Tört fények játéka

(Expelliamus)

XI.

Felsebzett partokon

Ősz volt megint. Esős, színes faleveles, érett, cukor ízű alkonyokkal, derengő nappalokkal és hűvös éjszakákkal.

A Tiltott Rengetegben egy csapat gyerek haladt a lobogó fekete taláros varázsló után. A talpuk alatt roppanó faágak hangjára madarak emelkedtek a magasba a griffendélszínekbe öltözött fák ágairól. A diákok oldalán tarisznya zörgő, száraz magvakkal, kezükben fatáblára tűzött pergamenlapok és színes ceruzák.
Egészen más volt így, kiszabadulni az alagsor lehangoló szürkeségéből, a kopott üstök mellől a fák közé. Most, hogy nem kellett bájitalt főzni precíz utasítások, térfogatok és időintervallumok szorításában, ők maguk is felszabadultak kissé. Szorgalmasabban jegyzeteltek, mint máskor és kérdezni is mertek. Néhányan azt kívánták, bár lehetnének a bájitaltan csendes figyelői, háttérbe vesző írnokai máskor is.
- Csak egy hüvelykujjnyit - szólt Piton Monstróra, aki ha rajta múlik, az egész bokrot megmetszi.
A bájitaltan tanár folytatta a maga halk stílusában a röpkénypiroskák tárolásáról az előadását. Ujjai közé vett egy törékeny termést, amelynek ága-bogaiba, mint valami lesben álló rabló, azonnal lecsapott a szél és szanaszét hordta a parányi ernyőcskéken ringatózó magvakat.
Bár ez a tanév is így múlna el, egyetlen áradással szeptembertől júliusig.
Bár átléphetne az időn is, mint az évszázados fák gyökerein.
- Erre megyünk - mordult Potterre és letért az egyik ösvényre.
Harry pökhendi arckifejezéssel követte a többiek között sorjázva és arra gondolt, szívesen látná a bicskája nyelét. A professzor hátból kiállva. Jobb híján csak a bozótra csapott egy jókorát. Aztán a szemberepülő vékony faág őt kapta szemen.
Néha kifejezetten hasznos viselet a szemüveg.

Zajos Trimágus Tusa, felfokozott érdeklődés a Roxfort iránt, Rémszem Mordon mint sötét varázslatok kivédése professzor és Igor Karkarov az iskola falai között. Ez várt Pitonra, aki nem tudta elképzelni, hogy mivel lehetne még tovább lohasztani a lelkesedését, amellyel ezt a tanévet várta.

Ő, a zárt, bennfentes világot szerette, a védett erődöt egy másik időszámításban, az ő kis szigetét, amelyet úgy ismert, mint a tenyerét, és amelyről nem hitte, hogy szolgálhat meglepetéssel. Ő alkalmazkodni? Soha.
Most viszont az árnyékában ott kopogott a nyavalyás falábával a rettegett auror, Alastor Rémszem Mordon, aki jelenlétével és szimatolásával kellőképp megtépázta az autonómiáját a falakon belül. Változást jelentett, igazi változást, ahogy a halloweenkor érkező Karkarov jelenléte is megfesti majd a légkört és a hangulatát, még ha ebből rajta kívül senki nem fog észrevenni az égvilágon semmit.

- Nahát, Piton, ismét keresztezzük egymás útját. - Ez volt a tanév első napjának első mondata. Mordon szájából. Kivételesen nem érte váratlanul a kinevezése, mert Dumbledore kegyeskedett elárulni hetekkel előre, hogy ki fogja a bolhás vérfarkas helyét átvenni a tantestületben. Egy rokkantnyugdíjas vénember, akit már csak az üldözési mániái tartanak egyben. Mindenki tudta, hogy Rémszem tönkrement a fekete varázslók üldözésében - ahogy az aurorok általában, - és már a tuját is lapos kúszásban locsolja a kert végében.
- Nem hittem volna, hogy Voldemort kígyója így befúrja magát Dumbledore mellé. Kibújik a bőréből és újat növeszt. Hasznos tulajdonsága a hidegvérű csúszómászóknak - folytatta megvetően. A bájitaltan tanár tekintete megállt a csonkaorrú, barázdákkal szabdalt arcán. A jelenlévők rémülten figyelték őket.
Piton hátravetette a fejét, lekoppantotta az asztalra a kulcsot, amit McGalagony kért és távozott. Magához rendelte a Mardekár prefektusát. Első feladat: Az igazgató parancsára körbehurcolni a Mardekár helyiségeiben Mordont. Dumbledore kifejezetten Pitont kérte, és az illem is ezt diktálta, de Pitont egyik sem érdekelte.
Ő nem felejtett. De Mordon sem.

Természetesen nem tudták eléggé elkerülni egymást. Nem is ez volt a baj. Piton jól tudta, hogy az auroroknak milyen mélységű információi vannak a viselt dolgairól, és elég vastag kérget növesztett az évek alatt ahhoz, hogy kivédje a jól értesültek nyilait. Mordon egy-két megjegyzése azonban szöget ütött a fejében, mert olyan területre tévedt, amelyről még ő sem tudhatott.
Gyanakvó lett és feszült, de nem eléggé éber ahhoz, hogy rájöjjön, Mordon szájával egy már régóta halottnak hitt halálfaló, ifjabb Barty Kupor ítélkezik felette. Egy teljes tanév telt el úgy, hogy nem jött rá, pont ő nem jött rá: a Sötét Nagyúr szolgája megfricskázta őket, besétált a Roxfortba, Dumbledore mellett járt-kelt, vele vacsorázott és a diákjaikat tanította. Az a riadalom, ami végigsöpört a szülőkön, amikor Barty Kupor kilétét felfedték, nem volt fogható semmihez, pedig a java még hátra volt, és az, ami készült, Pitont is elsodorta.

Akkor, 1994-ben Voldemort szanaszét hullott halálfaló gárdája ismét egyesült egy közös érzésben: a feszült félelemben és nyugtalan várakozásban. A Sötét Jegy tizenhárom év hallgatás után újra formát öltött a karjukban - igaz, egyelőre csupán halvány, erőtlen pulzálásban, - és tudták, most nem valamelyikük ugratja vagy fenyegeti a másikat; ez az, ez ő, akit nem nevezünk nevén.
Lassan érő bizonyosság.

*

Mordon néhány hét alatt az iskola legnépszerűbb tanára lett.
Félredobott minden minisztériumi előírást, nem molyrágta, könyvszagú elméletet tanított, hanem gyakorlatot, védekezést és támadást. A halálos átkokkal kezdte a sort, utána jöttek a kínzó és gyötrő átkok, a méltóságot sárba tiprók és a kiszolgáltatottá tevők. Mivel Kupor mindezt Mordon bőrében tette, a diákok áhítattal lesték, és rajongtak a tiltott, feketemágia-bemutatókért, a minisztérium pedig elegánsan a homokba dugta a fejét.
Ha bárki tudta volna, hogy a Sötét Nagyúr kinyújtott karja szórja az Avada Kedavrát, erődemonstráció lett volna, elrettentés és a sötét hatalom végtelenségének díszparádéja.
De senki nem tudta. Még Dumbledore sem.
Mordon a professzorok között is begyűjtötte a maga babérkoszorúját a népszerűségi listán (azon felül, hogy érdemeit a halálfalók ellen vívott harcban vitathatatlanul elismerték mind), visszataszító külseje mit sem számított. Ha elemében volt, esténként recsegő hangján szemezgetett az emlékezetes eseteiből. Rengeteg embert ismert, ráadásul nem éppen az előnyös oldalukról. A botrány a mágusvilágban is édes gyümölcs volt.
Kupor elég sok időt töltött a szobájába zárkózva azzal, hogy a ládájába lakatolt valódi Mordont faggatta Veritaserummal újabb sokkoló és megdöbbentő tényeket kisajtolva a legyengített, öntudatlan férfiból.
A Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája a tanév végére félelmetes tudást szívott magába. Mordonnak a fejében volt a Főnix Rendjének és a minisztériumnak lényegében az összes tudása, eszköze és taktikája, olyan információkkal rendelkezett magas beosztású mágusokról, amelyek időzített bombaként ketyegtek.
Amikor McGalagony egyszer rászólt Mordonra, hogy olyan, mint egy utálatos, fecsegő vénasszony, igazán vigyázhatna a szájára, az ál-Mordon csak annyit mondott, hogy tisztességesen kellene élni, viszontlátásra, és folytatta az elbeszélést. A hallgatóság pedig feszengve gondolt arra, hogy csak Mordon meg ne tudja az ügyes-bajos dolgaikat.
A fürkésző-vizslató tekintetét viselték el a legnehezebben.
Senki sem szereti, ha a lelkében matatnak.

Pitont kifejezetten ingerelte a Mordon körüli nagy rajongás és az a vehemencia, ahogy az auror nekiállt a sötét varázslatokat demonstrálni. A diákok, akik pontosan érzékelték, hogy a rettegett és gyűlölt bájitaltan tanáruk visszahúzódik, ha az auror feltűnik a láthatáron, még nyíltabban merték utálni és bírálni. Az ő szemükben egyedül Dumbledore állt Piton felett, de az igazgató sosem adta alájuk a lovat és rendre intette őket a maga módján, Mordon viszont kajánul rájuk hagyott mindent.
Azt pedig az egész Griffendél piros tintával jegyezte le az SVK füzetébe, hogy "kérdezzétek a bájitaltan tanárotokat, halálfaló korában gyakran használta..." és az ehhez hasonló megjegyzéseket. Ez sokkal izgalmasabb volt, mint Neville nagymamájának ruhájában parádéztatni a Piton-mumust. Próbáltak megfűzni egy-két kísértetet, hogy lopózzon be Drakula gróf fürdőjébe, hogy tényleg van-e olyan csúfság a bal alkarján, mint amilyenről Mordon beszélt. Egy kísértet se merte elvállalni. Piton lakrésze tabu volt, a kékszakállú herceg lelakatolt, titkos szobája. Végül megegyeztek abban, hogy úgyis állandóan abban a fekete ruhában van, biztos le sem veszi soha, megvárja, amíg lerohad róla és magától lemászik.

Esténként sokáig suttogtak a hálótermekben. Mordon azt mondta, a halálfalóság örök, sosem epizód, és egy halálfaló sem hagyja el a Sötét Nagyurat. Túlságosan kicsi volt a mágusok társadalma ahhoz, hogy szóbeszédből ne hallották volna, hogy Pitonnak valamikor köze volt a fekete kopókhoz, most viszont ugyanezt a legendás auror szájából hallva, akinek minden szava dörgött, mint a villám, egészen más volt: félelmetes és őket igazoló, hiszen a romlott lélekhez nem is passzolhatna más, csak egy ilyen érzéketlen, hideg külső.
Nem sejtették ezek a kis buták, hogy az ál-Mordon egyetlenegy okból veszi fel saját csapzott szőke hajú külsejét néhanapján, éjszaka, rövid időre: hogy perverz gyönyörrel nézhesse a saját alkarjában egyre inkább alakot öltő, egyelőre még halványan gyűrűző Sötét Jegyet.

*

Mordon egy térképkészítő precizitásával módszeresen végigjárta a Roxfort minden zegzugát. Pitont dühítette az óriási autonómia, amellyel Dumbledore felruházta az öreg aurort, aki gyakorlatilag bármit megtehetett a Roxfort védelmére hivatkozva. A legnehezebben azt viselte, hogy átkutatta az íróasztalát, a saját privát dolgait, a ruhásszekrényét, de még a borotváját is.
Kedve lett volna megkérdezni, hogy esetleg a fenekébe is óhajt-e belesni.

Azt is nehezen viselte, hogy Dumbledore az aurort tette meg jobb kezének, az ő véleményét kérte ki először, hozzá fordult, vele osztotta meg aggályait és terveit. Az a korábbi bizalmas munkakapcsolat, amely az igazgatóhoz fűzte megromlott, miután Sirius Black megszökött, és Dumbledore nyilvánvalóvá tette, hogy csalódott a bájitaltan tanárban, amiért szemrebbenés nélkül dementorok prédájává tette volna Blacket.

Piton partvidékre szorult. Elvesztette azt a szabadságot, amelyet a Roxfort falai és tekervényes folyosói jelentettek számára. Az auror nagyobb úr lett nála, ráadásul sakkban tartotta. A saját pályáján. Ezt nem bírta megemészteni. Rég nem mérgezte annyi ártó szándék, sértett hiúság és bosszúszomjas agresszivitás, mint azokban a hónapokban, és amikor az alkarján a jól ismert Sötét Jegy tizenhárom év után ismét kezdett elősejleni, már nem is volt szava.

Sok időt töltött távol a Roxforttól. Amint egyéb elfoglaltságai engedték, elhagyta az iskolát. A Sötét Jegy gúnyos hangú dísztávirat volt, jól irányzott rúgás a gyomorszájába, önmaga torz tükörképe. Olyan alakokkal találkozott, akiket szándékosan került az átmenet éveiben. Vakmerőbb lett és lejjebb merészkedett a mocsárban, mint előtte.
A fekete mágia társa és árnyéka volt már egészen kicsi korától, most is adózott az oltárán. Nem hitegette magát azzal, hogy hangzatos és szent célért vagy Dumbledore kegyeiért teszi. Elsősorban saját magáért tette, mert élvezte, és egyáltalán nem érdekelte, hogy tiltott ösvényeket tapos; épp ellenkezőleg, ingerelte és feltüzelte.
A sötét hatalom. Hatalmasabb bárminél.

Az a világ ott fent messze nem volt ilyen érdekes. Napsütéses elveik és naiv elképzeléseik a világról, vagy akár róla meglehetősen egysíkúak voltak, és éppen ezért rettentő unalmasak.
A mágia tudománya köré magas szögesdrótból fontak kerítést. Homokozó volt, gyermeteg, hamar kiismerhető terep. Mindig is többre vágyott. Máshova. A kerítés túloldalára, a tiltott zónába.
Idegenkedve gondolt arra a néhány nőszemélyre, akik az évek során megfordultak a Roxfort falai között vagy Malfoy rezidenciáján. Néhány szentül meg volt győződve arról, hogy neki, az elkárhozott léleknek bizonyára megváltó szeretetre van szüksége, megmentőre, aki titkon semmi másra nem vágyik, minthogy valamelyik meleg anyai keblére húzza a fejét. Még mit nem. Keserűen megrándult a szája.
Egynek sem jutott eszébe, hogy szeret a zavarosban halászni. Magától foglalkozik a fekete mágiával, szüksége van rá. A homokozójuk neki nem elég. Hagyják már békén. Nem egy idióta mártír, aki puszta törlesztésből vállalt kockázatos bevetéseket a Főnix Rendjének vagy Dumbledore-nak. Menjenek, szedjenek virágot és számolgassák a felhőket az égen.
Nem tudta azt sem, hogy minek a számlájára írja, hogy a mágusok többsége látszólag úgy élt, mintha a borzalom és terror évei csupán valamelyik pókhálós mesekönyv szüleményei lettek volna. Olyan könnyedén táncoltak át az éveken, olyan mérhetetlen bárgyú módon néztek egymásra, ha felmerült a Nagyúr visszatérésének rémképe, és olyan játszi könnyedséggel fordították el a fejüket, ha felelősséget kellett volna vállalni a máért, a jelenért, az elmulasztott elővigyázatos lépésekért, hogy sokszor érezte úgy, árral szemben úszik, vagy valami tévedés folytán lerakták egy horda birka közé. Ő nem fog velük bégetni. És legfőképp: nem fog velük menni.
Ráfogták, hogy túlságosan komoran szemléli a jövőt, örökké elégedetlen, mindent véresen komolyan vesz, egy megkeseredett, behamuzott életű, rosszindulatú alak, aki annyira a rabjává vált már a saját görcseinek és előítéleteinek, hogy elfelejtette, milyen élni.
Egy biztos: úgy nem akart élni, mint ők.
Bevágta maga után az ajtót.
Lucius Malfoy már várta az irodája előterében. Magára kapta a kabátját és elmentek.

*

Sofia véletlenül vette észre a bájitaltan tanárt. Három fekete kabátos férfi társaságában állt a korlátnál a leszálló nyirkos ködben, amely összekeveredett a cigaretták halvány füstjével, és egy sercegő utcai petróleumlámpa sápadt fénye épp az arcára esett, ahogy oldalra nézett.
Először csak az a rettentő gőgös, sznob magatartás tűnt fel neki, ahogy a csoport viselkedett. A kéz- és fejtartás, az a lekicsinylő tekintet, ahogy az arra járó mágusokon fenték a késeiket; ridegség és fenyegetés állt őrt minden porcikájukban.

A csoport a deszkák nyikorgására és a léptek zajára hátranézett. Lassan, unott arccal, hogy aztán ugyanazzal a közönnyel folytassák a halk beszélgetést. Az üzlet tulajdonosa és két lefátyolozott nő jött lefelé a rozoga ház oldalához épített keskeny falépcsőn. Gyanútlan szemlélő azt gondolhatta volna, hogy bizonyára a galambokat nézték meg a padláson, csakhogy késő éjszaka volt.
Igaz, a padláson sem galambok tanyáztak.
Nem merészkednek madarak errefelé, nem olyan környék ez.

Sofia épp egy pillanatra nézett a bájitaltan tanárra, ahogy elmentek mellettük. Kimondottan fenyegetőnek tűnt, ahogy köztük állt földig érő fekete kabátban és fekete bőrkesztyűben, még a rá jellemző kissé görbe tartás ellenére is kimagaslott közülük. A férfi szemei viszont rátapadtak, gúnyosan és számon kérőn, de nem szólt semmit. Sofia úgy érezte magát, mintha egy keselyű vadászna rá. Alig várta, hogy átmenjenek a kihalt téren és megszabaduljon a hátába fúródó vizslató tekintettől. Nem volt kétsége afelől, hogy felismerte az arca előtt félig leeresztett hímzett, fekete muszlinfátyol alatt.
Ő is felismerte a legtöbb embert a mozgásáról és az alakjáról.

Találkoztak már korábban az éjszaka közepén a sötét roxforti folyosókon. Nem is egyszer. Mint két egymás felé rohanó kivilágítatlan, fekete vonat az éjszakában, amelyek mégis elmennek némán egymás mellett, ütközés és megjegyzések nélkül, mert külön sínpáron futnak, egyre távolodva, elhaló zakatolással.

Mindig úgy érezte, hogy csörömpölnek a mellkasában, ha a férfi közelébe ért. Félelem, megvetés és előítélet keveredett benne; és mindaz, amit hallott róla, a Sötét Nagyúr hűséges és kegyetlen kopójáról, megfeküdte a gyomrát. Ragadós nyálka volt és odvas penész.

Nem volt rá kíváncsi. Tett-vett, amikor mesélték. Aki ismeri Sofiát, tudja, hogy nála ez a nyugtalanság jele. Aki mesélte, nem tudta. Ő úgy hitte, nem hisz neki. Az sem tetszett neki, hogy sosem biztatja, sőt inkább el akarja hallgattatni. Megigazította a takaróját, megfésülte a haját, arrébb tette a virágcserepet, ráírt a kartonra valamit, amit később is megtehetett volna, aztán azt mondta, badarság, próbálj inkább elaludni, Adriana, és csöndben betette maga után az ajtót.
Sofia azonban magával vitte a félelmet.
Benne élt már, mint a gyom, és szétterpeszkedő, kapaszkodó gyökereket eresztett.

Piton érezte a csonthéjat, amibe Sofia zárkózott. Rá sem nézett, csak épphogy rápillantott, de több nem. Egyenes háttal ment, nyugodt léptekkel, nem sietve, csak a szoknyája lobogott lágy redőkben. Büszke, feltartott fejű fekete paripaként vonult a tüskés bozótban, idelent, ezen a furcsa, gonosz alvilági helyen. Ő az, aki akkor is ilyen szabályos-szép lépésekkel megy tovább, ha épp felsértette a lábát az éles szikla, vagy tüskék fúródtak a bőre alá. A fenséges pajzs, amelyet az idegen, a gyűlölt és az iszonytató hív elő belőle.
Figyelte az elmúlt hetekben, ahogy Mordonnal viselkedett.
És látta szeptemberben a városban egy szüreti ünnepen. Sokan voltak, nyüzsgő, táncoló, mulató sokaság a színes lampionok alatt. Ott volt elöl, nem is tudta először, hogy ő az. Olyan más volt. Talán nem is ő volt.

Most: szikrázó hideg pajzs. Büszke fekete királynő - zárt fekete kartonruhában és fátyol alatt is.

Észrevette az elmúlt hetekben, hogy olykor fürkészve nézi. Mindig akkor, amikor azt hitte, nem látja. Tudta, miért. Tudta abból, ahogy nézte, mert az érzelmek nem tűntek el az arcáról olyan hirtelen, ahogy a szemét elkapta, vagy elfordította a fejét.
Nem hitte egy pillanatig sem, hogy Mordon a méregkeverő; az első pillanattól, hogy az auror és Sofia találkoztak, ki nem állhatták egymást.
A bájitaltan tanár jelen volt, amikor Sofia elküldte Mordont melegebb éghajlatra, amikor rajtakapta, hogy az irodájában matat. Elegáns, jegelt tőrszúrással a hangjában.
Piton kifejezetten élvezte az előadást, és nem Mordon miatt. Kifejezetten ingerelte ez a nő, hogy kipróbálja, hol húzódnak a határai. Kedvére volt, hogy talán mégsem az a nebáncsvirág, aki azonnal összerezzen és elsírja magát. Néha olyan elveszettnek tűnt, álmodozónak, inkább beolvadt a háttérbe és elment a hátsó ajtón észrevétlen.

Tudta, hogy már rég nem kettejük elfuserált első találkozása árnyékolja Sofia arcát, ha róla van szó. Egy ideje apró mérgezett fullánkokat kap valakitől. Ellenanyag ismeretlen.
Az, hogy az ő temetetlen és letakart múltjának fogadatlan prókátora nem más, mint egy Avery-sarj, a sors különös fintora; kárörvendő, nevető ördögalak feltartott középső ujja. Bizonyos volt, hogy a valóságot csorba üvegszilánkon át lebbentik fel Sofiának bosszúból, alattomos indulatokból és talán szenzációhajhászásból.
Nem mintha a meztelen való nem emelhetne karantént köré: P.P. egy rühes dög, kerüljék el minél messzebb, szöges bottal kéne agyonverni, ne lépjen közelebb. Mégis.
Piton úgy érezte, képes bármiféle bíró előtt megállni.
Úgy hitte azért, mert neki nem számít, ki mit gondol róla, különben is tehet mindenki egy szívességet.
Úgy hitte azért, mert olyan egyforma a forgatókönyv mindig, és már annyiszor játszották ezt a darabot, olyan mindegy, mert az ő szerepe a végén ugyanaz marad.

Lucius Malfoy is felismerte a Roxfort gyógyítóját a fátyol alatt, de ő sem szólalt meg. A hiúság nagy úr. Ritka eset volt, hogy őt még egy pillantásra sem méltatták, pedig Sofia válla majdnem súrolta a karját, ahogy elment mellette. Az egyetlen oldalpillantást Piton aratta le, és hogy mivel érdemelte ki a bájitaltan tanár, csak találgatott. Kárörvendően. Az Avery-lány kiváló aknamunkát végezhet, jól befűt Piton alá, annyi bizonyos.
Malfoy kilóra megvette már a Szent Mungó igazgatótanácsát, és megvoltak a megfelelő emberei, hogy a felszín alatt kavargó gomolyfelhőkről is tájékoztassák. Avery, aki társuk volt a halálfalók testvériségében, évek óta őriztette megbomlott elméjű unokatestvérét az ispotályban. A legvédettebb helyen rendeztek be neki egy kisebb elzárt birodalmat: a varázslógyermekek kórtermei között, amelyek a Szent Mungó szívében álltak, és egy kis tóra néztek az ablakaik.
Nem ez volt az egyetlen rejtett szoba az épületben, és ennek legalább volt ajtaja és ablaka, látszottak a falai, és a fizetett nővérek ki-be járhattak onnan.

*

Sofia már rég megbánta, hogy megint elragadtatta magát, hogy utánajár valaminek, amit nem kötöttek az orrára. Nem Piton miatt, mit sem számított, hogy látta. Nem érezte magát kényelmetlenebbül itt, mintha a Roxfortban pillantotta volna meg egy lépcsőfordulóban elsuhanni. Elsuhanni - fura szavak ezek egy magas férfiemberhez.
Egészen bizonyos, hogy nem adja meg az engedélyt, hogy használja az egyik kiépített alagsori labort - gondolta. Már az Abszol úton járt. Az őszi díszbe öltöztetett, barátságos lámpák meleg fényével megvilágított üzletek előtt még most is sokan sétáltak, pedig későre járt már az idő. Napokig szövegezte a magyarázatot, hogy miért szeretné a labort használni, felkészülve mindenféle keresztkérdésre. Piton azonban semmit nem kérdezett, amikor nagy levegőt véve előadta a kérését az egyik bájitaltan óra után a tanteremben. - Majd megfontolom - hangzott a tömör, ámde annál mogorvább válasz, és hogy az elutasításnak még nagyobb nyomatékot adjon, fel sem nézett a lapjaiból, írt tovább sebesen.
Legalább megpróbálta. Legalább küzdelemben esik el. Nála a "küzdelem" itt véget is ért. Elúsztatta az ügyet, mint a folyó vízére bocsátott papírhajót. Sirius persze kinevette. Villantson rá egy mosolyt, vagy dicsérje meg a lombikkészletét - tanácsolták vigyorogva Lupinnal. Ő pedig sértetten nézett rájuk, ő nem él ilyen átlátszó trükköcskékkel. Utána már rajta nevettek, hogy lazítson már végre, csak ugratják.

- Tartsa vízszintesen - krákogta a szétdohányzott hangú vénasszony az antikváriumban.
Óvatosan felnyitotta a könyv fedelét. A könyv kivágott belsejében üvegcse lapult. Szakállas megoldás. Minden csak pénz kérdése ezen a világon - zárta vissza, - milyen könnyű bármit is beszerezni. A vénasszony elvette és gondosan papírba csomagolta, belehelte a sok használattól megfeketedett szárú nyomdáját és rányomta a bolt címerét.
- Ha akar, nézzen még körbe. Könyveink is vannak - motyogta csúfondárosan végignézve a fiatal nőn, és elcsoszogott az antikvárium feletti rozzant lakásába. Sofia gondolta, utána pislog, hogy sajnos, nem tud olvasni, de fékezte a nyelvét.
Alig egy fél órája, hogy becipeltek egy kisebb könyvtárnyi hagyatékot. Másfél mázsára saccolta a vénasszony. Hihetetlen, de súlyra fizette ki, Sofia nem tudta, hogy megrökönyödjön-e rajta. Bár ha mások is olyan könyveket vesznek, mint ő az előbb, akkor mit se számít a tartalma.
Gondolta, megnézi, hátha talál valamit. Kivette a kalaptűit, levette a kabátját és leült az egyik magas kupac elé. Nem volt fáradt és már biztonságban érezte magát. Újabban úgyis több a szabadideje, mint kellene - mosolyodott el rezignáltan.
Annyira elmerült a lapozgatásban, hogy nem figyelt fel az ajtó fölé szögelt szélkelep csilingelésére.
Sem egy fekete férfiesernyő csukódására.
Sem arra, ahogy az az esernyő hangos döndüléssel landolt az övé mellett a szebb napokat megélt esernyőtartóban.

- A második kiadásból kihagyták az utolsó fejezetet, és egyéb alapvető hiányosságai is vannak.
Erre a mély, kioktató hangra nézett fel először.
- Jó estét - köszönt halkan Perselus Pitonnak, mert ő állt előtte, mint egy fekete torony, sápadt arcába lógó fekete, kusza tincsekkel.
Alulnézetből még fenyegetőbbnek látta. Terpeszállás, lekicsinylő arckifejezés. Biccentés. Vagy ezt is csak ő képzelte. A nadrágját jócskán felcsapta, merő víz volt az alja. Nem is vette észre, hogy odakint eleredt az eső. Neki is esőillata volt. Dohányfüsttel kevert őszi esőé. Úgy állt ott, mint egy smasszer a fegyházban. Már csak a gumibot hiányzott a kezéből. Az undor és a félelem úgy futott szét Sofai végtagjaiban, ahogy a villámok cikáznak az égen.
- Az első kiadás kisebb, a margója vérpiros. Keretes lapok, innen felismeri. Az a kezében egy rakás szemét - folytatta.
Piton úgy hallotta saját magát, mintha csak külső szemlélő lenne egy színházban. Idegenül. A szája úgy látszik, néha külön életet él - gondolta bosszúsan. - Miért nem sétált el mellette? Azért jött ide, mert a trottyos vénasszony - némi galleonért - mindig értesítette, ha érintetlen hagyaték érkezett, hogy az elsők között vehesse szemügyre. Az alja mehet másoknak. Fogalma sem volt róla, hogy elvarázsolt kisasszonyt itt találja egy székben üldögélve. Percek teltek el anélkül, hogy észrevette volna, hogy fölötte áll. Olyan közel, hogy tisztán kivette, mit nézeget.
- Köszönöm, de nem a tartalma miatt vettem kézbe... Még sosem láttam ilyet - szabadkozott Sofia, aki nem tudta mire vélni, hogy Perselus Piton leereszkedett odáig, hogy szóba elegyedjen vele. A könyv olyan nehéz volt, hogy az ölébe kellett tennie. Lapjain ismert és híres mágusok, sportolók és muzsikosok főzték a bájitalokat, akár egy pergő film lapjain, halk zenével és mindenféle adomákkal teletűzdelve.
- Na persze. Néhány cirádás, festett rajz, fülbemászó melódia, lenyalt hajú, kigyúrt kviddicsbajnok félmeztelenül az üst mögött, és a nők rögtön elájulnak. Tegyünk hozzá fél porció ezüstharmat cseppet, meséltem már, hogy amikor sárkányok hátán lovagoltam? - utánozta gúnyos hangon Piton az egyik félnótást, aki fülig érő vigyorral magyarázott a lapon. - A sok liba megveszi, és elhiszi, ha kipróbálja, együtt főz a díszhímekkel. Elkészíteni persze egyik sem tudja. - morogta metsző hangon.
- Még jó, hogy Dumbledore nem hisz az effajta látvány-bájitalozásban. - jegyezte meg Sofia békülékenyen és bezárta a könyvet. Egyetértett a férfival, de úgy vélte, ilyen kiadványokra is szükség van, hogy mindenki megtalálja a maga számítását, de ezt inkább bölcsen megtartotta magának. A férfi úgy viselkedett, mint akinek a hiúságába gázoltak. Egy ilyen butaság miatt. Bár ha belegondolt, folyamatosan úgy beszélt, mint egy örök elégedetlen, kritikus és mások felett álló ember.
- Rajtam mulat? - kérdezte Piton halkan, mégis támadóan az arcát nézve. - Nyilván elképzelte a kis fejecskéjében az elrettentő kiadást velem. - sziszegte.
- Félmeztelenül az üst mögött? - idézte vissza Sofia Piton szavait. Látszott rajta, hogy ez merő képtelenség. Lehetetlen gondolat. Szemei lopva végigsiklottak felöltőjének gombjain. Mintha sosem vette volna észre, hogy ő is egy test a ruha alatt, és most sem hiszi. Nem gúnyosan tette, inkább úgy, mint aki elhesseget valami roppant badarságot. - Nem - mondta végül. Sofia a nemet az elrettentő kiadásra értette, Piton másra. Nem kapott lapot a férfiak palettáján.
- Nem köpött még eleget a kis vakarék rólam? - vágott Piton minden szava, mint az éles penge. Sofia megmarkolta a könyve gerincét. Az összes vér a lábfejébe futott. - Járjon még a kedvében és borogassa a fájó lelkiismeretét és eléri! - folytatta megkeményedett arccal. Sofia felpattant. Ezzel azonban csak még közelebb került az arca a férfihoz. Rossz lépés volt. Már az a vészjósló tekintet is a föld alá nyomta. Döngölte.
- Nem köp olyan gyorsan, mint a kedves barátja magának - válaszolta remegő hangon, állva. Lucius Malfoy úgy tűnik, nem mulasztotta el felvilágosítani Pitont a nyár eleji baklövéséről, sem a következményeiről.
Piton látta a szapora lélegzetet és a pírt az arcán. Szégyen, düh, félelem? Vagy mind együtt? Ő is dühös volt és sértett. Bántani akart. Elég volt belenézni Sofia szemébe, nem kellett egy szóval sem kommentálni, hogy pontosan tudja, mi történt a Szent Mungó falai között. A szája kárörvendő, torz mosolyba gyűrődött. Nincs szebb a lépéselőny diadalánál. Úgy törte össze a másikat, mint egy dió héját, apró miszlikre. Csak nézték egymást, szemmel vívott párbaj, egyenlőtlen felekkel, segédek nélkül.
Piton felhorkant. Hihetetlen, milyen gyenge ez a nő. Úgy jártak az érzelmek az arcán, mint a nyitott ablakon át a huzat; te jó ég, hiszen lepereg előtte sűrítve és kánonban Sofia összes felgyülemlett érzése: az aggódás, a megbánás, az önkínzás, a dac, a félelem és a kétségbeesés, ilyet még nem látott, ilyen közelről, így kiömlik, hát nincsen gát, nincsenek gyökerek, hogy megállítsák az áradást? Nincsen benne tartás és erő?
Ha őt kérdezik, nagyon is jól tette, hogy lekevert egy akkora pofont Adriana Averynek, hogy kibukott a tolószékből, megérdemelte. Látatlanban is ezt mondja. Malfoyjal kifejezetten szórakoztatónak találták. Azt is, hogy átlépett rajta és bevágta maga után az ajtót jó időre véget vetve annak a terrornak és cirkusznak, amivel Adriana az ispotályt sokkolta évek óta. Lábujjhegyen jártak és nyeltek. Megfizették a nővéreket érte.
Az viszont már kifejezetten szánalmas, hogy nem sokkal később ijedten visszament, hogy mit tett, és a főnökének azonnal beszámolt a tettéről. Nem volt joga megütni, ez tény.
Malfoy persze visszatapsolta a Mungó fekete báránykáját, megúszta fegyelmivel. Sofia pedig amint tudomást szerzett Malfoy közbenjárásáról, képes volt felmondani. Nem normális. Merő büszkeségből. A fene nagy büszkeségből és túlértékelt lelkiismeret-furdalásból bejárogat az Avery-lányhoz. Ahhoz a kígyónyelvű, szörnyű nőszemélyhez, akit agyon kéne lőni. Aki mocskolódik és vetít, sár folyik a szájából. Egy ilyen nőért félredobni annyi év munkáját? Milyen nagyon szánalmas. Milyen gyermeteg. Az sem; falevél, elég egy szél és arrébb löki. Büszkeség, ugyan mi az? Megalkuvás, ugyan mi az? Úgy nézte Sofiát, ahogy a falkavezérek becsmérlik a vékonydongájú gyengébbet, akit a természet törvényei pusztulásra ítéltek.
- Sajnálom, ha megbántottam. Elmegyek - mondta Sofia elhaló hangon és a kalapjáért nyúlt.
- Egy frászt sajnálja - süvítette Piton. - Ezt ne hagyja itt. - És felkapta a becsomagolt könyvet, amely a hirtelen rázkódástól azonnal kigyulladt. Árulkodó akvamarin-kék lángokkal, és még alattomosabb illattal. Piton egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal megsemmisítette és úgy üvöltött, ahogy a száján kifért dühében és döbbenetében. Hogy lehet ilyen amatőr, tyúkeszű liba, egy nagy rakás szerencsétlenség?
- Soha nem jöhet az alagsoromba! - rivallt utána. Menjen csak, sose lássa többet.
Dühösen a zsebébe vágta a pálcáját. Már nem volt kedve könyvek között matatni. Inni akart valami méregerőset. Az volt a baj, hogy nem tudta hova tenni Sofiát. De magát sem. Hova a védjegye, a híres önuralma?
Már most sem értette, hogy a pillanat hevében, hogy tudnak átváltani egymás taposásába? Két értelmes felnőtt ember, akiknek semmi közük egymáshoz. Az égvilágon semmi.

Egyszer azért, mert nem úgy nézett rá, ahogy. Most is azért, mert nem úgy nézett rá, ahogy.
Nem szívesen vallotta be magának így sarkítva. Ez nem ő, hanem valaki más. Mert nem úgy nézett, ahogy - ismételgette magában mérgesen. Szánalmas. Rettentően csalódott magában. És nagyon vágyott egy felesre.

Amikor azt hitte, be tudja Sofiát sorolni valahova, azonmód történt valami, amiért nem illett bele egyik fiókba sem. Kis dolgok. De a világot is kis dolgok fordítják át. Azt hitte, a távolból képes megítélni, mint másokat. De nem tudta.
Távolból nem. Egy hét múlva Halloween - lökte ki gyorsan ezzel azt a gondolatot, ami ezután következett volna.

Most is, percekkel azután, hogy elment, ott érezte a jelenlétét, nem kellett behunynia a szemét, hogy visszaidézze. A szálló porban, a kandeláber fényében és a könyvek árnyékában. Ott volt még.
Az esernyőtartóban ott állt Sofia ernyője is az övé mellett. Piton otthagyta. Szelektív látás. Nagybetűs nem.
Vagy inkább nevezzük önáltatásnak.

*

Piton magához rendelt egy házimanót. Az irodája kezdett kifejezett kocsmaszagot árasztani az erjedő szőlőfürtöktől, amelyek érintetlen hevertek az óriási tálakban. Mégis hozzák. Ajándékba. Kóstolóba. Csak úgy. Az emberek rettentő sok felesleges és indokolatlan dolgot csinálnak.
Együtt javíthatta a dolgozatokat néhány száz muslincával. Kis dögök - hessegetett el néhány pöttyöt.
Egyszer csak felpattant az ajtaja.
- Szép jó estét!
- Deidre - állt fel azon nyomban. - Mit keresel itt? - kérdezte barátságtalanul. Utálta a meglepetéseket.
- Üdvözölj a fedélzeten! Én kértem Dumbledore-t, hogy el ne árulja neked a világ minden kincséért sem, hogy visszatérek a jó öreg Roxfortba!
A hívatlan látogató, aki nem adott olyan apróságokra, hogy kopogjon az ajtón, a bájitaltan tanár Franciaországban élő unokatestvére volt anyai ágon, de ezt dacból sohasem hozták nyilvánosságra se itt, se máshol. Ez volt az egyik kedvenc játékuk. ("Mondja, professzor úr, a maga családjában mindenkinek zabszem van a seggében?" "Mondja, asszonyom, a maga családjában, mindenkinek hiányzik egy kereke?" - kérdezték egymástól rezzenéstelen arccal, mire mindenkinek megállt a kezében a kanál.)

Deidre a férje nevét viselte, és csöppet sem hasonlítottak egymásra sem külsőleg, sem belsőleg. A barna hajú, szögletes, fekete keretes szemüveget viselő karcsú nőt Piton hozta a Mardekár házba nevelőnek, amikor kinevezték házvezető tanárnak évekkel ezelőtt. Pontosabban fél évre rá, amikor a férfi sikeresen elüldözte az összes nőszemélyt, aki hajlandónak mutatkozott az ő felügyelete és irányítása alatt a diákjaira vigyázni a tanórák után.
Deidre, habár kétségtelenül igyekezett minél több terhet levenni Piton válláról azzal, hogy a gyerekek aprócseprő ügyeivel ő foglalkozott, amelyekhez a férfinak se türelme, se érzéke nem volt, kész csődnek bizonyult. Rendre belefeledkezett a maga extravagáns szobraiba és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy tanmenetet írt a minisztérium számára művészeti és kultúrtörténeti ismeretekből, levelekkel bombázta a minisztert a tantárgy szükségességéről és mindenféle szakköröket szervezett a diákoknak. Tehetségét és szenvedélyét soha nem ismerték el, és rövid idő múlva búcsút intett az iskolának.
Hiába, a büszkeség családi vonás.

Piton annyira megsértődött, hogy faképnél hagyta (ahogy ő mondta a "ragyás vagyok, elvesztettem a tankönyvemet, az anyukámat akarom" és hasonló szirszar problémákkal), hogy minden kapcsolatot megszüntetett vele.
Piton úgy két éve egy újságcikkből tudta meg azt is, hogy ipari formatervezést tanult Párizsban. A cikk egy kiállításról szólt, a képen egy égnek meredő huzalokból és kettétört acéllemezekből, szögekből álló mű állt Hajótörés címmel, amelyet a művésznő férje tragikus halála után készített - állt a kommentárban. Annyi fájdalom és keserűség áradt a furcsa szoborból, hogy elhatározta, legalább egy egyszavas gratuláló levelet ír. Nem írta meg. Olyan jól alakította már az érzéketlen szemétládát, hogy még erre sem volt képes; a gondolat elhalt rögtön ahogy megszületett.
- Na és mit fogsz itt csinálni? - kérdezte halkan.
- Sokkolom a tisztes polgárokat! - kacsintott Deidre, aztán nevetve folytatta. - Az igazgató megkért, hogy ássam elő a régi elképzeléseimet, szóval reszkess, Roxfort! Épp ideje: énekkar vagy kviddics, elég gyér a választék! - mondta tettetett morgással. - Hogy nézel ki? - tolta el magától a férfit. - Piton atya a reverendában... Nem vagy valami jó bőrben, már ne haragudj. Megártott az a sok gőzölgő izé? Még mindig itt laksz az alagsorban?! - Deidre olyan volt világéletében, mint egy tank. Míg a másik összeszedte a választ, már tíz másikat kérdezett.
Elviselhetetlen.

A férfi este Deidrénél vacsorázott, aki Londonban bérelt egy műteremlakást. Írt neki annak idején, amikor Angliába költözött, de ahogy a többi levelére, erre sem válaszolt. A penészes falakat és a szegényes bútorokat elnézve nem volt nehéz megállapítania, hogy egyik napról a másikra tengődik. Ötéves, elálló fülű kisfia, Max, aki következetesen Fekete Borisznak szólíttatta magát, ugyanolyan szélvész volt, mint az anyja.
Cseppet sem riadt meg a komor, magas, feketébe öltözött férfitól, rögtön előkapta a zsebéből a nemrég kihullott fogát és az orra alá tolta, hogy nézze meg. Piton nem tudott mit kezdeni vele, és úgy ült a széken, mint aki seprűt nyelt, amikor a kis lurkó a legnagyobb természetességgel sorra nyomkodta a ruháján a gombokat, hangosan számolva: egy, kettő, három, négy, öt, tizenegy, tíz. Piton kijavította, de nem tudta meggyőzni, hogy az öt után a hat jön. "Fekete Borisz azt jobban tudja" - mondta komolyan a gyerek. Egész este fel-alá rohangált a lakásban, az asztal alatt csúszkált vagy az anyja nyakán lógott. Piton hálát adott az égnek, hogy nincs gyereke. Hogy lehet ezt elviselni?
Inkább Deidre beszélt, mint ő. Szerette Deidrét hallgatni, igaz, csak rövid ideig. Ha rá gondolt, egy szó jutott eszébe: az, hogy sok és hogy hol van a fék?

Hátradőlt az alacsony kanapén. Jólesett kiszakadni egy kicsit a Roxfortból valakivel, aki ismerte.
- Mi az, amit rajzolsz? - kérdezte a torkát megköszörülve a gyereket, amíg Deidre a konyhában matatott, hogy mondjon valamit.
- Ez? - nézett rá nagy szemekkel a kisfiú. Könyékig zsírkrétás volt. (Ahogy látta, Deidre abból sem csinált gondot, hogy a falakat is összefirkálta. Körbehúzta a lakást zöld tintával és a szekrény mellett színes tenyérnyomok virítottak.) - A szerelmemnek lesz.
Piton furcsán nézett rá.
- Na ne mondd - mondta neki kétkedve.
- De bizony! - jött be Deidre egy üveg borral. - A fiam lánykérőbe készül - mondta nevetve. Fekete Borisz buzgón bólogatott. - Van kedved megnézni, min dolgozok? - kérdezte, és Piton hagyta, hogy maga után húzza a műterembe.

*

Másnap elérkezett Halloween napja, délután megérkeztek a vendégek. Piton kifejezéstelen arccal állt Dumbledore mellett, amint feltűnő és látványos módon megérkezett a Beauxbatons, majd a Durmstrang. Cirkuszt a népnek, hajrá. Kár, hogy Deidre nem látja, biztos élvezné, aztán persze rájuk tukmálná a nagyszerű meglátásait, hogyan lehetne még nagyobb attrakciót csapni. Egyszer kitalálta, hogy fényjátékot idéz a Roxfort épülete fölé az égre. Dumbledore-t állandóan nyaggatta, hogy hadd bűvölje meg a nagyterem egét legalább egyszer, elég már az időjárás-figyelésből, neki van egy csomó ötlete. Nem is értette, hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a vér folyik az ereikben.
Kezet fogott Karkarovval, de nem tudott rá figyelni, még Mordon kétértelmű megjegyzését is elengedte a füle mellett.
Újabb hosszú éjszakának néztek elébe. A Tűz Serlege egyelőre érthetetlen okból a hagyomány és a szabályok ellenére két versenyzőt jelölt a Roxfortból. A másik két iskola felháborodása olyan mértékű volt, hogy az óra elütötte már az éjfélt, és még mindig nem csillapodtak az indulatok Dumbledore irodájában.
A bájitaltan tanár csendes szemlélője volt a forrongásnak. Hiába ölik egymást halomra, Potter úgyis versenyezni fog, és Perselus Piton nem kívánt felesleges köröket futni. Nem mintha nem élvezné, ha Karkarov sértetten összepakolna, és itt hagyna csapot-papot Madame Maxime-mal karöltve. Nem érdekelte túlzottan a Roxfort hírnevének öregbítése, a nemzetközi máguskapcsolatok építése és az ezekhez hasonló sallangok.
Ha rajta múlik, sziklafalat húz a Roxfort határa köré.
Ha rajta múlik, a Potter-gyerek olyan büntetést kap csalásért, hogy élete végéig megemlegeti.
Ha rajta múlik.

*

McGalagony hiába járt a nyakára, hogy fegyelmezze a diákjait, akik "Harry Potter, a bénák bajnoka" feliratú kitűzőben feszítettek napok óta nem titkolt célzással. Megfogadta, ha még egyszer szól, ő maga is kér egy kitűzőt a talárjára. Sőt mindjárt kettőt, és a hátára is rak egyet.
Deidre küldött egy baglyot, hogy két hét múlva érkezik, hetente két alkalommal délután. Ezt persze az ő közlése nélkül is tudta. Mellékelt egy mókás rajzot is, amit kirakott egy rajzszöggel az íróasztala mellé a falra. Deidre átrajzolta a Kisherceg világhírű illusztrációját: A lapon egy hosszú, átlátszó kígyó feszített, teste három helyen kidudorodott: a gyomra egy oroszlánt, egy hollót és egy borzot rejtett magában. "Mindörökké Mardekár" - állt alatta szép betűkkel.

Madame Maxime ötlete nyomán - az indulatok csillapítására - Dumbledore kitalálta, hogy Szentek és Vikáriusok estét tart a tanároknak és nevelőknek az iskolába érkező kollégák tiszteletére. Flitwick hurcolta körbe a serleget, amelyből mindenki húzott egy cetlit, hogy szentnek vagy álszentnek kell beöltözni. Madam Hooch, aki a lyukasórájában megírta a cetliket, egyszerűsítette a problémát: szent vagy ribanc lett a választás.
- Ribanc - mondta nevetve McGalagony.
- Szent - húzta ki Karkarov az övét. Mordon hangosan felröhögött a sarokban.
- Szent - olvasta el Dumbledore az övét.
- Szent - mondta bolond Trelawney anélkül, hogy kinyitotta volna a cetlijét. Ráhagyták.
- Harry Potter - mondta Piton halálos nyugalommal a cetlijébe nézve. - Ja, ez nem a Tűz Serlege? - nézett gúnyosan McGalagonyra. - Szent - dobta vissza a papírját.
A tanári előtt haladó diákokat megette a fene, hogy megtudják, min nevetnek annyira odabent, de hiába kagylóztak, nem jártak eredménnyel. Mire a Weasley ikrek odaértek a telefülekkel, kinyílt az ajtó, kilépett az utált bájitaltan tanár, és már mehettek is utána libasorban büntetőmunkáért.

*

Deidre annyira belelkesült a hírre, hogy két nap múlva beállított egy szekrénynagyságú csomaggal az unokatestvéréhez.
- Csináltam neked jelmezt! - mondta boldogan, mint aki észre sem veszi a bájitaltan tanár tekintetében megbúvó fenyegetést és elutasítást. Nem vesz fel semmiféle maskarát. Pont Deidre cukkolja állandóan, hogy a saját ruhájában is úgy néz ki, mint egy tiszteletes. Deidre azonban már tépkedte is lefelé a csomagolást. - Íme! - mutatott a bábura húzott jelmezre. - Metatron, Isten hangja!
Piton meg se bírt mukkanni, csak a szeme villant vészjóslóan.
- Ekkora szárnyakkal, kis szívem, még az ajtón sem tudok bemenni. - kapaszkodott végül a mentőövbe mogorván.
- Minek nézel te engem, amatőrnek? Na, ide figyelj! - Piton szerencsétlenségére a szárnyakat össze lehetett csukni egészen kicsire.
- Lila a talárja bélése? - próbálkozott tovább kellően elhűlt arcot vágva.
- Persze! Mindig csak a mardekárzöld! Nem te mondtad, hogyha még egy kígyós relikviát kapsz ajándékba, leváltod matt feketére a címert? Na ugye, ez ugyanolyan. Változatosság. A hajadat is megcsinálom hozzá!
- Micsoda?! - kiáltott fel rémülten Piton. - Nem tudom, tényleg szüksége van-e az iskolának kultúrszakkörre... - kérdezte mérgesen és dohogva hagyta, hogy Deidre ráadja a jelmezt. - A hajam marad - nyelt egyet. - A hajam marad - ismételte és kővé meredve tűrte, ahogy Deidre a nyakába veti magát. - Elég a kviddics ennek az iskolának. Kviddics orrba-szájba fulladásig - folytatta megállás nélküli a morgást. - A fene egyen meg, Deidre. - Nem volt hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz és hátra is lépett azonnal.

Metatron, Isten hangja :-) - Einon Drakonas alkotása

A Szentek és Vikáriusok báljának Dumbledore adott otthont vidéki házában. Ez nem olyan este volt, amihez szívesen láttak volna százával kíváncsi tekinteteket. Csak néhányan maradtak ügyelni, köztük Rémszem Mordon, aki ugyanolyan izgatottan várta a kollégáktól mentes terepet, ahogy a többiek a bált.
Közvetítés a Nagyúrnak élő egyenes adásban a Roxfortból, premier plánban.

*

- Dobd ki az ablakon - nézett rá Lupin.
- Még mit nem - válaszolta Sofia és egy sörnyitóban elnyomta a csikket, miközben egy madzaggal fogta a rozoga autó ajtaját, hogy ki ne nyíljon. Lupin nem zavartatta magát. - Huss és pöcc - mondta és visszatekerte az ablakot. Volt valami hihetetlen bája ennek a széteső tragacsnak, amit délután hajtott fel Lupin és Black egy ócskástól. Fogadtak, hány száz métert tudnak vele még menni. Tonks amint meglátta, ahogy betolják a tragacsot, elszaladt és egy jó óra múlva visszatért a legundorítóbb, teljességgel leamortizált, libafos színű műszőrme huzatokkal, hogy azok nélkül egy tapodtat sem, ha lúd, akkor legyen kövér. Elpöfögtek Sofia ruhájáért, és mire kilépett a varrónőtől, már egy rendőrségi szirénát szereltek a tetejébe. Még jó, hogy nem működött.

*

Piton végigjárta a házát, mielőtt elhagyta a Roxfort épületét. Ez olyan volt már, mint egy szertartás, és mint minden szertartás kihagyhatatlan és erőt adó. Rajtakapott néhány hatodévest, amint Apollinaire Tizenegyezer vesszőjéből olvasnak fel a gyertya fényénél. Nem éppen gyerekeknek való olvasmány. Kitépte a kezükből - a válasz gyűlölködő pillantások egész garmadája volt, - pedig máskor is volt már példa rá, hogy tiltott, bűnös könyveket bújtak és rájuk hagyta. Ez a rongyos, újságba csomagolt példány az ő kezeik között is megfordult, és van még vagy tíz elfekvő a Roxfort titkos rejtekhelyein, amelyeket a diákok hagyományoznak a következő évfolyamra évszázadok óta. Ő ismert nem egy olyat, akiben olyan mély nyomot hagytak a könyv sorai, hogy később kipróbálta a valóságban is.

*

Már javában ment a licit, hogy kinek jobb az öltözéke, amikorra a bájitaltan tanár-Metatron megérkezett. Igazán mindenki kitett magáért, és még Piton sem bánta meg, hogy magára cibálta Deidre remekművét. Olyan fenséges és megközelíthetetlen volt; jellegzetes, bársonyosan mély hangja, egészen halk, mégis tisztán érthető beszéde, az, ahogy nézett, az, ahogy mozgott, távol volt minden komikustól és nevetségestől. Tisztelettel néztek rá, talán egy kissé félve is, miközben könnyesre nevették magukat egymás repdeső szárnyain vagy csúcsos melltartóján.
McGalagonnyal egész vacsora alatt gyilkolták egymást, de ez már inkább a szokás hatalma volt, mint bármiféle rosszindulat vagy gyűlölet szülte vagdalkozás. Merev arc kötelező, az nyer, akié az utolsó szó. Külön élvezet volt a hosszú fekete bőrruhát és szegecses nyakörvet viselő domina-professzornőnek beszólni. Piton szemtelenül odavetette, hogy igazán kár volt ostor nélkül jönnie, és még Dumbledore is beszállt a hergelésbe, aki mindig remekül mulatott kolléganője merevségén.
Az igazgató persze úgy nézett ki, mint valami próféta a fehér lepelben a hosszú szakállával.
Trelawney menyasszonynak képzelte magát; olyan hosszú uszálya volt az angyalkaruhájának, hogy ha nem fogta fel kézzel, rögtön hasra esett. Erre Flitwick jegyezte meg az orra alatt, hogy addig is, amíg az uszályát markolássza, legalább nem tudja a borosüveget nyakon ragadni.
Hagrid, mint illatos, kövér angyal szorongatta Madame Maxime piros fűzőbe szorított derekát a táncparkett közepén. A szentek körét erősítő Karkarov világító dicsfényt varázsolt a feje köré, és amikor kiment a kertbe levegőzni, lepkék követték az útját, alig bírta elhessegetni őket. Remek este volt, jó hangulatú, felszabadult.
Piton a gondnok pipacspiros fejét nézte, ahogy zavarba jött, mikor az alacsony asztal másik oldalán pipázó Rolanda Hooch a legnagyobb természetességgel áthelyezte egyik harisnyakötős, izmos lábát a másikra, és az asztal alól előbányászott egy újabb üveg sort. Jellemző volt Dumbledore-ra, hogy még arra is figyelt, hogy Madam Hooch-nak legyen néhány üveggel a kedvenc mugli söréből.

Sofia nem jött el. Legalábbis még nem érkezett meg. Igaz, mindig késett, rossz szokása volt. Most viszont már lassan tizenegy felé járt az idő.

*

- Piton - hallotta hirtelen a bájitaltan tanár Karkarov hangját a háta mögött a mellékhelyiségben. A fehér lepelbe öltözött szikár férfi beállt mellé, nem néztek egymásra, a falat nézték mindketten.
- Mielőtt idejöttem, Rémszem elkapott a folyosón. Megkérdezte, nem viszket-e a karom. A Sötét Jegy - suttogta halkan, miután meggyőződött, hogy egyedül vannak.
- Na és? - kérdezte unottan Piton, és begombolta a nadrágját.
- Tőled tudja? - kérdezte utána alig hallhatóan a mosdókagylóknál. Piton nem válaszolt, lebiggyesztette a száját, feltűrte a ruhája ujját és erőteljes mozdulatokkal úgy szappanozta a kezét, mint egy sebész a műtét előtt. Karkarov feszülten állt felette.
- Szerinted? - kérdezte végül ridegen, miközben szárazra dörzsölte a kezét.
A ruhája ujját már a folyosón rángatta vissza, és az ujjai önkéntelen végigszaladtak bal alkarján ott, ahol az inge alatt a csúf rajzolat serkent kéretlen, fenyegető, halovány vonalakban.
Lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán dühösen megrántotta a jelmez zsinórját, a hatalmas szárnyak kitárultak teljes fesztávolságukban, kinyújtózott minden egyes toll, és meghajoltak egy irányban. Az impozáns, feszülő szárnyak gigantikus méretűre nőttek a fáklyák fényében a lépcsőház falán, és a férfi arca keserű elszántságot tükrözött egészen addig, amíg meg nem látta, ki áll az előtérben.

A nyolcszögletű előtérben, amelyet apró mozaikcsempék díszítettek, az az asztal állt, amelyet kihoztak a férfiak, hogy legyen elég hely a táncolóknak. Rajta megrakott tálban friss gyümölcsök álltak, amelyeket éjfélkor akartak behozni, és az asztal előtt, Pitonnak háttal Sofia nyúlt az egyik tál felé.
Milyen különös ismétlődés.
Csapó kettő.

A bájitaltan tanár hangtalanul mögé sétált és a füléhez hajolt.

 

Folyt. köv.

Vissza