Tört fények játéka

(Expelliamus)

III.

Végszavazás

"Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon
drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong..."
(Nagy László)


Tömeg. Reggeli emberfelhő a metrón, szürke arcok, zizegő napilapok, hosszú kabátok, sál mögötti félálomban úszó arcok. Tülekedés, felvillanó neonfények, monoton géphang. Az ügyvéd, aki az imént szállt fel, a feketehajú nő arcát nézte nem messze tőle. Itt mindannyian úgy viselkedtek, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Csak részei a lüktető reggeli sodrásnak, a díszlet, a háttér érdektelen darabkái. Elmennek egymás mellett. Modern nagyvárosi valóság, villanó reklámtáblák, üvegépületek, mobiltelefonok és laptopok kora. Űrkutatás, génsebészet és ózonlyuk. Minden lecserélhető; ami ma érték, holnap már nem az. Távirányított magány kábelek nélkül. Hangos, zajos és gyors zuhanórepülés. Mugli világ.
Megálló. Ajtó nyílik. Leszállnak, felszállnak. Ajtó csukódik, mennek tovább. Már tudja, mi a különös benne. Van valami időtlen a tekintetében. Megszenvedett és megharcolt küzdelem, ami átsugárzik ajkának vonalán, a halántékán, az ujjaiban, ahogy egymásba kulcsolva az ölében nyugszanak. Igazi, átsütő érzelmek még ebben a finom pislákolásban is. Utórezgés. Kisimult tenger. Szelíd melegség.

Sofiának fogalma sem volt, hova megy. Valójában semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy felkapja a szél, mint ősszel a faleveket és ringassa egy kicsit. Nem látott mást, csak arcokat: barázdákat, eltökélt tekinteteket, síró kisgyereket, egykedvűen a gazdája után loholó bozontos kutya bogárszemeit. Lapátot, amely a havat tolta, mókás cégtáblát, egy bronz csatornafedél szőlőindás mintázatát.
A tér közepén sétált át, galambok csapata rebbent a magasba.

*

Volt idő, amikor egészen másképp bánt vele. Volt idő, amikor képes volt a férjétől alig néhány méterre titokban és sietve magáévá tenni. Bellatrix összepréselt szájjal nézte Malfoyt a tükörből, miközben szikrázó gyémántokkal díszített csatokat tett a hajába. Volt idő, amikor ilyenkor hozzáugrott és kiszedegette az összes tűt és csatot, a hajába fúrta a fejét és az öltözködő asztalra döntötte vagy éppen le a szőnyegre, mindegy volt.
Most rá se hederít. Tekintete akár a hideg téli reggel. Parancsol és gúnyolódik. Úgy kell neki. Voldemort megalázóan jelentéktelen ügyeket bízott rá: kísérget, széfkulcsot hoz, kísérget. Egy túlöltözött lakájt csinált belőle - nézi a férfit kárörvendően. A nyelve hegyén volt, hogy ki is mondja, de nem merte; az lenne az utolsó szava. Malfoy nem az a típus, aki eltűri, hogy gúnyt űzzenek belőle. Ő az aranyvérű arisztokrata szobra. Ezért vonzotta még most is. Malfoy legalább művelt volt és a maga hűvös nyugalmával elegánsan intett be mindenkinek, neki legalább volt stílusa, tartása és kisugárzása.
A halálfalók tábora tele volt elfuserált csürhenéppel. Köpködnek, böfögnek, káromkodnak, nagylegények, de amikor Voldemort hívatja őket, hason csúszva nyelik a könnyeiket és remegnek, akár a nyárfalevél. Malfoy akkor is feltartja majd a fejét és egyenes háttal fog állni dacból, büszkeségből és neveltetésből, ha egy nap őt fogja megkínozni a Nagyúr.
Bellatrix sötéten elmosolyodott. Ezt szeretné megnézni. Egészen felvillanyozta a gondolat. Vajon kit választ majd a Nagyúr Malfoy pribékjének? Nagyot kortyolt a pezsgőjéből, amely egy karcsú, magas pohárban állt előtte. Bizsergett a bőre és izgalomba jött. Élvezte, ahogy a buborékok szétolvadnak a nyelvén. Kihívóan a férfira nézett, aztán elkezdett kacagni.
Malfoyt azzal bízta meg a Nagyúr, hogy egy bokor tövéből személyesen győződjön meg arról, hogy a minisztérium emberei elfogják Bellát. Már maga a küldetés mérhetetlenül felbőszítette. Leskelődjön egy bozótban! Bárki más kér tőle ilyet, szabályos kocka alakúra vasalja a képét, és kirakja kerti törpének a sövény mellé.
- Nehogy túl gyorsan történjen minden, és véletlenül ne tudjak közbelépni! - sziszegte hidegen Bellatrix mögé állva hátravetett fejjel. Szemrebbenés nélkül végignézné, ha egy kóbor halálos átok végezne vele. Utána jóízűen vacsorázna az egyik belvárosi étteremben, ráérősen, sokáig, és kiélvezne minden ízt.
- Talán attól félsz, hogy felakad a hajad a tüskékben, Lucius? - dongta a nő és megnyalta a szája szélét.
- Ki tudja... Te csak vigyázz - lehelte a fülébe fenyegetően és faképnél hagyta.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola élethű makettje felett előbújt a nap a felhők mögül. Piton az árnyékok mozdulását figyelte. Vajon a többieket is ennél az asztalnál hallgatja ki a Nagyúr, vagy csak ő részesül eme kegyben? - gondolta keserűen. Voldemort mindig megváratta a halálfalóit, sokszor hosszú órákra. Piton egy idő után a gigantikus falfreskókat kezdte figyelni anélkül, hogy felállt volna a székből. A villamosszékből - tette hozzá gondolatban.
Ahogy az évek alatt egyre távolodott Voldemort eszméitől, úgy viselte el egyre kevésbé azt, ahogy a Sötét Nagyúr kezelte. Dumbledore egyenrangú félnek tekintette, Voldemort csak a piramis egyik alsóbb fokán az ő kegyéből helyet kapó szolgának. A Nagyúr türelmetlen volt, diktátor, és annyira nem bízott már a saját legközelebbi embereiben sem, hogy életük minden apró rezdüléséről tudni akart; a besúgóhálózata olyan kiterjedt volt, hogy az ember már senkiben sem bízhatott. Igaz, különösebb ok sem kellett arra, hogy a csuklyások érte menjenek egy nap. Kreáltak ők bármilyet, cifrábbnál cifrábbat. Vagy szolgálsz utolsó vérig, vagy véged van, tetű - így épült fel a terrorszervezet.
Pitonnak egyáltalán nem voltak illúziói, hogy mi vár rá. Már azt kívánta, kezdődjön a haláltánc. Hosszú menet lesz és kegyetlen.
Izmainak jóleső zsibbadtsága őrizte a heves szeretkezések emlékét, mégis próbált nem figyelni rá, mert itt, a tűzfészekben ez túlságosan veszélyes lett volna. Ebben a helyiségben sem a gondolatai, sem az érzelmei nem az övéi, itt szabad a vásár. Közpréda minden.
Meredten nézte a freskókat. Figyelemelterelő gyanánt. Hogy félt-e? Félt. Már be merte vallani. Megköszörülte a torkát. Nyolcvanhét. Ennyien vannak a freskón, ebből három néz a mellette ülőre... Ült feketébe burkolva és görcsösen elemezte azt a festményt tovább.
Aztán megérkezett Voldemort Nagyúr.

*

A két halálfalónak, akikkel Malfoy kései ebédet vett, nagyjából ugyanaz járt a fejében. A barátainak tekintették magukat, ennek ellenére kínosan feszengtek és ártalmatlan témákról igyekeztek beszélgetni. Lucius még a barátaitól, de még a családtagjaitól sem vette jó néven, ha kritizálni merték. Végül az egyik összeszedte a bátorságát és megjegyezte, hogy a Nagyúr többet vár tőle. Luciusnak - ahogy az várható volt - egy pillanatra megállt a kezében az evőeszköz, és sértetten meredt a másikra. Hogy mondtad? - kérdezte vészjóslóan. Ő nem vét hibát, ő az első vonalban megy. Hátradőlt a székben.
- A Nagyúr többet akar; azt, hogy ne csak végrehajtsd a parancsait, hanem kapjál szárnyakra, múld felül, tegyél rá egy lapáttal... - kúszott be a fülén.
A másik férfi suttogva szólt közbe:
- Azért a sok alattomos megbízás, hogy megalázzon, és ráébredj végre, a minden nem elég, és ha végre visszahelyez a téged megillető székben, túlteljesítsd magad is, a Nagyurat is. Harácsolj szabadon, ha kell, áruld el a legjobb barátodat, a családod, az anyád, az asszonyod, markolj és taposs előre! - magyarázott széles karmozdulatokkal. Megtehette. Kaptáron kívül voltak már. - Minden feladatot olyan pontosan végzel el, mint ahogy azt a bélszínt felszelted! - bökött a tényárja felé. - Ez a baj!
- Veletek kezdjem a sort? - kérdezte halkan és megvillant a szeme. Társai rögtön hahotázni kezdtek, hogy milyen jó vicc, de cseppet sem tartották olyan mulatságosnak a dolgot, ahogy a megkeményedett, hideg arcra néztek. Nem csoda, hogy kedvenc fényes szőrű szibériai huskyját akarja a Nagyúr a fogat elejébe fogni. - Kezdd inkább Pitonnal, ő most a nagy hal! - javasolták csendben nevetve és csettintettek a felszolgálónak, hogy elfogyott a bor.

*

A Sötét Nagyúr mélyen beszívta a levegőt és Pitonra nézett, a férfi arca azonban nem árult el semmit.
- Vannak, akik úgy lesznek árulóvá, hogy még csak nem is tudnak róla - sziszegte lassan és csúfondárosan a Nagyúr, és ujjbegyeit összeillesztette: pont úgy, ahogy Albus Dumbledore szokta, és szemtől szembe fordulva Pitonnal belefúrta jeges tekintetét a férfiéba. Nézte, ahogy Piton szeme elidőzik egy pillanatra összetett ujjbegyein. Felnevetett - nevetése akár megannyi fejszecsapás az élő, lüktető fába, a fal is beleremegett. Dühítette Piton nyugalma. Felbőszítette.
- A szolgám vagy.
Piton lehunyta a szemét. Arca megrándult.
- A szolgám vagy! - Azzal lebukott az asztal alá, és amikor visszahajolt, Dumbledore-maszkot viselt. - Á, majdnem! - Azzal előhalászott egy vékony, félhold alakú szemüveget és felvette. - Mi hiányzik még? Perselus Piton Professzor... - folytatta Dumbledore kedves, öreg hangján.
A feszültség mázsás súlyként remegett a levegőben. Zzzz - zúgott egy fekete döglégy, Voldemort egyetlen csapással széttrancsírozta a Dumbledore-maszkkal az asztalon, szeme vészjóslóan megvillant, aztán eltűnt a székből, és nem maradt utána más, csak a földre zuhant, széttört, félhold alakú szemüveg és Dumbledore letört orrú maszkja.
Piton egy máskor, más körülmények között könnyed pálcamozdulattal eltüntette a maradványokat a földről. Lassan tolta vissza a székét. A Roxfort makettje fölött már sötétedett az ég alja a januári éjszakában, és a csend font kerítést köré. Innen tudta csak, milyen hosszúra nyúlt a vallatása.
Szája szeglete keserűen megrándult. A Nagyúr és az ő színpadias végszavai.

Egyhangúan kanalazta a levesét, és olykor bekapcsolódott mindabba, ami az étkezőasztalnál folyt. Az, hogy étvágya volt, mulattatta. Szedett még egyszer. Bellatrix Lestrange elhűlve nézte a sápadt, fekete hajú férfit. Mindketten tudták, hogy ma éjszaka Bella terhelő vallomást tesz ellene.
Volt valami különös karizmatikus erő a bájitaltan tanárban, ahogy ott ült köztük. Sötét, mély árkok világítottak sovány arcának borostái felett, és semmi meghunyászkodó nem volt a mozdulataiban. Bellának eszébe jutott, mennyire tisztelte Pitont egykor. Ő is azok közé tartozott, akik rettenthetetlen erőgépezetté emelték a halálfalók gárdáját, és akik áttörhetetlen sáncot emeltek az egy eszme köré. Az első sorban volt, magas trónszéken, a legjobbak között, semmi nem állhatott az útjába. Akkor így evett, így ölt és így kefélt.
Most, ahogy a báránybordát szelte, ugyanezt a régi Pitont látta. Alkut kötött volna a Nagyúrral? Milyen ütőkártya van nála Dumbledore-ról? Most, hogy végérvényesen kegyvesztetté írta magát a szakállas vén bolondnál, mi akadályozná meg, hogy kijátssza? Piton nagy túlélő, ahogy ők mindannyian. Önző, számító és érzéketlen.

A szobájába érve édes parfümillat csapta meg érzékeny orrát. Az ágyán egy meztelen, kreolbőrű nő feküdt a hasán, lábait lazán hintáztatva, derekán vékony aranylánccal. Ahogy meglátta a hideg tekintetű férfit, kihívóan elnyúlt a bordó selyemágyneműn és csábítóan ránézett. Desszert a vacsora után. A Nagyúrtól.
Piton hátravetette a fejét, szemébe lógó sötét tincsei kuszán rebbentek a mozdulatra. Megállt a baldachinos ágy mellett és megmarkolta az egyik tartó faoszlopot.
A kreolbőrű szépség széttárt karokkal a hátára fordulva szemérmetlenül felkínálta testét.
Piton lassan elindult az ágy mentén, a nő követte tekintetével. A férfi csettintésére az ágy mögötti fal eltűnt, a lebegő mahagóni ágy négy oszlopa levált a plafonról. Piton elindult lassan körbe az ágy körül, de talán már nem is ő lépett, hanem a tér fordult velük.
Ráhajolt a nőre egész testével, édes illata émelyítően hatolt az agysejtjeibe, vére áramába. Fél könyökét megtámasztotta a nő válla mellett anélkül, hogy testük összeért volna egy parányit is, majd átnyúlt a másik kezével a nő feje alá, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta alóla a párnát. Felpattant, lerázva egy mozdulattal a derekára fonódó lábak gyűrűjét és elfojtva férfitestének követelőzve feltörő ösztöneit. Görcsösen belefúrta fejét, zaklatott, dühös, tomboló lelkét a párna redőibe. Halványan, de még benne érezte Sofia finom, cseppet sem tolakodó illatát. Vadvirágok és tavaszi mező illatát érezte eső után. A gyomra legmélyéig beszívta az illatot.
Lenézett a Nagyúr buja és észvesztő ajándékára. Ingerlően végighúzta mutatóujját a nő nyakszirtjétől köldökének gödréig, majd egy kárörvendő, gúnyos mosollyal a meztelen testre húzta a gyűrött takarót.
- Ez nekem kevés! - sziszegte vészjóslóan, lázadva, nem a nőnek, hanem a borzalmas építmény minden szálában, sejtjében ott lapuló Voldemort Nagyúrnak.
- Ez-nekem-kevés! - És Perselus Piton felnevetett: gúnyosan, részeg-szabadon. A hátára esve rázuhant az ágyára, amelyen nem volt már senki, csak ő; kitárt karral és kitárt szárnnyal, alatta a bordó selyem akár a megbolydult, pezsgő, vérszínű tenger, felette az olajos fekete űr, saját kezével írt halálos ítélete.
- Avada...! - lehelte a sötét űr, de félbemaradt a kivégzés. Halálos-mérgezett kardként lógott a levegőben a félig kimondott átok, de nem sújtott le.
- Hol marad a Kedavra?! - kérdezte Piton pimaszul láthatatlan, alaktalan hóhérától fekete szemeit a sötét semmibe fúrva. Fekete a feketében, külön-külön, nem vegyülve egymásnak feszült rettenetes erővel.
- Hol marad a Kedavra?! - sziszegte ingerülten, de a fekete űr nem válaszolt.
Nem voltak már álarcok, kettős szándékok és rejtett indulatok, kémkedés és látszat-behódolás.

Nyílt játszma kezdődött.
Perselus Piton is mély álomba merült, nem volt szüksége bódító, rémáloműző, felejtő italokra. Vastag fekete talárjában, állig begombolva, kusza tincsekkel, sápadtan feküdt az ágyán a lassan úszó Kaptárban.
Arra riadt fel hajnalban, hogy a pálcája a bordái közé nyomódott. Fájdalmasan emelte fel a fejét, elaludta a nyakát. Megdörzsölte a szemét és a párnába fúrta a fejét. Százévesnek érezte magát. Ezerévesnek vagy még annál is többnek. A hátára fordult. Az olajos sötétségben is ki tudta venni a szoba berendezésének körvonalait: a méltóságteljes márványkandallót, a karosszékeket, az íróasztalt... Szeme méla lassúsággal, csüggedten tapogatta a sötétet... a könyveket, ahogy széthagyta őket az asztalon, a földre esett kandelábert... a széket... szeme hirtelen felpattant.
Valaki ült a székében. Egy árny.
A vészjelzők kigyulladtak a fejében, érzékszervei egy szempillantás alatt élesre váltottak, miközben mozdulatlanul feküdt továbbra is, ujjai a pálcáját markolták a takaró redői között.
- Én is látlak - szólt Voldemort Nagyúr metsző, hideg, halk hangon a székből, úgy, ahogy a penész folyik a fehérre meszelt házak falán rothadó zöld nyomot hagyva maga után.
Piton nem válaszolt. Eldobta a pálcáját, ami hirtelen tűzforró vasként, narancsvörösen lobogott a kezében. A tüzes vas kiégette az ágyneműt, égett, füstös szagot, selyem és égett emberi hús émelyítő elegyét engedte a levegőbe. Piton megremegett fájdalmában, és ökölbe szorított kezére feküdt, mintha testének terhe csökkenthetné a tenyerében lüktető kínt, fogai belemélyedtek az ajkába, és úgy érezte, a könnye is menten kicsordul. A keze, a tenyere, az ujjai... nemcsak a pálcát tartotta vele, hanem a milliónyi főzetet aprította, keverte, főzte vele annyi éven át. Vágd le a kezét a hegedűsnek... Megcsonkítja hát... Nem fog könyörögni.
- Ej... ej... - folytatta lassan a Nagyúr. - Hány csont van egy emberi kézfejben, Perselus? - Hangja már nem a szék felől kúszott a fülébe, hanem közvetlenül az ágy mellől.
Piton hangosan kifújta a levegőt, bele, arccal a takaróba, majd felült és a sötétbe vetette az ép kezét kiterjesztett ujjakkal, tenyérrel felfelé kifeszítve, oda, ahol a Nagyúr jelenlétét érezte.
- Akkor kezdje! - sziszegte szemtelenül. - Már nem érdekel.
- Nem?! Mi leszel a kezed nélkül, szerencsétlen...? Egy undorító hernyó... vagy az vagy már most is, nyomorult? - Azzal világosságot gyújtott, fejük fél méterre sem volt egymástól. Szemtől szembe, karnyújtásnyira. Voldemort gyűlölködve nézte az izzó fekete szemeket, saját érzései tükrét látta bennünk. Gyűlölet, undor és megvetés nézett rá vissza a verejtékező, máskor mindig közönyös sápadt-fehér arcból. Piton kisujja perceinek pattanása hasított a levegőbe, csak az orrlyukai tágulása mutatta kínját, fejét hátravetve tartotta, fogta, állta a Nagyúr tekintetét. Újabb roppanás... és egy újabb... keze megremegett a levegőben, de állta, bírta és küzdött, állkapcsa megfeszült, de tartotta magát, csak a levegőt szívta és fújta ki egyre gyorsabban.
Voldemort szétroncsolta a kezét, módszeresen, fájdalmasan és kínzó lassúsággal. Piton a hátára zuhant az ágyon, mellkasa fel-le emelkedett, szemét görcsösen behunyta.
- Ennyi elég volt mára - nevetett gúnyosan a Nagyúr. - Hagyok némi koloncot a Mágiügyi Minisztériumnak. Örömtáncot fognak lejteni, ha harc nélkül elkapnak; már úton vannak a kis csomagjaim, elvetett magjaim így szökkennek szárba... Perselus Piton az áruló, aki a Sötét Nagyúr kezére játszotta a békés kis babaházukat... - nevetett harsányan és csúfondárosan. - Majd kiraknak madárijesztőnek, a varjak martaléka leszel... Emlékszel még, milyen érzés, amikor az éles csőrök kimetszik a húsod...? Emlékszel, Perselus? - kérdezte suttogva. Pitont megkínozta már sok-sok évvel ezelőtt, csak "bemutatónak" a mellkasán, hogy tudja, érezze.
Piton nem válaszolt. A fájdalomnak is megvan a maga jó oldala: összemosódik a környezet, egyetlen homogén, lüktető tömeggé sűrűsödik össze.
Voldemort nevetve átvágott a bájitalfőző szobába és egyetlen csettintésre eltűntetett mindent: a főzeteket, a lombikokat, a szárított növényeket, a porokat, a sárkánymérleget, a megsárgult lapú könyveket, mindent.
- Ezeknek már nem veszed hasznát!
Azzal eltűnt, sötétet és fájdalmat hagyva maga után.
Perselus Piton Professzor - Expelliamus rajzaPiton szeme azon nyomban kinyílt. A sötétet nézte maga körül: a börtönét. Egyetlen lendülettel felült az ágyban, szédült és émelygett a gyomra, hánynia kellett. Eleresztett néhány szitkot, botladozva átment a fürdőhelyiségbe és a porcelán kézmosó lavórba nyomta mindkét lüktető kézfejét. A fehér porcelánra festett kacskaringós zöld virágok fázósan zárták össze szirmaikat, az apró levelek sorra elváltak a szártól. A jéghideg víz valamelyest enyhített fájdalmán. Törött, szétroncsolt keze bedagadt és eldeformálódott, mozdítani sem bírta; másik, összeégett kezén a csúnya vérző seb összehúzta az ujjait, amelyek tehetetlenül gabalyodtak egymásba. A felöltője alól kikandikáló fehér ingujjon barnába fordultak a vércseppek. "Még le sem tudok vetkőzni" - gondolta dühösen. "Az övem csatját sem bírom megoldani, a rohadt életbe. A rohadt életbe!" - csapott volna dühében legszívesebben ököllel a fekete-szürke márványba. A megalázottság sokkal jobban ingerelte, mint a kézfejében tomboló fájdalom.
Sebesen szelte a szobákat oda-vissza, oda-vissza, újra és újra, talárja több dísztárgyat lesöpört, és ő élvezettel hallgatta a pusztítás apró örömeit, a pattanó-csattanó üveget, porcelánt, fémet és fát. Felrúgta a széket, a könyökével lesodort mindent a kandalló párkányáról, tombolt dühében és kiszolgáltatottságában elmerülve. Szomjazott, torka kiszáradt már réges-régen, órák óta, és most nem tudott tölteni a kancsóból, még egy poharat sem tudott megfogni. Őrjöngött.
Megállt a szoba közepén, aztán kirohant a fürdőbe, hideg vízért kiáltott, mire minden csapból kitört a jeges víz, és ő aládugta a fejét, a víz szétspriccelt az arcán, a nyakán, a mellkasán, nagyokat nyelt, hangosan és mohón, az orra, a szája telement vízzel, elkezdett köhögni, de aztán megnyugodott, hátravetette vizes haját és nézte magát a tükörben, miközben kezeit áztatta a vízben. Sosem szeretett tükörbe nézni, önmaga mását látni, különösen az utóbbi években. Mit nézzen magán? Mikor öregedett így meg? A keserű vonások mély barázdákat szántottak az arcán, a szeme alatti árkok sosem tűntek el. A fekete borosták élesen elütöttek sápadt arcbőrétől. Árnyéka volt önmagának. Miért nem érzi teljes bizonyossággal, hogy befejeztetett, hogy elvégezte a dolgát és mehet, kiléphet ebből a világból, függönyöket le...? Harangszó sem kell, névtelenül és észrevétlenül elmúlni, ahogy élt mindig is, a háttérben, ott, ahová az árnyék vetődik, miközben mindenki a napban sütkérezik. Rablónak érezte magát, ha Sofiára gondolt. Arca halványan kipirult a rátörő emlékektől; Sofiára gondolt, aki kinyílt, mint egy csodaszép virág és magába fogadta őt. Őt! Megérdemli, hogy megtudja az igazságot. Sosem volt hozzá őszinte, sem jó, hideg aggyal irányította kettejük kapcsolatát, végig, évekig, mert neki, Perselus Pitonnak így volt... biztonságos.
Már a könyökéig ért a csobogó, jeges víz, teste lehűlt és a gondolatai is. "Meg fogja bánni, meg fogja bánni... talán még szégyellni is fogja magát, amiért azokban a zaklatott órákban, hagyta, hogy ő... hogy ő... pont ő..." Nagyot nyelt. A víz kifutott a mosdókagylóból és a márványperemen túlszaladva csorgott lefelé. Átázott a nadrágja, a cipője, folyt és szaladt a hideg víz ezerfelé. Mérgesen ugrott hátra. Tocsogott a pocsolyában. Káromkodott. Fájtak a kezei kegyetlenül. Átvágott a hálószobába és ledobta magát a karosszékbe, hátradőlt és próbálta összeszedni magát.
Van némi elrejtett fájdalomcsökkentő főzete. Gúnyosan elmosolyodott. Nem véletlenül írt százhuszonöt és fél oldalt sűrűn tele a Nagyúrnak, hogy mi pontosan hogyan és hol legyen a lakosztályában. A Nagyúr kegyesen valóra váltotta minden hű csatlósának kívánságát. Az övét is. Minél több a részlet, annál inkább elvész a lényeg. Sofia is idegenkedett ettől a helytől a gyönyörű, de fullasztóan telített szobáival, ahol még a kandallón futó kígyónak is minden egyes pikkelye külön vésett és fújt lapocskákból állt, amely Piton kedve és hangulata szerint váltogatta színét, mintáját és fényét. Az íróasztalát például úgy kérte, hogy felnyitott néhány műkincskereskedő szaklapot, és az unalmas, kilométer hosszú leírásaikat szépen átmásolta. A milliónyi részlet között megbújt az ő beépített rejtekhelye. Nem is egy, de most nem azokra volt szüksége.
Lendületesen átvágott a szoba másik végébe. Pálca se kellett hozzá. Megállt egy kisebb török szőnyegen, határozottan elsuttogta a varázsigét, mire a minták átrendeződtek, különböző szimmetrikus alakzatokba tömörültek, a vörösek, a kékek és az uralkodó zöldek nemsokára megálltak, mire Piton ráolvasott egy hosszabb rigmust, és a szőnyeg közepe megnyílt kiemelve tartalmát: fiolákat és néhány dobozt.
Felkapta a szájával a csontépítő elixírt. A fogával a földre tett egy tálkát, aztán a fiolát a térde közé szorítva feltépte a szájával-fogával harapva a pecsétet, és rálökte a tányérra. Az édeskék színű, kámforillatú folyadék bugyogva folyt a tányérba. Hálát adott, hogy a bőrön át szívódik fel, és nem kell a szőnyegen heverve lefetyelnie, akár egy kivert kutyának. Beletette a kezét; marta és csípte a folyadék. A szemét is, az orrát is csavarta, de muszáj volt. Csurgott a könnye a csípős illattól és folyt az orra, alig látott a szemébe hulló hajtincsektől, fázott a nedves-nyálkás hideg ruháiban. A főzet azonban kevésnek bizonyult. A szétgurult fiolákból kifolyt főzetek különböző színű foltokat martak a padlóba, de ez érdekelte a legkevésbé. Lassan kifújta a levegőt, felállt és elhagyta a szobáját.

Sebes léptekkel szelte az idegen, piszkos-sárga folyósokat. Lüktető, szétroncsolt kezeit mellkasán keresztbevetve tartotta, ahogy az ókori Egyiptom halottainak kezét fonták. Nem voltak lépcsők: a folyosó végén megnyílt a padló, és anélkül, hogy lezuhant volna, már egy másik folyosón lépdelt tovább. A szembejövő halálfaló megpróbált közönyös arccal a fal mellett továbbaraszolni - Pitont nem érdekelte, lendületesen haladt középen, talárjának lobogó szárnyai suhanva csapódtak a falnak kétoldalt. Akkor sem lépett arrébb és akkor sem lassított, amikor egymás mellé értek; köszönés nélkül majd' fellökte a zavartan, és Piton véres, duzzadt kezeire elszörnyedve pislogó férfit, aki nem mert szólni, hanem annál nagyobb sebességre kapcsolva igyekezett minél távolabb kerülni a bájitalfőző mestertől.

Egy oszlopcsarnokba ért.
Az égbe futó, hat méter átmérőjű gigantikus faragott kőoszlopok nagysága lenyűgözte, kicsit lassított, de éppen csak annyira, hogy szeme sugarával befogja a környezetet: a kőcserepekben futó színes, ciklámen-vörös buja virágokat és a megtévesztésig élethűen kéklő eget. Belélegezte a levegőt, és igazi levegő íze volt; könnyű és jóleső. "A gépezet tökéletesen működik" - gondolta keserűen. "Gyűlölöm az oszlopokat!" - vetett még egy utolsó becsmérlő pillantást a szürke tömbökre és eltűnt egy vasrácsos ajtóban. Egy újabb, fáklyákkal megvilágított, alagútszerű járat következett. Patkányiszkolást hallott, és csepegő, nedves sziklák illatát szívta be. Sokkal jobban érezte itt magát, mint a csiricsáré csarnokban. A Roxfort zegzugos alagsora jutott eszébe, az ő birodalma, az a hely, ami senkinek sem kellett, csak neki, de neki semmi más.

Egy ízlésesen berendezett szép szobába lépett be. A barokk konzolasztalnál egy nagyon öreg hölgy üldögélt. Piton láttára finoman letette porcelán teáscsészéjét és elhúzta a száját.
- Késtél.
- Jó reggelt úgyszintén - vetette oda Piton és megállt a hölgy előtt.
- Szétrobbant az üst a kezedben? - kérdezte olyan hangnemben, mintha az időjárás felől érdeklődött volna. Nem hatotta meg az eldeformált, vérző, begörbült ujjak látványa. Hófehér haj keretezte ráncos arcán nyoma sem volt érzelemnek.
- Mindketten tudjuk, mi történt - szűrte Piton a fogai közül.
A csipkeveretes blúzba bújtatott kezek felemelték a csészét.
- Az elixíremet azért remélem, megfőzted - kortyolt egy leheletfinomat a teájából.
- Nem én! - felelte hasonlóan közönyös arccal Piton és helyet foglalt az egyik bársonyborítású, karcsú székben.
- Nem kínállak teával, mert egy csészét sem bírsz felemelni azokkal az ujjakkal - öntött még egy kis cukrot a teájába, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Lenyűgöz az éleslátásával - nézett rá áthatóan Piton kissé előrehajolva.
- Más is el tudja nekem készíteni az elixírt.
- Kár, hogy ez az elmúlt harminc évben nem jutott az eszébe.
- Elkövetted azt a hibát, Perselus, hogy néhány éve leírtad nekem a receptjét - kacagott fel az egyik válogatott, begyakorolt, társasági nevetésével.
- Elkövette azt a hibát, nagymama, hogy megtanított arra, hogy sose adjak ki semmit teljesen - nyomta meg az utolsó szót.
- Legalább ezt megjegyezted - tette le a csészét finoman, arca továbbra sem tükrözött semmilyen érzelmet. Kettőt koppintott mutatóujja körmével a terítőn, mire egy csokoládés drazséval teli tál termett az asztalon. Bekapott egy szemet. - Bárdot adtál a hóhérod kezébe. - És elroppantotta a fogával a mogyorószemet a drazséban. - Miattad szakad meg a családunk vonala - nézett Pitonra számonkérően. - Szembeszegülni a Nagyúrral... c-c... - csettintett a nyelve hegyével, miközben a szájában szétolvadó csokoládét ízlelte. - Mennyi egy utódot összehozni? Néhány lökés... néhány perc - közölte hidegen. - Annyi, míg egy nadragulyát felaprítasz. Hányat aprítottál fel életedben...? - nevetett becsmérlően.
- Kapjon be még néhány drazsét, mert követ engem a másvilágra, ezt maga is nagyon jól tudja! - villant egyet Piton szeme. Azt a bonyolult főzetet, amely életben, mi több szellemileg friss állapotban tartotta apai nagyanyját, egy balul sikerült varázslat folytán csak egy vér szerinti rokon készíthette el számára.
- Honnan tudod, hogy néhány drazsé lenyelésénél hosszabb ideig kívánok itt időzni? - sziszegte az öreg hölgy. - Egy olyan világban, ahol az egyetlen fiam nemzette utód arcátlanul szembefordult mindannyiunk urával?
- Ha hangosabban mondja, tán még a Nagyúr is meghallja! - súgta neki egész közelről Piton.
- A Nagyúr mindent hall, Perselus - felelte hidegen az ősz matróna. Láthatóan feszengett attól, hogy Piton markáns, sápadt arcával felé tornyosult. A csokoládédrazsés tálka felborult, és a drazsék szanaszét gurultak. - A szőnyegem! - kiáltotta az öreg hölgy, elkapta a tekintetét, és a méregdrága, krémszínű szőnyegére szegezte inkább. Piton erre széttrancsírozott a cipője talpával néhány csokoládés golyót a szőnyegen.
- Hogyan lehetsz ennyire gyerekes?! - sziszegte az öreg dáma, járószéke megemelkedett és arrébb lépdelt.
- Elegem van a felesleges körökből! Az időjárás még szóba sem került! Ó, és nem tettem megjegyzést legújabb ruhakölteményére sem! A fene egye meg! - Felállt. - Ellátja a kezemet, és én megfőzőm magának az elixírt! - parancsolta. - Aztán... aztán nem érdekel, mit csinál. Kezdheti magát sajnáltatni, hogy kígyót melengetett a keblén! - húzta fel csúfondárosan a szemöldökét.
Az öreg hölgy riasztó nyugalommal egy vékony cigarettát tett a szipkájába és rágyújtott. Kifújta a füstöt.
- Nemel ajana ail? Zilmen emel dijsi asun, ina halam noja [Mi ebben az üzlet? A Nagyúr ugyanúgy végez velem, ha segítséget nyújtok neked] - folytatta az öreg dáma kettejük titkos nyelvén, amelyet akkor tanított Pitonnak, amikor még kisfiú volt, és később az évek során már ketten alakították tovább.
- Dohan le [Ugyan már] - hajolt hozzá egész közel Piton, sötét szemeit belefúrta nagyanyja sötét szemeibe. - Iszake emi inil, ina asuma derven onoj vermirere. [Csalódnom kellene magában, ha nem tette volna magát nélkülözhetetlenné.] - Azzal hátradőlt a székben.
- Felin! [Kövess!] - szólt az öreg hölgy egy pillanattal később. Az ő családjukban nem tartott soká összerakni a hiányzó részeket és levonni a következtetést. Közel száz évesen is hideg fejjel mérlegelte a körülményeket és jutott döntésre.
A járószék ismét felemelkedett és egyenletes léptekkel átvonult a hímzett selyempárnák között ülő apró termetű öregasszonnyal - Pitonnal a sarkában - két helyiséggel arrébb.
Pitont kisfiú korában is lenyűgözte nagyanyjának bájitalfőző terme. Nem is terem volt az, hanem egy csodavilág, tele ezernyi izgalommal, kék, zöld, lila, sárga folyadékokkal, üveglombikok garmadájával, amelyeken átszűrődött a fény és vidáman táncolt a falakon mindenféle tört alakzatban. Az egyik üvegcse nagyított, a másik ferde, torz alakba húzta ujjait; mennyit játszott velük kiskorában. Természetesen csak homokot, egyszerű házi babot és borsót adtak a kezébe, és ő dühösen ellenkezett már háromévesen, hogy ne próbálják átvágni.
A különféle formájú, színű és illatú gyökerek, gyógynövények, szárított virágok addig kötötték le a figyelmét, amíg a preparátumokra rá nem csodálkozott. A boncasztalhoz sokáig nem engedték be, a súlyos vaspántos ajtó rendre bezárult előtte. Addig is megelégedett a kertben fogott szöcskék, csigák és egerek nyúzásával, vagy a szekrénybe bújva hallgatózott, ahogy a nagyanyja különböző tanácsokkal és főzetekkel látja el az anonimitásba és csuklyába burkolva érkező mágusokat és boszorkányokat. Kisfiúként nem fogta fel, hogy milyen szolgálatokat is tesz a családja a névtelen idegeneknek, csak azt érezte, hogy a közelben lakó gyerekek nem játszottak vele, az anyjuk elhajtotta őket a közeléből, a fatáblás ablakok sorra becsukódtak, amikor sétálni vitték. Így maradt az elvadult kert és a robosztus, régi erőd az apró ablaknyílásaival, ahol éltek.
A nagyanyja, Arvere Piton a külvilág számára nem volt több egy hűvös arisztokrata dámánál, aki pontosan tudta, mikor illik megszólalni, illetve milyen megjegyzéseket illik tenni. Kifogástalan műveltsége, modora és öltözéke sokakat megtévesztett. A Mágiaügyi Minisztériumban a mai napig őrzik azokat a több kötetnyi feljegyzéseket, amelyeket az évtizedekig tartó titkos megfigyelés alatt végeztek róla - eredménytelenül. Észrevétlenül járt a tiltott és veszélyes ösvényeken, évekre, évtizedekre nyoma veszett (azok viszont, akik a nyomába szegődtek, többnyire örökre eltűntek vagy egy titokzatos betegség következtében meghaltak).
Piton emlékezett arra, amikor tizenöt éves kora körül fitymálóan az orra alá dörgölték a griffendélesek a Roxfortban, hogy a Híres Varázslók és Boszorkányok Lexikonában nincs egy szál Piton nevű sem, és ő arra gondolt akkor kárörvendően, mit szólnának, ha elmesélné, miben mesterkedik nap mint nap a saját nagyanyja, aki élet és halál ura félelmetes tudása birtokában. De nem tette, mert arra nevelték, hogy olvadjon bele a háttérbe, az egyformába.

Ezen merengett, amíg a nagyanyja az alacsony asztalnál gyakorlott, ügyes mozdulatokkal keverte a főzetet.

Két évre rá mégis bekerült a neve egy könyvbe. Sirius Black beleírta a roxforti Rekordok Könyvébe, hogy "Aki a legkevesebb szappant használta: Perselus Piton - Mardekár (Vagy ezt kár volt ideírni?)"

Nagyanyja járószékének lábai hirtelen megnyúltak és olyan magasra emelték az öreg hölgyet, hogy a hét méter magasan lévő polcról könnyedén leemelt egy üvegcsét.

Könyékig levágta Piton mindkét karján a ruháját, az ingét is, mindent. Szeme sokáig időzött a Sötét Jegyen. Megérinteni nem merte, csak behatóan vizsgálta a változó-kavargó ábrát. Lenyomatát Piton minden kínjának és örömének, félelmének és vágyainak. Olvasott - tudott olvasni - a változó-serkenő vonalakból és a pulzáló színekből. A koponyát keresztező kígyó bőrének mintázatánál megállt: kisimult, szimmetrikusan rajzolódó mintákat látott. Lopva Pitonra sandított, aki rezzenéstelenül nézett rá vissza. Az öreg dáma megpróbált betörni a gondolataiba - de ellenállt.
Arvere Pitonnak nem volt Jegy a karján, mert nem tetszett se a formája, se az alakja, és elég szál futott össze öreg, ráncos kezében ahhoz, hogy kiegyezzen a Sötét Nagyúrral. Megállapodtak, hogy az első alkalommal, hogy csalódást okoz, jön az örök és élő bélyeg, az elvághatatlan kapocs. Még nem okozott csalódást.

A kezelés sokáig tartott és rettentően fájdalmas volt. Piton hátrahajtott fejjel tűrte, ruhája nedvesen feszült a testére, torka kiszáradt. A nagyanyja nem adott volna egy pohár vizet neki. Nem, mert az nem volt az üzlet része, és ő mást nem ismert.
A szeme sarkából nézte a férfit. Még nincs negyven éves, de hatvannak látszik. A csúnya, szótlan, fekete hajú kisfiúból hideg, érzéketlen és kiismerhetetlen felnőtt lett. Nem szerette, félt tőle. Azt hitte, hogy irányíthatja, de már tizenéves korában érezte, hogy elvesztette, nem látja már tetteinek okát és lelkének titkait. A fiával könnyű volt a helyzet, gyenge jellemű, befolyásolható ember volt, de ez itt, az unokája, más. Magának is nehezen vallotta be, de az ő igaz vére él benne tovább. "Milyen különös dolog másban meglátni saját magunk egy részét..." - gondolta és lehúzgálta a fájdalomcsillapító, zöldhúsú leveleket az összeégett tenyérről. Piton halkan felszisszent. Érezte, hogy a halántékán útjára indul egy újabb verejtékcsepp, a könyökhajlatába törölte a fejét. A szer hatni kezdett: ezernyi tűzforró, hegyes tűszúrást érzett a csontjaiban. Háta megfeszült és ívben meghajolt, markolni akart, tépni, zúzni kínjában, de kezei használhatatlanok voltak.
Sofia hűvös, nyugtató ujjaira vágyott, a bőrén szerette volna érezni őket.
Hirtelen úgy érezte, valaki orvul arcon vágta. Valójában az arcra csapódott a kőkemény döngölt padlónak, ahogy a földre zuhant a kényelmetlen székből. Szaporán lélegzett, az orrán kiáramló léghullámok felverték a padlóra rakódott porszemeket. Behunyta a szemét. Jól tudta, hogy a főzet mellékhatásaként bűvös-bájos táncoló víziók foglya lesz. Nemsokára dobpergést hallott, hullámverést, doboló emberek meneteltek a viharos tengerben rendületlenül, a felcsapó sós hullámoknak ellenállva előre, egyre csak előre. Nem akarta a fülsértő zajt hallgatni, lebukott a víz alá... húzta le a mélység... egyre mélyebbre merült a mindent elnyelő tenger szájában. Sofiát látta. Felé úszott, fekete haja hullámzó-ringó hínárként fogta körbe csillogó türkizkékes-zöld lenge ruháját... Elkapta a derekát és magához húzta, szája mohón csapott a szájára, nyelvével durván szétfeszítette az ajkait, és két kézzel markolt az éjfekete hajtincsekbe... Együtt zuhantak lefelé, meg-megpördülve... Szédítő iramban pergő homokórákat látott; úgy pörögtek, hogy a homokszemeknek nem volt idejük átfolyni az egyik üregből a másikba, bimm-bamm - ugrott félre egy gigantikus méretű harang lecsapódó nyelve elől... Sikítást hallott, hörgést, kiáltásokat... Cruciatus... fájdalom, kifolyt agyvelő, fekete vásznak suhognak a szélben... halottak... lábdobogás... hangok... bálnák szelik a végtelen óceánt mindig egy irányban, mindig egy irányban, homokóra, Sofia, víz és dobok... hangok...

Arvere Piton csendben, rezzenéstelen arccal figyelte a keskeny ágyon kiszolgáltatva vergődő férfit. Egy nagyon vékony, magas homlokú, idős férfi állt a járószéke mellett. Nézték, ahogy egyre csitulnak a rángások, a fej sem vágódott jobbra-balra, már csak szemének feszült mozgása mutatta, hogy gyötri valami a képzeletét, testét halk remegés rázta.

"- Fiam van - tette le a vézna, gyűrött, fekete hajú csecsemőt a tükörfényesre polírozott ébenfa asztalra a saját fia.
- Legalább csavard be egy plédbe! - szemlélte ő, Arvere Piton hűvös nyugalommal a vérfoltos, didergő kisfiút.
- Nem! Még nem. Keményen fogom nevelni. Vaskézzel! Majd megszokja a hideget.
És Arvere Piton nem ellenkezett."

- Hozz egy takarót, Enderon! - adta parancsba az öreg szolgálónak.
- Asszonyom, nekem úgy tűnik, az úrnak épp ellenkezőleg: rettenetesen melege van.
- Azt mondtam, HOZZ EGY TAKARÓT! - kiabálta az öreg hölgy.
Enderon sosem látta még ilyennek. Meghajolt és elsietett.

Perselus Piton állva, kitárt karral, némán tűrte, hogy a háta mögött álló Enderon felhúzza rá a nadrágját, ráadja az ingét, élére vasalt, keményített öltözékének minden darabját, amelyek a görgős inason vártak sorukra. Az öreg eléállt és elkezdte begombolni a sűrűn varrt fényes gombokat, egymás után, felfelé, állig. Amikor az utolsó gombbal is végzett, szeme találkozott az uráéval. Ritkán látta Pitont, akkor is kerülte fürkésző, hideg tekintetét. Parttalan sötét alagutat látott a szemeiben, hideg közönyt és merev elutasítást, most viszont olyan más volt. Búcsúzó. Ráadta a nehéz fekete talárt. Begombolta és meghajolt. Piton alig észrevehetően bólintott, aztán sebes léptekkel átvonult a szomszéd szobába.
A nagyanyja elegáns mugliöltözékben, kalapban és leheletfinom kesztyűben, egyenes derékkal, büszke tartással ült a mugli kerekesszékben. Egy hosszú, összetekert esernyő pihent a lábán. Mögötte két egyenruhás férfi állt guruló kocsikra szerelt felszíjazott bőröndökkel.
- Már Prága felett járunk. Meglátogatom egy barátnőmet. Bridzsparti - mondta Pitonnak az öreg dáma. Mindketten tudták, hogy mi az igazság. Bridzsparti... na hiszen.
- Várom az elixíremet. A szokásos helyekre küldd.
Piton bólintott.
- Ígéretet tettél, hogy a végrendeleted rám vonatkozó részét soha nem változtatod meg - emlékeztette a nagyanyja. A varázslóvilágban még a régi jogrend élt; a nőknek az ingó vagyontárgyakon kívül nem lehetett más tulajdonuk, egy sor rendelkezés korlátozta a leányági öröklést és gátolta a vagyon felaprózódását. A nők életük végéig gyámság alatt álltak, és jog szerint Piton rendelkezett a családi vagyon felett és viselte a nagyanyja feletti gyámi tisztséget. A kétes eredetű vagyon felért egy darázsfészekkel, a nagyanyjáról nem is beszélve.
- Nem fogom - válaszolta Piton.
Az öreg dáma szenvtelen, közönyös arccal kinyújtotta a kezét, Piton lehajolt és illendően kezet csókolt neki.
- Nevere edim! - köszönt el örökre és végérvényesen kettejük nyelvén.
- Nevere edim! - mondta halkan Piton is.
Nagyanyja megfordult a kerekesszékkel - a két egyenruhás férfi és Enderon követte, - és anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna Pitonra, elment.

 

Folyt. köv.

Vissza