Tört fények játéka

(Expelliamus)

IX.

Büszkeség és balítélet

Másnap hajnalban Piton lendületes mozdulatokkal élesre csiszolta a finom szemcséjű fenőkövön a csontnyelű borotvakést.
Egy percig sem akart a fekete hajú nőre gondolni. Struccpolitika, jól tudta, de nem érdekelte. Akit ő levegőnek néz, az nem is létezik, nincs.
Ez itt az ő felségterülete.
Arrébb hajította a fenőkövet, amely a szilíciumkarbiddal bevont oldalával felfelé landolt a falnak ütközve az asztalon. Ő tette rá ezt a réteget, hogy megnövelje a hatékonyságát. Az arcára kente a tálból a habot.
Állát felszegve végigszántott az arcélén a borotvával, még egy csík, aztán még egy. A zománcozott mosdótál vizébe csapta a fehér habbal kevert borostákat a pengéről.
Használhatna egyszerű varázslatot, de minek? Vannak dolgok, amelyekre kár a varázserőt pazarolni. A férfinak szüksége volt a fizikai tevékenységekre, a lendület és a mozgás hozzátartozott, a legjobb gondolatai is ilyenkor születtek. Ritkán ment el borbélyhoz, a haját is maga nyírta. Utálta, ha hozzáértek egy ujjal is. A közelébe se lépjen senki.
Miután végzett, kiöntötte az egészet és tiszta vizet engedett bele. Jéghideget.
Avery távoli hangja visszhangzott a fejében. Az a mondat, azok a szavak.
Vizet paskolt az arcába és durva mozdulatokkal megmosdott. Hátul a nyakánál végigszaladt a hideg víz a gerincoszlopán. Felszisszent.
Nem törülközött meg, úgy, ahogy volt, az arcáról csepegő vízcseppekkel magára rántotta az odakészített hófehér inget.
De kínos.
Hogy gyűlölte az egészet.
Dumbledore. Az ő kis játékai.
Lassan begombolta az ingét és frissítő, fanyar arcvizet paskolt az arcára. Csípte, de szerette ezt az érzést. Amíg a kézelőgombjaival szenvedett, bement a szobájába és vetett egy röpke pillantást az asztalán heverő könyvre, amelynek borítóján albán népviseletbe öltözött varázslók integettek.


- Nahát, Nymphadora! - köszöntötte McGalagony Tonksot, amikor megjelent a reggelinél a skótkockás szövetruhájában a tanárok számára fenntartott külön helyiségben. - Le van fogyva! - csipkedte meg szeretettel az arcát. - Mordon nem kíméli magát, ugye?
- Gondoltam, meglátogatom Remust - pirult el Tonks. - Hallottam, hogy nincs valami jó bőrben mostanában - nézett félénken a vékony, sápadt férfira.
- Sütit is kaptam - mutatott Lupin a vidám, karácsonyfás szalvétával díszített tálcára pakolt süteményekre.
- Le kellett vágni az aljukat, kissé odaégtek... - mondta szabadkozva Tonks, és visszaült Lupin és Flitwick közé.
Rajtuk kívül egyedül Piton volt még ott. Szótlanul kenegette a pirítósát fokhagymával, aztán gyakorlott, villámgyors mozdulatokkal szabályos cikkelyekre szabdalta a paradicsomot és meghintette sóval.
- Maga tud sütni? - kérdezte tőle Tonks. Nem tudta levenni a szemét azokról a kezekről.
Piton azonban lélekben messze járt tőlük.
- Tessék? - kérdezte végül homlokát ráncolva. - Nem - köszörülte meg a torkát. - Nem tudok. - És a szájához emelte a pirítóst.
- Elképzeltem Perselust fodros házi kötényben, amint vaníliacsokrokat nyom egy tortára - jegyezte meg Lupin.
Mindenki a bájitaltan tanárra meredt. Piton nem úgy tűnt, mint akit ki lehet billenteni a hűvös nyugalmából, amellyel magába temetkezve reggelizett.
- Szeretnél egy rikító szívószálat bohócfigurával a farkasölőfű-főzetedbe, Lupin? - nézett rá végül és unottan rápakolt két töltött sonkatekercset a tányérjára, aztán továbbadta a tálat Flitwicknek, aki soha nem ért el semmit.
- Én meg elképzeltem a mi Perselusunkat, amint bármixerként pörgeti az italokat. Ne haragudjon, fiam! - nézett bocsánatkérően Flitwick Pitonra, de a szemében nevetés bujkált.
- Sybill jelentkezne egy jófajta spangliért is - jegyezte meg halkan Lupin.
- Miután benyakalt néhány koktélt... - toldotta meg McGalagony, és élvezettel kóstolgatta a sajtokat.
A kandallóban vidáman ropogtak a fahasábok.


Eközben Sofia a gyengélkedőt járta. Nem sokat aludt az éjjel. Nyugtalan volt és idegenül érezte magát a fehérre meszelt, magas, üres falak között a szobájában, amelyet Madam Pomfrey lakrésze mellett jelöltek ki a számára.
Minden ablakot kinyitott, hogy kiszellőzzön az egyszerű, spártai helyiség. Madam Pomfrey a vizsgáló összes fiókját és szekrényét elzárta, egyedül a gyógyfőzeteket és a kenőcsöket tartalmazó szekrény maradt nyitva. Néhány polcot üresen hagyott Sofiának - székre állva lehetett elérni mindet. "Itt bizony tisztességgel meghúzták a határvonalakat" - gondolta magában szomorúan, miközben egy megsárgult folyóiratba lapozott. Nem veheti fel a versenyt valakivel, aki több évtizede szeretett és tisztelt gyógyítója az intézménynek, de ha nem szembesítik vele, akkor is tudja.
Kinyitotta az üveges vitrint, odahúzott egy asztalt, rákuporodott törökülésben és nekiállt számba venni a készletet, és hogy mire lesz szüksége. "Nem elég, hogy meg kell tűrniük engem a féltve őrzött területükön, de még nem is egyezik az elképzelésünk Madam Pomfreyval" - sóhajtott, miután kellő képet kapott az általa használt főzetekről és módszerekről. Mindent úgy fog tenni, ahogy tanulta és jónak látja, erre mérget vehetnek - zártba be az üvegajtókat.
Nem is hagyta el a gyengélkedőt egészen estig. Elfoglalta magát, tett-vett, pakolt, tologatta a szobájában a bútorokat, csak elodázhassa az újabb találkozást Perselus Pitonnal. Tudta, hogy nevetségesen viselkedik.
Fáradtan törölte meg a homlokát a ruhája ujjában. Már alig látott a szürkületben, és nagyon éhes volt. A széles munkaasztalon felcímkézett, zárt tégelyekben ott sorakoztak a legfontosabb anyagok bármikori felhasználás végett feldolgozva.
Sofia körül a levegőben félkörben, nyelükkel felfelé számtalan mesterien megmunkált, edzett acélkés és szike lógott. Esze ágában sem volt Madam Pomfrey készletét használni, arra minden varázsló és boszorkány rettentően kényes volt.
Megtisztította a munkaasztalt a növényi és állati maradványoktól és nekiállt a kések szertartásos megtisztításának. A legveszélyesebbtől haladt az egyszerű alumíniumbróm felé. Az első, a dísztelen lándzsahegyű, markolattüskés tőr a többitől külön, az asztalon hevert. "Milyen ártalmatlannak néz ki, akár egy egyszerű borítékvágó" - nézte a szeme sarkából, miközben felcsavarta a petróleumlámpát még erősebb fényre.
Szörnyű bosszúálló képek tolultak az agyába. Morzsányi elégtétel. Legalább gondolatban csúf véget ér. Ha nem találkozik Pitonnal, ma valószínűleg magházakat morzsol vagy gyógynövényeket kötöz csokorba a fészerben. "A férfiak bármit megtehetnek" - nézte a kezében lévő, finommetszésre szolgáló hosszú kést a láng felé tartva. A penge tükrén visszaverődő fénynyalábok a szemébe szöktek. Ide-oda forgatta a pengét, amely ezüstös glóriában világított a félhomályban, aztán egyetlen mozdulattal a tokjába lökte. "Még hogy házvezető tanár...!" - motyogta magában. "Gratulálok." Már megint eszébe jutott az, amit a fülébe súgott azon a bálon. Undorodva elhessegette az elképzelt jelenetet. Milyen könnyű egy ember méltóságát megtiporni... Úgy érezte magát, mintha öklömnyire zsugorodott volna.
Lassan kifújta a levegőt és bekrémezte a kezét.
Leült egy sámlira.
Nem tudta, mit tegyen.
Mialatt a vacsorához készülődött, számtalan variációt gondolt ki, élesebbnél élesebb mondatokat gyártott a fejében, amelyeket a férfi fejéhez vághat. A végén csak annyit ért el, hogy alaposan felhergelte magát. "Jó hogy nem már lapos kúszásban fogok odamenni!" Pedig legszívesebben pontosan így tett volna.
A vacsoránál azonban Piton már nem volt ott, se másnap, se harmad, se negyednap.

December 31-én a londoni King's Cross pályaudvar a szokottnál is zsúfoltabb volt. A színes szilveszteri lampionok alatt egy óriási óra számolta visszafelé az időt éjfélig. A hangos, nyüzsgő tömegben egy fekete kabátos, fekete hajú férfi haladt merev, elgondolkozó arccal. A füle mellett egy lány emelte a szájához csillogó, flitteres trombitáját, a mozdulat azonban félbeszakadt, amint szeme találkozott a férfi metsző tekintetével. "Ne merészelje" - sugallta felé. Hátborzongatóan szigorú volt a tekintete. A lányt kirázta a hideg a vastag téli dzseki ellenére. Némán nézett a tömegben elvesző férfi után, aki a hóna alatt néhány könyvvel sebesen lavírozott a hangos tömegben.
Piton felért a peronok felett átívelő hídra és lenézett. Egymás mellett szögletes egykedvűséggel álltak a híd alatt a vonatok. Már alig várta, hogy maga mögött hagyja a mugli zsivajt az egyformára szabott, személytelen vonatkocsijaikkal. A Roxfort Expressz most futhatott be a kilenc és háromnegyedik vágányra - nézett az óra mutatójára. Pár perc... Várt.
Amint meglátta a lent hömpölygő emberáradatban a kékesfekete hajat, elhúzta a száját. Lám, csak jól ki kell számítani, hogyan kerüljék el egymást.
Sofia hirtelen megfordult anélkül, hogy megállt volna. Egy csapat egyetemista húzta magával, és egy férfi, aki erős ujjakkal, birtoklón ölelte a derekát. Félve nézett fel, miközben lábai maguktól léptek előre, egyre távolabb a bájitaltan tanártól.
Meglátta Pitont, nem volt nehéz. A számtalan emberi arc, férfiak, nők, öregek és fiatalok, beszélgetők, újságolvasók, bambulók áradatában nézett rá szobormereven és hidegen. Szemei alatt sötét árkok futottak, a nézése üres volt és parttalan, akár egy fekete, mélység nélküli örvény. Sofia lesütötte a szemét és visszafordult; remélte, hogy kellően közönyös arcot vágott.
Pitont azonban nem tudta megtéveszteni. Szemei végigkísérték őt és a magas férfit, amíg alakjuk el nem tűnt az egyik lépcsőnél.
"A félelemnek színe van és vibrál" - állapította meg magában kárörvendő képpel, és elfordult.


Beköszöntött az újesztendő. Január másodikán megérkeztek a diákok, és kezdetét vette a második félév. Minden haladt a megszokott rendben.
A hír, hogy Cecília helyett egy másik hölgy lesz Madam Pomfrey helyettese futótűzként terjedt a diákok között, de az érdeklődés hamar el is hamvadt. Február elején Sirius Black másodjára is betört a Griffendél-toronyba, és ez alaposan felkavarta a kedélyeket.
Végül egy szomorkás, esős napon, február derekán a fekete hajú fiatal nő elfoglalta az egyetlen üresen maradt széket a tanári asztal legszélén a nagyteremben a vacsoránál. Egyenes háttal, egyszerű, zárt ruhában, csendesen és szelíden ült.
A bájitaltan tanár egyetlen röpke pillantást vetett rá, nem többet, mint bárkire az asztalnál.
Dumbledore viszont nyíltan figyelte a fiatal nőt. Egyedül ő tudta, hogy miért került ide Sofia, és nem kívánta megosztani a kollégáival, legfőképpen Pitonnal nem. Óvakodott attól, hogy elvesse benne az előítélet és a gyanú magvát - épp ellenkezőleg, azt akarta, hogy bármiféle befolyás nélkül, hírhedt jéghideg logikájával találja meg a férfi a választ, amelyet annyian kerestek hiába. Nem volt kétsége afelől, hogy Piton gyanakvó, éber szeme minden egyes rezdülést elkap majd, és képes lesz a rendszert meglátni a szálak mögött. Ismerte kisfiú kora óta, a férfi életének nagy részét mellette töltötte, és tudta, hogy nem fogja megállni, hogy ki ne fürkéssze az ismeretlen és betolakodó nő titkait, épp ettől érezte magát biztonságban és lépéselőnyben, amely nélkül nem tudott létezni sem. Ugyanígy tisztában volt azzal, hogy Piton az előítéleteinek rabja, a régi sérelmek és megaláztatások kitörölhetetlenül éltek benne, nem felejtett és nem volt képes megbocsátani senkinek, ahogy Lupin sem kapott egyetlen esélyt sem tőle, és minden lehetőséget megragadott, hogy Remus Lupint a Roxfort falain kívül tudja. Most nem lehet szemellenző a fején, figyelnie kell.
A gyanú Sofiával kapcsolatban súlyos volt, de bizonytalan, egy feltételezés csupán, és éppen ezért rendkívül kockázatosnak találta Pitont beavatni, arról nem is beszélve, hogy jelenleg ugyanannyi esélye volt annak, hogy tévúton járnak, mint annak, hogy nem. Sofiának itt kell maradnia, szem előtt, ha havonta néhány napra is. Kezdetnek mindenesetre.
Remust fogja beavatni, ő lesz a szövetségese ebben. Megemelte a poharát a borostyánszemű férfi felé, aki épp felé nézett. Nem most fogja feltárni előtte, idővel. Nemsokára.
Azonban Dumbledore nem tudott Sofia és a bájitaltan tanár véletlen első találkozásáról, és alaposan elszámította magát.
Senki sem sejtette, hogy Pitont milyen kellemetlen helyzetbe hozták azzal, hogy Sofia megjelent az iskolában, az egyetlen, biztonságos szférában, életének elzárt színterén. A magányos, merev férfi óvakodott attól, hogy a magánügyeibe bárki is bepillantást nyerjen, és nagyon vigyázott arra, hogy milyen kép él másokban róla. Ravenport estélyén hibázott, kibillent a szokásos egyensúlyából egy rövid időre. Túltette magát azon, hogy Sofia miképp érzékelte a Sötét Jegyet a karján, hogyan figyelt fel valamire, ami csak az egykori halálfalók számára bírt jelentőséggel, de az, hogy utána képes volt Avery mocskos szavait sajátjaként felhasználni, elhibázott és felesleges lépés volt. Annyi megvetést elfogadott jogosnak és lenyelte, ha keserű szájízzel is, nem egyszer, nem százszor, de ez nem tartozott közéjük. A szexualitásnál nem létezett kényesebb terület számára - megvolt rá a jó oka -, és az incidens miatt kétszer olyan vastag kérget növesztett maga köré. Érzékenyen érintette, és nem tudta, hogyan kezelni. Elzárkózott hát mindennél jobban.
Az igazgató irodájában fellobbanó haragja elcsitult és átalakult. Van épp elég kollégája, akikkel két szót sem váltott évek alatt, lesz most még egy.
Két távoli bolygó lesznek külön keringési pályán, külön naprendszerben. Így lesz.
Piton elmélázva forgatta a poharában a sötétvörös bort. "Néha az ember anélkül festi meg a sorsát, hogy tudná..." - jutott az eszébe. A bor körbe-körbe futott a metszett üvegben. Valamiért bevillant Sofia alakja a zöld ruhájában, ahogy először látta. Egyedül állt egy pezsgőspoharakból emelt piramisszerű üvegépítmény előtt. Halotti maszkot viselt. Szórakozottan elhessegette a képet. Mit érdekli őt, ha most rögtön lefordul a székről - húzta el gúnyosan a száját, és inkább hideg, rosszalló pillantást lövellt néhány diák felé, akik nem bírtak magukkal az étkezőasztalnál.


Piton betartotta az elhatározását. Nem volt túl nehéz, Sofia ugyanis inkább a gyerekek társaságában időzött, mint a tanárokéban, csendes volt és visszahúzódó. Ártalmatlan. Ha nagy ritkán mindketten egyszerre voltak jelen, sosem szóltak egymáshoz. Sofia rá sem mert nézni Pitonra. Ha a bájitaltan tanár fáradt volt és ingerült, gúnyt űzött abból, hogy becsmérlő, hideg pillantásokat szórjon felé, valahányszor összefutottak a Roxfort folyosóján vagy egy-egy lépcsőfordulóban, és úgy figyelte, akár egy keselyű, ha Sofia volt szolgálatban egy-egy kviddicsmeccsen, amelyeken mindig akadt szép számmal baleset. Az esetek többségében azonban keresztülnézett rajta, mint az üvegen.
Sofia kevés időt töltött a Roxfortban, ennek ellenére hamar megtapasztalta, hogy Piton elképesztő tiszteletet vívott ki magának a diákjai körében. A szava törvény volt, és a véleménye az iránytű. A többi diák rettegett tőle, szigorú volt és magasra tette a mércét. A férfi, aki maga is maximalista és végletekig precíz volt, ugyanezt várta el mindenki mástól, a lustaság és a félmunka vörös posztó volt a szemében: elfogadhatatlan és megtorlásra jogosító. Azt is észrevette, hogy Dumbledore ad a szavára, a kettejük közötti bizalmas viszony nyilvánvaló volt. "Az igazgató úr jobb keze." Nézte őket, ahogy gyakran feltűntek beszélgetésbe merülve. Nem szívlelte túlságosan a folyton nyájas igazgatót, akiről mindenki rajongással beszélt.
A keresztapa és consigliorija, Perselus Piton professzor csak tisztes távolságból léteztek számára.


Sofia, aki természeténél fogva kerülte a feltűnést és nem szeretett a középpontban lenni, még inkább kíváncsivá tette a kollégáit. Trelawney nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy szóvá tegye, bizonyára rejtegetni valója van, mert nem hajlandó megmutatni se a tenyerét, se a kávéscsészéjét. Az egyik legfőbb beszédtéma lett; ki ezt, ki azt hallott róla a Szent Mungóban, és mivel ritkán látták az igazgatóval, Minervával vagy Perselusszal beszélgetni, ezért még szabadabban merték kritizálni a háta mögött.
Első benyomásra Lupin számára Sofia maga volt a zárkózott jégkirálynő, és habár nem ült szótlanságba burkolózva, a távolságtartás nyilvánvaló volt. Pedig igazán széppé tette az arcán néha átsuhanó mosoly, és őszinte érdeklődéssel hallgatta a többieket.
Remus jobban szerette az olyan nőket, mint Tonks, aki cserfes volt, be nem állt a szája és az állandóan változó frizurájához bohókás ruhákat húzott. Érdekes volt a két nőt együtt látni december végén. Mégis Nymphadorát kezelte úgy, mint egy báty, és Sofiához állt férfiként. Nem volt tudatában annak, hogy így tesz, és azt sem vette észre, hogy az aurorlány ezért látogatja egyre ritkábban, míg végül nem jött többet. Ha Tonks váratlanul betoppant, a férfiak ugyanúgy folytatták a társalgást tovább, ha Sofia jött, rögtön viselkedni kezdtek. McGalagony szomorúan látta ezt, de nem vitte rá a lélek, hogy beavatkozzon.
- Azokban az óriási ingekben az sem látszik, hogy van-e melle - mondta neki egyszer Piton gonoszul, amikor egyik este szóba került Tonks, miközben a piszkafával arrébb lökdöste a fahasábokat a kandallóban. Minerva felháborodottan nézett rá. - Kész katasztrófa, ahogy öltözködik - tette hozzá a bájitaltan tanár hideg nyugalommal. - Amellett nem ártana, ha visszafogná az állandó locsogását.
- Maga aztán felettébb ért hozzá - jegyezte meg sértetten a professzornő.
- Végül is én vagyok vérfarkas barátunk legnagyobb jóakarója, nemde bár? - És villámló szemmel bevágta a piszkavasat a kovácsoltvas tartóba. "Lupin, aki mellékesen holdtöltekor vonyítva hágja meg a nőstény farkasokat az erdőben, jó parti!" - gondolta epésen, de ezt inkább megtartotta magának.


Gyorsan teltek a hetek, a hó és a jég lassan elvonult, a fák és a bokrok fekete csontvázként meredező ágai friss zöld rügyekbe pattantak.
Lupin hosszú sétákat tett hajnalonként a felkelő vidéken, a harmatos mezőkön, és az erőtlen napsugarakban sétálva először érezte azt, hogy talán megbékél a szíve.
Vasárnap volt, és a hűvös levegőtől pirosra csípett arccal, az elmaradhatatlan sáljával a nyakán bekopogott Pitonhoz a bájitaltan üstjével, amelyben a farkasölőfű főzetet hozta neki a legutóbb.
- Tedd csak le oda! - intett neki Piton a kezével az egyik asztal felé anélkül, hogy felnézett volna a jegyzeteiből.
- Újabb dolgozatok? - állt meg az asztalánál Remus.
- Nem. - És írt tovább sebesen.
Lupin azonban látványosan helyet foglalt a kandalló felé forduló karosszékben, kényelmesen elhelyezkedett, keresztbe tette a lábát és összekulcsolta az ujjait.
A bájitaltan tanár azonban szándékosan rá se hederített. Majd elmegy, ha megunja, tőle aztán szobrozhat a karosszékében, nem érdekli. Egy idő után intett a pálcájával a teafőző kannájának, amely nemsokára kellemes, áfonyaízű illattal töltötte meg az irodáját.
- Egy tea nekem is jólesne - mondta Lupin zsebre tett kézzel.
- Az lógott az ajtóm fölött, hogy teázó? - kérdezte Piton ellenségesen.
Piton csettintésére a teáskanna az asztalon lévő bögréjébe csorgatta a forró teát. Lupin csettintésére a kanna folytatta az útját, és a kandalló párkányán árválkodó csészét is megtöltötte.
Piton továbbra sem nézett rá.
- Ebben szoktam áztatni a békaszemeket, Lupin. A köpőcsészém, egészségedre. Nem teszed hozzá? - kérdezte Lupin gúnyosan, és a csészéért nyúlt.
A bájitaltan tanár hátradőlt a székében.
- Megtudhatnám, minek eresztettél gyökeret nálam? - kérdezte mogorván. - Ha nincs semmi dolgod, menjél, okítsd Pottert, a roxforti tananyag láthatólag nem elégíti ki a világmegmentőket - tette hozzá ridegen.
- A világmegmentőket? Mintha téged sem elégített volna ki - jegyezte meg Lupin ugyanolyan hangnemben, és nagyot kortyolt a finom teából. - Vagy rosszul emlékszem?
- A kampós orrú kis szarháziknak, akik a seprűt sem tudják megülni, nem hogy a cikeszt elkapni - vagy rosszul emlékszem, Lupin? - nem terem babér máshol.
- Az kell neked, babérokra vágysz? - nézett rá mélyen Lupin.
- Arra vágyom, hogy felállj és kisétálj azon az ajtón! - mondta vészjósló nyugalommal, de a bőrkötéses jegyzetfüzetét bezárta maga előtt.
- Nem gondoltam volna... - kezdte Lupin halkan, figyelembe sem véve Piton megjegyzését, aztán megállt. Megköszörülte a torkát. - Te, mint a Mardekár ház vezető tanára, ráadásul a legfiatalabb házvezető tanár az iskola történetében, többre vitted, mint bármelyikünk. Nem hittem volna - mondta aztán. - Főleg miután... Mindegy. Mindamellett semmit sem változtál. - Felhajtotta a maradék teát és felállt.
- Befejezted? - kérdezte hidegen Piton.
Lupin bólintott, és egy megsárgult, lepecsételt borítékot halászott elő a zsebéből.
- Most találtam. Talán emlékszel arra, hogy hetedév végén én gyűjtöttem össze az egész évfolyam írásait arról, hogy ki miként értékelte a roxforti éveket, és mire szeretne emlékezni. A tizenöt éves találkozón osztottam ki, te persze arra sem jöttél el - tette hozzá. - Itt a tiéd, tessék.
- Milyen megható - közölte Piton szárazon.
Megvárta, míg Lupin elmegy, aztán feltörte a borítékot. Már nem is emlékezett rá.
"Kapja be mindenki!" állt a díszes, finom, merített lap közepén Perselus Piton tizennyolc éves kori írásával, a mindenki szó a nyomaték kedvéért három vonallal aláhúzva.

Áprilisban az egyik kis elsőéves lány lezuhant a Roxfort folyton változó, forgó lépcsőiről. A baleset hátterével azonban senki sem törődött, a Griffendél aznap megverte a Mardekárt és megnyerte a kviddics kupát. Harry Potter győzelmét ünnepelte az iskola.
A felbolydult diákok egész csapata vette körül a betegágyat, ahol Sofia átkötözte a kislány sebeit. A gyerekek egymás szavába vágtak, kérdeztek, meséltek és érdeklődtek, hogy mit miért és hogyan csinál, ő pedig türelmesen válaszolgatott, és igyekezett lecsillapítani az ijedtséget bennük. Akkor sem küldte el őket, amikor végeztek, a kislány is hálás szemmel nézte őket, és még egy halvány mosolyra is futotta tőle, amikor megtárgyalták, hogy melyik a három legviccesebb festmény a Roxfortban.
- A betegnek pihenni kell! - mondta szigorúan Madam Pomfrey, amikor belépett Pitonnal a sarkában, és megrovóan nézett a fiatal nőre, aki alig látszott ki a sok fej közül. - Kifelé, mindenki, azonnal! - A gyerekek leugráltak a szomszéd ágyról és szemlesütve kisorjáztak az ajtón.
- Mit csinált vele? - kérdezte az idős gyógyító, de meg sem várva a választ, félretolta Sofiát, odaült az ágyra és a gyerek homlokára tette a kezét.
- Köszönöm, hazamehet - mondta a fiatal nőnek, miután beszámoltatta, de egy pillanatra sem nézett rá, és ahelyett, hogy elköszönt volna, a bájitaltan tanárnak kezdett el magyarázni.

- Azt hittem, már elment - hallott Sofia egy bársonyosan mély, hűvös hangot a háta mögött a laborban. Megfordult a támla nélküli görgős székkel együtt. Piton állt az ajtóban egy félméteres, kitömött, vászonból készült mókás krokodillal a kezében.
- Van erre tisztességes eszköz - dobta egy hanyag mozdulattal a krokodilt az asztalra, amelyet Sofia tett a gyerek lába alá, és egy határozott mozdulattal kirántotta az egyik szekrény fiókját, majd kivett egy henger alakú fehér párnát. Vetett az ölébe ejtett kézzel őt néző nőre egy utolsó, hideg pillantást és kiment. Sofia nyelt egyet és égő arcához szorította a kezét.


Piton vékony kéregcsíkokat metszett le a ritka fáról a Tiltott Rengeteg mélyén. Már csak egy hét volt hátra az év végi vizsgákig, és minden estéjét dolgozatjavítással töltötte. A fa kesernyés illata beleivódott a bőrébe, és zöldes barnára festette a kézfején futó barázdákat. Sosem használt kesztyűt, mert zavarta, és különben is szeretett mindent megérinteni, érezni és kitapintani. Az évtizedek alatt végzett számtalan morzsolás, vágás, metszés és hántolás a kezeit durvává, a bőrét érdessé tette, de nem foglalkozott vele.
A vállára akasztotta a szövettarisznyát, és a Roxfort határától nem messze fekvő, csillogó víztükrű tó felé vette az irányt, hogy lemossa a kezeit.
A nap magasan járt a horizont felett, izzottak a bokrok a nyárt hozó napban.
Türelmetlenül elhessegette a szitakötőket, amelyek szanaszét repkedtek a sás felett. Olyan magasra nőtt a nád, hogy ki sem látott már. Soha nem volt ilyen elvadult ez a vidék, pedig már harmadik évtizede jár erre évről évre. Vigyázva lépkedett kövekre és száraznak tűnő fűcsomókra, és a szél felé tartotta az arcát. Nagyon melege volt a hosszú fekete talárban, állig begombolva. Az inge már rég rátapadt a bőrére.
A szél meglebbentette a magasba törő nádast, és a pillanatra támadt résen át meglátta Sofiát és Lupint. A tó partjára eszkábált ódon stégen feküdtek egymás mellett a hátukon, lábuk lustán lógott a vízben.
Piton előrenyúlt és óvatosan széthúzta a nádakat - épp annyira, hogy kilásson.
Lupin elnyűtt szandálja a parton hevert szanaszét egy újságpapírba csomagolt könyvvel. "A könyveit bebugyolálja, a ruhája meg lerohad róla" - nézte Piton csöndben őket.
A tó vizén egy vadkacsa-pár úszott végig gágogva. Lupin felült. Az inge lazán ki volt gombolva, és kivillant hátának meztelensége, ahogy a szél belekapott a gyűrött anyagba. Mondott valamit, mire Sofia játékosan meglegyintette a vállát, és mindketten hangosan felnevettek. Piton nem hallotta, miről beszélnek. Lupin felállt és mezítláb behozta a partról a kosár epret. Nem vette észre a bájitaltan tanárt, pedig csak pár méterre voltak egymástól. Piton tudta, hogy Sofia kezeli már régóta valami főzettel. Lupin megerősödött, az étvágya - és az önbizalma - tette hozzá magában Piton, - egyre nőtt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy így nekivetkőzve üldögéljen bárkivel is. Sofia is felült, felhúzta a lábait maga alá, és úgy beszélgettek tovább a legnagyobb egyetértésben. "Milyen giccses idill" - nézte őket Piton. Mérgesen lesöpörte a nadrágjára kapaszkodó botsáskát. Ma reggel egy öreg patkány dörgölőzött a cipőjéhez az iskolában, a fene se érti, mi ütött ezekbe a nyomorultakba. Mire visszanézett, azt látta, hogy Lupin arcáról eltűnt a derű, és komoran nézi Sofiát, néha pedig a fejét rázva a távolba néz.
Piton elővette a pálcáját és elmormolt egy varázsigét. A hangjuk a fülébe szállt, tisztán értett mindent.
- Nem érzed a súlyát Sirius tettének, Sofia - mondta halkan Lupin a távolban. Piton felvonta a szemöldökét. Nocsak, úgy látszik édes kettesben átváltottak tegező viszonyra.
- Talán éppen ezért látok meg mást is, mint te.
- Szólok már Dumbledore-nak, hogy kevés a dolgod, hogy ilyen sületlenségeket eszkábálsz össze - mondta viccelődve Lupin. - A jó ég áldjon meg, hogyan találhatsz ki olyat, hogy a Sirius-ügy csak egy paraván! A legveszélyesebb és legálnokabb teremtményekkel védik tőle a Roxfortot, ez vajon nem ad épp elég súlyt neki?
Sofia a hátára dőlt és elnézett a semmibe. Piton nem mozdult.
- Jó, rendben - szólt hirtelen Sofia. - Minden okom megvan arra, hogy joggal feltételezem, az a dementorlánc nem, vagy legalábbis nem mindig az, aminek látszik.
- Ezt már mondtad.
- Remus, megígéred, hogy csak igennel és nemmel válaszolsz?
Lupin bólintott.
- A dementorokat kihozták az Azkabanból.
- Igen.
- Sirius miatt.
- Igen.
- A dementorokat szigorúan nyilvántartják, pontosan tudják, hol vannak. Jelen esetben x darab dementor a Roxfortot körbevéve lebeg már év eleje óta.
- Igen.
- A dementoroknak csak Caramel parancsol.
- Igen.
- De ez nem volt mindig így.
- Igen, de...
- Kérlek - állította meg Sofia. - A dementorok veszélyességét a Roxfort akkor tapasztalta meg, amikor azok berepültek, mármint a kviddicsmeccsen.
- Igen.
- Csak akkor.
- Igen.
- A határszélen soha nem történt baleset.
- Mert senki nem megy arra!
- Jó, rendben. Tehát a határsáv teljesen ellenőrizetlen.
- Hogy lenne őrizetlen? Ott állnak a dementorok!
- A dementorokat leszámítva! Nem jár arra se az igazgató, se más, senki emberfia.
- Úgy igen.
- A dementorokat most Caramel irányítja - hivatalosan, de ez nem volt mindig így.
- Igen, de ezt már kérdezted.
- Tehát a Minisztérium parancsára dementorláncot vontak a Roxfort határába, hogy biztonságba helyezzék Sirius Blacktől. A lánc áll, és senki sem meri megkockáztatni, hogy keresztezze a láncolatot, amely biztos halált jelent. A fókusz tehát Sirius Blacken van. Ő az ok, az ő betörésének a megakadályozása az indok. Ez mind igaz, ha Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter irányítja, illetve ha egyedül ő irányítja az eseményeket.
- Miért irányítaná bárki más rajta kívül?
- Nem azt mondtam, hogy így van! De ha én lennék az a bárki más, aki képes szolgálatába hajtani a dementorokat, és én terveznék valami merényletet a Roxfort vagy az imádott kis hercegetek ellen, akkor most kényelmesen hátradőlnék a bársonyszékben és kacagnék!
- Nem vagy normális.
- Hát nem látod, Remus, milyen feddhetetlen helyzet állt elő? - kérdezte halkan Sofia. - A dementorok elhelyezkedését szigorúan nyilvántartják. Kihozták őket az Azkabanból. Ide. Jelen esetben a tanév eleje óta meghatározott számú dementor áll napi huszonnégy órában a Roxfort határában. Mindenki látja: ott lebegnek. Meg is lehet számolni őket. Senki nem fogja őket keresni, hiszen ott vannak. Látszólag. Látszólag napi huszonnégy órában.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Hogy ez nem igaz, nem így van!
Piton minden idegszála megfeszült. Képes lett volna befejezni Sofia gondolatmenetét, holott a felét sem hallotta még. Ő értette azt, ami kifacsart gondolkodásnak tűnt csupán.
- Már kétszer keresztüllovagoltam rajtuk oda-vissza, bőven az érzékelési körükben, és nem történt semmi bajom!
Lupin felhorkant.
- Ezt meg sem hallottam.
De Sofia rendületlenül folytatta tovább.
- Ezért joggal feltételezem, hogy legalábbis akkor és ott, azok nem voltak valóságos dementorok, csupán, mondjuk rá: madárijesztők. Hogyan lehetséges ez, és mi lehet az oka? Nem gondolkodnál el rajta? Tegyük fel, hogy van valaki, aki Cornelius Caramelen kívül képes befolyásolni a dementorokat, képes őket irányítani és felhasználni őket. Ha van ilyen, akkor egy törvényes helyzetet képes felhasználni a saját - ismeretlen - céljára úgy, hogy abból senki soha semmit nem fog észrevenni. A lebukás veszélye nulla. Senki nem fogja keresztezni a dementorláncot. Ráadásul olykor jól irányzottan - megkockáztatom - esetleg utasításra berepülnek az iskola területére, és látványos, ámde sosem végzetes akciókat generálnak. Végzeteset nem, hiszen másnap eltávolítanák őket, és nem ez a cél, hanem az, hogy ott lebegjenek, kívül a távoli Azkabanon. A látványos akciók elrettentő manőverek, tovább erősítik a dementoroktól való rettegést. Visszatérve a kiinduláshoz, ha tehát van egy olyan valaki, aki képes felhasználni a dementorokat, akkor tálcán kapja a lehetőséget, ráadásul, két legyet is üthet egy csapásra. Tegyük fel, hogy ez a valaki Harry Potter és/vagy a Roxfort ellen tervez merényletet. Először is anélkül használhatja fel a dementorokat, hogy arról bárki is tudomást szerezne, elég felcserélni őket, legalábbis néhányat áldementorokra, senki soha nem fogja keresni őket, mert senki nem mer közel menni a dementorlánchoz, elég, ha látják távolról a fekete felhőket. Másodszor, ha tényleg birtokolja a dementorokon való uralmat, akkor egy kiválóan lefedett és ellenőrizetlen területrész áll a rendelkezésére. Végig a teljes határsávban, a Roxfort elsődleges védelmi vonalán körbe-körbe. Nem tudja senki, mi zajlik abban a sávban, mert nem merik megnézni. Ha ez így van, akkor gyakorlatilag minden irányból beáshatja magát, ahol szabadon tevékenykedhet és előkészíthet szinte bármit.
- Elég legyen - mondta szigorúan Lupin. - Túl sok összeesküvés-elméletet olvasol.
- Egyet sem olvasok! - mondta sértetten Sofia. Egyszer szedi össze a bátorságát, hogy elmondja valakinek, ami miatt annyi álmatlan éjszakája volt, és bolondnak nézik.
Sofia és Perselus - Expelliamus festményePiton kővé meredve hallgatta. Lupin ártalmatlan témákra terelte a szót, a Trimágus Kupáról mesélt, diákcsínyekről, de már sem Sofia, sem a bájitaltan tanár nem figyelt rá. Nem az egymáshoz beszélő Sofia és Lupin gondolatmenete kapcsolódott össze - Lupin monológot mondott már egy ideje, - Piton volt az, akinek a fejében ugyanazok a kérdések szaladtak, amelyek a fekete hajú nőében. Pitont megdöbbentette az, amit Lupin merő badarságnak tartott, habár Lupin helyében ő sem reagált volna másképp. Ridegen megtapsolta volna a mesemondó délutánt, és elfojtott volna minden további fantáziálást. Sofia azonban jól beszélt, és volt igazsága, de még milyen tragikus igazsága, de ezt akkor, azon a nyáron még senki sem tudta.
Piton Sofiát nézte a hajladozó vesszők között, ahogy a fekete haja lágyan az arcába hullt, ahogy fejét a vállára hajtva puha köröket rajzoltak ujjai a sötét deszkákon halványzöld, pántos ruhájában.
Megszakította a hanghozó varázslatot, és gondterhelt arccal visszament a Roxfortba.
Nem sokkal később ugyanazon az ösvényen Sofia ment visszafelé. Sírhatnékja volt. Leszakított egy virágot, de nemsokára el is hajította.
Lupin ment vissza legutoljára. Néha megállt, hogy belenézzen az antológiába, ha elakadt a vers sorai között, amelyet suttogva mondott már el sokadik alkalommal aznap, annyira tetszett neki. Élvezte a beköszöntő nyarat, a természet illatát, nyugodt volt és jókedvű.

Sofia csak annyit hallott, hogy a mellette lévő üres szék lábai hátracsúsznak. Egy magas, fekete alak foglalt helyet rajta, és egy fekete taláros kéz nyúlt a merőkanálért. Piton volt. Sofia elnézett a férfi mellett. Még legalább két üres szék volt a tanári asztalnál. A bájitaltan tanár rá se hederített, rezzenéstelen arccal kiszedte a levesét és nekiállt vacsorázni.
Az egyik fogást követte a másik, gazdagon megrakott tálak és fatányéros rostélyosok perdültek az asztalra, és ők csak ültek egymás mellett. Újabb bor folyt a poharakba, és nagy szemű gyümölcsök teremtek a színes tálakba.
- Miért lovagolt át a dementorgyűrűn? - kérdezte hirtelen Piton anélkül, hogy ránézett volna.
Sofia a szalvétába törölte a kezét, amelyen végigfolyt a vérnarancs leve.
- Miről beszél? - kérdezte elutasítóan, és ő sem nézett a férfira.
A bájitaltan tanár felitatta vízzel az egyik asztalkendőt, és Sofia kezére hajította.
- Köszönöm - mondta zavartan a fekete hajú nő.
- Lupin elmondott mindent - hazudta közömbös arccal a férfi.
- Nem - válaszolta Sofia. Nem akart Remusban csalódni. - Mondja a szemembe - kérte nem sokkal később.
Piton kortyolt egyet a borából, és ránézett. Szem a szembe, tekintet a tekintetbe.
- Remus Lupin elmesélte a furcsa képzelgéseit - közölte vele szárazon, ugyanakkor fürkészve figyelte. Sofia arcán átsuhant az értetlenség, a megbántottság, a kétkedés és legvégül a megadás.
Lupin elvágta magát előtte - gondolta kárörvendően Piton. Ennyi érzelem egy töredékmásodperc alatt! "Micsoda könnyű préda" - nézett Piton a kék szemekbe. Sofia ellenben nem látott az ő tekintetében semmit. Piton éber, mély, sötét szemei olyannyira feketék voltak, hogy a pupillája körvonalát sem lehetett kivenni. Szemének sötétje és a kemény, fekete szemöldök élesen elütött fakó arcszínétől, szája vékony vonalba húzódott, és úgy tudott nézni, hogy az ember hátán a hideg futkosott.
- Nem válaszolt a kérdésemre - közölte ridegen, hogy véget vessen Sofia kutakodó tekintetének. - Hogyan és miért lovagolt át a dementorgyűrűn?
- Miért fontos ez? - kérdezte kétkedve Sofia.
- Az én véleményem az - mondta vészjósló nyugalommal, - hogyha a maga kis meséje igaz, akkor az írónő azért lovagolt át a dementorgyűrűn, mert pontosan TUDTA, hogy akkor és ott szabad a pálya!
Feszülten nézte a reakciót. Számtalan variációt végiggondolt már, hogyan fogja sarokba szorítani, ha a legkisebb gyanút is felébreszti benne. Sofia azonban ránézett és elnevette magát.
- Hát igen - mondta mosolyogva és arrébb tolta a narancshéjakat. - Valóban így is tűnhet - ismerte el.
A diákok közben nagy hangzavarral felálltak az asztaltól és zsibongva elindultak kifelé. Sofia is felállt a tanárokkal együtt, betolta a székét és elindult az emelvényről lefelé. Piton még elkapta, amint haragos pillantást lövell Lupin felé, aki félúton várt rá, és szó nélkül, felszegett fejjel, lobogó szoknyában eltűnik a hetedéves diákok között, akik majdnem mind magasabbak voltak nála.
Utolsóként ő maga is az asztalra dobta a szalvétáját.
Akkor jutott eszébe, hogy Sofia még mindig nem válaszolt a kérdésére.

Egy hét múlva dölyfösen nézett le a seprűjéről az alatta poroszkáló lovon ülő Sofiára. Immár hatodik alkalommal mentek ki a határsávba. Piton soha nem hagyott egyetlen elvarratlan szálat sem, és nem sikkadt el a figyelme a legképtelenebb és a legátlagosabb jelek felett sem. Egy régész aprólékosságával dolgozott.
Sofia a véletlenre hagyatkozott, elmondása szerint a lova ösztöneire bízta magát akkor, amikor egyik lován, a nem látó, vak Szultánon átgyalogolt a dementorláncon úgy, hogy egyiküknek sem esett bántódása. Piton látni akarta, meg akart győződni róla, azonban sikertelen volt minden próbálkozásuk. Sofia minden alkalommal lemondó arccal ránézett, miután a ló a határsávnál emelkedő kőszikláknál megfordult és hanyatt-homlok elvágtatott, Piton pedig faképnél hagyta őket és sebesen elrepült. Nem mintha két szót is váltottak volna előtte. Sofia ment elöl a terepen, lóháton, és messze, fölötte a férfi repült seprűn. Az időpontokat írásban jelölte ki Piton. Sofia sosem válaszolt, már rég a nyeregben ült, amikor a férfi feltűnt a levegőben. Mindketten roppant kényelmesnek találták ezt a helyzetet.
Piton a magányos lovast figyelte, ahogy nyugodt magabiztossággal irányítja a lovát a mező menti kis csapáson. Nem tudta elképzelni, mit eszik azon a kehes jószágon, olyan szeretettel beszélt a lóhoz és simogatta a nyakát, mintha egy unikornis lenne. Jobbat tenne vele egy végzetes bűbájjal. A bal füle ráadásul rojtos. Hullik a szőre. Vén. Lassú és vak. Nem értette. Ő gyakorlati ember volt, és nagyon racionális.
Kissé hátrahúzta a fényes, ébenfekete seprűnyelet, és bevárta, amíg Sofia kantárszáron átvezeti a lovat a sebes vizű patakon, és kiérnek az egymásba csavarodott, furcsa lombok alól. A nap vörösen izzott a horizonton, lobogó lilára festve az ég alját, mielőtt elhagyja az égboltot.
Piton arra gondolt, hogy fél óra múlva, ha visszaér a Roxfortba, előszedi végre azt a két mardekárost, akik képesek voltak reggel orvul macskaketrecbe zárni McGalagonyt. Pitont sokszor idegesítette Minerva aggódása, attól pedig, amikor anyáskodni próbált felette a szőr felállt a hátán, mégis tisztelte a professzornőt, és ezen a Harry Potter miatt kiéleződött vitáik sem változtattak. Megtámadni az iskola tanárát súlyos bűn volt, és tudta, ezért a húzásért ki kell rúgnia mindkét fiút, de nem véletlenül halogatta a döntést. Nem akarta, hogy kikerüljenek a Roxfort falain kívülre. Nem ez volt az első csínytevésük - valójában másról sem szólt az életük, - és nehezen vallotta be magának, hogy képtelen volt hatni rájuk.
Lenézett Sofiára. "Ott megy az üdvöske-gyűjtemény legújabb darabja" - húzta el a száját. Csak a hátát látta és a combját, amelyek lágyan, de biztosan körbefonták a ló meleg testét. "Micsoda haj!" - Nem emlékezett, hogy látott már hozzá hasonlót. Túlvilági kékesfekete hajzuhatag, alatta egy kombináló királynővel - hűtötte le magát azon nyomban durván és kíméletlenül.
Piton nemcsak a Roxfortot, az ő védett életterét őrizte villámló szemekkel, de azt sem szívlelte, ha az ügyeibe belekontárkodott valaki. Ő ebben él már évtizedek óta, ez az ő élete, Dumbledore-é, McGalagonyé és Lupiné, az ő tragédiájuk volt a Sötét Nagyúr tündöklése, és az ő vállukat nyomja minden teher a Potter gyerek Roxfortba kerülésével. Neki és a többieknek nem egy izgalmas, színes epizód volt ez, hanem a mindennapjaik, az életük és a jövőjük.
Pelyhedző állú, nagyszájú, világmegváltó aurorjelöltek jöttek, okoskodó aurorlányok fenekükön a tojáshéjjal, hogy gyűlölte őket! Nekik magyarázni, velük dolgozni, bármit is rájuk bízni? Soha! Ez a generáció - amelyhez Sofia is tartozott - tollpihéket emelgetett Flitwick bűbájtan óráján, amikor őket már menthetetlenül lerántotta a mélybe az örvény, a vérük folyt, és hamvaiban halt el a bennük lévő ígéret, ahogy a hirtelen jött fagy megöli a fák frissen fakadt rügyeit. Minden odaveszett egy csapásra a Nagyúr uralma idején. Könyvekből és elbeszélésekből hallottak a borzalmakról, minden családnak megvoltak a maga áldozatai, mégis számukra csak statisztikai számokban voltak érzékelhetők a terror évei. Hogyan érthetnek meg bármit is?
"Szálljanak csak rá a dementorok, majd elveszik a kedvét egy jó időre!" - nézte Sofiát, ahogy vakmerően egyre közelebb ment az Azkaban őreihez a kavicsos úton.
Sofia lova ugyanis nem torpant meg ott, ahol eddig minden alkalommal fújtatva hátat fordított.
"Nocsak." Piton megmarkolta a seprűje nyelét és összeszűkült szemmel figyelt. Sofia azt mondta, képes a patrónus bűbáj végrehajtására. Piton nem kötötte az orrára, hogy ő maga bizonyos hiányosságokkal rendelkezik e téren. A gyenge pontjai tabunak számítottak a külvilág felé.
Sofia viszont szépen elhallgatta, hogy nincs varázspálcája, azt ugyanis varázserővel való ismételt visszaélés miatt hónapokra bevonta a Minisztérium. Tett róla, hogy az iskolát ne tájékoztassák róla - ő sem válogatott az eszközökben, ha valamit el akart érni. Dumbledore előtt azonban nem maradt rejtve az ügy, de szemet hunyt felette, sőt még mulattatta is, hogyan próbál Sofia lavírozni a bóják között. Vakmerő volt, született akrobata.
Piton inkább látta sodródó öngyilkosjelöltnek, aki folyton olyanba üti az orrát, amihez az égvilágon semmi köze sincs, és aki könnyen eltéved, elcsodálkozik az addig nem látott vidék fáinak levélformáin, és akkor kap észbe, amikor már késő. "Egy nagy pofon jót tenne neki" - gondolta a férfi hidegen, ahogy Sofia egyre közelebb ért a fekete lánchoz.
Sofia végül elérte a dementorláncot, és beállt alájuk. Nem történt semmi. Előrehajolva simogatta a lova nyakát, és közben várakozón Pitonra nézett, hogy mit tegyen.
A férfi intett, hogy húzódjon hátra, és odarepült.


- Meggondolatlan gyerekek, Minerva - próbált enyhíteni ezalatt Dumbledore McGalagony fájdalmán az iskolában, aki sírva panaszkodott az irodájában.
- Az egész iskola erről pusmog - szipogta a professzornő. - Olyan megalázó!
- Tudom, hogy nem sokat segít, de minden csoda három napig tart. Azt sem emlegetik már, amikor év elején Neville vénasszony ruhába és tollas kalapba öltöztette a Perselusszá változott mumust! Mindamellett Perselus keményen megbünteti őket, ebben biztos lehet.
- Valóban? - kérdezte McGalagony. - Ahhoz képest már majdnem eltelt egy nap. Rájuk ripakodott és közölte velük, hogy később visszatérnek a tárgyra, más nem történt.
- Rendben - sóhajtott Dumbledore és a kandallóba szórt egy marék csillámló port, majd elkiáltotta Piton nevét.
A bájitaltan tanár azonban nem jelent meg a kandallóban.


Ijesztő volt a csend.
Piton lassan felemelkedett a fekete leples alakok közé. Szakadt csíkokban lógó leplüket hangtalanul fodrozta a szél. A férfi elővette a pálcáját és egészen közel repült hozzájuk, már karnyújtásnyira volt. Kellemetlen szagot érzett. Kongott a csend. Körberepült kettő mozdulatlan árnyalakot. Úgy érezte, hogy figyelik. Hirtelen megfordult. De az árnyalak mozdulatlanul lebegett továbbra is. Ezek itt tényleg nem többek, mint a vetésbe leszúrt madárijesztők a falvak határában. Nem is ez zavarta, hanem a kérdés, hogy akkor viszont hol vannak az igazi dementorok...?
Sofia dobogó szívvel lentről figyelte. Olyan baljós és nehéz volt a levegő. A föld kopár volt és halott, minden növényzet kipusztult már, és a tavaszi esőzések a gyökereket is kimosták a földből.
Piton a pálcájával hátba bökte az egyik árnyalakot. Az előrebillent, aztán vissza.
A távolban békésen állt a Roxfort a magasba futó tornyaival a zöldellő fák tengerében. Ezek itt nem valóságos dementorok, mégis... A férfi csak a lélegzetét és a fekete leplek suhogását hallotta. Úgy érezte, minden egyes mozdulatát figyelik. Szlalomozva körberepülte a láncot, nem történt semmi, lebegtek tovább mozdulatlanságba fagyva.
Egy másodperc alatt történt mindent.
Sofia feje hátrabukott, ahogy a ló horkantva felágaskodott, és magával rántva lovasát megvadulva elvágtatott. Sofia kiabált, és fájó nyakkal hátrafordult. Piton fekete alakja pörgött, akár egy táncoló dervisé két dementor közé szorulva. A dementorláncból két hely hiányzott, két üres láncszem a széleken. Szultán vágtatott, Sofia kiabált, de hiába húzta a zablát, nem állt meg, csak rohant előre, a Roxfort felé.

Elengedte a zablát, és a ló a lovasa nélkül vágtatott tovább.

Piton a hátára esett, és rendellenesen kitágult szemei már nem látták a felé tornyosuló fekete árnyakat. Rettenetesen fázott.

Csönd borított be mindent a leszálló szürkületben.


Lupin komor arccal terelte be maga előtt a két delikvens mardekáros fiút.
- Üljenek le! - utasította őket szigorúan az igazgató. A hanghordozásából semmi jóra nem számíthattak. Egyikük bűnbánó arccal, szemlesütve elmerült az ujjainak tanulmányozásában, a másik azonban pökhendi vigyorral, zsebre dugott kézzel dőlt hátra a kanapén.
- Köpje ki a rágót! - rivallt rá Lupin.
A gyerek engedelmeskedett: A rágó egy jól irányzott köpéssel landolt a szőnyegen a tanárok lába előtt.
- Piton professzor mindjárt itt lesz - közölte hideg hangon az igazgató, és maga is helyet foglalt.
A gyereket egyáltalán nem hatotta meg a fenyegetés.


Piton szemébe fény szökött. Hunyorogva nézett fel. Homlokára nyugalmat hozó, hűvös ujjak zárultak. Fehér lobogott mindenhol, izzott, mint a napkorong, amikor magasan jár az égen, és szétterült, akár egy hatalmas, szikrázó lótuszvirág kitárt, pajzs alakú szirmai.
Pislogva nyitotta ki ismét a szemét. Nem látott már mást, csak Sofiát, ahogy fölé hajolt. Azzal a hirtelen mozdulattal, ahogy felült, hátrált Sofia alakja. Piton durván fellökte és imbolyogva, de talpra állt. Nem nézett hátra, csak ment előre, el, ugyanolyan veszett elszántsággal, mint a ló tette egy órával azelőtt. Sértetten, hiúságában megtépázva, dühöngve szelte át a mezőket, és kettesével szedte a domboldalba épített kőlépcsőket.

- Már mindenhol kerestük - közölte Pitonnal az igazgató kiismerhetetlen arccal, amikor az kopogás nélkül berontott az irodájába, és épp mondani készült valamit, amikor meglátta a jelenlévőket.
Az addig fennhéjázó képpel üldögélő fiúnak rögtön az arcára fagyott a pimasz arckifejezés, ahogy Piton elfoglalta a vele szemben lévő széket és ránézett. A professzor ijesztően sápadt volt, a jobb szemöldökétől az álláig friss horzsolás húzódott. A tekintete nem ismert könyörületet.
A halászok döfik le a halat az éles szigonnyal így.


Este volt már, mire Sofia visszabotorkált az iskolába maga után húzva a nehéz férfiseprűt. Minden ereje odalett a határsávban, és arra sem volt képes, hogy átgondolja a történteket.
Habozva megállt Piton szobája előtt a sötét alagsori folyosón, óvatosan a falnak támasztotta a seprűt, és olyan hangtalanul, ahogy jött, elment.
Nem mert Piton szeme elé kerülni.

 

Folyt. köv.

Vissza