak engedelmeskedik a hívásnak vagy meghal.
Sirius lepillantott, szorítása a fém hordágy korlátain megfeszült. A vörös ékkő a karkötőjében megcsillant, ahogy elfordította a csuklóját.
– Semmit nem lehet tenni a Hívás ellen?
– Mikor még a Sötét Nagyúr volt hatalmon, beszélték, hogy valahol készül egy bájital, ami ellenszerül szolgálhat, de nem tudom, hogy végül lett-e belőle bármi is. – Rémszem továbbra is kerülte Sirius tekintetét, amiért a férfi hálás is volt. Aztán egyszer csak megköszörülte a torkát.
– És hogy van a Weasley család?
– Rendben vannak. Először persze nagyon feldúltak voltak, talán még most sem nyugodtak meg igazán. De az Odúban most egy tűt sem lehet leejteni, annyi ott az auror. Állandó, huszonnégy órás őrizet alatt állnak, legalább negyven auror gyűlt össze a ház körül és a földeken. Nincs az Odúnál biztonságosabb ház jelenleg Nagy-Britanniában.
– És te is csatlakozol ezekhez az aurorokhoz? – érdeklődött Rémszem. Sirius gyanította, hogy Mordon szívesen lenne kint terepen, de tekintetbe véve az életkorát (103, legalább) Rémszemet nemrég inaktív státuszba helyezték.
Sirius megrázta a fejét és újfent lepillantott a hordágyon fekvő holttestre. Figyelmesebben megnézve, már láthatóak voltak az árulkodó jelek, hogy az illető vérfarkas volt: az áttetsző körmök, az enyhén meghosszabbodott mutatóujjak. Alexander Taylor nem az első halott vérfarkas volt, akit Sirius látott, és valószínűleg nem is az utolsó.
– Nem – válaszolta Sirius. – Hazamegyek. Valamit el kell intéznem.

 

(Fordította: Mioni )

(Folyt. köv... :-)

Vissza 10/2. fejezet