Tört fények játéka

(Expelliamus)

XII.

Az első fordulat

- Nem tudtam, mire véljem a levelét - mondta szárazon a bájitaltan tanár. - Nem fogok válaszolni - tette még hozzá és felegyenesedett, ahogy Sofia megfordult.
- Nem azért írtam. - Sofia láthatóan meglepődött Piton öltözékén, holott a szárnyakat már nem is láthatta. Nemcsak a fekete szín, hanem a férfi ruháinak egyformasága is arra engedett következtetni, hogy a gardróbjában fekete taláros hadsereg sorakozik a fogasokon.

A magas, zárt nyakú felöltő és a kézfejet takaró ingujj maradt, csak a szín és a szabás változott. Fekete és mély lila, nemes anyagból. A bőre olyan sápadt volt, mint azoké a betegeké, akik hónapok óta feküdtek a homályos kórtermek börtönében. Csak a szeme volt más - az övét nem valami pusztító kór lúgozta üressé; hidegen fénylett, mint az acélszikék.

Piton valóban nem tudta hova tenni, miért írt neki Sofia azután az este után, hogy találkoztak az antikváriumban. Szokatlan volt, váratlan és teljességgel értelmetlen. Ott várta egy levél, amikor hajnalban hazaért. Kisméretű és olyan, amilyet csak egy nő használhat. Ő egyszerű, sima merített lapokat használt. Egyszínű tintát, fiókillatú pergameneket.

Ridegen szemlélte egy darabig a levelet. A magyarázkodására vagy a mentegetőzésére végképp nem volt kíváncsi. Ő hátrahagyott mindent azzal az esernyővel. Őt is. Azért elolvasta, mielőtt halálra ítélte a kandallóban. Egy vers néhány versszaka volt benne és egy aláírás. Nem magyarázkodott, nem kért, nem vádolt, nem bántott.

Ha ő talál rá egy kötetben, biztos megjelöli, ahogy azokkal a sorokkal tette, amelyek mélyen megérintették, most viszont kétrét hajtotta, aztán négyrét; szórakozottan forgatta a kezeiben, míg gondolkodott, aztán bevágta a pattogó fahasábok közé. Hanyag mozdulattal legombolta a talárját, amely dohos füstszagot, a kocsmák esőáztatta, alkoholgőzös keverékét hordta magán. Még a bőrébe is beitta magát.

Nemcsak ez. Most, ott, az előtérben állva az a felettébb kínos hallgatás telepedett rájuk, amikor egyik fél sem tudja igazán, mit mondjon, mondjon-e egyáltalán valamit. Magukban mindketten úgy vélték, valójában semmi mondanivalójuk nincs a másik számára, és legszerencsésebb az, ha innentől kezdve kivonulnak egymás territóriumáról, és nem lesznek több a másik számára, mint bármelyik mártott viaszgyertya a kovácsoltvastartókban, vagy a számok az óralapon.

Egy fa levele. Egy virág szirma. Egy esőcsepp.
Ez volt a két szempárban, amelyek közelről, mégis valami megfoghatatlan távolból néztek egymásra, és ebben a nézésben benne volt megint egy szavak nélküli párbeszéd - a sokadik, mióta ismerik egymást, és amelyet mindketten értettek most is.

Piton jó étvágyat kívánt és elment a nagy rézkilincses, üvegezett ajtón át, Sofia pedig visszafordult az asztal felé.
Milyen egyszerű minden.
Egy fa levele. Egy virág szirma. Egy esőcsepp.

*

Piton elcsigázva csatolta le a korcsolyáit a tó távoli szakaszán. Olyan sötét volt már, hogy bölcsebbnek látta, ha nem kínozza magát tovább a jégen. A fagyos vízbe fúlásnál számtalan vonzóbb halálnemet el tudott képzelni magának.
Nagy léptekkel elindult az iskola hátsó bejárata felé.
Már nagy szüksége volt a mozgásra. Kezdte úgy érezni, a hátát már csak a talárja tartja egyben, és a tél a végtagjaiba is beköltözött.

Szemei befogták Karkarov világos, ezüstös szürke prémbundás alakját, ahogy épp a Durmstrang hajója felé siet felhajtott gallérral. Sietős hóember. Halálfalók árulója.
Répaorr nélküli emlékeztető.
Piton remélte, a bal alkarján elősejlő Sötét Jegy ad még elég időt neki. Bár tudná, mennyi van még hátra, hol áll a visszaszámlálás. Két hónap, tíz? Vagy egy hét? Vagy még annyi sem?

Amióta először feltűntek a halvány vonalak az alkarokban, a halálfalók mintaszerűen viselkedtek, vigyázban és óvatosan. Épp elég volt az elmúlt tizenhárom év, amelynek a mérlegéről számot kell majd adniuk. Riadt, lapuló keselyűk voltak. Még nem köröztek sehol, csak ültek az ágakon és vártak a tetemre.
Hosszúra nyúlt a koplalás.

Addig is Lucius Malfoy (keselyű ezüstszőke tollal magas ágon, ahonnan csaknem mindent belátni) élen járt a számonkérésben. A pánik szaga vérszaggá vált az orrában: árulás volt a Sötét Nagyúr ellen - és biztosak lehettek benne, hogy hamarabb tapos az ő csizmája, mintsem a Nagyúr megérkezne és ítélkezne.

Nem kellett helytartónak kinevezni, kinevezte ő saját magát. A hatalma és a befolyása olyan kiterjedt volt (ld. magas ág), hogy mérget vehetett rá az összes hitehagyott halálfaló, Lucius Malfoy bárkit képes úgy elintézni, hogy a gyanú legkisebb árnyéka sem vetül rá. Ez már az érinthetetlenek és sebezhetetlenek magassága. De csak majdnem.
Piton figyelte őt is, a többieket is. Mint mindig, mégis másként. Mintha egy morbid regényt olvasna, melyikükből mit húz elő az alkarjukban lüktető visszaszámlálás. Mennyire kifordulnak magukból! Hol kapkodnak, hol egészen kicsire összehúzzák magukat.

Tizenhárom évig kerülték egymást, de most hirtelen eszükbe jut felkeresni a másikat. Még az Azkabanban rothadókat is meglátogatják. Csomagokat küldenek, levelet írnak. A nagy felebaráti szeretet. Az a fene nagy felebaráti szeretet.
Szétszóródtak és alaposan megritkultak a soraik. Szétrúgott, elázott, meggörbült, megfakult kirakódarabkák. Valaki játékai. Akit nem nevezünk nevén. Egyszer már engedelmes seregeket állított fel maga mögött, a halált osztó gárdát az egy eszme mentén. Mennyiből tart lefújni tizenhárom év porát és hamuját? Az üszkös sarat csákánnyal felverni?

Hátranézett a Roxfort kapujából. Nem voltak csillagok az égen, csak a hold halvány sarlója látszott messze, gomolygó felhő köpenyében, és a páncéllá hegesedett tó tükre hidegen terült szét. A bal karjával nyomta be az ajtót, azzal, amelyben ott égett már halványan és kéretlenül egy halálfej a szájából kifutó kígyóval a kabát, a talár és ruhájának szövetrétegei alatt.

Ha eljön az idő, fájni fog a Jegy. Akkor azt fogja majd érezni, hogy a halálfej átvette a szíve helyét, és attól kezdve onnan pumpálja a maga ritmusában a vért az ereibe. Lesz utánpótlás. Ment a kihűlt folyosón végig. Hideg testtel, feketén.
Ők sem voltak selejtesebbek, mint a ma gyermekei.
Ők sem a Jeggyel a karjukon jöttek a világra.

*

Deidre ha tehette, magával hozta a kisfiát is. Többször jöttek, mint kellett volna, és zajosan távoztak. Borisz többnyire levetette magát az előcsarnok kövére és úgy kiabált, hogy márpedig ő nem megy innen sehova, neki tetszik itt, és itt akar maradni. Végül Dumbledore lekenyerezte, hogyha hazamegy, legközelebb igazi sárkányokat fog látni. Hatalmasakat és tüzet is okádókat.

A Trimágus Tusa első fordulóját követően a fiúk fele sárkányidomár szeretett volna lenni. Hagridot sem övezte soha akkora érdeklődés, mint most: Meséljen, mi kell hozzá, milyen sárkányok vannak? Ez aztán a kemény, életveszélyes meló! Férfinak való. Piton szívesen hozzátette volna, hogy ráadásul elég hozzá egy borsónyi agy is, és igazoltan lehetnek trágyaszagúak álló nap.

Bosszúsan nézte Deidre fiát, aki a világ legtermészetesebb módján besétált az irodájába, mint egy kis szenátor (túlméretezett kölcsöntalárban), és épp hangos felkiáltásokkal fogdosta és rázogatta a preparátumos üvegeit. Megfogta hátul a gallérjánál, és ellentmondást nem tűrve kidobta az alagsori folyosóra.

Fekete Borisz szörnyen unalmas pasasnak találta. Nem válaszol a kérdéseire, nem nyúlhat semmihez, és amikor ráüvöltött, amiért összetört néhány lombikot, majdnem összepisilte magát. Nem értette, mi a gond, egy Reparo az egész. Dilis és kész. Egyedül az tetszett neki, ahogy a köpenyét lobogtatta maga után. Azt azért még ellesi. Kikönyörgött McGalagonytól egy igazi oroszlános griffendéles talárt, ami ugyan nagy volt rá, de abban rohangált naphosszat, és hátra-hátranézett, hogy lobog-e úgy, mint Pitoné.

Az oroszlánt találta a legizgalmasabb állatnak. Nagy és hatalmas, az állatok királya.
Nagy indiánszökdelésekkel inkább Sofiához sietett. Ő szereti, és színes ceruzák is vannak az asztalán. Meg mosolya.

*

Piton végképp nem bánta, hogy Mordon kimentette magát a karácsonyi vacsora alól. McGalagony tudta, hogy Dumbledore keze van a dologban, de a világért nem árulta volna el. Így is épp elég fárasztó volt számukra az idei karácsony a vendégiskolákkal, a bállal a gyerekeknek, nem állhattak meg egy percre sem.
Karácsony másnapjának estéjére csúszott a zártkörű ünnepi vacsora. A diákok nélküli. Piton alig-alig kapcsolódott be a beszélgetésbe. Az a békés ünnepi hangulat, amely a többiek arcára kiült, nem ragadta magával, de nem is vártak tőle mást. Ő ilyen volt.

Nem csak arra figyelt, amiről beszéltek. A vonásaikat nézte, a mozdulataikat. Ők csak a főcímeket olvassák, ő látja a könyv lapjait is - legalábbis remélte, hogy így van. Az emberek többsége egyszerű eset. A kissé komplikáltabbakat elég sarokba szorítani vagy megfélemlíteni. A teknőst kifordítani a páncéljából. Az iszonyra, a pánikra, a hirtelenre vagy a szokatlanra adott válasz bizony károgó varjú.

Milyen savanyú arccal ül megint - nézte Sofia Pitont. Volt köztük két méter és négy mágus. Deidre azt mondta, nincs ember a földön, akit megtűr maga mellett. Délután, amikor segített neki a nagytermet dekorálni, elárulta, hogy az unokatestvére. Nem hitte el. Igazság szerint az sem jutott eszébe, hogy a férfi is "jön" valahonnan. Inkább elhitte volna, ha Deidre azt mondja, hogy ő rakta össze acéllemezekből és huzalokból egy hegesztőpákával.

Deidre csak nevetett rajta. Azt mesélte, hogy kisfiú korában úgy nézett ki, mint egy kis koporsólakó vámpírfiú. Csúf kisgyerek volt, meg kell hagyni - magyarázott, miközben a magyalágakkal egyensúlyozott egy létrán. - Még a férfi saját apja is azon köszörülte a nyelvét társaságban, hogy léket kellett vágni a koporsó fedelén, mert akkora az orra a kis korcsnak, hogy nem tudják rázárni. Meg ha hasra esik, ne fáradjon azzal, hogy kiteszi a kezét. Felfogja az esést úgyis a kampós orra.
Sofia elborzadt. Deidrén is. Most, ahogy a férfira pillantott, nem találta olyan rémesnek. Karakteres arca van. De hát férfi.

Piton rájött, hogy soha nem hallotta még Sofiát történetet mesélni. A vacsora elején jórészt csendben ült. Nehezen oldódott fel, ezt már tudta róla, másrészt ott voltak a nagyhangú társasági szónokok, Madame Maxime vagy Deidre, hangosak és harsányak, akik folyton a másik szavába vágtak, és mindenhez kommentárt fűztek.
Érdekes dolgot mesélt, egy ősi szír legendát, amely mesébe szőtte azt, amit Flitwick az imént állított.

Karkarov ragaszkodott ahhoz, hogy tósztot mondjon, mielőtt búcsút mondanak egymásnak, boldog karácsonyt és minden jót kívánva a következő évre. Nagyrészük másnap elutazott a családjához, és csak január elején tért vissza közéjük.
Piton nem bánta volna, ha mindezt egy jókívánsággal elintézik, de a szokás az volt, hogy felálltak az asztaltól és koccintottak egymással. Többnyire gépiesen kezet fogott, ha nagyon muszáj volt, odarakta a professzornők arca mellé a fejét - a levegőbe, - ha nem kellett, annál jobb.
Néhány perc. Kibír annyit.

Sofia úgy találta, hogy valószínűleg túl sokat ivott. Friss levegőre vágyott. Kimehetne az erkélyre, ha vége ennek az egésznek. Az arcához tette az ujjait. Forró volt a bőre. Piton pont akkor nézett rá. Felettébb rosszalló pillantással, ami ugyan Karkarovnak szólt, de nem a címzettnél landolt. Sofia elkapta a kezét. Mindjárt koccintani fog a férfival. Két ártalmatlan puszi az arcra, biztos az a szokás errefelé is.

A regényekben ilyenkor valami elcsépelt, szakállas baleset történik, például a női szereplő szájára csúszik a férfi szája, akit ki nem állhat, mindketten meglepődnek, elborzadnak, zavarba jönnek. Hány ilyet olvasott már. Elmosolyodott. Magán. Milyen nevetséges dolgok jutnak az eszébe. Piton valószínűleg csúfondárosan megtörölné egy durva mozdulattal a talárja ujjában a száját - lehetőleg, minél megalázóbb módon, - és halkan valami olyasmit szűrne a fogai között, hogy "ne merjen nekem most is holmi levélkéket irkálni, mert letöröm a kezét", és faképnél hagyná.
Az a múltkori levél neki volt fontos.

Azon már csak legyintett, hogy ezzel is csak a senkiházi listán szedett be a férfinál egy újabb rovátkát. El ne tegye a pennáját, jobb, ha kéznél tartja egyfolytában - gondolta felocsúdva a merengésből, amikor a székek nagy robajjal csúsztak hátra a padlón, és mindenki felállt.

Gyorsan ment a kör, ahogy Piton várta.
Koccantak a poharak, nevettek, meleg kézfogás, baráti hátveregetés, hölgyeknek két puszi. Mindenféle rituálét, előírást és etikettet fölöslegesnek tartott. Mennyivel egyszerűbb az állatvilágban, ott nincs ilyen dörgölőzés - gondolta ridegen, miközben kissé lehajolt, hogy Flitwicknek ne kelljen égbe lendített kézzel koccintania. Ha éhesek, esznek, ha szomjasak, isznak, ha párzási időszak van, meghágják a nőstényt.
Boldogok a lelki szegények.

- Azt hiszem, maga lázas - mondta Sofiának halkan a bájitaltan tanár, ahogy visszahúzta a fejét.
Épphogy súrolta az arcát.
Minden mozdulat úgy történt, hogy abban semmi kivetnivaló nem volt. Az ilyenkor szokásos mértékig, ideig és módon zajlott. Akár egy főzet keverésénél.
1994 karácsonyán még így történt.

*

Másnap Deidre kikönyörögte, hogy igyanak meg egy kávét a roxmortsi Három Seprűben, úgyis alig váltottak két szót az elmúlt hetekben. A bájitaltan tanárnak nem volt kifogása ellene, sőt gyalog ment a Három Seprűig - bár nála a sétálás is meglehetősen gyors iramban történt a lefagyott ösvények ellenére, amelyeket a téli szünetben senkinek nem volt kedve megtisztítani.

Mérgelődve konstatálta, hogy Deidre nincs egyedül.
Egy férfival hajolt össze a feje az egyik bokszban az asztal fölött, majd zavartan visszadőlt, mint akinek épp most mondtak valami roppant arcpirító bókot, és le sem vette a fejét a férfiról, akinek csak a fekete üstöke látszott a faragott támla mintáján át.
Piton feltételezte, hogy az ő kis rokoni csevegésüket elfelejtette, de azért a világért nem hagyta volna ki, hogy beégesse Deidrét nyilvánosan. Szemet szemért. Azok a csilingelő fülbevalók és a mélyen dekoltált felsőrész semmiképp sem neki szólt.
Szervezze keresztbe a szakkörét, de ne őt.

Deidre azonban lelkesen integetett felé, hogy jöjjön, és a maga mellett lévő üres helyre mutogatott. A Piton nyelve hegyéről épp útjára induló epés megjegyzést pedig megelőzte a vadidegen, aki felállt, egy erős, határozott kézfogással bemutatkozott, elnézést kért, hogy alkalmatlankodik, és természetesen mindjárt átül egy másik asztalhoz.
Piton szoborarccal várta, hogy ez megtörténjen, és azt hitte, rosszul hall, amikor Deidre a szócsövének képzelve magát óriási örömmel közölte, hogy szó sem lehet róla, ők hárman rettentő jól ellesznek.

A bájitaltan tanár úgy érezte magát, mint tízéves korában, amikor a nyomi vendéggyerekek társaságát rátukmálták, oldalra fésülték a haját, és még a játékát is nagyvonalúan át kellett engednie.
- A világért nem szeretném megzavarni ezt az idillt - vetette oda ridegen. Mindhiába, Deidre nem engedett, és Madam Rosmerta már szaladt is a tálcára pakolt kávéval és süteménnyel.
Vesszen oda az összes nő a földön - morogta magában Piton, miközben helyet foglalt. Kajánul az járt a fejében, hogy a bosszúságért cserébe szörnyen kellemetlen asztaltársaság lesz. Többet Deidre vele az utcán nem mer nyilvánosan végigmenni, az biztos.

A vadidegen azonban mégsem volt olyan vadidegen. Az imént annyira elöntötte az agyát a düh, hogy némi fáziskéséssel ugrott be, hogy ki is ez a férfi.
Még sosem találkoztak élőben, mégis tudott róla sok mindent. Hogy a nem annyira vadidegen mit tudott róla, az már sokkal kínosabb volt, és épp elég ahhoz, hogy gyanakodva méregesse egymást a két férfi, pontosan úgy, mint két vezérhím, amikor szagmintát vesznek egymásról, és elhelyezik a másik territóriumának határait az agyukban.

Az ügyvéd urat előre felforrósított, fémtüskés székkel várták a pokolban egy páran, annyi biztos. Évente egy-két ügyet vitt, olyanokat, amelyek hetekre lefoglalták a szalagcímeket és erősen megosztották a közvéleményt, ahogy a vádlottak személye is, akik kivégzését szívesen megnézték volna páran valamilyen köztéren.
Deidrének viszonya volt vele, sok éve már. Egy hét után odaköltözött a férfihoz, és egy évvel később nagy dirrel-dúrral el is jött. Piton tisztán emlékezett arra az időre. Mit is kiabált? Hogy neki ne őrizzék a hálószobáját gorillák, hogy soha többet neki olyan elvakult pasast, akinek ő a százezredik apró betűs tétel a fontossági sorrendjében.
Lám, lám, így működik a szelektív memória.

Piton, ha egyszer befejezte valakivel, az örökre szólt, végérvényes volt és visszavonhatatlan. Másrészt nem retusálta a történteket kedvező-megbocsátó glóriával keretezve. Ami őt bántotta, annak az éle nem tompult az évek multával sem.
Remélte, Deidre nem alacsonyodott le odáig, hogy ő hívta ide a férfit, mert akkor annyi tartás sincs benne, mint egy futóféregben.

A válasz érkezett hamar. Deidre lelkesen magyarázta, hogy a férfi Sofiáért jött, elutaznak pár napra.
Piton kárörvendően tette arrébb a cukortartót. Sofia. Hát ilyen nagyvadakra lő a kislány, válogatott hímre trónon, akinek van egy zsák pénze, és annyi veszély övezi, amiről aztán mesélhet suttogva az ámuló barátnőinek.

- A kisasszonynak leginkább egy kiadós alvásra van szüksége. Meglehetősen beteg - jegyezte meg rosszmájúan.
- Pontosan ezért viszem magammal. A húgom sosem törődik magával - jegyezte meg a férfi barátságosan.
A húga? - ismételte magában Piton idegenül.

Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. A férfi kreol bőrű volt, olajos, sötétbarna szemekkel, borostás állal és hanyag eleganciával ült velük szemben, magabiztosan és higgadtan, ahogy Sofia sosem. Talán a körülöttük lévő izzás volt egymáshoz hasonlatos, ezért is találta az imént egymáshoz való párnak őket.
A nevük sem egyezett; igaz, nyílt titok volt, hogy Sofia balkézről született egy sokat látott lepedő gyűrött fodrai közé, egy bordélyház nehéz, parfümillatú levegőjébe. Az ő köreikben a származás, a vérvonal és a név fontosabb volt bárminél. Nem kisfiúk és kislányok születnek, hanem aranyvérűek és az összes többi, a sárvérűek és fattyak söpredéke.
Halálfaló elvek. Fej vagy írás.

Piton nagyanyja szó nélkül kiirtotta az apja fattyait. Annyit se jelentettek, mint a vízbe fojtott kismacskák. Ha kellett, a szülőanyjuk is elhalálozott valami borzalmas betegségben, amelyet nem lehetett kivédeni, olyan hirtelen csapott le mindig.
Korcsok ne vizezzék fel a vért, és legfőképp ne darabolják fel a vagyont, így mondta. Neki pedig hálásnak kellett mutatkozni, hogy őérte teszik.

A bájitaltan tanár egy ideig nem nagyon figyelt arra, amiről épp szó esett az asztalnál. A bátyja. Így már sok minden világossá vált. Úgy áradt benne, mint a hegyekből hirtelen meginduló, zuhanó folyó, amely elsodor minden farönköt, ami útját állja.
A kérdés, hogy mit keresett Sofia Ravenport estélyén, választ nyert. A bátyja mosta ki a szarból a gazembert annak idején. A kérdés, hogy honnan tudhat a Sötét Jegyről, választ nyert. A bátyja cégtársa volt az egyik védőügyvéd a halálfaló-perek számos szakaszában. A nevük együtt fut az iroda nevében.

Ez egyre szebb - húzta el ironikusan a száját. Sofia, ha akarja - és amilyen kíváncsi, miért ne akarná, - elolvashatja azokat a magániratokat, amelyekhez ember nem férhet hozzá, azokat, amelyeket a védő vetett papírra, a mindent, a részleteket mikroszkóp alatt, amelyeket később a védelem maga szűrt meg és kent el, és csomagolta megfelelő formára az ítélkező testület elé. A periratok nem számítanak. Az csak jogi packázás, úszás a bóják között, festett máz, de azok a papírok...
A védelemnek mindenről tudnia kellett, az utolsó koporsószögig. Hossz, keresztmetszet. Síkban és térben.

Még kiderül, hogy nem árt Sofia kegyeit keresni - nézett maga elé sötéten. Még mondja neki valaki, hogy az élet nem a legjobb forgatókönyvíró, a kurva életbe.
- Most már értem, miért olyan jól tájékozott bizonyos kérdésekben a húga - vágott bele abba, amiről épp beszélgettek.
- Mire gondol? - kérdezte a férfi nyugodtan. Nemcsak Piton volt az, aki két perc alatt egymás mellé tette a kockákat; ő maga is felrakta a sakktáblára a név után a bájitaltan tanár figuráját.
- A Jegyről példának okáért.
Deidre csak pislogott. Fogalma sem volt, miről beszélnek.

A két férfi hosszú ideig nézett farkasszemet.
- Nem tud többet, mint bárki - jegyezte meg végül a férfi változatlan nyugalommal.
Két olyan ember találkozott, akik mindketten nagy mesterei voltak a higgadt közöny álarcának.
- De mindent megtudhat - válaszolt Piton ridegen. Deidre csak nézett rájuk bután.
- Úgy vélem, jobb, ha nem lát bele bizonyos eseményekbe. Nem neki való olvasmány, nem is tartozik rá.
- Mi? - kérdezte Deidre, de rá se hederítettek.
- Nem tanácsos aknamezőn sétálni. Még pórázzal sem - vetette oda Piton.
- Ismerve a fejleményeket, pláne - mondta a másik, és a kávéskanállal, amellyel az ujjai között játszott, észrevétlen kettőt koppintott az asztal lapjára.

Más nem veszi észre soha. Másnak egybefolyik az ujjak között szaladó kanál tánca, de Piton értette. A halálfaló-perekben így jelzett a védelem a pennával, ha a Sötét Jegyre utalt, amelyről nyilvánosan soha nem esett szó, és létezésére bizonyítékot még maguk az aurorok sem találtak soha.
- A régi ügyfelek beugrottak egy whiskyre? - kérdezte Piton kimérten. Lassan csorduló hideg víz.
- Előfordul.
- Silány lehet az a whisky, ha a húga a darázsfészekben dolgozik.
A darázsfészek a Roxfortra utalt, Dumbledore nevének jelentése után. Még Voldemort találta ki annak idején.

Deidre örült, hogy kizárásos alapon végre ő is megértett egy morzsát.
- Úgy gondolja, vegyek valami erősebbet? - kérdezte egy idő után komoran a férfi. - Mielőtt leverik egy bottal a fészket?
Deidre elhűlve nézte őket. Mintha két űrlényt hallgatna.
- Miért, leverik? - kérdezett vissza Piton csendesen.
- Gyenge még az ágacska, amit lemetszhetnének hozzá - közölte a másik űrlény.

Sofia, aki az imént érkezett, még egyszer köszönt. Hárman kapták fel a fejüket. Olyan halkan jött, hogy fel sem tűnt.
Sofia feszengve nézte a hármast, legfőképp Pitont. Mit keres itt? Deidre magában jót mulatott, hogy az előbb Perselus, most Sofia érkezett ugyanolyan ábrázattal.
Nem volt mit tenni, beült a bátyja mellé. Az ő közelsége mindig megnyugtatta. Erős vár, erős védelem.

Piton csendesen nézte a testvérpárt. Az egymásba fonódó ujjakat, a mozdulatot, ahogy a férfi ujjai végigszaladnak Sofia karján a vállától lefelé, a tekintetüket, amellyel egymásra mosolyogtak. Most látta először Sofiát mugli öltözékben. Hófehér pulóvert viselt, pici fehér fülbevalóval és khaki színű nadrágot magas sarkú csizmával. Kiengedett hosszú, kékes fényű fekete hajával húsz évesnek se látszott. Szeme nagy volt és lázas, égő fényű.
Piton nem pattant fel, hogy felakassza a kabátját, Sofia sem zavartatta magát.

Deidre örült, hogy megtört a jég, és végre észreveszik, hogy ő is itt van. Sofia kérdezett, és szavai elfújták a papírcsónakot, amelyet a két férfi hajtogatott a vízre az imént. Olyan hirtelen, óvatosan és biztos kézzel irányította a beszélgetést csendes vizekre, ahogy csak a nagyon érzékeny emberek képesek elsimítani az indulatokat.
A bátyja közelsége erőt adott neki, és a bájitaltan tanár jó nyomon járt, amikor úgy érezte, ezekben a percekben többet lát belőle, mint az elmúlt egy év alatt bármikor.
Talán sosem fogja megfejteni. Meg akarja-e fejteni? Meg kell-e fejtenie? Vajon.

Csak egy dolog nem változott, úszott velük ugyanúgy, mint a talajt nem érő, a hajóból vízbe dobott nehéz vashorgony.
Ha ránézett, megváltozott és bezárkózott.
És ha ránézett, ő maga is megváltozott és bezárkózott.
Mégis.

*

- Sosem említetted, hogy Perselus Piton a kollégád - jegyezte meg a vonaton a bátyja Sofiának, aki a vállára dőlve hallgatta, és a szeme majd' leragadt a láztól. Egészen kicsire összehúzta magát. Nem válaszolt, nem is figyelt, nem is volt jól. - Tudtad, hogy... - folytatta a bátyja, de Sofia bólogatott, hogy igen, tudja, hogy halálfaló volt.

"...nem volt elég félelmetes és elrettentő a kivégzés az Adavával. A Nagyúr tombolt, hogy a pánikot csillapítandó a minisztérium több esetben tüdővészre és más betegségekre fogta a haláleseteket. Ő nem ezt akarta. Akkor kezdődött. Eldurvult és elaljasodott a kivégzés... több fokozatú kínzás előzte meg, véresek, a kínok kínjai, és ő megtette, Sofia... elvégezte rajtuk... egyszer, amikor a..."

Sofia becsukta a szemét, mintha azzal eltűnnének képzeletének képsorai és Adriana Avery szavai.

"...a csuklya nemcsak uniformizálta őket és elfeledte a kilétüket. Nem fröccsent a vér az arcukba. A halál meleg nedve..."

- Rosszul vagy? - kérdezte a bátyja aggódó arccal Sofiát, aki hirtelen felült és elkezdett a táskájában kutatni gyógyszer után.
- Pitonnal nem vagyunk túl jó viszonyban - mondta halkan aztán. Haja az arcába hullott. - Azt hiszem, a háta közepére sem kíván.
- Az a te hibád is, Sofia.
Sofia kiitta az aprócska fiolát. Úgy tűnt, egyáltalán nem kíván válaszolni.

"...Piton épp eleget bizonyított, és túl nagy pazarlás volt a leszámolásokra küldeni, a bájitalaival többet ölt és bántott, mint Avery egész bandája a késekkel... azok a tudatmódosító szerek, amelyek..."

- Sokfélét hallok róla, akaratlanul is. Én nem tudok elvonatkoztatni, itt van bennem... hogy mit csinált egykor és hogyan... - szakadt ki belőle aztán.
- Az emberek összevissza pletykálnak. Nem lehetsz ítélő bírája senkinek, pláne holmi szóbeszéd alapján. Talán saját magadnak kellene meggyőződni róla.

Sofia dacosan nézett vissza:
- Már egész elfelejtettem, ki mellett ülök éppen - válaszolta türelmetlenül. - Te nyilván sokkal pontosabb rémtörténetekkel tudnál traktálni. De nem vagyok rá kíváncsi - tagolta. - Így is elég, ha ránézek és elképzelem amint épp...
- Éppen mi? - vágott a szavába a testvére szárazon. - Hogy gyilkolt? - Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. Egy pillanatot, de Sofia már hallotta a folytatást. - És te...? - suttogta alig hallhatóan. - Nem az indok számít, Sofia. Mivel vagy jobb nála? Semmivel, hadd világosítsalak fel.
- Hogy mondhatsz nekem ilyet? Pont te? - kérdezte megbántva Sofia a sírás határán.
- Hittem az apámban és az igazában. Kivégeztem az árulóját. Hittem egy apámnak fogadott emberben és az igazában. Kivégeztem eszméjének árulóit és azokat, akik ellene fordultak. Mi a különbség? Vér-vér, még ha mindketten szabadon jártok-keltek, akkor is.

- Hogyan vehetsz minket egy lapra?! Én nem egy elvakult, beszűkült látókörű terrorszervezet tagjaként...
- Fogjál vissza és nézz magadba egy kicsit - vágott a szavába. - Elvakult, beszűkült látókörrel, hirtelen felindulásból tetted ugyanúgy! Én nem ítéllek el téged, tudod. Hisz én hoztalak ki - folytatta békülékenyebb hangon. - Tudom, hogy bármikor megtennéd még egyszer, és én bármikor megtenném a helyedben ugyanúgy. Ne sírjál, légy szíves - simogatta erőteljes kézmozdulatokkal a hátát és a vállát. - A legtöbb ember az orráig sem lát, mennek a többi birkával mindig szélirányban, és másoknak akarnak megfelelni. Az én húgom nem lehet ilyen. Gondolj apára, mit tanított neked mindig? Nyisd ki a szíved, mert csak a saját lelkiismereted hangja számít, akkor is, ha minden hang körülötted mást sikít és üvölt. Ne ítélj, mielőtt megismernéd. Ahogy te is elvárod másoktól. Tudod... - simította meg a haját, - a te léted azt bizonyítja, hogy vannak vétkezők és bűnt elkövetők, akik a jog szerint megérdemelnék az életfogytig tartó börtönt vagy a kivégzést, de mégis... ha kiengeded őket, jobb emberek lesznek, mint bárki a földön. Erősebbek, szívósabbak, többet adnak, mint bárki, úgy, hogy közben a teher, amit végig hurcolnak egy életen át, nem csökken sosem.

Sofia sokáig hallgatott. Nem érezte magát jobb embernek és nem voltak ambíciói. Akkor kiszakadt belőle valami. Valami nagy.
Ujjai voltak, dereka, karja, lába, tudott beszélni és hallotta a világot, amely vitte magával a hátán kérdezés nélkül, és nem is kért többet, csakhogy vigye magával holnap is. Azt a kiszakadt részt is, ami nem talált vissza a helyére, mint egy kicsorbult asztalfiók, ami féloldalasan, csálén áll ki a helyéről.

- Én nem bánnám, ha Piton csak úgy elsétálna mellettem, de amikor a kettőnk élete összeér a maga kis állomásain, azt érzem, hogy egy levéltetű vagyok, és minden rossz tulajdonságom heggyé dagad. Ha látom, a halálfalót látom; lehet, hogy azért, mert így könnyebb, öntudatlanul is, védekezésképpen az ő gyenge pontjaira taposnék, a rovott múltjára és a kétes hírére. Ha úgy látom, mint egy aljas, rosszindulatú görcsöt, magamat mentem fel vele, én tudom, hidd el - nézett rá, de nem kapott választ. - Ha tudnád, mennyit gondolok rá... - nevetett fel keserűen. - Az összes eddigi férfi nem járt ennyit a fejemben, pedig teljesen másról van szó! - bújt bele a bátyja vállába. - Minden egyes találkozás vele napokig ég bennem. Bennem marad, megáll. Kővé válik.

- Nem baj, ha nem esik minden férfi hasra előtted, Sofia - fortyant fel a bátyja.
Sofia hevesen rázta a fejét tiltakozásképp.
- Nem értesz, én nem akarom őt úgy. Csak felkavar, és a legcsúnyább tükörképemet látom visszatükröződni, és elhiszem, hogy nem érek semmit ezen a földön. Ráadásul borzasztóan viselkedem magam is.
- Hát változtass.
- De én nem akarom őt megismerni! - kiáltott fel. - Én csak túl akarok lépni ezen, a hatásán... - mondta leragadó szemekkel úgy, mint akinek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy ez hamarosan gond nélkül bekövetkezik.

A férfi régen tiszta szívből gyűlölte a húgát. A betolakodót, akinek a létezése évekig csupán egy tétel volt a könyvelésben. Időszakos átutalás az Orchideák Kertje Művészeti Társaság részére. Aztán egy nap elmentek a "hegedűért", apja megbízásából. Tokkal, vonóval. A levegő aznap forró volt és száraz. A föld haldokolva tátogott a nap felé repedésalakú, cserepes szájával. És jöttek.

Hízott, izzadt ujjak egy vékony "vonón". Egy kilencéves forma kislány csuklóján. Kanárisárga ruhában. Kövér, puha ujjak és gyűrűktől kemény ujjak bilincsébe verve. Az asszony (a szomszéd, aki mindenbe beleütötte az orrát és szeretett mindent maga irányítani) most is önként ajánlkozott. Ő a verandán ült és csúfondárosan nézte a könyvelési tételt. Közben előre-hátra hintázott. Idegesen. Bosszúsan. A huszonvalahány évével.

Sofia a nagy fülű kutyát nézte a porban és néhány vöröshangyát, amelyek felfelé araszoltak az egyik oszlop tövében. A sokbácsis házzal a ruhája fodrában. Anyja egyre távoldó alakjával a szívében. Előre megcímzett levelezőlapokkal a táskájában. Monogramjával a fehérneműiben.
- Nem kellene idevenni - rántott egyet a karján a kövér, izzadt ujjakhoz tartozó hang, ahogy kilépett a ház asszonya. - A vér nem válik vízzé - károgta.

Sofia félálomban feküdt a bátyja mellkasán. Fények és árnyékok futottak az arcán az ablakon át. Akár a zongorabillentyűk. Sötét és világos. Sötét. És világos. Lelkük abban a pillanatban összeért egy ponton, kettejük közös emlékezetén, egy barna és egy halvány bőrű testvérben, testben és vérben, egy messzi lábnyomban, ami az övék volt, távoli, benne már fű serkent, már félig megtelt esővízzel, melynek tükrén egy elhullott szitakötő lebegett. Könnyen, mint életében. Szabadabban, mint bármikor.

Sofia csuklóján az ujjak függönnyé váltak egy színházban két felvonás között. Talán csak ő írt ritmust mindahhoz, ami történt. Mintha részeket lezárni könnyebb lenne. Egy szekrény ajtaját bezárni. Egy fiókot betolni. Halkan. Sietve. Lassan. Erővel. Finom érintéssel. Lökve.
Kövér, izzadt ujjakat a csuklóján. Egy puha, egy kemény gyűrűs. Egy sima, egy fordított.
Aztán erős, napbarnított férfiujjakat. Vizeseket.

Ha rágondolt, úgy érezte, kihull a világűrből. Valójában már alig jutott az eszébe. Csak ritkán. De akkor nagyon.

Fogadtak néhány lánnyal, hogy nem meri meztelenül átúszni annak az elhagyatott villának a medencéjét. A villa ott állt már akkor is, amikor megérkezett kanárisárga ruhában. Mintha mindig is várta volna. Mintha tudta volna, mint egy húsevő virág, hogy az idő neki dolgozik.

A kisöreg, az apja, a hófehérhajú, bárányszelídségű ember börtönben volt, mióta beköszöntött a forró évszak. A bátyját nem látta évek óta. Tizenhat éves volt. Halk suhanással csúszott a bokájára a ruhája. Nem tudta, hogy a ruháival mást is levet. Életének védőburkait. Apjának szavait. Egy életet, amelyet nem fog újraálmodni többé.
Csak néhány karcsapás. Csak béka ne legyen benne, mert akkor sikít. Vagy döglött macska. Azon vigyorgott, hogy bevasal azért is valamit, hogy poshadt lé szagú lesz a bőre. Meg hínáros a haja.

A csuklójánál kapta el a húsevő virág. Vizes férfiujjakkal, amelyeket a hold fénye rajzolt körbe. Egyetlen rántással húzta ki a vízből. Sokáig fájt a karja utána.
Testük nedvesen tapadt egymáshoz. Forrón. Remegőn. Félve majd félelem nélkül. Egy férfi, akit ismert, és ő. Oszlopként, egymáshoz közel. Mint egy körző leszúrt tűje, úgy rajzolt az Idő egy sorsot köréjük, új határokat állítva mindannak, ami előtte történt, és mindannak, ami utána.

Sofia bódultan húzta magára a kabátját, amikor megérkeztek. Az a kör alakú tölcsérszáj, amit a feledni akarással nyírt körbe, visszahullott, le, a mélybe. Nagyon mélyre. A helyét keresve.
A kicsorbult asztalfiók. Összekötözött téglák kötélen a bokáján.

*

- Kipihente magát? - kérdezte az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül egy mély hang egy újság lapja mögül.
Tétovázás.
- Igen, köszönöm - válaszolta egy udvarias női hang.
Pitonnak nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki zavarja meg az ő kis délutáni matinéját a tanárok számára fenntartott szobában.
- Maga is? - kérdezte Sofia, aki épp eldöntötte, hogy nincs abban semmi borzalmas, ha leül, megiszik egy teát egy sütemény mellett. Ez nem magánterület. Különben is.

A gramofonon lejárt a lemez. Kattanás. Tű fel. Dödöm-dödöm. Arrébb csúszik a kar. Lejjebb csúszik az újság. Férfilábak ölére.
- Az idő felettébb kellemes az évnek ehhez a szakaszához képest - űzött gúnyt Piton az udvariassági futópályából.
Sofia elmosolyodott a bögréje felett. Csipkebogyó illatú gőzben. Két cukorral. A férfira nézett a fotelben. Kivillanó fehér ingnyakkal ült. És rengeteg gombbal. Egy óráig öltözhet...
- Korántsem.

Sofia majdnem félrenyelt. Csipkebogyó ízű gombokat. Fekete szemeket. Cukor nélkül.
- Hanem? - kérdezte egy hang, ami nem az övé volt, csak ellopta a nyelvét és a száját.
Piton felhúzta a szemöldökét. Férfiszemöldököt.

Miután elment, Sofia túl sok lekvárt kent a diós kiflire. Ha van valaki, aki akkor és ott azt mondja neki, hogy hónapokkal később ő maga fog megbizonyosodni a hanem-hanemről, és nem is akárhogy, minden bizonnyal az egész bödönt az ölébe ejti.

Jeges, havas január, föloldozó február, méhröptető március... és a többi, és a többi. És ők. Az a nem létező, képtelen-képtelen fogalom.

 

Folyt. köv.

Vissza