Tört fények játéka

(Expelliamus)

VII.

Quo vadis, domine?

"És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.

Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban."

(Dsida Jenő)

 

Remus Lupin lassan nyitotta ki a szemét. Hunyorogva figyelte a neszezve libbenő függöny résein át beszűrődő napsugarak csíkozta kézfejét. Emberi ujjai szorították a párnát. Engedett a görcsbe merevedett szorításon, és ujjperceit ropogtatva kifeszítette az ujjait. Nyelvét végighúzta a fogain... egy ember fogai, gyilkos szemfogak nélkül. A szagok és az illatok tompák, emberi orral mértek, nem olyan élesek és sokrétűek, mint olyankor... Fázott, és örült neki, hogy így volt, mert farkastestben sosem érezte így a hideget. Csak az ujjait mozdította - feje még mindig a párnán pihent -, és halkan bezárultak a nehéz ablaktáblák a hasítóan hideg novemberi reggelen.
Átaludta az átalakulást - ritkán fordult elő, olyan volt számára, mint egy váratlan ajándék. "Néhány hét szabadság ismét" - sóhajtott magában, és lassan felült az ágyban, megdörzsölte nyúzott, borostás arcát, aztán kikecmergett az ágyból. Dideregve leguggolt, hogy előhalássza az ágy alá vesző, öregapás, kitaposott papucsait. Néhány hét emberi lét, néhány hét Remus Lupin. Nagyjából huszonkilenc és fél napig.
A faliórára pillantott. Már majdnem dél volt.
Gyenge volt és nyúzott; elhasználtnak érezte magát. Minden egyes holdtöltével kevesebb lett, halványabb, újra visszatért és mindig egy lépéssel távolodott ettől a világtól. Remélte, hogy egy nap emberi mivoltában éri a halál, nem a benne lakó szörnyeteg borzalmas testében múlik el ő is... Régen tudott imádkozni... mugli nagyanyja tanította. Ő kicsi gyerek volt még, nem kérdőjelezte meg az imák erejét, hitt bennük. Régen volt.
Bevonszolta magát a fürdőszobába, és csúfondáros, lemondó mosollyal nézte táskás szemeit, kócos haját és fáradt arcvonásait a csonka tükörben.
Nem hisz már semmiben.
Megoldotta a szakadt nadrág zsinórját a derekán, és hagyta, hogy a földre hulljon, aztán a sarokba rúgta. Rendetlen volt és hanyag, de neki így volt jó. Legalább ebben ő döntött, úgy és azt csinált, amit akart.
Leült a kád szélére, és úgy vizsgálta meztelen, sovány testét. Nem talált sebeket, sem bogáncs és tüske szabdalta karcolásokat - most nem. A térdénél volt egy lilás-zöld árnyalatban úszó véraláfutás, de nem emlékezett, hogy miként került oda. Fáradtan megnyomkodta a tarkóját, és térdét átkulcsolva bekuporodott a kádba.
Sosem érezte egynek magát a vérfarkassal, akivé minden holdtöltével átváltozott, nem akarta sosem elhinni, hogy ugyanazon lényeg két végletének vetületei ők: az értelemmel és tudással bíró ember és a vérszagra gerjedő, primitív ösztönlény. Remus Lupin meghalt néhány napra és újjáéledt, meghalt és visszatért; így gondolta, mert azt akarta, hogy így legyen.
A kád csapjaiból feltörő tiszta, meleg víz jótékonyan vette körbe fázó testét, akár egy simogatás. Nincs is lágyabb érintés a víznél - gondolta. Fájt a feje nagyon. Tüzelt az arca, valószínűleg meghűlt. Majd elmúlik.
"Miért nincs itt ablak?" - nézett körbe vacogva. Nem akart bezárva lenni, magas falak között.
Gyerekkorában bedeszkázták egy elzárt, eldugott szobába azokra a napokra, később a Roxfortban gyakorlatilag ugyanez történt. Az apja sokszor megkötözte olyankor a fiát. Volt, hogy elsírta magát, és olyankor nedves nyomot hagyott a vékony kisfiú arcán, akit át kellett adnia minden holdtöltével egy másik világnak, és aki szomorú, komoly arccal pislogott rá vissza a székről, amelyhez kötözték, és amelyről a lába sem ért le.
Lupinnak fájdalmasan összeszorult a szíve, ahogy az apjára gondolt.
A szülei egyszerű, kedves emberek voltak egyszerű álmokkal és vágyakkal, kis kertes házzal az erdő szélén. Remus Rómában fogant a nászútjukon, és így kapta az örök város egyik alapítójának keresztnevét. Az apja később kiszámolta, hány fiúnév van a világon. Évekbe tartott, míg összeírta: több ezer, és ő pont egy olyan férfi nevét adta a fiának, akit egy farkasanya szoptatott. Nomen est omen. Remus Lupin. Egy névben két köldökzsinór a farkasok felé.
Kikászálódott a kádból, és addig dörzsölte magát a törölközővel, amíg az egész testét piros foltok nem tarkították.
Tudta, megértette és elfogadta, hogy mások védelme miatt kellett bezárni, megkötözni vagy elkülöníteni, és ő nem számított. Az ember viszont gyűlölte a zárakat, a lakatokat, az eltorlaszolt ajtókat és a nehéz vashevedereket, mert egyet jelentettek a benne lakó másik miatt rácsatolt béklyókkal, korlátok voltak és villogó piros lámpák a szakadék szélén.
Megtörtént, hogy ájultan, kábán egy erdei tisztáson tért magához szakadt emberi ruhájában, és arca, a férfié rászáradt vértől volt mocskos. Kezei és ruhái is. Akkor, ott nem állatot gyilkolt a benne lakó vérfarkas. Egy megcsonkított, borzalmas sebekben elvérzett nő holtteste hevert mellette nem messze. Ő tette. Emléke nem volt róla, de az ember tudta, hogy a farkas vérengzett az éjszaka. A kivédhetetlen, a megmagyarázhatatlan és az őrületbe hajszoló ördögi játék áldozatai voltak mindketten, a halott nő és a kettős életű férfi is. Hogyan bírta mégis a férfitestben lakozó bűntudat és vég nélküli önmarcangolás ellenére megőrizni a tartását és az emberi méltóságát? Kínkeservesen, valami mélyről feltörő túlélési vággyal, egy dacos nemmel a sorsára, amely akkor, hétévesen, amikor egy szörnyeteg megharapta a vézna fiúkart, az ereibe fröcskölte a farkast, az elpusztíthatatlan vadállatot. Jobb is, ha elzárják vagy leláncolják arra a kis időre...
A vérfarkas ereje gyengíthető - és hála Pitonnak, aki elkészíti számára a farkasölőfű főzetet, mióta Lupin a Roxfortban tanít, - a fizikai kínjai elcsitultak, de a lelkiek nem; mély kráterként égtek benne: szürkén és kopáran, és ez sokkal jobban fájt, mint a test jajveszékelése a csontok rút deformálódása ellen. Remus természetét ez a mérhetetlen szenvedés és a megváltoztathatatlan csiszolta szelíddé, miként a tenger hullámai simává koptatják a rögöket újra és újra partra vetve, felkapva és megpörgetve őket, fel és le, előre és hátra, körbe és körbe. Ez volt az ő élete. Egy kódolt körforgás, egy zenekar, amelyben a holdtölte volt a karmester, és amely mindig ugyanazt a dallamot játszotta ugyanazokon a hangszereken.
Remus szegény volt, mint a templom egere, mégsem lázadt ellene sosem. Az ő keresztje olyan súlyos volt, hogy azok az emberi, mindennapos dolgok, amelyek másokat elkeserítettek és feldühítettek, hozzá nem értek el: jelentéktelenné váltak a szemében. Felülnézetből, valami mélyen megélt, talán nem is evilági bölcsességgel tudta szemlélni a világot, és támaszt nyújtani másoknak.
Ugyanolyan magányban élt, mint Perselus Piton, ugyanúgy nem tartozott a többiek közé, sehova és senkihez, mint a fekete hajú bájitaltan tanár. Azok, akik ismerték mindkét férfit, azt gondolták, Piton volt kettejük közül az, aki tudatosan választotta magának a különállást és az elszigetelődést, de tévedtek: nem Piton, Lupin volt az. Nem a különc, mogorva és zárkózott bájitaltan tanár, aki valamiféle arisztokratikus felsőbbrendűséggel élvezettel taposott bele mások lelkivilágába, hanem a barátságos és nyitott Lupin, aki figyelmesen tudott hallgatni, és akinek bármikor boldogan kiöntötték a szívüket. Pitonról hitték azt, hogy kiismerhetetlen, akinek konok, mindig szigorú arcvonásai nem tükröztek semmilyen érzelmet, nem ismerték szándékait, és rejtve maradtak a vágyai. Lupin volt a kiválóbb színész, az ő maszkját égette a saját akarata, a megfontolt emberi ész törhetetlenebb anyagból. Piton bizalmatlan volt, és miközben kárörvendően és fitymálóan nézett másokra, a gyenge pontjaikat fürkészte, ő maga támadást várt, örökös készültségben élt a hűvös külső mögött.
Lupin a vérfarkassá aljasulását úgy ítélte meg, hogy borzalmas ragály lett a társadalom nyakán, alattomos féreg, aki épp elég kártékony, ráadásul mindig visszatérően, és ha nem is szándékosan, de irányíthatatlanul. Kiszolgáltatva. Nem akart kiszolgáltatott lenni, de neki nem adatott meg a választás lehetősége. Ahogy minden élő kezében, az ő kezében is ott volt az a bizonyos ütőkártya, a záróakkord, de ha meggondolatlanul véget vetett volna az életének, akkor a szörnyeteg győzött volna az ember felett; a veszett, vérszagra üvöltő állat.
Eltökélte hát, hogy ő lesz a szürke közkatona, akinek nincs joga kérni, és aki nem is mer kérni, aki elvegyül, aki átlagos, akire sosem esik a reflektorfény, hiszen vannak annyian különlegesek, híresek, botrányosak vagy éppen elvetemültek. Mások számára érdektelen lesz, aki nem kelt feltűnést, egyszerű és semmilyen.
Ezzel a szándékkal érkezett tizenegy évesen, elsősként a Roxfortba. Az ő gyerekkora azon a napon, amikor a végzetes harapást ejtették a húsába, véget ért. Gyerektestben komolyképű felnőttként, tizenegy évesen sokat megélt vénember már-minden-mindegy hozzáállásával szállt le a Roxfort Expresszről.

Lupin lassan elkészült, felöltözött, és számba vette az aznapi teendőit. Jól tudta, hogy ráférne még néhány nap pihenés, hogy összeszedje magát - Dumbledore sem szólna. Saját maga előtt volt kellemetlen, hogy minden hónapban napokra eltűnt, a gyerekek is furcsán néztek rá, amikor beesett arccal, sápadtan újra megjelent az óráin, de már kezdtek hozzászokni, és nem kérdezősködtek. Lassan fél éve tanít már.
Kopogtak. Remus nem várt senkit, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Cecília toporgott idegesen a küszöbe előtt. Udvariasan köszönt a fiatal nőnek.
- Az igazgató úr megkért reggel, hogy készítsek önnek egy éltető bizsere főzetet. Eper ízű - nyújtotta át a gőzölgő kannát, miközben szánakozva végigmérte a férfit.
- Értem, és köszönöm. Bejön? - kérdezte halvány mosollyal. Utálta az epret. Maga is csodálkozott, hogy Cecília habozva bár, de elfogadta az invitálást. Azt azért megfigyelte, hogy nem a többszemélyes kanapéra ült, hanem egy különálló karosszékre.
- Jól érzi magát a Roxfortban? - nyújtott felé egy tál csokoládés süteményt.
- Hát... igen. Végül is - mondta, és eltolta magától a tálat, mintha attól félne, hogy elkaphatja Lupin "betegségét". Ahogy az egész tanári kart, Dumbledore őt is beavatta abba, hogy Lupin vérfarkas.
Cecília tüzetesen körbenézett, mintha keresne valamit.
- Itt lakott Lockhart? - kérdezte aztán. Gilderoy Lockhart volt az előző sötét varázslatok kivédése professzor. Lupin bólintott.
- Gondolja, hogy én festettem babakékre ezeket a falakat? - kérdezte, miközben összefonta az ujjait az ölében.
- Nagyon szép szín - mondta haragosan a szőke nő, és hátravetette a fejét. "Helyben vagyunk." - gondolta Lupin.
- Itt maradt egy portré róla, kell magának? - kérdezte.
Cecília szemei mohón villantak egyet. Lupin a kezébe nyomta a becsomagolt festményt, amiről a karcsú ujjak azon nyomban leszaggatták a barna papírt.
- Jaj, micsoda férfi! - motyogta magában Cecília, mire a míves keretbe foglalt portré lakója kacsintott egyet, és megigazította a fürtjeit. - Van stílusa, ízlése... és milyen elegáns! - A szeme sarkából sajnálkozva végigmérte Lupin elnyűtt talárját.
- Nem találkozott vele a Szent Mungóban? Úgy hallottam, szellemileg leépült az öregfiú.
- Nem - mondta sértődötten Cecília. - De biztos fogunk találkozni. Az összes könyvét olvastam - folytatta csevegő hangon.
Egy rövid, határozott kopogás után Piton lépett be.
- Nocsak - húzta fel a szemöldökét, és biccentett egyet köszönésképpen. - Fogadóórát tartasz, Lupin, vagy épp megzavartam valamit? - kérdezte hidegen. Cecília azon nyomban felpattant a karosszékből, hadart valamit a halaszthatatlan tennivalóiról és Lockhart portréját pajzsként magához szorítva kipréselte magát a magas, szétvetett lábakkal álló bájitaltan tanár mellett, aki egy tapodtat sem lépett arrébb az ajtóból, csak sötét szemei követték nem titkolt megvetéssel "Miss Azigazgatómegkért" mozdulatait.
- Csak Gilderoy arcképe kellett neki - közölte Lupin még mindig a kanapén ülve.
- Megkopott a vonzerőd? Milyen sajnálatos - mondta Piton csúfondárosan. - Itt vannak a dolgozatok, amiket írattam helyetted, ha óhajtasz dolgozni is valamit - vette ki a hóna alól a sötétszínű mappát. - Nem javítottam ki, mert még sírva mennének haza a diákjaid karácsonyra - azzal elviharzott.
Lupin az asztalra dobta a mappát, és hátradőlt a kanapén. Lehunyta a szemét. Szédült. Remegő kezeit szétvetette a párnán. Milyen csönd van! Nem akart csöndet. Előkotorta a pálcáját, és a gramofonra irányította. Kellemes, szomorú-szép zene töltötte be a délutáni napsugarakban játszó szobát. Feje nemsokára hátrabillent, és elbóbiskolt. Álmában boldog volt.
A lemez lejárt, és az akadozó membrántű monoton kattogása visszahozta a valóságba, tölcsére néma mélaságban meredt rá.
Beletúrt a hajába, vett egy mély levegőt, felállt és lesétált a Roxfort konyhájába, ahol a házimanók már javában készítették a vacsorát.
- Lupin úrfi! Lupin úrfi! - kiáltották boldogan innen is, onnan is.
Zsebre tett kézzel, mosolyogva nézte az apró, nagy fülű teremtményeket. Egy egész kis csapat kapaszkodott rá, és ő hagyta, hogy egy székre húzzák. Annyi ételt raktak elé, hogy tíz embernek is sok lett volna, és csak hozták és hozták az újabb fogásokat, és ő nevetve szabadkozott, hogy már egy falat sem fér le a torkán. Mindig csodálta ezeket a kistermetű varázslényeket, akik örökös alázatban, rendületlenül szolgálták uraikat. Akkor sem lázadtak, ha kegyetlenül bántak velük. Még nála is erősebbek voltak. Alig bírt elválni tőlük, mert sorra tömködték a zsebeit almával, naranccsal, cukorkákkal, és közben vidáman vigyorogtak, hátha fényt hozhatnak a férfi borostyánszínű, betegen csillogó szemeibe.
Az iskola folyosóin alig egy-két diák lézengett. A téli évszakban inkább a meleg, közös helyiségekben töltötték a szabadidejüket, mintsem a nyirkos, hideg folyosókon. Az udvarról beszűrődő kiabálások arra utaltak, hogy vad hócsatát vívnak odakint. Lupin megállt az egyik ablaknál, kézfejével letörölte a kristályformákba fagyott jégvirágokat az üvegről és kinézett. A távolban csilingelő lovas szánok húzták a gyerekeket. Még távolabb sötét felhőgomolyagokként a dementorok lebegtek komor mozdulatlanságban az iskola határainál a hóesésben. Sirius miatt.
Sirius Black, James Potter és Peter Pettigrew a legjobb barátai voltak a Roxfortban, hét évig tartó elválaszthatatlan szövetségben. Ők, a négy griffendéles fiú, a Tekergők, ezernyi közös csínytevéssel megszentelt, önként vállalt testvériségben.
Néhány óra leforgása alatt vesztette el mindet.
Ezt sosem tudta feldolgozni. Nem is engedett közel magához többé soha senkit. Voltak ugyan barátai szép számmal - barátságos, szelíd természete miatt hamar megkedvelték, - de ezek a barátságok már nem voltak ugyanazok, mert nem engedte, hogy azzá váljanak. Biztonságos, halvány lenyomatok voltak csupán.
Azt hitte, ismerte őket. Hét év együtt, mindig együtt.
A sötét években végeztek a Roxfortban, akkor, amikor Voldemort erősebb volt, mint valaha, és ők a griffendéles nyakkendő eldobása után azonnal csatlakoztak a Nagyúrral szembeszállókhoz. Tiszta szívvel, mindenre elszántan, fiatalon, erejük teljében. Legalábbis Lupin így hitte, egészen addig a napig...
Sirius elárulta a Potter család rejtekhelyét Tudjukkinek, aztán végzett a szerencsétlen Peterrel, és egy sor muglival. Azonnal elfogták. Azt mondják, sírva kacagott, őrülten tombolt a halottak felett állva. Lupin nem ment el a tárgyalására, nem akarta látni Siriust soha többet. Azt sem bánta volna, ha azonnal kivégzik. Sirius ugyanúgy meghalt számára, mint a másik kettő.
Nézte a kipirult arcú, lobogó sálas gyerekeket az udvaron. Egy óriási hóembert építettek. Az egyik fiú kikapta a répaorrot és a diószemeket, és átrendezte azokat a hóember ágyékánál kicsit másképp. Lupin elmosolyodott. Úgy látszik, ezt minden évfolyam elsüti. A szeme ismét a távolba révedt, oda, ahol a dementorok lebegtek.
Az a nap, és Sirius pálfordulása ott égett benne. Ha tízezerszer ismételte el magában, akkor sem fogta fel ép ésszel, ugyanolyan döbbenet hasított belé, mint akkor. Az ő emberismerete vallott totális kudarcot. A barátság, a szeretet, a bizalom mind-mind olyan tünékeny, pillanatnyi illúziókká zsugorodtak azon a napon számára, mint a jégvirágok az ablakok üvegén: egy kézmozdulattal elsöpörte őket, ha akarta, de ha nem, hát a nap olvasztotta őket vízzé, hogy a sárral egyesüljenek, miután a vízcseppek a földig szaladtak az érdes falakon.
Leheletének felhői hamar elhomályosították a kis kört, amelyet ő törölt magának az ablakon, de már nem is a decemberi tájat figyelte, elmerült a saját gondolataiban.

ITT HAGYTATOK.

Másnap már minden óráját megtartotta, harmadnap már egy közös korcsolyázásra is vállalkozott a gyerekekkel a tó jegén.
Az élet megy tovább. Ezért vállalta el a sötét varázslatok kivédésének oktatását is itt, a Roxfortban, amelynek minden zuga a barátaira emlékeztette. Sirius szökése az Azkabanból azonban csilingelő bohóckoronát nyomott a fejére. Ennyit a tervekről...

*

"S velem suhan ez a nagy árnyék,
a halál árnyéka,
arcomon egy fekete barázda
s kivert királyfi kincse: a mosoly."

(Dsida Jenő)


- Szevasz Lupin! - üdvözölte Arthur Weasley egy meleg kézfogással az irodájába lépő férfit egy pénteki napon.
- Üdv, Arthur, mi újság van mostanában, rég jártam erre!
- Ne is kérdezd! - emelte az égnek a kezét a vörös üstökű varázsló a Mágiaügyi Minisztérium Mugli Tárgyakkal Való Visszaélések Osztályán. Az asztalán szó szerint a plafonig értek az akták, köröskörül dobozok hevertek egymás hegyén-hátán. Amikor némelyik ugrálni kezdett, Mr. Weasley rácsapott egyet. - Szambázó kólásüvegek! Egy egész rakomány! Nézd meg inkább ezeket itt! - mutatott egy gömb alakú akváriumra, amely színültig volt mugli postai bélyegekkel. Kihalászott egyet, megnyálazta és rányomta a Reggeli Prófétára, mire a bélyeg egy szempillantás alatt csámcsogva elfogyasztotta a papírt, majd a bélyegen lévő rózsás arcú, fehér ruhás karácsonyi angyalka egy jókorát böffentett.
- Hűha! - nevetett Lupin. - Azért adjál néhány díszpéldányt ezekből a megbűvölt bélyegekből, mielőtt varázstalanítod őket!
- Markolj bele nyugodtan! - nevetett Mr. Weasley. - Aztán senkinek egy szót se! Mi járatban errefelé?
- A szokásos kihallgatáson voltam.
Mr. Weasley bólintott.
- Sajnos nemcsak Piton professzor van meggyőződve arról, hogy Sirius felvette veled a kapcsolatot.
- Végül is a legjobb barátja voltam, nem? - kérdezte Lupin keserűen. - Ahogy James és Peter. Mindegy, nem számít - válaszolta fáradtan.
Nyílt az ajtó, és egy csapat auror csörtetett be az irodába hangos üdvkiáltásokkal, és jól megszorongatták Lupint.
- Öreg cimbora, citerázni lehet a bordáidon!
- Hozzánk már be se nézel?
- Terveztem! - mondta nevetve Lupin.
- Most már nem szabadulsz, gyerünk, igyunk egy sört! Arthur, vedd a kabátod!
- Nem lehet - mutatott lemondóan az asztalára Mr. Weasley.
- Ideje meglékelned a plafont, ahogy látom! - harsogta az egyik auror a tornyosuló aktahalmot látva. - Menjünk!
- Remus, nézz el hozzánk vacsorára valamikor! - szólt Lupin után Mr. Weasley.
- Mindenképp! Üdvözlöm Mollyt! - köszönt el Lupin, és a többiek után ment.

Lupin eredetileg úgy tervezte, hogy megejti a szokásos, éves karácsonyi bevásárlást, de a jókedvű társaság meggyőzte, hogy holnap is van nap.
- Ha megnősülnél végre, az asszony elintézné az egészet! - mondták viccelődve.
- Jó, majd feladok egy hirdetést - nyúlt Remus egy tökmagos perec után.
- Vadállatokat kedvelő hölgyek előnyben - dörmögte egyikük, mire mindannyian felnevettek.
Egyiküket sem érdekelte különösképpen, hogy vérfarkas. Lupint pedig nem zavarta, hogy viccel ütötték el a dolgot. Százszor ez, mint a szánalom vagy az arcokra kiülő félelemmel vegyes megvetés.
A Tekergők is elfogadták, Pettigrewban volt egyedül némi távolságtartás. Sirius és James voltak a fő csínytevők, a vezérek, és Remus volt az, aki visszarántotta őket a földre; a higgadt és megfontolt a két forrófejű fiú ellenében. Pettigrew... nos, ő maradt az örök utolsó, igazából semmiben nem volt tehetséges, azt csinálta, amit mondtak neki, sosem ellenkezett. Sirius karolta fel még elsős korukban az ügyetlen, kövér fiút. Lupin sokszor érezte úgy, hogy azért hurcolta magával mindenhova Petert, mert ha belekötöttek végre (ami gyakran megtörtént), megvolt a nagyszerű ürügy a bunyóra és a bosszúhadjáratra.
James és Sirius mindössze tizenhat évesek voltak, amikor hosszú kísérletezés után elsajátították az animágiát: James nemes tartású, büszke szarvas, Sirius pedig egy izmos, fényes szőrű fekete kutya alakját öltötte magára. Peter később követte őket ezen az úton (ahogy mindenben a hármas mögött kullogott), és nemsokára képes volt patkánnyá változni. Igazából csak hátráltatta őket, amikor teliholdkor, Lupin vérfarkassá változásakor együtt vágtáztak a Tiltott Rengetegben. A patkány már termeténél fogva is állandóan lemaradozott, hét határon túl jártak már, mikor még mindig az erdő határában iszkolt a fák gyökerei között. Szegény kis nyomorult Peter...

Még akkor is ezen merengett, amikor éjfél előtt lekanyarodott az Abszol útról. Szerette volna felpofozni saját magát, amiért annyit rágja magát. "Túl sok a szabadidőm!" - füstölgött. Kapóra jött az a váratlan bagoly, amit reggel kapott.
Amíg a többi diák a tankönyveit vásárolta az Abszol út üzleteiben, addig ők négyen rendre letértek egy ösvényen, egy elszenesedett ajtóhoz. Később már esténként is kiszökdöstek a londoni fogadóból, ahol megszálltak a tanév előtt. Sirius, akinek egész családja a fekete mágusok közé tartozott, vezette el őket a Zsebpiszok közbe és a Telepre, oda, ahol az alvilági üzletelés folyt, kétes eredetű térképek, tárgyak, tiltott ajzószerek, mágikus műkincsek, ketrecbe zárt vadállatok és titkos leírások keringtek a pult alatt. Sirius csak puttonyosoknak hívta az éjszaka leple alól a föld alól előszivárgó árusokat. Lupin így került először a sötét varázslatok tárházának közelébe.
A Telep törvényen kívüli hely volt. Ellentétben az aprócska Zsebpiszok közzel a Telepről a Mágiaügyi Minisztérium levette a kezét. A helyi csoportosulások diktálták a törvényt, és aki ide betette a lábát, vállalta, hogy büntetlenül kifoszthatják vagy még rosszabb: eltehetik láb alól, és a kutya sem fogja megvédeni vagy megkeresni a zegzugos, szűk sikátorok, mindenféle racionális megfontolás nélkül egymás hegyére-hátára épülő házak labirintus-fogsága között.
Bonyolult védővarázslatok vontak karantént a Telep köré, ahol egy helyre koncentrálódott a mágiák kétvégű szabadsága.
Itt, ezen a rothadó gyümölcsöt hozó háromhektárnyi területen - észrevétlenül, a környezetbe olvadóan - képezték az aurorokat.
Ahhoz, hogy egy mágus aurorrá váljon, nem volt elég a tankönyvek nyújtotta sokrétű tudás, sem a szorgalom, sem a megfelelő kapcsolatok; ébernek kellett lenni, és született túlélőnek. A legtöbb jelölt hamar feladta az életveszélyes, magányos élettel kecsegtető karriert, és inkább biztonságosabb állást keresett a Minisztérium berkeiben. Kevesen maradtak, nagyon kevesen.
A vérfarkasok alkalmazását tiltó törvény miatt Lupin sehol nem kapott munkát a Roxfort elvégzése után. Ha nem akadt olyan alkalmi munka, ahol nem kérdezték, ki ő, akkor többnyire cikkeket írogatott álnéven és üzletelt - főként varázslényekkel és könyvekkel, amelyek inkább ritkaságuk miatt voltak érdekesek, mintsem a fekete mágiához való közük miatt. Később az auroroknak dolgozott, akik nem rajtaütésszerűen razziáztak, hanem megfigyelőket küldtek, beépített varázslókat, hogy felkutassák az életveszélyes mágikus tárgyakat, és lépést tartsanak a fekete mágia kivédhetetlen fejlődési irányaival.
Egy varázsló válaszolt reggel Lupinnak a csaknem egy évvel azelőtt feladott, rejtjeles hirdetésére. Éjfélre ígérte magát az Égett Varjú nevű bárban. Hiába volt professzorként rendes jövedelme, a farkasölőfű főzet ritka és rendkívül drága hozzávalói felemésztették a nagy részét, és különben is ki akart már szakadni a csendes iskolai napok lassú ritmusából.
Lupin felhajtotta a gallérját, és átvágott a Zsebpiszok közön, amíg el nem ért egy elhagyott mugli ipartelepre. Bemászott a drótkerítésen vágott lyukon és átvágott a sötét udvaron. Nem figyelt az egyik kivert ablakú műhely tetején figyelő fekete kutyára - volt ott épp elég kóbor eb, - és abban a pillanatban eszébe sem jutott, hogy a hirtelen felugró állat barna szemei nem véletlenül követik izgatottan a lépteit. Ráütött a pálcájával az egyik horpadt betonkeverőre, és feltárult előtte a Telep.
- Garantált extázis öt sarlóért - szuszogta a fülébe azon nyomban egy kapualjból mellé ugró alak, és kitárta a kabátját, mire a bélésre akasztott üvegcsék koccanva rázkódtak egyet. - Mérget bármilyen mennyiségben! - duruzsolta tovább, de Lupin rá se hederítve ment tovább a bűzös utcán.
Egy takaróba bugyolált testet dobott két férfi egy szekérre. Lupin még jobban összehúzta magán a kabátot. "Szegény nő!" - nézett szomorúan a távolodó szekér után. Az épület falát támasztó alakok unottan melegítették kezeiket az égő hordók felett. Mindenki tudta, hogy miért hozzák ide a megesett lányokat, a legtöbbjük nem élte túl a beavatkozást.
- Szerelmi kötés-oldás! Vudu bábu! - rikácsolta egy piros kendős, fogatlan boszorkány egy síró, szurtos arcú kisfiút ráncigálva maga után. - Varázspálca bénító átkok!
Lupin jól ismerte az eldugott folyosókat, amelyek látszólagos rendezetlenséggel nyíltak ebből az utcából a szélrózsa minden irányába. Elhaladt a Koponyák utcáján, ahol a befalazott emberi ás állati maradványok világító csontszínét elszáradt futónövények szőtték át, majd átvágott a szobortemetőn, ahol több méter magas halmokba górták a rúnákkal és titokzatos írásjelekkel televésett nehéz kőtömböket és a mugli katedrálisokról fogadásból lelopkodott kőszörnyeket.
Egy tehetősebb varázsló különítménye vágtatott keresztül durván félrelökve minden arra téblábolót. A lóháton érkező, fekete nehézselyem csuklya mögé bújt urat tetovált arcú testőrgárda kísérte kezükben az elmaradhatatlan szöges buzogánnyal.
Lupin nemsokára elért a hídhoz, amely a bűzös, erjedő szeméttel teli patakot szelte át, mindkét végén az alvilág vámszedőivel. A híd vezetett a kocsmákkal, kaszinókkal és bordélyházakkal zsúfolt északi részre.
A vámszedők nem állták útját, tovább támasztották a rozsdás vashordókat és a földre meredtek. Egyikük köpött egyet. A szájából kilógó szétrágott pálcikadarab nagy ívben elrepült a nyálával együtt, de ő sem lépett a sápadt férfi útjába. Mindannyian tudták, hogy a barna kabát és a szelíd arc mögött vérfarkas liheg a teliholdat várva. Vezérük, a patakparton kifeszített ponyvák között meghúzódó vén, ragyavert boszorka a földre borult, amikor a hatodik roxforti tanévük előtt a Tekergők először idáig merészkedtek.
- Az ördög lakozik benne! - süvítette a vékony, beteges külsejű fiú lábainál, és a Telep nem felejtett. Sirius pedig tett róla, hogy mindenki lássa, ők négyen együtt vannak, szövetségben.
Lupin lett az ő páncéljuk, a szabad jelzés a tiltott zónába.

Remus Lupin a szellőzőkön kipárolgó forró levegő párafelhőin át végre meglátta az Égett Varjú vasszögekkel kivert ajtaját. A biztonság kedvéért oldalt állva mondta ki a nyitóvarázslatot, a bárban ugyanis némi kézpénz fejében megbűvölték az ajtót, hogy a szögek kilőjenek és felnyársalják a nem kívánatos személyt, ha arra tévedne. Az ajtó gond nélkül kinyílt - eszerint senki nem fizetett Remus Lupin haláláért - gondolta szórakozottan.
Leszaladt a lépcsőn a füstös, hangos bárba, ahova tisztességes ember nem tette be a lábát. Lengén öltözött pincérnők egyensúlyoztak a tálcákkal, és egy csonkalábú zongora játszott magától a sarokban. Rendelt egy italt és leült. A késdobálókat nézte egy darabig, aztán egy gyufásdobozzal játszadozott türelemre intve magát.
Ahogy ott ült a bárpultnál, egy ciklámen tollboa repült hátulról a nyakára, és egy nő simult a hátához.
- Ilyen rendes fiúk is járnak ide? - suttogták a fülébe. - Tehetek érted valamit, édes?
Lupin kelletlenül letekerte a nyakáról a tollboát és megfordult a bárszékkel. Egy erősen festett, feltűnő nő állt előtte egy melleire feszülő ruhában, és egészen a férfi lábai közé préselte magát. - Én még az ilyen jó kisfiúkból is kihozom a vadállatot... - susogták a pirosra mázolt ajkak. Lupin elmosolyodott erre a kijelentésre.
- Várok valakit - közölte aztán szárazon, és a nő nyaka köré lendítette az illatos tollboát.
- Lisabette - nyújtott át egy csillogó kártyát Lupinnak. - Ha meggondolnád magad... - Aztán újabb préda után nézett. Remus visszafordult és a kártyát nézegette. Ha bizonyos szögben elfordította, a hölgyike aktképe tűnt fel egy bordó ágyon, egy másik szögben egy cím rajzolódott ki egy apró térképpel. Lupin szórakozottan forgatta. Amint a pultra dobta, rácsapott egy férfi. A kézfejére egy fekete skorpió volt tetoválva úgy, hogy a skorpió farka a nagyujján futott végig.
- Üdv, Keresztes - köszöntötte Lupint a fedőnevén egy mélyen a szemébe húzott csuklya alól. - A szokásos helyen néhány perc múlva.
Lupin bólintott, hogy rendben van. Felhajtott még egy italt és követte a varázslót az egyik felirat nélküli ajtón át, amelyen nem volt se kilincs, se zár, így a bárban megfordulóknak eszébe sem jutott betolakodni oda. Az ajtó egy gyéren megvilágított, széles folyosóra nyílt, amely egy használaton kívüli raktárhoz vezetett. A számtalan lehajigált, pókhálóval átszőtt rekesz, edény, evőeszköz és tálca mellett egy magas, fekete télikabátot viselő férfi állt egy nyeglén háttal a falnak dőlő, vörös, feltűzött hajú nő előtt, fél karját a falnak vetve. Nem volt mit tenni, el kellett mennie a halkan suttogó pár mellett. Lupin ki tudott annyit venni a gyér megvilágításban, hogy a hölgyemény keze mélyen benn jár a férfi öltözékének redői között, a többit pedig a fantáziájára bízta.
Amint elhaladt mellettük, a férfi felemelte a fejét, és Lupinra nézett a karja felett. A tekintete hideg volt és üres.
Piton volt. Visszafordította a fejét, mintha nem is ismernék egymást. Lupin is hasonlóképp viselkedett. Atyavilág, hogyan lehet valakinek ilyen dermesztő a tekintete? - nyomta le a kilincset a folyosó végén.

Nem sokkal később a fekete kutya egy farakás árnyékából figyelte, ahogy Lupin fennakadt kabátját ráncigálva kimászik a drótkerítésen. Sokáig állt még ott mozdulatlanul, aztán odament a raktár falához, amelyre Sirius Black körözési plakátjait szögelték, és annak rendje és módja szerint telibe hugyozta.

Lupin fáradtan baktatott fel a Roxfort egyik hátsó lépcsőjén. Majdnem hasra esett Trelawneyban, aki a lépcső közepén csücsült a sötétben egy majdnem üres sherrys üveggel a kezében, félrecsúszott szemüveggel a fején.
- Remus, iszok egyet az egészségére! - és csuklott egyet.
- Úgy látom, már épp eleget ivott, Sybill - nézett komoran Lupin a részeg nőre. - Nem lenne szerencsés, ha valamelyik diák meglátná magát ilyen állapotban.
- Ó, azok a kis... hukk... gyerekek már mind alszanak. Csak Piton szokott ilyenkor járzizni... járőrereri... hukk...
- Járőrözni - javította ki Lupin, és felsegítette a jósnőt a hideg lépcsőről. A fél pár cipőjét már elhagyhatta valahol, mert Lupin nem látta sehol.
- Járzani... - Trelawney elkezdett énekelni. A férfi alig bírta csendre inteni. Egész leizzadt, mire sikerült a jósnőt a szobájába tuszkolni, arról nem is beszélve, hogy egy vékony létrán kellett felhúznia az időközben álomba szenderült és hangosan horkoló nőszemélyt a Toronyba, ahol lakott.

Éppen a verejtéket itatta fel kockás zsebkendőjével a homlokáról, amikor a folyosón a hosszú hálóruhába és csillagokkal kivarrt köntösbe öltözött igazgató sietett vele szemben.
- Rosszul van? - kérdezte aggódva Dumbledore, megállva egy pillanatra.
- Nem, dehogy. Kicsit megerőltettem magam.
- Nincs jó bőrben mostanában. Madame Pomfrey velünk lesz egész karácsonyig, majd ő rendbe hozza.
Lupin eltette a zsebkendőjét és bólogatott. Szörnyen fáradt volt.
- Nem tud aludni? - kérdezte Dumbledore-t, miután megköszörülte a torkát.
- Beszélnem kell Perselusszal, nem várhat halasztást. Nem találkozott vele véletlenül?
- Nem - válaszolta Lupin.
Az igazgató fürkészve nézte.
- Értem. Aludja ki magát! - És elgondolkozva, lassú, komótos léptekkel elsétált.

December első két hete úgy elröppent, mintha a naptárból is kihagyták volna.
Lupin a félévzáró tantestületi értekezletet lázasan ülte végig. Hiába próbálkozott mindenféle cseppekkel, a szervezete annyira le volt gyengülve, hogy állandóan visszaesett, csúnyán köhögött és állandóan fújta az orrát. A mellette lévő öblös karosszékben ülő Bimba professzor suttogva megkérdezte, hogy megeheti-e a gyömbéres süteményét, amely érintetlenül hevert a tányérján. Cecília hozta a süteményeket búcsúzóul: Úgy döntött, otthagyja a Roxfortot, amelyhez Dumbledore szűkszavúan csak annyit fűzött: közösen határoztak így, és rögtön rátért a következő napirendi témára.
Miután néhány órával később Dumbledore lezárta az értekezletet és a professzorok többségével nevetve kisorjázott a teremből, McGalagony felállt és hozott Remusnak egy újabb forró teát.
- Hallom, januártól bevezeti Harryt a patrónus bűbáj használatába - mondta kedvesen, és lerakta az egyik székre a jegyzetfüzetét. - Legalább eltereli a figyelmét egy kicsit... Amióta megtudta, hogy Sirius a keresztapja, nem tudok mit kezdeni vele.
- Igen... bár ez egy felettébb nehéz bűbáj, nem biztos, hogy sikerrel járok.
- Ha nem hajlandó kifeküdni a meghűlését, nem lesz a különórákból semmi! - szólt közbe mérgesen Madam Pomfrey. - A farkasölőfű főzetet pedig ilyen állapotban kenheti a hajára, nem tudja kifejteni a hatását!
Lupin mosolyogva fogta meg a gyógyító ráncos kezét, aztán óvatosan körbenézett, hogy Cecília elment-e már.
- Sokkal jobban lennék, ha maga ismét köztünk lenne minden áldott nap! - mondta halkan.
- Kivételesen - nyomta meg a szót Piton, miközben a fahasábokat kotorászta ráérősen egy piszkavassal a kandallóban. - egyetértek.
- Adjunk azért esélyt a következő "versenyzőnek" - szólt közbe Flitwick professzor az új helyettesítőre utalva, miközben a pipájába tömködte a dohányt. - December huszonhetedikén érkezik.
Megütközve néztek rá, legfőképp McGalagony, Dumbledore helyettese és Piton, akik joggal várták el, hogy őket tájékoztassa az igazgató először. Nem mintha Cecília távozását megosztotta volna velük.
- Csak nem az a... Ugye, nem az a... Nem Sofia a keresztneve? - kérdezte Madam Pomfrey, és összenézett McGalagonyval. Piton szeme azonnal elkapta ezt a villanásnyi interakciót.
- De igen - mondta Flitwick.
- Bimba drágám, lesz nemsokára újabb adag gyömbéres sütemény - mondta gúnyosan McGalagony, majd felállt és feltette a szemüvegét. - Búcsúzóul.

 

Folyt. köv.

Vissza