Tört fények játéka

(Expelliamus)

I.

Egyetlen nap

"Akkor lennék boldog
ha kifeszítenének
S nem lennék játéka
mindenféle szélnek"
(Bródy J.)


A londoni Grimmauld tér 12. ajtaján fura pár lépett az utcára, de ők nem törődtek a téren áthaladó muglikkal, sem a gúnyos megjegyzéseikkel. Gyors léptekkel mentek, szaporán. Rövid mondatokkal beszéltek, lényegre törően, halkan.
Az egyik üzlet boltíves kapujában cigarettázó eladónő barátságosan ráköszönt a pár nőtagjára, aki zavartan köszönt vissza. Az eladónőnek feltűnt már korábban ez a fiatal nő; olyan valószínűtlen volt azzal a kékes fényű fekete hajával, hogy nem lehetett nem észrevenni. Kíváncsian lesték karcsú, telt formájú alakját az ablak mögül, ha olykor feltűnt a téren. Nem tudtak róla semmit; azt sem, hogy hol lakik, kihez jár, mi dolga erre. Néha az üzletbe is betért. Különleges teákat és kávékat árultak szebbnél szebb dobozkákban és zacskókban. A marcipános édességeket ők maguk készítették. Az üzlet már régóta veszteséges volt, errefelé a madár se járt. Csupa habókos alak szelte át olykor a teret, hosszú, lobogó köpenyben, fodros gallérban, nők finom kesztyűben, ősrégi esernyőkkel, férfiak sétapálcával. A szomszéd varrodában az egyik nő tudni vélte, hogy minden bizonnyal a Jane Austen Society tagjai, akik kedvtelve öltenek magukra korabeli ruhákat. Vagy csak bolondok. Ez a változat jobban tetszett nekik. Bolondok, mint mindenki, aki nem úgy néz ki, vagy nem úgy viselkedik, ahogy mi.
Az a vén, recsegő hangú trotty, aki a feketehajú mellett araszol, a legjobb példa rá. Mélyen a szemébe húzott, viharvert sapkát visel. Gallérját magasan felhajtja. Háta görnyedt, járása a faláb és hajlott kora ellenére is viszonylag fürge. Az egész figura felettébb groteszk. Úgy néz ki, mint egy rossz hajléktalan - bólogatnak az ablakok mögül.
Most mégsem ő a beszédtéma, hanem az, hogy az eladónő leselkedésen edzett szeme észrevette, hogy a feketehajú nőnek felrepedt a szája. Láttad, igaz, már gyógyul, de azért még látszik. Biztos leesett a lépcsőről, mind ezt mondják. Gúnyosan felnevetnek. Bizonyára jól ellátta a baját a férje.
Minden férfi egy állat. Nincs mit tenni.

Alastor (Rémszem) Mordonnak olyan tekintélye volt, hogy a legkeményebb aurorok sem merték megpedzeni, hogy csak annyit közöl velük, amennyit az ügy szempontjából szükségesnek tart, és ő maga kívánja eldönteni, hogy mi számít annak. Ellenvetés egy szál sem. Sofiát ő maga hallgatta ki a Roxfort tragédiája után. Egyedül. Nem a Grimmauld tér 12-ben és nem is a minisztériumban. (Ez a tény sokkal gyanúsabbá tette az iskola fiatal gyógyítóját, mint bármi, de nem szóltak.) Kingsleynek eszébe jutott, hogy egyszer azt morogta Mordon Sofiára, hogy "a kislány nagy színésznő, az egyszer biztos". Persze akkor a figyelmüket inkább az kötötte le, hogy az öreg auror rágyújtott, márpedig csökevényes orral elég horrorisztikus látvány a dohányzás. Minél inkább megrökönyödtek, Rémszem annál inkább leszívta a füstöt. Kiállhatatlan tudott lenni és meglehetősen tapló minden érdeme ellenére.

*

A Roxfort úgy omlott össze, hogy a Mardekár ház földalatti, tó alá nyúló helyiségei sértetlenül megmaradtak. Mintha megfeledkezett volna róluk az átok. Vagy éppen szándékosan szemet hunyt felettük. A csapokból még víz is folyt (a Mardekárnak külön csatornarendszere volt, még ebben sem közösködtek a másik három iskolával); az anyag, a textil, a forma, a szín, minden megmaradt épségben; az élet ott, a nehéz zöld-ezüst függönyök alatt folytatódhatott volna ugyanúgy másnaptól.
Másnap az újságokban meg is jelent a szalagcím: "Egyedül Mardekár trónja maradt állva." Nagy, méretes betűvel szedve. A Próféta szerkesztője kihúzta Rita Vitrol cikkéből azt, hogy érdekes módon egyetlen ismert halálfaló gyerekének sem görbült a haja szála sem. Nem, ezt már nem merte felvállalni, sőt, amikor a Prófétákat a szél minden irányába széthordták a baglyok, már nagyon megbánta azt a szalagcímet is. A benne rejlő gyanúsítgatást. Nyomtatott betűkkel és rendkívüli példányszámban, te jó ég! Izzadt a feje egész nap, másnap is, harmadnap is. A Sötét Nagyúr nyíltan Mardekár Malazár örökösének vallotta magát, az ősalapító karanténba zárt eszméit hirdette az aranyvér védelméről.
Ha az utcán megállítottak volna tíz mágust, mind a tíz azt mondta volna, hogy szinte egészen bizonyos, hogy Tudjukki mesterkedése húzódik a háttérben. Egyértelmű. Ki tenne ilyet? Ő képes rá, és különben is ott élt a Potter gyerek és Albus Dumbledore, akiről mindenki tudja, hogy Tudjukki legnagyobb ellenlábasa. Várható volt. Borzasztó. Aztán gyors léptekkel hazamasíroztak volna bereteszelni az ajtókat és bevackolódni négy fal közé. Mintha az segítene, mintha a Sötét Nagyurat érdekelnék a kapuk, ajtók, falak, sötétítők és mérföldek.

*

Nem volt kétséges, hogy a Roxfortot védő ősi bűbájokat feltörték. Egyedül azt nem értették, hogyan lehetséges, hogy a sértetlenül maradt alagsori részben és a Mardekár ház helyiségében a bűbájok ugyanúgy működtek továbbra is. Jelszóra tárult fel az ajtó, lépteikre fellobbantak a fáklyák, és Piton ajtajával jó ideig hasztalan próbálkoztak.
A muglik, akiknek többé már semmiféle halaszthatatlan tennivaló nem jutott eszükbe, nem fordultak vissza. Elérték az iskola romjait. Egy arra tévedő filmrendezőt annyira rabul ejtett a táj vad szépsége a gazzal benőtt, mállott rommal, hogy azon mód levetette magát egy csonkra ott, ahol a nagyterem terült el nemrég, és órákig mobiltelefonált. Itt fogja a készülő filmjét forgatni. A készülék gond nélkül működött, a filmrendező pedig utasította az asszisztensét, hogy azon nyomban kutassa fel, kinek a tulajdona az a ronda, sötét erdő, mert le kellene tarolni, ott felhúzhatnának egy-két helyszínt, lenne hely a büféknek és a rengeteg statisztának. Egy háborús filmhez rengeteg ember kell.
Remus Lupin, aki dühös, hitetlenkedő arccal egy szikla rejtekében hallgatta, soha nem állt ilyen közel ahhoz, hogy felálljon és lerugdossa azt a fickót a dombtetőről. Maga is megrémült, milyen aljas gondolatai támadtak. Erőszak, agresszió, üvöltés. A legszelídebb emberben is ezek a kovácsok verték a vasat azokban a napokban.
Végül mégsem vertek tanyát a filmesek. Az asszisztens megtudta, hogy szigorúan ellenőrzött területről van szó, katonai objektum van a föld gyomrában, nemzetbiztonsági ügy, ha a filmrendező jót akar magának, azonnal elfelejti.
Elfelejtette.

*

A Grimmauld tér 12-ben a Főnix Rendje délután ismét elővette azokat az utalásokat, fenyegetéseket és jóslatokat, amelyek bármiféle segítséget jelenthetnek az iskola tragédiájának megfejtésében. A Nagyúr mindig nyomot hagyott, jelet, üzenetet; nyilvánvalóvá tette hatalmát, jelenlétét és terveit. Követőit megjelölte az alkarjukon, egyenruhát viseltek, áldozatai háza fölé baljósan pulzáló Sötét Jegyet hívott az égre, még saját kudarcát is egy emberi homlokba égett, villámalakú sebhely hirdette.
Egy tetoválás, amely több volt, mint egy tetoválás, egy sebhely, amely merőben más volt, mint a többi. Örök érvényű furcsa szövedék mindkettő. Egy formába kényszerített tartalom, egy ismert rajzolatba kényszerített ismeretlen hatalom, egy forma: koponya kígyóval; egyforma, egyféle ruha: sötét csuklya maszkkal; egy eszme: az arany birodalom. Halhatatlan, hatalom, uralom, bosszú, vég, vér, halál és beteljesülés, egy, négy. Gyűltek a szavak az aurorok tábláin. Kulcsszavakat és szimbólumokat gyűjtöttek, kódoltak és kerestek, csakhogy egy váratlan riasztás miatt félbe kellett szakítani mindent.
Sikítva szorították a tenyerüket a fülükre a minisztériumban. Volt, aki azonnal hasra vágta magát, volt, aki a pálcájához kapott és rohant, menekült a többiekkel. A Mágiaügyi Minisztérium összes ablakát egyszerre törték ki. Fülsértő ricsajjal pattantak és csattantak szét az üvegek, több ezer tábla egyszerre tört szét, szilánkos eső lövellte éles fullánkjait az élő húsba. Összekuporodtak az asztalok alatt, és egymást taposva ordítva rohantak ki a nagy csarnokon át. Össze fog omlani a minisztérium is - verte a szívük, - a Roxfort után hat nappal...
A minisztérium azonban mozdulatlanul állt, és szilánkokat hányt ezernyi szájából.
Remus Lupin maradt egyedül a Grimmauld tér 12-ben. Hitetlenkedve könyökölt a térdeire, és a kopott szőnyeg rojtjait nézte. Üvegroppantó bűbájjal szétrepesztették a minisztérium összes ablakát. Fáradtan a hajába túrt. A Rend tagjai az első vészjelzésre kirepültek. Napokig leltároznak majd, mi tűnt el. Mi másért tették volna, túlságosan gyanús volt. Azokat, akik a falak között ragadtak, letartóztatják. Mindenki gyanús. Lecsipkedte a diószemeket a süteményről. Elképzelte a Kísérleti Bűbájok Főosztályán az idős Rose nénit, aki biztosan nem tudott kiszaladni. Joga van az ügyvédjének baglyot küldeni, Rose néni - mondják majd neki, - tessék leülni ide a cellába, van itt hely fogatlan vénasszonyoknak is.
Már az összes diót leette a sütemények tetejéről. Fel-le sétált a szobában, néha a lábfejével megigazította a szőnyeg szélét, aztán háttal az ablakpárkánynak dőlt. A falakat kézzel festett falragaszok borították. Nyilak, zászlók, színes felkiáltójelek, számok. Piros festékkel görbén körbehúzva egy üzenet, egy dísztávirat szövege, amelyet Dumbledore kapott jó másfél éve, a feladó ismeretlen.

A Halhatatlan jegye háromszor üli meg nászát,
Mikor párosból páratlan lesz,
Egy ül tort három felett.

A kör bezárul, visszaút nincsen,
A kör az én koronám, s béklyó nektek.
A tükör hordozza a hatalmat,
S a képmások hóhérköpenyt húznak.

A díjnyertes kanca. Lupin nem sokat olvasott ki belőle. Ha fejtörőkön múlik az élete, neki vége - húzta el a száját. Neki ne ködösítsenek szimbólumokkal meg rejtjelekkel, mondják meg konkrétan, mit akarnak - füstölgött. Piton hosszú elemzést írt hozzá annak idején; találgatást, többféle lehetséges verziót, javarészt erre támaszkodtak. Ez az ő asztala volt.
Néhány órával azután, hogy a minisztérium lecsendesedett, csüggedten állapították meg, hogy semmi nem tűnt el, legalábbis a gyors átvizsgálás eredménye ezt mutatta. Akkor miért volt hát ez az egész? Vagy nem találták, amit kerestek? Nem akartak beletörődni, hogy az eset nem több mint puszta pánikkeltés, és tanácstalanul álltak meg a csarnok díszköveinél, amelyre nagy festőecsettel azt írta valaki: "Nincsen nektek szemetek?" Úgy érezték, ha van is, vakok.
Rémszem utasítására az aurorok kicsempésztek néhány relikviát a zűrzavarban, amelyet a minisztérium gyűjtött be a Roxfort épségben maradt részeiből. Sosem fognak rájönni, majd rákenik az ismeretlen elkövetőre, ha felfedezik a hűlt helyüket. A Főnix Rendje nem bízott a minisztériumban. De az volt a legnagyobb baj, hogy a mágusok sem.

Közben a város egy egészen más kerületében Rémszem állt meg Sofiával egy magas épület előtt. A magas vaskapuk hangtalanul tárták fel az utat előttük. Látszólag nem volt itt senki. A kilincs meghajolt a zárban, mire odaértek, és a gyéren megvilágított, plafonig csempézett falak csak kettőjük alakját verték vissza tompa, elmosódott színekben.
Mindent megtettek, hogy az ide betérők (akik sosem önként jöttek) kiszolgáltatott, parányi univerzumnak érezzék magukat egy magasabb rendű erő körpályáján.
Az ELME-TSZŐ, azaz ELME Tudat- és Szavahihetőség-vizsgáló Őrség ezeréves múltra tekintett vissza. Magánkézből fenntartott, félig illegális szervezetük a mágia teljes skáláját felhasználta a varázslótársadalom rejtőzködésének őrzésében, elvégezték a háttérben azt is, amire a minisztérium nyíltan nem adhatott volna megbízást. Az Elmetsző legalább olyan rettegett intézményként tornyosult a mágusok fölé, mint maga az Azkaban, és ha szóba került, a nevét sem mondták ki, csak két ujjukkal ollót formázva jelezték, mire is gondolnak valójában. Az Őrséget hivatalosan kutatóállomásként tartották nyilván, amely analitikus elemzéseken és megfigyeléseken kívül mást nem végzett.
A valóság azonban egészen másképp festett, ám ezt nem lehetett papírra vetni.

*

Hörögve húzta fel még egyszer megfeszített lábait vízszintes állásba. Az erőfeszítéstől csatakos, hanyagul lófarokba kötött ezüstszőke haja a hátára tapadt, gerincoszlopának völgyébe, ahogy a korláton függött félmeztelenül, egy szál nadrágban. Fegyelmezetten lélegzett és kiszámított pontossággal végezte a gyakorlatait. Leengedte a lábait és lassan kifújta a levegőt, aztán egy ruganyos ugrással földet ért. A felkarjába törölte gyöngyöző homlokát, és lazított, testben és lélekben egyaránt. A válla megroppant, ahogy kinyújtózott. Lerángatta a csuklópántjait, és a sarokba vágta a piszkos szalagokat. Majd azok, akiknek ez a dolguk, összeszedik. A földről. Kinyújtóztatta a lábait; hajlékony volt, izmos és szálkás, pedig már negyven felé közelített. Egy jó fürdőre vágyott és egy nőre. Ahogy magára húzta a köpenyét, már lélekben nála járt, kerek csípője ingerlően feszült az ágyékának és felnyögött, ahogy hátrarántotta a fejét a hajánál fogva... Nem kellett összehúznia a köpenyét a folyosón, ami hideg volt és huzatos - a döngölt földbe leszúrt szurokfáklyák émelyítő, nehéz tömlöcfüstje nem adott melegséget, - melege volt így is, és a mellkasát borzoló hűs levegő simogatáshoz volt hasonlatos.
Csikorogva emelkedtek a nehéz vasrácsok, ahogy közeledett. Undorító hely ez - nézett körbe fitymálóan az alagsorban. Akár egy várbörtön; nyirkos vájatok, nedves falak penészes szaga.
Nem mintha számított volna bármit is. Lucius Malfoy itt a börtönőrök közé tartozott, a várurak közé, alant és a fenti szinteken, északra, délre, nyugatra és keletre ez itt a halálfalók központi bázisa volt, a pitvar, az ütőér, a folyton változó fekete mag, a Kaptár, a Sötét Nagyúr bázisa. Erőd nekik, és halkan lopózó, nehéz leheletű dögvész másoknak.

Malfoy este elhagyta a bázist. Harmadmagával. Kutyát sétáltattak, egyelőre szájkosár és póráz nélkül. Hármuk közül ketten a harmadikat, de ezt csak a két vigyázó tudta. Meg kellett mutatni, hogy a korcs, lám, él még, és semmi baja, sőt régi barátai társaságában vonul, a Sötét Nagyúr rettentő ordasai között.
Egy ideig alig szóltak egymáshoz. Mind a hármukkal külön beszélt a Nagyúr, és még fel kellett dolgozni az utasításait, és mérlegelni, mit mondhatott a másik kettőnek.
Malfoyon nem látszott semmi. Egyetlen szó nélkül ült le a legjobb helyre a vonat kupéjában. Számára nem volt kérdéses, hogy oda márpedig ő ül. Átvetette a lábait egymáson, és fekete kesztyűs kezével lazán megtámaszkodott sétapálcájának kígyófejű markolatán.
A vele szemben ülő Avery ezeket a szögmérővel rajzolt, mégis könnyed úri mozdulatokat figyelte. Malfoy persze képtelen kevésbé feltűnő öltözéket felvenni - nézte a szeme sarkából. Méregdrága, méretre szabott nadrág. Minden vonal illeszkedik. Kézelőgombjai és sétapálcája nyilvánvalóvá teszi anyagi helyzetét. Az arisztokrata, aki az aranyvérű elit felsőbbrendű kártyajárása szerint él.
Avery hirtelen elkezdett köhögni. Gyanakvóan nézett Malfoyra. Mi van, csak nem küldött rá egy csúf bűbájt? Nem, az nem lehet, Malfoy nem lát a fejébe, Piton meg csak nagyban játszik. Malfoy épp magyarázott valamit a szokásos hűvös hangján, nem is figyelt rá.
Úgy nézel ki, mint Napóleon - nézte tovább Avery Malfoy fekete kalapját, - még kellene egy fodros nyakrész és egy hosszú csövű puska. Beképzelt pöcs. Avery kelletlenül feszengett a helyén, nem tetszett neki ez a triumvirátus, amelyben megtették a háromszög egyik csúcsának. Régen volt már az ő idejük, leáldozott már, nem bízik meg sem Lucifer, sem Drakula grófban, két minden hájjal megkent kaméleon, jól kipárnázzák a széküket szokás szerint. Mindketten csak híztak és tollasodtak a Nagyúr távolléte alatti tizenhárom évben, töretlen ívben haladtak a ranglétrán, és most is ők akarnak akasztani, jobban teszi, ha óvatos velük. Kiszámíthatatlanok.
Perselus Piton úgy ül ott, mint akit az üléssel együtt faragtak ki, mint akit csak úgy odaraktak és ottfelejtettek - nézte a hollófekete hajú, szikár férfit Lucius mellett. Ritkán szól, a magvas beszólásaikat is legfeljebb szája szegletének egy alig érzékelhető rándulásával nyugtázza, azt is gúnyosan vagy kérdőn. Kíváncsi volt, hogy mi van a tarsolyában. Ugyan mitől ilyen magabiztos?
Az utóbbi években túl kevés időt szentelt Pitonnak. Valójában már nem is ismeri, már nem olyan, mint két évtizeddel ezelőtt a portyáikon. Eszébe jutott, mennyire idegesítette az elején az a kampós orrú, görbe hátú, vézna gyerek, akit Malfoy hurcolt magával. Piton már diákként is defektes volt; stréber, aki a könyveibe bújt és rútul kibabrált azokkal, akik piszkálni merték. Megtűrték, maguk közé fogadták, de az együtt elkövetett galád tettek szövetsége jobban összekötötte őket, mint a barátság. Valószínűleg nem Avery volt az egyetlen, akit idegesített, mert Pitonnak később bizonyítania kellett. Kegyetlenségből és nyilvánosan, heccből és véresen komolyan, azért, mert a Nagyúr kérte és azért is, mert ők kérték, és megtette. Avery akkor verte hátba először. Avery, akit csak hóhérnak hívtak.
Piton nem volt népszerű mardekáros, de még halálfaló körökben sem. Ott kullogott a Nagyúr, később Dumbledore mögött, mint egy hű alattvaló, egy titkár, aki elintézi a kellemetlen ügyeiket, sőt még őket, a többi halálfalót is kifilézi bármikor, ha kéri - így érezték a semmi jót nem ígérő, rideg tekintetéből. Egyszer elintézte az egyik társukat, aki azt terjesztette, hogy bemószerolta az egyik halálfalót a Nagyúrnál néhány piros pontért. Sunyi egy fickó - nézte Avery összeszűkült szemmel, sőt, olyan feltűnően, hogy az már a másik kettőnek is a szemébe ötlött. Malfoy rögtön ráripakodott, hogy mit les. Avery gyorsan előrántott egy szakállas történetet diákkorukból, és elröhögtek rajta egy darabig. Ő és Lucifer, mert Piton csak ült és őt figyelte áthatóan. A rohadt életbe. Kerülte a szemkontaktust. Piton kiváló legilimens volt, nem kockáztathatott.
Piton magának is feltette a kérdést, hogy miért hárman mennek. Malfoy kijelentette, hogy ő csak épp arrafelé jön, dolga van. Lucius a maga arisztokratikus lezserségével mindig mindenhol csak épp arra járt, úgyhogy mást sejtett a háttérben. Avery szerepét nem értette, de ha másért nem, legalább a szeme előtt volt. Figyelte Averyt, aki épp elküldte Malfoyt melegebb éghajlatra, amiért megjegyezte a kopaszodó férfinak, hogy lassan már a seggéig ér a homloka.
Lucius kinézett az ablakon. Miért telik ilyen csigalassúsággal az idő? - mérgelődött. Arra gondolt, hogy délelőtt még milyen magabiztos volt. Tudta, hogy kérhet és kapni fog. Vajon Piton is ezt érezte? Tudja egyáltalán, mi készül ma este? Megkeményedett az arca. Nem fogja magával rántani. Pitonnak vége, de ő holnap továbbmegy.
Averynek zabszem volt a valagában, szurkálódó kedvében rászállt Malfoyra, hogy mi a helyzet a mugli lotyójával, akit búra alatt rejtegetett hetekig, nem is érti, mert amikor ő megmászta, semmi különöset nem tapasztalt. Malfoy arcán vörös foltok gyúltak, az ujjai a sétapálcáját markolták. Avery kiélvezte az aratás minden pillanatát. Szemenként.
Ő is hallott Miss Arktalról, melyikük nem. Már hetek óta ezen szórakoztak maguk között. Miss Arktal volt Sámson haja és Achilleusz sarka, fegyver az ő kezükben, szörnyű szégyenfolt, a büszke Malfoyon esett csúfság. Avery felröhögött. Fogást talált?
Valójában irigyelte Malfoyt, mert mindene megvolt, ami neki nem. Pénze, befolyása, önuralma. Ha ránézett egy nőre, már csak annyi gondja volt, hogy kigombolja a gatyáját, és még másnap is ott vinnyogtak a küszöbén. Tudni akarta, mit akarhat, vajon mit kért Malfoy a Nagyúrtól. Ha még ennyi sem elégíti ki, akkor mi fogja? A becsvágyó. Csak nem csúszik el egy névtelen mugli szeretőn? Kihívóan a szemébe röhögött.
Malfoy szája megremegett, és kényszeredett vigyorba torzult, mint aki még nem döntötte el, hogyan reagáljon: védjen és vele nevessen, vagy felpattanjon és széttépje.
Piton furcsállva figyelte ezt a közjátékot. Mintha megállt volna az idő is.
Rajtlövésre vártak, ágyúdörrenésre, egy láb alatt elpattanó száraz faág pillanattörésére.
Ez a kis megakadt pillanat beszédesebb volt bárminél. Már ketten arattak. Piton biztos volt benne, hogy Lucius kikéri magának a feltételezést, gúnyosan, halk hangon felnevet és a megjegyzése Adrenára bántóbb lesz, mint amilyen valaha is elhagyná Avery mocskos száját.
Ismerte eléggé Luciust. Alapjában véve ugyanolyan érzéketlennek és számítónak látta, mint saját magát. Önző volt és rideg, akárcsak ő, mégis gyengébbnek látta. Piton aszkéta volt, önsanyargató, Malfoy azonban megadta a császárnak, ami a császáré, elvette, amire vágyott, és miután maradéktalanul kiélvezte, továbbállt.
Piton más volt. Elment amellett, amire vágyott, és legfőképp amellett, akire vágyott.
Lucius végül pontosan úgy reagált, ahogy a bájitaltan tanár várta. Ennyit erről - figyelte a szeme sarkából, és mintha általa, rajta keresztül benne is lecsendesedett volna valami. Malfoy már másról beszélt, témát váltott, hangja ismét hűvös és érzelemmentes lett. Távoli. Avery rágyújtott és résnyire letekerte az ablakot.
Piton a zsebébe rejtette a kezét. Bezárkózott a szó minden értelmében.

Károgó varjak hangos csapata húzott el az égbolton, alacsonyan szállva, vihar elől menekülve. Nyomukban ott járt az eső, és nemsokára halk érintéssel, néma patakokban csurgott lefelé a vonat ablakain.

*

Már éjfél is múlt. Odakint a fagyos, didergő tél lábnyomai hegesedtek az utcakövekre, a padokra, és az ereszekre fagyott esőcseppek némán meredtek a holdra. Tegnap még nem volt hó és nem volt jég, tegnap még nem takarta fehér lepel és jeges máz a kifordított szemetest és a csorba fahintát a játszótéren.

A Grimmauld tér 12. hangos zsivajjal volt teli. A zúzmarás ablakokon át kiszűrődő gyertyafény halvány aranyra festette a párkányokat. A rendtagok szokásává vált a hatalmas étkezőasztal körül maradni a vacsora után, adomáztak, beszélgettek hajnalig, így merítettek erőt egymásból a másnapra. Íratlan szabály volt, hogy nem hozták szóba mindazt, ami árnyékot vetett rájuk.
A reggelek nyomasztóan teltek; elmentek egymás mellett és csendben kávéztak. Az éjszaka más volt; felszabadító, hangos és megváltó. Estére elsimultak az indulatok, és a napközben a szájukon kibukó meggondolatlan, bántó szavakra fátyol került.
Rémszem még a kabátját sem vette le, rögtön felhajtott egy felest, holott soha nem volt hajlandó csak a saját flaskájából inni. Ezt is viccel ütötték el.
Lupin felszaladt az emeletre. Sofia az egyik aurornővel beszélgetett halkan a vadászterem sarkában, de mire odaért, elhallgattak, legalábbis másról kezdtek el beszélni. Nem kérdezte, leülhet-e, Sofia pedig nem nézett rá. Egy ideig. Aztán egyszerre jegyezték meg, hogy legyen már vége a csendkirálynak. Egyikük sem volt haragtartó, hamar megbékültek, és volt annyi józanész bennük, hogy sokkal több veszett oda annál, hogy pálcát törjenek afölött, ki hogy viselkedett az elmúlt napokban. Az aurornő pedig csak nevetett, hogy olyanok, mint a gyerekek.
Sofia Remusnak és Nymphadorának köszönhette a huszonnégy órás fáklyás díszkíséretet, ahogy ő nevezte. Rémszem Mordont a sarkában éjjel és nappal.
Lupin korábban is a szemére vetette már - nem egészen alaptalanul, - hogy csökönyös szamár, aki azt hiszi, majd ő maga mindent elrendez, és nem tartozik beszámolóval, hogy merre járt és mit csinált. Remus sokára jött rá, hogy Sofia egész életében azt hitte, akkor kap szeretetet, ha semmi vizet nem zavar, és még véletlenül sem terheli a gondjaival a másikat. Harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle, mi bántja.
Aggódott érte. Valami nagy baj történt.

Sofiát a karjánál fogva húzták ki a romok alól. A leomló féltonnás tartógerendák egy különös mágia folytán ketrecet formáltak köré, amely aztán egyetlen érintésre ártalmatlan porrá omlott. Valami mégis tisztességgel arcul csaphatta, mert az álla liláskékben úszott és a szája is csúnyán felrepedt. Mégsem ez döbbentette meg őket, hanem az, amit a szemében láttak, pedig még nem is mondták meg neki, mi történt, és a romokat sem látta.
Már akkor olyan volt, mint egy léket kapott, kettétört, süllyedő hajó.
Miután kikérdezték, mire emlékszik, mit csinált tegnap éjszaka, Lupin közölte vele két rövid mondatban, mi történt hajnalban az iskolával. Táviratstílusban, olyan fakó hangon, ahogy fél nappal az eset után kongott benne. Sofiának megrebbent a szeme, és csak nézett rá némán, nyelt egyet és a fal felé fordította a fejét.
Lupin akkor úgy hitte, olyan kábult, hogy fel sem fogja, mit mond, de ahogy teltek a napok már egyre inkább tartott attól, hogy pontosan tudta, mi történt.
Tonks persze azonnal beszámolt erről Mordonnak, aki a nyomozást vezette. Remus nem neheztelt rá, amiért így tett, habár kíméletesebb lett volna, ha ezt nem mások jelenlétében teszi. Már másfél órája röpködtek a vádaskodások, amikor Sofia égő arccal megjelent az ajtóban és végignézett az elutasító, megkeményedett arcokon. Senki nem szólalt meg. Odament a pulthoz, töltött magának egy kis narancslevet, és pohárral a kezében mielőtt kiment volna az ajtón, még visszanézett Tonksra:
- Tudod, egyszerűbb lenne először talán engem megkérdezni - mondta nyugodtan, de hangjában nyoma sem volt annak a melegségnek, ahogy az emberekkel beszélt.

Lupin ugyanezt a lázas szemű, dacos büszkeséget érezte, amikor meglátta az imént a vadászteremben, pedig nem gyújtottak gyertyát, csak egy utcai lámpa beszűrődő fénye csíkozta halványan a szobát.
Sofia hagyta, hogy békítőleg magához húzza, belegömbölyödött a vállába, és hagyta a férfinak, hogy azt higgye, egy ilyen butaság bántja csupán, legyen hát. Megsimogatta Lupin vékony hátát, aki bocsánatkérést mormolva puszit nyomott forró halántékára.
Nincs még egy ilyen tisztaszívű férfi a földön - ölelte. Rendben, sőt ő megy Nymphadorával beszélni - ígérte meg neki a kezei közé fogva a férfi arcát. Ezen nem fog múlni. Bátorítóan rámosolygott, aztán összekacsintottak, mint két régi-régi összeesküvő.
Lupin szótlanságba burkolózva tért vissza a többiekhez.
Sosem látta még ilyennek Sofiát, mint az elmúlt napok zuhanásában. Olyan volt, mint azok az öngyilkos halak, amelyek a minap kiugrottak az akváriumból és csapzottan tátogtak összetapadt uszonyokkal a kemény kőpadlón. Olyan boldog és kiegyensúlyozott volt az elmúlt hónapokban; kivirágzott és ragyogott.
Tudta, hogy Sofia nem engedi, hogy lenézzen a szakadékba. Óvja. Mindig ilyen volt. Ismét eszébe jutott, hogyan nézett rá, amikor magához tért. Halálra volt rémülve. Valami történt, valaminek történnie kellett még előtte, még akkor, amikor állt a Roxfort. Egészen bizonyos.

*

Piton a poharát görgette az ujjai között. Csak azért jött le a hallba, ahol összegyűltek a Nagyúr régi és új hívei, mert puhatolózni akart. A kudarc, hogy az események folyását és irányát nem látja, már rég kővé vált a gyomrában. Nem tegnap és nem is egy éve. Azért még próbálkozom - nézte a feles poharat keserűen.
Hátrafordult. Malfoy pattant az egyik hosszú asztalra, és lecövekelt terpeszállásban. Szép teljesítmény egy ilyen délceg tartás egy részegtől - nézte gúnyosan Piton a válla fölött, aztán kedvetlenül visszafordult. Malfoy alig egy fél órája érkezett, de hamar behozta az órák óta vedelő társait, duhaj kedvében volt, ráadásul a kötözködő, parancsoló fajtából. Leüvöltött a zenészeknek, hogy tán poshadt víz csurog a pucájukban? A hegedűdbe csomagollak, miután feldugtam a vonót a seggedbe - kiabálta. Hangos füttykoncert és röhögés kísérte. Piton a zenészeket figyelte. Vezetőjük, egy alacsony, kövér ember régi adósa volt a Nagyúrnak, a saját halálát is el fogja hegedülni nemsokára. Ő is tudta, halántékán csurgó izzadtsággal, kényszeredett jókedvvel, elgyötört szemekkel játszott úgy, ahogy a szívéből kifért. Egy utolsót, mert itt szabad a vásár, benn van a farkas, báránykák.
Ez itt az evolúció egy primitív foka, olyan fok, amelyre önként fordultak vissza, igaz úgy hitték, felfelé törnek, még nagyobb magasságba. A termeszek élnek így, a hangyák és a méhek, százak és ezrek szolgálnak egyet, a csuklyás-álarcos alattvalók egynek emelnek várat, a sáskahad saját éhsége csillapítására tarolja le a földeket, de ha már nem lesz talpalatnyi hely, egymást falják fel. Nincsen önrendelkezés és nincsen szabadság, legfeljebb a látszata, az egyén itt csak a sokaság egyik darabkája.
Ez volt Sofia egyik kedvenc hasonlata. Megrándult az állkapcsa. Közben nyúzták a cimbalmot és majd elpattantak a húrok, a kiabálás és a ricsaj egyre erősödött. Piton töltött, egyetlen húzással kiitta, és hanyagul a talárja ujjába törölte a száját.
Sofia nem bírja végigvinni.
Ivott és töltött. Úgy marta belülről a tehetetlenség, hogy üvölteni tudott volna. Ütni. Átkozni. Legfőképp saját magát. Az élete másból sem állt, mint rossz döntések sorozatából. Ezt tudja felmutatni. A semmit.
Hátradőlt a magas támlájú fényes széken és körbenézett, de nem figyelt, csak a lábával dobolt idegesen, kopogón. Ide-oda tologatta a poharát, a kavargó tömeget nézte, de gondolatban máshol járt. Már nem tudja megakadályozni mindazt, ami következik. Már vége. Olyan hamar jött, olyan hirtelen, vagy csak ő bánt túl bőkezűen az idővel? Lehet. Felpattant, morgott valami köszönésfélét és elviharzott, fel a szobájába.
Egyedül akart lenni.

*

Sofia lekuporodott a hatalmas akvárium előtt a szobájában. Az üveghez nyomta felhevült arcát. Eszébe jutott, amikor Piton levitte a Mardekár rejtett, tó alatt húzódó, üvegfalú folyosóira. Sötét volt, kosz és penész, de ismerte a férfit, hogy semmiképp nem szeretné vonzóvá tenni a maga birodalmát mások előtt. Ide nem merészkedhet le senki az ő engedélye nélkül. Itt nem lesz takarítás, felújítás, világítás, vendégfogadás. Ez itt az ő területe.
Sofia és Perselus - Expelliamus alkotásaLenyűgözte az a víz alatti varázslatos világ. Sosem látott még alulról polipot elaraszolni, és gyilkos, fűrészfogú piranhák sem húztak el csapatostul mellette. Egyszerre volt hátborzongatóan félelmetes és csodálatos. Akárcsak Perselus. Lúdbőrös lett a karja, ahogy felidézte, hogyan állt mögé magas, szikár alakjával. Forró lehelete ingerlően csiklandozta a nyakát, az ujjai félszegen fonódtak a csípője köré, ahogy óvatosan magához húzta. Mozdulataiban nyoma sem volt annak a gőgös magabiztosságnak, amire számított. Olyan más volt. Nemo kapitány...
Dühösen fújta ki az orrát. Egész életében nem sírt annyit, mint emiatt a férfi miatt. Érzékennyé és sebezhetővé tette, egyetlen szavával porig zúzta minden tartását, és egyetlen tekintetével a világ összes borzalmát elsimította. Hullámverés, apály és dagály. Minden éles kilengés ellenére volt valami mély, ősi, törvényt nem ismerő vonzalom, ami hozzá űzte, ehhez a kíméletlen, öntörvényű férfihoz. Tiltott gyümölcs volt és ismeretlen, erőddel körbebástyázott elvadult kert. Így kezdődött. Remusnak igaza van.
Sofia egész életében függött valakitől, akiben hitt, akit szeretett; álmodozó volt, és még az élet ellene irányuló, kiélezett, villanó nyilait is csak valami furcsa, tompa szűrőn át érzékelte. Sokan bántották ezért; ugyan miért nem robban atomjaira szét a fájdalom hőjében, mered sóbálvánnyá az iszonyattól vagy esik ájultan össze, mint más? Piton megadta a választ, de megtartotta magának, mintha ezzel is birtokolhatná és kizárhatná azokat, akik csak néznek, de nem látnak.
Az "én ismerem" melldöngetően egyenlő volt azzal, hogy "ő az enyém". Sofia játék volt Pitonnak, izgalmas kísérlet, egy újabb út, hogy beintsen másoknak, akik megvetették és lenézték. Csakhogy mire kikaparta azt, amire vágyott, amiben alkalomadtán vájkálhatott volna rezzenéstelen arccal tartva a lapjait, máshogy döntött. Összezárta a lapokat, zsebre vágta, felállt az asztaltól és faképnél hagyott mindenkit. A nadrágzsebébe tette, az esett a legtávolabb a szívétől, sőt a kezét is legfeljebb talárja mély zsebébe szokta csúsztatni, oda sosem, ott akár skorpió is tanyázhat, az egy elhagyott-ellenőrzött vidék.
Szó nélküli elsétálásban, a vállára hullt falevél nemtörődöm lepöccintésében túlságosan jó volt. Nincs felelősség, nincs kötelék és nincsenek érzelmek.
Egoizmus és önzés van.

A férfi - akiről szó van - abban a pillanatban néma mozdulatlanságban hevert az ágyán elnyúlva. Jobban mondva, egy ágyon abban a helyiségben, amelyet ő használt. Elzárkózott attól, hogy bármit is a magáénak mondjon a fekete palotában, mintha ezzel is lecövekelhetne magába burkolózva tisztes távolságra, fekete oszlopként.
Az események drámai zuhanása mély, sötét árkokat vont a szeme alá, nyugtalan lett, kereső. Holott ő egészen pontosan tudta, mivé lesz a Roxfort. Neki része volt benne. Ez a négy szó mint négy formátlan malomkerék nyomta a mellkasát. A hogyan és miért fölösleges haszontalanságokat elhessegette. Itt tények vannak, kemény vasbetonból. Az enyhítő körülmény kategória nem létezik. Talán holnap, ha a túlélő ösztön felébred benne képes lesz vidraként menteni a menthetőt. Ha behódol, a saját javára is fordíthatja. Már most tudta, hogy így fog történni, de ennyi önsanyargatás kellett.
Hiába, a büszkeség rettentő nagy úr.

Lemondani valamiről.
Lemondani valakiről.
Lehunyta a szemét. Biztos csak azok miatt a rohadt malomkerekek miatt roppannak a bordái, összemarja őket egy név nélküli kemény vaspánt. Öklömnyire verődik.
Lemondani valakiről.
- Ébredjen fel - szólt a meleg takarók alatti nőre. Emlékezett. Más időkre.
Parancsolón, állva, fentről nézve le. Aludt tovább. Előrehajolt, de éppen csak, és megrázta a vállait, úgy szólította megint. Ha egyszer elaludt, a Roxfort Expressz is elsüvíthetett a fülei mellett. Lerántotta a takarót. Össze volt gömbölyödve, mint egy kisgyermek. Álomillatú volt, védtelen. Olyan hirtelen nyúlt a dereka alá, mintha attól félne, hogyha egyetlen másodpercet is tétovázik, nem teszi meg. Inkább nem mondta ki többször a nevét, meg sem szólalt. Hangjának rekedtsége inkább elnémította. Csak finoman rázta a karjaiba simuló testet. Puha volt, meleg, életteli teli. Már ébredezett, félálomszerű bódulatban összefüggéstelen szavakat dünnyögött. A háromlábú esernyőt is vigyem? - kérdezte csukott szemmel. Ő meg csak szorította. Háromlábú esernyő. Sofia, kincsem.

Lemondani valakiről.

*

És akkor meglátta az akvárium üvegének tükrében. Az asztalát. Egy ládika állt rajta. Pofonvágta a látvány. Az a ládika.
Sofia akkor látta a ládikát először, amikor a tragédia utáni éjszaka Rémszem magával rángatta Piton alagsorába, hogy összeszedjenek mindent, ami mozdítható. Nem segített nekik. Csak ácsorgott a fal mellett. Furcsállta, hogy a tőrét látja Piton falán. Nem is oda való, ronda is, Perselus pedig pláne nem aggat ki semmiféle ereklyét a szobájába.
Mordon közben dohogott, hogy valaki megelőzte őket. A tágas, könyvekkel és pergamentekercsekkel zsúfolt szoba rendjét egy felborult karosszék és egy földre esett nehéz öntöttvas gyertyatartó törte meg. Sofia hallgatott, ő azon lepődött meg, hogy így maradtak, érintetlenül.
A tőrét nézte. Minél inkább nézte, annál világosabbá vált, hogy mellette egy ládika van a falban, egyre tisztábban látta. De hát nincs is vájat a falban! Lupin épp elvonult előtte és rá se hederített. Mordon sem. Ha Rémszem, aki mindent lát, átnéz rajta, az csak annyit jelenthet, hogy az ő tudata vetíti. Hallucinál. Aztán ahogy megjelent a ládika, hirtelen el is tűnt. Finom, lilás, hártyaszerű köd maradt utána, aztán már az sem. Hátat fordított és inkább a legközelebbi könyvespolcot kezdte el tanulmányozni. Kivett egy vaskos, bőrkötéses kötetet. Ezt sosem tehette volna meg csak úgy.
Piton rendkívül bogaras volt a szobájára, árgus szemekkel követte a polcait vizslatókat, és dühös lett, ha az általa felállított rendet megbontotta valaki. Igaz, senki nem merte a lábát se betenni ide. Sofia elmosolyodott. Ő más volt, sokkal rendetlenebb. Piton úgy nézett rá, mint egy elmebetegre, amikor meglátta, hogy az osztályozási szempont nála legfeljebb az volt, hogy a bordó színű könyveket máshova tette, mint a kék hátú könyveket. Az üvegcsék formáját és címkéit illetően a helyzet ugyanaz volt. Őrületbe kergette a férfit a fura alakú színes fioláival, bár az utóbbi időben már csak lemondóan legyintett egyet.
Óvatosan kinyitotta a nagy, vaskos könyvet. Kézzel ragasztott préselt növények voltak benne, mellettük a tizenéves Perselus apró betűi. Végighúzta az egyik levél megszáradt erezetén ujjának hegyét. Az egyes fejezeteket elválasztó lapokat mintanyomó hengerrel készített halványzöld szegély díszítette. Milyen szép ez a gyűjtemény.
Mordon egyetlen ütéssel verte ki a kezéből.
- Végeztünk - dörögte szigorúan.

Sofia ijedten ugrott fel, hogy az előbb az ő torkából szakadt ki Rémszem neve. Önkéntelenül is őt hívta. Mordon hét lakat alatt őrizte, mindenhova magával vitte, mintha összeláncolták volna.
Tonks gyanúját követően perdöntő bizonyítékot keresett a Főnix Rendje, hogy Sofia nem tudott arról, ami az iskola ellen készült, és nem volt része a kataklizmában sem. Sofia azt mondta, nem emlékszik, akár el is áshatják élve, nem fog elfutni, akár még ő is lehet a hunyó, a szelep a robbanótöltethez.
Mindenkit tisztáztak. Kivéve Sofiát. Kivéve Pitont, aki eltűnt - és az igazgatót, akiért viszont tűzbe tették volna a kezüket bármikor. Egyetlenegy portré sem maradt meg, amely a segítségükre lehetett volna az utolsó éjszakán történtek nyomon követésében. Szétmállottak, eltűnt belőlük a szín és a hő, lepattogzottak és felhurkásodtak az ecsetvonások, és a kereteket ezernyi szú rágta szitává néhány pillanat alatt.
Sofia csak állt és várt. Mordon jött. Mindig jött, ha hívták.
- Igen? - dohogta hosszú hálóruhában. Csak a fejét dugta be.
- Egy idegen tárgyat látok az asztalon. Egy ládikát - mutatott Sofia hátra. Mordon kelletlenül követte kinyújtott kezének irányát. Türelmetlenül felhorkant.
- Nincs ott semmi, és ha ezt én mondom, akkor az úgyis van - mondta keményen. - Képzelődik, kicsi szívem.
- De hát...
- Nincs de. Ott nincs semmi - és hangosan behúzta az ajtót.
Sofia leforrázva állt az ajtajánál. Világosan látta: a ládika márpedig ott hevert, lilás bordó fénykörben. Búzakalász faragványok ringtak az oldalán, aztán szikrákat vetve nyomtalanul eltűnt. Hallucinál, vagy fekete mágia?
Kopogtak.
- Tessék - nyitott ajtót, azonban nem állt a küszöbön senki. A folyosó is kihalt volt és sötét. Ez nyilvánvalóan nem az ő estéje volt. Aztán a hideg kirázta, ahogy az ajtajára nézett. Sötétbordó keresztet mázoltak rá. Még friss volt, maszatos. Jaj, ne.
Tudta, mit jelent. Ez az ő ítélete. Hát máris? Segélykérőn Rémszem zárt ajtajához futott. Egy hajszál választotta el attól, hogy lenyomja a kilincset. Lépteket hallott a lépcső felől. Már jön az ő megbízott őre. A pálcája a szobában. Az, hogy papucsban és köntösben van, már csak akkor jutott eszébe, amikor az egyik elhagyott helyiség ablakán kiugrott a didergő, fagyos utcára és eltűnt a sűrű, pergő hóesésben.

- Nott, hol van Avery? - kérdezte Piton valahol a Sötét Nagyúr bázisán. Átsuhant rajta egy rettentő előérzet. - Dolgom van vele.
- Mit tudom én - mondta unottan a Nott nevű halálfaló. - Mi vagyok én, a felesége vagy az anyja?! Neki szabad kijárása van - vetette oda és végigmérte a másikat. Elég kutyául nézett ki, kapott egy kis kezelést - röhögött magában, - "megsimogatta" a Nagyúr azt az öntelt fejét néhányszor. Kirojtozta a mellkasát, kapott egy kis hímzést - pergette magában a szlengeket, amelyeket maguk között használtak. Ki nem állhatta a bájitaltanárt, és ezzel nem volt egyedül a halálfalók között. Az a szemét sápatag arcú csontig benyalta magát Dumbledore-nál. Ők az Azkabanban penészedtek hosszú évekig vagy sekélyes életet éltek az átmenet éveiben, nekik nem termett babér, és jobban tették, ha hallgattak, túl sok volt a rovásukon. Neki ne mondják, hogy Piton nem paktált le a Roxfort igazgatójával, micsoda egy sunyi, ravasz alak. Majd móresre tanítják, megtáncoltatják a parázson egy kicsit a fiúkkal. Itt mindenki egyenrangú - nézett a távozó férfi után sértődötten.

Lucius Malfoy rettentő dühösen lépett ki Avery londoni lakásának kandallójából. Csak azért nem rúgta szét az üszkös fahasábokat, mert nem volt a közelben szolga, aki tükörfényesre pucolta volna utána a cipőjét. Lefokozták? Mi ez, hogy őt küldik egy ilyen alja munkára, mi ő, valami nyamvadt, egyszálbél futár? Ott a sok lihegő ficsúr, akik epedve várják, hogy végre megbízza őket a Sötét Nagyúr valamivel.
- Legközelebb kanalakat fogok fényesíteni - dohogta és arrébb lökte az egyik széket. A lakás olyan volt, akár a jégverem.
Hamar megtalálta, amit keresett. A mellényzsebébe csúsztatta a gringottsi széfkulcsot. Remélte, ez az, mert nem volt kedve még egyszer idefáradni. A széf számát senki nem tudta megmondani. Gondolta, ha már itt jár, belenéz Avery lapjaiba. A pincében a sok fölös lom között tárolta a család minden értékét. Avery persze rettentő furfangosnak hitte magát.
- Nox! - gyújtott fényt Lucius. Elborzadt, mekkora odalent a kupleráj. Ez egy szemétdomb - nézte. Addig matatott, amíg a kezébe nem akadtak azok az okiratok, amelyeket keresett. Váltók, biankó csekkek, uzsoraszerződések... Beleolvasott. Amatőr. Talált egy egész kazettányi halottkémjelentést. Aztán összekötözött látleleteket és elmegyógyintézeti jelentéseket. Elfuserált család ez - nézte idegenül. Még a kezét is megtörölte a kabátjában.
Aztán a kezébe akadt néhány mugli masinával nyomtatott rossz minőségű fotó. A legtöbbnek letépték a másik felét. Azt hitte, nem látja jól, kinek az arca van a firkák alatt. Bűn egy ilyen arcot így meggyalázni. Furcsának találta. Minek őrizgeti ezeket itt? Úgy vélte, egy szívatást megér, és begyűrte a zsebébe. Aztán kivette, értetlenül megnézte megint és visszagyűrte.
Már szállt volna a kandallóba, amikor váratlanul vízcsobogást hallott az emeletről. Aztán futó lépteket. Szekrénynyitogatást. Az órájára nézett. Avery még nem lehet. Talán Bellatrix az? Mivel Avery lakásába csak egy szűk kör hoppanálhatott, abban a tudatban várt a boltíves átjárónak dőlve, hogy az egyik halálfaló lesz az. Igencsak meglepődött, hogy az, aki gyanútlanul leszaladt a lépcsőn és ijedten felsikoltott nem volt más, mint Sofia El Ramen Harik a Roxfortból.
- Nocsak, nocsak - nyomta a nyakához kígyófej markolatú pálcáját, miután a karjával a falhoz lökte. Sofia halálra válva meredt rá. Csak egyszer menne valami egyszerűen.
Csak a leheletük járt a hideg, huzatos lakásban.
Malfoy egyik kezével durván szétnyitotta a kabátot, és ujjaival a ruha alá furakodott. Módszeresen, lassan végigmotozta. Szája szeglete kegyetlen mosolyba gördült. Semmit nem talált nála, még egy összegyűrt cukros papírt sem. Édes kis nő ez, finom, puha, ingerlő. Igazán bánhatja Piton, hogy annyi Cruciatus után már nem áll fel neki. Micsoda pazarlás. Sofia makacsul összeszorította a combját, amikor a mohó ujjak becsúsztak a fehérneműje alá.
- Nincs nálam semmi - nyögte visszafojtott, ijedt hangon.
- Na és? - nézett rá Malfoy hidegen, és megpróbálta szétfeszíteni a combját, hogy hozzáférjen. - Mi járatban errefelé? Teadélutánra jött? - nevetett hidegen a fülébe.
- Csak úgy benéztem. - Ennél átlátszóbb hazugságot ki sem találhatott volna. Lucius is így gondolta.
- Én meg a tejesember vagyok - sziszegte a fülébe, miközben az ujjai már áttörték az utolsó akadályt is. - Mi végre ellenkezni? - kérdezte halk, mély hangon, miközben Sofia elkezdett rúgkapálni. Feljebb tolta a falon, mint egy erőtlen, dacos bábot, hogy jobban hozzáférjen. Aztán elengedte.
- Hogy magának mekkora lába van...? - taposott durván Sofia csizmája orrára, amely szemmel láthatóan több számmal nagyobb volt a kelleténél. Hideg szeme kérdőn fúródott az övébe. - ...és hogy átfagytak az ujjai! - kulcsolta egyik kezét az ujjaira. Sofia tudta, hogy Malfoy nem hülye. A férfinak nem kellett elmagyarázni, hogy nyilvánvalóan nem azért jött ide, hogy ruhát lopjon magának. Ezernyi alkalmasabb hely van ennél, sőt ennél csak alkalmasabb van. Ez nem egy huzatos átjáróház kóbor lánykák számára.

Lucius ujjai bilincsként fogták Sofia csuklóját a kandallóban. Hiába ellenkezett, már késő volt. Repültek a Kaptár felé. Malfoy fennhéjázó mosollyal lépett ki a zsákmányával odaát. Megbízni egy nőben, ej, Avery, súlyos árat fizetsz ezért.
Sofia megmutatott neki egy rejtett csapóajtót a lakásában. Malfoy a mellényzsebébe tette azt a néhány üvegfiolába rejtett pergament, amelyet ott talált.
Malfoy nem tartotta be a megállapodást, hogy cserében elengedi.
Sofia viszont nem is azt mutatta meg, amiért jött. Morzsányi elégtétel.

 

Folyt. köv.

Vissza