Draco Sinister

(Cassandra Claire)

XI./1.

Ha az értelem alszik

A kiút (ford.)

 

„Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek”


– Szükségem van a segítségedre – mondta Sirius Black.
Piton anélkül, hogy egy szót is szólt volna nagy lendülettel Sirius arcába csapta az ajtót.

***


>Olyan magas volt az Odú alatti alagutakban a páratartalom, hogy Ginny úgy érezte, mintha minden egyes lélegzetvétellel vizet szívna a tüdejébe. Hallotta, ahogy Ron, Hermione és Charlie a háta mögött menetelnek, cipőjükkel szortyogva az egyre mélyebb tócsákban miközben Ron valamit motyogott magában. Ginny nem kapcsolódott be a többiek beszélgetésébe. Minden figyelmét lekötötte, hogy kövesse azt a nagyon apró, ám annál állhatatosabb érzést a mellkasában, ami csak egyre húzta előre.
– Tehát, mi is történt pontosan Hugrabug Helgával? – érdeklődött Charlie. Magasra emelte a pálcáját a többiek feje fölé, így világítva be az előttük elterülő utat. Négyük közül ő volt a legszárazabb, hiszen a sárkánybőr nadrágja taszította a vizet.
– Mardekár megölte – felelte Hermione, aki időközben feladta, hogy megpróbáljon száraz maradni és úgy tűnt szinte már élvezi, hogy a vízben tocsoghat.  – Godrikkal is végzett. És Hedviggel is, bár az nem volt szándékos. Nem mintha – tette hozzá sietve – ez enyhítene a bűnén. Csak úgy mondtam.
– Úgy tűnik, nem csak munka volt számára a gyilkolászás, hanem kellemes időtöltés – jegyezte meg Ron, miközben fél szemmel még mindig a pókokat leste.
– Végülis ő volt a tábornoka a saját hadseregének.  – szólalt meg Hermione.  – Állandóan embereket ölt.  Gondolom – rázta meg a vállát. –, ráérzett az ízére.
– Arról ne is beszéljünk – tette hozzá Charlie. –, hogy amikor az ember egy kézlegyintéssel egész városokat tehet a földdel egyenlővé, ritkán érzi szükségét, hogy csendes magányában elgondolkodjon a tettein és figyelembe vegye mások nézőpontját.
– Való igaz – értett egyet Hermione.
Ginny hirtelen megtorpant, így a többiek is így tettek. Egy elágazáshoz érkeztek, ahol az alagút három irányba ágazott el: balra, jobbra és egyenesen.
– Mi a baj, Ginny? – kérdezte Ron.
– Nem igazán érzem, hogy merre kellenne továbbmennünk – mondta némi idegességgel a hangjában a lány. A húzó érzés mintha megszűnt volna egyelőre, nem érzett mást csak a hideget és a nyirkosságot.
– Valami ötleted csak van – mondta nyűgösen Ron.
– Ron – hallatszott Charlie intő hangja.
Ginny megrázta a fejét.
– Nem, nem tudom...
– Akkor, menjünk egyenesen! – jelentette ki Ron és elhaladt húga mellett. Ginny először tétovázott, de aztán már épp azon volt, hogy bátyja után indul, amikor is Ron, aki nem tehetett meg több mint húsz lépést – egyszer csak eltűnt a szeme elől.


***


– Te komolyan megbízol benne?
Harry suttogását hallgatva Draco a szemét forgatta. Egymás mellett álltak, a széles kőfolyosó falához simulva, immáron kivül az ezidáig cellaként ismert helyiségen. Fleur a folyosó végén állt és aggódva kémlelt ki a sarkon.
Harryt kirázta a hideg. A Malfoy Kúria vén volt, akárcsak a Roxfort, de ez a hely... Ez a hely ősi volt, úgy tűnt idő – és hideg – szivárog a falaiból. Bár a falakra erősített fáklyák égtek alig lehetett valamit látni, hiszen nem volt belőlük sok és a fényük sem volt túl erős. Fleurtől megtudták, hogy abban az erdő közepén álló kastélyban vannak, ahol Hermionét is fogva tartották. Draco egyenesen azt állította, hogy a korábbi látogatása alapján felismeri a folyosót, amin épp álltak, azonban pár lépés után megállt, pislogott néhányat, megrázta a fejét és így szólt: Igen, ez ugyanaz a kastély... de valahogy mégis más.
Harry úgy döntött, hogy addig inkább nem is figyel Dracóra, amíg nem áll elő valami használhatóval.
– Miért te nem?
– Legalább annyira bízom benne, mint amilyen messzire el tudnám hajítani Hagridet. Ugyan már, Malfoy. Hiszen Fleur csak egy üres fejű férfifaló, miből gondolod, hogy képes volt egy ilyen bonyolult szöktetési tervet kitalálni?
– Trimágus bajnok volt – érvelt Draco.
– Én is az voltam, mégis állandóan azt mondogatod, hogy a terveim egy fabatkát sem érnek.
– Valóban bénák a terveid. Nem gondolod, hogy  Fleurnél a butaság csak álca?
– Hát nagyon jól leplezi.
– Bármilyen álca, amelynek push-up melltartót is a része – nekem megfelel. Kivéve persze, ha Hagriden van ez az álca... te jó ég, a gondolataim valami nagyon sötét helyre tévedtek. Tereld el a figyelmem, Potter. Mondj valamit!
– Fleur elindult visszafelé – mondta Harry és ellökte magát a faltól.
Fleur rájuk mosolygott, ahogy elhaladt mellettük, hajtincsei hullámként verdesték a vállát.
Allons-y  – mutatta a lány és kezével intett, hogy kövessék. – Az előcsarnok tiszta. Gyertek!
– Mit meg nem adnék most apám láthatatlanná tévő köpenyegéért – motyogta Harry, ahogy végigszaladtak a folyosón szorosan a falhoz simulva, a sarkon befordulva pedig követték Fleurt, aki épp feltépett egy nagy ajtót és beszaladt rajta. Mikor már mindhárman bent voltak, Fleur bezárta maguk mögött az ajtót és nekidőlt.
Egy keskeny csigalépcsőhöz jutottak, melynek lefelé kanyargó kőlépcsői belevesztek a sötétségbe.  Alig szüremlett be ide fény, így Harry szemében Draco és Fleur csupán halvány körvonalak voltak, s mindkettejük ezüst hajkoronája jelzőfényként ragyogott a sötétben.  Harry zsebében lévő pálcája után kezdett kutatni.
– Ne! – figyelmeztette Fleur és elkapta a csuklóját. – Ne ’ásználj mágiát.
– Miért ne?
– Tele van ez a kástély őrvarázslatokkal. Nem kockáztathatjuk meg, ’ogy az egyiket működésbe hozzuk.
– Dehát az orrunkig sem látunk, Fleur! Ki fogjuk törni a nyakunkat!
Fleur erre valami francia mondattal válaszolt, ami Harry sejtése szerint körülbelül annyit jelenthetett, hogy Harry egy békaképű anyámasszonykatonája, majd elindult lefelé a lépcsőkön. Némi tétovázás után Draco és Harry követték a lányt.  Szerencsére miután háromszor megkerülték a csigalépcső középpontját találtak egy égő fáklyát a falon. Fleur ezt magához vette és kacsasorban követve egymást folytatták útjukat lefelé: Fleur ment elől, őt követte Draco és Harry zárta a sort, miközben alakjuk hátborzongatóan meghosszabbodott árnyékát a fáklya fénye a falra festette.
A csigalépcső nem volt Harry ínyére. Természetesen hiányzott a korlát és a durván megmunkált köveknek pedig egyetlen céljuk az lett volna, hogy az ember elessen rajtuk. Harry úgy érezte pillanatokon belül elveszíti az egyensúlyát és egyenesen Dracóra zuhan. Már a tizedik körüket rótták, így Harry remélte, hogy már a végénél járnak, amikor is Fleur ijedten felsikoltott. Ám bármennyire is nyújtózkodott , nem látott semmit se Draco fejétől.
– Fleur, gyere vissza! – hallatszott Draco utasítása.
Ahogy Harry a lépcső aljára ért, Fleur épp elhátrált az ajtótól, így már a fiú is láthatta, hogy mi lepte meg a többieket. A lépcsősor egy nagy tölgyfaajtóban végződött, melyen levél, virág és egymásbagabalyodó indák kusza faragásai látszottak. Az ajtó közepéről pedig egy arc nézett a világba:  komor tekintetét csőrszerű orra és felfelé ívelő, keskeny szája keretezte. A faragás szeme élt, össze-vissza cikázott s valamiféle kaján szórakozottság tükröződött benne.
Draco eggyel lejjebb ereszkedett a lépcsőn.
– Ehm – szólalt meg, majd az ajtó felé fordította tekintetét. – Tudsz beszélni?
Az ajtó halvány, recsegő hangot adott ki, mely egy kicsit úgy hangzott mint rozsdás sarokvasak nyikorgása, és egy kicsit úgy mint ha azt mondta volna „Talán.”
– Tehát beszéled a nyelvünket?
– Igen – felelte az ajtó, de látszott, hogy bosszantja a helyzet. – Mondjátok, hogy mit akartok!
– Azt szeretném, ha kiengednél minket – kérte Draco és közben visszafordult Fleur felé, aki helyeslően bólintott.
– Biztosak vagytok benne, hogy ki akartok menni? – kérdezte az ajtó, hangjában bársonyos rosszindulattal. – Nem túl barátságos odakint. Itt bent sokkal biztonságosabb.
– Biztosak vagyunk benne – válaszolt Harry, aki közben leért a lépcső aljára.
– Tudjátok, hogy mibe ártjátok bele magatokat, ha... – ellenkezett volna az ajtó, de ekkor Draco –, hogy szándékosan vagy sem, azt Harry nem tudta eldönteni – úgy fordult, hogy a fáklya fénye a derekára erősített kardra esett. Az ajtó szinte meghátrált.
– Nem tudtam, hogy te vagy az – szólt Draco felé, majd kitárult.
Dracónak hirtelen a földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől, de Harry nem törődött vele. A nyitott ajtón keresztül rálátott a csillagos ég egy sávjára és egy kis darabka füves részre – kijutottunk, gondolta Harry, végre. Átlépte az ajtó küszöbét, majd Draco és Fleur is követte példáját.

***


Durr.
Piton hallotta, ahogy az ajtó becsapódik a háta mögött és vad elégedettség töltötte el a lelkét. Amikor az ajtó elkezdett becsukódni figyelte, ahogy megváltozik Sirius arckifejezése: a kezdeti sokk átadta a helyét a hitetlenkedésnek, majd végül a férfia arca teljes kétségbeesést sugárzott. Látszott, hogy meg volt róla győződve, Piton segíteni fog neki a kis, mocskos problémája megoldásában. Ugyanis Sirius egyike azoknak, akiknek soha nem kellett semmiért sem megküzdeniük, olyan ember, akinek mindenki lélekszakadva siet a segítségére.  Neki  minden megadatott, senki nem kérdezett semmit se. Persze ez így, nem egészen volt igaz.
Nem is igazán figyelve, hogy merre megy, Piton besétált a konyhájába és üres tekintetét a szemközti falra szegezte.
Azkaban.
Az a hely Sirius arcára fagyasztotta a mosolyt, többet nem kacagott utána. Piton néha maga elé képzelte Siriust, ahogy az Azkabanban rohad el s nevetése már sosem lesz több fényes üvegszilánkok sikolyánál. Az ilyen képzelgésekben volt valami rendkívül gyönyörű, de ott munkált benne a mardosó sötétség is.  Furcsa volt belegondolni – az összes közül, leginkább Jamest  gyűlölte, de azért ami és nem azért amit tett. Mert míg Sirius szerette kínozni Pitont, elrejteni a könyveit, vagy elterelni a figyelmét buta kis dalocskák dúdolásával a vizsgák alatt, addig James egész egyszerűen csak... ignorálta. Úgy nézett rá, mint valamire, ami kevesebb a semminél is. Piton létezése a számára nem osztott nem szorzott.
Aztán James megmentette az életét és ettől minden sokkal rosszabbra fordult. Emlékezett rá, ahogy James visszahurcolta a Szellemszállásról és lelökte a földre, miközben Siriust szidta motyogva. És Piton akkor megköszönte neki, pedig nem szokta csak úgy osztogatni a háláját, de akkor ott még mindig remegett a félelemtől, úgyhogy megköszönte Jamesnek, hogy megmentette az életét, annak ellenére, hogy nem is voltak barátok. James ekkor Pitonra emelte hűvös, szürke tekintetét és így szólt:
– Bárkiért megtettem volna.
És abban a pillanatban Piton jobban gyűlölte Jamest, mint addig életében bárkit és azóta sem érzett ilyen ádáz utálatot senki más iránt. James azonban már meghalt, így nem sok értelme volt táplálni az iránta érzett gyűlöletet. James halott, Lupin pedig szánalomra méltó volt, úgyhogy utálatát egyedül Siriusnak tudta címezni. Siriusra sosem néztek úgy, hogy azt kellett volna éreznie:  te nem számítasz. Siriust James olyan szeretettel szerette, amiről Pitonnak fogalma sem volt. Két barát között, ilyet, ő –nem.
A Sötét jegy égett a bal karján.  Mindig így izzik, mkor valami annyira felzaklatja, hogy remegnek a kezei. Leült a konyhaasztalhoz és bekapcsolta a rádiót. A Varázsszem Rádió bemondójának éles hangja betöltötte a szobát:
További hírek érkeztek a Minisztériumból Harry Potter eltűnését illetően. Úgy tűnik, egy másik fiúnak is nyomaveszett, Draco Malfoyt, a prominens varázsló família sarját, a néha Lucius Malfoy fiát sem találják. Mindkét fiú már egy napja, hogy eltűnt, úgyhogy a Minisztérium arra kér mindenkit, hogy ha bármiféle információval rendelkezik a fiúk hollétét illetően, minél hamarabb lépjen kapcsolatba a hatóságokkal. Eközben a varázslóvilágnak szembe kell néznie azzal a szörnyű ám lehetséges kérdéssel, hogy „Elvesztettük a fiút, aki túlélte?” További híreink...
Piton felpattant, kikapcsolta a rádiót és anélkül, hogy végiggondolta volna mit is csinál kifordult a konyhából, végigrohant a bejárati ajtóhoz vezető folyosón, felrántotta az ajtót, majd érezte, ahogy a hideg éjszakai levegő beáramlik a házba.
Sirius még mindig ott állt a bejárati ajtó előtt, fejét lehajtva. Nem úgy tűnt, mintha várakozna valamire, hanem olyan ember benyomását keltette, akinek nincs hová mennie. Ahogy Piton kinyitotta az ajtót, felkapta a fejét. A tekintete meglepetésről árulkodott, majd haragról, ám végül megcsillant benne a remény is.
Piton továbbra is szorosan markolva az ajtókilincset megszólalt:
– Jól van, Black. Ha elmondod pontosan tíz szóban, hogy mit keresel itt, akkor nem aktiválom a Repulsus őrbűbájt, mely a küszöböt védi és egyébként elrepítene félúton Roxmortsig.
Sirius úgy tűnt, hogy épp megpróbál elszámolni tízig, ám inkább feladta.
– Szükségem van a segítségedre – szűrte a fogai között.
– Ez négy szó volt.
– Szükségem van a segítségedre, te önelégült, nagyképű, beképzelt nagyon bunkó – vágta vissza türelmét elveszítve a férfi. – Azt akarod, hogy könyörögjek? Tényleg azt szeretnéd?
– Tudom, hogy inkább meghalnál mint, hogy könyörögj bármiért is – vetette oda Piton.
– Ez így van – értett egyet Sirius. – De most nem az én életemről van szó.
Rövid csend következett. Aztán Piton kilépett a tornácra, keresztbefonta a karját a mellkasa előtt és megszólalt:
– Beszélj.
Néhány rövid mondatban Sirius összefoglalta, hogy mi a helyzet Lupinnal és, hogy mi történt Harryvel és Dracóval.
– Ha tudnék segíteni Remusnak – fejezte be a mondandóját –, akkor több információt szerezhetnénk Mardekárról. Lupin a Hívás hatása alatt van, tudja, hogy hova kéne mennie. Ne nézz ilyen szkeptikusan, kutattam egy kicsit, még soha senkit nem oldoztak fel a Hívás alól. Működhet a dolog. Ez lehet az egyetlen esélyem, hogy megtaláljam Harryt mielőtt még túl késő lenne. És már most látom az arckifejezésedből, hogy nem hiszel nekem. – Ennél a pontnál Sirius hangszíne jó pár fokkal magasabbra emelkedett. – De most megmondom neked Piton, hogy ha anélkül küldesz el, hogy végighallgattál volna, esküszöm, hogy megtalállak és gondoskodom róla, hogy a hátralevő életedben csak szívószálon keresztül legyél képes táplálékot magadhoz venni...
– Erre nem lesz szükség – vágott közbe Piton.
Sirius elhallgatott és értetlenül pislogott.
– Micsoda?
– Egyszer már tévedtem veled kapcsolatban – magyarázta Piton és közben valamiféle rejtélyes és meglepően kielégítő élvezetet lelt Sirius megrökönyödött arckifejezésében. – Én nem szoktam gyakran tévedni. – Kitárta maga mögött az ajtót. – Nem áll szándékomban megismételni a hibámat.
Sirius tekintete Piton, az ajtó és megint csak Piton között cikázott, mintha nem egészen értené, hogy mi is történik éppen. Aztán a válla megvonaglott, mintha valamiféle sötét árnyat próbálna magáról lerázni és átlépte Piton házának a küszöbét.


***


Harryt elöntötte a csalódottság keresű érzése abban a pillanatban, hogy kilépett az ajtón. Bizonyos értelmben a kastélyon kívülre kerültek, de nem eléggé kívülre. Két, magasan az égbetörő fal között találták magukat, s a két fal közötti tér egyfajta folyosót alkotott, melynek szemközti végében egy nyitott ajtó várakozott. A területet vastagon benőtte a magas, szúrós fű. Harry jobbra-balra, fel-le forgatta a fejét. A kastély jóval nagyobbnak és kevésbbé düledezőnek tűnt, mint amire emlékezett – ahogy a lőrésekkel tarkított oromzat vészjóslóan aláhajolt a feketeségbe sötét árnyak mozgását lehetett rajta észrevenni.
Őrök – gondolta Harry, majd Draco és Fleur is bólintottak miután követték tekintetét a magasba. Fleur arca sápadtan fénylett a félelemtől a holdfényben.
– Nágyon óvatosnak kell lennünk azokkal – suttogta. – Ázok ott alakváltók, Márdekár teremtményei. Mindegyiknek több alakja is ván, és mindegyik alakot külön-külön meg kell semmisíteni mielőtt meg lehetne őket ölni. – Ekkor a keskeny folyosóra mutatott, mely a távoli falban húzódó ajtóhoz vezetett. – Erre megyünk. Te mész elsőnek – susmorogta Harrynek.
Libasorban haladtak: Harry és Fleur, majd Draco zárta a sort. A fű – mely furcsán szúrós, de egyben hajlékony és mégis rendkívül ragadós volt – cibálta a ruhájukat. Harry hátán végigfutott a hideg, megrázta a fejét, majd felpillantott – és majdnem elordította magát.
Három dementor közeledett fenyegetően feléje, fekete talárjaikat fémesen szürkére festette a holdfény, miközben rothadó kezüket előre felé nyújtották. Kiáltása zihálásba fojtotta magát, négykézláb mászva hátrált, a szíve a torkában dobogott, a szája kiszáradt. Tekintetével vadul Dracót és Fleurt kereste, de sehol sem találta őket. A dementorok pedig egyre csak közeledtek feléje. Harry felhúzta magát a térdeire és kétségbeesetten kutatni kezdett az elméjében –  találj valami boldog emléket, csak egy boldog emlék kell. Visszaemlékezett az előző napra, ahogy a kanapén fekve az Odúban, Hermione ölébe hajtotta a fejét és a lány haja védőn körbeölelte mindkettejüket. Emlékezett, hogy csak hallgatta a lány csendes lélegzését. Harry becsukta a szemét. Hermione – a szóra, a bordakosara körül érzett hideg szorítás enyhült, de aztán eszébe jutott az amikor utoljára látta a lányt, a Weasley család konyhájában, kis kezét a markában tartva és fagyos hideg járta át a testét a lány rettegésére gondolva, majd a Hermionéért érzett féltés sötét hullámai csaptak át a feje felett, teljesen elkábítva elméjét...
Ekkor kezek ragadták meg a vállát és hátrafelé húzták.
A csók – gondolta – végrehajtják rajtam a csókot...
Csók? Alig ismerlek – hallatszott Draco szórakozott hangja, ahogy átvágta a Harry elméjét övező hideg ködöt, mint amikor éles kés vág ketté egy gyapjúgomolyagot. Mikor Harry pislogva kinyitotta a szemét Draco látványa fogadta.
Kelj fel – utasította Draco, ezúttal már nem szórakozottan, úgyhogy Harry felállt. A keze még mindig remegett, de a hideg köd már nem volt olyan sűrű.  – Gyerünk – mondta Draco, majd megragadta a vállánál fogva és előrefelé lökte. Harry tett pár lépést, de a fű körbefonta a lábát és a bőrére kente a nedvét. Elkiáltotta magát. Draco szorítása a vállán erősödött.  – Tereld el a figyelmedet és ne állj meg – szólt Harry fejében Draco utasítása, és közben tovább vonszolta Harryt a vállánál fogva a távoli falig. A fű mindkettejükbe aléltan kapaszkodott.
Mi folyik itt? – kérdezte Harry zihálva
Lidércfű – válaszolt kurtán Draco. – Azt láttatja veled, amitől a leginkább félsz. Az a lényeg, hogy keresztül kell rajta sétálni és közben tűrni kell a fájdalmat, egy idő után jobb lesz. Minél lassabban haladsz, annál rémesebb dolgokat fogsz látni.
És rád miért nincs hatással? – faggatózott Harry hitetlenkedve, nem érezve igazságosnak a felállást.
A bájital, amit Piton készített nekem segít. Ráadásul, felismertem, hogy mi ez, ez is segített.
Na, ne már. Apád ilyeneket ültetett a Kúria kertjébe?
Eltaláltad – mondta Draco.
Sosem gondolt rá az apád, hogy inkább egy tenisz pályát vagy egy szép verandát építsen?
Ne feszítsd a húrt. A sötét varázslatok terén szerzett jártasságom épp most húzott ki a pácból, Potter. De ne aggódj, mindenképpen szólok, ha szükség lesz a szakértelmedre, ha majd el kell bánnunk, például egy kis doboz kölyökkutyával.
Harrynek már a nyelvén volt a replika, amikor észrevette Fleurt, amint a hátán fekszik a fűben. Úgy tűnt, csatába keveredett a hajával, mivel a kezével  összevissza hadonászott és közben sikítozott. Draco letérdelt melléje és gyengéden megérintette a vállát. Fleur válaszul élesen felsikoltott, Draco felé ütött miközben franciául ordibált.
Draco megfogta az egyik karjánál fogva, Harry elkapta a másikat. Nem volt egyszerű feladat tartani a szorításukban – a lány összevissza rugdosott miközben továbbra is sikoltozott és úgy tűnt a harapástól sem ijed vissza. Sietősen a fűről a fal mellett húzódó földsávra vonszolták. Abban a pillanatban elhallgatott és elkerekedett szemmekkel húzódott el a két fiútól. A közelebb álló Dracóra meredt:
– Jól vagy? – kérdezte remegő hangon. – ’át élsz?
– Igen – pislogott Draco értetlenül.
Fleur borzongva szívta a friss levegőt.
– Ez meg mi volt?
– Ne is foglalkozz vele – mondta Harry és fejével az ezüst fényben úszó oromzatok mögött húzódó sötét árnyakra mutatott. Egyáltalán nem tűntek mozdulatlannak. Az őrök lassan, de céltudatosan mozgolódtak fáklyáikkal.
Valószínűleg meghallották a kiabálásainkat – gondolta Harry.
Úgy érted, meghallották a te kiabálásodat. – Draco is felpillantott, majd kinyújtotta  kezét, hogy felsegítese Fleurt.  – Jól vagy?
A lány bólintott.
– Akkor futás! – mondta majd villámgyors futásba kezdett. Fleur és Harry nem sokkal maradt le mögötte. Szinte átrepültek a lidércfüvön, elérték a távolit tornyot, bevetették magukat az ajtón, majd erősen bevágták azt maguk mögött.
Egy gyengén megvilágított helyiségben találták magukat – csak egy ablak volt, de azt is sűrűn benőtte a borostyán. Jobb oldalon egy hosszú folyosó tekergőzött a sötétségbe. Még mindig remegve az erőkifejtéstől és az adrenalintól, Harry elkezdett rohanni a folyosó felé, a többiekkel a sarkában.  Vagy legalábbis ő így gondolta. Alig száz lépést tehetett meg, mikor egy magas, faajtóba ütközött. Megragadta a kilincset és megpróbálta kinyitni, de az ajtó zárva volt.
– Fleur, jó irányba... – kezdte, de ahogy megfordult értetlenül pislogott. Draco ott állt mögötte és kíváncsian nézett rá, de Fleurnek nyoma sem volt.
– Malfoy? Hol van Fleur?
Draco meglepetten fordult meg.
– Azt hittem, hogy mögöttem van.
Harry eleresztette a kilincset.
– Jobb lesz, ha visszafordulunk.
Draco már épp szólásra nyitotta a száját – amikor egy kiáltás visszahangjai csapódtak a folyosó falaiba, abból az irányból, ahonnan elindultak. A kiáltás élesen és fájdalmasan csengett. A hang tulajdonosa egyértelműen Fleur volt.
Mindkét fiú elkezdett visszafelé rohanni a folyosón, mikor a végére értek a földbe gyökerezett a lábuk.
Fleurt, aki egy vékony pengéjű kést szorongatott, a sarokba szorította az egyik őr: egy magas férfi, nehéz kabátban, rövid kardot tartva a kezében, háttal nekik. Árnyéka, a pulzáló fáklyafényben felkúszott egészen a mennyezetig.  Fleur szeme elkerekedett, ahogy megpillantotta társait és száját megkönnyebült sikoly hagyta el.
A sikolyt alig lehetett hallani, de ennyi is elég volt. Az őr megfordult, felemelte kardját, majd elindult Draco és Harry felé.


***


Hermione gyomra helyén mintha egy lyuk keletkezett volna.
– Ron! – kiabálta miközben előreszaladt, majdnem fellökve Ginnyt.
– Ron! Hol vagy? – hallatszott Charlie hangja Hermione mögül mikor ahhoz a ponthoz értek, ahol Ron eltűnt a szemük elől.
Egy rendkívül ingerült hang szólt a sötétből:
– Itt lent.
Charlie, Hermione mellett állva, felemelte a pálcáját és fénnyel árasztotta el a folyosót. Az egyenetlen falak domborulatai kihangsúlyozódtak, az előttük húzódó sáros folyosót pedig egy ponton hirtelen, egy tátongó, csipkézett szélű lyuk szakította meg. Hermione a lyuk széléhez rohant és lepillantott.
Ron sápadt, ingerült arca nézett vissza rá. Úgy tűnt, nem esett semmi baja. Hermione megkönnyebülve guggolt le hozzá.
– Ron, jól vagy?
A fiú arcán az undor arckifejezése suhant át.
– Sár – mondta tömören. – És sötétség. – Hunyorogva körbenézett. – Valaki odaadná a pálcáját? Az enyém azt hiszem beleesett a sárba és szeretném megtalálni.
Hermione ledobta a pálcáját, amit Ron elkapott.
– Lumos – mondta.
Élénk fény tört elő a pálcából megvilágítva Ront és a lyukat. Hermione látta, amint Ron arckifejezése elégedett szórakozottságba csap át. Ahelyett hogy mogorván pillantott volna körbe, mint valaki, aki épp leesett a seprűjéről egy fontos játék kellős közepén, Ron egy olyan ember benyomását keltette, mint aki leesett a seprűjéről egy fontos játék kellős közepén – egyenesen egy csapat pezsgőfürdőző véla közé.
– Ezt látnotok kell! – kurjantotta el magát.
Hermione kétkedve hajolt át a lyuk szélén. Mielőtt azonban esélye lett volna megmozdulni, Charlie már Ron mellett termett a lyukban, érkezése oly könnyed volt, mint egy macskáé. Rögtön megfordult és Hermione felé nyújtotta a karját.
– Te jössz, elkaplak.
Hermione mély levegőt vett és ugrott. Charlie könnyen elkapta és gyengéden a földre segítette.  A lány elfojtott egy mosolyt: ahogy a sárkánybőr hozzáért a testéhez eszébe jutott Draco.
Hallotta, ahogy Ginny is megérkezik mögé, de nem fordult meg – túlságosan lefoglalta az, hogy tátott szájjal bámulja azt, amit látott. Ron arckifejezése így már értelmet nyert.
Első ránézésre valamiféle földalatti kincseskamrára bukkantak. A padlót sár borította, de a falakra erősített kőpolcok roskadoztak a rendkívül értékesnek tűnő tárgyak alatt – ékszerek, arany érmék, feltekert gobelinek, ezüst tányérok, kupák és tálak. Látszott, hogy a nagy részét már megrongálta az idő vasfoga – a szövetek elrohadtak, az ezüst tompán fénylett –, de a tárgyak többsége meglepően épnek tűnt.
Hermione Ron felé fordult, aki még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől. A lány számára nyitott könyv volt a fiú arcán látható gondolat: Ez mind itt volt alattunk oly sok éven át és fogalmunk se volt róla.
Hermionét hirtelen elöntötte az együttérzés és odament a fiúhoz.
– Ron...
Ron épp valamit tanulmányozott a kezében.
– Nézd meg ezt! – Egy arany érmét nyújtott Hermione felé, amit a lány közömbösen elvett és megnézett. Az érmére vert arc furcsán ismerősnek tűnt.
– Ez úgy nézki, mint Harry – jelentette ki elképedten.
– Az ott Griffendél Godrik – világosította fel Ron. – Ez egy Griffendél galleon. Nagyon régi. Rengeteget érnek. – Sóvárogva nézegette az érmét. – Bárcsak Harry is láthatná. Lenyűgözné a dolog – Harry arca egy érmén.
– Majd megmutatjuk neki – közölte Hermione határozottan. Belecsúsztatta a galleont Ron mellzsebébe és rápattintotta a gombot. Ekkor szeme sarkából egy fénysugarat pillantott meg, megfordult és kézbevett egy pici, kerek ezüstszegélyű tükröt. Erősen emlékeztette Hermionét Edevis tükrére, az egyedüli különbség...
– Azt hiszem, jobb lesz, ha innen nem viszünk magukkal semmit sem – szólalt meg Charlie mögülük.
Hermione megfordult és a férfira emelte a tekintetét, aki egyszerre tűnt szórakozottnak és óvatosnak. Charlie hátrafésült egy rakoncátlan vörös hajtincset a szeméből és mélyen sóhajtott.
– Tudom, hogy nagy a kísértés, de sosem tudhatjuk, hogy milyen bűbáj... Ginny, te meg mit csinálsz?
Hermione és Ron is megpördültek, majd meglátták Ginnyt. A lány a helyiség sarkában állt és kitartóan bámulta a falat. Hermione és Ron egymásra néztek, majd elindultak a sarok felé.
– Gin, mit találtál?
Ginny előre mutatott, és úgy tűnt egy csupa szürke kőtéglákból emelt falat bámul, legalábbis a távolból így látszott. Közelebbről megnézve már látható volt, hogy az egyik tégla kitűnt a többi közül. Sápadt, ezüst színe fémesen csillogott.  Körülötte a falat vastagon belepte a por, de ő maga tiszta volt és tündöklő. Az oldalára egy mondat volt karcolva, a vékony, vésett betűk verssé álltak össze:
Ha  aranyból vagyok – jó vagyok. Ha kőből – nem is létezem. – Ha üvegből – könnyen eltörök. Ha jégből – kegyetlenkedem.
Ron felnyögött:
– Csak nem egy újabb rejtvény?
 – Nagyon úgy tűnik – szólalt meg Charlie, ki mint általában, az értelem óvatos hangját képviselte. – Valaki megpróbálkozik a válasszal?
Tudom a választ – gondolta Hermione magában. De nem szólalt meg, inkább Ginnyt figyelte.
Ginny úgy tűnt, nem biztos a dolgában. Tett egy lépést előre. Aztán felemelte a jobb kezét és a mutatóujjával, az ezüst tégla alatti vastag, lisztszerű porrétegbe belerajzolt egy szívet.
Hermionénak úgy tűnt, távoli harangjátékot hall, majd a tégla kicsúszott a falból, egyenesen bele Ginny kinyújtott kezébe.
Ginny kezéből Charlie rögtön kikapta a téglát, majd lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja. Mostmár látszott, hogy nem egy tégla volt, hanem egy lezárt, téglalap alakú, ezüst ékszerdoboz. A tetejére domború címert gravíroztak: egy oroszlán testű, emberfejű, skorpió farkú  mágikus lényt. A farok eldöntött nyolcas formában végződött. A végtelen jele. Alatta latin szavak húzódtak végig.
– Mit jelentenek? – érdeklődött Ron és közben gyanakodva mustrálta a dobozt.
– Körülbelül annyit jelenthet, hogy „A légpárnás hajóm tömve van angolnákkal” – mondta Charlie bölcsen.
– Nem – ellenkezett Hermione és kikapta Charlie kezéből a dobozt. – Azt jelenti  „Az idő és a sötét terek tulajdona.”  Van itt még egy szó, ami hát úgy nézki, mint a szó, ami azt jelenti „halál”, de ebben nem vagyok biztos.
– Halál? – visszhangozta Ron. – Hát ez valami olyan szöveg, aminek jó lenne kideríteni a jelentését, mielőtt...
– Invito – szakította félbe Ginny határozott hangja. A doboz kirepült Hermione keze közül és Ginnynél landolt.  A lány felpillantott és látta, hogy a többiek megdöbbenve bámulnak rá, úgyhogy derűsen elmosolyodott és így szólt:
– Ez az enyém – jelentette ki csendes meggyőződéssel, majd megérintette a doboz oldalát. A doboz egyetlen éles zenei hangot adott ki magából, majd virág módjára kinyílt, a teteje hátrahúzódott.  Ragyogó fény áramlott ki a belsejéből, megvilágítva Ginny arcát, amint belenyúlt a dobozba és kihúzott belőle valami csillogó dolgot, ami egy vertarany láncon himbálózott... a tárgynak homokóra alakja volt, szépen meg volt munkálva...
– Ó – fakadt ki Hermione, s tekintete a tündöklő tárgy és Ginny döbbent arca között cikázott. – Egy időnyerő.


***


Ahogy az őr közelebb ért hozzájuk Harry megdöbbenve vette tudomásul, hogy az alak nem volt sem ember, sem vérfarkas, hanem valami teljesen más ráncos, malacszerű feje volt s a szája két széléről hosszú agyarok lógtak lefelé.  A lény gyorsan közeledett feléjük, de mielőtt Harrynek annyi ideje lett volna, hogy egy lépést tegyen előre, Draco már át is szúrta kardjával a támadó koponyáját. Az őr olyan hangot adott ki, mint amikor egy vödör víz landol egy sártócsában, hátrált néhány lépést és  a földre zuhant. Fejéből ömlött a vér. Draco úgy tűnt, rögvest kidobja a taccsot. Harry közben elővette saját kardját, remegve mélyet sóhajtott és dicsérően megütögette Dracót a karján.
– Szép munka, Malfoy!
– Ne! – kiáltotta Fleur, ellökve magá a faltól, ahová beszorította az őr. – Mondtám, ’ogy ezek alakváltók...
És igaza volt. Draco és Harry rémült tekintete kíséretében a nagyon is hallottnak tűnő őr megremegett, alakja elhomályosodott, majd átalakult egy köpcös pikkelybőrű lénnyé, talpraszökkent és elindult Draco irányába. Ez alkalommal Draco egy olyan vívómozdulattal nyiszantotta le az őr fejét, amit Harry felismert volna, de addigra már abba kellett hagyni a bámészkodást, ugyanis egy másik őr érkezett a helyiségbe és rögtön rávetette magát Harryre. A fiúnak sikerült kardjával elvágnia a lény torkát. Ezzel azonban nem sokra ment, ugyanis az őr rögtön magas férfivá alakult át és hosszú kardjával azonnal rátámadt Harryre. Harry próbált nem gondolkodni, csak hagyni, hogy a kard végezze a dolgát. Már rájött, hogyha kitisztítja az elméjét, akkor a kard szinte életre kel a kezében, illetve inkább arról volt szó, hogy Draco tudatalatti tudásmorzsái szabadon irányíthatták a kezét. Amikor azonban megpróbált előre gondolkodni, rögtön rosszul helyezte a lábait vagy elvétette a szúrást, úgyhogy inkább nem is tervezett előre, átengedte magát az ösztöneinek. Néha el-elkapott egy-egy vívókifejezést, ahogy az elméje felszínre bukkant: kötés, kötöttszúrás,  körkörös hárítás, riposzt.
Harry rövid időn belül végzett a hosszú karddal támadó emberszerű alakkal, így az átváltozott egy farkassá, majd egy rókaszerű lénnyé végül pedig egy gyönyörű filigrán mellvértet viselő nővé. Ez az utóbbi alak annyira meglepte Harryt, hogy hátrahőkölt és majdnem elvesztette az egyensúlyát.  Egy szempillantáson belül azonban valami ezüst suhant el a feje felett és beleállt az alakváltó mellkasába. Fleur kése volt az. A lény sikoltozni kezdett, elhalványult majd összezuhant mint egy rongybaba, a földrezuhant és ez alkalommal tintaszerű zöld vér csorgott a padlóra. A lény nem mozdult többet.
Harry a szívét a torkában érezve Fleurre szegezte a tekintetét, aki zavart tekintettel bámulta a halott őr testét.
– Köszi – mondta Harry, majd megkereste Dracót. A fiú az első őr teteme felett állt és ugyanolyan sápadtnak és meggyötörtnek látszott, mint Harry.
Draco megérezte Harry tekintetét, felnézett majd gyorsan összeszedte magát és felöltötte a szórakozottság arckifejezését.
– Nos – kezdte mondanivalóját –, a történtek nem tűntek egyikőtöknek sem, mondjuk úgy... szokatlannak?
Draco szája zárásként öntelt vigyorra húzódott. Ez volt az a vigyor, amelyet látva Harry mindig erős kényszert érzett, hogy felképelje a fiút.
– Pofa be, Malfoy – mondta Harry elnyűtten.
Fleur eközben lehajolt, hogy visszaszerezze a kését az őr mellkasából.
– Még többen fognák jönni – jelentette ki, majd felállt és megfordult. Ekkor teljesen váratlanul elsápadt és térdrezuhant.
Fleur – hallatszott Draco hangja, miközben pár pillanat alatt átszelte a szobát és odatérdelt Fleur mellé. – Mi történt?
Válaszul Fleur belekapaszkodott a fiú karjába. Harry első gondolata az lett volna, hogy ez valamiféle trükk, ám Fleur valóban nagyon rémültnek tűnt, arca papír-fehéren világított, kapkodta a levegőt, szabadon maradt kezét a mellkasára szorította. Idővel a légzése lassulni kezdett és, ahogy felpillantott – a homloka izzadságtól gyöngyözött – Harry félelemet olvasott ki a lány tekintetéből.
Draco óvatosan megérintette a vállát:
– Jól vagy?
A lány bólintott és alig hallhatóan ezt mondta:
– Igen, csak ádjatok egy pár percet.
Draco Harryre szegezte a tekintetét.
Potter, menj és próbáld meg kinyitni valahogy azt az ajtót. Használj varázslatot is akár, ha máshogy nem megy. Ki kell innen jutnunk, amilyen hamar csak lehet.
Harry  bólintott és elindult a folyosón az ajtó felé, de közben még mindig a Fleur tekintetében látott rémület járt az eszében. Végülis igazán veszélyes volt a helyzetük, az csak természetesen, hogy a lány fél... mégis volt valami abban a tekintetben, ami nem hagyta nyugodni.
Mi volt az, amit Fleur már tudott, de ők még nem?


***


Sirius Piton dolgozószobájában állt és éppen furcsa szagok birizgálták az orrát. Nem voltak különösen rossz szagok, sőt, az volt az érzése, ilyen szaga van annak, amikor varázslat van készülőben: égő szurok, megperzselt kő, titokzatos gyógynövények. Vastag, szürke füst szállt fel az üstből, mely mellett Piton szöszmötölt, és a füst egyenesen a gerendákkal borított mennyezetig tekergőzött.  A szag leginkább mentára és káposztára emlékeztetett. Az asztalon égő tüzeket egy-egy a hőtől vérpirosan izzó kövér üst koronázta meg. Ettől és a felszálló füst hőjétől Sirius izzadt, mint egy ló.
Piton éles ellentéte volt a férfinak, talárjába burkolózva és az üst felett zsörtőlődve szinte már úgy tűnt, hogy fázik.
– Szükség lesz néhány változtatásra – motyogta.
– Változtatásra?
Piton felemelte fejét, majd bólintott.
– Az eredeti főzetet emberi használatra szánták. Az egyik fő összetevője farkasölőfű. Teljesen egyértelmű, hogy találnom kell valamit, amivel helyettesíthetem, hiszen kétlem, hogy a kedves barátodnak, Lupinnak ez így megfelelne.
– Ez így van – mondta Sirius bizonytalanul. Sosem szerette igazán  a bájitaltant. Sokkal jobban kedvelte az átváltozástant, ahol mindig is kiemelkedő volt a teljesítménye. Ahogy eszébe jutott az a tavaszi délután, amikor Piton üstjét kövér, narancssárga hörcsöggé változtatta és az megharapta Piton lábujját, mosolyra húzódott a szája. Fejezd be – szólt rá saját magára – ne gondolj ilyenekre.
– Téged mindig is jobban érdekelt az átváltozástan – szólalt meg Piton, fekete, gombszerű szemét Siriusra szegezve, aki összerezzent.
– Ehm – kezdte Sirius –,  ez valóban így volt. – motyogta, majd fel  és alá kezdett járkálni a szobában és próbált úgy tenni, mintha valami épp nagyon lefoglalná. Eznem is volt olyan nehéz, Piton szobája tengernyi olyan dolgot rejtett, amivel el lehetett terelni az ember figyelmét. Üstök mindenféle méretben, tűzforró sárkányvér-tartályok, szomorúfűz-könnycsepp fiolák, mandragórapor dobozok, porrá zúzott unikornis szarv ezüst üvegekben. Sirius szórakozottan tanulmányozni kezdte az asztalra halmozott könyveket. Az egyik könyvön megakadt a tekintete: egy vastag, bordó színű példány volt, a gerincén arany betűkkel volt olvasható a címe: Démonok, démonok és démonok. Kézbe vette és belelapozott. Minden, amire kíváncsi lehetsz a pokol lakóiról ... és néhány dolog, amire nem – hirdette az előlap.
– Mi az a kezedben, Black? – hallatszott Piton számonkérő hangja.
Sirius a bájitalmester felé fordította a könyvet:
Démonok, démonok és démonok – micsoda cím.
– A könyv démonokról szól. Mégis milyen címet kellett volna neki adni?
– Démonok könyve? – javasolta Sirius, miközben a könyvet lapozgatta.
– Az egyértelműség mintapéldája.
– Csak egy ötlet volt... – mentegetőzött Sirius, de elakadt a szava és elkerekedtek a szemei, ahogy meglátta a könyv egyik lapját.
– Hé, kölcsönvehetem ezt a könyvet? – kérdezte, felemelve a fejét.
– Te kölcsönkéred a könyvemet?
– Csak nem visszhangzik ez a szoba? – csúszott ki Sirius száján, majd inkább csendben maradt. Volt valami Pitonban, ami a tizenhároméves Siriust hozta elő belőle, bármennyire is harcolt ellene.  Egész egyszerűen nem tudott úgy egy helyiségben tartózkodni a férfival, hogy ne képzelje el, amint Piton a bokájánál fogva, fejjel-lefelé lóg a nagyteremben a Griffendélesek asztala felett, alsónadrágján a „Csókolj meg, ír vagyok”  díszes felirattal. Nem mintha Sirius valaha is ilyet tett volna.
Teljesen egyértelmű, hogy ilyen soha nem történt.
Piton az asztalra csapta a kezében tartott serleget.
– Csak nem összetűzéseid támadtak a démonokkal?
– Valami olyasmi.
– Annyira jellemző – összegezte Piton a véleményét, anélkül, hogy felemelte volna a fejét. – Vidd a könyvet, ha akarod.
–Köszönöm – mondta Sirius.
Aztán rájött, hogy ez volt életében az első alkalom, hogy köszönetet mondott valamiért Pitonnak.  Úgy tűnt a pillanat jelentőséggel bír, de Piton nem vesz róla tudomást, helyette hátradőlve figyelte az előtte álló, füstölgő üstöt, majd elégedett arckifejezéssel megszólalt:
– Készen van.
Sirius a hóna alá csapta a könyvet és odament az üsthöz. Az üstben korábban fortyogó folyadék felszíne immár sima volt és ezüsszürke, s úgy tűnt visszatükrözi a környezetét, mint a higany vagy a holdfény. Szinte már szép volt. Sirius kinyújtotta a kezét, hogy...
– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá Piton élesen.
Sirius visszahúzta a kezét.
– Bocsánat, hogy élek.
Piton kiugró, sötét szemöldöke alól, fekete szemével közömbösen méregette a férift.
– Senki sem teheti jóvá azt, hogy megszületett. Még te sem.
Erre, Sirius semmit sem tudott mondani.  Figyelte ahogy, a bájitalmester beleönt egy üveg, réz-borítású flaskába egy adag ezüstszürke folyadékot az üstből, majd odanyújtja Siriusnak. Ahogy a férfi a flaskáért nyúlt, a tűz fényében megcsillant a karkötőn pislogó vörös kő.
– Vivicus életerő bűbáj? – érdeklődött Piton szemöldökét kérdőn felhúzva.
– Harry – válaszolt tömören Sirius, majd elvette a flaskát és elrejtette a talárja belső zsebében.
– Ez egy nagyon hasznos dolog – mondta Piton.
Hasznos?  De kinek? – morfondírozott Sirius. – Nekem vagy Harrynek?
Sirius és Piton farkasszemet néztek, majd Sirius rájött, hogy itt végeztek. Kicsit elveszettnek érezte magát, nem tudta, hogyan tovább.
– Figyelj – kezdte tartózkodóan –, akarsz velem jönni?
– Tessék? – pislogott értetlenül Piton.
– Csak gondoltam –magyarázta Sirius és közben azon járt az esze, hogy amit csinál az őrültség. –, esetleg érdekel a főzet hatékonysága. Hogy vajon majd működik-e? Ennyi az egész.
– Én készítettem, tehát működni fog – zárta le a témát Piton.
– Ó – pislogott Sirius. – Ebben az esetben, illendő lenne kösz...
– Nincs szükségem a köszönetedre – szakította félbe Piton. – A kép, ahogy megpróbálod lenyomni egy félig őrült vérfarkas torkán a főzetet bőven elegendő.
Sirius gyanakodva tekintett a bájitalra, majd vissza Pitonra, aki nem kimondottam mosolygott, de a szeme valamiféle önteltséget sugárzott.
– Ez a főzet ugye nem növeszt majd Lupinnak denervérfüleket, vagy keléseket vagy nem lesz bármi más mellékhatása...
– Ó, takarodj innen, Black – szakította félbe ingerülten ismét Piton, Sirius pedig felismervén, hogy egy veszett ügyért küzd dehoppanált flaskával és könyvvel a kezében.


***


>Ron, Ginny és Hermione az Odú nappalijában üldögélt. Charlie-ra vártak, hogy visszajöjjön a konyhából. Charlie meg akarta kérni az egyik házat őrző aurort, hogy ellenőrizze le az időnyerőt, sötét varázslatok után kutatva. Ginny türelmetlenül várakozott Charlie-ra, Hermione A baziliszkuszoktól a vérfarkasokig: Anglin mágikus bestiáriuma című könyvet bújta, Ron pedig Fred és George magazin gyüjteményét lapozgatta, mely egy kő alatt rejtőzött a pincében. Hermione rosszalóan megrázta a fejét:
– Nem tudom elhinni, hogy azokat olvasod.
– Ezek minőségi kiadványok – vigyorgott Ron.
– Ron, az olyan kiadvány, amelyet oldalt fordítva kell olvasnod nem számít minőséginek.
– Tudod, ezek a magazinok elég régiek – gondolkodott hangosan. – Sőt, ez itt szerintem McGalagony professzor – tette hozzá és Hermione felé fordította a magazint, aki – különösebb érdeklődés nélkül –rápillantott a lapra.
– Valóban hasonlít rá –értett egyet Hermione. – Ki gondolta volna, hogy kimonót hord vagy, hogy ennyire imádja a narancslekvárt?
– Vagy, hogy valaha szőke volt? – csatlakozott Ginny, közelebb hajolva.
Ron hirtelen elkapta a magazint.
– Ginny, neked nem szabad ilyeneket nézegetned!
– Miért nem?
– Mert lány vagy és mert túl fiatal.
– Hermione is lány.
– Igen, de Hermione már évek óta velem és Harryvel lóg. Már teljesen elkanászodott.
– Ron, hat idősebb bátyám van, én is már elég sok mindent láttam.
Hermione kuncogni kezdett:
– Ginny ne mondj ilyeneket, mert Ron még szívrohamot kap a végén.
Ron egy széles vigyort villantott a lány felé. Hermione azonban nem mosolygott vissza, mert hirtelen rátört a szomorúság. Látni Ron mosolyát, ahogy sötétkék szemei megtelnek örömmel – ez egy kicsit fájt, mert bármennyire is szerette, ha Ron a közelében volt, már pusztán a hangja is eszébejutatta azt, hogy Harry azonban nincs ott. Élete nagy része a két fiúból állt – együtt. Ron és Harry, Harry és Ron, ahogy ott vannak körülötte, az örök társak. Ha a nagyteremben meg akarta találni Harryt, igazából tekintetével mindig Ront kereste, hiszen magasságával és lángszínű hajával kitűnik a többiek közül és Harry persze mindig ott volt mellette. Ront nézve élénk emlékek törtek elő Harryről: Harry és Ron, ahogy szaggatják az ajándékok csomagolópapírját karácsony reggelén, körülöttük mindenfelé papírfecnik szállnak. Harry és Ron, ahogy megpróbálnak belekukkantani a jegyzeteibe a könyvtárban. Legalább annyira összetartoztak és elválaszthatatlanok voltak ők ketten Hermione agyában, mint mondjuk Harry és a sebhelye vagy Draco és a csípős humora.
Ron legyezni kezdett a kezével Hermione arca előtt és ez visszahozta a lányt a jelenbe. Megpróbált Ronra mosolyogni, de érezte, hogy a szája nem engedelmeskedik. Ron aggódva nézte.
– Mi a baj Herm? Már megint az álmaidon morfondírozol?
– És ha igen? Az álmoknak jelentésük van – jelentette ki Hermione határozottan.
– Ne is mondd – helyeselt Ginny az asztal másik oldaláról. – Legutóbb is azt álmodtam, hogy Draco és én... – Ginny elkapta Ron tekintetét és félbehagyta a mondatot.
– Ginny, nem akarom tudni – hallatszott Ron figyelmeztető hangja.
– Itt is van – szólt közbe Hermione. A két testvér értetlenül nézett a lányra, aki mosolyogva fordította Ginny felé a könyvet és mutatott rá egy képre.
– A dobozon látható véset – az egy mantikór – magyarázta és elkezdett hangosan felolvasni a könyvből:  – A félelmetes mantikórnak oroszlán teste, ember arca és szúrós skorpió farka van. Állkapcsai óriásiak és nagyon különlegesek: két – alsó és felső – fogsora van, melyek  – mikor a vadállat összezárja a száját – úgy illeszkednek egymásba, mint a fésű fogai. A fogsor összezáródva csontig hatol és a vadállat állítólag élvezettel fogyaszt emberhúst. A legveszélyesebb testrésze azonban mégis a farka. Nincs orvosság a mantikór mérge ellen, nincs remény az áldozat számára, még ha csak megkarcolta is a farok. – Hermione összecsukta a könyvet és Ronra pillantott, akit láthatólag lenyűgöztek a hallottak. – Látod? Vannak rosszabb dolgok is a pókoknál.
Ginny meglepettnek tűnt.  Miért van ez a dobozom fedelén? – kérdezte. – Szerinted ez azt jelenti, hogy valami rosszat rejt magában?
– Úgy tűnik, hogy nem – szólt közbe Charlie, aki éppen visszaérkezett a konyhából az időnyerőt a kezében tartva. – Nem találtak rajta rontást – tette hozzá, de továbbra is gyanakodva méregette.
Ginny kinyújtotta a kezét, a szeme csillogott.
– Akkor add ide, légy szíves.
– Addig nem, amíg nem beszéltem anyával és apával.
– Dehát nincs rajta semmiféle sötét varázslat! – ellenkezett Ginny.
– Tudom – mondta Charlie bocsánatkérően, ám határozottan. – Gin, nem tehetem. Lehet, hogy veszélyes. Azok után, ami azzal a naplóval történt, ha ezt úgy adom oda neked, hogy nem kérdezem meg őket előtte...
– Charlie! – fakadt ki Ginny, majd megfordult és segélykérően Hermionéra nézett, aki a nyakában lógó likantét szorongatta. – Hermione, mondd meg neki...
– Ginny – válaszolt Hermione határozottan. –, igaza van.
Ginny sötét szemei elkerekedtek, majd szó nélkül felpattant az asztaltól és felrohant a lépcsőn. Hermione hallotta, ahogy becsapja maga mögött a hálószobája ajtaját.
Charlie az ajkába harapott, majd Ronra és Hermionéra nézett.
– Ti ugye megértitek, hogy... egyszerűen nem... – kezdte motyogva, aztán sóhajtott egyet, megfordult és kiment a szobából, bezárva maga mögött az ajtót.
Távozását rövid csend követte. Hermone hátratolta a székét az asztaltól.
– Azt hiszem egy kicsit szeretnék egyedül lenni – mondta az ajkába harapva.
Ron felpillantott a lányra, szája gondolkodón lekonyult.
– Tényleg úgy gondolod, hogy az időnyerő veszélyes lehet?
Hermione nem nézett a fiú szemébe.
– Hajlandó vagy vállalni a kockázatot, hogy Ginnynek baja esik?
Ron döbbentnek tűnt.
– Ha így kérdezed..., akkor nem.
Hermione végighúzta a tenyerét a homlokán.
– Fáradt vagyok, lefekszem.
Ahogy a lépcső felé indult érezte Ron aggódó tekintét, de nem fordult meg.


***


Draco hátát a falnak vetve ült, Fleur a karjába kapaszkodott. Draco az őrök tetemét az egyik sarokba hordta és tekintetével kerülte azt a sarkot. Bár embert még sosem ölt, az nem igaz, hogy még soha nem ölt semmit se – sokat járt vadászni az apjával, amikor is mindenféle – mágikus és nem mágikus –lényeknek oltotta ki az életét. Nem szeretett ölni. Tehetséges volt benne, de nem szerette.
Hirtelen rátört a halottak földjén tett látogatásának túlságosan is élénk képe, talán a félhomály és az ólálkodó halál gondolatának a hatására. Az emlékben a fény ahhoz túl kevés volt, hogy meg tudja különböztetni a színeket, az alakok elmosódtak, a ködből gondterhelt suttogás szüremlett. A hely borzalmas hangulatát most még jobban rátelepedett a fiúra, mint akkor amikor ott járt és megint rátört a bűntudat. Nem értette miért van az, hogy Harry szüleinek az a sorsa, hogy egy ilyen helyen sínylődjenek, mely még a pokolnál is rosszabb noha soha egy légynek sem ártottak; míg ő nem saját erejéből vagy egyéb érdeme által visszatérhetett és az élők között sétálhat újra.
Fleur öntudatlan a fiú vállára fordította a fejét és ezzel megzavarta a töprengésben. Draco lenézett rá. A lány haja úgy csillogott, mint egy ezüst érme széle a félhomályban és az arca már nem volt olyan sápadt. Nagyon szép volt, bár azon mindig elcsodálkozott, hogy a lány hajszíne kísértetiesen hasonlít a sajátjára. Szép volt ez a hajszín és saját magának természetesen nagyon jól állt, de a sötétebb hajú lányok voltak inkább a zsánere.
– Draco  – szólt Fleur halkan.
– Igen?
– Már jobbán érzem magam.
Draco szája mosolyra húzódott a sötétben.
– Nagyszerű. Akkor mostmár lazíthatsz a halál-szorításodon a lábam körül. Alig érzem a térdem.
– Ó, ez á te lábad?
– Ehm, elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor megkérdezed, hogy „Ennyire örülsz , hogy látsz engem, vagy az csak egy seprű a zsebedben?” Csak rajta. Én közben elüldögélek itt.
– Már nem vágy vicces – panaszkodott Fleur.
– Korábban az voltam? Kérlek, emlékeztess, hogy mikor is voltam „vicces”, mert én nekem nem rémlik ilyen eset.
– Ugyan, ’iszen te mindig is vicces voltál – motyogta a lány és közben megpróbálta a karját Draco nyaka köré fonni. Eközben egy hajtincse csiklandozni kezdte Draco arcát – a fiú oldalába pedig belehasított a fájdalom.
– Au – kiáltott fel és arrébb húzódott a lánytól.
Fleur leeresztette a karját és meglepettnek látszott.
– Mi áz? Megsérültél?
– Igen, az egyik még oldalbakapott a késével, mielőtt végezhettem volna vele. Nem túl mély.
– Vérzik? Elmondtád ’Arrynek?
– Igen, vérzik és nem, nem mondtam meg Harrynek. És te se mondd el. Úgyis csak elkezdene nyavalyogni és erre most nincs időnk.
Fleur kerek kis száját rosszalló vonallá préselte.
– Legalább ’ad nézzem meg.
Draco, egy belenyugvó sóhaj kíséretében a falnak dőlt,  majd szétnyitotta a kabátját és felhúzta az ingét. Így láthatóvá vált a vágás, amely az oldalán húzódott, a bordái alatt. Nem volt túl mély, de hosszan elnyúlt és még mindig vérzett. Szerencsére a fekete ing felszívta a vér legnagyobb részét, de a seb akkor is csúnya volt.
– Draco! – Fleur szemei elkerekedtek. – ’ad lássam el a sebed.
– Azt mondtad nincs varázslat.
– Ez még nem jelenti ázt, ’ogy itt kell elvérezned.
Ezt követően fürgén nekilátott kis késével levágni a talárja szegélyét. Néhány pillanaton belül néhány megfelelő hosszúságú anyagcsíkot tartott a kezében.
– Dőlj előre! – utasította  fiút és a lábai mellett térdelve nekiállt felaprikálni Dracóra az összefércelt pólyát. Az elsőt szorosan megkötötte Draco oldalán, aztán egy másikat helyezett rá és azt is rögzítette, majd hátradőlt, hogy megcsodálja a munkáját.
– ’Ogy érzed magad? – kérdezte.
– Mint egy becsomagolt születésnapi ajándék.
Fleur rosszallóan nézett rá. Draco remélte, hogy amint Fleur végez a sebkötözéssel – lemászik az öléből. De úgy tűnt ez nem áll a lány szándékában. Hmm.
– Mármint, köszönöm – helyesbített, majd nekiállt lehúzni az ingét.
– Mindjárt gondoltám.  – Fleur lerakta a kését, de a kezét még mindig Draco oldalán tartotta. – Azt ’iszem, hogy igazán értékeled, ámit mások tesznek érted, a mágad módján.
– Ezt most úgy mondod, mintha az emberek állandóan körülöttem legyeskednének.
– Miért nem így ván? – kérdezte Fleur és kerek szemekkel meredt Dracóra. – Te tényleg nem tudod, ugye?
– Mit nem tudok?
Fleur kinyújtotta a kezét, megérintette Draco állát és felfelé billentette az arcát. Senki nem csinált ilyet vele gyerekkora óta. Fleur mereven bámult Dracóra, a fáklya fénye felhőszerűen tükröződött porcelán bőrén. Draco iszonyatosan szédülni kezdett, valószínűleg a lány hajából és bőréből áradó édes illat hatására. Vagy, az is lehet, hogy a vérveszteségtől. Nagyon remélte, hogy a vérveszteség a ludas.
Ahogy Fleur előrehajolt az őt körüllengő illat felerősödött. Karjait Draco nyaka köré fonta, mire Dracót éles forróság öntötte el a gerince mentén. Fleur oldalra billentette a fejét és könnyedén szájon csókolta, majd apró pillangó-csókokat lehelt a fiú nyakára.
Draco érezte, hogy nem járja, hogy míg az egyik lánnyal smárol addig egy másikon jár az esze, de nem tehetett róla: Hermionéra gondolt és a sürgető kényszerre, ami a szekrényben tört rá, amikor érezte, hogy muszáj megcsókolnia a lányt, mert ha nem akkor meghal. Eszébe jutott Ginny is, akivel olyan volt csókolózni, mint mikor az ember hosszas bezártság és sötét után újra kilép a napfényre. Ezzel szemben Fleur úgy csókolta, mintha ki akart volna valamit deríteni a fiúról. Bár az nem volt egészen világos, milyen információt lehet megtudni azáltal, hogy ledugja a nyelvét a fiú torkán. Draco erősebben szorította a lány karjait és vonakodva bár, de ellökte magától.
– Fleur – szólalt meg Draco figyelmeztetően. – Bum. Emlékszel?
Fleur szája titokzatos mosolyra húzódott. Draco mereven bámult rá. A lány arca rózsás volt, arckifejezése azonban közömbösségről árulkodott, mintha egy petricsészében nézegetne valamit. Ez elég nyugtalanító volt.
– Válahogy ... megváltoztál – jelentette ki végül Fleur.
Dracót meglepte a kijelentés.
– Megváltoztam? Ezt hogy érted? Azon kívül persze, hogy magasabb és jóképűbb lettem.
– Draco... ván valaki, akit szeretsz?
– Valaki, akit szeretek?
A kérdés némiképp meglepte és a helyzet lassan egyre furcsább lett, ahogy ott ültek a földön, Fleur keze pedig még mindig az inge alatt az oldalán pihent. Bár az, ahogy a lány óriási, csodáló szemekkel nézett fel rá, az nem is volt annyira borzalmas.
– Hát, gondolom igen.
– Ki áz?
– Saját magam – mondta magabiztosan Draco.
– Úgy értem, ván-e olyan valaki, akiért képes lennél áz életedet áldozni? Valaki, aki nélkül nem tudsz élni.
– Úgy érted, valaki, aki nem én vagyok?
– Igen – helyeselt Fleur.
– Nem, amiről te beszélsz, olyan nincsen az életemben – mondta Draco óvatosan. – Nem, nincsen.
– ’Át – kezdte Fleur. –, talán kéne, ’ogy legyen.
– Ehem – hallatszott egy hang a sötétből.
Ahogy Draco megfordult megpillantotta a visszatér Harryt, amint a szemöldökét felhúzva nézi őket. Draco elvigyorodott, ahogy elképzelte, hogy milyen látvány lehet, ahogy Fleur hozzátapadva, a kezét az inge alatt tartva ül mellette. Nem mintha Harrynek bármi köze is lenne hozzá, de igazán szórakoztató volt látni Harry arckifejezését, melyből azt lehetett kiolvasni, hogy a helyzet egyrészt bosszantja, másrészt jót mulat rajta.
– Ehem – ismételte Harry. – Ne haragudjatok, hogy ilyen fontos dolgok közben zavarlak titeket, de sikerült kinyitnom az ajtót.
– Téényleg? – mondta affektáltan Draco, de meg se mozdult. Fleur is a helyén maradt.
– Igen, persze nem szükséges most rögtön megköszönni vagy ilyesmi – vágott vissza Harry ingerülten.
– Köszi – mondta Draco, majd hozzátette: – Most pedig hagyj magunkra még egy tíz percre.
Harrynek felfordult a gyomra a helyzettől.
– Ok, emlékszel még azokra az időkre, amikor te voltál Draco Malfoy, még mielőtt Don Juan lett belőled? Amikor azt mondtad, hogy idézem: „Ki kell innen jutnunk, amilyen hamar csak lehet.” Ezt te mondtad, ugye?
– Hidegvér, Potter, csak vicceltem – vigyorgott Draco miközben lehámozta magáról Fleurt és felállt. Fleur meglehetősen vonakodva engedte ki a karjai közül, majd lehajolt a késéért és kecsesen elindult a folyosó irányába. Így, hogy a talárja aljának alsó részét lenyisszantotta, az új hossz meglehetősen sokat engedett láttatni a lábából, ami nem is volt olyan rossz...
– Föld hívja Malfoyt – szakította félbe Harry, miközben a kezét lengette Draco arca előtt. Draco felemelte a szemöldökét. – Gyerünk, bámuld csak meg.  És ha már leesett az állad, akkor talán elindulhatunk?
– Tudod, ez a lány... igazán különleges.
– Igen – vigyorgott Harry – főleg a...
Draco Harry szájára tapasztotta a kezét.
– Ennyi elég volt mára belőled.
Csak annyit akartam mondani, hogy főleg a...
– Én is ’allak ám titeket! – kiáltott hátra Fleur a folyosóról. – ’Allom, amit mondasz ’Arry Potter!
Draco egy önelégült vigyor kíséretében levette a kezét Harry szájáról.
– A francba – summázta a helyzetet Harry.

 

 

(Fordította: Mioni )

(Folyt. köv... :-)

Vissza 11/2. fejezet