Tört fények játéka

(Expelliamus)

VIII.

Kibiztosítva

A sötét éjszaka a csipkebogyók piros színét is szürkébe fojtotta.

Perselus Piton szitkozódva rántotta ki a lábát egy kátyúból a szitáló hóesésben. Csurom víz lett a lábfeje, a bakancsába befolyt a hideg, sáros latyak, és most minden lépését hangos cuppogás kísérte. A szemébe húzta a kabátja meleg csuklyarészét, miután a nyakán többször körbetekert vastag sál rejtekéből egy pillanatra kinézett, és mélyet szippantott a metsző, téli levegőből. Kellett neki letérni a megszokott ösvényről! Átverekedte magát a kopasz, elszáradt bokrok villáskampói között, és a magas, feketén hajlongó fák rengetegébe lépett.
Egész nap az alagsorban az üstök táncoló, fullasztó gőzébe hajolva megfájdult a feje. Legszívesebben ripityára zúzta volna a Roxfort csarnokában felállított zenélő-éneklő, festett karácsonyi faangyalokat, és egy jól irányzott rúgással a pirospozsgás, buta, üvegszemű fejek az ablaküvegen át távoztak volna, ha rajta múlik... Még egy Jingle Bells és ordít! Hátravetette a fejét. Nem, nem az erkély kőkorlátját akarta markolni fél órára, nem gyors levegőzésre vágyott, hogy aztán folytathassa ott, ahol abbahagyta; az íróasztala fölött, a petróleumlámpa sercegő fényénél, amely néha megremegett, amikor egy-egy bogár túl közel repült a lánghoz. A lábait is jólesett kinyújtóztatni. A háta is hasogatott, mintha lenyelt volna egy seprűt függőlegesen. "Öregszem" - húzta el a száját, de jól tudta, az egykor elszenvedett számtalan Cruciatus átok nem maradt nyom nélkül.
Mostanában túl gyakran jutottak eszébe azok az évek. Sietős, hosszú léptekkel járva, a beavatottak csendes egykedvűségével merengett a múlton most is. Annak idején felkelt először, másodszor, tizedszer, aztán egy idő után már elfelejtette számolni az átkokat. Valamikor, ő sem tudja mikor, a megszámlálhatóból megszámlálhatatlan lett, akár az ujjak közül kifolyó maréknyi rizsszem; csak peregtek, egyik szem a másik után, egyformán, és a végén már nem látszott a föld sötét húsa, ahova zuhantak, csak a rizsszemek, csak a fájdalom maradt. A holtpont, amelyen túl a tejfehér, üres, érzékek nélküli űrbe zuhant, egyre hamarabb köszöntött rá, ott várta már a túloldalon, mint egy visszatérő ismerős, hogy csónakjában átevezzen vele az érzéketlen megszokás sivárságába. Csak az első szúrásnál sikítanak az idegszálak; az, hogy kettő vagy tizenkettő követi utána, már olyan mindegy. A romboláson, amelyet benne végeztek, a bájitalok sem segítettek már; kevesebbet gyógyítottak, mint amennyi pusztítás történt, akár a falvakban a pestisjárvány után, ahol nem maradt már más, csak egy pap, aki már nem győzi elásni a szanaszét heverő, bűzlő holtakat a keringő varjak kárörvendő vijjogása közepette.
De ez érdekelte a legkevésbé, az élete részévé vált már régen.
Körülnézett. A messzi távolban, Roxmorts falu határában bús füstű rőzselángok égtek.
Perselus Piton a tudatát féltette; azt, hogy látni és gondolkodni tudjon mindig, minden körülmények között, hogy az ő kezében legyen a döntés jogara saját maga sorsa felett. A többi nem számított. Indulatait és vágyait lemondásokkal teli, céltudatos munkával saját maga szótlan, lehunyt szemű szolgáivá nevelte.
Sosem kért, mert gyűlölt kérni; még a legapróbb szívesség is felért egy arcul köpéssel, egy pillanatnyi villanással a magas falak mögé, amelyet maga köré emelt tudatos erőfeszítéssel. Ő, aki világ életében egyedül volt, mint egy sorsára hagyott, elárvult növény, amelynek magját kárhozott földre sodorta a szilaj, vak szél, hamar megtanulta, hogy csak saját magára számíthat, és a falak évről évre emelkedtek körülötte, egyre vastagodtak, mígnem belepte őket a kiirthatatlan kúszónövények átláthatatlan szövedéke.
De neki így volt jó, és nem akarta, hogy másképp legyen.
Hirtelen megállt. Mintha ezen a terpeszkedő, kinyúló gyökéren már átlépett volna egyszer. Nem lehet, hogy körbe-körbe sétál, amikor a megszokott útvonalon megy... Végül fáradtan megvonta a vállát, biztosan úgy elmerült a marhaságokban, hogy észre sem veszi már, merre jár. Azért előkapta a pálcáját, és megjelölte az odvas fa törzsét, nem csinál balféket magából, hogy kering, mint egy nyamvadt kísérleti egér a futókerékben. A pálca világánál kirajzolódott egy szerelmespár bevésett monogramja. Dühösen elhúzta a száját. Melyik agyalágyult kölyök merészkedett be a Tiltott Rengetegbe?! Holnap utánanéz a két monogramnak, és ellátja a bajukat, ha még idejárnak! Titkos légyott itt, ezen az életveszélyes tájon, tud ő olyan büntetőmunkát, hogy a Roxfort kapuja elé nem merészkednek ki utána, az egyszer biztos.
Felnézett az égre. A csillagok tüzét eltakarták a sötét gomolyfelhők a fagyott föld felett a kerekedő hold is mintha csak egy kéz ujjai között leselkedett volna. Érkezik vérfarkas úr háremhölgye - gondolta kárörvendően. Lehúzta a fejéről a csuklyát és szembe állt a süvítő széllel addig, amíg a száját szederszínűvé nem marta a decemberi éjszaka. Ideje visszatérni az irodájába. A fáradtság eltűnt a szeméből, éber lett ismét és gyanakvó, még legalább hajnal négyig húzni fogja, nem is kérdés.
Szél kavart a levegőben a fekete fák között.
A pálcájából feltörő szikraesőben kétoldalt földig hajoltak a magas fák, csikorogva, ropogva, fájón, ahogy valamikor a Vörös-tenger vált ketté Mózes parancsára. Piton ismerte a muglik szent könyvét, mindkét Szövetséget. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, na hiszen... kapsz a fejedbe egy még nagyobb követ és még ki is röhögnek, ez a valóság - gondolta, miközben a remegve lapuló fatörzsek között a teret kémlelte, hogy merre vágjon át a lehető legrövidebb úton. Eltette a pálcáját és elindult. Háta mögött sorra felálltak a fák, ahogy egy növény szirmai becsukódnak, vagy ahogy Dumbledore ujjai egymásba kapaszkodva összezárulnak a félhold alakú szemüveg mögött rejtőző, sokat megélt kék szemek alatt. Nem szívlelte a látványos varázslatokat, de most így volt jó. A madár se jár erre különben sem, pláne ilyenkor.
Ahogy kiért a fák sűrűjéből, Hagrid nagydarab kutyája szaladt felé, és amint odaért hozzá, pofáját belenyomta a kabátjába.
- A fene essen beléd! - villámlott Piton szeme, de hiába kiabált a kutyával, az egy tapodtat sem mozdult arrébb.
- Piton professzor! - hallotta Hagrid elcsukló hangját a láp mellől. Piton dühösen forgatta a szemét.
- Vidd innét a nyáladzó, vinnyogó ölebedet, Hagrid! - parancsolta az óriásnak, aki öles léptekkel közeledett a rothadó nádasban. Agyar azonban lecövekelt a villámló szemű varázsló mellett.
- Ezt... nézze meg, professzor úr! - lihegte Hagrid, ahogy odaért Pitonhoz a sötétben, és a nyakuknál fogva feltartotta a kezében hurcolt, liláskékké fagyott madártetemeket.
Piton vetett rájuk egy közömbös pillantást.
- Kint... a határban... találtam!
- Milyen meglepő! - szűrte Piton a fogai közül. - Újabban döglött madarakat gyűjtesz? A természetnek megvan a saját maga rendje, hagyd meg a férgeknek! - mondta halkan.
- Nem... nem érti, professzor úr! Ezek a dementorok közelében...
- Mégis mit vársz a dementoroktól?! Kössenek masnit a nyakukba? - vágott a szavába türelmetlenül Piton.
- Nem - sütötte le a szemét a vadőr, aztán vigyázzba állt és úgy folytatta. - Máskor talicskával se tudnám begyűjteni a tetemeket, de most... csak ez a kettő volt.
- A madaraknak minden bizonnyal több eszük van, mint neked, és nem merészkednek az Azkaban őreinek közelébe! - mondta mérgesen Piton, és elindult a kastély felé.
- Nem lehet, hogy... nem lehet, hogy a dementorok elmentek? Egy időre esetleg? - kérdezte Hagrid motyogva.
Piton megállt, de csak a fejét fordította félig hátra.
- Feküdj le aludni, Hagrid - mondta lekezelően. - A dementorok nem mennek sehova, amíg a becses Sirius Black szabadon kószál. Ha nem bírod megjegyezni, írd fel jól olvasható betűkkel az ágyad fölé a falra! - tette hozzá gonoszul, és faképnél hagyta a bozontos óriást, aki koszos kabátja ujjába törölgetve a szemét elkeseredetten hazacammogott a kutyájával.

Piton fekete kabátjában a visszhangtalan, mélyvizű tó partján eggyé vált a mellette lévő fatörzzsel a sötétben. Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a vadőr eltűnik egy ösvényen. Olyan mozdulatlanságban kémlelt az éjszakában, hogy a lápi lidércek mit sem sejtve, karnyújtásra tőle vonultak el. Pitonnak, akár egy ragadozónak, a szeme sem rebbent, sálát egy ütemre emelte a szél a vékony faágakkal. Amikor az egyik lidérc egy halk reccsenést hallva ijedten hátrafordult, már nem látott ott senkit.
Piton egészen odáig merészkedett, ahonnan még biztonságos távolságból kémlelhette a dementorok őrhelyét. Óvatosan felkapaszkodott egy sziklahasadékba, és a nyálkás, málló mohával borított hideg sziklatestre dőlve próbálta kivenni az Azkaban őreinek félelmetes sziluettjét. A sötét gomolyag, amely sűrű, olajos burkot vont a halott mező felé, lassan úszott az égen, és amikor egy rövid időre az előbukkanó, halványan reszkető holdfény bevilágította a teret, nem látott semmit, egyetlen dementort sem.
A fagyos, néma csöndben csak egy elszáradt rekettyebokor megszürkült levelei rezegtek a szélben.
Piton lábának fájó zsibbadtsága együtt lüktetett a szájából kiáramló, meleg levegőfelhőkkel. Tudta, hogy várnia kell, amíg választ nem kap a torkában dobogó gyanúra.
A feje felett egy világító szemű ragadozó madár húzott el, és zuhanórepüléssel lebukott a mező határának buckái között, aztán fülsiketítő vijjogással, karmait behúzva tovarepült.
A dementorok tényleg nincsenek itt, Piton teljes bizonyossággal tudta. Ott, ahol a fű sem nőtt már, és az őszi esőzések eltemetett kavicsokat mostak ki a földből, dobogó szívű, lüktető véráramú élőlények, egy madár és talán egy eltévedt mezei rágcsáló egy időben megjelent.
Megmozgatta átfagyott, elgémberedett lábujjait a bakancsában, mire apró kavicstörmelékek gurultak le a talpa alól, halkan tovasodródva a kopár sziklákon.
Hitetlenkedve, szórakozottan csóválta a fejét, és mélyet, gyomorig hatolót szippantott a levegőből, mintha a friss levegő elfojthatná azt a szörnyű gyanút, amely ott, a sziklának támaszkodva egyre inkább alakot, és nevet öltött benne. Hát már sosem lesz vége... Sosem elég éber, íme itt az újabb bizonyíték.
Ahogy az emberekről is mindig a legrosszabbat feltételezte, minden cselekedet és minden szándék mögött az elrejtett indokokat és miérteket kereste; ahogy a festék alatti vászon durva fonalának sodrai érdekelték - Piton úgy ítélte meg a dolgok látszólagos összefüggő halmazát is.
Ez itt nem Cornelius Caramel műve. Különösen azóta, hogy Pottert egy kviddicsmeccs közepette több száz gyerek szeme láttára megtámadták a dementorok, a miniszter nem kockáztatná meg, hogy a baljós teremtmények akár egy percre is elhagyják a kialkudott őrhelyeiket az iskola határában.
Kifújta az orrát. Fekete kesztyűs ujjai között a világos zsebkendőre árnyék vetődött. A férfinak csak a szeme mozdult: az égre nézett.
Akár egy összefüggő, hatalmas fekete hajó, a dementorok serege közeledett észak felől, nagyon magasan, szorosan egy csomóba rendeződve. Így lebegtek egy ideig, aztán szétváltak és felvették a megszokott láncolatot.
Piton fél óra múlva az aranylemezekkel bevont, óriási főnixszobor kitárt szárnyai között Dumbledore irodájába emelkedett.
A két férfi hajnalban elhagyta az iskolát.


Másnap beköszöntött a karácsonyi szünet. A diákok jókedvű zsivajjal reggeliztek, lélekben már otthon voltak a nyár óta nem látott szüleikkel és testvéreikkel. Mindannyian kaptak egy, a házuk címerével díszített karácsonyi zsákocskát. Dumbledore mosolyogva kérte, hogy csak a fa alatt bontsák ki, de ő maga is tudta, hogy hasztalan, a legtöbbjük már a London felé tartó Roxfort Expresszen magába tömi az édességeket.
Piton néhány csepp erősítő főzetet csepegtetett a teájába, és elgondolkodva kavargatta a keserű italt. A karácsonyi hangulat teljesen hidegen hagyta, semmi mást nem jelentett számára, mint két nyugodt hetet a fafejű diákok nélkül. Az ünnepek, amelyek maguk voltak a rendhagyás és a különbözés, nem érdekelték.
- Van kedve bejönni velünk Londonba, Perselus? - kérdezte a mellette ülő McGalagony, miközben meghintette egy adag szerecsendióval a kávéját.
Piton elhúzta a száját.
- Minerva, tudja a választ, felesleges lefutnia a kis udvariassági köreit - morogta halkan az orra alatt, és a szalvétáját összehajtogatva eltolta a tányérját.
- Ugyan, csupán hiányoltam a szokásos, napi szurkálódásait - mondta a professzornő viccelődve.
Piton ridegen ránézett:
- Nos, ebben az esetben összeírok magának párat, hogy addig se maradjon a megjegyzéseim nélkül, amíg kifosztja az Abszol út üzleteit.
McGalagonyt azonban nem lehetett kibillenteni a jókedvéből. Flitwick állt meg a székeik között, és mindketten hátrafordultak.
- Szépséges hölgyemény, itt az újabb rejtvényem! - nyújtott át McGalagonynak egy papírdarabot egy lovagias mozdulat keretében. Kedvelt időtöltésük volt, hogy logikai feladványokkal traktálták egymást. Néha Piton is beszállt. Kedvelték az ő feladványait annak ellenére, hogy nem egyszer hetekbe telt, míg megfejtették.
McGalagony nem találta az olvasószemüvegét. Piton türelmetlenül kikapta a kezéből a papír fecnit, és hangosan felolvasta annak a sakkhelyzetnek a leírását, amelyet Flitwick girbegurba rajzzal fel is vázolt.
- Fekete bástyát az F6-ra, királynőt a H7-re. Sakk. Tisztáldozat. Gyalog-végjáték, fekete gyalog a H4-re. Sakk matt - mondta nem sokkal később, és kihívóan felhúzta a szemöldökét.
- Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel McGalagony, és elvette Piton kezéből a papírt. - Miért kellett lelőni a megoldást! Ünneprontó! - mondta szemrehányóan, de a szemében nevetés bujkált.
- Attól félek, nincs több a tarsolyomban! - mondta Flitwick szabadkozva. - De! - emelte fel az ujját. - Ez egy ikermegoldásos sakkhelyzet, Minerva, még próbálkozhat.
- Látja? - nézett McGalagonyra a bájitaltan tanár, és a székét lendületesen hátratolva felállt. - De hogy ne én rontsam el az örömét, tegyen fel úgy nyolc királynőt a sakktáblára, hogy egyáltalán ne kerüljenek egymás ütőkörébe! - mondta halkan.
- A kihívást elfogadom - vágta rá McGalagony. Lehetett akármilyen elviselhetetlen fráter Perselus Piton, mindannyian tisztelték kivételes logikai érzékét.
McGalagony, aki felettébb örömét lelte a varázslósakkban, sosem tudta Pitont rávenni egy játszmára. A fekete hajú férfi mindig sietett valahova, dolga volt és különben is kerek perec kijelentette, hogy nincs kedve órákat elfecsérelni egy székben gubbasztva puszta szórakozásból. Ha a férfit kérdik, szerinte az egész világ egy szimultán sakkparti egyébként is.
Valójában Piton került minden olyan helyzetet, ahol kettesben kellett maradnia bárkivel is, ahol óhatatlanul ráterelte az idő a bizalmas kérdésekre a jelenlevőket. Neki nem kellett társaság, nem volt kíváncsi senki ügyes-bajos dolgaira, udvariaskodni gyűlölt, a hosszú lelki beszédektől és az üres női locsogástól kiütést kapott. Dumbledore is tiszteletben tartotta ezt, az ő eszmecseréik szakmai és iskolai ügyekre korlátozódtak.
Piton családjáról sem tudtak semmit azon a néhány, alapvető foszlányon kívül, amit Piton diákkorában a kartonjára vezettek. A tanári kar nagy része előszeretettel hitte azt, hogy a kárörvendő, rosszindulatú férfit nem is anya szülte, hanem egy sziklából vájta valami elfuserált szobrászjelölt.
Pedig Perselus Pitont is egy édesanyja hozta a világra, az egyetlen nő, az egyetlen ember, akit a férfi valaha is szeretett, és akinek korai halálát úgy élte meg gyerekként, mint akit rútul cserbenhagytak.
Az évtizedek alatt az édesanyja arca elhomályosult, már nem tudta volna felidézni az arcvonásait. A fekete hajára emlékezett, az illatára, és egy ködbe vesző, távoli mosolyra, amely neki szólt, és amely lassan teljesen elhalványodott az évek alatt. Kis tücsöknek hívta, mert a magának való, zárkózott kisfiú nem szólt senkihez, csak az anyjához; ha nagy ritkán kettesben maradtak éjszakánként, csak neki "ciripelt", akkor és utoljára hideg logika és tudatosan egymásra pakolt szavak nélkül arról, amit érzett és arról, amit nem értett a világban.
Esett az eső, amikor meghalt. Sűrű patakokban folytak le az ablakra verődő esőcseppek, melynek hideg üvegéhez hozzátapasztotta maszatos arcát kilenc éves korában.
Hosszú ideje nem jutott eszébe. A fekete hajú nő alakja eltűnt, mint a szivárvány, amely felszívódik a napfényben, mintha sosem létezett volna, és csak egy röpke pillanatra villanna fel, mint a vonat ablakán át gyors egymásutánságban száguldó fák.
Ma hajnalban viszont verejtéktől csatakos arccal ült fel az ágyában. Álmában a halott mezőt látta, amelynek üres sötétjében a dementorokat kereste nem sokkal azelőtt.
A mezőt pipacsvirágok nőtték be a vakítóan fénylő nap felé emelve pirosan izzó fejüket.
Papaver Rhoeas, a zárvatermő pipacs volt az édesanyja kedvenc virága, ez az egyszerű mezei növény a szúrós szárával és zárt mákgubóival. Az anyja jól ismerte az erdő s mező világát, ismerte, és használta a pipacsot, mely ópiumtartalma teában kifőzve vagy olíva olajban érlelve eltompította a fájdalmat, elgyengítette az érzékelést és elkente a valóság éles rajzolatait. Megfelelő dózisban elhajtotta a magzatot, a kisfiú felfogta ezt is... Túl sokat látott.
Álmában a mező szélén állt, amikor az ég alja beborult, és a nap elrejtette aranyló kincseit, vihar jött, dörgés és villámlás, és egy messziről jött szél leszakította a piros szirmokat, lábai elé fújva a hullámzó, vérvörös tengert a dühöngő égbolt alatt.
Ekkor riadt fel a szobája sarkában, a fal mellett álló keskeny ágyán az összegyűrt ágynemű között. Mérgesen felhajtotta az éjjeliszekrényén a könyvek között megbúvó fiola teljes tartalmát, hogy kiirtsa az alvó elme haszontalan kicsapongásait. Szürke ürességbe repült, és másnap reggel már nem emlékezett semmire.

Délután Piton szétvetett lábakkal, elégedetten dőlt hátra a könyvtár ablaka elé húzott öblös karosszékben. Behunyta a szemét és úgy itta magába a nyugalmat, amelyet az iskola árasztott magából.
Ezekben a percekben az égvilágon semmi nem érdekelte.
Néhány diák kivételével mindannyian elutaztak már; az a néhány kollégája, aki vele együtt a Roxfortban töltötte a karácsonyi ünnepeket, Dumbledore meghívására bement a városba egy nagy, közös karácsonyi ebédre az egyik elegáns étterembe, melynek ablakaiból be lehetett látni a karácsonyi díszbe öltözött angol fővárost.
A bájitaltan tanár maradt és türelmetlenül várta, hogy a hangos társasággal elhajtsanak a lovas szánok. Megfogadta, hogyha bolond Trelawney még egyszer vissza mer szaladni az épületbe valamiért, amit itt felejtett, fog egy kötelet és kegyetlenül odacsomózza a szánhoz.
Rajta kívül csak Frics és Lupin tartózkodott az épületben. Az ablakból kinézve gúnyosan figyelte, ahogy Frics halkan motyogva dióval célozgat egy bádogvödörre.
Lupin sem zavarta, az újabb holdtölte a szobája fogságára ítélte. Jobb is - gondolta, - Lupint ismerve itt téblábolna, hogy rábírja őt valami társalgásra. Vérfarkas úr, a hős keresztes lovag, a társaság kedvence, aki megpróbál jó viszonyt kialakítani vele, na hiszen! Próbálkozzon a bolháival máshol! - gondolta kárörvendően, és egymásra hajigálta a legújabb adag gyújtóspapírnak valót: az udvarias hangvételű, karácsonyi üdvözlőlapokat, amelyeket a mardekáros szülők küldtek neki. Más nem írt neki, és ő sem küldött senkinek. Ugyan minek?! Micsoda marhaság ez az egész! Utálta a sablonokat és az értelmetlen, üres formaságokat. Akassza fel magát mindenki, teszek a karácsonyra! - füstölgött magában, majd mind a tíz ujjával beletúrt a hajába és megmasszírozta a tarkóját.
Kedve lett volna feltenni a lábát az ablakpárkányra.


Az ünnepek utolsó napján Piton egy dobozzal a kezében bekopogott McGalagonyhoz.
- Nem fogadok férfilátogatókat - mondta a professzornő viccelődve, és az ajtót tágra nyitva előrement az asztalához, amelyen megszámlálhatatlan sok karácsonyi küldemény tornyosult. Piton halkan becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem tartom fel sokáig. Hoztam magának néhány királynőt, nem venném a szívemre, ha az elegáns elefántcsont bábui bánnák a próbálkozásait - mondta szárazon.
- Azt hiszi, kifoghat rajtam? - kérdezte McGalagony, és felnyitotta a kartondoboz tetejét, amely a rajra lévő felirat tanúsága szerint hajdanán szárított aszfoledosz gyökeret tartalmazott. A dobozban egymás haját tépkedve civakodtak a sakkfigurák, és most csípőre tett kézzel pislogtak a boszorkányra egy kivételével, aki dühösen igazgatta a fejéről lecsúszott, kicsorbult miniatűr koronát. - Úgy látom, nem tesz jót ezeknek az amazonoknak, ha túl sokáig vannak összezárva.
- Ez bármelyik két nőre igaz - jegyezte meg Piton hűvösen.
McGalagony felnevetett.
- Szóval ez még tisztes távolból is látszik? - kérdezte nem titkolt célzással, de a bájitaltan tanár továbbra is közömbös arccal tornyosult előtte.
- Nem túlzás ez a Tűzvillám magának? - kérdezte Piton, amint megpillantotta a kanapén keresztbe fektetett ébenfekete, csillogó-metál seprűt, amely a legújabb, méregdrága, áramvonalas modell volt a világon. - Bőrszerelést nem kapott hozzá? - kérdezte szemtelenül.
A professzornő vetett rá egy rosszalló pillantást és a kezébe fogta a seprűt.
- Ez itt Harry Potteré.
Piton arca azon nyomban megfagyott, és a szemei résnyire szűkültek.
- Ő kapta karácsonyra valakitől, akinek a kiléte - egyelőre - ismeretlen.
- Nahát, nahát, hogyan is feltételeztem, hogy van olyan titokzatos, különleges tárgy a Roxfortban, amely nem a kis üdvöske tulajdona! - sziszegte mérgesen.
McGalagony ügyet sem vetett a megjegyzésre.
- Tartok tőle, hogy megátkozták a seprűt, ezért elkoboztam.
- Ezt a nyavalyatörést akkor is el kellene venni tőle, ha nem így lenne - mondta szigorúan Piton. - Nem helyénvaló, hogy ilyen modellel flangáljon az iskolában!
- Ugyan már, Perselus! - csattant fel McGalagony. - Fél, hogy a kviddicskupán alul marad a Mardekár!
Piton megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Ezt maga sem gondolja komolyan - mondta nyugodtan.
- Ha Malfoy beállít januárban egy Tűzvillámmal, elveszi tőle?
- Nem.
- Na ugye! Akkor miről beszélünk?! - mondta McGalagony dühösen a férfinak, aki a karját a mellén összefonva nézett le rá.
- Potter egy Tűzvillám nélkül is épp elég beképzelt. A Fiú-aki-túlélte és a többiek; úgy látszik, ezen a két kategórián kívül másmilyen nem létezik ebben az iskolában. Miért nem szüntetjük meg a négy házat, elég elavult a rendszer, mióta ez a gyerek betette ide a lábát, nem gondolja?
- Nem fogok nevelési elveken vitatkozni karácsonykor!
- Remek! - Piton dühösen feltartotta a kezét. - Elment az eszem, hogy idejöttem! - Felkapta a kartondobozt és az ajtó felé indult. - Ha jót akar a kedvencének, akkor ne Lupinhoz vigye a seprűt, mert még meg találja rágni a drága metálfény-bevonatot a helyes kis szemfogaival!

Mire Piton a könyvtárba ért, már elpárolgott a mérge. Nem is értette, miért kapta fel a vizet valamin, amely mindennapossá vált már. Odadobta a királynőkkel teli dobozt az egyik sakkasztalra, fel-alá járkált egy ideig, aztán unalmában szórakozottan megpördítette Madam Cvikker nagy, bőrkötéses füzetét az asztalán, amelyben nyomon lehetett követni a kölcsönzéseket. Ujjai mozdulatára a füzet lapjai feltárultak, és ő két kezére támaszkodva fürkészte sorait. Nem bánta volna, ha a diákjai nevét többször látja. Detektívregények, tucat horror történetek... eh, mennyi szemetet összeolvasnak - pörgette a lapokat. Itt bezzeg egyszer sem akadt meg a szeme Szent Potter nevén. A kviddics királyai nem ütik el a drága időt szotykos könyvek olvasásával. Lupin újabban okklumencia könyveket kölcsönöz, mit hisz ez magáról? Mindegy, olvasgasson csak a vackában! Két diák neve mellett talált piros tintával írott bejegyzést: tiltott könyvet bitoroltak. Mindkét fiú az ő házába járt. Elhúzta a száját. Pont ezek az agyalágyultak unatkoznak annyira, hogy halál-közeli élményekre vágynak? Mégis mit gondolnak, miért tiltott az a nyavalyás könyv, talán mert nem tetszik a borítójának a színe?! Dühösen felszisszent. Nem felejtette el, hogy annak idején ő maga sem riadt vissza a feketelistás könyvek elcsenésétől, de az ő agya nem volt borsószemnyi. Borsószem?! Annak is a hűlt helye! - hergelte magát a delikvensekre gondolva.

Eközben néhány kilométerrel arrébb Madam Rosmerta és a pulton áthajolva vele beszélgető, deres halántékú varázsló egyszerre kapták fel a fejüket: a Három Seprű csilingelő ajtajára néztek, amelyen egy alacsony, fekete-krémszínbe öltözött, fiatal nő lépett be, akit még sosem láttak. Egymásra néztek.
A nő levette a kalapját, a kabátját, és leült az egyik asztalhoz az ablak mellé, amelyen csak egy fenyőágacskákkal körbefont gyertya díszített.
- Tessék - szólította meg a kocsmáros nő, mire a fiatal nő zavartan ránézett, halványan elmosolyodott és kért egy diós-mézes grogot.
A Három Seprű összes vendége őt figyelte a szeme sarkából, még a szokásos moraj is elcsitult kissé. Szokatlan volt a messzi földről jött vendég errefelé, Roxmorts kicsiny falujában, különösen egy kísérő nélkül érkező hölgy, akinek a ruhája, a haja, de még a kézmozdulatai is a máshová tartozásról meséltek. Érkezésére keselyűként csaptak a karácsonykor családi körbe, a házuk falai közé kényszerített helybéli pletykafészkek, akik estére már tudni vélték, hogy kinek a titkos szeretője (mert mi más lehetne), és sosem zajlott párbeszédeket regéltek, amelyeket a könyvesboltban, a drogériában, a Mézesfalásban csíptek el az ismeretlen, fekete hajú, különös teremtménnyel. Sofia El Ramen Harik - mert ő volt az egyedül érkező fiatal nő - nem járt egyik üzletben sem, mégis mindenhol látni vélték. Valószínűleg jót mosolygott volna azon, hogy micsoda mendemondák kaptak azon nyomban szárnyra a származásáról és a varázslófaluba való érkezéséről, de ő abban a pillanatban, amikor zavarában több mézet csurgatott az italába, mint szerette volna, nem fogott fel ebből semmit. Egyik kezével az asztalra könyökölve, ujjaira támasztva a nyakát szórakozottan babrálta a gyertyagyűrűt, aztán előkapott egy folyóiratot, amelynek kávéfoltos fedőlapja ellentétben állt a szigorú eleganciával, amely a ruháját jellemezte. Ideges volt és zavart. Szerette volna tudni, jól döntött-e, hogy elvállalta ezt a helyettesítői állást a Roxfortban, hogy eljött Londonból. Miért érzi olyan furcsán magát? Hisz már annyi helyen dolgozott életében, annyiszor állt új kapu előtt! Különben is csak néhány napról van szó havonta.
Egy hatéves forma kisfiú az utcán az ablakhoz préselte kipirult arcát, folydogáló orrát, és vidáman integetett. Sofia elmosolyodott és ujjai hegyével megkocogtatta az üveget ott, ahova a fiúcska orra nyomódott. A kisfiú elvigyorodott és büszkén mutogatta, hogy elöl már kiesett a tejfoga, aztán elszaladt.
Sofia körbepillantott, mire az emberek, akik őt nézték, gyorsan félrefordították a fejüket, mint akiket csínytevésen kaptak. Észrevette ezt, de próbált nem venni róluk tudomást. A pultot támasztó két asszonyság, akik egy-egy öblös kancsóval tértek be jófajta lélekmelengető pálinkáért, nem titkolt ellenszenvvel méregették, és látványosan összesúgtak. Sofia kihívóan felhúzta a szemöldökét, mire gyorsan megfordultak. Felpattintott egy finom metszésű tárcát és rágyújtott. Próbálta a füstre fogni a gyanúsan párásodó szemeit, és makacsul kibámult az ablakon az utcára, ahol egy görnyedt öregember egyenként lángot varázsolt a fagyöngyökkel díszített utcai lámpák piszkos üvegházacskáiba.

A könyvtárat maga mögött hagyva a Roxfort folyosóján Piton sietett lobogó talárjával, és gúnyosan elhúzta a száját, amint Hermione Granger kisírt szemmel, a rusnya vörös macskáját magához szorítva az előcsarnok felé lépkedett a nyirkos köveken.

Sofia fázósan összehúzta magán a kabátját, amint kilépett a kacskaringós utcácskára. Ideje menni. Korábban érkezett, mint várták, úgy gondolta, elrendezgeti a dolgait. Nem mintha olyan sok mindent hozott volna. Egy szál bőrönddel jött, amelyet előreküldött egy teherbagollyal.

Lupin is ekkor lépett ki a szobája ajtaján. A folyosón fellobbanó fáklyák lángjánál vette észre, hogy a kinyúlt kötött kardigánját kifordítva húzta a talárjára, de nem foglalkozott vele, úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Szörnyen rosszul volt. Boldog karácsonyt kíván és visszafekszik aludni. Tüsszentett. Hóborc elszállt felette és hahotázva kinevette.

Sofia nemsokára a leszálló esténél is sötétebben tátongó roxforti kapuk előtt találta magát. Felnézett a négy méter magas kapura, amelyet számtalan nehéz vashorgony zárt még fenyegetőbb burokká. Kimondta a varázsigét, amelyet Albus Dumbledore bízott rá.
A vashorgonyok fordulva-berregve-kattanva elengedték egymást, és a kapuszárnyak döngve kitárultak.

Minerva McGalagony egy pohár finom borral a kezében olvasgatta a leveleit a kandallója előtt, néha jóízűen felnevetett, aztán felállt és elzárta őket az egyik fiókba. Úgy gondolta, meglátogatja Albust, mielőtt az igazgatóhoz megérkeznek a vendégei.

Frics, a gondnok lopva körülnézett a könyvtárban, hogy nem bújt-e el ott valamelyik kotnyeles diák, aki itt maradt az ünnepekre, majd miután meggyőződött, hogy tiszta a levegő, mohón rávetette magát az egyik polcra, ahol a Kukásember című képregények lapultak az egyik dobozban. A kukásember, aki az éj leple alatt álruhában megmenti a nev jorki lakosokat - olvasta nehézkes lassúsággal a rongyos címoldalt.

Sofia lassú léptekkel felment a főlépcsőn. Már járt Roxfortban az ősszel, de akkor más volt, az iskola tele volt élettel, hangos diákokkal. Örült, hogy alakja elveszett a zsibongó épületben. Nem is kereste a tanárok társaságát, mit akarhatna ő, aki csak átmenet, egy villanás az ő megszokott életükben. Akkor nem tűnt ilyen ijesztően nagynak az épület. Magas falainak zordságát a csillogó karácsonyi díszek tették most még méltóságteljesebbé, finom, szegfűszeggel, naranccsal és mézeskaláccsal átitatott fenyőillatot érzett. Megilletődve nézte, ahogy léptei nyomán a kovácsoltvas gyertyatartókban sorra lángra lobbannak a kanócok; árnyéka hosszúra nyúlva táncolt a falon. A torkában dobogott a szíve. Lehunyta a szemét és azt kívánta, hogy a lángok születésükben hamvadjanak el, és így lett.
Csak a magas, gótikus ablakokon beszűrődő csendes fény mutatta az útját az igazgató irodájához vezető folyosón.

- Kiscsoportos értekezlet? - kérdezte McGalagony, amint megérkezett az igazgató irodájába, ahol Lupin ült a kanapén Dumbledore-ral, Piton pedig az ablaknál állt, magas alakjával háttal a többieknek. - Remus! - kiáltott fel ijedten, látva a beesett arcú, megviselt férfit. - Mit keres itt?!
- Lupin nem viselné el, ha kimaradna valamiből. Griffendéles vonás, igazán felismerhetné - jegyezte meg szenvtelen hanggal Piton, és megállt az egyik magas támlájú karosszék mögött.
- Az együttérzés teljes hiánya, Mardekár a neved! - vágott vissza halkan McGalagony.
- Perselusszal a Minisztérium hivatalos magyarázatát elemeztük a dementorok váratlan eltűnése kapcsán a karácsony szünet előtt - magyarázta Dumbledore.
- Remélem, van olyan fontos, hogy erre pazarolják ezt az estét! - mondta megrovóan McGalagony, és leült Lupin mellé, megszorítva a remegő, sápadt fehér kezet.
- Boldog karácsonyt, Minerva! - suttogta felé Remus.
Dumbledore a kandallóba hajította a díszpecsétes, cirádás levelet.
- Ennyit ér. - Azzal leporolta a kezét és előhúzott egy másik levelet a dísztalárja zsebéből. - Ezt viszont néhány kedves auror ismerősöm küldte a kérésemre az esetről. Sokkal izgalmasabb olvasmány!
- Már ha valakinek van türelme Nymphadora Tonks macskakaparását kibetűzni - szólt közbe mogorván Piton, de ügyet sem vetettek rá, ő pedig inkább ismét hátat fordított nekik, és a hóesésben magányosan ázó roxforti tornyokat nézte. Szerette ezt az ablakot, amelyről be lehetet látni az ódon kastély nagy részét. Kitűnő megfigyelőhely.

Hóborc nagyokat kacagva süvített keresztbe-kasul a Roxfort folyosóin, és felettébb nagy örömet lelt abban, hogy sorra szélesre tárta a magas ablakokat. A beáramló hideg levegő meglobogtatta Sofia kabátja alól kilátszó fekete szoknyáját a sötétben, de mire megperdült, a kopogószellem már a nagyteremben vagdosta a fagyöngyökkel és kék fagyallal teletűzdelt ágacskákat a mennyezetről.

Piton leengedte a mellkasán összefont kezeit és figyelt. Látta, hogy a fények felgyulladtak, és egy idő után kialudtak az emeleti folyosón, majd egymás után nagy lendülettel kivágódtak a magas ablakok. "Potter!"- húzta el a száját. "Ha azt hiszed, kis takony, hogy a látványos nem-lelem-a-helyem attrakcióiddal visszakapod a játékszeredet, hát tévedsz!"

Sofia arcába vágott a huzat, a folyosó végén a csapóajtó nyikorogva mozdult előre-hátra. Igazából élvezte a különös jelenséget, az ősrégi építményt, amelyben vad táncot járt a szél, és a kintről betörő hópelyhek egy utolsó ficánkolással befejezték pályafutásukat a fényesre kopott köveken. Nem akarta becsukni az ablaktáblákat, nincs itt senki, azt sem tudják, hogy ő itt van, miért ne állhatna meg egy pillanatra... Folyton így járt, de legalább minden görcsösség elillant a testéből, amelyet az idegen és az új jelentett.
Kinézett anélkül, hogy a párkányhoz lépett volna. A sötétben állni biztonság. Az iskola főszárnya látszott szemben: A hamar érkező estében az itt-ott égő kandallók fényéből kiszűrődő sugarak látni engedték az épület körvonalait. Ott magasan van az igazgató szobája.
Egy varázsló nézte őt onnan, az egyik ablakból. Nézte, de nem látta. Sofia jól tudta ezt, és egy tapodtat sem mozdult. Fekete hajú, feketébe öltözött férfi, nem emlékezett rá. Egymást nézték úgy, hogy csak egyikük tudta, hogy így van. Sofia nem akarta elkapni a szemét. Mennyi lehet a távolság kettejük között légvonalban? Húsz méter vagy annyi sem?
Percek teltek el így.

Piton a sötéten tátongó ablaküregeket fürkészte, mígnem megállt a szeme az egyiken. Minél jobban koncentrált, annál jobban érzékelte a jelenlétét valakinek. Valaki ott áll és őt nézi. Veszélyes dolog összekapcsolni az emberi szemek sugarát, legfőképp az övével. Feledkezz csak bele egy kígyó fekete-kárminpiros fénylő pikkelyeinek rajzolatába, vedd a szádba a hívogató, színesen mosolygó bogyót, nyújtsd ki kezed a kárminpiros csoda felé vagy harapj a fogaiddal az ártatlannak tűnő szilvakék húsú bogyóba...

...nem félek - állt szemben Sofia, és elmerült a különös érzékelésben, az elutasító, szilánkos hullámokban, amelyek onnan fentről elképesztő intenzitással, fenyegetően lövelltek felé, minél tovább nézte, annál jobban. Hiába volt ő a látó kettejük közül, ő maradt alul; egy pillanatra lesütötte a szemét, és mire ismét felnézett, a férfi eltűnt az ablakból.

Piton úgy döntött, ügyet sem vet Potter szánalmas mutatványára. Próbálkozzon csak, majd megunja. Ő nem látott semmit.

- Hova megy? - kérdezte McGalagony Pitontól a papírokból felnézve, és levette az olvasószemüvegét. - Szerintem amit Mordon...
- Járok egyet - közölte a bájitaltan tanár szűkszavúan.
- Fiam, megtenné, hogy előbb lehozza az éjjeliszekrényemről azt a térképet, amelyet Ravenport készített? - kérdezte az igazgató. Piton megadóan bólintott, felgyalogolt a csigalépcsőn és eltűnt Dumbledore magánlakosztályában.
Lépni sem lehetett a szanaszét, kupacokban tornyosuló könyvek és tekercsek között. Nála bezzeg minden az élére állítva, rangsorolva és kötegelve feküdt, a szekrényében katonás rendben sorakoztak a talárjai, és nem kattogott mindenféle idióta időmérő ketyere a falon, mint az igazgatónál. Úgy hajította volna a tűzre, hogy szép lenne nézni az ívét! Ez a gyűjtőmánia bizonyára valami öregkori defekt. El sem tudta képzelni, hogy ő mit fog gyűjtögetni, igazából abban sem volt biztos, hogy meg akarja érni az aggastyán kort.
Közömbösen pakolászta arrébb az éjjeliszekrényen álló üvegcséket, egy porcelán madarat, leveleket, ősrégi Reggeli Prófétákat, mígnem megtalálta a térképet tizenkétrét hajtva, lifegő, törött hollópecséttel a kupac legalján. Ahogy kihúzta, kezébe akadt Sirius Black újságból kitépett körözési plakátja, amelyhez néhány fényképet tűzött Dumbledore. Vetett egy becsmérlő pillantást Blackre és megnézte a képeket. A négy griffendéles herceg vigyorgott az egyiken egymást átkarolva, a kép alján szétszórt, kapkodó betűkkel üdvözletüket küldték az igazgatónak Egyiptomból. A hetedik évük után készült a dátum tanúsága szerint. Az írás folytatódott a kép hátulján: bizalmas, viccelődő üzenet Dumbledore-nak. Ő sosem mert így szólni hozzá, nem is akart.
A közös képet számtalan Sirius-portré követte. Na persze, a görög félisten napokig pózolt, míg talált egy kedvére valót a végzős albumba. "Micsoda pávián!" - nézte kárörvendően a sorozatot. Ő szánt szándékkal nem csináltatott magáról. Ugyan minek?! Perselus Piton neve fölé egy üres képkeret került. Azt nem tudta, hogy a griffendéles záróbulin röhögve rajzoltak a keretbe gúnyrajzot róla, a kampós orrú, gyűlölt iskolatársukról. Nem mintha érdekelte volna.
Visszapakolt, s a térképpel a kezében átvágott a szobán.
A csigalépcső közepén váratlanul megállt.
Az irodában egy kékesfekete hajú nőt fogtak nevetve közre a kollégái. A korlát faragott oszlopai között is látta Lupin bájvigyorát, ahogy görnyedten, csapott vállal magyarázott halkan valamit. Mindannyian felnevettek. Piton úgy emlékezett, hogy Dumbledore az egyik bíró ismerősét várta a feleségével. Kizárt, hogy a vén trottyosnak ilyen fiatal felesége legyen, nincs annyi pénze. Várt még egy darabig. Honnan szalasztották ezt a nőszemélyt?
Mintha a fiatal nő megérezte volna a férfi kutakodó tekintetét, felnézett rá, és a bájitaltan tanárban meghűlt a vér.
Hiszen ő ennek a némbernek lihegte a fülébe Avery ocsmány perverzióit azon az átkozott estélyen! Mi a fészkes fenét keres itt?!
Álruhában volt, az igaz, de mégis mennyi időbe telik, míg összerakja magában a képet? Milyen jogon mer orvul betörni az ő életébe, amihez semmi köze?!
- Á, Perselus! - nézett fel az igazgató is, majd a nőhöz fordult: - Engedje meg, hogy bemutassam a jobb kezemet, Perselus Piton professzort, a Mardekár ház vezető tanárát!
Minden szem a bájitaltan tanárra szegeződött, aki kezeit a háta mögé téve, gyanakvó képpel lesétált a lépcsőről.

A következő percek úgy zajlottak, mint egy kockánként kimerevített film.
Piton ott állt Sofia előtt, felszegett fejjel, elutasítóan.
Rövid bemutatkozás.
A többiek is beszéltek, de Piton nem fogta fel szavaik értelmét, de még a fiatal nő hangja se jutott át a fülén.
Piton azt hitte, látta már a Százfűlé-főzettel elváltoztatott Cecíliában a fiatal nőt, titokban, mégis előtte állva úgy érezte, először látja. A bálon viselt halotti maszk elfedte és eltorzította a szemeit, és Piton rácsodálkozva bámult az élettel teli, okos, fürkésző kék szemekbe. Intelligens nő, ezt valahogy sejtette. A kurva életbe, hogy nincs százával gyógyító, pont ezt a nőszemélyt rángatja ide Dumbledore!
Sofia nem értette a férfi csúfondáros mosolyát, amely fenyegető veszélyességgel villant felé. Nem tudta, hogy a férfi már elindította magában a stopperórát, már rászámolt arra, hogy mennyi idő múlva rohan fejvesztve, sikoltva világgá, ha megtudja, ő az a mocskos, aljas, fekete-vörös démonmaszkos férfi.
"Kinevet" - nézte döbbenten Sofia a férfit a nyakáig gombolt, szigorú, zárt, fekete öltözékében, aki undorító felsőbbrendűséggel vizsgálta őt, miközben Sofia monoton válaszolgatott a többiek kérdéseire. Ezt a férfit látta az ablakból, semmi kétség.
Kirázta a hideg a férfi rideg tekintetétől.
Lupin elkapta Sofia arckifejezését, és bosszankodva figyelte kollégáján a kárörvendő, elutasító grimaszt. Piton pontosan úgy nézett, mint egy ragadozó, amely már teljes bizonyossággal tudja, hogy perceken belül elharapja az áldozat nyakában lüktető ütőeret, a szájában érezve már a kifröccsenő, meleg vért és fülében hallva a reccsenő nyakcsigolyákat. "Vedd már elő a közömbös faarcod, öreg!" - nézte Lupin a bájitaltan tanárt.
Dumbledore is érzékelte a szokatlan feszültséget, és hogy oldja a nyomasztó vibrálást, gyorsan kérdezett valamit Pitontól.
És Piton válaszolt: szándékosan halk, lassú hangon.
És Sofia abban a pillanatban rájött, hogy ő az a fekete-vörös démonmaszkos férfi.
Elsápadt és alig láthatóan megbillent, de minden erejét megfeszítve próbálta a maradék lélekjelenlétét összeszedni. Szeme Piton karjáról az arcára siklott, aztán vissza.
Lupin azt hitte, megérezte a Piton karjába égetett csúf bélyeg sugarait, ahogy két perc alatt a szemébe mondta az előbb, hogy nem kell elmagyarázni, mi kínozza a borostyánszemű férfit, de tévedett. Dumbledore és McGalagony is, mindannyian.
Sofia torkát megköszörülve halkan felelgetett McGalagony kérdéseire. A többiek arcán kereste a kapaszkodót, miközben az agya lázas riadtságban járt, hogy mit tegyen.
Piton rögtön tudta, hogy Sofia rájött az igazságra, és szemöldökét gúnyosan felhúzva kérdőn lesett rá, mint aki azt kérdezi: "Na mi az, nem futsz el, kislány, gyerünk, mi lesz már?!"
Nem volt kétsége afelől, hogy holnap reggelre árkon-bokron túl lesz a nő, sőt magában, a vékony vonallá préselt száj mögött, ott, legbelül harsányan nevetett a kínjain és a sors fura csapdáján. Jobb, ha a reggelt sem várja meg.
De most ő tévedett, és mekkorát.
Olyan jéghideg, pengeéles tekintetbe ütközött hirtelen, amely megdöbbentően hatott a fiatal, szép metszésű női arcból.
Perselus Piton tükörbe nézett.
Az a kihívó, hideg villanás azonban olaj volt a tűzre, hihetetlenül felbőszítette a férfit. Ha valaki önként rakja a fejét a kötélbe, lelke rá!
Piton hátravetette a fejét: befejezte aznap estére; a percek ismét jártak, a hangok és illatok újra éltek. Levegőnek nézve Sofiát elköszönt a többiektől és elment. Miután holnap megeszi reggelire ezt a kis beképzelt senkit, olyan messzire köpi a csontjait, hogy csak úgy bucskáznak majd a nagyteremben!

 

Folyt. köv.

Vissza