Tört fények játéka

(Expelliamus)

X.

A barátság szentsége

Kegyetlenül rázta a hideg. Bőrének párolgó, izzadt cseppjei hideg patakokban törtek utat maguknak a testére tapadó gyűrött hálóruha szövetének szálai között. A halántékán legördülő cseppek magukat megadva gurultak végig az orrán és szívódtak fel a párnába. A félelem és a megalázottság ült ünnepi vacsorát, és kedvükre pengették a múltból előtörő emlékek húrjait, fájón, sikítva, és ha nem volt elég, körmükkel karistolták az érzékeny hangszer falát újra és újra.
Piton feje ide-oda verődött a párnán.
Nem eresztették. Megrohamozták az emlékek; egyszerre, kíméletlen, pattogó záporban ütötték-verték.
Nem volt menekvés, nem volt kegyelem és nem volt feloldozás.
Ezernyi mérgezett hegyű bogáncsként kapaszkodtak belé.
Az idő, a százezernyi eltelt óra alatt a másik serpenyőre gyűjtött ellensúlyok úgy tűntek el a dementorok fekete leple alatt, ahogy a mohó önti le a torkán a vizet, és fuldokló hörgéssel nézi, ahogy az üres pohár darabokra törik a padlón. Szárazság maradt, és álomsötétbe burkolt, pusztító forróság. A felhevült, vörösen lángoló vasakat ütötték-verték a csuklyás kovácsok.
Sejtjeiben burjánzó virágokat vetett a láz, tombolva száguldott az erekben a vér.
Csak a szoba falára szögelt óra járt ugyanúgy, egyforma hosszúságú léptekkel, körbe-körbe, monoton, katonás fegyelemben. Egyszerre lépett a Roxfort óráival: a ketyegve mozdulókkal, a mélán libbenő giling-galangokkal, tik-tak, tik-tak, tik-tak... Egyszerre mozdultak előre az óraműszerkezetek, a másodperc- és perctengelyek, az egymásba kapaszkodó háromszögletű, hegyes fogazatú fogaskerekek.
Rászámoltak az alvókra, a lelkekre, az életre, Perselus Pitonra.

A Roxfort egy másik részében Sofia rúgta fel az ágya tövénél felejtett mintás bögrét, ahogy kiszállt az ágyából. Apró, nedves teafoltok maradtak léptei után a kövön, és egy letört bögrefül.
Messze volt még a reggel.
Minden messze volt, csak a zajok csapódtak élesen. Fémes csikorgás. Vízzubogás. Egyre halkuló cseppek esése. A hálóing nesze, az ágy megadó süppedése, lélegzés, zizzenve repülő szúnyog, mezítlábas házimanók távolba vesző, cuppogó léptei a folyosón.
A lelkiismeret-furdalás álmatlanságot ellett hosszú vajúdással. A kíméleten börtönőr, a főügyész, amely helyszíni szemlét tart, rekonstruál, és tarkójánál fogva nyomja a fejét előre, és csak nevet a soha többé fogadalmakon.
Pillanatok alatt leterítették a férfit a határsávban. Sofia tágra nyílt szemmel, álmatlanul meredt a sötétbe. Számukra Piton csont volt húscafat nélkül, kietlen sivárság, amelyet az Azkaban keselyűi kiábrándultan löktek félre. Nem a gúnnyal és cinizmussal átitatott apró örömök, és a rideg kárörvendés papírízű, ehetetlen masszájára vágytak. Félredobták a széttört diót, mert összeaszalódott, keserű húst rejtett magában.
Szenved. Sofia tudta, és azt is, hogy ő tehet róla.
Délelőtt a Griffendél-torony után a Mardekár-házban akadt dolga. Senki nem járt a lépcsőkön, reggel volt, és a diákok az évzáró vizsgáikon ültek. Sofia a festményeket nézte a lendülő lépcsőn állva. A szemek százai követték, miközben a legmagasabb szintről leért a földszintre.
A Mardekár-ház a tó alatt feküdt, a hideg víz mélyén, talajba ágyazva. Griffendél után Mardekár: Magaslat után mélység. Egyik a levegőben, a másik a víz alatt. Napfényben fürdő magas, égbe futó ablakok és iszapba ágyazott másik, síkos hínárokból ácsolt redőnnyel megszűrt, elmosódó, szomorú tört fénynyalábok halk érintése az üvegen. Felfelé törő, magas torony és alant szétterülő sötét mélység.
Vertikális és horizontális.
McGalagony és Piton. Griffendél és Mardekár.
Levegő és víz: Az egyik táplálja a tüzet, a másik eloltja. Kétféle halmazállapot, kétféle burok.
Leért a szűk folyosóra. Az előcsarnok sötétzöld szőnyege besüppedt a léptei alatt. A kapu egymásba gyűrűző kígyói megadóan váltak szét jöttére: A gyógyító kiváltsága. Ha Madam Pomfrey is a Roxfortban volt, nem nyíltak meg neki a kapuszárnyak. Piton pontosan meghúzta szabadságának határait. Piton... be kell mennie hozzá is. Ennek ellenére mindent megtett, hogy elodázza az egészet, de csak rosszabb lett a helyzet, mert minden eltelt órával jobban nyomta a teher.

Végül késő délutánig húzta-halasztotta a dolgot.
Kihúzta magát és megállt Piton ajtaja előtt. Kopogott. Erősen, bátran. Semmi válasz. Csak a kezében tartott papírzacskó halk zizegése hallatszott, ahogy a szoknyájához verődött. "Jobb is így" - gondolta, várt még egy kicsit, aztán sarkon fordult, és azzal a lendülettel egy masszív tömegnek ütközött. Sötét talár. Ajkai a szövetszálakon, az orra is és a bőre is érezte. Egy férfi illata. Szantálfa, friss menta és verbéna, talán némi cédrussal és tölgymohával keserítve. Érezte. Hűvös és energikus illat. Kedvére való. Erőt és eleganciát sugalló. Hátrébb lépett.
Perselus Piton állt előtte, az ő mellkasába verte előbb a fejét. Fogalma sem volt arról, hogy került oda a férfi. Esküdni mert volna rá, hogy az imént a folyosó még kongott az ürességtől. Az illat, és a férfi, akit nem szívlelt, sehogy sem illett össze.
Nem akart bemenni a szobájába. Pitonnak viszont esze ágában sem volt behívni. Nem szólt semmit, csak állt, mint egy néma, fekete kőszobor.
Sofia felemelte a tekintetét. Kivillanó fehér ingnyak, konok áll, vonalba préselt, szigorú száj, erősszálú, hollófekete, arcba hulló tincsek mögé rejtett üres tekintet. Az illatát is alig érezte, mintha nem is lett volna sosem. Egy méter és tíz másodperc. Ennyi volt a választóvonal.
- Jobban érzi magát? - kérdezte Sofia, és enyhe pír gyúlt az arcán, ahogy a saját, sután feltett kérdését meghallotta. A férfi nem válaszolt és nem mozdult. - Készítettem magának egy elixírt, amely... - kezdte, és megemelte a papírzacskót szorongató kezét.
- Soha nem iszom meg más főzetét - vágott közbe Piton jéghideg hangon. - Elvből.
Sofia bólintott. Ebben tökéletesen egyezett az elképzelésük. Ezt a választ várta, és olyannyira biztos volt az elutasításban, hogy esze ágában sem volt bármit is elkészíteni teljesen feleslegesen: Vakmerően megragadta az egyik fiolát a fiókjából - úgy emlékezett, hogy ánizsos cickafark volt benne öregkori köszvény ellen Flitwicknek - és azt hajította a zacskó szájába.
- Akkor viszontlátásra - és elment. Tudni akarta, hogy jól van-e, de a férfi nyúzott, fáradt állapotban is a frászt hozta rá. A tiszteletkört letudta. Félig-meddig legalábbis. Mire felért az emeletre, a férfi ellen érzett korábbi ellenszenve is újjáéledt, és egy pillanat alatt elmosta az éjszaka kételyeit, a lelkiismeret-furdalást és az elhatározást, hogy tartozik neki annyival, hogy elmondja a teljes igazságot.
Piton szórakozottan a mellkasára pillantott, a fekete gombokra a fekete taláron. Mintha ott lenne Sofia érintése. Nem volt. Csak az emléke maradt meg.


- Mi történt az ajtóval? - kérdezte McGalagony a homlokát ráncolva Madam Pomfreytól, amikor a bájitaltan tanárral betértek hozzá. A gyengélkedő ajtaja behorpadt, és rászáradt sárfoltok csúfították el a külső borítást.
- Nem tudom - sóhajtott Madam Pomfrey, miközben összekötözte a végzős diákok kartonjait. Arrébb tolta a fonott kosárban viruló fényes levelű, vidám virágokat. Szólni fog Sofiának, hogy elég lesz már belőlük.
Piton szája alig észrevehető, gúnyos mosolyba húzódott. Frics rugdosta össze az ajtót néhány napja, miközben teli torokból üvöltözte Poppy helyettesének, hogy sarlatán. A gondnok meg volt arról győződve, hogy valamelyik elvetemült diák megátkozta, mert folyton viszketett a bőre az áporodott, koszos göncök alatt. Megkérte Sofiát, hogy adjon rá oldást, ahogy Madam Pomfey szokta. A fekete hajú nő viszont olyat mondott neki, amit addig senki sem mert: Azt, hogy nincs itt semmiféle átok, fürödjön többször, rendszeresen. A kellemetlen, szitkozódó vénembernek több se kellett; olyan káromkodást eresztett el, hogy a végén Sofia kipenderítette a kórteremből. Frics azóta úton-útfélen gyalázta Sofiát, és szidta az arabokat, akik kilopják az ember szemét, ingyenélők, bűnözők, rablók, útonállók mind egy szálig.
Piton pedig ráhagyta. Akkor sem avatkozott közbe, amikor fültanúja volt annak, hogy a domboldalon heverésző felsőbb évesei fennhangon bíztatták a gondnokot, hogy meséljen csak, hogy is van ez azzal az utolsó ribanccal? Frics pedig mondta, megállás nélkül a hirtelen ráirányuló figyelem tüzében, és azt sem vette észre, hogy bolondot csinálnak belőle.
Sofia messze volt már, távol a Roxforttól, távol Angliától. Sem erről, sem pedig arról, ami a vizsgákat követően a Szellemszálláson zajlott, nem tudott. Lupin, akinek az incidens után távoznia kellett, girbegurba betűkkel hosszú búcsúlevelet írt neki, amelyben mindenről beszámolt, de a baglya az érintetlen levéllel együtt tért vissza napokkal később. Sofia úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.
Piton is anélkül távozott a tanév végével, hogy közölte volna az úti célját vagy azt, hogy mikor szándékozik visszatérni - igaz, őhozzá eljutottak a neki szánt üzenetek, így a nyári szünet elején az is, hogy a Roxfort hosszú küzdelem után, - amikor már senki sem várta, - elnyerte a jogot arra, hogy a következő tanévben otthont adjon a Trimágus Tusának. A Tusa már hétszáz évet megélt a három legnagyobb európai mágusiskola részvételével, de 1792-ben betiltották. Túl sok volt a baleset. Dumbledore volt az, aki felvetette, hogy ideje lenne leporolni a szabálykönyvet és folytatni a hagyományokat. "Remek" - gyűrte össze Piton a levelet, miután végigfutotta, és a sínek közé hajította. Dumbledore levelét estére számtalan vonat szabdalta apró, felismerhetetlen, piszkos fecnivé, amelyeket aztán szanaszét hordott a szél a vasúti töltésen.
Minden idegszálával ellenezte a Trimágus Tusa megrendezését az első pillanattól kezdve. Úgy vélte, egy olyan iskolát, amelyet dementorokkal kell őriztetni, és ennek ellenére bűnözők járkálnak ki-be, nem fognak megfelelő helyszínnek tartani. Nem tartotta a diákjait elég érettnek és megfontoltnak ahhoz, hogy az életveszélyes varázslatokkal biztonságosan tudjanak bánni. Nem csak az ő hibájuk volt. Senki nem tanította meg őket.
Akkor is ez járt a fejében, amikor napokkal később iszonyú sebességgel haladt egy fekete autóval a szakadékos, vad partvidéken. A kecskék, amelyek addig egykedvűen rágcsálták a gyér füvet a rekkenő hősében, és csapatostul heverésztek az úton megakadályozva a muglik áthaladását, riadtan ugráltak félre a dermesztő dühöt és a varázsló erejét érezve.
Az út menti olívaültetvényről kinézett két szakállas, napszítta arcú, gatyás férfi, de nem láttak az égvilágon semmit, és visszaheveredtek sziesztázni az árnyékba. Piton csak akkor lassított, amikor elidőzött a szeme a stílusjegyek fura keveredésén; düledező gyárak és a félévezredig tartó török uralom nyomait őrző lélegzetállító mecsetek mellett haladt el a szegény országban, görögkeleti templom állt szovjet szocialista palota és muzulmán imahely között. Az egyik hegyi faluban megebédelt. Ki tudja, mikor lesz rá megint alkalma. Tave kosut evett (joghurtos birkát) jófajta borral és ánizslikőrrel. Hűvösen biccentett, amikor a kopott székeken üldögélő öregek hosszú pipával a szájukban megbámulták és rávigyorogtak ezernyi ráncba szaladó, napszítta, cserzett arcukkal. Ártalmatlan muglik voltak.
Az égbolton nagy robajjal egy raj harci helikopter szállt a koszovói határ felé. A nemzetközi varázsló-mugli háborúsegyezményben a mágusok többek között kötelezettséget vállaltak, hogy mint a háborús feleken és szövetségeseiken, valamint a békefenntartókon kívüli felek, amennyiben a muglik lézer- és elektrooptikai vezérlésű bombákat és rakétákat vetnek be, az elektronikus kommunikáció zavarásának elkerülése miatt az intenzív légi hadműveletek idejére tartózkodnak a mágikus utazás formáitól és kivonulnak az érintett térségről. Nem mintha bármelyik mágus nyugodt szívvel száguldott volna a seprűjén légvédelmi rombolók és elfogó vadászok között.
Piton nemsokára elérte célját, lelassított, kiengedte a láthatatlanná tevő gombot az autóban és behajtott egy diófa alá. A szőtteseit áruló fejkendős asszonyság kíváncsian nézte az elsötétített ablakú autót. Nem érdekelte, hogy gengszter-e, errefelé a pénz volt az úr. Nem katonai autó, az is biztos. Kinyílt az ajtaja. Az asszony látta, ahogy egy barna szandálos, hosszú nadrágos láb kilép a porba, aztán kilépett a másik láb, mindez jobb oldalról. A férfi kiszállt és bevágta az ajtót. Hanyagul zsebre vágta a kulcsot. A nő nem tudta kivenni az arcát a lombok árnyékától és a szemébe tűző erős naptól.
Aztán meglátta.
A magas, hórihorgas férfi rövidre borotvált fehér haját és őszes, ritkás szálú kecskeszakállát. Világos, lenge ruhát viselt, a nyakában valami furcsa alakú medál lógott, amelynek fénye megvillant a napban a hegyek felé.
Az asszony még látta, ahogy a sötét fák közül válaszol egy másik fény, és a férfi elindul az irányába. Sok mindent látott már. De tudott hallgatni. Zavaros idők voltak azok. A határon túlról tömegek menekültek a háború és az etnikai tisztogatás elől, és idegenek állomásoztak mindenfelé. Messze volt még a vége.
1994-et írtak.

Piton nagyon is jól látta Peter Pettigrew nevét kirajzolódni a Lupin asztalán felejtett térképen azon az éjszakán, amikor Sirius Black után vetette magát a Szellemszállásra a tanév végén. Neki a másodperc törtrésze kellett ahhoz, hogy felfogja, mit jelent ez, és egy újabb törtrész, hogy eldöntse, neki magának mi a legjobb.
Albus Dumbledore teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a bájitaltan tanár Sirius iránt érzett mérhetetlen bosszúvágya erősebb volt annál, hogy félretegye felfedezésének következményét, és szemrebbenés nélkül kiszolgáltassa Siriust a dementoroknak az utolsó pillanatban, amikor Sirius bűnössége még megáll. Ha Sirius kivégzése után derül ki Féregfark szerepe, már késő, és senki nem vonhatja felelősségre a bájitaltan tanárt vagy bárkit, aki a hóhérok kezére adta a tömeggyilkosnak hitt férfit. Az igazgató tudta és elítélte ezért a nyilvánvaló aljasságért, de a saját módszerei és érdekei szerint rendezte később a konfliktust.
Nem csak Dumbledore irodájának falai remegtek bele abba, ami a két férfi között zajlott Sirius Black sikeres szökési akciója után, hanem a két férfi egymás iránti bizalma is. Minerva tanúja volt annak, amikor Piton kirontott később a folyosóra, és az arckifejezését látva úgy érezte, utoljára látja a Roxfortban.
A férfi mégis maradt. Maradt.
McGalagony nem tudott kiszedni belőlük semmit; Dumbledore még Pitonról sem volt hajlandó beszélni, hanem tettetett jókedvvel belevetette magát a régi barátaival való közelgő találkozásba, és úgy festett, mintha jobban érdekelné, hogy a hideg limonádéjába mennyi citromot nyomjon. Pitontól nem is merte megkérdezni, de azt érezte, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.
McGalagony a bezárt ablaktáblájú üres iskola égbe nyúló tornyait nézte. Mindig tett egy utolsó sétát, mielőtt elutazott a nyári szünetre. A diákok és a tanárok már elmentek, a dementorokat eltávolították az iskola határából. Azokra a fiúkra gondolt: Siriusra, Remusra, Peterre, Jamesre és Perselusra. Eszébe jutott, milyenek voltak tizenévesen, aztán később, fiatal férfiként, és most. Mennyi tragédia, mennyi beteljesületlen ígéret.
Abban a pillanatban, ahogy a Roxfortot nézte, gyerekek voltak megint. Nevető arcú, kócos hajú, kipirult arcú fiúgyermekek. Lehunyta a szemét. Átváltoztatástan óra volt. Siriusra megint rá kell szólnia (sosem bírt a fenekén ülni). James jelentkezik és megkérdi, hogy leadhatja-e később a házi feladatát, mert kviddicsmeccs lesz aznap. Megengedi neki. Ahogy mindig. Remus azt hiszi, nem látja, hogy súg Peternek. Meghagyja ebben a hitében. És igen, ott ül leghátul Perselus is, sápadtan, egyenes háttal. Tudja a választ a kérdésére, mégsem emeli a kezét a magasba. Csak azért is nekiszegezi a kérdést. A fekete hajú halkan és pontosan válaszol. A griffendélesek huhognak, és lestréberezik.
"Bárcsak..." - sóhajtott a kertben állva a frissen metszett bokrok mellett.

*

Csípte a torkát az ital, még az orra is folyni kezdett tőle. Köhögve nyelt egyet, és a karjába fúrta a fejét. Káromkodott. Aztán rekedten kiüvöltött, hogy hol a kibaszott francban késik az a nyavalyás. Nem jutott eszébe a nyavalyás neve. Megbillentette az üveget, de annyira részeg volt már, hogy az üveg elcsúszott a síkos asztallapon, és az a kevés alkohol, ami még benne rekedt, most lassú bugyogással kifolyt az üveg száján. Arccal bukott előre, rá az asztalra, szájából értelmetlen szavak bugyborékoltak, aztán lefolyt a székről, és elterült a földön.
Az ajtó kinyílt, és az elsötétített, poros szobába bekúszott a folyosóról egy fénycsóva egy férfi hosszúra nyúlt árnyékával. Kihúzta a függönyöket és szélesre tárta az ablakokat. Elcsigázottan a hóna alá csapta az asztalról az üveget, aztán leguggolt a horkoló férfi mellé. Elfintorodott az erős alkoholszagtól.
- Valami baj van? - nézett be egy apró virágmintás ruhás, fiatal nő, de nem jött beljebb, a fejét is csak félig dugta be a szobába.
- Csak a szokásos - hallatszott a rezignált válasz. A "szokásos" már lassan másfél hónapja tette pokollá az életét. Felállt, leverte a térdéről a szoba porát és halkan behúzta maga után az ajtót. A hátsó erkélyre ment. Léptei alatt ropogtak a korhadt deszkák, pedig mezítláb volt és puhán járt. A korlátról fonnyadt virágok lógatták erőtlen fejüket. Szólni fog a lánynak, hogy ne ültessen többet. Ők, a két férfi nem gondozzák őket úgysem. Felsóhajtott. Virágok, mikor a bőröndből sem kellene kipakolniuk.
Remus Lupin sokáig ült a hintaágyban. Órákig, pedig szörnyű meleg volt árnyékban is. A lány nemsokára elment, ő bágyadtan rámosolygott köszönésképpen. Azt mondta, ne fáradjon. Nem kísérte ki. Mindig ezt mondja, és ő sosem kíséri ki. Majd legközelebb - döntötte el magában.
Összerezzent, amikor később a bejárati ajtó elé akasztott szélkelepek csilingelését hallotta. Valaki meghúzta a zsinórt.
- Ezt nem hiszem el - mondta Lupin, amint meglátta Sofiát az ajtót feltárva. Türkizkék ruhában, leengedett hajjal, fülig érő mosollyal.
- Nem? - nevetett Sofia, miközben Remus jól megölelgette. A ruha, amely elöl a nyakszirtjéig ért, hátul egészen a derekáig szabadon hagyta a hátát.
- Mit hoztál? - kérdezte a szépen becsomagolt dobozt a kezében látva.
- Csak egy ártalmatlan meglepetés - vonta ki magát a férfi karjaiból. - Hányan figyelik a házat a barátod miatt? - kérdezte Sofia némi rosszallással a hangjában.
- Láttál valamit? - kérdezte komoran a férfi, miközben a karjánál fogva behúzta maga után.
- Nem. Miért vágsz ilyen ijedt képet? Nem rossz - nézett körbe a házban. - A rendetlenséget leszámítva. Ugyan! - nézett Remusra egy türelmetlen legyintéssel. - Hiába bizonygatja a minisztérium, hogy nem hiszi el a verziódat Peter Pettigrew állítólagos életben létéről! Tudtad, hogy visszavonták a dementorokat a Roxfort határából? Logikusan, ha Black még mindig szökött tömeggyilkos, nem kellene tovább folytatni a fokozott őrzést? Körözési plakátot is elvétve láttam! Hol itt a következetesség? - Levett egy könyvet az egyik kupac tetejéből. - Rushdie? Elfelejtettem visszahozni a könyveket, amiket kölcsönadtál! - jutott eszébe hirtelen. Belelapozott a könyvbe, majd visszatette, és a férfi felé fordult, aki még mindig komoran figyelte.
- Na és merre jártál? - kérdezte végül Lupin. - Visszajött a baglyom a neked írt levelemmel.
- Tudom - mondta Sofia, miközben leült a kockás pokróccal letakart öreg díványra. - Én fordítottam vissza. Mindenkiét. Au! - hajolt előre, majd kibányászott a feneke alól egy csípőfogót, és a dohányzóasztalra tette.
- Igen? Köszönöm szépen - válaszolta a férfi. A hangjában sértődöttség vegyült. - Én meg már elképzelni sem tudtam, mi a fenét csinálsz valamiféle rejtőzködő varázslat alatt.
- A dolgok többnyire nem olyan bonyolultak, mint amilyennek látszanak - mondta halkan. - Csak... Szerettem volna magamra maradni egy kicsit.
Remus is helyet foglalt egy fotelben. Nagyon fáradtnak tűnt.
- Jól vagy? - kérdezte Sofia. - Mivel foglalkozol mostanában?
- Önző nőszemélyeknek nem válaszolok - dőlt hátra Lupin. - Csak úgy eltűnni és lerázni mindenkit. A barátság nem erről szól!
- Á, megint én vagyok a fekete özvegy, igaz? - kérdezte Sofia.
- Én vállalom, hogy felfal utána - hangzott egy gunyoros, mély hang a folyosó sötétjéből. Sofia ijedten kapta fel a fejét. - Ezt az előszobában hagytad, Remus - repült Lupin felé Sofia ajándéka.
Sirius Black állt meg hanyagul, anyaszült meztelenül az ajtófélfának támaszkodva - szájából egy lekonyuló, félig elszívott cigaretta lógott, - és gúnyos mosollyal méregette a fekete hajú nő arcára kiülő döbbenetet. Sofiának még a szája is elnyílt, mintha benne rekedt volna egy kimondatlan szó, és az arca azonnal lángba borult, ahogy a szeme végigsiklott a férfi testén. Lupinra nézett, Lupin azonban hitetlenkedő fejcsóválással hajolt előre, és könyökölt a térdére. A szeme furcsán, rendellenesen csillogott, mint aki dühében és csalódottságában nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Végül felpattant, komor arccal megfogta az ajtót és rácsukta Siriusra. Sofia hallotta, ahogy azt sziszegte neki: "Hogy teheted ezt?" Lupin megfordult és háttal az ajtónak dőlt, mintegy kitámasztva azt, saját teste tömegével éket képezve az előbb látottak és a most közé, akár egy függöny, csakhogy ezt nem lehetett ilyen egyszerűen kitörölni. Sofia megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit, csak hallgatott, és nem nézett Lupinra sem, hanem az asztalt bámulta meredten. Eddig nem érezte, hogy ilyen kemény ez a dívány, eddig nem hallotta az udvarról beszűrődő zajokat - vízcsobogás... talán egy patak lehet? - és nem tűnt fel, hogy a szobában legyek repkednek egy padlóra esett sárgadinnyehéj körül. Lupin utálta a sárgadinnyét. A férfira kapta a tekintetét, aki égő szemmel nézte, és várta, mit tesz. Az, hogy leforrázta a tény, hogy Black az ő házában van, nyilvánvaló volt. De miért? Sofia mintha csak meghallotta volna, hogy mi jár Lupin fejében, azt mondta, hogy maga sem érti, hogy nem fordult meg a fejében a nyilvánvaló, hogy Black itt lesz vagy legalábbis a közelben. Black azonban körözött bűnöző volt, és Sofia mostantól Lupin mellett bűnsegéd.
- Nem akarom, hogy közöm legyen ehhez! - mondta remegő hangon.
Lupin leült mellé a kanapéra és végigsimította a kézfejével Sofia karját.
- Már késő - mondta a férfi érdes hangon. Sofia arca megfeszült. - Nem tudom, mennyit számít, ha tudod, hogy Dumbledore áll mögöttünk, és még sokan mások - kezdte.

Sirius Black tizenkét hosszú évet töltött az Azkabanban ártatlanul, más bűnéért, a saját barátja ármánykodásának áldozataként, és amikor felvillant a lehetőség egyetlen parányi pillanatra, hogy tisztázza magát egyszer és mindenkorra, elbaltázta. Maradt bűnös, tömeggyilkos, egy mészáros, akit életfogytiglani kárhozatra ítéltek a halálbörtönben. Peter Pettigrew miatt, egy kövér, semmilyen fiú miatt, akit a szárnyai alá vett és akiben megbízott, akire a legjobb barátja életét bízta, James Potterét.
Hogyan élhetné túl ezt ép ésszel bárki is? Ő sem bírta.
Nagyjából két hétig tartott a szabadság ízének bódító varázsa, miután egy hippogriff hátán megszökött a kivégzése elől a Roxfortból. Egy hétre rá követte Lupin. Ő a saját lábán jött, bőrönddel. Micsoda napok következtek ezután! Hajnalig kártyáztak, részegen kurjongattak, nosztalgiáztak, fogadkoztak, úgy, mint régen, úgy, mint egykor a Roxfortban, tizenéves fiúként. Sírva vigadtak, őrülten, összekapaszkodva, és rengeteget ittak. Sirius tíz hónapig tengődött állatként az erdőben az Azkabanból való szökését követően, többnyire a Roxfort közelében a megváltó pillanatra várva, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy eljött az ő ideje, a sorsfordító leszámolás. Tévedett. Elhibázta, de legalább Lupin barátságát visszakapta. Ez azonban kevés volt.

Az első együtt töltött hetek után Sirius magába zuhant. Nem tudott aludni, sokszor felriadt, remegett, kiabált, hangokat hallott, újra érezte a cellája rácsának fémes ízét a nyelvén, a pattogzó fekete festék szemcséit a fogai között, hallotta, ahogy sikítanak a rabok, elkínzott hangon üvöltenek, majmokként mekegnek, vagy bőgnek, mint egy magára hagyott csecsemő. Érezte a börtönőrök fagyos-jeges közelségét. Látni vélte őket. Kényszerképzetei voltak, hallucinációi és üldözési rohamai. Nekirohant a falnak, nem tudta, hol van, nem tudta, milyen év van, és azt sem, hogy mi történt vele. Sírt, üvöltött, habzott a szája és levegőért kapkodott. Csak a kemény földön bírt elaludni. Lupin pedig nyelte a könnyeit, mint egy gyerek éjszaka, a szobája sötétjében, és az öklét harapdálta kínjában, de még akkor is az ajtó felé fülelt, hogy minden rendben van-e.
Siriusszal élni olyan volt, mint egy végtelen hullámvasúton ülni, életveszélyes körpályákon rémisztő, meredek zuhanó siklással száguldani. Volt, hogy napokig nem szólt egy kukkot sem, volt, hogy csak ült az ablak előtt és egyik cigarettát szívta a másik után. Volt, hogy tombolt és szétrúgta a bútorokat. Volt, hogy napokra eltűnt. Volt, hogy vadidegen muglikat szedett fel valahol, ivócimborákat, kétes erkölcsű hölgyikéket, és Lupin úgy ébredt, hogy ismeretlen alakok bámultak a képébe, akik különféle keresztnéven szólítgatták Siriust. Aztán egy idő után "a keresztapának" hívatta magát; azok röhögtek, és egymást hurrogták le, hogy ki tudja jobban idézni a filmbéli Don Corleone mondásait. Mándi, tyúzdi, venzdi... Ők nem tudtak Harry Potterről. Semmiről sem tudtak.
De nem csak az alkalmi ismerősök fordultak meg náluk, hanem varázslók és boszorkányok is, akik mellettük álltak és hittek Black igazában. Többnyire Dumbledore küldte őket. Kezdetben kíváncsi érdeklődéssel vetették be magukat a Sirius-ügybe, de egy idő után egyre ritkábban tűntek fel a küszöbön. Nyár volt, és egyébként is mindenkinek megvolt a maga élete, családja, barátai, munkája, napi ritmusa, feladata. Csak Lupin maradt; ő volt az állandó, a kapocs, az örök utolsó szalmaszál, amelybe Sirius kapaszkodhatott. Lupin nem ment sehova, és Lupinnak nem volt senki fontosabb a barátjánál.
Az, hogy mivé lett Sirius, és mennyi rombolást végeztek benne életének szélsőséges kilengései, tragédiája, csak most derült ki, és ami a felszínre került, rosszabb volt, mint Lupin rémálmaiban. Őrzött magáról egy képet a huszonkét éves Siriusról, ahogy utoljára látta, ahogy az emlékeiben élt, csakhogy az, akivel szembesült, még halvány lenyomatában sem emlékeztette rá. Valaki más volt, valaki más lett. Egy roncs, egy idegen, valaki, akit nem ismert már, valaki, akinek nem volt türelme, se kedve semmihez, ok nélkül üvöltözött, követelőzött és levetkőzte minden tartását és büszkeségét valahol félúton ember és állat között.
Augusztusra a búvóhelyük olyan lett, mint egy elmegyógyintézet falai közé szorított hadszíntér. Sirius tombolt, kikelt magából és nem lehetett megfékezni. Lupin, a birkatürelmű és mindenre kész Lupin kezdett belefáradni az örökös csatározásba, abba, hogy mindig neki kellett visszavonulni, békejobbot nyújtani, engesztelni, pitizni, elnézni és lenyelni Black úr mocskolódásait, udvari bohócot játszani, barátnak lenni, apjának lenni, megértőnek, türelmesnek és bizakodónak mutatni magát.
Néha, mint a felhőkből hirtelen kiszakadó zápor, kiömlött belőle a sérelem, a kihasznált és megfáradt ember segélykérése. Mindenki százával szórta a tanácsait és a meglátásait, megveregették a hátát, de nem ők éltek vele napi huszonnégy órában. Ha tanúi is voltak olykor Sirius kirohanásainak, az csak egy villanás volt, míg Lupinnak jelenvaló állandóság, és ő volt az, aki utána ott maradt a házban, kettesben vele, őneki kellett eltüntetni a nyomokat - és nem csak a szétöklözött polcokat, az üres üvegeket vagy a szanaszét szétnyomott csikkeket, hanem elcsitítani a depresszióba zuhanó Sirius lelkében felgyülemlő emészthetetlen bosszúvágyat és dühös indulatokat, és neki kellett a magára maradt, kilátástalanságba süllyedt emberbe lelket verni. Neki, mert nem volt senki, aki megtette volna helyette. Neki, mert a barátja volt.
Tonks ugyan felvetette, hogy utazzon el pár napra pihenni, kiszakadni ebből az egészből egy kicsit, de képtelen volt rá. Sirius úgy kapaszkodott bele, mint egy fuldoklóba, görcsösen, tíz körömmel. Lupin volt az utolsó - az egyetlen vár, ahol megfért önmagával.
Az, hogy Sirius felfogta-e egyáltalán, mennyi teher szakadt vele Lupin nyakába, mennyi áldozatot követelt tőle, kétséges. Sirius nem tartotta magukat egyenlőnek. Külön súlycsoportba tartozók pedig nem mérhetik össze az erejüket. Lupin szabadon élhetett, egyetlen gondját a telihold jelentette, míg az ő életét tönkre vágták, tizenkét évet húzott le az Azkabanban Peter Pettigrew miatt, és maradt üldözött, egy letakart ketrecbe kényszerített bujdosó Perselus Piton miatt.
Piton lett a bűnbak, az ok, amiért Sirius Black nem sétálhatott be a Mágiaügyi Minisztériumba, és nem biggyeszthette fitymálóan a száját, amikor hajbókolva megkövetik a börtönben töltött évei miatt.
Lupin tehát fogja be a száját.
Lupinnak fogalma sincs semmiről.
Ez volt a véleménye.
Kiröhögte és leugatta a látogatókat, amikor megemlítették valamely gondjukat, hiszen az ő gondjuk, sőt az összes gondjuk együtt nem ért fel az övével. "Mit tudtok ti, kisgyerekek?" - nézett az ősz aurorra egyik nap, amikor megemlítette Tonksnak, hogy az újabb költségvetési megszorítások miatt szűkítik a csereprogramokat az aurorjelölteknek.
Tonksot egyfolytában ugráltatta, és semmibe sem nézte. Nymphadora Tonks, aki mélységesen átérezte Lupin helyzetét, az első naptól kezdve gyakori vendég volt náluk. Megpróbált segíteni, legalább egy kis terhet átvenni magára. A lány Sirius rokona volt, vér a véréből, unokatestvére, Andromeda lánya. Amikor a férfi utoljára látta, csenevész, három-négy év körüli kislány volt, aki állandóan az anyja lábába csimpaszkodott, és ha valamelyik felnőtt leguggolt hozzá, szégyenlősen bújt a szoknyája redői közé.
Black uralkodása a szemétdomb tetején addig tartott, amíg Sofia egyszer elővette Lupint, hogy miért tűri, hogy Nymphadorát cselédnek használják. Lupin csak nézett rá, aztán tiltakozott, hogy erről szó sincs, de attól kezdve figyelte az aurorlányt, akinek a segítségét ő maga is két kézzel vette el; habzsolta mindazt, amit adott, azt, hogy szó nélkül, csendesen végighallgatta a panaszáradatait, a kifakadásait, a dühkitöréséket; a vacsorát, a rendbetett szobákat, a vasalt ingeket, és azt, hogy soha nem kért, csak adott. Két kézzel.
Sofia azt tanácsolta, hogy hívja el vacsorázni vagy vigye el színházba, és köszönje meg neki. Lupin megköszönte ugyan, de elhívni nem merte. Szerinte Tonks nem is akarna vele elmenni, még zavarba hozná. Nem, nem akarja, hogy mentegetőzzön.
Ahogy teltek a napok és a hetek, Sofia is egyre többször megjelent. Legtöbbször váratlanul, és rá jellemző módon teljesen kiszámíthatatlan időpontokban. Hajnali háromkor, vasárnap délben, esős péntek éjszaka. Kezdeti ellenkezése és tiltakozása dacára saját elhatározásából jött.
Tonks megijedt, amikor először Lupinnál találta, ugyanis akkor már jó ideje olyan kékesfekete hajat viselt, mint Sofia (csak frufruval), és még inkább zavarba jött, amikor Sofia még azt is elárulta, hogy milyen csodakeverékkel teheti selymes fényűvé a fekete fürtöket, és láthatóan semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy őt utánozza. Tonks azonban másnap már izzó vörös loknikkal jelent meg.
- Ó, oda a Hófehérke-frizura? - kérdezte Lupin mosolyogva, aztán tett még valami megjegyzést a tüzes vörösökre, aminek viszont az lett az eredménye, hogy néhány perc múlva Tonks inkább barna hajú lett. Lupin pedig nem mert több bókot mondani (holott a barna tetszett neki a leginkább).
Sirius csak annyit jegyzett meg az orra alatt a gyakori szín- és frizuraváltás kapcsán, hogy "Mennyivel jobb lenne, ha a nők a mellméretüket tudnák így váltogatni", és "Kit érdekel a hajuk, Lupin?", majd "Mi van, nincs humorérzéked, farkaskám?" Aztán még megjegyezte, hogy Remusnak akkor nyilván más érzéke is hiányzik, és jót röhögött a saját viccén, de ezt Lupin már nem hallotta. Sirius pedig felcsapta a lábát az asztalra, feltekerte a hangerőt a rozoga lemezjátszón, és az ujjaival dobolt a harsogó-recsegő, pergő citerazenére, magában számolva, hogy Lupin mikor jön be egy újabb szentbeszédre.
Nem érdekelte, hogy hányan vállaltak kockázatot azzal, hogy kapcsolatba léptek vele és Lupinnal, ahogy az sem, hány ember összehangolt, kemény munkája kellett ahhoz, hogy félrevezessék a sarkában lihegő kopókat, hogy ha korlátok között is, de szabadon élhessen, amikor még mindig listavezető volt a körözött bűnözők listáján - nem, ő úgy érezte, hogy még neki tartoznak.
Azon a nyáron már a negyedik búvóhelyen vertek tanyát, Sirius ugyanis nagy ívben tett az érdekében tett biztonsági intézkedésekre, és ha Lupin számon kérte, leüvöltötte, hogy neki nem parancsol senki, és majd Dumbledore elintézi. Szemére vetette Lupinnak, hogyha az elmúlt évtizedet is vele és Jamesszel töltötte volna, soha nem válik belőle ilyen szánalmas, beszari alak, és bezzeg, ha James élne, vele milyen más lenne még ez is, mert James tudott élni. James helyből kitaposta volna a patkánytestbe bújt Peter belét. Bakanccsal, teli talppal, teljes erőből, mint egy csótányét. Nem szövegelt volna, mint egy rossz kurva! Mindig a legjobbak mennek el - köpött egyet, - és az alja marad hátra!
Hogy Lupint mennyire szíven ütötték Sirius kifakadásai, csak elképzelni lehet. Ő azonban lenyelte, elnézte és megbocsátotta. Tűrt. Összeszorított fogakkal.

Dumbledore is megjelent olykor, nagyjából kéthetente. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Sirius józan volt és tisztességesen felöltözött. Vele képes volt higgadtan tárgyalni, nyugodtan, sokszor órákig. Dumbledore csak ezt látta belőle, és ha el is jutottak hozzá Sirius kitörései és legújabb akciói, annyira elfogult volt vele szemben, hogy Lupin végleg magára maradt. Különben is, mindenki azt mondta, hogy jobb lesz, hogy el fog múlni, hogy be fognak hegedni a sebek. Csak azt nem mondták, mikor.

Azon a héten Dumbledore nem tudott jönni, és Hagriddal küldte el Siriusnak a különféle főzeteket, amelyeket mindig magával szokott hozni.
- Tudja Piton, hogy kinek készíti ezeket? - kérdezte Sofia Lupint a kései ebéd után az aprócska konyhában a rekeszes ládikát maga elé húzva. Precízen felcímkézett üvegcsék álltak benne Piton szálkás, apró betűivel szalmaágyon.
- Tudja. Dumbledore-nak - kacsintott Lupin, aztán komolyra fordította a szót. - Perselus nem tudhat meg semmit. Addig jó, amíg mit sem sejtve elvan az alagsorában a játékaival.
- Siriusnak bezzeg erre jó a sápkóros denevér! - jegyezte meg Sofia fagyosan. Dumbledore igazán beszerezhette volna ezeket az Abszol út bérkeverőitől. Ez volt a véleménye a tisztelt igazgató úr húzásáról.
- Na és? Ennyivel tartozik neki, ha úgy vesszük. Ha nem lép közbe aznap este a Szellemszálláson, minden más lenne! Petert már rég eltettük volna láb alól. Sirius szabad lenne, igazán szabad.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? - nézett rá Sofia kétkedve. - Egy döglött patkány vagy egy meggyilkolt Peter aztán tényleg semmit sem lendített volna Sirius ügyén! Ha megölitek, akkor csak az derült volna ki, hogy Petert Sirius nem ölte meg tizenakárhány évvel ezelőtt, de egyetlenegy bizonyítékotok sincs arra, hogy a többi áldozat halála Peter lelkén szárad! Pont Peter lelkén! Még az életfogytiglani azkabani büntetését se csökkentenék, hisz maradt még épp elég gyilkosság a rovásán, még új tárgyalás sem lenne, mert Peter megöléséért már egyszer elítélték, kétszer nem tehetik. Az egyetlen különbség - tudom, nem elhanyagolható ez sem, - hogy Sirius úgy fonnyadna el a börtönben, hogy legalább a saját tragédiájának okozóján bosszút állt!
- Sofia, Dumbledore elmondana mindent a Fidelius bűbájról, arról, hogy végül Peter lett Jamesék titokgazdája.
- Ez mind nagyon szép, csak éppen nem ér semmit. Te is tudod, hogy nem állna meg!
- Kiválóan el tudod venni az ember kedvét. - jegyezte meg Lupin halkan. - Az optimizmusát.
- Ez nem optimizmus, hanem egy nagy szemellenző! Egy zsák a fejeteken! Mi lett volna, ha! Ezen merengeni, és Pitont küldözgetni napjában tízszer melegebb éghajlatra! Miért adjátok Sirius alá a lovat?
- Egyetek inkább egy kis kókuszos sütit - szólt közbe békítően Tonks. Egyszerre vágták rá, hogy köszönik, most nem kérnek.
- Az a legnagyobb baj, hogy Sirius egész nap nem csinál semmit! - mondta Sofia.
- Szerintem is kellene valami, ami érdekli, amivel lefoglalja magát! - bólogatott Tonks is.
- Talán adjak kötést a kezébe? Mégis mit találjak ki neki? Talán én vagyok az oka, hogy becsavarodott? - kérdezte Lupin a türelmét vesztve. Úgy érezte, őt hibáztatják, amiért nem képes megfelelő hátországot teremteni Siriusnak.
- Mi van, a gonosz Sirius bácsi már megint a véreteket szívja? - nyitotta rájuk az ajtót Sirius. Elhallgattak.
- Ideje volt felkelni - jegyezte meg Lupin bosszúsan, és az órára nézett. Délután négy.
Sirius, akinek az arca gyűrött volt az alvástól, mosdatlanul és borotválatlanul, úgy, ahogy kimászott a vackából, fogta és kihúzta az egyik széket, megfordította és lovagló ülésben rátelepedett. A karját a támlára tette. Hanyag mozdulattal kikotort egy cigarettát és a szájába lökte.
- Adjál tüzet, Tonks - parancsolta. Nymphadora már nyúlt volna a gyufáért, de Sofia lefogta a kezét.
- Vedd el magadnak - mondta komoran Siriusnak. Blacknek már a nyelve hegyén volt egy alpári megjegyzés, de aztán meggondolta magát, egészen hátradőlt és a pultról elhalászta a gyufásdobozt. Tonks a szeme sarkából a felcsúszott, gyűrött pizsama alól kivillanó hasát és a köldökétől az ágyéka felé futó sötét csíkot nézte.
Sofia a nyakát piszkálta a mutatóujjával, Lupin pedig két centivel arrébb tolta a süteményestálat.

*

1994. augusztusában Anglia adott otthont harminc év után a Kviddics Világbajnokságnak. A Mágiügyi Minisztérium ezt az alkalmat találta a legmegfelelőbbnek arra, hogy hivatalosan bejelentse, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában rendezik meg a Trimágus Tusát. Addig viszont minden intézkedést megtettek, hogy lehetőleg a legcsekélyebb információ se szivárogjon ki.
A hagyományok értelmében az egyik résztvevő iskolában tartották meg az utolsó megbeszélést, ez alkalommal a Durmstrangban, Igor Karkarov fellegvárában. Az angliai mágusújságokban mindössze annyi jelent meg, hogy az iskolai testvérkapcsolatok ápolására a minisztérium és a Roxfort képviselői egy négy és egynegyed napos konferenciasorozat erejéig a Kviddics VB előtt a Durmstrangba utaznak. Karkarov a fényképen széles mosollyal közölte: Boldoggá teszi, hogy mind Madame Maxime-mal, a Beauxbatons, mind Albus Dumbledore-ral, a Roxfort igazgatójával szoros baráti kötelék fűzi össze. Ez persze hazugság volt, de jól hangzott.
McGalagony megkönnyebbülten konstatálta, hogy Dumbledore és Piton (a konferencia kellős közepén) végre megjelentek - a bájitaltan tanár szerint kizárólag a kölcsönös seggnyalást szolgáló - rendezvényen, épp elég rosszalló megjegyzést kaptak már a távolmaradásuk miatt. Az öröme azonban hamar elpárolgott: Az igazgató habár udvarias volt, mint mindig, igyekezett a megbeszélést rövidre zárni (Ugorjunk. Ebben nincs vita, Igor. Ebbe felesleges belemenni, kisasszony. Térjünk át a következő pontra.), Piton pedig pocsék és szokatlanul ingerlékeny hangulatában a kákán is csomót keresett, és olyan erővel véste fel a kérdéseit a körbeadott pergamenre, hogy az domborműnek is beillett. Az addig kedélyesen elnyaralgató társaságra átragadt a nyomasztó hangulat, ráadásul Madame Maxime este, a vacsora kellős közepén harsogva megkérdezte Karkarovot, hogy mégis meddig szándékoznak a fekete mágiát a tantárgyaik között tartani? Ez volt az utolsó, megmaradt szegecs a zsilipben, a legkényesebb téma, amelyet mindenki távolról kerülgetett lehunyt szemmel. A három ország küldöttei úgy estek egymásnak egy pillanat alatt, hogy a pincérek riadtan tapadtak a falhoz.
Igor Karkarov volt ugyanis az, aki a Durmstrangban megvalósította Mardekár Malazár és a Sötét Nagyúr álmát: A tiszta aranyvérű iskolát, olyan iskolát, ahol a fehér mágia mellett a sötét varázslatokat is oktatták.
Karkarov nemcsak egy halálfaló volt a Nagyúr hívei közül, sokkal több annál. Nagy hal, aki halálfalók egész sorának a hátán úszta meg az életfogytiglani azkabani száműzetést azzal, hogy elfogása után vádalkut kötött és sorra feladta őket.
A K-listán szerepelt Piton neve is. Őt is feldobta, azonban a fiatalember ugyanúgy kisiklott a hatóság kezei közül, mint ő, csak éppen Dumbledore bárkájában, és lám tizenhárom év elteltével tekintélyes pozíciót vívott ki magának. Mindketten kellő tapasztalatra tettek szert az elmúlt években, hogy az egykori gárdatagokhoz hogyan viszonyuljanak, és mindketten elég agyafúrtak és önzőek voltak ahhoz, hogy saját javukra fordítsák a sötét múltat, a kölcsönös tapasztalatot és hovatartozást. Ügyesen lehúzni róla az összes bőrt, amit lehet, szépen megfejni kockázat nélkül úgy, hogy a sakkállás megmaradjon. Nem volt nehéz kitalálni, hogy adott esetben ki volt és ki lehet a zsaroló pozíciójában. A szövevényes mátrix velük és az egykori hívekkel és lekötelezettekkel - akik a Nagyúrtól kértek szívességet, megoldást a vitáikra, adósságrendezést vagy éppen bosszúhadjáratot, és még nem törlesztettek - állt még, és hogy a szálak merre futnak, hol kereszteződnek, honnan indulnak és futnak be, csak kevesen tudták. Ahogy a Roxfort gyűlölt, egykori igazgatója, Phineas Nigellus mondta: "A mardekárosok bátrak, de nem hülyék, és ha arról van szó, az első az lesz, hogy a saját nyakukat mentsék."
Többen figyelték őket most is lopva a szemük sarkából, de csak annyit láthattak, hogy Karkarov és Piton a jelek szerint jóban van, elbeszélgettek, mint két régi ismerős, mint egy idősebb és egy fiatalabb férfi, akiknek a legingoványosabb beszédtémája legfeljebb az, hogy ki játssza a kviddicsdöntőt, vagy ki az új politikai szakújságíró a Prófétánál.
Lehet ennél félelmetesebb felállás? Aligha.
Dumbledore észrevette, hogy McGalagonynak hasonló gondolatok járnak a fejében, de csak mosolygott magában, ahogy akkor is, amikor Minerva nemrég bosszúsan megjegyezte, hogy Pitont felesleges emberek közé vinni, mert vérig sért mindenkit és tesz arra, ki mit gondol, egy kiállhatatlan, önző fráter! Ez igaz volt, csakhogy Pitont az érdekei vezérelték, és nagyon is jól bánt a lapjaival, ha arra szüksége volt. Sokan alábecsülték, nagyon sokan. Hogy milyen tudatosan élt, és mennyire körmönfont ravaszsággal evezett a zavarosban, miközben az orruknál fogva vezette az embereket, talán ő látta egyedül. A férfi annyira beleolvadt a háttérbe és a szemét fickó szerepbe, hogy akik szapulták, körülbelül eddig láttak. De ez nem tartozott McGalagonyra, őt magát pedig nem érdekelte, hogy a bájitaltan tanára milyen módszerekkel dolgozik.
Karkarov, aki még most is a tarsolyában tartott egy-két életveszélyes információt a bájitaltan tanárról, jóval idősebb volt Pitonnál, és már akkor fennhangon hirdette Voldemort ideológiáját, amikor Piton gyerekként először átlépte a Roxfort kapuját. Se vele, se a Pitonnal csatlakozó suhancokkal (ahogy magában nevezte őket) nem tekintette magát egyenrangúnak. Ő alapító volt, nagy öreg, irányító és szervező, ők meg végrehajtók. Ő nem végzett piszkos munkát, amelynek nyoma a kezén marad. Ha a Sötét Nagyúr nem volt a közelben, úgy is kezelte őket, fölényesen és lekezelően - de csak akkor. Voldemort ugyanis keményen megtorolt mindenféle egységbomlasztó viselkedést: Azt kellett sugallni, hogy ők a család, a bázis, az egység, az egyetlen létező belépőjegy a vágyaik megvalósulásához.
Kiterjedt kapcsolatainak és a terror évei alatt összeharácsolt vagyonának köszönhetően új életet kezdett külföldön. A bálvány ledőlt. Voldemortból nyomorult, ártalmatlan féreg lett, és az áruló halálfaló, aki társai akasztófáját megácsolva gyalogolt ki elfogói markából, nyugodtan alhatott: A megtorlás rémképe elillant azon az estén, amikor a kis Potter fiúról visszaverődött a Nagyúrra a sötét átok.
Hogy Karkarov mennyire eltelt önnön sérthetetlenségében, bizonyította az, hogy ő volt az egyetlen egykori halálfaló, aki továbbra is nyíltan felvállalta szélsőséges nézeteit, és aszerint élt. A Durmstrang igazgatója lett, és formálta az iskolát a saját arcképére azonos elveket valló kollégákkal körbebarikádozva magát. A keze épp elég messzire elért ahhoz, hogy ellavírozzon a tisztességes aggastyán illúziójában, és még mindig maradt épp elég aduász a markában, hogy megismételje a futást másodjára is, ha kell.
A vita közben eldurvult, többen sápadtan ültek, míg mások egymás szavába vágva lőtték a nyilaikat. Azokban a percekben bármelyikük a fejét tette volna arra, hogy nem lesz itt semmiféle Trimágus Tusa. Dumbledore állt fel nyugodt hangon szólva, hogy véget vessen a vitának, mielőtt a halálfalózás megkezdődik. Szégyellte magát a saját minisztériumának küldöttei helyett, akiknek a legjobban kellene ismerniük a diplomácia szabályait. Láthatólag az egyik kis hölgyike felettébb érdekesnek találta, hogy azon csámcsogjon, mi történt tizenhárom évvel ezelőtt. Ezek azonban tabu témák. Szigorúan. A küldöttség vezetője, Barty Kupor szótlanul meredt a poharára.
Elhallgattak. Valaki köhintett. Többen kortyoltak az italukból. Volt, aki az asztalszomszédja arcát fürkészte, volt, aki, csak várt. Roppant feszült volt a légkör. Az egyik francia úr odaszólt a főpincérnek, hogy miért nincs valami muzsika, legyen kedves, intézkedjen. Így halk sanzonok mellett meredtek egymásra. Nem sokat segített. Karkarov egyik kollégája gondolta, elsüt egy viccet, de mire a végére ért, a torkára fagyott a szó, mert rájött, hogy pont nem az odaillőt választotta. Kínosan feszengtek egészen addig, amíg a házigazda fel nem pattant és a férfiakkal át nem vonult a különterembe, ahol méregdrága szivarok és konyak várta őket. Nemsokára csatlakozott hozzájuk Madame Maxime, aki szintén szívesen adózott az effajta élvezeteknek.
Hosszúra és kimerítőre nyúlt az éjszaka.

Piton bagolyhuhogásra ébredt. Jobban mondva felriadt. Hajnalban még el kellett menniük az igazgatóval egy halasztást nem tűrő ügyben, és utána... Elhúzta a száját, ahogy a bagollyal a karján az ágy másik felére nézett. Minek aludt itt? Sosem alszik velük. Még a levelét sem nézte meg a hálószobában, begombolta zilált, gyűrött ruháján a megoldott gombokat, becsatolta az övét, felkapta a talárját, de azt már csak a folyosón kanyarította magára. Az sem érdekelte, hogy az ajtó hangosan bevágódott mögötte. Na és. Legalább tudja a nő, hányadán állnak. Nem mintha szemernyi kétsége lehet azután, ahogy bánt vele - húzta el gúnyosan a száját. Egy gyors menet mennyi feszültségtől szabadítja meg az embert. Nem tudta, ki mondta ezt a baromságot. Ő ugyanolyan kiégettnek érezte magát, mint előtte, pedig a nő mindenre hajlandó volt és mindent engedett neki. Mégis. Fáradt volt és nyúzott, borostás, ápolatlan, közel harminc órája ugyanabban a ruhában. Szemei alatt sötét árkokkal haladt az idegen folyosón a szobája felé. A Roxfortba vágyott, az otthonába, a nyirkos folyosókra a feketévé aszalódott régi kövekkel és korhadt ablakkeretekkel. A Durmstrang annyira volt szép a modern épületével, a hideg színeivel és a formatervezett bútoraival, mint egy üveg mögé rejtett porcelánfigura a felirattal, hogy tilos megérinteni.
Estére már pattanásig feszültek az idegei, és a legszívesebben elvonult volna, magára zárta volna az ajtót, és aludt volna végre egy kiadósat. Ehelyett azonban némán ült az egyik karosszékben Karkarov saját, külön bejáratú színháztermében, ahol már délután négy óta rostokoltak. A falakat selyemruhás, ősrégi marionett bábuk és különféle maszkok díszítették, és közel száz puha bársonyszék állt a nézőtéren. Elsötétítettek. Karkarov egy vetítőgép segítségével vezette le az aggályait a tervezett feladatokkal kapcsolatban. Árnyéka óriásira nyúlt a vetítővásznon, amikor olykor a kattogó gép lencséje elé lépett. Piton a leghátsó sorban ült, külön a többiektől, a karját összefonta a mellkasán, és kényelmesen kinyújtotta a lábát az előtte lévő szék alatt. Fejét lustán hátradöntötte és lehunyta a szemét. "Mindjárt elalszom" - morogta magában. Karkarov behízelgő stílusa duruzsoló hanggal párosult, és férfi létére hosszú körmondatokban fejezte ki magát. A bájitaltan tanár halálosan unta már az egészet, a felesleges szócséplés pedig kifejezetten idegesítette.
Aztán úgy döntött, kihasználja a hirtelen jött sötétséget és elintéz addig egy levelet. Anélkül távozott a hátsó ajtón a padlizsánszínű függöny mögött, hogy bárki észrevette volna. Nem mintha bárki is hiányolta volna a bájitaltan tanár társaságát. Kint azonban meglepetésére Lucius Malfoy házimanója várta. Már azt is nehezményezte, hogy utána küldi ide, pont ide, pont most, de amit a remegő hangú teremtmény közölt, már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Malfoy láthatólag meg volt róla győződve, hogy csak csettint egyet és ő megy. Hát nem megy. Sehova sem megy.
Evett néhány kekszet, ivott egy pohár száraz bort, ráérősen megírta a levelét és kötelességtudóan visszament a színházterembe. Nem, nem kászálódtak fel és indultak vacsorázni, ültek ugyanúgy a sötétben, mint ahogy ott hagyta őket egy órája. Amikor a vetítőre nézve meglátta, hogy ráadásul még mindig a kettes számú feladaton rágnak, már inkább nem mondott semmit. De mégis megtorpant egy pillanatra. A rezgő fényben észrevette, hogy már nem egyedül uralja a hátsó, nyugalmas, távoli helyeket. Miss El Ramen Harik teljesen véletlenül épp Piton korábbi karosszéke előtt ült. Piton megállt. Habozott - egy pillanatra csupán, - aztán mégis megtette azt a néhány lépést, nem ült le máshova, nem ment tovább: beült a kékesfekete hajú fiatal nő mögé.

Olykor az embert nem érdeklik a racionális magyarázatok, ahogy akkor Pitont sem, méghozzá a legkevésbé sem; oda akart ülni. Mögé. A közelébe. De ez is csak egy pillanat volt, a gyenge fajtából. Holnap a sárban fogja végighúzni Sofiát és belérúg ezért, abban biztos volt. "A kurva életbe!" - gondolta, de csak annyit mondott:
- Késett. - A füléhez hajolt, úgy mondta. Annyira lefárasztotta a mai nap, hogy megengedett magának ennyit. El akart venni ennyit. Legalább. - A gyógyítók feladatait már tisztáztuk - jegyezte meg hűvös, tárgyilagos közléssel. Meleg lehelete cirógatta Sofia bőrét. A szája majdnem súrolta a fülkagylóját. Miért nem húzódik el tőle? Miért nem? Mit érdemel az a bűnös, aki megkívánja, az ízét akarja a nyelvén, belefúrni az arcát a füle mögötti érzékeny területbe? Ez is csak egy pillanat, egy ösztön, egy hirtelen felszakadó vágy. Ami elmúlik. Jó, hogy sötét van.
- Nem tudtam hamarabb jönni - mondta halkan Sofia, de nem fordult hátra. Ő mit sem tudott arról, mi játszódik le Pitonban. Olyan volt, mint a patak vizéből ivó őzek, amelyek riadtan merednek meg, és mozdulatlan némaságban várják, hogy az avar zizegése és a száraz faág roppanása ragadozót jelez-e. Úgy figyelt minden idegszálával a fülére hajló férfi rezdülésére, hogy azt sem vette volna észre, ha lent a színpadnál Karkarov sorra lefejezi a kollégáit.
- Hol volt? - kérdezte a bársonyosan mély hang egészen közelről, ridegen. Már a maszk és a jelmez mögül szólt a kérdés. Levonta a következtést a habozva érkező válaszból. Hazudik. Sofia bölcsen elhallgatta, hogy Sirius Black társaságában töltötte az elmúlt két napot. "Mindjárt terelni fogja a témát" - gondolta a férfi.
- Jó lenne, ha a Roxfortban is lenne színház a gyerekeknek. Egy színjátszó kör - mondta hirtelen Sofia. "Bingó!" - nyugtázta Piton, és elégedetten hátradőlt a székében. A fáradtságát mintha elfújta volna a szél. Sofia karcsú nyakát nézte. Sötét volt, mégis a színpadon rezgő fény lágy körvonalat vont köré, és válla gödrének finom bőréhez. A füleiben aprócska fülbevaló rezgett, ahogy Karkarov előadását követte.
Sofia, mivel nem kapott választ, félig hátrafordult. Piton mozdulatlanul ült és őt figyelte, miközben a hüvelykujját öntudatlanul végighúzta az álla vonalán. Sofia nem tudta, hogy mindig így tesz, amikor valami szöget üt a fejében. Most azonban elkapta onnan a kezét, és a karfára tette. Sofia látta, ahogy a sötétben a kézközépig érő fekete talár alól kivillanó, karfán pihenő ujjak mozdulnak, behajolnak, aztán kiegyenesednek, aztán lazán megpihennek. Az arcára nézett. Állig gombolt fekete öltözéket viselt, mint mindig. A villódzó, váltakozó fényben sápadt arcán éles vonalakban rajzolódtak ki a keserű barázdák.
Sofia visszafordult a színpad felé. Piton épp mondani akart valamit, valamit, amit kínos pontossággal rakott össze, amikor Sofia hirtelen felpattant. Alakja azon nyomban eltakart mindent, ami odalent zajlott, és faképnél hagyta. Olyan gyorsan ugrott fel, hogy a fejek háborogva fordultak hátra, Sofia ugyanis pont a vetítőcsóvába lépett, és gigantikusra nőtt alakja beterítette az egész vásznat. "Mit csinál ez?" vetette hátra vérig sértve az arcába hulló tincseket a férfi. Sofia lement (nem ilyenre tervezte a belépőjét, de már mindegy volt), egyenesen a többiekhez. Mire leért, Karkarov épp befejezte a szövegelést és felgyulladtak az óriási kristálycsillárok gyertyái. Halk zsibongás hallatszott, ahogy néhányan kommentálták az előadást, Madam Hooch gurgulázva felnevetett valamin, és egy sápadt, vastagcsontú nő üdítőket hordott körbe.
Azt a módszert követték, hogy minden iskola a nyár folyamán megtette a maga javaslatait a Trimágus Tusa feladataira, azt a másik kettő külön-külön megvitatta, és egy mágus előadta a véleményüket. Mindez odáig tartott, amíg konszenzusra nem jutottak. Piton csak a száját húzta a nagy technikán, meg volt a véleménye Dumbledore demokratikus döntéshozatali ötletéről. A Roxfortban bezzeg úgy viselkedik, mint egy despota, aki tekintet nélkül a véleményükre keresztbe húzza a korábbi egyezségeiket. Úgy vélte, sokkal ésszerűbb lenne, ha ők, mint házigazda diktálnának, a másik kettő meg alkalmazkodna. Egy fél nap alatt minden egyeztetést le lehetne zavarni.
A Roxforton volt a sor. Azon, ami következett, kivétel nélkül mindenki megdöbbent. Nem az igazgató állt fel (bár a Beauxbatons-t is egy ügyvéd képviselte), és ment a szószékhez. Sofia volt, és láthatóan Dumbledore kérte fel, aki biztató mosollyal bátorította. Piton hitetlenkedve, dühösen nézte. Mégis hogy gondolják ezt?! A kisasszonynak mégis mi köze ehhez? Mit tud ő minderről? Hiszen az utcáról is most esett be! Töltsön vizet Dumbledore-nak, ha előadás közben kiszárad a torka! Többen összesúgtak, legfőképp azért, mert nem is találkoztak a fekete hajú nővel. Karkarov hűvösen figyelte a nyilvánvalóan idegen földről származó teremtést, és felettébb szemtelenségnek tartotta, hogy a mágusokra érvényes öltözködési kódex szabályaira fittyet hányva csillogó "pizsamában" flangál az ő felségterületén.
Sofia elővette a pálcáját, és anélkül, hogy a szája varázsigét formált volna, némán, egy könnyed, kecses suhintással az összes segédeszközt a fal mellé küldte; a paravánokat, a maketteket, a kivetítőt, a térképeket, mindent. Beállt a szószék mögé. Nem volt nála jegyzet, se kréta, semmi. Bemutatkozott, és hozzájuk, nekik beszélt. Tisztán, érthetően, logikusan, kellemes, nyugodt hangon, úgy, hogy a fáradt és feszült légkör hamarosan érdeklődéssel és jókedvvel telt meg. Alaposan felkészült. Bevonta a hallgatóságot, frappáns példákat hozott fel, beleszőtte a saját gondolatait és következtetéseit, és minden kérdésre pontosan válaszolt. Senki nem tudta sarokba szorítani. McGalagony megkönnyebbülve nézte, és megértette, hogy az igazgató miért szólt Sofiának. Pontosan ő kellett ide, egy ilyen sugárzó, intelligens előadó, és most már csak azt nem értette, hogy miért fonnyad egy félhomályos kórteremben az, aki így tud az emberekkel bánni. Honnan tudta Albus, hogy mi rejlik benne? Ő kellő távolságot tartva bánt vele, és nem egyszer a szemére vetette, hogy nem törődik az iskola dolgaival, kivonja magát minden eseményből. Ritkán jött, rövid ideig volt velük és csendben távozott.
Dumbledore bedobta Sofiát a mélyvízbe, és Sofia elvarázsolta mindannyiukat. Szép munka volt.
Már a francia mágiaügyi minisztérium képviselője beszélt. Megint elsötétítettek, és megint elővették a transzparenseket. Sofia csak kívülről volt nyugodt, belül úgy vert a szíve, hogy majd kiugrott a torkán, és a keze még mindig úgy remegett, mint amikor először szembenézett az elutasító, megkövült arccal figyelő társasággal. Hálásan nézett Madame Maxime-ra, amikor biztatóan megszorította a karját, ahogy elment mellette. Nem ment vissza hátra, Pitonhoz. Nem mert. Nem akart élcelődő, bántó megjegyzéseket.
Pedig visszamehetett volna.

 

Folyt. köv.

Vissza