Tört fények játéka

(Expelliamus)

II.

Mikor betörted árvaságom ablakát

Sofia nem tudta, hol vannak. Egy támlás székhez kötözte Malfoy, fehér blúzának leszakított gombjai a lábánál hevertek. Tik-tak-tik-tak - járt egy régi falióra a kandalló fölött. A férfi összefogott hajjal, nadrágra és ingre vetkőzve, szétvetett lábakkal ült előtte egy fotelben, és nyeglén rázta a poharában a jégkockákat, miközben gonoszul figyelte, ahogy Sofia köhög az arcába fújt füsttől.
Tik-tak-tik-tak - ketyegett az óra, Lucius a körmeit pattogtatta, és amikor kopogtattak az ajtón, Sofia felkapta a fejét.

Perselus Piton lépett be az ajtón.

Amint meglátta Sofiát, döbbenten, alig észrevehetően visszahőkölt, de egy pillanat alatt visszanyerte a hűvös álarcot.
- Nocsak - szólt és felvonta a szemöldökét, aztán egy erélyes lökéssel bevágta a háta mögött az ajtót.
- Á, Perselus - fordult hátra Lucius. - Nem bánnám, ha nem zavarnál - mondta unottan.
Sofia sápadtan, izzó szemmel nézte Perselust. Piton az árnyéka volt önmagának. Egy szakadt szandál volt meztelen lábfején, kék pizsamája hanyagul lógott rajta. Mikor észrevette, hogy Sofia figyeli, összehúzta a nyakánál a felsőrész V alakú kivágását. Kézfejét, ujjait csúnya, vörös sebek borították, ahogy borostás arcát is baloldalon egészen a szemöldökéig. Betegnek és gyengének látszott, arca beesett volt, szeme alatt sötét árkok húzódtak.
- Elhoztad, amit kértem, Lucius? - kérdezte szigorúan, és még mindig nem mozdult. Egy ugrásra kész, megfeszült vadállatra hasonlított, aki éles szemével megpróbálja feltérképezni a terepet. Sofiát nézte, tekintete a szakadt blúzról a kötelekre vándorolt.
- Mit is? - állt fel Lucius a fotelből és megdörzsölte a karját. - Nem.
- Szükségem van az elixírhez arra a fűre - mondta Piton fenyegető hangnemben.
- Ugyan már! - intett Lucius a kezével. - Mit számít az a plusz két heg a képeden, elég ocsmány vagy így is... - nevetett a saját viccén, de Piton tekintetét látva hozzátette: - Cserében tied a kislány... amint minden egyes kívánságomat kielégítette... - mondta lassan, tagoltan, minden szót kiemelve, azzal odalépett a nőhöz, térdre esett, szétfeszítette Sofia combjait és a bokájától a csípőjéig durván végigszántott a lábán az ujjaival felgyűrve a megtépázott ruhát, fejét a melle közé nyomta, majd hátrafordult Piton felé:
- Na mi van, nézni akarod? - förmedt rá.
- Mintha a Nagyúr azt kérte volna, hogy egy ideig tartsuk távol magunkat a Roxforttól és a tanáraitól - szólalt meg Piton és beült abba a fotelbe, ahonnan Lucius az imént állt fel. - Vagy elfelejtetted?
Lucius kelletlenül kihúzta magát.
- Na és? - próbált hidegvérrel válaszolni.
- Nincs elég nő, minek pont ez itt neked? - Azzal kikotort egy cigarettát a dohányzóasztalon álló fadobozkából és hanyagul rágyújtott.
- Te kérded? - sziszegte Lucius. - Érdekes dolgokról mesélt nekem Avery - hazudta. Avery semmit nem mondott, csak utalt rá.
A Nagyurat egyáltalán nem érdekelte, hogy Malfoy kit hurcolt magával és hol találta. Malfoy meglehetősen furcsának találta, hogy egyikőjük sem tartotta különösnek, hogy mit keresett ott Sofia és honnan ismeri a rejtekhelyeket a lakásban.
- Hát nem tudod? - nézett rá fölényesen és magabiztosan Avery, amikor Voldemorttól eljöttek. Élvezte a győzelmét. Lucius megállt, Avery a csapóajtón letért a lakosztálya felé. Már nevetett, hangosan, hahotázva, könyörtelenül, győzelmi tort ülve. Sosem volt önuralma, és hamar elvesztette a fejét. Ez volt a legfőbb ok, hogy Piton és Malfoy lehetőség szerint kerülte a közös bevetéseket. Hamar vérszemet kapott, kontrázni akart, még rátenni egy lapáttal, ripacs lett és kötekedő. Áldozatainak nagy részével azért végzett, mert a hallgatási fogadalmát megtörte, és felettébb kellemetlen lett volna az a néhány tanú.
Lucius, aki természeténél fogva jól tudta, hogy megfelelő információk hiányában nem vagy senki a világon, és megfelelő értesültség nélkül nincsen hatalom, csak ábránd, pontosan úgy érezte, hogy kihagyták valamiből.
Piton elgondolkodva nézte Sofiát, aztán elnyomta a csikket, felállt és súgott valamit Lucius fülébe. A kandallóhoz mentek és halkan megbeszéltek valamit, de Sofia nem tudott kivenni egyetlen szófoszlányt sem.
Lucius meglehetősen furcsán nézett a nőre, aztán szó nélkül elhagyta a szobát.

Ketten maradtak. Tik-tak-tik-tak - járt az óra.
Piton a kandalló domborművén matatott az ujjaival, Sofia sápadtan és ijedten várt, fejében egymást érték a gondolatok, a számtalan kérdés. Az élete már régen kicsúszott az irányítása alól. Hányszor elképzelte, milyen lesz, ha majd egyszer újra találkoznak... nem így képzelte.
Piton megállt a székénél, kezét összekulcsolta a háta mögött.
- Mi a... - kezdte, de félbehagyta a kérdést.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak.
Nézték egymást. A sötét szemek kérdeztek és a kék szemek válaszoltak, aztán a kék szemek kérdeztek és a sötét szemek válaszoltak. Némán, hosszú percekig.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak - zakatolta a szívük is.
Piton eloldozta a köteleket.
- Velem kell jönnie.
Sofia bólintott. Akár egy holdkóros vagy egy csalfa, kusza álom bódult szereplője, némán követte a férfit hosszú, homályos, úttalan folyosókon. Minden folyosó ugyanolyan zöldszínű, ugyanolyan szélességű és hosszúságú volt, végtelen számú egyforma, kilincs nélküli ajtóval. Foga vacogott a hidegtől, pedig a kabátját is magára vette. Nem értette, Piton hogyan járkálhat egy szál pizsamában; biztos lázas, hiszen beteg - gondolta. Sofia rémülten nézte, hogy az előtte haladó férfinak nincsen árnyéka. Felemelte a kezét, de nem látta tisztán; megnézte a tenyerét: eltűntek belőle a barázdák.
Végül megálltak az egyik ajtó előtt, amely amint Piton megállt előtte, felpattant. Piton a karjánál fogva beterelte Sofiát egy sötét szobába. Háta mögött zizegve bezárult az ajtó. Piton csettintésére fellobbantak a fáklyák, lángnyelvek csaptak fel a méltóságteljes, veretes gyertyatartókból és a márványkandallóból, amelyet kétoldalt faragott kígyók díszítettek. A szoba tágas és pazar volt, Sofia sosem látott szebbet.
- Kellett ez magának? - kérdezte ridegen Piton és magára vett egy kék és arany szálakkal átszőtt mintás, fekete, földig érő köntöst.
- Hova tette a józan eszét?! - kiabálta és egy rántással összehúzta magán a köntös övét.
Sofia egyenesen állt előtte, még mindig kabátban volt. Piton nézte a finom, sápadt arcot, a lázadó, tűzben égő szemeket a sírástól összetapadt szempillák alatt, az összekuszált, ébenfekete tincseket.
Fogát összeszorította, állkapcsa megrándult, sebes léptekkel fel-alá járkált a szobában. Össze volt zavarodva: ijedtség, féktelen düh és féltés keveredett az izgalommal, amit Sofia váratlan felbukkanása kavart benne. Zavarta, hogy Sofia így látta, ebben az ócska pizsamában, kócos hajjal, borostásan, nem mintha számított volna már bármit is, amikor már mindennek vége.
Elhinné-e, hogy ebben a Sötét Palotában, ahol minden vágy beteljesedik, ahol az elmét megháborító gazdagságot teremnek a brokátfüggönyös szobák, ahol nincs nélkülözés, ahol a kívánság parancs, elhinné-e, hogy ez a rossz pizsama az egyetlen szalmaszál, hogy tartsa magát a csábítás özönében? Hogy azért nem borotválkozik, mert egy ilyen egyszerűnek látszó döntés is azt erősíti benne, hogy még ura önmagának? Vajon a Sötét Nagyúr tudja, hogy Sofia az ő titkolt vágya, az ő gyenge pontja? Az egyetlen nő, akit... szeret? Belegondolni sem mert a következményekbe, ha ez kiderülne: Sofiát odavetnék a lába elé, megkapná ajándékba, üres szemű, engedelmes rabszolgát faragna belőle a Nagyúr, de ő nem így akarta, nem a teste kellett neki, hanem mindaz, ami Sofia maga volt, az őszinte, tiszta, szép szívével, kedves, szelíd mosolyával; Sofia, aki kipirult arccal, és villámló szemekkel kiabál vele, Sofia, aki félelmet nem ismerve a válla mögé nyúl a késéért, aki sáros arccal, hátravetett fejjel hangosan kacag és aki mezítláb jár az esőben. Mennyi emléke van róla... De elég ebből!
- Megnémult?! - kérdezte Piton megállva hirtelen a nő előtt, szeme vészjóslóan és fenyegetően villant egyet. Nem merülhet el az érzelmeiben, túlságosan veszélyes: az ördög tenyerén állnak. Aljasnak és kíméletlennek kell lennie, nincs más kiút.
Sofia nem értette saját magát, annyi összeszedett beszélgetést kigondolt magában, és tessék, a torkában dobog a szíve. Tudta, hogyha majd kilép ebből a világból, sorra tolulnak a nyelvére a kérdések, amelyeket fel kellett volna tennie. A férfi viselkedése letaglózta. "Hát mégis igaz" - gondolta. Elhitette magával, mert el akarta hinni, hogy akkor ott, azon az utolsó éjszakán mindketten túllőttek a célon, hogy Piton nem akarta bántani. Ő, Sofia hergelte fel, és hányszor szidta magát azokért a meggondolatlanul kicsúszott szavakért. Piton később, hajnaltájt eljött és sokáig ácsorgott az ajtaja előtt. Másnap összeomlott a Roxfort és maga alá temetett egy világot, hitet és emberséget. Piton eltűnt, áruló, áruló, áruló - kiabálták rá, mert minden rész összeillett, tökéletesen illeszkedett, túlságosan is tökéletesen. Plaudite cives! Hát így omlanak le Róma büszke falai!
- El akarok menni innen - mondta Sofia, és szidta magát, hogy csak egy ilyen banális kérésre futotta. Egész testében remegett.
Piton nem válaszolt, csak nézte. Senki nem tudta így nézni, mint ő: keresve, kutatva, egyszer jeges hidegséggel, másszor izzó, parázsló szemmel. Úgy festett, mint egy sebzett, nyugtalan vad; Sofia tudta, ha most megpróbálna az arcán húzódó csúnya heghez érni, Piton hátravetné a fejét, nem hagyná, hogy bárki is hozzáérjen egy ujjal is. Sofiában azonban fellobbant az elfojtott düh, mindaz, amit Piton eltűnése és a Roxfort halála óta érzett; megtépázott méltósága, darabokban heverő és válaszokat hiába kereső szíve, kirekesztettsége új erővel feléledt. Ő, aki mély depresszióba esett, míg mások félelmet nem ismerve mentették, amit menteni lehetett, szervezkedtek és ellenálltak, most olyan tűzre lobbant, amely már nem hallott és nem látott, csak feltört, mint a vulkán, amely nem kérdezi, szabad-e jönnie.
- El akarok menni innen! - kiáltotta. Piton látta a változást rajta, a felkorbácsolt indulatokat, azt, ahogy egyre szaporábban vette a levegőt.
- Tessék - mutatott az ajtóra hanyagul és dölyfösen. Sofia nekiugrott az ajtónak, de hiába rángatta, szaggatta, ütötte, az nem mozdult.
- Ez egy vizionált palota - fordult hátra megerősítésért a még mindig a szoba közepén álló Pitonhoz remegő hangon. A férfi nem szólt egy szót sem. Sofia idegei majd' szétpattantak.
- Küzdjön! - kiáltotta Piton dühösen. - Mit tanítottam magának?!
Farkasszemet néztek. Azt akarta, hogy Sofia ne adja meg magát, hogy szálljon szembe, bárki is áll vele szemben, azt akarta, hogy használja az eszét és a logikáját.
- Mit fog velem csinálni, ha nem tudok kijutni? - kérdezte Sofia halkan.
Piton odasétált az egyik karosszékhez, leült, keresztberakta a lábát. Időt akart nyerni, hogy összeszedje magát: kíméletlennek kell lennie... halálfalóként kell viselkednie. Muszáj. Ránézett Sofiára:
- Megölöm... és örülhet, hogy én teszem, és annak, ahogy teszem.
- Nem hiszem el - mondta halványan Sofia. Piton csak nézte-nézte: "Hát vannak még szálak közte és köztem" - szorult össze a szíve. Tudta, hogy nincs más kiút, erőszakkal kell minden szálat szétszakítania: el kell vadítania Sofiát.
- Keresse meg a gyújtópontot! - szólt rá jeges nyugalommal, fenyegetéssel a hangjában és odadobta Sofiának a pálcáját. Sofia elkapta a levegőben, megpörgette, ránézett Pitonra, aztán a pálcát kihívóan a férfira fogta.
- Meg ne próbálja! - sziszegte Piton. Összevillant a szemük. Játszottak egymással: élesben. Piton nézte és semmi mást nem akart, csak szeretkezni; most és itt, a szőnyegen, úgy, ahogy volt, dühtől kipirulva, csapzott hajjal, szétnyíló blúzzal, sírástól nedves arccal. Gyönyörű volt. Görcsösen megmarkolta a szék karfáját. "Ha létezik kísértés, hát ez az" - gondolta, és a hátát kiverte a víz.
Sofia elkapta a fejét, úgy érezte, hogy kifeszítették, mint egy vitorlavásznat a póznára, és ide-oda hánykolódik a szélben. Tudta, hogy peregnek a könnyei, de már nem volt ura önmagának. Levette a kabátját, a kandallóra emelte a pálcáját és célzott.
Éles fény tört elő, aztán sűrű, olajos feketeség telepedett a szobára. Piton két lebegő fáklyát varázsolt, Sofia elégedetten nézett körbe: Minden fémmé vált; a hímzett párnák, a gyertyaláng, a bútorok, a szőnyegek alakjukat megőrizve bár, de egyetlen hideg, kemény, homogén szürkébe fordultak. Piton felállt a meglehetősen kényelmetlenné vált karosszékből és megállt Sofia közelében. Sofia a pálcából előtörő vékony, kavargó piros csíkokkal ábrákat rajzolt a levegőbe, próbált megnyugodni és minden erejével koncentrálni. A férfi közelsége és fürkésző szemei megzavarták. Az élettelen, idegen szürke massza közepén meleg teste és a nyugodtan süllyedő-emelkedő mellkasa még jobban vonzotta. Sofia hirtelen szétzilálta az ábrákat a pálcával és arab írásjelekkel folytatta, hogy túljárjon a férfi eszén. A kavargó ábrák és írásjelek mögött vele szemben álló Piton azonban fél órával később átnyúlt a pálcájáért és tükörírással kijavította az egyik dbál írásjelet. Sofia félelemmel vegyes ámulattal nézett át az ábrák tengerén, Piton elkapta a tekintetét és fogva tartotta egy hosszú percen át.
Elmélyülten nézte a nőt, aki lázas tekintettel, kétségbeesetten pásztázta a szobát, majd megállt egy ponton, felemelte a pálcáját, amelyből különböző ritmusban dobpergés csapott ki, aztán fülsiketítő, csattanó hangok, amelyeket süvítő lövedékek, aztán egy ágyúdörrenés hangja követett... Sofia feszülten figyelt, szabad kezének ujjait feltartotta, mintha a levegőt érintené finoman, aztán olyan fülsiketítő zajt, puffanó hangokat, gyorsuló dobpergést, majd dörgedelmes robajt teremtett arról a pontról, ahol állt, hogy a falak is beleremegtek. Felemelte a pálcáját és lecsapott, villámot szórt minden egyes falra, a kisülések zizegve, sercegve futottak szanaszét. Úgy állt ott, mint a pokol angyala, Piton sejtette, hogy a rezgések hullámait vizsgálja. Sofia szeme többet látott, mint az övé, és lám, néhány percen belül odasétált a fal egy pontjához, felkapaszkodott a fémmé dermedt könyvespolcra és átdöfte a karját a falon. Megtalálta. Most Pitonon volt az ámulat sora: Ez a kisírt szemű, megalázott nő, Malfoy ujjainak és gyűrűjének nyomával az arcán egy óra leforgása alatt megtalálta a valóságkoppintóval létrehozott palota rejtett köldökzsinórját. A rés mögött rejlő zóna visszaröpíti majd ahhoz a Kapuhoz, ahol Malfoy behúzta az örvénylő Sötét Palotába, amely betegséget és rothadást árasztva úszott láthatatlanul az élők felett.
Egyre nem számított: Sofia már nem akart menekülni. Rávert a pálcával a falra, mire az szörcsögve visszanyerte eredeti anyagát és színét. Sofia a régi volt, akinek nem parancsolt senki, és ő úgy döntött, hogy itt marad.
- Miért nem megy? - kérdezte Piton dühösen.
- Még nem végeztem - válaszolta Sofia ellentmondást nem tűrően.
- Nem végzett? Ugyan mivel?
- Magával. - És odalépett a férfihoz. - Hadd nézzem ezeket a sebeket! - nyúlt az arca felé, hogy félrehúzzon egy fekete tincset, de Piton elkapta a csuklóját.
- Nincs szükségem magára!
- Már a tudtomra adta, nem emlékszik? - kérdezte Sofia, mire Piton arcán megrándult egy izom. - Tűzsebek, ugye? Mérgezett... burjánzva hegesedik, rosszul tapadnak a szélek, gyulladt... legalább két napos, és egyre terjed. - Sofia fiatal kora ellenére átkozottul tehetséges és képzett gyógyító volt. - Mi az a fű, amit Malfoy nem hozott? Ami nem lehet a palotában? Piros szurkafű vagy... vagy szárított zambiagyökér?
"Ez a nő olyan, mint egy úthenger" - gondolta magában Piton.
- Nem mindegy?
- Hol van még az arcán kívül? Lágy részeken? Hónalj? Hasi környék, ágyék?
- Elég legyen!
- Nem megyek innen, amíg nem végeztem. Nem ezért dobott oda magának Malfoy? - kérdezte villámló szemmel.
- Azon a rohadt átjárón időzár van! Itt akar maradni, hát elment a maradék esze is?! Ez itt nem egy leánynevelő intézet!
- Nem tud megfélemlíteni - mondta Sofia.
- Nem?! Olyan biztos ebben? - Piton fel-alá járkálva sebesen szelte a szobát, köntöse lobogott a lába után.
- Perselus.
"Csak ezt ne!" - nyelt egyet Piton. Megőrjítette, ahogy a nevét kimondta. Legszívesebben felpofozta volna Sofiát, hogy térjen végre magához. Sofia azonban ösztönlény volt, mindig azt tette, ami neki jólesett, az érzelmei irányították, Piton jól tudta ezt. Szidta magát, amiért belerángatta ebbe az őrületbe, hányszor kigúnyolta a nevetséges kis álmaiért, és szurkálta, amiért Sofia inkább a háttérbe húzódott; az észrevétlenségbe, a maga csendes világába. Ő húzta a lővonalba maga után. Veszélyes és komplikált varázslatokra tanította, fekete mágiára, mert élvezte, hogy minden tudást úgy szív magába, ahogy a sivatag a vizet; bátorította, sőt követelte, hogy mélyedjen el még jobban a különféle varázstudományokban. Ki ő, hogy bele mert avatkozni az életébe? Milyen férfi az, aki beleavatkozik az életébe, és aztán sorsára hagyja? Gyűlölte saját magát és a gyengeségét. El kell engednie, el kell üldöznie. Nincs más út.
Nincs más út.

*

A rés a falon bezárult.
Sofia sorra vette az üvegcséket és apró dobozkákat a szekrényben. A Nagyúr kegyes volt a hívéhez: számtalan ritka hozzávalót talált; drága, messze földről származó porokat és cseppeket, kihalóban lévő kígyók mérgeit. A sárkánygyík formájú patikamérlegre komótosan felmásztak a súlyok, kivéve a félunciát, amely aprókat ugrálva szökdécselt fel a mérleg nyelvére. Amint Sofia kimérte az adagokat, a sárkánygyík összegömbölyödött, és elaludt.
Piton magára hagyta, elment a halálfalók gyűlésére.
A főzetet két órán keresztül kellett főzni; Sofia úgy döntött, kihasználja az időt és megfürdik. Elcsigázottnak és piszkosnak érezte magát. A salome-i fekete márvánnyal kirakott méltóságteljes fürdőhelyiség egyik oldalát mennyezetig érő tükrök borították, a hatalmas kád peremén kagylóba öntött gyertyák égtek, a homorú plafont díszítő freskón meztelen szerelmespárok lógatták a lábukat a festett folyóba.
- Törökülés! - nézett rájuk Sofia, és a festmény lakói törökülésbe húzták a lábukat. - Oroszlánt akarok! - mondta, és a tóparton feltűnt bozontos sörényével egy oroszlán, mire a szerelmespárok ijedten ugrottak a folyóba és a kép szélén vacogtak egymást taposva.
Sofia felhúzta a lábát, térdére hajtotta fejét és behunyta a szemét. Pitonra gondolt.
Szomorú volt és nagyon félt.

*

A Kaptár (a Sötét Nagyúr követői hívták így az úszó-lebegő palotát) étkezőcsarnokában kilencen ülték körül a kerekasztalt, amely mindig igény szerint váltogatta nagyságát. A kilenc főből hárman Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter hasonmásai voltak. A minisztert már hetekkel azelőtt kivégezték. Az egyikük az elmaradhatatlan világoszöld keménykalapba töltötte a pezsgőt, és abból itta, a nedű kétoldalt patakokban folyt végig a ruháján, amíg a másik a gyászünnepségről mesélt, aztán a harmadik vette át a szót és beszámolt arról, hogyan haladnak a szövetségek kötésével, mire többen hangos röhögésben törtek ki.
Perselus Piton azon merengett, hogy a végtelen gazdagság és a vágyak sorozatos beteljesülése ugyanolyan állattá zülleszti az embert, mint a társadalomból kivetetteket. A Sötét Nagyúr nemcsak a gyengeségeiket, elfojtott, dióba zárt félelmeiket ismerte, hanem a vágyaikat is; a bal karjukba égetett Sötét Jegyen keresztül pőrén és kiszolgáltatottan álltak előtte hívei. Így veszik oda a lélek szabadsága pillanatnyi dicsőségéért és egy káprázatos világ ígéretéért. Sofia szabad volt, tudott még önfeledten nevetni és sírni, boldog volt, amikor lóháton szelte a fodrozódó hullámokat a tenger partján, és amikor kacskaringós indákat és virágokat festett a falra. Egyszer azt mesélte, hogy az apja hosszú börtönévei alatt a szennyben és mocsokban is késsel-villával evett. Pitonnál jobban senki nem érezte át ennek a jelentőségét. Az élete egy végtelen küzdelem volt; napi harcok sora, vezeklés és soha meg nem rendülő hit, hogy több egy vadon nőtt, halált lehelő gyomnál, amelyet a gyökerével együtt kell kitépni és tűzre vetni. Szerette volna egyszer azt tenni, amit a szíve diktál, de nem tehette: A múlt és a bélyeg, amely a karján égett fájón és szégyenteljesen, tilalomfákat helyezett mindenhova. Kirekesztve, magányos keserűségében élte életét.
A mellette ülő halálfaló egy adag kokainport szórt az asztalra, fémkaromban végződő mutatóujjával csíkokra húzta, felszippantotta, aztán az ölébe rántotta az egyik rabszolganőt, fedetlen mellére öntötte az italát és elkezdte lenyaldosni.
Piton felpattant és otthagyta őket.

Az út a lakosztályáig végtelen hosszúnak tűnt, görcsösen igyekezett úrrá lenni a benne tomboló feszültségen. Sofiát egy lepedőbe csavarva találta az üst fölé hajolva; úgy nézett ki, mint egy tógát viselő görög istennő.
- Hoztam magának ruhát - szólalt meg Piton, és az egyik székre dobta a ruhaneműket.
- Köszönöm. Mindjárt készen van a főzet.
A férfi elcsigázottan leült a kanapéra. "Mint aki karót nyelt" - gondolta Sofia, amint ránézett. Fekete, magas nyakú öltözékében sokkal félelmetesebb volt, mint a kinyúlt pizsamában. Sofia odaült mellé egy tál kristálytiszta vízzel és egy tégellyel a kezében. Piton összepréselt szájjal a füle mögé húzta a haját.
- Mi ez? - kérdezte gyanakodva a tégely felé bökve.
- Füstöske némi csipkebogyó kivonattal. - Sofia a vizes kendővel az arca felé nyúlt, de Piton elrántotta a fejét. Egymás szemébe néztek. Sofia várt, aztán megint megpróbálta. Óvatosan megtisztította a sebes, elfertőződött részeket. Piton meredten a kandalló egy pontjára szegezte a tekintetét, érezte Sofia szappannal kevert finom illatát, ujjainak lágy érintését, fedetlen, gömbölyű vállának látványa már túl sok lett volna.
- Dőljön hátra, eltart egy ideig, amíg kitisztítom a tüskés részeket.
Óvatosan hátranyomta Piton fejét a kerevetre, erősebb világosságot gyújtott és fölé hajolt. "Vajon hol szerezhette ezeket a csúnya tűzvirágokat?" - kérdezte magától. "Féreglyukba keveredett?" Az illegális hop-hálózatot használók az életükkel játszottak: Az ellenőrizetlen repülőzónák itt-ott parttalan, végtelen lyukakba torkolltak, ahonnan nem volt visszaút, és a láthatatlan csapdák elnyelték gyanútlan áldozatukat.
Piton érezte a Sofia kezéből áradó forróságot, amely meleg hullámokban végigfutotta az egész testét. Sofiának nem volt szüksége komplikált főzetekre, úgy bánt az áradó energiával, akár egy bűvész, nyugodtan és precízen dolgozott. Piton érezte, hogy elernyed, szemét lehunyta, és hallgatta a fahasábok ropogását a kandallóban. Sofia a kezébe fogta az ujjait, feltűrte a ruha ujját, folytatta, és arra gondolt, hogy még sosem fogta meg Piton kezét. Piton tenyere és ujjai belül érdesek voltak; egy bájitalfőző mesteré, aki évtizedek óta vágja, aprítja, morzsolja a bogyókat, füveket és a különféle szárítmányokat. Kézfejét elszórtan szép fekete szőrszálak borították, bőre világos volt, csuklója hajlatában kéken pulzáltak az erek.
- Készen van már? - kérdezte Piton türelmetlenül. Kezdett melege lenni a nő közelségétől.
- Mindjárt. Jöhet a karja, vegye le, kérem, az ingét.
- Nincs máshol seb! Ennyi volt! - pattant fel a kanapéról, mint akit megcsíptek. Hogyan tudna ő levetkőzni Sofia előtt, bárki előtt is? Sosem mutatta meg magát senkinek. Szégyellte a testét, amelyet számtalan forradás és heg szántott keresztül-kasul, nem akart se szánalmat, se iszonyatot látni senki szemében.
- Én másképp látom - szólt Sofia komoly arccal. - Egészen a válláig húzódik egy, és van a mellkasa bal oldalán is, amely majdnem a derekáig húzódik. Látom, hogy fáj, és azt is, hogy gyulladt. Ez nem játék, Perselus.
- Nem akarom, hogy hozzám érjen! Nincs szükségem a segítségére! - Azzal faképnél hagyta a nőt és sebes léptekkel eltűnt egy másik szobában.
Dühösen levetette magát az íróasztalhoz. Tudta, hogy Sofiának igaza van, a magas láz, az étvágytalanság, az égető, csípő érzés a sebekben mind fertőzésre utalt, a fene essen Malfoyba, ha lenne egy csokor piros szurkafű a birtokában, saját maga is elláthatná a sebeit. Kirántotta az egyik fiókot és meghúzta az egyik lila üveges fiolát. Ez majd segít holnapig. Órákig ült ott, vadul jegyzetelt egy könyvből, haja sátorként lógott az asztalra. Kézfejéről a tűzvirágok eltűntek, arca sem sajgott már. Miért ne hagyhatná, hogy Sofia begyógyítsa a többi sebet is? Nem mindegy már?
Fáradtan megdörzsölte a halántékát. Hányingere volt, homloka forrón tüzelt. Átvágott a nagyszobán, ahol Sofia aludt a kandalló előtt a szőnyegen, át a fürdőhelyiségbe. Ledobta magáról a kabátkát. Rosszul volt. Hidegvizet paskolt az arcába, aztán a nyakára, úgy meredt a márvány mosdókagylóba. Lerúgta magáról a cipőjét, a nadrágját, aztán a nyakkendőjét, megoldotta az ingének gombjait... és az ing nem jött le róla. A mellkasán tátongó egyre terjedő nedves sebbe beleragadt a szövet. Piton eleresztett egy cifra káromkodást. Szédült, a gyomra émelygett, beindította a zuhanyt és két kezével a falnak támaszkodva, fejét a kezére hajtva beállt alá. A jéghideg víz végigfolyt a bőrén, rázta a hideg. Rángatta az inget, hátha, de nem mozdult. Térdre csuklott, előrebillenő fejét beverte a falba.
Vékony kezek fonódtak a derekára hátulról - Sofia volt, - lágyan elsimította az arcára tapadt vizes tincseket.
- Nincs semmi baj - mondta halkan. - Jöjjön, kapaszkodjon belém, bemegyünk a szobába.
Piton nem tiltakozott, gyenge volt hozzá.
Bementek Piton hálószobájába. A férfi elnyúlt az ágyon, légzése szapora volt, testét rázta a láz. Tétován a takaróért nyúlt, hogy eltakarja magát, meztelen lábszárait, Sofia segített neki és a derekig betakarta. Kiszaladt különféle kenőcsökért és zöld levelekért. Rémülten látta, hogy a tűzvirágok belekaptak a szövetbe, amely teljesen átvérzett. Fedőborogatást készített és nem sokkal később lassan, csíkokban, fájdalom nélkül lehántotta a szövetet. Lefejtette az ingujjakat, a gallért, közben szeme elkapta Piton tekintetét. A férfi lázas szemmel nézte, akár egy vádlott, aki a bíró ítéletére vár. Sofia mindent megértett, ahogy előtűnt a férfi meztelen felsőteste. Elborzadt a látványtól: Átokhegek, rosszul összeforrt sebszélek, szúrásnyomok tarkították itt-ott a betegesen fehér, sápadt bőrt, megszakítva a szőrszálak ritmusát. A vállánál és a nyakába nyúlóan vékony, fehér forradásokat látott: korbács nyomait. A férfi teste megfeszült, szeme akár egy támadni készülő, sarokba szorított állaté.
- Undorító... ugye? - préselte a fogai között. "Megkínozták, nem is egyszer" - gondolta elszörnyedve Sofia. - Takarjon be! - kérte a férfi halkan.
- Nem a hegek borzasztóak, hanem az, ahogy szerezte őket. Nem érdekelnek a sebei, hát nem érti? - sírta el magát a nő.
- Már elmúlt, Sofia - mondta ki először a keresztnevét, amióta ezen az elátkozott helyen újra találkoztak. Oldalra fordította a fejét és feszülten várta, hogy Sofia végezzen a seb gyógyításával.
Sofia letette a tégelyt a kezéből és fölé hajolt, arcát az arcához nyomta és belecsókolt a nyakába. Piton felszisszent.
- Sofia... - kérlelte rekedt hangon és megfogta a nő könyökét. Sofia végigcsókolta a nyakát, pihe-puha csókokat nyomott a mellkasára, lefelé, egészen a köldökéig, ahol sötét csík futott az ágyéka felé. Piton úgy érezte, felrobban a vágytól, kezét belefúrta Sofia hajába. - Megőrült? - lehelte bársonyos hangján Sofia ajkai közé, aki ismét fölé hajolt, Piton két kezébe fogta az arcát és magára húzta, de Sofia vigyázott a friss sebekre, és az oldalára dőlt. Piton lázasan megcsókolta, először gyengéden, majd egyre követelőzőbben. Hogy hiányzott neki... csak ő tudja megmondani. Sofia elhúzta a fejét és a füléhez hajolt:
- Tudja, mi a hegek előnye? Hogy olyan nagyon-nagyon érzékeny rajtuk a bőr... - És ujjbegyével lágyan végigszántott az egyiken. Piton lefogta a kezét:
- Ezt most hagyja abba... - Elhúzódott és felrántotta a nyakáig a takarót. - Nem szabad. Nekünk nem lehet - mondta dühösen.
- Miért nem? - kérdezte Sofia.
- Mert nem helyénvaló - mondta érdes hangon Piton.
- Teszek rá, hogy mi a helyénvaló és mi nem! Mit számít már ebben a felborult világban? Én nem... én nem akarom bánni, hogy akkor ott elmulasztottam valamit!
Ez annyira Sofiára vall - gondolta Piton. Olyan kis heves, forrófejű, megy a feje után. Csendben nézte a nőt félrecsúszott lepedőruhájában, kipirult arcával és duzzadt ajkaival.
- Rendben, értettem - ült fel végül Sofia. - Igya meg még ezt a folyadékot elalvás előtt! - tett le egy üvegcsét az éjjeliszekrényre, lecsusszant a magas ágyról, és mezítláb kisétált a hálószobából.

*

- Van erre ablak valahol? - kérdezte reggel Sofia. Egyenes derékkal, magas nyakú, zárt, sötétkék ruhában ücsörgött az egyik fotelben, távolságtartónak és olyan hűvösnek tűnt. Pitonnak belenyilallt a szívébe a fájdalom; hát mégiscsak így válnak el, mint két távoli bolygó. Tudta, hogy ennek így kell lennie, Sofiának túl kell élnie a borzalmat, élni fog... Az jutott eszébe, hogy milyen lesz majd Sofia öreg korában. Biztos lesz egy rakás kutyája és macskája, szép lesz akkor is, hófehér hajú, nyílt tekintetű. Halálosan irigyelte a férfit, akit választ majd magának, a féltékenység elemi erővel tört rá. Sofia az övé.
- Nincsen, legalábbis nem valóságos - mondta halkan. "Carpe diem. A ma az enyém." Odalépett hozzá: - De mutatok valamit, ami biztos tetszeni fog. Kövessen!
A Feneketlen Szobához vitte. Sofia ijedten hőkölt hátra az ajtóból az alatta elterülő mélység láttán. Hófödte hegycsúcsok, zordon fenyőerdők húzódtak alattuk.
- Ne féljen! - fogta meg Sofia kezét a férfi és kilépett a mélységbe. Nem zuhant le, mintha egy láthatatlan, átlátszó üvegpadlón járt volna. Sofia kilépett utána.
- Nahát! - csodálkozott. Az ajtó és a falak eltűntek; ott álltak a levegőben és hegyek felett járkáltak a gomolygó felhők között. Leguggoltak. Hegyi kecskéket láttak ugrálni a szirteken és halászokat a tó partján, ahogy léket vágtak a jégen. - Ez csodálatos! - ámuldozott Sofia mosolyogva. Olyan nagyon szép - nézett rá Piton.
- Valahol Finnország felett járunk - köszörülte meg a torkát. - Holnap hajnalban elmehet - tette hozzá.
Sofia bólintott. A csendet tapintani lehetett.
- Addig pedig mindent megtesz, hogy meggyűlöljem, igaz? - kérdezte, de nem nézett a férfira. - Mindegy, nem számít. Nyugodtan magamra hagyhat.
- Itt akar üldögélni a hegycsúcsok fölött? - kérdezte Piton.
- Nem.
Piton megfogta Sofia állát, és maga felé akarta fordítani az arcát, de Sofia ellenállt.
- Segítsen nekem, hát nem látja, hogy... - kereste a szavakat - ...hogy...
Sofia a nyaka köré fonta a karját és hozzábújt, a férfi úgy szorította magához, hogy a csontjai majd szétroppantak.
- Nehéz felfogású... - suttogta Sofia a fülébe.
- Tudom, és zsémbes vénember leszek... - súgta Piton, aztán eszébe jutott, hogy ő már soha nem fog megöregedni, és az élet nélküle fog továbbmenni.

Hajnalban el kell engednie Sofiát. Örökre.

*

Zavartan ültek az étkezőasztalnál. Piton sosem reggelizett, Sofia evett egy kis sárgadinnyét. A férfi elgondolkodva, mutatóujjának körmével méla lassúsággal szája vonalát szántva nézte Sofia ujjait, ahogy azok a szalvéta szélét igazgatják, aztán a nő arcát. A férfi az ujjai mögül, Sofia a pohara mögül nézte a másikat. A percek hosszúra nyúltak, a csönd fojtogatóan telepedett a szobára. A férfi azon merengett, hogy hormontúltengéses, pattanásos tizenéves diákjai is jobban tudnák, mit kellene tenni, hogyan tegye meg az első lépést. Olyan nagyon zavarban volt.

A halk morajjal lebegő Kaptár azonban közbeszólt.

Sofia minél inkább elmerült a gondolataiban, annál inkább furakodott be a bőre alá az iszonyú építmény és annak alkotója, a Sötét Nagyúr. Az orrlyukain, a fülén, a bőrén, a körmén, a haján keresztül befolyt, beszivárgott a rothadás, az iszony és az elmúlás lehelete. Felfogta, most először, hogy hol van, és jeges félelem lett rajta úrrá. Testét kiverte a veríték. Piton elkapta a kezét az álla elől, látta a másikban végbemenő remegést, az orrlyukak tágulását, az ijedt zuhanást és felismerést a kék szemekben.
Sofia a pokol bugyrait úgy képzelte, ahogy a festményeken és a freskókon; szörnyű teremtményekkel, halálhörgéssel és jajkiáltásokkal, a levegőt hasító sikolyokkal, és most először érezte a rettenetes szépségben, a tökéletesben rejlő gonoszt. Körbenézett és remegni látta a falakat és a tárgyakat úgy, ahogy a forró levegő rázza a levegőt a sivatagban; szédült és nem kapott levegőt. Piton felugrott és a karja után kapott, de Sofia ellökte magától, hátraesett a székkel együtt, a karja mögé rejtette arcát, szemei kitágultak, akár egy megvadult kancáé a tűzbe borult istállóban, amikor a karámhoz csavarozott láncait hiába rázza a zuhanó, égő fagerendák alatt. Felugrott és kirohant. El innen!
Piton tehetetlenül állt, tudta, hogy Voldemort bekúszott a nő sejtjeibe és a lelke után kapott, tudta, mi következik; a félelembe programozott vad és kavargó, mélybe húzó víziók és csalóka illúziók sora, de tudta, hogy nem mehet Sofia után, mert nem őt látná már huszonhét évének egyszerre feltörő minden szörnyűségének láncain át.

Sofia nekicsapódott a fürdő ajtajának, bezuhant a márványpadlóra. Innen már nem volt hova mennie, innen nem nyílt már több ajtó. Felugrott és akár egy őrült, nekiszaladt a falnak, aztán bezuhant a hideg, tompa kádba, szájában érezte a vére édes nedvével keveredett könnyeinek sós ízét. Kimászott és egyensúlyt keresve körbefordult, de már nem látott semmit, mert táncoltak a falak, körbe-körbe, szín nélkül, forma nélkül. Hangok cikáztak a fülében jobbról is, balról is, elesett, hallotta, ahogy a vér veszett táncot járva zubog az ereiben, dobolt a szíve, az élete, a lelke. "Meg fogok halni!" - érezte, és égő arcát a hideg márványhoz szorította. Nem halott semmit és nem látott semmit. "Édesapám!" - tört fel belőle valahonnan mélyről egy kiáltás a semmibe. Ujjai belekapaszkodtak valamibe, "Édesapám" - hörögte. A mosdó csapjaiból sár tört fel, majd sötét vér fröccsent ezerfelé, szétrobbant a csap, szétrobbant a mosdó...
Az apja lábát fogta, a saruba kötött lábakat.
"AZ AKARAT SZENT!" - dübörögte a fal az apja hangját; az akarat szent, az akarat szent - visszhangozta. Hallotta, de még nem jutott el az agyáig. Látta a bátyját holtan, látta az apját, holttesteiken pattantak az esőcseppek, az akarat szent, Sofia, az akarat szent... Sofia felállt, két lábra, egyenesen, ökölbe szorított kézzel. "Világnak világossága, legyen világnak világossága, az akarat szent..." Körmei a tenyere húsába vágtak. "Lélegzem... lélegzem..." Lehunyta a szemét... remegett, egész testében remegett. "Édesapám... Perselus... lélegzem... Erősebb vagyok mindennél."

"Én vagyok a teremtő."
Csend.
Csend.
Csend.
Levegő.
Élet.
Szeretet.
Szerelem.
Házak, emberek, arcok, levelek a fákon, lágyan ringó csónakok a tavon, virágok illata, simogató, halk fuvallat.
Én vagyok a teremtő.
Szent az akarat, mely bennünk lakozik.
Sírt.

Kinyitotta a szemét. Csönd honolt és nyugalom. Nem volt sár, nem volt vér, a tükörben ő maga volt, a csap és a mosdó sértetlen némaságban állt. Csend.

Beszívta a levegőt.
Mélyen.
Kifújta.
Lehunyta a szemét.
Lélegzett... és ő irányított.

Sofia győzött.

Lassan kiment a fürdőből.
A férfit nem látta sehol. A sötét hálószobában találta rá, a falnak dőlve, háttal.
Nem voltak már törvények, nem volt erkölcs, nem volt tegnap és nem volt jövő, csak a pillanat maradt, csak ők ketten. Piton ahogy letépte Sofia sötétkék ruháit, kezei éhesen futottak végig a puha, sima combokon, az ágyra dobta, feltépte a saját ruháját és vadul beléhatolt. Túl régen várt már erre a pillanatra, és túlságosan kívánta ahhoz, hogy vissza tudja magát fogni bármennyire is. Lázasan csókolta, harapta, ahol érte, ügyetlenkedve leszaggatta magáról a kabátját, miközben egy pillanatra sem állt meg, Sofia szétnyitotta a mellkasán a mellényét és az ingét, körmei belevájtak a hátába, ujjai a hajába túrtak. Szenvedélyesen szeretkeztek. Piton elbűvölten nézte Sofiát, aki kinyílt, mint egy virág, haja szétterült a párnán, szeme fátyolosan fénylett, megbomlott blúzában, hullámzó, fedetlen kebleivel, rózsás arcával úgy, ahogy annyiszor álmodott róla.
Sofia és Perselus - Expelliamus illusztrációjaAkkor is elbűvölve nézte, amikor első gyors ölelkezésük után mellette feküdt az ágyon a hasára fordulva, egyetlen kis derékig érő fehér blúzban. Félresöpörte a zavaró ruhadarabot és a hátát simogatta, végig a gerincén, a fenekén, a combján... Sofia kinyitotta a szemét és az oldalára gördült, finoman a hátára nyomva a férfit, aztán kínzó lassúsággal végigcsókolta az egész mellkasát, a megdermedt mellbimbókat, a hegeket és forradásokat a nyelvével ingerelve egyre lejjebb és lejjebb haladva. Piton kapkodva, zihálva szedte a levegőt, teste megfeszült, ujjai a lepedőt markolták. Sosem csókolták így, a gyors kielégüléseken kívül nem volt része másmilyen testi érintésben, Sofia volt az első nő, aki megcsókolta a füle mögötti érzékeny részt, a nyakát, a kézfejét, a hasát... hirtelen esetlennek és szörnyen tapasztalatlannak érezte saját magát. Elfojtotta a gyertyafényeket, a sötétben keresett gyógyírt a gátlásaira. Hagyta, hogy Sofia levegye róla az ingét. Piton a bal karján lévő Sötét Jegyre, amely élt, látott és érzett, egy fekete selyemkendőt csavart; nem bírta volna elviselni, hogy a Sötét Jegy Sofia bőréhez érjen.
Sofia a nadrágja felé nyúlt, amit a férfi szemérmesen magára húzott a szeretkezésük után, de Piton elkapta Sofia kezét és maga alá teperte a nőt.
- Csalódást fogok okozni magának... - súgta rekedten a fülébe. - Nincs valami sok... - megköszörülte a torkát - gyakorlatom. - Sofia azonban a szájára nyomta az ajkait, forrón és biztatón, és Piton hagyta magát elveszni a szenvedély hullámaiban, kezei mohón simogatták Sofia karcsú nyakát, telt kebleit, csípőjének lágy, kerek vonalát.
Kemény, szögletes teste birtoklón és kíméletlenül ráfeszült a meleg, puha, illatos nőre. Sofia azt kívánta, bárcsak látná a sötétben, de tiszteletben tartotta a férfi szégyenlőségét. Meztelen bőrük izzadtan tapadt össze egy ősi ritmusban, aztán Piton feltérdelt és óvatosan magára húzta, Sofia remegve kapaszkodott a nyakába, megemelte csípőjét és lágyan ringott, nyelvük követelőzően kapott egymásba, Piton kezei elmerültek derékig érő, selymes hajában, aztán a nyakába fúrta a fejét, úgy érezte, mindjárt felrobban.
Fél karjával megfogta a nő fenekét, és anélkül, hogy elváltak volna felállt, félrerúgta a párnát és a falhoz préselte édes terhét; már nem érdekelte semmi, Sofia az övé volt testestül és lelkestül, egyre vadabb mozgásra ösztökélte. Végtelen, forró hullámok, fodrozódó összehúzódások futottak végig Sofián, és ő hörögve robbant bele, hogy aztán rongybabaként omoljon térdre a reszkető-ziháló Sofia lábainál, akinek a szíve úgy vert a sötétben, akár egy ijedt kismadáré a férfi szilaj és fékezhetetlen ostromától.

*

Sofia alámerült a párolgó, pezsgő vízben a jég- és hóbuckák között a hófödte fenyőfák tövénél egy meleg forrásban, körbe-körbe sárgafényű fáklyákkal. Este volt már, a csillagok ezernyi tűzzel világítottak az égbolton. Varázslat volt, de nem számított. Kikönyökölt a hideg hóba és figyelte, ahogy az arcára hulló pelyhek menten elolvadnak.
- Nem szomorkodunk... - hallott egy mély, bársonyos hangot a háta mögött. Piton simult hozzá, ujját lágyan végighúzta a karján. Arcán nyoma sem volt már a lázadó keserűségnek. - Sofia... - A nő parázsló testtel hozzábújt meleg mellkasához. - Csssssss - ringatta Piton. Az ő szíve is nehéz volt, de tartotta magát.
- Ejnye, Piton professzor meztelenül fürdőzik az erdő közepén... - kacsintott a férfira.
- ...és még mi mindent fog az erdő közepén csinálni... - suttogta a férfi rekedten.
- Sas! - kiáltotta Sofia és megemelte magát Piton ölében a válla mögé nézve. A víz tükrében meglátta Piton hátán a tetoválást. - Megnézhetem? - nézett a férfira kérlelően.
Piton lebukott a víz alá és nem messze Sofiától háttal neki kiemelkedett a vízből.
Fekete, csuromvizes haja alatt a hátát egyetlen mesterien kidolgozott, kiterjedt tetoválás, egy kőszáli sas díszítette. A kiterjesztett szárnyú sas rozsdabarna, fehér és sötétbarna színeivel vészjóslóan és fenyegető magabiztossággal nézett rá Piton gerincéről, karmai jóval a férfi háta közepén végződtek. A veszélyes, vad és szabad madár, amely nem ismer félelmet, sem ellenfelet, akinek nem parancsol senki, és aki senkit nem szolgál. Sosem gondolta volna, hogy mi feszül magas nyakú, zord fekete talárjai alatt. A sast látva értette meg igazán a férfit, aki a maga köré épített falak mögött lakozik.

Akkor szeretkeztek utoljára, ott, a meleg forrás vizében.

Sofia magában érezve a férfit hátradőlt a víz felszínén, haja koronaként lebegett körülötte a vízben, mellei az ég felé kiterítve, szeme fényében a csillagok ragyogtak. Sosem volt boldogabb egész életében. Teste mámortól és szenvedélytől ragyogott, és Piton úgy itta magába a látványt, akár egy fuldokló, és sosem kívánta jobban, hogy még egy esélyt kapjon az élettől.

A hóesés elállt, és a szikrázó havon millió darabra törve világított a csillagok fénye.

*

A Folyosó halkan kinyílt.
- Ne feledje, amit mondtam - szorította meg Sofia kezét Piton. Csak az arcizma rezgésén látszott, hogy mennyire uralkodik magán. - Soha ne nézzen hátra!
Sofia halkan bólintott. Hát vége, nincs tovább.
- Vigyázzon magára! - fordult a férfi felé, megsimította az arcát és egy utolsó pillantást vetett a magányos alakra, sötét szemeire, arcába hulló sötét hajára. "Soha nem látom többet!" - gondolta.
Piton belecsókolt a tenyerébe és némán útjára engedte.
Sofia vékony alakja eltűnt a fehér ködben, és az iszonyú Kaptár alakot váltva halk morajjal úszott tovább.

*

Már órák óta gyalogolt a hosszú, egyenes folyosón, két oldalról kezek csaptak felé, jajveszékelést és hörgést hallott, az apja kiabált utána, a testvére, Dumbledore, Piton, százféle hang, segélykiáltások, de ő ment előre, nem volt már olyan kísértés, amely megrendíthette volna.

London külvárosában találta magát, az ég alját halvány vörösre festette a pirkadat.

Új nap virradt.

 

Folyt. köv.

Vissza