Tört fények játéka

(Expelliamus)

IV.

A fekete máglya

Minerva McGalagony úgy döntött, épp eleget olvasott. A minisztérium új oktatási irányelvei, amelyeket a héten kapott kézhez, nélkülöztek mindenféle pedagógiai érzéket és racionalitást. Fogalma sem volt, ki írta, de ne kerüljön a szeme elé. A következő lépés az lesz, hogy az első szembejövő utcaseprőt nevezik ki professzornak. Feje tetejére állt a világ. Fáradtan megtörölte a szemüvegét és kinézett a kastély parkjába. Dumbledore egyik régi barátja ajánlotta fel birtokát, amíg megfelelő elhelyezést nem találnak a földönfutóvá lett iskolának.
Kopogtattak. Sofia állt az ajtóban, kabátban, hópelyhekkel a haján és a vállán.
- Segítségre van szükségem, Minerva - hadarta egy szuszra riadtan, köszönés nélkül.
McGalagony először meg sem tudott szólalni. Közelebb lépett.
- Akkor tényleg itt a világvége - állapította meg összeráncolt homlokkal, de szemében hamiskás fény gyulladt. Ismerte már annyira a fiatal nőt, hogy inkább kínhalált hal háromszor, minthogy segítséget kérjen bárkitől. Sofia halványan elmosolyodott, de szeme úgy égett, mintha magas láza lenne.
- Már mindenhol keresnek, ugye tudod? - fogta meg a karját finoman. - Nem gyógyul ez a seb? - emelte meg óvatosan az állát.
- Nem számít - húzta el az ujjait Sofia. - Kérlek...

Tonks úgy érezte, senkit nem érdekel, hogy egyáltalán a világon van. Az aurorok két-háromfős csoportokban dolgoztak, és Rémszem egyikbe sem osztotta be. Azt mondta, azért, mert elfogult és a kisebbrendűségi problémáit rossz helyen akarja kenegetni, aztán rávágta az ajtót, mintha már az is dühítené, hogy magyarázatot vár el tőle. Hogy gyűlölte ilyenkor ezt az embert! Mintha az aurorok fából és kőből lennének - csavart maga köré sírósan egy pokrócot a kanapén. Azt mondta, ha nem változtat a hozzáállásán, elmehet fodrásznak. Lupin, akitől támaszt várt, pedig csak annyit mormogott az orra alatt értetlen arccal, hogy tudhatta volna, hogy ez a foglalkozás nem az érzelmek és a nőiesség melegágya, aztán a hátára vetve az öltönyt, amelyet akkor hozott a tisztítóból, felszaladt a lépcsőn. Még szóljon valaki, hogy miért nincs fogszabályzóm, és akkor meglesz a mai estém - törölgette a szemét. Nem is bánta, hogy mind elmentek.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Sofia, mikor lejött McGalagonyval a lépcsőn.
A pálcájáért jöttek. Olyan természetességgel, mintha csak kenyérért ugrottak volna le a sarki boltba, és Sofia nem az ablakon át távozott volna szó nélkül két napja. Ezen is bőgni tudott volna. Ahogy Minerva szigorú arcára nézett, úgy érezte, már megint elszúrt valamit. Sofia odaült mellé. Tonks pedig olyan keservesen rákezdett sírni, hogy mindketten döbbenten nézték. Kibukott belőle minden sérelem; csak sorolta, megállás nélkül, hüppögve.
- Ugyan már, Nymphadora - csitították, - Minervával mi sosem mernénk sötét varázslók közelébe merészkedni! Mi inkább elvagyunk a négy fal között, nyugdíjas, biztonságos állásban! Nehogy összehasonlítsd magad velünk! Remus pedig férfiból van, nem látja a fától az erdőt! Csak félt téged! Egyik sem bírja elviselni, ha nem tudja megvédeni a párját, inkább világgá szaladnak! Hiszen te éjjel-nappal rémek és átkok ellen küzdesz a lővonalban, ezt neki is meg kell emésztenie. Neki sem könnyű.
- Nézd meg Sofiát! Kötéllel sem lehetett bevonszolni még egy ártalmatlan gyűlésre sem! Folyton elbújt a kenőcsei és a géztekercsei közé a gyengélkedőn! - simogatta meg az aurorlány hátát McGalagony. Ezen már Sofia is nevetett. - Hát mikor hallottad te Piton professzort, hogy egyetlenegy elismerő szóval is illette volna ezt a lányt? Hiszen folyton belekötött, becsmérelte és kioktatta! Meg vagyok veletek áldva! - sóhajtott és egy vizespoharat nyomott Tonks kezébe. - Vedd a kabátod, jól jön most nekünk egy fekete mágia szakértő. - És Sofiára nézett, aki alig észrevehetően bólintott.
- Nincs magánakció, Rémszem megmondta! - vetette ellen Tonks.
- Nem fogjuk eltitkolni előtte - állt fel Sofia. - Legfeljebb elmehetsz fodrásznak - kacsintott.
Még megvárták, hogy a Weasley-ikrek megérkezzenek, aztán elmentek.

*

Egy elhagyott víkendházba mentek. A jeges út miatt sokkal tovább tartott, míg odaértek, de megegyeztek abban, hogy az a ház, amelyet annak idején Dumbledore ruházott fel védővarázslatokkal Sirius számára, megfelelő hely lesz. Sofia hálás volt Minervának, hogy elhallgatta Tonks elől Pitonnal való találkozását. Ha nem a bájitaltan tanár kéri, hogy hozzá forduljon, neki sem árulta volna el. A professzornő nem volt meglepve, hogy a Kaptárban talált rá, és nem is kérdezett többet, mint amennyit magától elmesélt.
Az ablaktáblák összefagytak, és a befagyott tó olyan éles fényű volt, akár a kés pengéje a hold sápadt fényében. A szobákat vastag, nyirkos porréteg fedte, és a szavaik nekiütődtek a hideg, odvas falaknak. Olyan ijesztő volt minden ezen az elfeledett, elkárhozott vidéken. Hamar túl akartak esni a dolgon, és elmenni innen minél messzebb. Egymás biztonságos közelségében álltak, szorosan egymás mellett egy asztal körül.
- Nymphadora, Sofiának megjelent egy ládika, kiszámíthatatlan időpontokban és különböző helyeken. - Tonks bólintott. - Annak alapján, amit elmesélt róla, úgy hiszem, tudom, miről van szó. Hallottál már a Rejtőzködőről? - Tonks a fejét rázta, hogy nem. - Vagy más néven a Roxfort szívéről?
- Igen, így már rémlik valami. Egy önálló életet élő mágikus tárgy, amely maga választja ki azokat a mágusokat, akik egyáltalán megláthatják. Mindegyik mágus kötődött valamilyen szállal az iskolához.
- Jól emlékszel. Onnan ismerem ezt a ládikát, hogy egyszer engem választott.
Halk kaparászást hallottak az ajtó felől. Ijedten néztek arra.
- Biztos csak egy kóbor macska. Kiszűrődik a gyertyafény a deszkák között - mondta alig hallhatóan Sofia.
- Siessünk - sürgette McGalagony is. Hangja reszketett, amikor folytatta. - A ládika tehát megjelent Sofiának, azaz őt választotta. Ő most az egyedüli, aki felnyithatja. Vagy megvárja, amíg legközelebb valahol, valamikor egyszer csak előbukkan, lehet akár húsz év múlva is, vagy magához hívja egy varázsigével. A ládika csak akkor kereshet új gazdát magának, ha Sofia feltárja és elhelyez benne valami üzenetet, vagy ha Sofia meghal.
- Mit tartalmaz? - kérdezte Tonks.
- Feljegyzéseket, üzeneteket. Az érdekes az, hogy hiába Sofia a láda gazdája, egyáltalán nem láthatja, és nem olvashatja el azokat; csupán neveket fog látni, címzetteket, akiknek az üzenetek szólnak. Sofiának jogában áll innentől eldönteni, hogy továbbítja-e azokat a címzetteknek. Ha nem továbbítja, soha nem kapják meg és soha nem jut el hozzájuk az üzenet - legfeljebb ha a következő gazda úgy dönt, hogy továbbadja azokat a jogosultaknak.
- Idáig ártalmatlannak tűnik - jegyezte meg Tonks. McGalagony bólintott.
- Ezt a ládikát Mardekár Malazár és Griffendél Godrik tervezte, azonban a Roxfort alapítói közötti ellentétek odáig fajultak, hogy Mardekár végül elszigetelődött és nem éppen etikus módon egyedül életre hívta a ládikát, ráadásul a legenda szerint megváltoztatta a rendeltetését, hogy Griffendél - vagy bárki más - még véletlenül se tudja megsemmisíteni.
- Már emlékszem! - szólt közbe izgatottan Tonks. - Úgy vélték, hogy az iskolát védő bűbájok kulcsai itt vannak elrejtve!
- Azt nem tudom, Nymphadora - nézett rá szomorúan McGalagony. - Én magam is csak címzetteket láttam, és csak Albusnak továbbítottam az övét, ennyi történt mindössze. Ő később annyit mondott, hogy az egyik kedvenc süteményének a receptjét ide rejtette az egyik elődje!
- Kik voltak azok a címzettek, akiknek nem továbbítottad az üzenetüket? - kérdezte feszülten Sofia.
McGalagony hallgatott. Mindketten tudták, hogy a Sötét Nagyúrra gondolt.
- Tonks, a legnagyobb félelmem az, hogy ez egyáltalán nem játékszer, bármennyire annak tűnik most. Sajnos abból, amit lejegyeztek az utókornak, az derül ki, hogy a legtöbb esetben súlyos tragédiához vezetett az, ha valaki megkapta az üzenetét. Mintha egy ragadós átok ülne a lapjain. Mintha egy rossz vicc lenne, egy gonosz szellem. Én annak idején inkább felkerestem előbb Dumbledore-t, hogy merjem-e továbbadni neki.
- Egy ládika, ami gondolkodik és irányít... - rázta a fejét Sofia, és a szemei rendellenesen fénylettek. Úgy vonzza a bajt, mint egy mágnes, akárhogy igyekszik elkerülni; ennek a ládikának is pont őt kell kiszúrnia.
- Most azonban rendkívül különös helyzet állt elő - közölte McGalagony a dermedt csendben. - Valami furcsa véletlen folytán - nézett a feketehajú nőre - Sofia találkozott azzal a mágussal, aki előtte birtokolta a ládát. A különös az, hogy ez a mágus pont Sofiának címzett benne egy üzenetet, tehát...
- Sofia a láda gazdája és egyben címzett is - bólogatott Tonks.
- Így van. A kézbesítés holtbiztos, százszázalékos. Így Sofia mindenképp "megkapja", nem függ senkitől. Ráadásul nagyon hamar megjelent neki a ládika! Évek, évtizedek eltelhettek volna, teljesen kiszámíthatatlan.
A feketehajú nő most értette meg, miért meredt rá Piton olyan sokáig furcsán, hitetlenkedve, amikor a Kaptárban a tenyerébe írta az ujja hegyével, hogy lát egy ládikát, nem tudja, mi az. A férfi visszaírta, hogy keresse meg McGalagonyt, és olyan aggódással simogatta ki nagy, erős kezeivel és szögletes mozdulataival a haját az arcából, mint még sosem. "Ez így van jól... Remélem... - motyogta, és közelebb húzta magához. - Nagyon vigyázzon magára, és használja az eszét."
- Gondolom, hogy nem fogod megmondani, ki az, mert akkor Minerva sem a mágus szót használta volna... - mondta Tonks csendesen. - Tudod, mi van benne?
Sofia a fejét rázta.
- Attól féltek, hogy átitatták a legaljasabb fekete mágiával, és Sofia áldozatul esik? - kérdezte Tonks.
McGalagony a fejét rázta.
- A "mágus" üzenete biztos nem bánthatja - nézett bátorítóan Sofiára, aki kezdett egyre inkább magába zuhanni. Aztán megkeményedett a professzornő arca. - De van, aki nagyon szeretné a saját üzeneteit elolvasni... - A beszéde elkezdett akadozni. - Valamiért. Én azt tanácsolom, Sofia, hogy olvasd el, ami a tiéd, írjál bele valakinek bármilyen semmitmondó üzenetet, és szabadulj meg a ládikától sürgősen, mielőtt téged érnek utol.
Sofia csak pislogott. Piton soha nem ártana neki szándékosan egy ilyen gonosz tárggyal, hiszen amikor üzenetet hagyott benne a számára, még nem is sejtette, ahogy nem is tudhatta senki, hogy pont őt fogja a következő gazdának kiszemelni a ládika; a Sötét Nagyúr üzenetei feletti rendelkező személynek!
- Ho-honnan tudják, hogy nálam van? Úgy értem, ha egyszer én láthatom egyedül, az én titkom.
- Ez olyan, mint a tűz. Ha egy ilyen sötét mágiával átitatott tárgyat szolgálatra hívsz, életre kelted, használod, az pont olyan, mintha az éjszaka közepén a sötét erdőben valaki máglyát rakna, mire az összes elátkozott lélek felkapná a fejét a fényre, és már rohannának is felé - mondta Tonks halkan. - Ha megnyitod, meggyújtod azt a máglyát.
Sofia lehunyt szemmel próbált koncentrálni. Ezt Perselus is tudta, mégsem tiltotta meg, hogy felnyissa azt a ládikát, Pandora szelencéjét. Akarja, hogy lássa, mit írt. Akarja, hogy lássa, kik a címzettek. Akarja, hogy eldöntse, továbbítja-e azokat. Szólt volna, megtiltotta volna, ha nem lenne így. Azt mondta, hogy vigyázzon nagyon. Azt is mondta, hogy használja az eszét. Akarta, hogy felnyissam. Bizalom. El kell kezdeni, nem lesz máskor, más alkalom.
A másik kettő várakozón nézett rá.
- Valami forgalmasabb, biztonságosabb helyre kellett volna menni... - mondta alig hallhatóan.
- Siess, ez a fontos, és ne feledd, a fekete máglyát az aurorok is meglátják, ők is jönni fognak, remélhetőleg gyorsabban is - felelte Tonks.
- Mi a varázsige, Minerva?
- Aurora borealis, azaz az északi fény latin neve. Elég a szándék, az akarat, hogy be akarod zárni, és akkor eltűnik.

Sofia elővette a pálcáját és az üres asztal felé intett vele. McGalagony és Tonks semmit nem láttak, csak az arcának vonásait olvasták. Ijedten kinyíltak a szemei, aztán hunyorgott, mintha bántaná valami erős fény, még hátrébb is lépett egy kicsit. Ijesztően sápadt volt, remegett a keze, ahogy előrenyúlt.

Sofia egy ideig csak táncoló fekete pontokat látott a szeme előtt, olyan éles bordó-lila, sugárzó fény futott ki az asztalból, olyan fájó, olyan földöntúli ibolyasugaras, reszkető-hideg, lüktető véraláfutás-prizmák.
Ott állt a láda. Karnyújtásnyira, és ahogy a fény alábbhagyott, már a mintázatát is kivette. A ringó búzakalászokat. Az örök körforgás ősi szimbólumait, a nap érlelte életét és megújulásét, hát mit keresnek ezek egy ilyen gonosz kis ládikán? Furcsa volt, hogy az, amit eddig víziónak és délibábnak látott, anyagból van, kemény fából. Sietve pattintotta fel az apró rézkarmokat. A társaira nézett, de homályba veszett az arcuk.

Tonks és McGalagony is elővette a pálcáját. Az asztal közepén gyújtottak gyertyát, amikor idejöttek, és egyszer csak a gyertya árnyéka elkezdett mozogni, lassan, körbe, mintha a nap járna körbe a lángjában. Hátrakapták a fejüket. Az ő árnyékuk is megmozdult. Védővarázslatokat mormoltak, hasztalan. Az árnyékok, mint a megőrült órák mutatói, járták körbe és körbe, megnyúltak, rövidültek és fordultak; arcuk ijesztő játéktérré vált vonásaik gyorsan változó árnyaiban. Közben Sofia válaszolgatott Minervának, csakhogy a professzornő egyetlen szót sem szólt, és kérdés sem hagyta el a száját. Tonks felborította a gyertyát, kihunyt az egyetlen fényforrás, és olajos sötétség takart be mindent.

- Négy üzenete van a Nagyúrnak - válaszolta Sofia McGalagony kérdésére.
- MIKORIAK? NÉZD MEG, A CÍMZETT NEVE MELLETT A DÁTUM - hallotta a professzornő hangját.
- Miért fontos ez? - kérdezett vissza Sofia, akit egyáltalán nem érdekelt a lista a ládában. Piton sorait akarta olvasni.
- FONTOS. - Sofia azonban már rég az asztalra hajította azt a listát, és kalapáló szívvel nézte, ahogy a férfi jól ismert, apró, szálkás betűi sorra előtörnek a pergamen szálai közül.
- DUMBLEDORE-NAK VAN ÜZENETE? - hallotta McGalagony hangját ismét fél füllel, távolból, de már rég máshol járt; összeszorult szívvel olvasta a férfi sorait. Olyan elkeseredés vett erőt rajta, és úgy zuhant a vér a lábába, hogy azt hitte, menten összeesik.
- KÉRDEZTEM VALAMIT - türelmetlenkedett McGalagony hangja.

McGalagony úgy szorította Tonks szabad kezét, hogy majd' összeroppantak az ujjai. Mintha tutajon álltak volna, mozgó, lebegő táblákon. Dörömböltek ajtón, ablaktáblán, falon és háztetőn. Ez csak jégeső - suttogta Tonks, de egyáltalán nem volt róla meggyőződve. Már percekkel ezelőtt leadta a hívójelet az aurorok részére, már itt kell lenniük.
Sofia sírt. Nem tudtak odamenni. Láthatatlan erő lökte arrébb őket.

- Nem érdekel a Nagyúr! - vágta oda Sofia McGalagonynak. Hagyják már békén, mit számítanak azok az üzenetek! Aztán úgy dobta el a ládát a kezéből, mintha lángoló vasdarabot tartott volna az ujjai között. McGalagony ugyanis ráripakodott, és egy másik keresztnéven szólította. Sofia abban az egyetlen éles pillanatban felfogta, hogy maga Voldemort Nagyúr szól hozzá a professzornő hangján. Ezt a nevet se McGalagony, se Tonks nem hozná összefüggésbe vele, fogalmuk sincs róla.

A láda eltűnt. Valaki berúgta az ajtót.

Csönd.

*

Senki nem aludt azon az éjjelen a Főnix Rendjének főhadiszállásán. Rémszem Alastor Mordon elérkezettnek látta az időt, hogy felfedje lapjait.
Dermedt csendben hallgatták a történetet, amelyről halvány sejtésük sem volt, és most egyszerre összeálltak a kockák.
Már nem volt idő várni.
Már nem volt remény, hogy másképp megoldható az ügy.
Már a holnapért kellett véráldozatot hozni.

Egy szigorúan őrzött szobában Sofia feküdt számtalan takaró alatt. Alig látszott ki belőle valami. McGalagonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapta a földről az üresnek látszó pergamentekercseket, és útban a Grimmauld tér 12. felé a zsebébe csúsztatta az ujjai közé.
Sofia borzasztó állapotban volt.
Amikor kinyitotta a szemét, halálra váltan meredtek rá. Fájdalmas koromfekete szemek néztek vissza a szelíd világoskék szempár helyett.
Nem nyúlhattak hozzá egy ujjal sem, és senki emberfia nem vizsgálhatta meg, pedig égbekiáltó volt az iszonyú rombolással útjára indult rothadó sötét átok a sejtjeiben. Nem ivott meg semmiféle főzetet, és az átoktörést is elutasította.
Ez a Mordon és Sofia közötti megállapodás része volt.

Sofia megvárta, míg Lupin halkan becsukja maga után az ajtót. Elővette Piton levelét, amelyet csak ő látott, és amelyet neki írt azon az utolsó-utolsó éjszakán a Roxfortban. Százszor is elolvasta már. Még mindig hitt és bízott a férfiban, holott már alig egy maroknyi ember hitt az igazában.
Helyére került minden a szívében; elcsitult és megbékélt.
Odakint végtelen csend borult az utcákra, csak a kutyák vonyítottak a háztetők alatt.
Végighúzta az ujjait a pergamenlapon.

"Én, Perselus Piton Professzor, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola bájitaltan professzora, a Mardekár-ház vezető tanára életre hívom a Rejtőzködőt, mint önszántamból papírra vetett soraim őrzőjét és továbbítóját.

Sofia,

Nem hittem volna, hogy lesz mit a Rejtőzködőre bíznom, de már nincs más út.

Nincs mondanivalóm e világnak, de Magának igen.

Tévedett, semmi sem változtathat azon, amit egykor megtettem.

Halálfaló voltam, és bizonyos értelemben még ma is egyike vagyok a Sötét Nagyúr kopóinak.
A Jegy, minden Halálfaló jele a bal csuklómtól a könyökhajlatomig mélyen a húsba égetve vad barázdákat vágva hol halványabban, hol vörösbe borulva, pulzálva rajtam van. Bennem van. Halálfej kígyóval. Ezt a Jegyet nem tűvel és festékkel varrták, hanem kínnal és szenvedéssel.

A Jegy formája ugyanaz minden Halálfaló karján, csak a "tintája" más és örökké változó. Félelmek, eltitkolt vágyak, perverziók és gaztettek lenyomata ez, iránytű a Sötét Nagyúrnak szolgája legsebezhetőbb oldala felé és hívójel minden Halálfalónak, hogy gyülekezzenek, sokasodjanak, rontást és halált hozzanak...

A Jegy kitörölhetetlen, örökké égő bélyeg.

Az én terhem azonban súlyosabb; a halálfalóságom nem merült ki egy nagy, közös ocsmány rajzolatban a karomon. A Sötét Nagyúr vért akart és én vért vettem, dögvészt akart és én dögvészt hoztam.

Embereket gyilkoltam meg - és nemcsak önvédelemből. Férfiakat és nőket.
Embereket kínoztam meg válogatott, kegyetlen módszerekkel, fizikailag és lelkileg egyaránt.
Önszántamból, tudatomnál fogva vagy sem, nincs jelentősége. Én tettem.
Ilyen ember tanítja évek óta az ártatlan gyermekeket a Roxfortban. Én.

Így is hisz bennem?
És én miért akarom annyira, hogy így legyen?

Senkitől nem várok megbocsátást, sem könyörületet.

Felvállalom minden tettemet.

Heteket vártam az Azkaban sötét bugyraiban az ítéletre várva a Sötét Nagyúr bukását követően. A tetvek és az élősködők több kárt okoztak. A dementoroknak nem volt mit kiszívni a lelkemből. Nem volt mit. Nem elég ennyi, Sofia?

A Wizengamot nem tudott elítélni, mert nem volt elég bizonyíték; nem volt nyom, sem tanú, és akkor már Dumbledore szava állt mellettem.

Jól dolgoztam. Láthatatlanul, a háttérben, akár a pestis, az alattomos mészáros, amely évszázadokig lapul a kövekben, a penészben, a házak falában és egyszer csak lecsap.

Tagja voltam a legkönyörtelenebb és legerősebb kiváltságos gárdának; élet és halál ura, egy halálmadár, pusztítással a lába nyomában... Volt, amikor élveztem, igen, de az üresség a mellkasomban, a sodródás érzése a visszafordíthatatlan felé... szabadságra vágytam, de szolga lettem, bizonyítani akartam, de feketén olvadtam a feketébe, csak egy voltam, de sosem az egyetlen.

Akkor, fiatalon, dühös kétségbeeséssel elhittem, hogy a vágyaim megvalósulva és kiteljesedve ott hevernek a Sötét Nagyúr kinyújtott tenyerében. Illúzió volt csupán.

Később - huszonegy éves koromban - elhittem, hogy van még visszaút. Megpróbáltam, de itt rekedtem két világ határán, már másképp ugyan, de része és kivetettje lettem mindkettőnek. Önként választottam. Volt ugyan jó tíz év, amíg a jövőt mérgező múlt lezárva és elhalványodva, de kitörni készen feszült az idő páncélján.

Kapcsolatomat a halálfalókkal az elmúlt öt évre vetítve ismeri, félelmetes logikával járt a nyomomban, és a válaszom arra a kérdésre, amit nekem szegezett, és én akkor nem válaszoltam: igen. Öltem, mert ölnöm kellett továbbra is.

Nem hibáztatom, ha nem olvassa tovább e sorokat.

Megérdemlem.

Maga az én büntetésem, égető-tűző, száraz sivatagban az elérhetetlen árnyék, a napban elillanó, fénysugarakkal játszó vízcsepp, amelynek létezéséről halvány sejtésem sem volt.

A büntetés a bűn édestestvére. Vártam már, de nem ismertem a formát, amelyet magára ölt. Elhittem, hogy a büntetésemet én választottam, és lettem - hogy is fogalmazta? - az a kiégett és keserű ember, aki mások vérét szívja, és abból meríti erejét, de tévedtem. Nem én választok, és legfőképp nem én irányítok.

Szeretem Magát.

Meglepődött? Jéghideg víz a nyakába, borzasztó, elhessegetni való rémálom. Tudom, hogy az.

Mindent megtettem, hogy meggyűlöljön. Bár a puszta létem is elegendő lenne rá. Magamat védtem, a vágyakozó énemet, amely eljátszotta már minden jogát a földön, hogy kérhessen és kapjon. Milyen kifacsart meggondolásból hittem, hogyha magába taposok, azzal nekem lesz könnyebb...?

Hálás vagyok azért, hogy lojalitásomat Albus Dumbledore felé soha, egyetlen egyszer sem kérdőjelezte meg.

Néhány órán belül leomlanak a Roxfort falai, és eltemetnek a romok engem is.
Abban, ami történt, nekem is részem van.
Elszámítottam magam és mattot kapok a sakktáblán. Nem voltam elég gyors.
Szeretném, ha Maga tudná, hogy nem vagyok áruló. A világ pedig hihet azt, amit akar, már nem érdekel. Ha akarnám, leírhatnám ide a pontos forgatókönyvet, hogy és miként történnek majd az események.

Lehetett volna másképp.

Ez az én terhem, Sofia."

Összezárta a lapokat, és a hideg ablaküveghez nyomta az arcát. Vége van - szakadt fel belőle.

Azon az éjszakán váratlanul megérkezett Albus Dumbledore, és mindenki legnagyobb döbbenetére azt javasolta, Sofia továbbítsa azokat az üzeneteket a Sötét Nagyúrnak. Az igazgató azt mondta, hogy Voldemort tévhitben van, de ez lesz a veszte.
Nem mondta, miért.
Megegyeztek, három napig várnak vele.
Sofia megígérte, nem üzen senkinek, mert a láda feletti uralom nem csúszhat ki a kezükből.
A Nagyúrnak át kell adni három nap múlva az üzeneteket, nem korábban.
Három nap múlva.
Ha addig bármi történik vele és meghal, már nem tudják gyeplőn ragadni az eseményeket.
Három nap.

Dumbledore szigorúan a lelkükre kötötte, hogy ne kezeljék rabként, mert nem viseli el, és nem is érdemli meg, rossz vége lesz.
Hadd járkáljon köztük, egyen velük, mintha semmi nem történt volna, és megnyugszik. Sofia pánikba esik a lezárt, lelakatolt szobákban, ki fog törni, ne zaklassák fel, túlságosan zaklatott már így is.
Vigyázzanak rá.
Nem uralhatják az érzelmei, maradjon tiszta az elméje a saját érdekében.
Ne szegjék meg a köztük lévő megállapodást.
Ha Pitonról kérdez, az igazat mondják, csak az igazat.

Nem hallgattak rá.
Rémszem meg volt arról győződve - nem alaptalanul, - hogy Sofia Imperius alatt áll, mióta kijött a Kaptárból, nem vállalt érte felelősséget. Őt is meg kell érteni.
Elzárták.
Altatót tettek a teájába a megállapodás ellenére.
Lupin inkább elhallgatta, hogy miután Bellatrix Lestrange terhelő vallomást tett Perselus Piton ellen, a Sötét Nagyúr az aurorok kezére adta a bájitaltan tanárt.

*

Sofia fokozatosan eszmélt fel. Már érezte az orrába áramló csípős, tiszta levegőt, már nem ment, hanem menetelt erővel vágva sarkait a göröngyös földhöz. Sorra kikapta a fésűket a hajából, a fekete, derékig érő tincsek szabadon szálltak a vad szélben, lerángatta magáról a kabátját, hátra sem nézett, hagyta, hogy szétterülve a sárba hulljon a háta mögött. Fagyos volt a levegő, mégsem fázott, az ő érzékei már rég elhagyták ezt a világot.
Sofia El Ramen Harik - Expelliamus rajzaMegállt a dombtetőn és lenézett a völgyben megbúvó parányi varázslófalura. Éjszaka volt, mégis égtek a fények; különös - gondolta, - ezernyi fény, fáklyák és felgyújtott póznák tolongtak az utcán; különös - nézte őket, - üvöltöztek, énekeltek, egyszerre, ugyanazt, nem tudta kivenni, túl magasan állt felettük. "Mit ünnepeltek?" - kérdezte magában. Örömük sértette, gyűlölködve elfordult és bevette magát a sötét erdőbe, ment tovább hegynek fel, hegyről le, szoknyájába bele-beleakadtak a csupasz bokrok és a leszakadt faágak, egy volt a számtalan vad közül, akik sötét árnyakként vadásztak a téli rengetegben.
Kiért egy újabb, szekérkerék vájta kátyús útra, már jó ideje gyalogolt, amikor dobpergés hallott valahol hátul, messze az úton. Hátranézett, mozgó fáklyákat látott egyre közeledve; tadam-tadamtadamtadam - verték a dobokat. Beugrott a bokrok közé és lapulva figyelte az éj csendjét felverő betolakodókat.
Egyre közelebb értek, tűzvetőket látott, telivér lovakon ügető férfiakat, zászlósokat... arany-piros lobogókat... "A Mágiaügyi Minisztérium zászlai!" - ismerte fel őket. "Hírvivők!" - És mindent megértett. Már a kántálást is hallotta, a kurjantásokat, a halálfalók gyalázására szólítottak, kihallotta Piton nevét, amelyet csúfondáros rigmusokba szőttek, a minisztériumot éltették és az aurorok győzelmét. A minisztérium nem vesztegette az időt - gondolta keserű iróniával, - a nép vért akart, lincselni, megtorlást és kivégzést, Caramel szanaszét küldte hát a hírvivőit lázítani, feltüzelni a jelenkor mágusainak nemzedékét, gyűlöletet szítani és őrjöngést gerjeszteni. Mi lehet akkor a városokban...? Bele sem mert gondolni.
Sofia megremegett. Ítélkeznek, holott nem ismerik a teljes igazságot, még ő maga sem; nincsenek már törvények, egymás farkasai lettek, és a bosszú vért kíván. De ő sem volt már ura önmagának, az ő megtépázott, szétzilált szíve is vért kívánt, öncélú, értelmetlen pusztítást, amelyet már nem észérvek irányítanak.
A dobosok és a kongatók már ott voltak előtte, vészjósló fény gyulladt a szemében, felpattant a bokorból, szemberohant velük, egyenesen feléjük, és rég eltemetett, ősi átkokat szórt rájuk olyan erővel, amelyhez nem kellett már varázspálca. Elvette a hangjukat; az emberekét, a dobokét, az ütőkét és a fém kongákét, a lovakét, még a szusszanásuk is hang nélkül szállt az égbe, és nevetett rajtuk hangosan, részeg kárörömmel.
Azok megriadva toporogtak, nem értették, mi történik, csak tátogtak, és mutogattak, rázták a zászlóikat és az ütőiket, ő meg csak nevetett, mígnem észrevették őt, az őrült fekete árnyat az út szélén, a gonosz, kócos szellemet, fekete véraláfutásokkal teli arcát, amely rémisztő álarcot vont villogó szemei köré.
Sofia nem félt tőlük, jól tudta, hogy a hírvivők mind kviblik, nem árthatnak neki, hisz' százszor erősebb náluk. És ő nem fejezte be, megdermesztette őket, már csak ijedt szemük követte őt, ahogy széjjeltépi, szétszakítja a minisztérium lobogóit, a lovak veszettül nyerítve két lábon táncolva, kitágult orrlikakkal próbáltak elszabadulni megdermedt gazdáik kantárszáraiból, és Sofia tombolt, diribdarabra szaggatta a tekercsekbe hajtott hirdetményeket, amelyek piros betűkkel hirdették a hosszú útvonalat, ahol körbehurcolják majd Pitont.
Ő szerette ezt a férfit.
Felgyújtotta a szekerüket, amelyen kitömött bábukat szállítottak köztéri égetésre szánva, elszabadította a lovakat, amelyek ezerfelé rohantak - egy kivételével, amelyre ő pattant fel, - fellökte a hírvivőket és szilaj vágtára ösztökélte az égbe csapó lángok között a fekete mént combjai szorításában.

 

Folyt. köv.

Vissza