Tört fények játéka

(Expelliamus)

V.

Előszelek

Roxfort, három és fél évvel korábban

Frics, a Roxfort gondnoka unottan vakarta a derekát. A bagolyszállások mellett üldögélt, az iskola tetején egyensúlyozó kéményseprőcsapatot várta, majd ő kiosztja őket, az egyszer biztos! Napraforgómagokat hajigált a szájába, és megpróbálta csak a fekete-szürke héjakat kiköpni, de sehogy sem sikerült. Kétpercenként eleresztett egy-egy cifra káromkodást. Körülötte már beterítették a fényesre kopott, az évszázadok alatt feketére aszalt kockaköveket a szanaszét köpködött, szétrágott héjak. A macskája, Mrs Norris unottan ásított az árnyékban.
- Mi ez a szemét itt? - kérdezte hirtelen egy mély, bársonyos hang a háta mögül. Frics riadtan ugrott fel, mint akit csínytevésen kaptak.
- Ööö... mingyán összeszedem! - fintorgott.
A magas, lenge, fekete lenvászon nadrágba és a forró meleg ellenére hosszú ujjú, fekete ingbe öltözött férfi, Perselus Piton, a Mardekár ház vezető tanára vetett rá egy megrovó pillantást, és folytatta útját az erdő felé.
Amint eltűnt az alakja, Frics előkotort a zsebéből egy újságot, és kiterítette. Sirius Black ordítozott hangtalanul, őrülten az újság lapjairól, a szökött azkabani fogoly, az életveszélyes, véreskezű, gyilkos. Frics, akiből Sirius többször csinált bohócot diákkorában, a kép kellős közepére köpdöste a magokat. - Nesze neked, nyomorult - dörmögte, és csúful nevetett, és tovább vakarózott. "Jó lesz kéztörlőnek a kéményseprű uraknak..."

Piton átvágott a frissen metszett bokrok tengerén; a domboldalon szőlőfürtök mustszagú erjedése úszott a levegőben, darazsak dongtak részegen a lédús szemekben fürödve. Letörölte a homlokáról a tikkasztó, augusztusi nap előcsalta verítéket, és hunyorogva belenézett az izzó napkorongba. "Még egy hét, és egy újabb tanév." - gondolta lemondóan, és átlépett egy korhadt fatönkön. Sebesen lépdelt, messze ment, fel a felhőkbe vesző, közeli hegyre, amelyről belátni az egész vidéket, a szikrázó tükrű tavat, a Roxfort tornyainak halovány sziluettjét, a környező zöld dombokat és hegyeket. Nyugalomra vágyott, csöndre és magányra. Levágta magát a kedvenc árnyékos helyére, megoldotta ingének felső gombjait, és lerúgta a cipőit. Folyt a hátán a víz.
Kollégái már majdnem mindannyian megérkeztek, zsibongva, a nyári élményekkel tele, csicseregve-hahotázva - ilyenkor egyáltalán nem bánta volna, ha az összes tanár férfi. Nők...! Dumbledore a nagy teraszon teríttetett, óriási napernyők alatt, és a társaság órákig ecsetelte a mulatságos, nyári történeteiket: egy párizsi kávéház méla zsongása, egy kereke-tört riksa Bombay egyik negyedében... A terasz megtelt a messzi városok és emberek életének apró villanásaival, fodrozódó, sós tenger, szalmakalapos nők és fagylaltkelyhek emlékeivel. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy mi történne, ha félbeszakítaná őket, és mintegy mellékesen megjegyezné, hogy ő tegnap meggyilkolt valakit, ráadásul egy nőt, ami még súlyosabbá teszi a terhét, és utána a Sötét Nagyúrral vacsorázott. Bár, ha jobban belegondolt, a kollégáinak egy része meg volt győződve arról, hogy vért iszik minden este. Halálfalósága nem volt titok, - nem is lehetett volna az, - a házat pedig, amelyet vezetett, épp elég baljós történet árnyékolta be, hogy félelmet keltsen a személyével. Távolságtartásuk és színlelt közönyük kapóra jött neki, nem volt rájuk kíváncsi. Nem kérdezték, és ő sem kérdezett. Külön sziget volt. Most is felállt inkább, és otthagyta őket. Nem mondták, hogy maradjon. Az időzítés ugyan nem volt a legjobb: két percre rá, hogy Dumbledore bejelentette, hogy az egyetlen üresen ácsorgó székre Remus J. Lupint várta, és ő lesz a sötét varázslatok kivédése professzor (mindenki ujjongott, McGalagony még a tenyerét is összecsapta örömében, két nevelőnő pedig azon siránkozott, hogy az előző SVK professzortól, az aranyfürtös, Gilderoy Lockharttól meg kellett válni), aki sajnos nem tudott a mai napon eljönni, és majd a diákokkal érkezik a Roxfort Expresszel satöbbi, satöbbi.
Lecsapott egy bogarat a karjáról. Lupin... Sosem értette Dumbledore-t, a mániáját, mindenféle szedett-vedett népség felkarolását, úgy gyűjtötte a kis kedvenceket, akár a habókos öregasszonyok a festett szalvétákat. Ugyanakkor megtanulta azt is, hogy a Roxfort igazgatója semmit sem tesz véletlenül, akár egy hadvezér, akinek arcát és tekintetét elrejti a vaspántos sisak, kiszámított stratégiával, vakmerően mozgatja a hadtesteket. Amíg kívülről komótosan sétálgatott a biztos, egyenletesre döngölt úton, furcsa, szórakozott öregemberként, akit inkább mulattatnak Bogoly Berti mindenízű drazséi, mintsem korának fenyegető árnyai, a háttérben életveszélyes kockázatokat vállalt. Életveszélyeseket. Piton mélységesen tisztelte ezért, senki sem tudta, mennyire, annak ellenére, hogy sok mindenben nem voltak egy véleményen. Ő jóval rugalmatlanabb volt, kevésbé elfogadó és kevésbé megbocsátó, inkább ellenséges és gyanakvó, tisztes távolságból, a háttérből figyelte és kutatta csak az embereket.
Biztos volt abban is, hogy az igazgató tagadni fogja, hogy fennáll az a - nyilvánvaló - veszély, hogy Sirius Black tizenkét év után kiszabadulva a varázslók börtönéből felkeresi egyetlen élő kebelbarátját, a kedves és jóravaló farkasember Lupint, és/vagy a keresztfiát, Harry Pottert, a Griffendél és Dumbledore ifjú üdvöskéjét. Mindkét személy egy hét múlva itt lesz a Roxfort falai között. Mindkettő. Véletlen? Csapda? Az igazgató váratlanul, ennyi év után felkeresi Lupint, és idehozza tanárnak, sőt megparancsolta neki, Pitonnak, hogy minden holdtölte előtt készítse el számára a farkassá alakulás iszonyú kínjait enyhítő főzetet. Úgy beszélgettek Dumbledore-ral ma reggel is, ahogy mindig: ő kérdez, és az igazgató másként válaszol, de mindketten tudják, hogy mi az igazság, a ki nem mondott szó. Látszólag elbeszélgetnek egymás mellett, látszólag más a véleményük. Ez az ő kis játékuk. Briliáns.
Piton fáradtan megdörzsölte a halántékát, a lüktető erekre szorította ujjait. Nem sokat aludt az éjszaka, annyi minden járt a fejében. Felkelt inkább, és céltalanul bolyongott az iskola falai között. Most is úgy érezte, hangosan, erőlködve csikorognak a kerekek a fejében, fémbe harap és szilánkokat vet egy köszörű az agyában. Még a szája íze is olyan meszes, mintha kőport nyelt volna.
Lassan fújta ki a levegőt. Még nem mondta el Dumbledore-nak, hogy annyi év után most először látta és beszélt Voldemorttal. Az árnyékával legalábbis, azzal, ami maradt belőle. Újabban egy robosztus, kockafejű hentes testében él - kellőképpen ijesztő, szögletes, karcos arcánál is jobban sokkolta az idegen szemekben megbúvó sötét fény, a Nagyúr valója, lényének minden gonoszsága és bosszúszomja. Mógus szemében nem ezt látta két éve, a saját megérzései bizonytalanok és változóak voltak. A Nagyúr megerősödött és egyre erősebb, az átlényegülés és eggyé válás egy idegen testtel egyre jobban megy. A hentes bőréből is átsugárzik, a tömpe körmeiből, a haja szálából, szinte tapintható a levegőben, és már nemcsak halvány, pulzáló jeleket képes a halálfalók alkarjába vésett Sötét Jelbe sugározni, hanem mint egykoron, változatos, üzenetértékű remegéseket és cikázó kínokat csavar a szövetbe, az élő húsba. Letapogatja, akár egy polip a karjaival, letapogatja sorra egykori zsoldosait és szövetségeseit, számba veszi a szanaszét szóródott seregét. Felmérést végez, mert készül, készül a következő csatára.
De ő, Perselus Piton is megerősödött.
Tizenkét éve már, hogy élete viszonylagos monotóniában és nyugalomban folyik, ugyanabban a mederben, évről évre. Bolondnak nézte Dumbledore-t, amikor megkérte akkor, régen, hogy tanítson a Roxfortban bájitaltant, mert abban verhetetlen, jobb, mint bárki más. Most már tudja, hogy az igazgató akkor is idehozta volna, ha olyan tökkelütött, mint Neville Longbottom, és két folyadékot nem tud egybeönteni. Lett volna bármi, akármi, nem az számított. Dumbledore jól tudta, hogy az ő szétroncsolt életének, múltjának, minden bűnének viszkető, égő, fájó súlya gyorsabban öl, mint a legádázabb méreg, és csak egy menekvés van. Idehozta hát, gyerekek közé, egy elzárt közegbe. Naiv, ártatlan gyermekszemek százai közé, akik nem ismerik a halál torkát, a görcsös kínt, az egymásnak ugró, romlott agyú felnőttek gyilkos világát, az aljas szándékokat és a hideg számítással lépkedőket. Levegőt kapott velük, beszívható, szívdobbanásokat verő lélegzetet. És alkotott... üstökben, lombikokban, halálfaló éveinek rombolása és pusztítása után valami újat, létezőkből kreált más lényegűt, teremtett és formált, készített és fejlesztett. A főzetekben, elzárt, magányos laboratóriumában sokkal inkább átérezte ennek a gyógyító hatását. Azt, hogy tanárként formálhatja a gyerekeket, hogy részévé lesz személyiségük alakulásának, csakúgy, mint az elixírhez adott magvak, amelyek az elixír színét és hatásfokát gyengítik vagy erősítik, csak évek múlva, lépésről-lépésre érezte át.
Tanított éveken át rendületlenül, precízen és felelősen, de esténként magába zárkózott, lassan őrölte magát, kínozták a rémképek, vacogott a foga, ezért egyre többet és többet vállalt, kutatott, kísérletezett, éjjel-nappal, bedeszkázva agyának minden kis rését, amely zuhanást engedett volna a múltba, és félelmet fröcskölt volna az arcába, hogy mi lesz, ha egy nap visszatér a Nagyúr. Tudta, hogy vissza fog térni. Dumbledore is. Az idejét nem tudták egyedül.
Az évek múlására akkor ébredt rá először, amikor egykori iskolatársainak gyermekei kezdték már az iskolát. Először csak egy-kettő, aztán egyre több. Férjestül, feleségestül, kisebb gyermekeikkel a karjukon jöttek a nyílt napra, fogadóórára, aztán fogták az ernyőjüket, kabátjukat és kesztyűiket, és elmentek, ő pedig maradt egyedül, a magas kőtornyok árnyékában. Mióta a Roxfortba jött, nem volt senkije néhány tiszavirág életű, névtelen-arctalan kapcsolaton kívül. Nem mintha előtte lett volna. Kellemetlenül feszengett, amikor tudatosult benne. Elszaladt mellette az élete. Pedig egykor vágyott rá, mint minden fiú, ő is. Őt is megérintette a szerelem, ha ugyan az volt, diákkorában, ugyanitt, a Roxfort falai között. De azok a lányok, akik neki tetszettek, többnyire szóba sem álltak vele.
Szórakozottan babrálta a kézelőjének gombját. Semmiből nem tartana kimenni abba a bizonyos negyedbe a varázslók számára, de ő túl büszke és szemérmes volt hozzá. A gyors, buja örömöket, a forró sóhajok és meztelen női testek kavalkádját megkapta a Nagyúrtól, belevetette magát akkor, fiatalon, zöldfülűként, annyi visszautasítás után szűzen, minden nap másikkal, egyszerre kettővel, de elég volt, túl sok volt és mégis semmi, nem erre vágyott, bár maga sem tudta, mire. Buta, vihogó nők, olcsó szajhák...
Perselus Piton - Expelliamus rajzaHátradőlt a füvön, szemét betakarta a karjával. Az a nő tegnap, akit a Nagyúr parancsára, "hűségének" zálogául megölt, az is... Nem volt kár érte, gondolta csúfondárosan. Halálfaló volt a nő is, kíméletlen és szadista, egy számító, aljas némber. Választhatott volna más célpontot is a Nagyúr. Így könnyebb volt. Eljött hát, amikor a mindent felfaló sáskák egymásnak esnek - az uruk parancsára és szórakoztatására. A Nagyúr legújabb időtöltése, gladiátorok, ketrecben harcoló kakasok... Értelme nincs, célja értelmetlen..
Megmérgezte a nőt. Gyors és tiszta módszer. Ahogy a főbenjáró átkok, csak egy pálcamozdulat, minél tapasztaltabb valaki, annál nagyobb távolságból képes megejteni. Akár a mérgek, nincs nyom, nincs vér, se kifordult agyvelő. Ha nem néz a szemükbe, még jobb. A tekintetüket a legnehezebb elviselni, a számon kérő, halált csókolt lelkekét. Mégis megfeküdte a gyomrát, annyi év után ismét megtette, nem számít, ki volt az, és mi volt a bűne. Dumbledore is tudta, hogy ez lesz az ára, sőt még ennél is súlyosabb lesz a vám. Ketten döntötték el, hogy vissza fog térni a Nagyúrhoz kémkedni, bele a katlanba, a kráter kellős közepébe. Kéme lesz Dumbledore-nak és kéme lesz a Nagyúrnak, egyiknek valós, másiknak látszat. Kihívás volt és törlesztés az ő részéről. Éveken át készültek rá, szisztematikusan felépítették a módját, az ősz hajú férfi és a sápadt, hollófekete hajú bájitaltan tanár, és az ingát meglökték aznap, amikor Harry Potternek elküldték az első, Roxfortba szólító levelet, de most, tegnap érezte először, hogy az inga már jár, fel-le billennek lábai, fordulnak súlyai, megállíthatatlanul.
A Nagyúr tekintetét látta maga előtt, ahogy tegnap éjszaka egészen közel hajolt hozzá, két kiváló okklumentor, egymásba kapaszkodó tekintetek, szemkontaktus, kifeszült szemhéjak, rezdületlen arc, ostrom innen és ostrom onnan, és Piton megnyerte a csatát. Tizenkét év nyugalma és fáradhatatlan felkészülés, akarat, dac, eltökéltség és kiforrott szándékok vertek páncélt gondolatai köré.
Kirázta a hideg, pedig tűzforrón perzselt a nap. Még pár év nyugalmat akart, csak pár évet még. Felült a fűben, és nézte az égen lebbenő felhőket, a szél az arcába fújta sötét hajtincseit. "Ezeket is le kellene már vágni..."- dohogott magában. Felhúzta a cipőjét, és begombolta az ingét. Jéghidegek voltak az ujjai. Itt az ideje, hogy magára öltse ismét a szigorú, professzoros, zárt öltözékét, igen, itt az ideje.

*

- Találkoztál már az ifjú hölggyel, aki Poppyt fogja helyettesíteni, Perselus? - kérdezte az ősz hajú igazgató. Poppy, azaz Madame Pomfrey, volt a Roxfort gyógyítója és javasasszonya, aki a jövőben csak részmunkaidőben tudta folytatni a munkáját.
- Nem.
- Kedves lány.
Piton nem szólt semmit. Egy cseppet sem érdekelte az a nő. Más járt az eszében.
- Kétlem, hogy az iskola biztonságát kizárólag dementorok gyűrűjével tudjuk garantálni. Ez elképesztő! - mondta mérgesen.
- Nem a folyosókon fognak mászkálni - szólt közbe Minerva McGalagony az újságjából felnézve. - Mindamellett, én sem helyeslem.
- Kompromisszumot kötöttem a Minisztériummal - mondta nyugodtan Dumbledore. Leült McGalagony mellé a széles kanapéra. - A szülők nyugodtabbak, hogy az Azkaban őrei veszik körbe az iskolát.
- Ki mondta ezt? Caramel? - kérdezte szemét forgatva Piton. Megállt az ablak előtt, háttal a többieknek, és kinézett az éjszakába. - A dementorok elől már egyszer megszökött Black, a dementorok mellesleg a Sötét Nagyúr félresikerült teremtményei és egyben hű követői, harmadrészt pedig a Nagyúr már két éve, menetrend szerint, tanév végén tiszteletét teszi nálunk a Roxfortban - mondta halkan. Megfordult. - Tévednék? - húzta fel a szemöldökét.
- Fiam, nem lehet, hogy jobban félsz attól, hogy téged kapnak el? Büntetlenül nem lehet hátat fordítani a Nagyúrnak - kérdezte az alacsony Flitwick professzor, aki apró, alig félméteres termete és hajlott kora ellenére nem rejtette véka alá a véleményét. Piton és Dumbledore váltottak egy pillantást, egy villanás volt másoknak, de nem nekik. McGalagony összetekerte az újságját. Túl sokan voltak ahhoz, hogy ezt a beszélgetést tovább folytassák.
- Én sem hiszem, hogy a dementorok fognak minket megvédeni - jegyezte meg Dumbledore.
- Minket? - kérdezte Madame Hooch. - Nem tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Azt hittem, igazgató úr, döntésének hátterében az húzódik, hogy a Minisztérium igyekszik előrelátó módon a Nagyúr egykori szövetségeseivel a kapcsolatot megerősíteni.
- Ez is benne van - hagyta helyben Dumbledore, és felállt. - A Minisztérium úgy hiszi, kellőképpen gondoskodott rólunk. A Minisztériumnak ugyanakkor nem kell tudnia, hogy más eszközökhöz is nyúlunk. Én vagyok felelős a gyerekekért és magukért is, és én azt fogom tenni, amit jónak látok. Még egyszer az sem fordulhat elő, hogy nem tudunk arról a kiterjedt csatornahálózatról, amely a Roxfort testében, a falaiban húzódik és évtizedek óta egy szörnyet rejt magában. A Roxfort összes védő bűbáját felül fogom vizsgáltatni, és újakkal fogom megerősíteni. - A szemével jelzett Pitonnak, hogy keresse fel később, és elment.

*

Piton egyenként végigjárta a Mardekár ház helyiségeit, tüzetesen megvizsgált mindent még a diákok érkezése előtt, felnyitotta a szekrényeket, számba vette az eldugott, titkos rekeszeket, a közös helyiség polcaira kitett könyveket, mindent.
- Nem ilyen függönyt rendeltem ide - simította két ujjbegye között az anyagot az egyik ablaknál. - Leszedni! - nézett a házimanókra, akik alázatosan követték a szigorú tekintetű, fekete taláros férfit.
- Jaj, Piton úr, ne haragudjon, de a kelmésnél nem volt már abból az anyagból, háború dúl szerte törökföldön, nem hoznak már abból! - sopánkodott az egyik. - I-itt az új katalógus - vett elő egy vaskos könyvet a másik mezítlábas a háta mögül.
Piton lendületesen felpattintotta. Kiváló ízlése volt, családi örökség. Ide-oda hajtogatta a mintákat, aztán kiválasztott egy visszafogott, ugyanakkor különleges, finom anyagot:
- Holnap reggelre itt lógjon, világos? - a két manó megszeppenve eliszkolt.
Ez volt az utolsó nyugodt nap, holnaptól ismét hangos zsivaj veri fel az ódon folyosókat. Nem hiába választotta magának az alagsort: az télen-nyáron csöndes és kihalt, senki sem vágyik oda. Leszaladt a kőlépcsőkön, még le kell ellenőriznie, hogy minden alapanyag megérkezett-e, amiket rendelt. Az egyik laborból hangos csörömpölést hallott.
- Mi a fene? - három lépéssel ott termett és lenyomta a kilincset. A hosszú asztalra kikészített, kész fiolái... mind összetörve, a földön, cserepekben, szanaszét folyva. Egy női alak kapkodott a maradványok között, guggolva. Felrántotta a karjánál fogva:
- Mondja, maga ugyanannyira buta, mint amilyen kétbalkezes? - dörrent rá. Rémült kék szemek néztek rá. - Aki csupasz kézzel belenyúlkál a főzetekbe, meg is érdemli, hogy szétroncsolja a bőrét! - kapta fel a nő vérző, sebes ujjait. A nő már sírt. - Hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen?
- Nem akartam, levertem, véletlenül - hadarta a nő.
- Ki maga egyáltalán? - kérdezte villámló szemmel Piton, miközben a karjánál fogva kifelé vonszolta az alagsorból a nőt.
- Cecília Shaw. Ma-Madame Pomfrey helyettese.
- Remek! Nos, akkor Miss Shaw - húzta felfelé a lépcsőn, - lássa el a kezét, aztán legyen kedves egytől egyig megfőzni nekem az eltört bájitalokat. A listát megtalálja az asztalon. Még ma! - azzal otthagyta a nőt az emeleten, a folyosó közepén.
McGalagony fordult be a lépcsőnél.
- Cecília! Mi történt? - kérdezte.
- Mindent elrontottam... Piton, csak ő lehetett, eltörtem a kész fioláit... vagy tizenötöt biztos! - bementek a gyengélkedőre. Minerva segített bekötni a sebeit.
- Perselus Piton nehéz ember, de én is dühös lennék, ha valaki egy szempillantás alatt tönkrevágná a kemény munkám gyümölcsét.
- Akkor is, miért kell rám támadni?! Poppy megmondta, hogy szörnyű ember! Nem véletlen, hogy különálló laborban dolgoznak, és egyik sem engedi, hogy a másik használja a felszerelését.
- Ugyan már! - legyintett McGalagony.
- Be sem mutatkozott, rángatott, nézze meg a karomat, piros! - sipította a fiatal nő.

*

- Kedves kollégáim! A szentestéig ez az utolsó, szűk körű vacsoránk, amondó vagyok, hogy ne is szaporítsuk a szót, hanem adjuk át magunkat a kulináris élvezeteknek! - emelte meg a poharát Dumbledore. A szabad ég alatt, a kertben terítettek ismét, a háttérben halk muzsika szólt. Az igazgató intésére roskadásig telt a hosszú asztal a finomabbnál finomabb étkekkel, a boros poharak színültig teltek.
Piton a különleges bort ízlelte a nyelvén, Pinot Noir, ízlett neki. Legnagyobb bosszúságára egyik asztalszomszédja Sybill Trelawney, az idegbeteg jóslástanár lett, ki nem állhatta, a másik oldalán McGalagony ült, aki viszont elmélyülten beszélgetett a mellette ülő Bimba professzorral.
- Tetszik?
- Micsoda? - nézett a vastagkeretes szemüveges, borzas hajú jósnőre Piton.
Trelawney elkezdett a villájával hadonászni, aminek az lett az eredménye, hogy a rajta lévő borsószemek szanaszét repültek. Piton arrébb pöckölte a tányérjába gurulókat.
- Na, tetszik?
- Az, hogy szanaszét hajigálja a vacsoráját? - kérdezte gúnyosan, halk hangon.
- Akkor nem is mondom.
- Hála az égnek.
De nem volt sokáig nyugta. Már érezte, hogy nagyon fészkelődik mellette.
- Az üveggömb nem hazudik - jegyezte meg végül. Piton rá se hederített, evett tovább.
- A jövő és a múlt összeér, fényben fürdő, Napnak lánya beáll a két bolygó közé, de sugara törik, és fénye sápad, ha tartójának keze szalad - mondta Sybill rejtélyesen.
Piton közönyös arccal szedett még egy szelet húst, megsózta, és folytatta az evést.
- Persze, értem én... - folytatta a nő, miközben színes fejkendőjének rojtjait babrálta. - Mindig elfelejtem, hogy az egyszeri mágusoknak a jóslat szövevényes és homályos, és nem rendelkeznek azzal a különleges képességgel, mint a Látók, hogy meglássák a rejtett összefüggéseket...- bólogatott saját magának.
A férfi módszeresen feldarabolta a tányérjára pakolt zöldségeket.
- Nos...- hajolt Sybill egész közel Piton fejéhez, aki azonnal visszahőkölt, és hátrabillent a székében, szeme fenyegetően és kérdőn villant a nő felé. - Nos, meggyőződésem, hogy a Nap lánya ő - bökött az ujjával az asztal vége felé. Ruhájának ujja közben belelógott a szaftba, de nem vette észre. Piton finoman arrébb tolta a kezét.
- Ó... - vette észre a narancsos zsírfoltokat. - Ó, sebaj, mindig túlságosan belemerülök... nem tudok ilyen evilági csekélységekre figyelni!
Piton továbbra is a vacsorájára koncentrált, és evett tovább.
- Nézze csak, azok a szőke tincsek, akár a napnak koronája, és a legtöbb írás fényben úszóként jelöli a gyógyítókat... - azzal a könyökével oldalba bökte a férfit, aki dühösen lerakta az evőeszközeit és rámeredt. - Vége a magányos, kóbor éveknek! Párja lesz! - És tovább mutogatott az asztal vége felé. Pitonnak csak az arcizma rándulása mutatta, hogy mennyire tűrtőzteti magát. Követte Sybill ujjainak irányát. Az asztal végén Cecília Shaw ült. Piton hidegen nézett a jósnőre:
- Kétlem.
- Perselus, hallotta, hogy... - fordult McGalagony Piton felé. - Nem ízlik az étel? Olyan arcot vág, mintha máris megfeküdte volna a gyomrát! - nézett rá.
- Csak nem akarja elhinni, hogy ő és Cecília... - kezdett bele tudálékosan Sybill, és egyik tenyerét öntudatlanul rátette Piton combjára és áthajolt előtte. A férfi halkan káromkodott egyet, bár ez csak a szája mozgásából látszott, és elhúzta Sybill kezét a csuklójánál fogva. McGalagony jót mulatott mind Trelawney megjegyzésén, mind az aprócska kis incidensen, amelynek tanúja volt. Az emberek általában tisztes távolságra megálltak Piton előtt, de ez az elvarázsolt, habókos nőszemély... még egy dementorhoz is közelhajolt volna.
Szellemek egy csapata jelent meg, és vígan kacarászva körbesuhanták az asztalt. A XVIII. század derekának megfelelően öltözött abroncsos szoknyás, fűzős hölgyek és kalapos urak derengő, halovány alakjait néhány vakkantó szellemkutya követte.
- Ááá! - kiabált Trelawney meglátva a kutyákat. - Rosszat sejtek, rosszat sejtek! - kapott a fejéhez. A többiek már megszokták a színpadias jeleneteit, így nem is törődtek vele. Piton kihasználta az alkalmat, összehajtogatta az ölében lévő szalvétát, az asztalra tette, és észrevétlenül magára hagyta a társaságot.
A Roxfort egésze az övé volt most, mindenki kinn ült a kertben, a tanári kar, a nevelők, a kulcsárnő, a gondnok, csak a gigantikus méretű órák zúgtak, és a mutatók lassú nyekergéssel mozdultak előre, egyre csak előre.

*

Késő délután hangos zsibongással érkeztek meg a diákok. Meg sem próbálták fékezni őket, ujjongva, kiabálva vették birtokukba a bentlakásos iskolát újabb tíz hónapra, cipők százai szaladtak a lépcsőkön, a prefektusok hiába is próbálták őket rendezett sorokba terelni. A festmények lakói felélénkülve figyelték a nevető diákarcokat, az élettel megtelő folyosókat.
Piton adott némi időt a mardekárosoknak, mielőtt üdvözölte őket a Házban. Az ágyakat gyorsan elosztották egymás között a hálótermekben (a házimanók így tudták, hogy utazóládáikat és másnapi egyenruhájukat hova készítsék ki a vacsora alatt), Piton a szája sarkaiban bujkáló csendes mosollyal nyugtázta, hogy kik azok, akik a legjobb helyeket kaparintották meg maguknak. Már ebből ki lehetett következtetni, hogy melyekből lesz alázatosan kullogó alattvaló, és melyik az, aki az akaratát zsarolással és megfélemlítéssel is akár, de keresztülviszi. A vér nem válik vízzé, nézte a nagydarab, szuszogó fiút, Crakot, akinek az apja diáktársa volt valamikor, és aki ugyanígy hű ölebként követte Lucius Malfoyt, mint most a fia Draco Malfoyt. Aranyifjak mind, ősrégi varázslócsaládok gyermekei, színtiszta varázslóvér folyik az ereikben. Évről évre kevesebben vannak, az évszázadokon keresztül folytatott belterjes házasságok sem múltak el nyom nélkül. A fogyatékos, beteg csecsemőket azonban a varázslótársadalom kivetette magából, a mugli világ gondoskodására bízták őket örökre és végérvényesen, iskolákat csak egészséges utódoknak emeltek, akik tovább vihetik a mágia titokzatos művészetét.
Lélegzetvisszafojtva várták a véleményét arról, hogy a Roxfortba jövet megállt a vonat a hídon, felszállt egy dementor, egyike az Azkaban félelmetes őreinek és megtámadta Harry Pottert, a Fiút-Aki-Túlélte Voldemort támadását.
- Lupin professzornak kellett fellocsolni Pottert! - mondta gúnyosan Monstro, és benyomott egy kekszet a szájába.
- Elájult, mint egy lány! - kontráztak a többiek, és eljátszották a jelenetet.
- Honnan szalasztották ezt a profot, tanár úr? Úgy néz ki, mint egy csöves, foltokban lóg rajta a ruhája!
- Nem az számít, de legalább elkergette azt a lényt! - szólt a háttérből egy kövér, barna hajú lány.
- Nem kell túlmisztifikálni az ügyet - mondta nyugodtan Piton. - Potternek üldözési mániája van, azt hiszi, mindenki az ő felettébb értékes életére tör. A dementoroknak Sirius Blackre fáj a foguk.
- Apám azt mondta, Black Potter keresztapja, és Black árulta el a Potter szülők rejtekhelyét Tudjukkinek - mondta hanyagul Draco.
- Ez így is van - mondta Piton.
- Akkor nagy butaság lenne a csalimadarat kilőni, akkor nem szaglászna erre Black és a dementorok mehetnének vissza az Azkabanba - szólalt meg egy végzős mardekáros. Piton örült, hogy legalább van néhány, aki használja a fejét.

*

Lupint kisebb csapat vette körül a tanáriban. Csak vékony, beesett arca, világos hajának tincsei látszódtak ki. Felkapta a fejét az ajtó csapódására. Tizenöt éve is van már, hogy utoljára látta Perselust.
Lupin nyújtotta a kezét először.
- Üdv, Perselus - mosolygott udvariasan. Kezet ráztak. Piton alig láthatóan biccentett egyet. Egymást fürkészték.
- Remust épp arról faggatjuk, mi is történt a vonaton - tájékoztatta McGalagony.
- Lupin még be sem tette a lábát az iskola falai közé, máris fonhatjuk a babérkoszorút a fejére - jegyezte meg gúnyosan Piton.
- Ugyan már! - hárított Lupin.
- Rossz helyen keresték a barátod, Lupin - jegyezte meg a bájitaltan tanár. - Vagy úgy gondolják, a nyomodban jár?
- Én ugyanúgy elítélem Siriust azért, amiért örök azkabani fogságra ítélték, mint te, Perselus.
- Erősen kétlem. Szomorú dolog, ha az ember rájön, miféle is a barátja - nyomta meg az utolsó szót Piton.
- Te bizonyára jobban tudod, mitől volt olyan vonzó a Sötét Nagyúr csábítása, nem igaz? - vágott vissza halkan Lupin.
A többiek csak álltak, és kellemetlenül néztek hol az egyikre, hol a másikra.
A vacsorára hívó harangjáték a legjobbkor jött. Átvonultak a nagyterembe a tanároknak fenntartott hátsó folyosón. Piton ment leghátul, és Lupint nézte, akit balról is, jobbról is körbevettek. Madame Pomfrey és McGalagony nevetve meséltek neki valamit.
A felsőbb éves diákok már mind a helyükön ültek a négy roxforti ház négy, hosszú asztalánál. Piton összeszorította a száját, amikor látta, hogy Lupin kihúzza a mellette levő, utolsó, üresen maradt széket a számára. Egymás mellé kellett ülniük. "Remek!" - gondolta Piton. "Tegnap Sybill, ma Lupin." Egyébként is pocsék hangulatban volt.

A diákoknak nem mondták, hogy aznap éjszaka a Roxfort körül gyülekező dementorok meggyilkoltak két roxmortsi csavargót, akik szenet gyűjtöttek a sínek mentén a téli hónapokra. A Mágiaügyi Minisztérium jobbnak látta eltusolni az ügyet: titkos akta készült, és az újságok sem írtak róla semmit.
Dumbledore személyesen ment ki a helyszínre Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter társaságában éjfél után nem sokkal. Néhány imbolygó fáklyával világították meg a helyszínt. Nem volt rajtuk kívül más, csak a miniszter két testőre és a Szent Mungó ispotály különítménye.
A mágusok speciális mentőegységei képzett gyógyítók voltak, nem seprűn jártak, hanem légtörő varázslattal teremtek a másodperc töredékrésze alatt a helyszínen, mintha a levegőből szakadtak volna ki.
Két középkorú férfi és egy éjfekete hajú, fiatal nő hajolt a szó szerint halálra rémült, arcukra fagyott ordításban meggyilkolt csavargók fölé. A vakító fehér egyenruhába öltözött csoport tagjai végeztek, a hátuk mögé tették a műszereiket, amelyek eltűntek a semmiben. Dumbledore maga is el tudta végezni ezt a felettébb nehéz térnyelő bűbájt, amellyel anélkül szállították felszereléseiket, hogy azok bárki számára láthatóak lettek volna, nem foglaltak semmi helyet (látszólag), és a súlyuk - megfelelő ellazult állapot esetén - nem terhelte a gerinccsigolyáikat. A varázslattal azonban sorozatosan visszaéltek a történelem folyamán: műkincsrablók egész sora került ki a térnyelők közül, és a mendemonda szerint egy különleges ügyességű mágus foglyokat menekített így a börtönből, erre azonban nem volt semmiféle bizonyíték. A varázslat használatát épp ezért szigorúan korlátozták és felügyelték, a legkisebb visszaélés is fejvesztéssel járt.
- A Potter fiú jól van? - kérdezte az igazgatót Caramel.
- Jól. Túl fog lépni rajta.
- Megígérhetem, hogy több indokolatlan támadás nem lesz a jövőben.
- Ezt ígérte a múlt héten is - emlékeztette Dumbledore.
Caramel feszengve elhúzta a száját, és megigazította elmaradhatatlan zöld keménykalapját.
- Az elkószáló diákokért nem vállalom a felelősséget - mondta aztán.
- Nem fognak elkószálni. - Dumbledore hosszú fehér hajába bele-belekapott az esti szél.
- A virágok és a fák újranőnek jövőre... - magyarázkodott tovább a miniszter. A tett helye körül kiterjedt sugarú körben minden elsorvadt, a szirmok, a bokrok, a porba hulltak az elfonnyadt levelek.
- Azt hiszem, rajtuk talán még tudnak segíteni - mondta szomorúan Dumbledore. A fehérruhás csapatot nézte, akik vibráló fényhullámokat gerjesztettek a meggyalázott, kiégett föld felett, mielőtt elmentek. A fiatal, fekete hajú nőt nézte. "Milyen kedves, szelíd arca van."- gondolta.
- Á, Sofia? - követte a miniszter Dumbledore pillantását. - Úgy tudom, gyerekekkel foglalkozik, és néha besegít a különítménybe.
- Nem éppen fiatal hölgyeknek való munka. - Dumbledore tapasztalatból tudta, hogy csak a legsúlyosabb és legrémisztőbb varázslóbalesetekhez rendelik ki őket.
- Nem - válaszolta szórakozottan Caramel. Már szeretett volna pontot tenni az ügy végére. A spanyol mágiaügyi miniszter vendégeskedett nála, és sajnálta az időt itt, a kihalt sínek mellett elfecsérelni, amikor kedélyesen kártyázhatna egy jó konyakkal a kezében a spanyol miniszterrel. Spanyolhonban kiváló üdülők vannak, úgy vélte, ráfér még egy kis tengerparti nyaralás. A legjobb helyen. Természetesen.

*

Ha a nem kívánt őrökről, a nap huszonnégy órájában a távolban lebegő dementorokról nem vettek tudomást, az élet ugyanolyan ritmusban folyt az iskolai falai között, mint máskor.
Piton szeptember óta szörnyű hangulatban volt, hajnalig tartó vitákba bonyolódott Dumbledore-ral arról, hogy miképp lehetne a Roxfort védelmi rendszerét megerősíteni. A Nagyúrral való találkozását hetekig magába fojtotta, önmagának is meg kellett még emésztenie. Ha éppen nem Lupinnal bocsátkozott éles pengeváltásba, ott volt háromhetente a kétbalkezes Cecília.
Veszélyes sebességgel aprította a Lupinnak készülő főzetbe a hozzávalókat. Közeledett a holdtölte, Lupin mindig visszatérő, örökös kerékbe törése, vérfarkassá válásának minden kínjával. Ha egy kicsit megszaladna a keze, gondolta, miközben az üstbe szórta a parányi gyökérdarabkákat, ha...
"Mivé lettetek, ti négyen, Potter, Black, Pettigrew és Lupin, a Négyek Bandája, akik diákkorunkban annyiszor megkeserítették az életem? Mivé lettetek, fényes, dicső ifjak, Dumbledore reménységei, Griffendél büszke hercegei?
James Potter, a nagyszájú kviddicsbajnok, a rajongott Potter... elárult a legjobb barátod, Sirius, hóhérkézre adott téged is, Lilyt is..." - megrándult az álkapcsa. "Lilyt is..." Kettécsapta egy pengeéles bárddal a téglaformába sűrített bogáncsfejeket.
"Sirius Black, fekete fürtös, görög isten, az igazságosztó bajnok, a gyengék védelmezője, na hiszen... elárultad a legjobb barátodat, Pottert, lemészároltad a másikat, Petert, kettejük halála szárad a lelkeden, rohadnál örökre az Azkaban nyirkos üregeiben, végig fogom nézni, ahogy kiszívják az öntelt, aljas lelked a dementorok!
Peter Pettigrew, szánalmas kis féreg, kellett a nagyok után loholnod, lám, lám, az lett gyilkosod, aki egykor a szárnyai alá vett...
Remus Lupin, a kedves vérfarkas barátotok... véredben liheg a végzeted, minden egyes holdtöltével gyengébb leszel, egyre gyengébb, mígnem egyszer végleg kihuny benned a fény... Emberállat-állatember... egyedül maradtál, lám, magadra maradtál..."
Felemelte az egyik üveglombikot, amelyben a szárnyas bóbitákat áztatta. Az üvegen játszó fények visszatükrözték önnön arcképét, csapzottan lógó, sötét tincseit, a szájai körüli mély barázdákat. Belezúdította a folyadékot az üstbe, és a falhoz vágta a lombikot. Magát sem akarta látni, saját életének az arcvonásaiban megbúvó mérlegét. Megtámaszkodott az asztalon, és lehunyta a szemét.
Kopogtattak. Még nyugalma sincsen.
- Tessék! - mondta, szava koppanva hullott a terem csendjébe. Háttal állva is felismerte Cecília Shaw neszezését.
- Mit akar? - kérdezte hátra sem fordulva, udvariatlan keménységgel.
- Az igazgató úr megkért, hogy helyettesítsem magát, amíg távol lesz a következő napokban. Úgy gondolja, én ismerem a nyugtató főzeteket a legjobban itt, a Roxfortban... ez a tananyag az elsősöknek, ugye? - kérdezte remegő hangon.
Piton nem volt meggyőződve Cecília hozzáértéséről. Fáradtan megdörzsölte a halántékát, és az íróasztalához lépett. Előkotort egy köteg papírt az egyik fiókból, és az ajtónál gyökeret vert nő kezébe nyomta őket.
- Így mondja el. Ha végeztek, minden diák felcímkézett fioláját tegye kérem az asztalomra.
A nő bólintott, sarkon fordult és gyorsan elment.
"Kis szúnyog," - gondolta Piton. "olyan, mint egy kis szúnyog. Legszívesebben agyoncsapnám." Megdörzsölte a homlokát. Fáradt volt nagyon. Eszébe jutott a bolond Trelawney jóslata. Csúfondárosan elhúzta a száját. "Még hogy ő meg ez a kis vakarcs... Az hiányzik még, nem tart még ő ott, hogy ilyen nőszemélyek után vesse magát. Hiszen semmiféle vágyat nem ébresztett benne - olyat semmi esetre sem..."- bár, ha jobban belegondolt, már azt sem tudja, milyen az a vágy, az a bizonyos parancsoló ösztön. "Miért nem mondta el a kis szöszkének is Trelawney a nagyszerű jóslatát?" - gondolta. Akkor bezzeg nyugta lenne, kerülné őt, mint egy fekélyes, bűzlő csavargót. "Nem is rossz ötlet!" - kavargatta lendületesen a főzetet.
Amikor elkészült, felvitte Lupinnak.
- Köszönöm - mondta Remus. - Nem jössz beljebb? - invitálta a szobájába.
- Nem kell udvariaskodnod, Lupin.
- Még mindig neheztelsz Neville Longbottom mumusa miatt - mosolyodott el halványan Lupin. Ő maga kereste fel még aznap Perselust az ominózus óra után, amikor a mumust Longbottom a nagyanyja vénasszonyruháiba öltöztetett Pitonként jelenítette meg. A Roxfort hetekig mulatott az incidensen, gyorsabban terjedt, mint a tűz. Nyílt gúnyolódással Piton nem találkozott, túlságosan is rettegtek tőle ahhoz, hogy arra vetemedjenek, de hallotta még, amikor biztonságos távolságba hitték személyét a csúfondáros kacajukat. Déja vu... Akárcsak diákkorában, amikor nem volt más a többiek szemében, mint egy fura, magának való különc, a Négyek Bandájának állandó céltáblája - és akit a "híresek és népszerűek" gúnyoltak, azt gúnyolta mindenki más.
- Neheztelek. De mit számít neked!
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük, Perselus.
- Idd meg, mielőtt kihűl! - mutatott a Lupin kezében gőzölgő, kendőbe csavart üstre. Menni készült.
- Megtehetnéd, hogy nem készíted el számomra a főzetet. Vagy elronthatnád... véletlenül.
- Megtehetném - mondta komoran Piton.
- Én is tudom.

Piton ránézett és elment.
"Legyen már vége a napnak" - kívánta. - "Legyen már vége!"

 

Folyt. köv.

Vissza