Draco Sinister

(Cassandra Claire)

X./2.

Bábok és béklyók

A bányató (ford.)

Teltek-múltak az órák, az adamantin szobában síri csend honolt. Harry karjával a szeme előtt aludt egy hosszú padon, Draco pedig a szekrény mellett állt, és az ajtó belső oldalán lévő tükörben nézegette magát.
Draco általában kimondottan szerette a tükör előtt múlatni az időt, most azonban valahogy kényelmetlenül feszengett a tükörképével szemben. Nem sokkal korábban kivett pár ruhát a szekrényből, és azokba bújt, hogy végre levehesse a vérfoltos ingét. Most egy durva tapintású, ismeretlen anyagból készült fekete inget, fekete csizmát (mely egy számmal nagyobb volt a kelleténél, így ide-oda csúszkált benne a lába), valamint hosszú, fekete köpenyt viselt, melyet vékony, apró kígyókat formázó ezüstlánc fogott össze a mellkasa előtt,. A köpenyt sötétzöld korccal szegték körbe. Nem mintha nem nézett volna ki jól az új ruhákban (naná, hogy jól nézett ki! – szívdöglesztő titokzatosság lengte körül), mindössze az zavarta, hogy szinte ösztönösen ezeket a darabokat emelte ki a szekrényből; a köpeny pontosan ugyanaz volt, amit az álom-önmaga viselt a démonok körében, mikor elcserélte a lelkét. Fejében újra és újra felhangzottak a démon szavai: mindennek megvan a maga természetes egyensúlya. A haszon az egyik oldal, a fizetség a másik. Felemelte a fejét, és látta, amint a tükörképe hasonlóképp cselekszik. A szobában uralkodó kékes fény sötét, tompa derengésbe vonta hamuszín arcát és ezüstszőke haját. Mikor kell fizetnem? Vagy talán azt kéne kérdeznem: mivel kell fizetnem?
Elfordult a tükörtől, és a helyiségen átvágva a falakat borító gobelineket vette szemügyre. Mind gyönyörűek voltak a maguk különös módján – a legnagyobb, fekete bársonyból készültet ezüst és arany fonállal hímezték; csillagokat és holdakat ábrázolt, konstellációkat, galaxisokat és univerzumokat, melyek mind szemkápráztató módon csillogtak és keringtek, míg végül az ember teljesen elfelejtette, hogy csak a falat bámulja, nem pedig valahol odakint vándorol, a csillagok között. A Malfoy kúria telis-tele volt lenyűgöző holmikkal, de nem sokuk szépségét lehetett ehhez mérni. Draco rádöbbent, hogy a faliszőnyeget nézve furcsamód elérzékenyült. Kinyújtotta kezét, és megérintette az anyagot, ami tapintásra poros és durva volt, közel sem olyan kellemes, mint látványra.
A többi falikárpit különféle életképeket elevenített fel a varázslók életéből, úgy az udvari hétköznapokból, mint csatákból és vadászatokból. Több mágikus bestiát is megörökítettek – sárkányokat és baziliszkuszokat, hippogriffeket és vérfarkasokat, és egy csapat vélát, amint hatalmas, oroszlántestű, emberfejű, skorpiófarkú varázslényeken lovagoltak. Dracónak fogalma sem volt, mik lehettek azok, de egy biztos: nem szívesen találkozott volna egyikükkel sem egy sötét sikátorban. Az utolsó faliszőnyegen egy címer volt: egy balra néző, hátsó lábain ágaskodó ezüstsárkány. A lábai alatt futó lobogón latin mottó hirdette: IN HOC SIGNO VINCES. Draco megérintette az ujjával, és jéghidegnek találta a szövetet.
Elhátrált a faltól, majd a még mindig alvó Harryre pillantott, mire tétova aggodalom kerítette a hatalmába. Úgy gondolta, Harrynek enyhe agyrázkódása lehet, mivel amikor Mardekár elkábította Hermionét, Harry azonnal a sötét varázslóra vetette magát. Mardekár olyan könnyedén emelte fel őt, mintha nem nyomna többet egy kismacskánál, aztán fejjel előre a szemközti falhoz vágta. Hogy ezután mi történt, azt Draco már nem tudta felidézni. Mintha rémlett volna neki, hogy ő és Ron rátámadtak Mardekárra, de úgy tűnt, a rövidtávú memóriája bemondta az unalmast, úgyhogy semmi sem volt biztos.
Ahogy abban sem, mik lehetnek egy agyrázkódás tünetei. Harry korábban meglehetősen ébernek tűnt, most viszont mélyen aludt, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a légzése ütemére. Talán az alvás az agyrázkódás egyik jele. Draco engedett az aggodalom szülte belső kényszernek, felkelt, Harryhez sétált, és ujjával megbökte a fiú szegycsontját.
– Au! – Harry haragos kiáltással felébredt, majd a szemüvege után kezdett kotorászni. – Hogy te mekkora egy szemétláda vagy, Malfoy! Ez meg mire volt jó? – Felült, és fájdalmas képpel masszírozta a mellkasát.
– Semmire. Aludj csak, Potter.
– Nem tudok – csattant fel Harry ingerülten. – Most már fent vagyok. – Az orrára biggyesztette a szemüvegét, majd Dracóra pislogott. – Mi a fene van rajtad?
Draco vállat vont.
– Találtam pár göncöt abban a szekrényben.
– Szóval már azt is hagyod, hogy Mardekár Malazár öltöztessen?
– Mondhatsz bármit a pasasról, lehet, hogy egy hátborzongató, lelketlen, élőhalott, aki oda van a kígyókért, de a ruhákhoz határozottan van érzéke.
Mielőtt Harry bármit felelhetett volna, csikorgó zaj hallatszott a szoba túlsó falának irányából. A két fiú egyszerre pördült a kőfalon feltűnő sötét nyílás irányába, melyből hirtelen egy kerek, lapos tárgyat tartó kéz nyúlt elő. Ahogy a dolog a földre hullott, éles csattanás törte meg a helyiségre ereszkedő döbbent csendet, és mielőtt a fiúk felocsúdhattak volna meglepettségükből, a kéz visszahúzódott, a nyílás pedig amilyen gyorsan megjelent, köddé is vált.
Draco előre sietett, és letérdelt a ledobott tárgy mellé. Harry arcán kíváncsi kifejezéssel lépett mögé.
– Mi az? Bomba?
Draco megrázta a fejét.
– Vacsora – vigyorgott le az előtte heverő dologra, melyről kiderült, hogy egy közönséges tálca, rajta egy rakás szendviccsel és egy üveg vízzel. – Egészen konkrétan sajtos szendvics.
Harry bizalmatlanul méregette az ételt.
– Malfoy, szerintem nem kéne…
– Fogd már be! Ha holtan akarna minket, végzett volna velünk, mikor még eszméletlenek voltunk. Fél perced van, aztán a te részedet is megeszem.
Harry morogva levetette magát Draco mellé, a padlóra, és a következő pár perc csöndben telt, míg mindketten meg nem tömték a hasukat. Kisebb vita támadt, hogy kié legyen az utolsó szendvics, mely végül egy dühös, ám néma kézitusába torkollott, melynek eredményeként a két félnek több sajt került a talárjára, mint a szájába. Draco épp az utolsó fél szendvics elpusztításán igyekezett, mikor Harry hirtelen elkerekedő szemekkel rámeredt.
– Malfoy, támadt egy ötletem.
– És fájt? – érdeklődött Draco kedélyesen.
Harry térdre tápászkodott, és lesöpört néhány sajtos szendvics morzsát az ingéről.
– Dühíts fel!
Draco csaknem félrenyelte a szendvicsét.
– Tessék?
– Jól hallottad. Mint múltkor, annál a ládánál, Lupin irodájában. Dühíts fel, akkor talán áttörhetjük ezeket a falakat. Biztos van valami a tarsolyodban, amivel kihozhatsz a sodromból; mindig van.
– Úgysem működne – csóválta a fejét Draco. – Tudod, hogy mire megy ki a játék. Ha mondanék valamit, tudnád, hogy csak hazudok.
Nem, ha így mondod. Telepatikus úton nem hazudhat az ember. Harry szája széles vigyorra húzódott, haja a szélrózsa minden irányába meredezett. Dracót egy vidám nyuszira emlékeztette, vagy valami más, szőrös kisállatra, amely nem volt tisztában saját sebezhetőségével. Mi lesz? Ez tök jó ötlet.
– Nem – hallotta magát Draco.
Ne légy szemét, Malfoy!
Draco megrázta a fejét.
– Erre nem veszel rá.
– Ugyan már! – erősködött Harry, és elkapta Draco talárjának ujját. – Biztosan te is élveznéd. Imádsz feldühíteni.
– Amennyire tudjuk, ezek a falak akár három méter vastagok is lehetnek, Potter. Tudod te, mennyire fel kéne hergelned magad?
– Senki sem tud annyira felbosszantani, mint te – mutatott rá Harry félig komolyan, félig viccelve.
Draco kirántotta karját Harry markából, és dühös képpel közelebb hajolt a másikhoz. Mikor megszólalt, hangja mintha sziszegés lett volna.
– Fogalmad sincs, mire kérsz engem.
A Draco hangjából áradó indulat hátrálásra késztette Harryt. Arcán megbántottság árnyéka futott át, mielőtt makacsul felszegte volna állát.
– Jól van. Úgyis csak vicceltem. Nem kell felfújni.
Harry újra nekidőlt a falnak Draco mellett, aki most mérgesen meredt az ölében heverő fél szendvicsre. Néhány másodpercnyi néma csendet követően felvette azt, és mint egy hisztis kisgyerek, megdobta vele Harryt.
Harry meglepetten pislogott a karján lebucskázó szendvicsre.
– Na, ez aztán érett dolog volt, Malfoy.
– És akkor? – Draco karba fonta kezét a mellkasa előtt, és a túlsó falat kezdte fixírozni. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de úgy érezte, nem képes tenni ellene.
– Támadt egy másik ötletem.
– Nekem is, méghozzá az, hogy békén kéne hagynod.
Harry ügyet sem vetett a válaszra.
– Nem akarod hallani az ötletemet?
– Ugyanolyan eget rengető, mint az előző?
– Taníts meg használni azt a kardot!
Draco a másik fiúra pillantott.
– Tessék?
Harry állával Godrik kardja felé bökött, melyet egy alacsony rózsafa asztalnak támasztottak.
– Két kardunk van, időnk meg, mint a tenger. Akár tanulhatnék is.
Draco az ajkába harapott.
– Nincsenek biztosítva…
– Biztosítva?
– Kis dugók kellenének a végükre… hogy ne legyenek hegyesek. Ha azokon akarsz tanulni, biztosítani kell őket.
– Te biztosított kardokkal tanultál?
– Nem – ismerte be Draco.
– Hát akkor? – Harry odasétált Godrik kardjához, felvette azt, majd szembefordult Dracóval. Meglehetősen furcsán festett farmerban, vérfoltos ingben, elnyűtt sportcipőben, jobb kezében a csillogó, ékkövekkel díszített markolatú karddal.
Draco felsóhajtott.
– Oké, de semmi kapkodás. Hermione nem lenne nekem túl hálás, ha kicsipkézném a fizimiskád, mondjuk egy lenyesett orral.
– Hermione orr nélkül is szeretne – felelte Harry irigylésre méltó meggyőződéssel.
– Akár ki is deríthetnénk – tápászkodott fel Draco, és a saját kardjáért nyúlt –, hogy ez igaz, vagy sem. Mit szólsz?

***

Mikor Ron, hóna alatt egy kék kötésű könyvvel, besétált a konyhába, Ginny felpillantott rá.
– Hogy van Hermione? – kérdezte.
– Biztos jól. Már házi feladatot is osztott ki – lóbálta meg Ron a könyvet, melynek gerincén ott virított a címe: Tandy, Mágikus kifejezések kéziszótára, 2. kötet (Ad-An). – Utána kell néznem az alvással vagy az álmokkal kapcsolatos bűbájoknak.
– Eredmény? – kérdezte Charlie, miközben süteménnyel kínálta öccsét.
Ron lehuppant az egyik székre.
– Zéró. Semmit nem találtam az alvás bűbájokról, és ami azt illeti, az álmokról sem. De ha egyszer láthatatlan süteményeket akarsz készíteni, vagy szükséged lenne egy rakás világító nadrágtartós kánkántáncosra, fordulj hozzám bizalommal!
– Charlie? – Mrs. Weasley nézett be az ajtón. Egyik kopott, pecsétes otthoni talárját viselte, arca pedig fáradtnak, nyúzottnak tűnt, ennek ellenére elmosolyodott, mikor Ginny ránézett.
– Szia, anya – köszönt Charlie. – Kérsz teát?
– Nem. Csak mutatni akartam neked valamit. Percy szobáját takarítottam, tudod, hogy lefoglaljam egy kicsit magamat, és ezt találtam a pizsamája zsebében. – Összehajtogatott, fehér papírlapot húzott elő. – Draco Malfoynak van címezve.
Charlie elkerekedő szemekkel vette át a levelet.
– Kösz, anya.
Mrs. Weasley felvillantott egy újabb mosolyt, aztán távozott. Charlie kezdte széthajtogatni a lapot, mire Ron a nyakát nyújtogatva közelebb hajolt.
– Mi áll benne?
– Hess innen, Ron – szólt rá Charlie félvállról, majd átfutotta a levelet. Olvasás közben arcára különös kifejezés költözött.
– Ugyan már – hízelgett Ron. – Mit ír Piton? Meghalt? Vagy mi?
Ginny felhorkantott.
– Hát persze, Ron, mert ha Piton meghalna, sietne ezt egy levélben közölni Dracóval.
– Ne légy nevetséges! – vigyorodott el Charlie. – Túlságosan lefoglalná a temetés megszervezése, nem volna ideje írni.
– Charlie – mordult fel Ron, de a bátyja most sem törődött vele. Ehelyett felállt, a kandallóhoz sétált, és letérdelt a lángok elé.
Auditori Malfoy kúria – szólt, mire néhány másodperccel később Narcissa feje és vállai jelentek meg a lobogó tűzben.
– Igen? – kérdezte. Fáradtnak tűnt, szeme körül sötét karikák éktelenkedtek, ám mikor felismerte Charlie-t, arca rögtön felélénkült. – Van valami…
– Hír? Nincs – felelte Charlie szelíden, de határozottan. – Sajnálom.
A nő az ajkába harapott.
– De minden rendben van?
– Amennyire ez lehetséges. Van itt nálam valami, ami talán érdekelheti Siriust. Ő ott van valahol?
– Hazajött, de azonnal lement a kazamatákba. Gondolom, ellenőrzi a… nos, a dolgokat.
Charlie diplomatikusan hümmögött néhányat, aztán felmutatta az összehajtott, fehér papírlapot. Narcissa kidugta sápadt, karcsú kezét a tűzből, és elvette azt a férfitól.
– Dracónak címezték – magyarázta Charlie. – Piton küldte.
Narcissa szeme Charlie-ra rebbent, majd vissza a levélre.
– Úgy tűnik, Piton kotyvasztott Dracónak valamiféle akaraterősítő bájitalt – folytatta Charlie. – Hogy segítsen neki legyűrni Mardekár befolyását. Arra gondoltam, Siriust talán érdekelheti…
Ám Narcissa magához húzta a pergament, és már nyoma sem volt.

***

Álmában egy erdő szívében állt, egy tisztáson, melynek közepén egyetlen fa állt. Ennél magasabb fát elképzelni se tudott volna, sőt, ez még azt is felülmúlta. Óriási gyökerei úgy emelkedtek feje fölé, akár egy hatalmas csarnok gerendái. Mögöttük látta a megcsavarodott fatörzset is, mely akadály nélkül tört egyre feljebb és feljebb, olyan magasra, hogy csúcsa a felhőket érte. Szabad szemmel épphogy csak ki tudta venni a lombkorona ágainak és leveleinek elmosódott formáját. Apró, fekete pont lebegett közöttük. Csak mikor közelebb ért, akkor látta, hogy a csillogó, repülő lény nem madár, hanem egy kis, szárnyas, ékkő pikkelyes kígyó.
A kígyó pár méternyire tőle ért földet, ott aztán megpördült, majd egy férfi lett belőle. Ez egyáltalán nem lepte meg a nőt; tudta, hogy a férfi lesz az. Sápadt volt, nem is kicsit, és ezt csak még inkább kihangsúlyozta a sötétzöld talár, amelyet viselt. Valami az oldalára volt kötve – egy kard, ezt a nő csak most vette észre. A férfi visszafogottan, egyszersmind szörnyen feszülten méregette őt szemével, mely valaha ezüstszürke volt, most azonban feketén sötétlett. Arcbőre mintha szűk lett volna a koponyájára, minden egyes csont élesen kirajzolódott.
– Hívtál – szólt merev hangon. – Mit akarsz?
– Oda akartam neked adni ezt – válaszolta a nő, és egy szemkápráztatóan csillogó követ nyújtott a férfi felé, aki azonban nem mutatta jelét, hogy el akarná venni.
– Ezek szerint vége?
– Vége – bólintott a nő. – Nem leszek többé a Forrásod.
– Godrik az oka – csattant fel a férfi dühösen.
– Godriknak ehhez semmi köze.
– Kényszeríthetlek – szólt a férfi tűnődve. – Vannak más módok is.
– Egy vonakodó Forrás semmire sem jó – ellenkezett a nő. – De ezt te is tudod.
– És az nem jelent számodra semmit, hogy szeretlek?
A nő felszegte állát, úgy meredt a férfira.
– Nem szeretsz.
A férfi átvágott a tisztáson, csuklójánál fogva megragadta a nőt, és lenézett rá. A nő egyre csak a férfi arcát bámulta, mely annyira megváltozott. Valaha szelídnek hitte őt, érző, sőt, érzékeny embernek. Az érzékenység most is ott volt a szemében, de annak csupán a leghaloványabb formája – csak a saját fájdalma iránt volt érzékeny, csak a saját szükségleteivel törődött, és egyes egyedül akkor szenvedett, ha vágyai meghiúsultak.
– Hogy mondhatsz ilyet? – sziszegte.
– Ez az igazság. Nem szeretsz engem. Egész egyszerűen csak azért kellek neked, mert nagyobb hatalomra, nagyobb tudásra vágysz, még több szörnyűséges teremtményre, amely csak az óhajodat lesi. És attól, hogy szeretem Godrikot, még jobban magadénak akarsz tudni. Ez nem szerelem, csupán kapzsiság…
A férfi elkapta a nő haját, és annál fogva közelebb húzta magához. A nő próbált szabadulni, eltolni magától a férfi kezeit, de ő csak vigyorgott.
– Rajta, miért nem küzdesz meg velem? – vicsorogta. – Harapj, karmolj! De nem, képtelen vagy bántani engem. Még most sem vagy rá képes.
– Képes vagyok bántani téged – sziszegte vissza a nő. – És foglak is.
Hiba volt ezt mondania. A férfi szeme gyanakodva összeszűkült.
– Terveztek valamit, igaz? Te és a többiek. Godrik és Helga. Tudok róla. Hallok ezt-azt.
– Csak megvédjük magunkat.
– Akkor miért készítetek Kulcsokat egy fegyverhez?
A nő úgy érezte, szíve megfagyott a mellkasában. Elhűlve meredt a férfira, az ereiben zubogó vér mintha két szóra lüktetett volna: Honnan tudja? Honnan tudja?
A férfi mosolya kiszélesedett.
– Megvannak a magam informátorai – mondta. – Ne hidd, hogy bármit is tehetsz a tudtom nélkül. Ahogy azt se, hogy csak azért, mert elvesztettelek, mint Forrást, gyenge vagyok. – Vigyora koponyaszerűvé torzult. – Már van másik Forrásom, amiből erőt meríthetek.
– Malazár, mit…
A folytatás a torkára forrt, mikor a férfi szája az övére tapadt. Először próbálta összeszorítani a fogait, ám végül kifogyott a levegőből, és ajkai szétnyíltak. A férfinak olyan íze volt, akár a hideg fémnek. Rémület hullámzott végig rajta, de még így is, vére a fülében lüktetett, és kétségbeesve töprengett rajta, hogyan válhat olyasvalakiből, akit mindennél jobban szeret az ember olyan, akit a legjobban gyűlöl.
– Eressz… – fordította el az arcát, de a férfi már egyébként is eltolta őt magától.
Elengedte, és nevetve figyelte, amint a nő sarkon fordult, majd futásnak eredt. Nevetése volt az utolsó dolog, amit a nő hallott, miközben…
Az álom változott.
Egy olyan helyen ült, amit azonnal felismert: a Roxfort nagytermében. Vele szemben egy férfi foglalt helyet, akit ugyan még sosem látott álmaiban, mégis rögtön tudta, ki az: sötét haj, magas, sötét szemöldök, ami komoran fut össze a homlok közepén, őszinte arc, sötétzöld szemek. Az asztalon több dolog hevert kusza halmokban – könyvek, pergamenek, pennák, egy mozsár, a hozzá való mozsártörővel, egy kardhüvely, a likanté és egy tárgy, mely úgy festett, akár egy homokóra, vagy a végtelen szimbóluma.
– Fogadd el, hogy meg kell majd ölnünk! – mondta a férfi.
A nő szenvedélyesen megrázta a fejét.
– Nem. Azt nem akarom.
– Nincs más mód, Hedvig.
– De van. Helga és én eszközöltünk néhány változtatást az átkon. Még ha képes volna is felébredni, lerázni magáról a bűbájt, nem tudja majd elhagyni a területet, ahová kötjük. Saját szörnyetegeit fordítjuk ellene, és tesszük meg őreinek…
– Mindezt csak azért, hogy életben maradjon? – kérdezte Godrik.
– Nem ölhetem meg, Godrik. Képtelen lennék rá. Még van benne jóság, valami, ami újraéleszthető, és amíg rájövök, ezt hogyan lehetne megtenni…
– Ennyi fáradság, hogy megőrizz egy életet, mely meg sem érdemli – mondta Godrik keserűen. – A Dormiens átok nem fogja visszatartani. Az az emberek lelkét béklyózza meg, de a magam részéről nem hiszem, hogy maradt volna neki még lelke, amelyet fogva tarthatnánk.
– Van még valami – hallotta saját, vontatott hangját.
Godrik felnézett.
– Éspedig?
A nő a férfi szemébe nézett.
– Hallottál már az epiciklikus amulettekről?
Hermione érezte, ahogy saját, alvó teste megvonaglik a döbbenettől, és mintha csak emiatt történt volna, Godrik arca megremegett, majd eltűnt. Próbált kapaszkodni az álom utolsó foszlányaiba, de csak tompán visszhangzó szavakat hallott a fejében, mintha a beszélők, Helga és őmaga, a szomszéd szobában volnának.
– Fel kell gyorsítanunk az előkészületeket, ennyi az egész. A likanté készen áll, ahogy az időnyerő is, már csak Godrik Kulcsa van hátra.
A hangok zagyva sikollyá torzultak.
– Milyen Forrást használhat, ha nem engem? Hol találhatott egy másik magidet, aki önként a Forrása lett?
– Talán nem is magid, hanem valami démoni erő. Megidézhetett valamit…
– El kell rejtenünk a Kulcsokat.
– Majd Helga intézkedik. Ő tudja, hogyan állítson fel védelmet.
– Olyan kevés az idő…
– Hermione.
Valaki a csuklóját fogta, és a nevén szólította, de ez nem az ő neve volt, vagy mégis? Szeme rebbenve kinyílt, s az árnyak formátlan masszája lassanként Ron egy fekete-fehér kiadásává állt össze. A fiú az ágya szélén ült, és aggodalmas arckifejezéssel pislogott rá.
Hermione.
A lány szabad keze kilőtt előre, és olyan erővel rántotta magához Ront, hogy az kis híján ráesett.
– Hogyan… – Torkából rekedt sóhaj szakadt fel, majd még mindig erősen dobogó szívvel behunyta a szemét. – Álmodtam – mondta, félig magának, félig a fiúnak szánva a magyarázatot.
Ron kissé hátrébb húzódott, de még mindig nem eresztette el a lány kezét.
– Erre rájöttem. Kiabáltál… ami azt illeti, egy bizonyos, ööö, Godrik után kiáltoztál. Ez Griffendél Godrik lett volna, vagy el kéne mondanom valamit Harrynek, mert nem hinném, hogy…
Hermione gyengéden a fiú vállához ütötte a fejét.
Fogd be! – Ron felsóhajtott, ám nem mozdult. Hermione hallotta a fiú szívének ütemes dobogását, mely olyan szabályos volt, akár egy metronóm; megbízható, mint maga Ron. – Hallottam ezeket a hangokat – súgta, felnézve barátjára. – Hedvigét és Godrikét… a Kulcsokról beszéltek, és hogy hova rejtsék őket. Azt hiszem, Ginnynek igaza volt, szerintem van itt valami, talán a pincében…
– Hermione – vágott közbe Ron. – Ezek csak álmok.
– Nem – ellenkezett Hermione határozottan. – Nem csak álmok. – Megmarkolta a likantét, és Ron felé mutatta. – Ez összeköt engem velük, Harryvel és főleg Dracóval. Azt álmodom, amit ő, talán azt is láthatom, amit ő lát. Akárhogy is, megtudhatok belőle dolgokat. Kezdem megérteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szálak – hogy a múltban történtek hogyan befolyásolják a jelent.
Elhallgatott. Ron állhatatosan meredt rá, és a lány mintha őszinte törődést látott volna kék szemében.
– Hermione – kezdte lassan. – Ne értsd félre, de egy kicsit mintha túlságosan is rápörögtél volna a témára. Nem tudom, mi az az izé – bökött állával a likanté felé –, de éppen úgy nézel rá, ahogy Draco nézett a kardjára. És ez nem tetszik nekem.
– Nem minden hatalom rossz, Ron.
– Talán nem – mondta a fiú, és végre elengedte a lány csuklóját, hogy felállhasson. – De hogyan tudod megkülönböztetni, melyik milyen?
A lány kissé összerázkódott, noha nem volt hideg a szobában. Ron Fred egyik régi pizsamáját adta neki, felül pedig azt a pulóvert viselte, amit Mrs. Weasley még negyedéves korukban kötött Harrynek karácsonyra. Smaragdzöld volt, mellén pedig egy sárkány hosszú teste kígyózott. Mikor Harry előző nyáron felvette az Odúban, mindenki kinevette őt, akkorát nőtt ugyanis, hogy a pulóver ujja csak az alkarja közepéig ért, a farmerja fölött pedig kilógott egy kis rész a derekából. Harry nevetve hajította be a pulóvert Ron szekrényének hátuljába, ahonnan nem is került elő egészen előző estig.
Hermione szerette ezt a pulóvert – meleg volt, ismerős, és hamisítatlan Harry-illat lengte körbe. Régebben mindig úgy gondolta, az embereknek olyan illata van, amilyen szappant használnak, de rá kellett jönnie, hogy ez nem igaz. Példának okáért Ron illata a frissen vágott füvet és a vajas pirítóst idézte; Dracó szegfűszeg, bors és citrom aromáját árasztotta, míg Harrynek olyan illata volt, mint a szappannak, a csokoládénak és még valami másnak, ami olyan egyedien harrys volt, hogy nem is tudta volna beazonosítani. A pulóver csökkentette a fájdalmat, amit a fiú hiánya okozott. Persze nem egészen, de egy kicsit.
– Nem tudom – felelte végül Hermione. – Talán sehogy. – Felemelte arcát, és Ronra nézett, aki most az ablak mellett állt. – Félek.
Ron visszanézett rá. A halovány holdfény elmélyítette a szeme alatti árnyékokat, szempilláját ezüstté, haját feketévé varázsolta.
– Gyere ide! – szólt.
Hermione felkelt, és odament hozzá az ablakhoz.
– Nézz ki!
A lány követte Ron pillantását. A fehér holdfény olyannyira éles volt odakint, hogy egészen úgy festett, mintha az udvart hó borítaná. A fák lombjai ezüstösen derengtek, a hold fénye elhalványította a csillagokat is. De Ron nem ezt akarta mutatni; a kert határán sorakozó fekete köpenyes alakokra utalt, akik hátukat a ház felé fordítva őrködtek. Aurorok. Olyan mozdulatlanul álltak, mintha csak sziklából lettek volna kifaragva.
– Ettől egy kicsit enyhült a félelmed? – kérdezte Ron. Hermione a fiúra meredt, és arra gondolt, hogy ő még mindig nem érti: nem az odakint rájuk leselkedő veszélyektől tartott, hanem attól, ami benne rejlett – benne, Dracóban, Harryben és Ginnyben. A szüntelenül ismétlődő történelem kőbe vésett mintázatától, melyet a sors a génjeikbe kódolt, és amelytől sosem szabadulhatnak, amíg világ a világ. Elnézett Ron mellett, ki az ablakon, a kertre, ahol a holdfény szikrázóan csillogott a bányató vizének felszínén.
Hirtelen megpördült, és vadul Ronra szegezte a tekintetét. Csak most jött rá, hogy olyan erősen szorítja markában a likantét, hogy az mélyen a tenyerének bőrébe vájt.
– Ron. A bányató!
– Mi van vele?
– A védelem.
– Mi van a védelemmel? – kérdezte Ron tétován. – Vagy ez az a játék, mikor te mondasz egy szót, nekem meg rá kell vágni az első dolgot, ami az eszembe jut?
– Nem, ez nem játék. Ron, te azt mondtad, hogy mindig, amikor a szüleid megpróbálták lecsapolni a bányatavat, az magától ismét feltöltődött, ugye? Valamiféle mágikus védelem van rajta, ráadásul elég erős lehet, ha a szüleid sem bírtak vele. Mi van, ha ez a védelem azért van ott, hogy őrizzen valamit, ami a bányató alatt van? Valami olyasmit, amit még… vagy ezer éve hagytak ott?
Ron egy pillanatig csak meredt a lányra, aztán szeme felcsillant, arcára pedig vigyor kúszott.
– És én mindvégig azt hittem, hogy csak tetteted azt a sok eszet.
Hermione visszavigyorgott rá.
– Van egy ásótok?

***

Sirius a kazamatában ácsorgott, háttal a démonnak, a rácsokon keresztül a vérfarkast figyelve, ami valaha Lupin volt. Valamivel korábban az állat elkezdte magát a rácsokhoz verni, és most erősen zihálva, összekuporodva hevert a túlsó falnál.
Sirius mindkét keze tele volt, miközben a farkast nézte, fejében pedig újra és újra Rémszem szavai csengtek vissza. Nem túl kellemes dolog, ez a Hívás. Borzasztóan fájdalmas, és egészen addig tart, míg, akit hívnak, engedelmeskedik a hívásnak vagy meghal.
Lassan felemelte a bal kezét, amelyben halványan derengett valami a kazamata szűrt fényében.
– Ezt a Gringotts-beli széfemben találtam – szólt halkan, ahogy tekintete a farkasról a kezében lévő tárgyra vándorolt. Egy rézkulcs volt, melynek csontból faragott fejét  sötét drágakövek díszítették. – Jamestől kaptam, hogy adjam oda Harrynek. Az egyetlen probléma csak az, hogy Harry nincs itt, hogy odaadjam neki, és James sincs itt, hogy elmondja, mire való. Márpedig nekem halvány lila gőzöm sincs róla, mi ez. Nyilván varázserejű, de egy kulcs, még ha az mágikus kulcs is, nem sokat ér zár nélkül, igaz? Tudom, mit mondanál most, Holdsáp. Sirius, túlságosan szűklátókörű vagy. Néha egy kulcs nem csak egy kulcs. És néha egy fiú nem csak egy fiú, hanem egyben egy farkas is. Ezt tőled tanultam. Mindig azt mondtam, ez nem fontos, de talán tévedtem. – Sirius elhallgatott. Tisztában volt vele, hogy elkalandozott, ezért inkább a cella rácsának hűvös fémjéhez nyomta a homlokát. – Mi értelme? Úgysem érted, amit mondok.
Mikor előrébb hajolt, a farkas felnyüszített, és hátrébb húzódott.
– Fél tőled – szólalt meg a démon Sirius mögött. – Tudja, miért vagy itt.
– Na és te honnan tudod? – mordult fel Sirius, oda se nézve.
– Látom, mi van a jobb kezedben. Gondolod, hogy az a tőr képes végezni egy vérfarkassal? Nem ezüstből készült.
Sirius lassan megfordult, és a démon hideg, fekete szemébe nézett.
– Meglepődnél, mennyi mindennel képes végezni egy tőr a szív közepébe.
– A halálos átok tisztább – jegyezte meg a démon.
– Ő jobbat érdemel annál – felelte Sirius. Még mindig a tőrre meredt, amelyet Lucius fegyvertárából szerzett, mivel az tűnt a leghegyesebbnek, és mert a markolatba ágyazott opálkövek apró holdakra emlékeztették. Úgy gondolta, ennél illőbbet úgy sem találhatna.
Nem mintha számítana, milyen fegyverrel öli meg az ember a legjobb barátját. Attól még halott lesz.
Ő megtenné értem, gondolta Sirius, ám ez csak még jobban megingatta egyébként sem túl szilárd magabiztosságát.
– Úgysem vagy képes megtenni – kacagott a démon, de Sirius ügyet sem vetett rá. – Talán van más mód is. – Vállat vont. – De mindegy. Nem alkudozni jöttem.
– Hát akkor mit keresel itt? – acsarogta Sirius. – Azt állítottad, nem azért jöttél, hogy végezz Harryvel, mégis megpróbáltad…
– Nem akartam megölni! Figyelmeztetni próbáltam!
– Rátámadtál!
– Azt akartam, hogy figyeljen. Próbáltam elmondani neki, hogy a Kígyók Ura veszélyt jelent az életére, de ő és a másik, a hetedik fiú, nem voltak hajlandóak meghallgatni.
Sirius mellkasában dörömbölő szívvel, mozdulatlanul állt. A lény nyilván hazudik... mégis…
– Miért? – kérdezte. – Mit érdekel téged Harry sorsa?
A démon vállat vont.
– Dehogy érdekel minket! Rosszul tetted fel a kérdést.
Sirius előrébb lépett, tekintete a démon vörös szemébe fúródott.
– Ki az a „minket”? Mi a neved? Van nektek egyáltalán olyan?
A démon szeme hamisan felcsillant.
– Hát jó, legyen. Jó szándékom jeléül elárulom neked a nevemet. Strygalldwirnak hívnak. Ha visszaélsz vele, kitépem és felfalom a szíved és a májad.1
Sirius erősen kételkedett benne, hogy visszaélhetne egy olyan névvel, amit még ki sem tud ejteni.
– Szóval, mit akar Mardekár Harrytől? – kérdezte Sirius, és akaratlanul is lepillantott a karkötőjén kitartóan pulzáló vörös ékkőre. – És miért érdekelt az ügyben maga a Pokol?
– Tartoznak nekünk egy élettel – mondta a démon. – A Kígyók Urával kötött alku  egyértelműen kimondta: démoni erővel ajándékozzuk meg, cserébe…
– Az életéért – biccentett Sirius. – Bizonyos idő leteltével, tudom.
A démon felvihogott.
– Nem az ő életéért – mosolygott gúnyosan. – Mégis ki kötne ilyen alkut?
– Hát…?
– Az utódja életéért. Egészen pontosan egy az ő véréből származó magid leszármazottért. Így szólt a megegyezés. Ezért akart Mardekár életében olyan kétségbeesetten összehozni egy örököst. Ha kiszolgáltatja nekünk az utód életét, nem tehetünk mást, leróttnak kell tekintenünk az adósságot.
– Draco – súgta Sirius, aztán egy pillanattal később felismerés gyúlt a szemében. Felemelte fejét, és döbbenten meredt maga elé. – Harry?
– Miért ne? – Strygalldwir elvigyorodott, felvillantva több sor fogát. Nem volt valami kellemes mosoly. – Mindkét fiú Mardekár magid leszármazottja. De a Potter fiúban ott csörgedezik Godrik vére is. A Kígyók Urának az egyiküket életben kell hagynia, hogy maga mellett tudja, de a másikat feláldozza. Mardekár gyűlölete a kuzinja iránt nem ismer határokat. Ironikus fordulatnak fogja tartani, hogy Godrik utódját használja fel erre a célra. Olyan lesz, mintha maga Godrik szabadítaná fel.
– És mit érdekel titeket, hogy Harryt használja-e fel a megállapodás teljesítéséhez? – mordult fel Sirius. – Mit változtat ez a helyzeten?
– Azt – felelte a démon örvénylő, vörös szemekkel –, hogy ezt az alkut ezer éve kötötték, amikor tele volt a padlás az Igaz Mágia tárgyaival, magidekből viszont hiány volt. Az Élő Pengék készítésének művészete rég a feledés homályába veszett. Az a kard az egyik a kettőből, ami mostanra fennmaradt, ezért sokkal értékesebb számunkra, mint holmi magid kölyök élete. Manapság – tette hozzá Strygalldwir – számtalan magid létezik. Azonban a kardot csak akkor szerezhetjük vissza, ha Mardekár megszegi a megállapodást. És ez nem történik meg addig, amíg…
– Más szavakkal – vágott közbe Sirius a fejét rázva –, egyszerűen csak arról van szó, hogy a kard jobban kellene, mint Harry. Szép.
– Démon vagyok. Minket nem érdekel, mi szép, és mi nem. Különben is, Godrik örökösének már késő. A Kígyók Ura megkaparintotta magának.
Sirius fejében egymást kergették a gondolatok. Vajon miért van szüksége Mardekárnak az egyik fiúra élve és a maga oldalán? töprengett, aztán eszébe jutottak Remus szavai, mikor a jóslatot ismertette. Mikor a kardot Mardekár leszármazottja újra harcban forgatja, visszatér maga Mardekár, és ő, meg a leszármazottja egyesülnek, hogy szabadjára engedjék a pusztulást és a terrort a varázsvilágban.
Remus. Visszafordult a másik cella felé, amelyben a vérfarkas feküdt. Az fogát vicsorgatva morgott közeledtére, szemében vadság, fájdalom, vagy a kettő különös kombinációja izzott.
– Megölöd végre? – érdeklődött a démon vontatott hangon.
– Nem – válaszolta Sirius, majd egy fürge mozdulattal övébe dugta a tőrt. – Szabadon eresztem. Ha Mardekárhoz szalad, hát tegye.
– Szét fog tépni – szólt a démon, és mintha lenyűgözték volna a fejlemények. Hogy Sirius bátorságán vagy ostobaságán ámul, azt a férfi nem tudta volna megmondani.
– Talán – vont vállat Sirius. – De talán nem.
A cella ajtaja felé nyúlt…
Sirius!
Narcissa volt. A kazamaták bejáratában állt, fehér talárja csak még jobban kiemelte arca sápadtságát.
– Sirius – mondta ismét, levegőért kapkodva. Sirius csak most vette észre, hogy a nő egész odáig rohant. – Ezt el kell olvasnod… – Azzal átnyújtott egy összehajtott papírlapot.

***

– Ron, maradj már csendben, felvered az egész házat! Ne dübörögj!
– Nem dübörgök, csak járok.
– Járj halkabban!
Ron a plafonra emelte tekintetét. Természetesen ezt Hermione nem láthatta, mivel a konyhában koromsötét volt.
– Ugyan már, Hermione, mindenki alszik.
– Kivéve, persze, minket – szólt ki egy hang a sötétből.
Ron és Hermione egy emberként ugrottak fel rémületükben. A konyhát váratlanul éles fény árasztotta el, felfedve az asztalnál ülő Charlie-t és Ginnyt, akik egyaránt kérdő tekintettel méregették a párost. Charlie markában ott volt a pálcája is, az szolgáltatta a világítást.
– Mit ücsörögtök ti itt a vaksötétben? – méltatlankodott Ron.
– Hallottunk titeket sugdolózni, mikor lefelé jöttetek a lépcsőn – felelte Ginny fölényesen. – Gondoltuk, egy kicsit rátok hozzuk a frászt. Ron, miért van nálad ásó?
Charlie felvont szemöldökkel pislogott még párat, aztán arcán önelégült vigyor terült szét.
– Mit terveztetek? Csak nem egy kis tiltott, éjféli etyepetyét?
Ron téglavörös képpel fuldokló hangokat hallatott, Hermione azonban egyszerűen csak bosszúsnak tűnt.
– Hát persze, hogy azt – csattant fel gunyorosan. – Azért kell az ásó. Igazán hasznos tud lenni az etyepetye közben.
Ginny elvigyorodott.
– Mit akartok azzal az ásóval?
– Ezt a végét beledugom a földbe – mutatta Ron –, aztán ásni kezdek vele. Többet is mondanék, de innen már kissé bonyolult.
– Jól van – állt fel Charlie. – Öt percetek van megmagyarázni, miért akartatok kisurranni az éjszaka közepén egy ásóval. Óra indul.
Ron és Hermione egymásra pillantottak. Ron vállat vont, mire Hermione felsóhajtott, visszafordult Charlie-hoz és Ginnyhez, majd belefogott a történetbe.
Mikor végzett, Charlie szerencsétlen arckifejezéssel vakargatta a fejét.
– Azt ugye tudjátok, hogy nem juthattok el a bányatóhoz? Az aurorok szigorú parancsot kaptak, hogy tartsanak minket idebent.
Gyászos csend következett, melyet végül Ginny tört meg.
– Talán van egy másik út is – szólt lassan.
Ron felkapta a fejét.
– Mire gondolsz?
– Mikor tegnap lent voltam a pincében, feltűnt, hogy az egyik folyosón a plafon egyre nyirkosabb és nyirkosabb lett, míg végül már víz csöpögött rám. Azt hiszem, a bányató alatt járhattam.
Hermione összecsapta a tenyerét.
– Gin, zseniális vagy. Menjünk!
– Le, a pincébe? – nyöszörögte Ron elhalón, egyre inkább elzöldülő képpel.
– Mi a baj a pincével? – értetlenkedett Hermione.
Ron bágyadtan intett.
– Pókok…
– Majd én megvédelek, Ron – biztosította Charlie hősiesen. – Különben is – tette hozzá, kicsit lehalkítva a hangját –, alig várom, hogy láthassam, megvan-e még odalent Fred és George magazingyűjteménye.

***

Draco egyáltalán nem bizonyult rossz tanárnak, ami egészen meglepte Harryt. Azt feltételezte, hogy Draco olyasmi lesz, mint Piton – nyűgös, türelmetlen és követelőző. Nos, türelmetlennek éppen türelmetlen volt, de emellett pedáns és óvatos is. Ragaszkodott például ahhoz, hogy Harry a legelején kezdje – először tanulja meg, hogyan álljon, hogyan tisztelegjen, hogyan tartsa a kardot. Ahhoz is ragaszkodott, hogy Harry vegye le a cipőjét, hogy jobban be tudja mutatni neki az állásokat, és ő is levette a magáét, hogy mikor harcolnak, egyforma magasak legyenek.
Ráadásul, Harry azt gyanította, csalt is. Azt nem tudta volna megmondani, hogyan, de néha, miközben a kardot forgatta, Harrynek olyan érzése támadt, mintha egy rakás mozdulatsor bukkant volna fel az agya mélyén. Nem is a nevük, inkább csak elektromos impulzusok, amelyeket az agya követni akart, egy másodperccel később pedig már csak azt vette észre, hogy a karja szinte a saját akaratából lendül előre.
Akár azt is feltételezhette volna, hogy egyszerűen csak elképesztően gyorsan tanul, hála a bensőjében megbúvó kardforgató technikák ismeretének, azonban gyanította, hogy erről szó sincs. Mindig, mikor ilyesmi történt, és Dracóra pillantott, a fiú üres és várakozó tekintettel meredt rá, mintha azt kérdezné: „Igen? Mi van? Miért bámulsz rám, Potter?”
Végül úgy döntött, nem törődik vele. Ha Draco telepatikus úton akar jobb kardforgatót faragni belőle, azzal ő csak jól jár. Nem mintha így könnyű lett volna. Így is keményen dolgozott. Godrik kardja nehéz volt. Nagyon nehéz. Az új mozdulatok pedig egyáltalán nem kímélték az izmait, így csakhamar úszott az izzadtságban – habár Draco is –, inge teljesen a bőréhez tapadt.
– Oké – szólalt meg hirtelen Draco erősen zihálva, és hátrált pár lépést. – Még egyszer. Próbálj átjutni rajtam!
Harry felsóhajtott, és Draco felé fordult, aki már tisztelgett. Harry ezt kicsit esetlennek érezte, de azért ő is elismételte a mozdulatot.
Abban a pillanatban, mikor Draco megmozdult, Harry is cselekedett. Megint volt egy olyan érzése, hogy Draco segíti, de semmit sem látott az arcán, ami ezt alátámasztotta volna. Draco nyugodtnak tűnt, összeszedettnek, és kissé unottnak, még akkor is, ha Harry támadása éppen visszavonulásra is késztette. Harry követte, és közben elégedett élvezettel hallgatta az egymásnak ütődő fémpengék dallamos zengését. Draco felemelte a kardját – Harry félretolta azt a sajátjával, majd kitört előre. Hirtelen rájött, hogy rosszul helyezte el a lábát, és úgy mozdult, hogy kijavíthassa, mielőtt azonban végzett volna, Draco pengéjének lapja erősen a vállának csapódott.
– Au! – mordult fel Harry fájdalmasan, és hátrébb lépett.
Draco félresöpört a szeméből egy tincset verejtéktől nedves, szőke hajából.
– Most komolyan, Potter! Egy idomított hörcsög is be tudta volna fejezni azt a mozdulatsort. Nagyobb rést hagytam neked, mint Millicent Bulstrode…
– Rosszul helyeztem a lábam – csattant fel Harry egyre dühösebben.
Halvány vigyor bukkant fel Draco szájának sarkában.
– Igen, észrevettem. Persze, nem árt egy kis kecsesség annak, aki vívni akar tanulni.
– Én igenis kecses vagyok – vakkantotta Harry.
– Ne feledd, Potter, láttalak táncolni. Ami azt illeti, az egész suli látott táncolni, mikor negyedévesek voltunk. A kecsesség határozottan nem a második neved.
Harry felháborodottan válaszra nyitotta a száját – aztán be is csukta, mikor a szoba sarkából ismét felhangzott a hangos, súrlódó zaj. Mindkét fiú megfordult, és előre szegezte kardját. Ez alkalommal a sötét rés nagyobbra nyílt, mint korábban, elég nagyra, hogy egy ember átférhessen rajta. Harry és Draco dermedten állva pislogtak egymásra.
Draco szólalt meg először.
Mit tegyünk?
Védjük magunkat. Vállt vállnak vetve.
Draco csípőre tette a kezét.
És azzal egészen pontosan mire is megyünk?
Mit tudom én! vont vállat Harry. De a filmekben mindig azt csinálják.
A sötét résben valami megmozdult, aztán váratlanul egy alak lépett a szobába. Harry és Draco nem moccantak, csak a jövevényre meredtek. Az alak hosszú, indigókék talárt viselt, afölött pedig egy fekete köpenyt, melynek csuklyája elrejtette az ismeretlen arcát. Azt látni lehetett, hogy a betolakodó alacsony volt, de ahhoz túlságosan karcsú, hogy Féregfark legyen. Ráadásul a sötét talár ujjából kikandikáló kezek mindegyike emberi volt.
Ez nem jelenthet semmi jót, hallotta Harry Draco hangját a fejében.
Harry hajlott rá, hogy egyetértsen. A sötét rés hirtelen eltűnt, ismét megjelent a fal, és a jövevény végre szembefordult a fiúkkal, majd két sápadt kezével a csuklyához nyúlt, és hátralökte azt.
A haja, akár egy ezüstszálakból álló felhő, úgy keretezte az ismerős porcelánarcot. A két sötétkék szem dölyfösen mérte végig őket, a fekete szempillák meg-megrebbentek.
– És én még ázt ’ittem – szólt fagyosan a lágy hang –, ’ogy mostánra kitaláltatok valámi menekülési tervet, tekintve, ’ogy mind á ketten magidek vágytok, és nem is reménytelenül ostobák. De nem, ti csak itt püfölitek egymást ázokkal á böszme nágy kardokkal. – A piros ajkak fitymálóan lekonyultak. – Fiúk.
Hangos csörömpölés hallatszott, ahogy Draco még a kardját is eldobta ámulatában.
Fleur? – kérdezte, és a döbbenet ezúttal gyökerestől kiirtotta a vontatott stílust a hangjából. – Mit keresel te itt?

***

Nagyjából fél órája voltak a pincében, mielőtt elérték volna az ajtót. Ginny ment elől, világító pálcáját a magasba emelve, mögötte Charlie, utána Hermione, aki felfedezte, hogy fáklyaként tudja használni a likantét – erős fénnyel ragyogott, mikor a kezében tartva felemelte azt. Leghátul a halkan motyogó, de érdeklődve nézelődő Ron bandukolt. A pincére nem is igazán illett a „pince” elnevezés, inkább lehetett volna hívni járatok és alagutak kusza kavalkádjának. Még szerencse, gondolta Hermione, hogy Ginny látszólag tudta, hova mennek, különben már rég eltévedtek volna.
Hermionénak az is feltűnt, hogy menet közben a talaj egyre inkább lejtett, és ahogy azt már Ginny is mesélte, a falak egyre nedvesebbek lettek, és egyre nagyobb felületen borította őket moha, a levegő pedig hűvösebb lett, és nyirkos köd lepett el mindent.
Ron hirtelen felkiáltott, mire Hermione megpördült.
– Ron! Jól vagy?
A likanté fénye zöldes színt kölcsönzött Ron arcának, ami kimondottan illett a pillanatnyilag rajta ülő rémült kifejezéshez.
– Egy pók – szólt rekedt, elcsukló hangon. – Bemászott a nadrágom szára alá.
Hermione a plafonra emelte tekintetét.
– Jóságos egek! – sóhajtotta, majd térdre vetette magát a fiú előtt. Egy gyors mozdulattal felrántotta az említett nadrágszárat, és lesöpörte a felfedezőkedvű pókot Ron bokájáról. Egészen aprócska pók volt, szürke, és kimondottan aranyos. – Nézd! – mutatta meg Hermione Ronnak, aki azonnal hátrébb szökkent. – Nagyon pici! Valószínűleg csak valami meleg helyet keresett, ahova behúzódhat.
Ron merev arccal bámult vissza rá.
Te ezt nem érted. Te nem voltál velünk a Tiltott Rengetegben, mikor majdnem felzabált minket egy kisbusz nagyságú pók, csak mert Harry idióta.
Hermione fintorogva feltápászkodott.
– Harry nem idióta.
Ron továbbra is rámeredt, mire ő kénytelen volt felsóhajtani.
– Jól van, oké, az. De nem mindig.
– Hé! – hallatszott Charlie kiáltása valahonnan előrébbről. – Gyertek ide, ezt nézzétek!
– Mi az? – zárkózott fel Hermione Ginny mellé, ám akkor már ő is látta, mi a probléma: a járatot egy hatalmas kőajtó zárta el. Nem épp a leghasználhatóbb ajtó, lévén nem volt rajta se kilincs, se zár, se semmi olyasmi, amivel ki lehetett volna nyitni. Ennek ellenére  határozottan ajtó volt. A felületének nagy részét mindenféle barázdák és vésetek borították, melyek együtt egy szinte szédítő ábrát alkottak.
– Zsákutca – mordult fel a hátul toporgó Ron.
– Nem feltétlenül – rázta a fejét Hermione. – Nem hinném, hogy zsákutca lenne. Inkább csak egy akadály.
– Mi a különbség?
– Az, hogy ezen át lehet jutni.
– Ez olyan, mint egy írás – vágott közbe Ginny, és közelebb hajolt a pálcájával. Hermione lekuporodott, és egészen a fal lábáig követte ujjával a kövön lévő véseteket. Odalent egy ábrát talált a kő sarkába karcolva: úgy festett, akár egy apró koronát viselő menyét vagy borz. Hugrabug, gondolta, majd hátralépett, és felemelte a likantét. Abból aranyló fénysugár tört elő, megvilágítva a kis állat rajzát, valamint mellette néhány sor újabb vésetet, melyek olyan nyelven íródtak, amit ő nem ismert.
Hermione lejjebb eresztette a likantét, és az ajkába harapott.
Ginny ingerülten pislogott rá.
– Miért csináltad? Még olvastam.
– De hát, Ginny, ez nem jelent semmit! Csak néhány vonal és hurok.
Ginny döbbenten meredt rá.
– Hogy ne jelentene? Valamiféle vers, vagy fejtörő. Világíts nekem!
Hermione sietve letérdelt Ginny mellé, Charlie pedig a két lány mögé húzódott.
– Nekem zagyvaságnak tűnik – szólt Ron kétkedve, és úgy tűnt Charlie is osztja a véleményét.
Ginny megrázta a fejét, amitől vörös haja egy pillanatra szétszórta a pislákoló pálcafényt.
– Nem, ez egy vers. Így szól… – Azzal felolvasta:

Mikor tűz lobog bennem, akkor is hűvös vagyok.
Mikor szerelmed arcát viselem, nem látsz engem.
Nem adok többet, csak amit mástól kapok.
Néha mindenem megvan, semmi sem az enyém, mégsem.

Hosszú csend következett, ami alatt Hermione még a lélegzetét is visszafojtotta.
– Ez egy rejtvény – mondta végül.
– Mégis miféle rejtvény? – csüccsent le Ginny a sarkára. – Még csak nem is kérdés.
– A szöveg maga a kérdés – mondta Charlie. – Leír egy dolgot vagy egy személyt, amit vagy akit ki kell találnunk.
Ron elvigyorodott.
– Nem lett volna egyszerűbb megkérdezni, hogy „piros és zöld, és körbe-körbe jár, mi az”?
Hermione türelmetlenül legyintett.
– Csss! Mindenki gondolkodjon! Nem adok többet, csak amit mástól kapok. Néha mindenem megvan, semmi sem az enyém, mégsem… tehát nem egy személyről van szó…
Ron aggodalmasan pislogott a lányra.
– Herm, nem tudhatod, mi történik, ha rosszul válaszolsz. Akár veszélyes is lehet.
– Ronnak igaza van – bólogatott Charlie, miközben idegesen fürkészte a nedvesen csillogó, hideg falakat és a terpeszkedő árnyékokat.
Hermione ügyet sem vetett a fiúkra. Mikor tűz lobog bennem, akkor is hűvös vagyok. Mikor szerelmed arcát viselem, nem látsz engem… A „szerelmed” szót súgva természetesen Harryre gondolt, ahogy Edevis tükrében látta őt, amint karjait a lány saját tükörképe köré fonja, lenéz rá, együtt láthatta mindkettejük arcát…
Hermione – szólt Ron. – Figyelsz ránk egyáltalán?
Hermione felemelte a fejét.
– Tükör – mondta.
Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán az ajtó nyikorogva kitárult, felfedve egy az áthatolhatatlan sötétségbe tartó hosszú, keskeny, meredek alagutat.

***

Mit keres ő itt? kérdezte Harry tágra nyílt szemekkel.
Draco még mindig Fleurre meredt. A lány nem sokat változott a legutóbbi találkozásuk óta; vagy ha lehet, még annál is gyönyörűbb volt, és egészen biztosan zabosabb.
Mit tudom én, gondolta vissza. Elvégre véla, nem? Talán ide Hívták. Vagy az, vagy azért jött, mert szerelmes belém.
Szerelmes beléd?
Az,sőt a megszállott pontosabb megfogalmazás lenne. Nem bír ki öt percet anélkül, hogy oda ne nyúlkálna a…
Értem, vágott közbe sietősen Harry. Mellőzd a részleteket! Te tényleg azt hiszed, hogy azért jött idáig, mert nem tud betelni a ványadt testeddel?
Draco sértődötten felvonta a szemöldökét.
Olyan nehéz elhinni?
Fleur egy felháborodott visítással keresztülvágtatott a szobán, és teljes erejéből lekevert egy pofont Dracónak. Olyan erősre sikeredett, hogy a fiú hátratántorodott, és kis híján felbukott.
Draco és Harry egyaránt elképedve bámultak a lányra, Draco közben az arcát simogatta, melyen most ott látszott Fleur tenyerének vöröslő lenyomata.
– Ezt meg miért kaptam? – fakadt ki.
Fleur csípőre tett kézzel állt, mellkasa szédítő iramban járt le-fel felindultságában (Draco véleménye szerint ezzel még nem is lett volna baj), szemében haragos szikrák lobbantak.
– Te! – kiáltotta a lány Dracót fixírozva. – Először is, mindent ’allok, ámit mondotok! Én is magid vágyok, rémlik?
– Ó – nyögte Draco, majd meglepett pillantást váltott Harryvel. – Nem tudtuk…
– Mardekár nem hall minket – szólt Harry kissé kábán. – Ugye?
Fleur figyelmen kívül hagyta a kérdést. Mostanra kissé már alábbhagyott a dühe, de még mindig Dracóra meredt, szemei pedig továbbra is kék szikrákat szórtak.
– Másrészt, nem túl kedves dolog valákinek olyán ajándékot adni, ámi egyszerűen sak eltűnik!
Draco szeme felvillant.
– Nem ajándék volt. Kicsikartad tőlem.
– Tártoztál nekem! És még mindig tártozol!
– Gondolom, senki nem kíván felvilágosítani arról, miről is folyik éppen a diskurzus – motyogta Harry, ám Draco és Fleur per pillanat túlságosan elfoglaltak voltak egymás bámulásával, mintsem tudomást vegyenek róla.
– Azt adtam, amit kértél!
Fleur hirtelen elmosolyodott.
– Nem pontosan ázt, ámit kértem.
– Oké. A másodikat, amit kértél. Neked adtam a kardot. Nem az én hibám, hogy visszajött hozzám.
– Tudtád, ’ogy vissza fog.
– Fleur, jobb neked nélküle.
– Te sak ne legyél ilyen leereszkedő velem, Draco Malfoy, te szörnyű személy! Abban á pillanátbán tudtám, milyen erő lákozik abban á kárdban, áhogy megláttám. De ázt nem mondtád, ’ogy kötődsz ’ozzá. Azótá, ’ogy nekem adtád, visszá akár térni ’ozzád. A káromhoz kötözve kellett aludnom! És még úgy is egész este fennvoltam miattá. Visszá kellett engednem ’ozzád. De sak azután, ’ogy ezt levettem rólá – azzal felmutatott valamit a tenyerében, amely még Harry szeménél is sötétebb zölden ragyogott. Draco azonnal felismerte; a hiányzó ékkő volt a kard markolatából. – Így találtalák meg – tette hozzá Fleur önelégülten, majd kitárta ujjait, melyek közül rögtön kiszökkent a smaragd, és egy éles koppanással visszaröppent a helyére, a kard markolatára. Egy másodperc sem telt bele, és már nyoma sem látszott, hogy valaha is hiányzott volna onnan.
– Ami máris egy újabb kérdéshez vezet: hogyan jutottál be? – érdeklődött Harry gyanakvó pillantást vetve Fleurre.
– Nem volt nehéz, elvégre véla vágyok. A Kígyók Ura valószínűleg ázt feltételezte, hogy á Hívás miatt jöttem. Ázt nem tudjá, ’ogy magid vágyok, ezért nem ’at rám á Hívás. Több száz, talán több ezer sötét lény ván itt. Nem vettek észre. Mikor má reggel ide ’oztak titeket, a smarágd rátok talált. Elcsábítottam áz ajtó előtt álló őrt, és most itt vágyok. Ázért jöttem – jelentette be –, ’ogy megmentselek titeket.
Felvillantott egy büszke mosolyt, Draco és Harry pedig ámulva meredtek rá.
– Fleur – szólalt meg végül Draco. – Nem tudom eldönteni, hogy most megcsókoljalak, vagy elfussak előled rémületemben.
– Á csókra megvolt az alkálmád – mondta a lány higgadtan. – Nem használtád ki. Még tártozol nekem, Draco – tette hozzá acélos hanglejtéssel. – Áddig nem ’agylak meghalni, ámíg nem törlesztesz.
– Ez tényleg hihetetlenül érdekfeszítő – szólt közbe Harry. – De tudod, hogyan juthatnánk ki ebből a szobából?
Fleur biccentett.
– Öt percen belül áz őr kinyitjá nekem áz ájtót. Kimegyünk rajtá, aztán kivezetlek innen titeket. Á Kígyók Ura nem fog keresni benneteket éjfélig. Ván időnk.
Harry összeszűkült szemekkel nézte a lányt.
– Mardekár ide fog jönni értünk?
Fleur bólintott, mire Harry Dracóhoz fordult.
– Talán maradnunk kéne.
– Maradjunk itt? – pislogott Draco.
Harry biccentett.
– Azért tudott legyőzni bennünket, mert felkészületlenül ért a támadása. Most már felkészültünk, és fegyverünk is van. Azt mondom, maradjunk, és ha beállít, rohanjuk le. Itt ő sem tud varázsolni. Kiegyenlítődnek az esélyek, ráadásul mi számbeli fölényben lennénk. Erre nem számít.
– Nem – csattant fel Draco. – Arra nem számít, hogy szőrös kucsmát nyomunk a fejünkbe, és betlehemi dalokat énekelve terjesztjük a karácsonyi hangulatot az erődjében. A te tervednek sincs sokkal több értelme, de azért kösz, hogy megosztottad velünk.
– ’Arry – szólt Fleur kedvesen. – Értelmetlen. Több ezer szolgája ván itt. Még há sikerülne is legyőznötök, rájtuk nem jutnátok át. Há menekülni akártok, most vágy sohá.
Harry Dracóra pillantott, és az arckifejezéséből Draco rögtön tudta, hogy Harry mondani akarna neki valamit, de nem tud, mert akárhogy is tenné, Fleur meghallaná.
– Potter… – kezdte Draco.
A súrlódó nesz belé fojtotta a folytatást. Fleur mögött feltűnt a falon a nagy, sötét nyílás. A lány hátradobta ezüstszőke haját, majd türelmetlen mozdulattal a fiúk felé nyújtotta a kezét.
– Gyertek – sürgette őket az „ajtó” felé hátrálva. – Mennünk kell.
Draco még egyszer, utoljára Harryre nézett, aztán Fleur nyomába eredt. Egy pillanattal később Harry is követte a példáját.

***

Reparo.
Piton figyelte, amint a lemezének darabkái újra összeállnak egy egésszé. Egy másodperccel később a bakelitről meg nem lehetett volna mondani, hogy korábban Draco Malfoy ripityára törte.
Piton poros nappalijának íróasztalánál ült. Az ablak gondosan kizárta a sötét, éjszakai levegőt, odabent tompa félhomály uralkodott. Már napok óta nem járt a szobában. Egészen pontosan azóta, mióta kedvenc diákját a padlón ücsörögve találta, amint üres szemekkel hallgatta a Goldberg-variációkat Bachtól úgy, hogy a keze fölött pörgette a lemezt.
Eltöprengett rajta, vajon bánnia kéne-e, hogy olyan nyersen vágta a fiú arcába az apja halálát. Végül abban maradt, hogy nem, tennie kellett valamit, amivel visszarángatta Dracót a valóságba. Úgy festett, mint aki lélekben messze jár. Piton már korábban is látott ilyet, Voldemort szolgáinak a szemében. Van, aki képes visszatérni abból az állapotból. Van, aki nem. Dracónak sikerült, de vajon meddig?
Azt tudta, hogy a fiú megkapta a csomagot, amit ő küldött neki az általa kifejlesztett Akaraterősítő főzettel, és a levéllel, amiben elmagyarázta, hogy az új bájital erősebb és tovább fejti ki hatását. Meg kellett kapnia, hiszen a bagoly visszatért, azonban nem hozott magával választ. A szívébe maró különös fájdalom hatására rájött, hogy aggódik a fiúért. Rég volt már, hogy utoljára aggódott valakiért.
Bumm. Bumm.
Beletelte egy kis időbe, mire rádöbbent, hogy az állhatatos dörömbölés a bejárati ajtó irányából hallatszik, nem pedig csupán a fejében létezik. Lassan felállt, majd szorosabbra húzta maga körül a talárját. Hűvös volt a házában. Épp, ahogy szerette.
Sietve átvágott az előszobán az ajtóhoz, miközben a dübörgés egyre intenzívebb és sürgetőbb lett. A kilincsért nyúlt…
Aztán megdermedt.
Sosem szeretett senkit annyira, hogy megérezze a jelenlétét, vagy azonnal felismerje egy tömegben, legyen bármennyire is elmaszkírozva, de hallott ilyesmiről. A gyűlölethez azonban bensőséges viszony fűzte, így hát, mikor a kilincsért nyúlt, rögtön tudta, ki áll a küszöbön. Megérezte a levegő változásából, kihallotta a látogató kopogásából.
Az ajtó túloldalán álló férfi kimerültnek tűnt. És akkor Piton még szépen fogalmazott. Szeme körül éjfekete karikák, szintén fekete haja kócos és ápolatlan, szája szorosan összeszorítva. Az összkép valahogy mégsem öregítette őt, épp ellenkezőleg, fiatalította. Arra a fiúra emlékeztette Pitont, akit még az iskolában ismert. Szóval tényleg tudni szeretnéd, hova megyünk James, Remus, Peter és én, mikor kilopózunk a birtokról? Akkor gyere, Perselus! Megmutatom.
Sirius Black felemelte a fejét, és húsz év óta először egyenesen Piton szemébe nézett. Piton észrevette, hogy Sirius egy összehajtogatott papírlapot szorongat a markában, rajta az ő, Piton kézírásával.
– Szükségem van a segítségedre – mondta Sirius.

 

Megjegyzések:

 

 

(Fordította: Tipca)

(Folyt. köv... :-)

Vissza 11/1. fejezet