Tört fények játéka

(Expelliamus)

VI.

Kísértésben

Hajnali három felé járt már az idő, amikor Perselus Piton két nappal később visszatért a Roxfortba. A kastély folyosói sötétben úsztak, a csendet néha felverte a festmények lakóinak horkolása. Az egyiken a XIII. században élt varázsló, Rőtorrú Rudolf hangosan motyogott álmában: "Töltsd meg a kupát, fiú, őlédisége epekedve vár rám... megállni, galád kutyák... fényesre csiszolt szablyák..." Piton jól ismerte valamennyi festmény lakóját, már diákkorában rengetegszer csatangolt az alvó Roxfort falai között. A festmények lakói a kastély őrszemei voltak, évszázadok óta figyelték a történéseket, sokkal többet tudtak, mint a könyvtárban porosodó vaskos könyvek.
- Hogy van a bájos Arvere? Hallom, hosszú idő után visszatért - kérdezte reszelős hangon, szemét hirtelen felpattintva egy öreg báró az egyik festményen. Piton azon nyomban megállt.
Arvere, pontosabban, Arvere Piton a saját nagyanyja volt, az öreg báró egykori évfolyamtársa a Mardekárban még valamikor a múlt században.
- Tudom, hogy ott jártál, fiam, Mindigszomjas Patrik hallotta Dumbledore szobájában, hogy odamész.
Piton lassan kifújta a levegőt. Hát ez az! Képtelenség bármit is titokban tartani itt. Még csodálkozik Minerva McGalagony, hogy egyetlen képet sem hajlandó kitenni az alagsorban, sőt az összes ott rozsdásodó lovagi páncélt is elvitette!
- Kitűnő egészségnek örvend - válaszolta hidegen és indult volna tovább.
- Jötte a Sötét Nagyúr visszatérését igazolja - mondta keményen a báró. A szomszéd festmények ijedten riadtak fel álmukból Tudjukki nevének említésére.
Piton arcán megrándult egy izom. Faképnél hagyta a báró festményét és sebes léptekkel elvonult.
Az irodájába érve kifordította zsebeinek tartalmát. Ha már egyszer itt kellett hagynia a kastélyt, beszerzett néhány ritka bájital hozzávalót is.
Az asztalán katonás sorrendben ott sorakoztak a rekeszes fadobozban a diákok fiolái a főzeteikkel egy összetekert tekerccsel a tetején.
"Mit üzenget ez a nő?" - nyitotta fel bosszúsan egy hirtelen mozdulattal a tekercset záró pecsétet. A levelet azonban nem Cecília Shaw írta, hanem McGalagony professzor.

 

Perselus,

Miss Shaw egy baleset következtében sajnálatos módon eltörte a bokáját. A hölgy, aki Albus kérésére helyettesítette, megtartotta a bájital órák egy részét is, és megkért, hogy tegyem a fiolákat az irodájába.

Üdvözlettel:

Minerva McGalagony

 

"A kis béka ismét alakított" - gondolta csúfondárosan Miss Shawra gondolva. Nem sok jövőt jósolt neki az iskolában.
Átment a szobájába és levetkőzött, kupacokba hajigálta a ruháit, nem érdekelte különösebben. Türelmetlenül magára rángatta a pizsamáját, hideg vizet paskolt borostás, nyúzott arcába és megmosta a fogát. A törülközővel a kezében egy hirtelen megérzéstől vezérelve visszament az irodájába és felcsapta a naplót, amelybe a bájitalórákat vezette. A petróleumlámpa sercegő világánál megkereste ujjával az utóbbi napok bejegyzéseit. Szépen ívelt női kézírást látott.

"Az elsőrendű fájdaloműző főzetek - Sofia El Ramen Harik."

Szórakozottan becsapta a naplót és lefeküdt aludni.

*

- Kávét? - kérdezte Lupin a finoman gőzölgő kávéskanna felé hajolva Pitont, aki éppen abban a pillanatban lépett be a tanárok számára fenntartott barátságos szobába, ahova napközben is visszavonulhattak.
- Kérek - válaszolta mogorván a feketehajú férfi. Körbenézett: csak ők voltak ketten.
Egy biccentéssel elvette Lupin kezéből a kávéscsészét, vetett egy röpke pillantást a világosbarna hajú férfira, a hóna alá kapott egy újságot, és lábát keresztbe vetve tüntetőleg belehuppant a legtávolabbi karosszékbe.
- Nem eszel? - kérdezte nem sokkal később Lupin, miközben baracklekvárt kent az egyik péksüteményre.
- Nem - hangzott a szűkszavú válasz az újság lapjai mögül.
- Van egy kiváló tanulmány a kihullott fogú vámpírokról a tizedik oldalon - szólt ismét Lupin a székében hátradőlve. Eltökélte, hogy nem hagyja békén Perselust. - Marabu professzortól.
- Nem adnék hitelt a hozzá hasonló kontárok szavának, Lupin - hangzott az újság mögül hidegen. (Marabu professzor egy felkapott sötét varázslat-kutató volt Dél-Amerikából.)
Lupin mosolyogva kortyolt egyet a teájából.
- Ebben az újságban csak a cirkuszi vérfarkasokról írnak - mondta nemsokára Piton. - Rózsaszín karikákon ugrálnak át.
Se vámpírokról, se vérfarkasokról nem volt szó az újságban. Lupin egy almát dobálgatva a kezében, mosolyogva elment. Piton továbbra is elbarikádozta magát az újság lapjaival.

- Á, Perselus! Már vártam! - szólt Dumbledore, amikor nem sokkal később a fekete taláros férfi belépett az irodájába. - Jöjjön, megmutatom, mire jöttem rá tegnap éjszaka! - terelte az irodájába a fiatalabb férfit.
- Miért nem mondja hangosbemondóba rögtön - nézett körbe a számtalan festményre az igazgató irodájában. - Felesleges eljátszani, hogy négyszemközt tárgyalunk.
A festmények csúnyán és sértődötten néztek Pitonra. Nem ez volt az első eset, hogy a jelenlétüket kifogásolta a bájitaltan tanár. Dumbledore csak legyintett.
- Ugyan már, fiam. Csak a barátaimat raktam ki a falra. Kivéve persze kettejüket, akik Eternifixszel tették magukat levakarhatatlanná - mondta csibészes mosollyal. - Rájuk viszont bilincseket rajzoltam, nehogy elmászkáljanak! - nézett a két háborgó delikvens képére.
- Vajon a barátai ismerősei is a barátai, igazgató úr? - kérdezte hidegen.
- A bizalmatlanság bizalmatlanságot szül - mondta végül az igazgató és leült az asztalához. - Itt fogunk beszélgetni - szólt szigorúan. - A hálószobámba én se tettem portrét, az más, de itt...
Piton szeme kissé zavartan rezdült, de továbbra is közönyösen nézett az igazgatóra.
- Pont őmiattuk találtam ki - mutatott körbe Dumbledore a festményekre, akik feszülten figyelték, - hogy ismét felveszem a kapcsolatot Lord Ravenporttal.
- Ravenporttal? - kérdezte megütközve Piton.
- Igen, vele. Már jó ideje arra panaszkodnak, hogy valamit éreznek, valami megváltozott a légkörben itt, a Roxfortban.
- Valóban? - kérdezte Piton a legcsekélyebb érdeklődés nélkül.
- Emlékszik, hogy pár éve, mielőtt a Potter gyerek megkezdte a roxforti tanulmányait, a Minisztérium utasítására egy teljes nyári hónapra kiürítve át kellett adni a kastély épületét a védővarázslatok feltérképezésére és megerősítésére a Lord által vezetett csapatnak.
- Természetesen. Ki is fejtettem ellenérzéseimet, ha emlékszik még rá.
- Emlékszem, és egyet is értettem. Nem volt megalapozott okom arra eddig, hogy azt feltételezzem, más is történt ezek között a falak között, mint amit a Főnix Rendje által megszerzett titkos jelentésbe foglaltak - mondta lassan az ősz varázsló.
- A Lord személye önmagában véve elég megalapozott ok erre - vetette közbe Piton.
- Így van. Ki akarom ugratni a bokorból. Itt az ideje - mondta végül.
- Előbb fognak körtáncot lejteni a dementorok a karácsonyfa körül.
- Lehet - mosolyodott el Dumbledore. - A dementorok jelenléte és a Sirius miatti pánikhangulat mindenesetre a mi malmunkra hajtja a vizet. Épp elég ok, hogy ismét igénybe vegyük a szolgálatait. Látszólag.
Piton a fejét csóválva hallgatott. Nem tetszett neki az ötlet, egyáltalán nem.
- Ez túlságosan kockázatos, igazgató úr.
- Nem veszthetjük el a védőbástyánkat most, hogy Voldemort egyre erősödik - mondta Dumbledore csendesen.
- Meglehet, hogy épp a Lord által nyitjuk meg a kapuit előtte - mondta Piton feszülten. A festmények izgatottan suttogtak a háttérben. Piton vetett egy lesújtó pillantást feléjük.
- Ha nem állnak nyitva már most is... - szólt Dumbledore egymáshoz illesztett ujjai mögül. Szemét behunyta, és a kézfejének döntötte a homlokát. Sokáig gondolkozott így. Piton fejében ezernyi variáció lepergett a lehetséges következményekről. Egy másodperc töredékéig valahol a szíve mélyén átsuhant, hogy a fejére valamikor, ő sem tudja mikor, de árnyékot vetett egy ismeretlen, baljós végkifejlet, de elhessegette.
- Mivel kezdjük? - kérdezte végül komoran.
- A Lord most nősült, és világkörüli utat tesz a feleségével. Összesen két napot tölt Angliában az idén. A felesége tiszteletére a Halloweent megelőző éjszakára maszkabált szervez. - Azzal előhúzott egy cifra meghívót az íróasztalából.
- Maszkabált? - húzta el gúnyosan a száját Piton. Lord Alexander Ravenport, pont ő, az ezerarcú, kiismerhetetlen férfi, aki rablóból lett pandúr, és külsejét, személyiségét és lakhelyét úgy váltogatta, mint más a fehérneműjét. Már tízéves korában agyafúrtan a békés Hollóhátba kérte magát a Teszlek Süvegtől, és amikor hét évvel később végzett, a tanárai számára nem volt más, mint egy átlagos képességű, halk szavú diák, aki olykor gyönyörű szép rajzokat készített az iskoláról.
Piton elvette Dumbledore kezéből a meghívót. A Ravenportok aranyveretes családi címere díszítette; a fekete holló csőrébe most viszont egy szikrázó, ezüstös félhold rajzolódott. Piton furcsállva nézte, nem hitte volna, hogy a feleségére tekintettel félholdat rakat az évszázados címerbe.
- Van köze annak az ismeretlen nőnek a Ladyhez, aki Miss Shawt jött helyettesíteni? - rakta össze azonnal a hasonlóságot a bájitaltan professzor.
- Miss Sofiának? Nem tudok róla - mondta őszintén Dumbledore. - Megfogott benne valami, azért kértem pont őt a Szent Mungótól.
- Remek. Talán nem ártana Madam Pomfrey helyetteseit a hozzáértésük alapján megválogatni - jegyezte meg Piton csípősen.
- Azért, mert másfél évszázadot leéltem, még jólesik bájos fiatal hölgyeket látni magam körül - mondta kacsintva az igazgató.
Piton úgy nézett rá, mintha azt mondta volna, hogy szőrös hernyókat eszik reggelire.
- Egyébként nem jön többet. Cecília már majdnem tökéletesen felépült, Perselus.
- Ez esetben felhívom a diákok figyelmét, hogy maradjanak az ágyukban arra az időre, amíg Madam Pomfrey nincs a Roxfortban, nehogy valami baleset érje őket - jegyezte meg élesen, és inkább a meghívóra fordította a tekintetét. Kinyitotta a díszes lapot és elolvasta a meghívást.
- Ott fogunk találkozni a Lorddal - bökött a meghívóra Dumbledore.
- Ebben a villában? - kérdezte Piton rosszat sejtve. Bízott benne, hogy az igazgató azt válaszolja, igen, a bál másnapján, vagy a bál előtt.
- A bálon.
Piton vett egy nagy levegőt. Zárják be inkább egy hétre a Sötét Nagyúrral egy tömlöcbe!
- Nem kívánok semmiféle zajos, idétlen... - kezdte felháborodva, de Dumbledore felemelte a kezét.
- Tudom, hogy mennyire nem fűlik hozzá a foga, de a Lord nem hajlandó más időpontot adni. Megpróbáltam.
- Elmegyek, találkozom vele és már el is jövök.
Dumbledore bólintott.
- Húsz perc, nem több, ígérem. Összeírtam pár dolgot az éjszaka, kérem, olvassa el, holnap megbeszéljük.
Piton látva a tekintélyes mennyiségű, sűrűn teleírt lapot, feltételezte, hogy az igazgató reggelig dolgozott rajta az asztala fölé hajolva.
A professzor aznap rekord mennyiségű pontot vont le a Griffendél háztól. Mérge, hogy egy annyira visszataszító és nemkívánatos dologra kényszerítik, minthogy részt vegyen egy hangos társasági eseményen, még estére sem párolgott el.

*

- Mit vesz fel a bálra, Perselus? - kérdezte Pitont a vacsoránál a mellette ülő McGalagony a Ravenport-estély napján.
- Ha hangosabban mondja, akkor talán mások is megkérdeznék - szűrte a fogai közül. Nem kívánta még köztudottá is tenni a kollégái körében, hogy hova kell mennie.
McGalagony csak nevetett rajta.
- Rendben, ne is vegyen fel semmiféle jelmezt, elég, ha elmosolyodik, senki sem fogja felismerni, ezt garantálom - mondta csipkelődve. Piton szeme villámokat szórt.

A bájitaltan tanár köhögve lépett be az áporodott, nehéz levegővel telt alagsori raktárba. Egy vinnyogó patkány iszkolt át előtte és elbújt az egyik résben.
- Lumos! - parancsolta, és fény gyúlt a pálcája végén.
A zsúfolásig telerakott helyiségben egyenesen odalépett a nehéz, diófa ládához és ledobálta róla a pókhálós dobozokat. A láda nyikorogva felpattant, és ő egyből belenyúlt a közepébe, hogy kirántsa a régi maszkokat, amelyeket ott őrzött, amikor az ujjai hirtelen durva szövetet tapintottak ki. Nem törődve a kosszal letérdelt, ujjai egy percre sem engedték el a szövetet. Gúnyosan elhúzta a száját, beletörölte gyöngyöző homlokát a talárjába, és lassan kihúzta a szövetet láda mélyéről. Tudta, hogy nem kellene, sőt, a legjobb volna meggyújtani, vagy visszatenni és rácsapni a láda fedelét azonnal, de tudni akart valamit, a kísértés nagy volt, és ő hagyta magát. Aztán mégis felülkerekedett benne a józanész, a felesleges cselekmény feletti kárörvendő hidegvér, és hagyta, hogy az anyag lágy redőkbe rendeződve a földre hulljon. Bele a koszba. Az évezredes, hideg, síkos kövekre. Nemsokára úgyis magára kell öltenie. "Mindig ilyen hideg volt ebben a rohadt raktárban?" - mérgelődött, szeme minduntalan visszatért a földön kígyózó sötét szövetre. Nem lesz választása. Tizenhárom év után. Káromkodott egy cifrát, fél kézzel legombolta magáról a talárját és lassú mozdulatokkal magára húzta a durva szövetruhát.
A halálfalók egyenruháját.
A földig érő sötét köpenyt.
A csuklyát, amelyen csak három lyuk meredezett, mint a koponya üregei, amelyről már lemarták a férgek a húst; kettő a szemeknek, egy a szájának. Ő nyirbálta ki a lyukakat valamikor régen.
Előszedte a ládából a nehéz, könyékig érő kesztyűket, felcsatolta és ráhúzta a köpeny ujját.
A térde kissé megremegett, ahogy felegyenesedett.
Perselus Piton, a Halálfaló.
A halálfalók egyike. Ő.
Lassú léptekkel odament az egyik összeroskadni készülő szekrény mellett sötét szájként tátongó koszos, régi óriástükörhöz. Sötétben a sötét, mégis látta magát. A halálfalót. A sötétben minden egyforma. Nem látta, de tudta, hogy a szíve alatt girbegurba, gyors öltésekkel egy toldás van a szöveten. Akkor történt, azon az éjszakán... Lehunyta a szemét. Gyorsan szedte a levegőt, az orrlyukain kiáramló levegő apró fodrokba libbentette az orránál a szövetet. Hallotta, ahogy kifújja a levegőt, hallotta, ahogy beszívja. Hallotta a saját szívverését. Dadam.Dadam.Dadam. Megmarkolta a kezében lévő pálcát. Nem is emlékezett, mikor fogta kézbe.
Kinyitotta a szemét.
Albus Dumbledore állt mögötte. Piton kelletlenül megfordult.
Nézték egymást.
Egyszer már nézték így egymást. Régen. Sok-sok éve.
- Kellett ez? - kérdezte Dumbledore csendesen, arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Egyszer már kérdezte ugyanezt. Régen. Sok-sok éve.
Hallgattak. Szemben álltak.
- Ez már csak egy jelmez - mondta végül Piton. - Mindig is annak kellett volna lennie - tette hozzá keserűen.
Dumbledore nem szólt semmit, pedig mindennél fontosabb lett volna a bájitaltan tanár számára, hogy mondjon erre valamit, bármit.
Csönd. Piton hálát adott azért, hogy az arca rejtve maradt.
Dumbledore váratlanul felé nyúlt és lehúzta a fejéről a csuklyát, majd összehajtogatta és visszatette a ládába.
- Ott lesznek páran a Nagyúr csatlósai közül... Ravenport estéjén - dobta a csuklyára a kesztyűket Piton.
- Ott - mondta fáradtan az igazgató. Egyre inkább átlátta a maszkabálban rejlő zsenialitást. Az ördög fog táncolni a nevető csillárok alatt, és az emberek tapsolni fognak, mert azt hiszik, élettelen, fából faragott, festett marionett bábuk ugrálnak csupán, akiket az előadás után összecsomagolnak egy dobozba a papírmasék közé.

*

"Bíbor falon árny-babilon
pokolbeli ház
csontjaidig sugárzanak."
(Nagy László)


Piton beburkolózott hosszú, fekete köpenyébe és hagyta, hogy az esőcseppek végigfussanak az arcán. Felnézett a sötét, magas tornyos épületre, Ravenport villájára, amelynek ablakai százfelé szórták a fényt, és a zenével kevert jókedvű zsivajt.
Samhaint ünnepelték, a kelta újév kezdetét, amikor a tér és az idő szabályai érvényüket vesztik, a kelta napisten a halál és az örök sötétség istenének fogságába esik, aki október 31-ére összehívja a halottak szellemeit, és megszűnnek a határok az élők és a holt lelkek között.
Piton feltette a maszkját. Ördögi, szigorú maszk volt, vörös és fekete színekben játszott, a kemény, markáns orr felett kérlelhetetlen, összevont szemöldök feszült, az elálló, hegyes végű fülekben aranykarika lógott, akár a gonosz dzsinneknek. Hosszú fekete haj keretezte, amely rendezetlen összevisszaságban, az esőtől tincsekre bomolva repült utána. Ijesztő jelenség volt, félelmetes és kíméletlen. Szándékosan ilyet választott. Lehúzta a kesztyűit: ujjai vérpirosban úsztak egy speciális bőrfestéknek köszönhetően. A csarnok mennyezetig érő tükreiben elégedetten konstatálta, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy rémálmot hozó démon.
A levegő fülledt volt és nehéz, a súlyos, pókhálótól ezüstös kristálycsillárok alatt több százan tolongtak hangosan, kacagva, gyöngyöző pezsgővel a kezükben. Halloween tiszteletére a mugli világ mitikus és jelenkori szörnyeinek alakjába bújtak. Pitonnal, mire felért az emeletre, legalább négy Drakula gróf jött szembe.
Lenyűgözte a folyamatosan változó színtér. Ijesztő rémlovak ménese vágtatott át nagy robajjal a termen, és a vendégek kacagva-ijedten rebbentek szét; pörögtek-forogtak a folyton eltűnő csigalépcsők, váratlan lángnyelvek csaptak fel megpörkölve a közelben állók jelmezét.
Micsoda építmény!
A lépcső tetején megállt a hömpölygő tömegben: a másik oldalon Lucius Malfoyt és a feleségét látta vonulni. Könnyű volt őket felismerni: Luciust hátközépig érő, hosszú, egyenes, ezüstszőke hajáról, hiába volt az ékkövekkel kirakott, fekete márványszerű maszk az arcán. Kezét felesége, Narcissa Malfoy derekán tartotta. Narcissa, ahogy azt Piton várta, inkább halt volna kínhalált, mintsem magára öltsön valami rothadó boszorkánymaszkot. Szép volt, hideg és kihívó, mélyen dekoltált, testhez simuló fehér ruháját csillogó hímzés díszítette. Haja ezüstszőke volt, akár a férjéé, és művészi csigákban omlott márványszépségű vállára. Piton összehúzott szemmel figyelte a mellettük lépdelő két álarcost. Az egyiket sajátos mozgásáról azonnal felismerte: halálfaló volt a legaljasabb fajtából. Évek óta nem látta, de kétség sem fért hozzá: ő volt az. Épp eleget tudott a Lordról ahhoz, hogy számítson a hozzá hasonló alakok felbukkanásához, mégis megfagyott az ereiben a vér. Lucius évődve a felesége gerincét simogatta a selyemruhán keresztül, aztán két ujját a háta kivágásába csúsztatta. Pitont közben majdnem fellökte egy csapat sivítozó, erősen festett fiatal nő, akik szoknyáikat felkapva robogtak le a lépcsőn. Dühösen nézett utánuk. Leemelt egy poharat az egyik tálcáról és eltűnt a közeli erkélyen. Semmi kedve nem volt a zsúfolt bálterembe menni. Megvárja, amíg a házigazda megérkezik, lerendezik a dolgukat és elmegy anélkül, hogy hátra nézne. Az erkély azonban tele volt füstölő, legyezős vendégekkel. Felhajtotta a tüzes italt, levágta a poharat és szitkozódva elindult más rejtekhelyet keresni. Átlépett a szőnyeggel borított márványlépcsőt lezáró korláton és eltűnt a félhomályos, kihalt emeleten. Sétál egyet, aztán visszajön. A hosszú folyosót itt-ott vitrinszekrények és kecses kanapék díszítették. Az egyik szobából heves ölelkezés összetéveszthetetlen hangfoszlányai szűrődtek ki. Az ilyen események velejárói, gondolta gúnyosan. Ment tovább és benyitott az egyik kétszárnyú ajtón. Hátraugrott. Nemhogy szobát nem látott az ajtó mögött; semmit nem látott, tejszerű semmit. Becsapta az ajtót, és óvatosan kinyitotta a szemben lévőt. A nagy fehér semmi.
- Tetszik? - kérdezte a háta mögül egy érdes hang. Piton megpördült a tengelye körül. A félhomályban csak egy férfi sötét sziluettjét és cigarettájának égővörös hegyét látta. A férfi előrelépett és Piton felismerte.
- Már vártam, Piton - szólt Lord Alexander Ravenport. Az álcázás nagymesterének gyerekjáték volt egy egyszerű maszk mögé látni. Kezet fogtak.
- Térjünk a tárgyra - mondta azonnal a professzor.
- Előbb nézze meg, amit nem talált - nevetett a Lord. Belenyúlt a mellényzsebébe és előkapott egy apró fekete golyót. Kinyitotta azt az ajtót, amely mögött a ködszerű semmit találta Piton, és behajította a közepébe. A kis golyóból minden irányban erős fénycsóvák törtek elő, és egy szempillantás alatt tágas, hűs szoba termett az ajtó mögött.
Nem akármilyen szoba... Dumbledore irodájának pontos mása. Piton látszólag közönyösen körbetekintett.
A Lord betessékelte a feketehajú férfit.
- Én mindenre pontosan emlékszem - mondta. - A legújabb fejlesztésem. Még neve sincs.
Piton tisztában volt vele, hogy hazudik. A legújabb fejlesztésem azt jelenti, hogy már évekkel ezelőtt útjára indította a találmányát, és az, amit most látott, már csak halovány emlékképe annak, ahol ma tarthat.
Már majdnem mindent megbeszéltek, amikor kinyílt az ajtó és belépett a Lord felesége. Piton szeme egy pillanat alatt végigsiklott rajta tetőtől talpig.
- Noira, kedvesem, hadd mutassam be egy... közeli barátomat. - nyúlt a különös szépségű, fekete hajú nő felé. A fiatal nő sötét, mandulavágású szeme unottan nézett a fekete-vörös démonférfira.
- Noira téltündérnek öltözött - jegyezte meg a Lord gúnyosan. A felesége ugyanolyan hiú volt, akárcsak Narcissa Malfoy.
- Noira, ez itt Perselus Piton professzor, bájitalfőző mester, ő vezeti a Mardekár házat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.
- Valóban? Azt, ahova a Nagyúr is járt? - kérdezte unottan a nő.
- Igen - válaszolta a két férfi együtt.
- Asssziendi szuemi szahallassza - sziszegte a nő, és várakozva ránézett. - Hát nem beszél párszául?
- Nem. - Azt sem hitte el, hogy a nő nem halandzsázik. Na hiszen...
- Kár. Kérem, vegye le a maszkját, látni szeretném, kivel beszélek - kérte a férje karján csüngve.
Piton kelletlenül lehúzta a fejéről a démoni arcot. A nő arcáról kristálytisztán kiolvasta, hogy csalódott a látványában. Na és, gondolta gúnyosan, mintha számítana. Sosem volt jóképű, sem vonzó sem a külseje, sem pedig a természete. Annál jobban aggasztotta, hogy Dumbledore "asztalán" felfedezett a temérdek könyv, irat, ide-oda járó, kattogó inga között egy esetlen gyerekszobrot, amelyről bizonyosan tudta, hogy a nyár elején kapta az igazgató az egyik dédunokájától. Erre hogy a frászban "emlékezhet" a Lord?!

Egy jó félóra múlva megkönnyebbülten szaladt le a lépcsőn. Teljesítette, amire Dumbledore megkérte, mehet. Vetett még egy gyors pillantást az igazgató felé, aki táltos jelmezében szórakoztatott egy népes csoportot. A Dumbledore által létrehívott titkos társaság, a Főnix Rendjének több tagja is elvegyült a tömegben, maga Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter is részt vett az estélyen. A rendtagokkal tartottak délután egy rövid megbeszélését. Alábecsülték a mai estét, most már jól tudta.
Nymphadora Tonks, a Rend egyik tagja épp akkor vert le egy egész tál bólét az asztalról, amikor odanézett. "Micsoda egy ügyetlen némber!" - dohogott magában. A mellkasán összefont karral figyelte, ahogy a segítségére siető Frankensteint magával rántva Tonks elhasal az őszibarack karéjokon.
Sötét lett.
A termek olykor teljesen kiszámíthatatlan ritmusban teljes sötétségbe borultak a vendégek nagy élvezetére, akik sikoltozva-kurjongatva kapaszkodtak egymásba a vadul forgó kristálycsillárok alatt. Piton rögtön behúzódott egy ablaknyílásba, más se hiányzik, mint egy karjába csimpaszkodó nőszemély.
A sikítozás felerősödött: a márványpadló csúszós jégpáncéllá hegesedett. Tompa puffanások jelezték a fenékre eső mágusokat. Többen tapogatózva inkább átcsúszkáltak a szomszéd terembe.
Pitont nem zavarta az olajos sötétség. Ő látott és érzékelt. A hangokon és a szagokon kívül hősugarakat, energiát, mozgást... és szándékot.
Épp a szájához emelte a poharát, amikor éles fájdalom nyilallt a bal alkarjába, a Sötét Jegybe. Leengedte a poharát és figyelt.
Akár egy hideg, jeges szél, keresztülsuhant valami, vagy inkább valaki a termen. A vendégek nevettek, persze, ez a jégpáncélhoz jár, mindjárt jönnek az óriási hópelyhek is. Bolondok, feszült meg Piton álkapcsa, és megmarkolta a háta mögötti ablak kerevetét.
Piton nem vett levegőt sem, teljesen mozdulatlanná dermedve figyelt. A sajgás a karjában valamelyest alábbhagyott, de a Jegy pulzált tovább... A Jegy üzent. Felszólított. Hívott. Nem értette, hogyan lehetséges ez.
Meg tudta volna számolni a teremben lévő halálfalókat.
Kettőt villant a fény és kialudt ismét. Épp arra volt elég, hogy a Sötét Jegy viselői egy töredék másodperc alatt beazonosíthassák egymást, megnézhessék, honnan, kitől érkezett még ugyanaz a pulzáló hívás.
"Körjelölés. Név nélküli névsorolvasás" - futott át Piton agyán.
A mulató tömeg nem vett észre semmit, várták a hópelyheket és a jégcsapokat. Visongtak és nevettek.
Piton szeme ide-oda cikázott a sötétben.
Négyen vagyunk.
Ismét villant egyet a fény, akár a vaku fénye, csattant egyet.
Piton tudta, hogy a többiek is figyelik őt: halálfaló látott halálfalót.
És még valaki más.

Amikor ismét fényárban úszott a terem, Piton felfigyelt egy csúf boszorkányra. A piramisformába pakolt pezsgőspoharak mellett állt. Hosszú, különleges szabású üvegzöld selyemruhát viselt, kékesfekete haján megcsillant a fáklyák lángja. Biztos, hogy nem auror, hiszen tudta, kik és milyen jelmezben vannak itt közülük. A Sötét Jegy eltűnt a halálfalók alkarjáról azon az éjszakán, amikor a Nagyúr elesett. Piton jól tudta, hogy a Minisztérium csak az elfogott halálfalókból kicsikart vallomásokra hagyatkozhat, az aurorok nem látták soha a bőrbe varrt Jegyet; olvastak és hallottak róla, de nem érzékelték, és működésüket sem ismerték.
A boszorkány merev, tibeti halotti maszkot viselt. Egyenként végighordozta a szemét a halálfalókon. Megérezhette Piton fürkésző tekintetét, mert visszanézett: először a karjára, aztán fel egyenesen a szemébe. "Gyűlöl és fél tőlem"- állapította meg Piton kárörvendően. Hiába a merev maszk, a szeme elárulta, a tekintete. Piton csúfondárosan, kérdőn felvonta a szemöldökét.
Végül mégis Piton volt az, aki elfordult. A házigazda sétált le a főlépcsőn, és a hirtelen összecsődülő ünneplő tömeg mindkettejüket elsodorta. Csak fél füllel figyelt a Lord köszöntőjére, gondolatai minduntalan visszatértek a Sötét Jegy felizzásához, és ahhoz a nőhöz ott, a pezsgőspoharaknál. Mikor beszámolt nagy vonalakban Luciusnak a gyanújáról, kinevette:
- Paranoiás vagy, Piton. Igyál még valamit, hogy ne legyen zabszem a seggedben! - mondta, és még visszafordult: - Jó móka volt, bevetted, mi? - bökött az alkarjára.
Piton nehezen őrizte meg a hidegvérét, gyűlölte, ha a bolondját járatják vele. Dühösen átvágott a zsibongó termen, ahol a nagy pukkanások között előbukkanó máglyákra ugráltak nagy élvezettel a vendégek: visítva elégtek a plafonig felcsapó szikrázó lángnyelvekben, majd épségben kiugráltak a fahasábok közül. Piton már elérte a kijáratot, amikor hirtelen meglátta a zöldruhás boszorkányt a szomszéd teremben, háttal neki, egyedül... és Piton döntött.
- Befejezte a kíváncsiskodást? - dörrent a boszorkányra a háta mögül, aki ijedten összerándult, és megperdülve csörömpölve levert legalább fél tucat poharat. Pitonnak a szeme se rezdült.
- Tűnjön innen! - mondta halkan a nő és arrébb lépett. Talpa alatt ropogva törtek ezernyi darabra az üvegcserepek.
- Csak a balgák nem sütik le a szemüket, ha vadállattal találkoznak - mondta halkan Piton.
- Csak a marháknak sütnek billogot a testére - vágott vissza a boszorkány. Piton gyanakvóan felvonta a szemöldökét. A tekintetétől már rég összeesett volna bármelyik roxforti diák.
- Miért nem megy inkább a kis barátaihoz? - folytatta a nő. Piton kárörvendve figyelte, hogy megremeg a hangja. Félt. Hát ő majd elveszi a kedvét, hogy a tűzzel játsszon, bolond nőszemély, akárki is ő. Feldühítette a nő szemtelensége. Jól tudta, mivel lehet a legjobban megalázni egy nőt.
- Zsákmányra lesek, kis esti szórakozásra... - mondta csúfosan, és durván megragadta a nő karját, ujjai mélyen belevágódtak a nő húsába.
- Azonnal engedjen el! - sziszegte a nő.
- És ha nem, mi lesz akkor, hölgyem? - kérdezte halkan Piton, és látványosan körbenézett. A boszorkány is. Nem volt a teremben rajtuk kívül senki, mindenki átvonult a nagy csarnokba, ahol a híres Vesszőtáncosok tartottak bemutatót. Piton látta a nő szemében a jeges rémületet. "Helyes"- gondolta, de még nem végzett. Ha valaki értett a megfélemlítéshez, akkor az kétségkívül ő volt.
- Nem félek magától! - mondta a boszorkány, de egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek.
- Nem? - kérdezett vissza Piton, és a derekát megragadva magához rántotta a nőt. Piton nem volt törékeny női testekhez szokva, és mozdulata sokkal durvábbra sikerült, mint szándékolta. Érezte a testi fölényét, hátul kicsavarta a nő ujjaiból az egyik törött kristálypohár életveszélyes, éles darabját.
- Engedjen el! - suttogta a boszorkány dacosan, szeme vészesen villant egyet.
Szörnyek keringője - Expelliamus illusztrációjaPiton még jobban szorította. Érezte, ahogy remeg, ahogy veszettül ver a szíve, de még ez is kevés volt. Nem tudta, honnan jutott most az eszébe, de belehajolt a nő fülébe és belesuttogta, lassan és kéjesen azt, amit valamikor, sok-sok éve Avery, a Nagyúr egyik halálfalója suttogott egy nő arcába, akit Piton tartott a nyakánál fogva és a karjait hátracsavarva, hogy mit fog vele tenni és hogyan... Piton azóta sem hallott ennél undorítóbbat és megalázóbbat, az ő gyomra is görcsbe rándulta akkor, pedig sok mindent látott már. Érezte, ahogy a nő kővé dermed a karjaiban, és mélységes iszonyattal telve néz rá tágra nyílt szemekkel. Hirtelen elkezdett vadul rúgkapálni, harapta, ahol érte.
- Csss... kis vadmacska - suttogta rekedten Piton a fülébe, és érezte, hogy egy verejtékcsepp indul útnak a gerincoszlopán. Felizgatta a testének nyomódó, felhevült, lüktető lágy női test, a gömbölyded csípő, igen, és az illata, olyan finom volt és kedves, Avery felbukkanása az emlékeiben, a kínzások és gyilkosságok, amelyeket együtt követtek el, mind-mind kibillentették nehezen őrzött hidegvéréből. Legaljasabb mosolyát magára öltve ránézett a boszorkány komor, merev maszkjára, nekilökte az asztalnak és elviharzott.
A boszorkány zaklatottan simította le felgyűrődött ruháját egy félreeső folyosó zugában, kezei még mindig remegtek az előbbi megaláztatástól.
- Megvesztél, Sirry? Hogy mertél idejönni? - hallott egy izgatott női hangot a lépcső mögül. A Sirry nevű férfi mély hangján felnevetett.
- Ha tudnád, hogy még mit csináltam!
A zöldruhás boszorkány kivehetetlen suttogást és a nő elképedt sikolyát hallotta.
- Ezt el sem hiszem! - mondta a nő. - Ha megtudja, kivel töltött el egy pásztorórát, megüti a guta! Azonnal végez egy Exmemoriamot a tükörben!
- Azt meghiszem!
- Akkor is öngyilkosság volt idemerészkedned! - mondta a nő aggodalmasan.
- Még nincs vége, szívem! Holnap elnézek a Roxfortba!
- Micsoda, megőrültél?!?!
- Csitt, te... - dörmögte a férfi. - Halkabban!
A zöldruhás nő kihasználta, hogy elmélyülten pusmognak, és lábujjhegyen elsétált. Megbánta már százszor is, ezerszer is, hogy nem maradt otthon aznap este. A szíve még mindig zaklatottan vert. Micsoda undorító, gusztustalan kígyó volt az a fekete-piros maszkos férfi! Próbálta kiverni a fejéből, de emléke belemarta magát a gondolataiba. Inkább a Roxfortra gondolt. A Sirry nevű férfi eszébe juttatta az iskolát az égbeszökő tornyaival és zegzugos folyosóival. Két napot töltött ott a minap, egy gyógyítót helyettesített. Olyan jól érezte magát a kastélyban. Ott megnyugodna, ott béke van...
Visszavágyott.

Már éjfél is elmúlt, mire Piton visszatért a Roxfortba. Azon nyomban visszavette megszokott, szigorúan zárt, sötét öltözékét, és összecsavarta a köpenyét, amelyet az estélyen viselt. Egy hosszú, fényes hajszálat talált rajta, volt vagy hetven centiméter hosszú. Valószínűleg akkor akadt bele a gombokba, amikor hátracsavarta annak a vakmerő zöldruhás boszorkánynak a karját.
Bosszús volt, amiért elhamarkodottan cselekedett. Hiba volt Avery mocskos perverzióit a fülébe súgnia, túllőtt a célon. A hajából ítélve lehetett akár Noira Ravenport rokona is. Eszébe jutott a nő maszkja: mintha ezernyi rothadástól megszürkült sziromból ragasztották volna... Találó maszk a halottak ünnepén.
Elmélyülten tekergette a kékesfekete hajszálat. Nem árt az óvatosság, saját kárán tanulta meg. Kinyitotta a kisszekrényét, ahova a hatheti rendszerességgel Dumbledore számára előkészített Százfűlé-főzetet szokta zárni. Belezúdított egy adagot az üstjébe és összefőzte a hajszál egy darabkájával. "Most megvagy" - zárta nem sokkal később palackba a folyadékot, és zsebre vágta. Még nem tudta, kit, melyik nőt fogja felhasználni...
Pálcájával ráütött az egyik sziklára, mire az átrendeződő sziklakövek között előregurult egy fiók tele felcímkézett üvegcsékkel és ampullákkal. Beletette a megmaradt hajszáldarabkát tartalmazó fiolát két, megfeketedett vért tartalmazó ampulla és egy levágott körmöt tartalmazó másik mellé.

Másnap a felsőbb éves diákok kirajzottak a Roxfort melletti parányi varázslófaluba, Roxmortsba. Piton összegyűjtötte Madam Pomfrey rendeléseit és ment volna vissza az alagsorába, amikor az ajtórésen bepillantva meglátta az asztala felé hajoló Cecília Shawt. "Miért is ne?" - gondolta. Ugyan mire várjon? Ha akart valamit, nem válogatott az eszközökben. Dumbledore Hagrid kunyhójában van. "Iszogassák csak a rumos teát"- gondolta ridegen.
Cecília Shaw nem érzékelt semmit, elmélyülten olvasta az őszi sminkekről szóló cikket a színes boszorkány lapban. Aztán hirtelen, egy hang nélkül lefordult a székről.
Piton, aki már a háta mögött állt egy ideje, közönyös arccal felnyalábolta és az ágyra tette. Pálcája intésére becsapódtak az ablaktáblák és egy kattanással elfordult a zár az ajtóban. Belecsepegtetett néhány csepp Százfűlé-főzetet az eszméletlen nő szájába, odahúzott egy széket, leült és várt.
Nem volt szép látvány, ahogy a sudár, szőke nő teste felvette egy másikét, aki kisebb volt, más arányokkal és más tónusokkal. Piton csöndben figyelte, és közben az járt a fejében, hogy Dumbledore jelen körülmények között akkor sem rúgná ki, ha rajtakapná, hogy miben mesterkedik éppen. Hátradőlt a székben. Csak a térdét szorító ujjai mutatták, hogy legbelül mennyire feszült. Ő sosem fog megbízni senkiben soha! Ugyan mi haszna elárulni a gyenge pontunkat, sebezhetőségünket a másiknak legyen az barátság, tisztelet, szerelem, a lojalitás bármilyen formája, elhamarkodottan felfedni tudásunk és képességeink legjavát? Perselus Piton bizalmatlan volt és végletekig gyanakvó.
A kékesfekete hajú nő jóval alacsonyabb volt, mint Cecília. Az arcát nem látta még, mert a fal felé fordította. Csak a testét látta, amely most úgy nézett ki, mintha több számmal nagyobb ruhába bújt volna, a melleinél viszont... Piton szégyentelenül ottfelejtette a szemét. Megtehette. Emlékezett még, milyen érzés volt, amikor a mellkasának feszültek. Gyorsan megköszörülte a torkát, felpattant és odalépett az ágyhoz, előrenyúlt és két ujját a nő álla alá csúsztatva lassan maga elé fordította az arcát.
Ott feküdt előtte Ravenport estélyéről a zöldruhás nő kiszolgáltatott hasonmása, halotti maszk nélkül, Cecília Shaw ruháiban.
Piton fürkészve nézett a nyugtalan, lehunyt szemű arcba. Inkább felegyenesedett, és úgy vizsgálta arcába hulló sötét tincsei rejtekéből, akár egy leskelődő. Igen, ebben a pillanatban nem volt más.
Egészséges, szép fiatal nőt látott, hosszú fekete szempillái olykor megrezzentek. Biztos egy rakás férfi veszkődik érte, az a típus. Az, aki róla sosem venne tudomást. Na igen, neki a Sötét Jegyet kell a bőrébe varrva viselni, hogy kiszúrja egy röpke, gyűlölködő pillanatra. Na és, vigyék!
Nem jutott előbbre, most, hogy látta, kinek mormolta a fülébe azokat az átkozott szavakat. Mit gondolhat róla most? Keserűen elhúzta a száját: ugyan mit gondolhat valakiről, aki a Sötét Nagyúr csatlósa?
Az a néhány csepp Százfűlé-főzet, amelyet Cecília szájába csöpögtetett, nem tartott sokáig. A fekete haj összeugrott, és egyre fakult, torzultak a kezek, a lábak, az arc. Piton nem várta meg az átalakulást, sem az ébredést. Cecília hasára hajította az asztalon fekvő magazint, kinyitotta az ablaktáblákat és szépen kisétált.

Hagrid kunyhója körül diákok egy népes csoportja belezte az óriási méretű, gigantikus narancssárga tököket. Első- és másodévesek és néhány, a roxmortsi látogatásból visszaérkező felsőbb éves. A világért sem használtak volna varázslatot, végtelenül élvezték a farigcsálást. Amint az utolsó tökből is lámpást csináltak, többen visszaindultak a kastélyba, a fütyörésző Hagrid pedig amint Dumbledore elköszönt, kutyája, Agyar után vetette magát a Rengetegbe.
- Akarsz fürödni, Longbottom? - állt hirtelen a guggoló fiú fölé Draco Malfoy. Az ott maradt néhány diák ijedten hagyta abba a pakolászását, jól tudták, mi fog következni. A mardekárosok gúnyosan felnevettek és körbevették Neville-t.
- Lássuk, mi történik, ha nincs itt Szent Potter és a tudálékos, dzsungelhajú kis utánfutója! - incselkedett Draco, és lábával megbökte azt a hatalmas dézsát, amely színültig telt tökbéllel.
- Még be sem tud mószerolni... - röhögött a nagydarab Monstro. - Amilyen szitaagyú, elfelejti, kik nyomták a töklébe a búráját.
- Te vagy szitaagyú! - szólalt meg erőtlen hangon egy elsőéves griffendéles lány, aki több számmal nagyobb méretű kabátja alól alig látszott ki. Malfoy olyan megvetően nézett rá, hogy rögtön megbánta, hogy megszólalt.
Neville hiába pislogott segélykérően a többiekre, Hagrid is héthatáron túl járt már az erdőben.
- Bemászol magadtól, szitaagyú, vagy rásegítsünk egy kicsit? - kérdezték röhögve.
- Ne... ne bántsatok, kérlek. - motyogta elvékonyodott hangon Neville, és ragacsos kezével a pálcájáért nyúlt.
- Capitulatus! - kiáltotta Malfoy, mire Neville pálcája kipattant a kezéből, és hegyével beleállt egy vödörnyi tarlórépába.
- Ejnye... - cicegett Malfoy és a fejével intett Neville-nek, hogy másszon bele az óriási dézsába.
- Nem - rázta ijedten a fejét Neville.
- Dehogynem - mondta a szőke fiú. Gorillái, Crak és Monstro azon nyomban közelebb léptek hozzá fenyegetően karba tett kézzel.
- Gyerünk! - parancsolta türelmetlenül Malfoy.
- Nem - Neville nem mozdult, lábai mintha gyökeret eresztettek volna.
Az egyik hollóhátas fiú eliramodott a kastély irányába. Dracóék ügyet sem vetettek rá. Már épp elég ideje fenték a fogukat Neville-re, aki csúfot űzött házvezető tanárukból, Piton professzorból a sötét varázslatok kivédése órán. Neville a nagyanyja nevetséges öregasszonygönceibe öltöztette a professzor alakját felöltő mumust. A sérelmet márpedig meg kellett torolni, és eljött az idő, hogy elkezdjék a móresre tanítást. Fogat fogért, szemet szemért! Megragadták a kiabáló, kapálózó Neville-t, és egy durva mozdulattal fejjel lefelé belelökték a dézsába. A tökmagtól sűrű lé szanaszét fröccsent, ahogy Neville belepottyant a hideg, híg masszába. Hallották, ahogy a dézsa oldalát kaparva-rugdosva talpra áll, aztán prüszkölve kidugta halálsápadt, ijedt arcát a dézsából. A mardekárosok kárörvendve mulattak megszeppent, maszatos fején.
- Habfürdőt nem kérsz, Longbottom? - szállt be a szívatásba a Mardekár kviddicscsapatának vezetője, Marcus Flint is, és egy erőteljes mozdulattal lenyomta Neville fejét a töklébe, és jó darabig nem engedte el.
- Ott jön már a vén csoroszlya! - kiabálta Monstro a kastély felé tekintve. McGalagony közeledett dühös léptekkel Madam Hooch-csal a nyomában.
Neville köhögve bukott fel újra.
- Mi folyik itt, hadd halljam! - dörrent rájuk McGalagony egy perc múlva. Dracóék ártatlan arccal pislogtak.
- Longbottom beleesett a dézsába - közölte Malfoy szárazon. - Ugye? - nézett Neville kikandikáló, vacogó fejére.
- I-i-igen - dadogta Neville szemlesütve. - Megcsúsztam.
McGalagony szeme villámot szórt. Tisztában volt vele, hogy mi is történt valójában. Madam Hooch közben segített a didergő, ázott fiúnak kikecmeregni a dézsából.
- Gyerünk, indulás, megyünk Piton professzorhoz! Azonnal! - parancsolta szigorúan McGalagony. - Neville, magát elkíséri a Griffendél toronyba a tanárnő. Fürödjön meg, és feltétlenül igyon egy bögre forró teát!

A McGalagony mögött libasorban menetelő mardekárosok mindenfélét mutogattak rá a háta mögött, de ő ezt nem vette észre.
- Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - állt fel az íróasztala mögül bosszankodva Piton, amikor a csapat bemasírozott az irodájába. Gyűlölte, ha megzavarták. McGalagony gyorsan eldarálta, mi is történt.
- Elvárom, hogy megfelelő büntetésben részesüljenek - közölte végül, és várakozóan nézett a kollégájára.
- Tudtommal Halloween van - húzta fel a szemöldökét Piton, mint aki nem érti, mi a probléma. - Ilyenkor megengedett a másik megtréfálása.
- Tréfa?! - nézett rá McGalagony. - Perselus, az ön diákjai nyilvánosan megalázták az egyik védtelen diáktársukat! Öt egy ellen.
Pitont látszólag nem kavarta fel a hír. Meghallgatta a mardekárosok beszámolóját az esetről, aztán közölte velük, hogy elmehetnek.
- Ennyi? - kérdezte megrökönyödve, kipirult arccal McGalagony, amikor bezárult mögöttük az ajtó.
- Már levont a házamtól ötven pontot, az előbb mondta. Részemről az ügy lezárva - mondta Piton közönyösen.
- Úgy látom, szelektív a memóriája, Perselus. Ha valakinek, akkor magának pontosan tudnia kell, milyen az, amikor büntetlenül megalázhatnak a diákok egy másikat - mondta burkolt célzással McGalagony halkan. Piton felszegte a fejét, szája egyetlen vékony vonalba húzódott. Közelebb lépett a professzornőhöz.
- Úgy látom, Minerva, a maga memóriája se kevésbé szelektív. Ha valakinek, akkor magának pontosan tudnia kell, milyen az, amikor a megcsúfolt diák mellett nem áll ki senki - sziszegte ugyanazokkal a szavakkal.
McGalagony hitetlenkedve nézte egy darabig, aztán szó nélkül sarkon fordult, és nagy zajjal becsapva az ajtót elviharzott.

A mindenszentek előestéjére eső Halloween vacsora minden tanév fénypontja volt. A diákok hangosan, zsibongva élvezték a különleges édességek garmadáját a nagyterem megbűvölt mennyezete alatt, amelyről tökhéjlámpások százai lógtak a narancsvörös szerpentinek között. Piton a szeme sarkából Lupint vizsgálta. Közeledett a holdtölte. Lupin professzor láthatóan remek hangulatban volt, és kellemesen elbeszélgetett a kollégáival.
A vacsora végeztével Dumbledore ünnepélyesen bejelentette, hogy az iskola kísérteteinek előadása következik. A diákok nagy ovációval, lelkesen tapsolva fogadták a termet elözönlő, huhogva érkező kísértetek seregét. Piton szórakozottan babrálta a halloween mintás szalvétája szélét. Az előadásból nem sok mindent fogott fel, elmerült a gondolataiban, asztalszomszédai sem háborgatták. Amikor felzendült a tapsvihar, gépiesen összecsapta a kezét néhányszor, és türelmetlenül várta, hogy elhagyhassa a zajos mulatságot.
Az előadás végeztével a diákok kisorjáztak a teremből. Piton keze már a hátsó ajtó kilincsén volt, amikor Lupin utána szólt.
- Perselus, megkérnélek, hogy helyettesíts, amíg... nos, amíg nem vagyok képes megtartani az óráimat - mondta halkan.
- Ha nem tudnád, az igazgató úr nincs meggyőződve arról, hogy alkalmas vagyok sötét varázslatok kivédésére oktatni a diákokat - közölte kimérten.
- Megbeszéltem Dumbledore-ral, ha erre célzol - közölte Lupin.
Piton szeme résnyire szűkült.
- Dobsz nekem egy kockacukrot, Lupin?! - kérdezte végül döbbenten és vérig sértve villámló szemekkel. - Nem kell, megértetted?! Jó éjszakát!
- Erről szó sincs! - vágta rá Lupin haragosan. - A fene egyen meg! - legyintett fáradtan. A terem már majdnem kiürült. Csak ők álltak ott ketten, támadásra készen, mint annyiszor. - Azt... - kezdte volna, de Flitwick professzor lépett oda hozzájuk és kifulladva közölte, hogy a Griffendél ház bejáratát őrző Kövér Dáma portréját darabokra szaggatva találták a diákok.
A két férfi elrohant. A meggyalázott portré köré csődült tömeg azon nyomban kettévált, amint meglátták a kampós orrú, lobogó taláros, hideg tekintetű bájitaltan tanárt, aki a griffendélesek népszerűségi listáján az örökös utolsó helyet foglalta el. A Kövér Dáma nem volt sehol. Dumbledore Hóborcot, a kopogószellemet faggatta, aki kárörvendve lebegett a rémült szemű gyerekek fölött.
Piton azt hitte, rosszul hall. Lupin is azt hitte, rosszul hall.
Hóborc ugyanis épp akkor közölte az igazgatóval, hogy a hitvány betörő fajzat nem más, mint az Azkabanból megszökött, körözött tömeggyilkos, maga Sirius Black! A hidegvérét megőrző Dumbledore azon nyomban utasításokat adott. Se Piton, se Lupin nem figyelt oda, egymásra sandítottak, Piton gúnyosan-kérdőn, Lupin sértve-tagadva.
Lupin akkor is a hátában érezte Piton gyűlölködő pillantást, amikor messzire lendítette az egyik lépcsősor. "Mi a fészkes fenét keres itt Sirius? Hogyan jutott be? Miért jött ide?" - záporoztak a fejében a kérdések.
Piton hasonlóan zaklatott állapotban rohant a harmadik emeletre, ahova az igazgató küldte. A harmadik szintre, a lezárt, zegzugos, kiismerhetetlen és veszélyes, sötét emeletre. Nem bánta, örült neki. Mérhetetlen haragra gerjedt, rég eltemetett sebek szakadtak fel benne hirtelen, gyűlölet és bosszúvágy Sirius Black iránt. Nem érdekelte, minek jött ide, de dühös volt, amiért megzavarta az ő védőbástyáját, az ő vadászterületére tévedt hívatlanul, mint egy utolsó betolakodó. Black itt már be-to-la-ko-dó! Blacknek abban a mocskos börtönben kéne rohadnia, örökre, élete végéig! Kétsége sem volt afelől, hogy a drágalátos vérfarkas cimborája, az az átkozott Lupin a ludas a dologban, ezek ketten... semmi nem változott, semmi. Dühítette, amiért Dumbledore nem hitt neki év elején... miért is tenné, Lupin mindig is a szívében volt, ő pedig... Fájdalmasan elhúzta a száját, és elővette a pálcáját.

- Nincsen az alagsorban a szarjankó! - dörmögte Frics a csúf macskáját szorongatva, amikor órákkal később összefutottak a nagyterem előtt - Pedig lenne módszerem, hogy...
- Jól megnézted? - nézett rá szigorúan Piton.
- Én előlem nem marad rejtőzködve senki nyamvadék! - kiabálta recsegő hangján a gondnok, és elcsoszogott.
"Hogy ennek a macskának nincs szaglása, az is biztos!" - gondolta Piton gúnyosan, ahogy az ápolatlan, mosdatlan, csatakos hajú gondnok eltűnt a sötétben.
Egész éjszaka járőröztek. Átvizsgálták a Roxfort minden zegzugát. Mindhiába. Blacknek nyoma veszett. Nem tehettek mást, megkettőzték az ajtókat és kapukat védő varázslatokat és figyeltek. A Roxfort minden diákja a nagyteremben aludt hálózsákban. Fiúk, lányok, házak együtt. Piton elhúzta a száját, amikor eszébe jutott, miközben a folyosón járkált fáradtan hajnaltájban, hogy az ő diákkorában is volt egy ilyen eset. Az utolsó évben, amikor a festmények sztrájkoltak és senki emberfiát nem engedtek be a házakba. Na persze az aranyifjak, a kviddicsbajnok James Potter és a bandája egy-egy lánnyal a hálózsákjában ébredt. Még a mardekáros fiúkat is elöntötte a sárga irigység: Sirius Black természetesen egy karéj lány között ébredt. A legszebbek között. Ő persze egyedül kelt fel a fal mellé kuporodva.
Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak.

Másnap semmi másról nem volt szó, csak Sirius Black feltűnéséről. A tanáriban épp Trelawney ecsetelte hangosan, hogy minden pont úgy történt, ahogy ő azt előre meglátta. McGalagony nem átallotta az orra alá dörgölni, hogy utólag neki is egy jókora Látó Szeme szokott nőni.
A bájitaltan tanár egy erős feketekávéval befészkelte magát a kedvenc foteljébe egy Reggeli Prófétával a kezében. Címlapon közölték a hírt: Black betört a Roxfortba. Az egész napomat levélírással fogom tölteni, gondolta mérgesen Piton. Valószínűleg ugyanez járhatott a többi házvezető tanár fejében is: a szülők baglyai bármikor megérkezhetnek. Csapatostul. Piton orra valami émelyítő, édeskés illatot szívott be. Lecsapta az újságot. Hát hogyne... bolond Trelawney csavart magának egy vékony spanglit, és elhomályosodó tekintettel fújkálta a füstöt, miközben legújabb jóslatait ecsetelte kislányos hangján.
- Most is látom... - ingott ide-oda a kanapén. Még a rendkívül udvarias Flitwick is furcsán nézett rá.
- Ettől - húzta az orrához Piton az asztalon szanaszét hagyott színes füvek egy csomóját, miután az ujjával szétmorzsolt egy adagot - én is ilyeneket hallucinálnék - közölte hidegen. - Narkotikum!
McGalagony a bögréje mögé rejtette mosolyát. Trelawney a szája szélét harapdálva a gyöngysoraival játszott.
- Bizonyítsa be! - mondta alig hallhatóan.
Piton épphogy kinézett az újság felett:
- Hogy mondta? - vonta össze a szemöldökét. Trelawney megannyi színes karkötője megcsördült, miközben a bájitaltan tanár felé nyújtotta az izzó spanglit. Piton arca hitetlenkedő, torz mosolyba fulladt. Túl fáradt volt ehhez a zavarodott nőszemélyhez! Mindenki megrökönyödésére kikapta a spanglit Trelawney kezéből anélkül, hogy egy percre is megszakította volna a kettejük közötti szemkontaktust, leszívta a spanglit, és nagyon lassan kifújta. Jól ismerte ezeket a szereket - saját tapasztalatból, - mégis fejbe vágta, de igyekezett nem mutatni, se a gyanúját, hogy mióta mixel magának bolond Trelawney ilyen kombinációkat. Még kétszer leszívta, és miközben kiengedte a száján a könnyű füstöt, így szólt Trelawneyhoz:
- Sötét felhők gyülekeznek, Sybill, jóslatait rejtse el jó mélyre... magának.
A jósnő fejét hátravetve, ijesztően felkacagott. A tanári kezdett már egy rossz színdarabhoz hasonlítani. Minden szem a bájitaltan tanárra szegeződött, akinek az arcára nem titkolt undor ült ki, fekete szeme vészjóslón megvillant.
- Tudtam, hogy csak ijesztget, mert mindig azt csinálja, mindenkivel! - A többi tanár rémülten nézett Trelawneyra. Teljesen úgy viselkedett, mint egy macska, aki incselkedően mászkál a véreb előtt abban a tévhitben, hogy az láncra van verve. Piton nem az az ember volt, akit szemtől szembe kritizálni mertek, vagy akár viccelni, hergelni merték volna. McGalagony és Piton olykor kölcsönösen szurkálta egymást, de ettől függetlenül mindketten keményen és fáradságot nem ismerve dolgoztak az igazgató oldalán és bizalmában a Roxfortért. Kétségtelenül ők hárman, együtt voltak az iskola tartóoszlopai.

A bájitaltan tanár türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalán. Mondhat bármit Dumbledore-nak, csak a száját koptatja. Azért lesz még Lupinhoz is néhány keresetlen szava... Vérfarkas úr persze elzárkózott a szobájába. Milyen kiváló alibi, hogy ne szembesítsék a kényes kérdésekkel!
Pár perc múlva már Lupin ajtajánál volt.
Kopogott, maga sem értette miért. Egy farkas nem fog ajtót nyitni. Elővette a pálcáját és elsuttogta azt az igét, amellyel Lupin ajtaját zárták le arra az időre, amíg a fájdalmas átalakuláson átesett.
Belépett. Sötét volt és hideg. A tárva-nyitva hagyott ablakokban a nehéz függönyöket vadul rázta a hűvös, novemberi szél. Piton nem látott semmit, Lupint sem. Az a lehetőség eszébe sem jutott, hogy Lupin felelőtlenül nem vette be a Farkasölőfű-főzetet, és vicsorogva ráveti magát egy megvadult állat testében valahonnan a sarokból. Nem, Remus Lupin túlságosan jófiú volt ahhoz.
- Lupin! - kiáltotta parancsolóan a szoba közepén állva. Az ablakon besüvítő szél belekapott hosszú talárjába, fekete tincsei együtt lobogtak a fekete szövettel. Körbenézett. Sehol senki. Aztán neszezést hallott. Egy árnyékállat körmei koppantak a falépcsőn, miközben lejött a galériáról. Piton nem tudta kivenni, de annyit látott, hogy kisebb és girhesebb, mint amilyen a főzet nélkül lenne. A farkas megállt a lépcső alján, és két hátsó lábára ült. Piton most már ki tudta venni a borostyánszín szemek izzását: a szín ugyanaz volt, mint az emberé, csak az alakja volt más. A főzetnek köszönhetően Lupin ilyenkor is képes volt megőrizni emberi tudatát, habár beszélni nem tudott, de hallott és értett mindent.
Odakinn a felhőgomolyagok egy pillanatra szertefoszlottak, és besütött a hold sápadt fénye megvilágítva a bájitaltan tanár arcát, szájának kemény vonalát, szemöldökét, orrát, és ráesett egy fénynyaláb a farkasra is: betegnek és nyúzottnak látszott, itt-ott csomókban hiányzott róla a szőr, szügye ritmikusan emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzett.
Piton megbánta, hogy idejött. Mégis egy girhes farkasnak akart monológot mondani arról, hogy kijátszotta Dumbledore bizalmát és segített Blacknek bejutni az iskola épületébe? Piton kedvtelve marta az embereket, válogatás nélkül, természeténél fogva cinikus és gúnyos volt, de a lelke mélyén az egyenlő küzdelmet szerette, egyenrangú ellenféllel. Szemét körbehordozta a helyiségen.
- Mi a fészkes fenének hagytad nyitva az összes ablakot?! - Piton zavara ahogy nőtt, úgy lett egyre kiállhatatlanabb. - Bezárjam? - De az állat alig láthatóan megrázta a fejét, aztán elkezdett nyüszíteni, felkelt, elindult a szoba felé, visszafordult és várakozóan nézett Pitonra, hogy kövesse. A fekete hajú férfi kelletlenül utána indult. Lupin fürdőszobájába mentek. A mosdótálon félig kinyomott borotvahab, egy törött penge és egy fogkefe hevert. Kopott csíkos pizsama a földön, egy szögre akasztott ócska tükörben Piton meglátta saját magát. A farkas felkapaszkodott a mosdótálra. A hirtelen mozdulattól Piton azonnal hátrahőkölt és a pálcájához kapott. Ettől viszont a farkas ijedt meg, és vinnyogva, lelapuló füllel a földhöz tapadt. Piton akkor vette észre, hogy az ivóedénye valamikor felborulhatott. A padló száraz volt, szomjazhatott már egy ideje. Szemét egy percre sem véve le az állatról vizet engedett bele és letette a földre.
- Pelenkázni nem tudok! - vetette oda mogorván. Nehogy azt higgye Lupin, hogy azért, mert átmenetileg kiszolgáltatott helyzetbe került, fátylat borít a Black-incidensre. Megeteti, megitatja, megveregeti a hátát, hát egy nagy frászt! A végére fog járni, és be fogja bizonyítani Dumbledore-nak, hogy vak volt, amikor idehozta a bolhás farkasát.

*

Beköszöntött a tél. A hetek változatlan egyhangúsággal teltek. Odakinn a fákról lehullottak a levelek, a kopár, acsarkodva meredező ágakat betemette a hó.
Piton a telet szerette, végignézni éjszaka a fagyos, alvó tájon, a hófödte erdőkön. Sokszor állt a félreeső, jégvirágos ablakok mögött magányos mozdulatlanságban, akár egy fekete, sötét szobor.
Csend és fagy.
Csend és nyugalom.

Madam Rosmerta, a roxmortsi Három Seprű szép arcú, dúskeblű kocsmárosnője szórakozottan felkapta a fejét az ajtó felé akasztott hajlított kanalak csilingelésére. Piton zárta be maga után az ajtót, alakja elveszett a sötétben, a kedvetlen, hanyag szélben, a kivilágítatlan roxmortsi utcában.
A nő megszokta már, hogy Piton zord alakja néha, a téli évszakban betoppan hajnal felé egyedül, és leül az akkor már elárvult helyiség egy félreeső boxába. Nem kellett kérnie, Madam Rosmerta kivitte neki a gőzölgő, fűszeres forralt bort némi pogácsával. A férfi olvasott vagy írt, aztán amikor végzett, az asztal szélére tette a pénzt, és hangtalanul, ahogy jött, elment.
Néha benézett Lucius Malfoyjal vagy az iskola tanáraival is, de inkább munkaügyben, mint a kikapcsolódás kedvéért.
Ismerte a férfit még diákkorából: magába forduló, hosszú fekete hajú, vékony fiú volt, sápadt arcából ellenségesen és gyanakvóan kémlelte a világot. Már akkor is. Madam Rosmerta halványan elmosolyodott. Piton nem incselkedett és szórakozott vele vagy a Három Seprűben megforduló más nőkkel, mint a mardekáros barátai, akik utolsó roxforti éveikben gyakori vendégei lettek, vagy ahogy James Potter és elválaszthatatlan barátai, akiktől zengett a ház, ha betértek egy-egy roxmortsi hétvégén.
Micsoda évfolyam volt az... Rettenetes és csodálatos egyszerre! Azóta sem volt ilyen a Roxfortban. Ha akkor valaki megjósolta volna, hogy mi lesz a kipirult arcú, egyenruhás, nyakkendős, Mardekár és Griffendél címeres fiúkból, akik azokban az években voltak diákok, ugyanilyenek, mint a mostaniak, gyerekek, akik háborogtak egy-egy nehéz házi feladat felett, először voltak szerelmesek, tisztán és ártatlanul, és teljes mellbedobással szurkoltak a Házaknak a kviddicsmeccseken, ha akkor megjósolta volna valaki... Bárcsak... Valaki... valaki meghúzta volna a vészharangokat, egyszerre mindet, nagy zajjal, fájón és hangosan!
Legördült egy könnycsepp az arcán. Mivé lett az a nemzedék, egy teljes nemzedék? Szerette őket. Mindet. Monoton mozdulatokkal törölgette a borospoharakat hajnali fél négy felé az üres, kihalt kocsmában, miközben kinn megállíthatatlanul peregtek a hópelyhek jótékonyan elfedve a girbegurba lábnyomokat a sárban.

 

Folyt. köv.

Vissza