Tört fények játéka

(Expelliamus)

XIII.

Amikor léted bábkötelét rándítják odafent

Remus Lupin úgy döntött, elviszi Pitonnak Sofia könyvét, és ahogy ezt eldöntötte, különös várakozó feszültség telepedett rá - szokatlan a tikkasztó, forró nyárban, és szokatlan az addigi hetekhez, amelyekben naphosszat olvasott és jegyzetelt a teraszon, késő délután pedig úszni ment a kislányával a közeli tóra. (Közben megfigyelték a szitakötőket, a cikázó, fényes apró halakat, a kacsák tollainak mintáit a tavon).
A könyvet néhány hete találta. Szárított hóvirágokkal a lapjai között. Sofia és Piton bejegyzéseivel a margón.
Régi idők emlékeit. A múlt hangjait.

Sokáig kallódott becsomagolva a könyv. Átkötve, megcímezve. Hol eltűnt, hol felbukkant.
Lupin asztala egyébként is viharos tengerhez és zilált partokhoz hasonlított (ráadásul nem szeretett semmit kidobni, a rendben pedig elveszettnek érezte magát, mintha valami idegen városrész mérnöki pontossággal megtervezett utcáin sétált volna).

A hánykolódó, papírillatú, napszítta kézírások és alvó pergamenek tengerén ez a könyv volt a tengerbe vetett palack, amely újra és újra felbukkant, és vele együtt Sofia, és vele együtt Piton, és velük együtt a Roxfort és mindaz, ami történt.
Sok-sok hínár, vízinövény, kagyló kapaszkodott a palackra, és ahogy telt az idő, a súlya úgy nőtt egyre.

Azért még eltelt úgy egy hét, hogy nem indult el, csak magában érlelte a gondolatot. Izgatottabb lett, várakozó. Rájött, hogy az, amit érez, öröm. Hogy miért, azt nem tudta volna megmagyarázni, és talán nem is volt rá magyarázat.

A felesége megkérte egyik reggel, hogy vigyen el egy kosár szőlőt a kétutcányira lakó barátaikhoz. Lupin a könyvet is magával vitte. Lédús lila szőlőszemek között, kunkori kacsok és egy kóbor szőlőlevél társaságában. A kosarat is otthagyta aztán. Csak a könyvet vette ki. És nem ment haza.

Máskor is megtörtént már, hogy szó nélkül elment. Ő, aki egész életében csak maga volt, nehezen szokta meg, hogy szólnia kellene; hogy ketten, sőt már hárman vannak. Hogy aggódnak érte. Hogy szeretik. Tisztán és őszintén. Igazából csak magára gondolt, és arra a különös, vibráló nyugtalanságra, amely egészen a körme hegyéig átjárta, és úgy cikázott benne, mint a fejében a gondolatok; megannyi emlék és villanás, egyszerre, egymást váltva, kergetőzve. Nem tudta, hogy néha kifejezetten önzőn viselkedik. (Mint most is.)

Barátja, T. úr megvakarta a fejét, amikor közölte, hova állítsa ki neki a vonatjegyet.
- Biztos, Lupin úr? - kérdezte és erősen pislogott a szembe tűző erős naptól.
Magázta, holott régi ismerősök voltak, afféle férfibarátság, akik néha összetalálkoznak egy-egy pohár vagy egy pakli kártya felett. Egyszer szóba került, hogy valamikor régen a Roxfortban tanított. (Lupin maga sem szeretett utánaszámolni, hogy az bizony már egy évtizedet kóstál.)

Szóval T. úr azóta magázta. Ő olvasni sem tudott, neki az olyan emberek, mint Lupin (úr), akinek mindig kilógott egy-egy rojtos szélű könyv a zsebéből, költőktől idézett és órákig olvasta az újságokat, sőt maga is írt cikkeket, egy magasabb kaszthoz tartoztak.

Lupint persze zavarta, és következetesen T. állomásfőnök úrnak hívta a férfit, aki először inkább gyorsan kiitta a poharát, utána viszont egy kicsit mindig kihúzta magát, ha Lupin hozzá szólt, és foltos vasutas-sapkája alá simította csapzott haját a homlokáról.

Lupin így indult el valahova, ahol sohasem járt. Valakihez, aki egészen bizonyosan nem fogja tárt karokkal fogadni, de ez érdekelte a legkevésbé, sőt maga fabrikált gondolatban mindenféle cinikus megjegyzést Piton szájába.
A jó öreg Perselus. Valószínűleg még ilyen tikkasztó hőségben is nyakig gomboltan találja, talpig feketében.

Ha Sirius élne, kinevetné és gúnyosan megjegyezné, hogy egyetlen okból lenne hajlandó Piton házához menni: hogy kiöntse savas vízzel, mint egy nyomorult kártevő ürgét a búvóhelyéről a mezőkön. Vagy rágyújtsa a házát. Gyűlölték egymást.
("Neked elment az eszed, Remus" - tenné még hozzá és rágyújtana. Borostás lenne. Izmos; olyan, akin látszik, hogy nemcsak az élő, lélegző düh és a keserűség táplálja az erejét. Furcsamód ha rá gondolt, mindig erősnek látta, egészségesnek. Olyannak, amilyen akkor volt, mielőtt az Azkabanba vitték. Nevetett mély, zengő hangján. Kiabált, hogy másszon már le a pókhálós könyvei közül és nézze meg az új motorját.)

Elhessegette az emlékképeket. A vonat is megállt egy állomáson. Szájharmonika hangja szállt felé, és illatok: égetett cukoré, dióé. Kihajolt az ablakon. Egy ismeretlen, sötét hajú nőt látott, amint gyors léptekkel elhaladt az árusok előtt. Világos kalapban. Lenge nyári ruhában. Lupin elmosolyodott, de mosolya szomorú volt és távoli. Múltba vesző.

- Mit akarsz hallani? - kérdezte Sofia, arcán piros foltok gyúltak és szaporán szedte a levegőt. Lupin elengedte és megköszörülte a torkát. Utálta ezt, hogy idáig fajult, nem így képzelte.
- Miért nem mesélsz soha? Pitonról és rólad - kérdezte halkan, feszülten. - Ennyit sem jelentek neked, ugye? - mondta keserűen. - Nekem miért kell találgatnom? - nézett a szemébe. - Miért mindig másról beszélünk?
- Mit akarsz hallani? - kérdezte Sofia ismét. Olyan arcot vágott, mint akit sarokba szorított valaki, akitől nem várta volna. Úgy állt előtte, mint egy sötét oszlop zárt ruhájában. Mint egy bója a tenger hullámain jelezve, hogy innentől feneketlen, kavargó mélységek következnek, és csak saját felelősségre ússzon tovább. Lupint megdöbbentette, hogy mennyire nagyon hasonlít Perselusra. Vajon a bájitaltan tanár tette magához ennyire hasonlatossá?
- Mióta... tart? - kérdezte úgy, mint aki homokot nyelt. Szavai erőtlenül mállottak szét a levegőben úszó apró porszemekkel. - Mióta látod őt másként? - kezdte újra, ügyetlenül. Legalább mosolyodna el Sofia, legalább egy kis gunyoros fény csillanna a szemében. De nem. Csak a szája remegett, és úgy állt ott, mint aki méteres gyökereket eresztett.
- A Trimágus Tusa végén történt, hogy... - kezdte csendben, sokára, de a mondat meghalt félúton.

Sofia ígéretet tett Pitonnak, hogy soha semmilyen körülmények között nem beszél kettőjükről. Az apró porszemek lassan úsztak a rézsútos fénynyalábokban a szobában. Hallották a másik lélegzetvételeit. Sofia hallani vélte, ahogy az ígérete erőre kap, és csikorogva óriási vaskordont húz maga köré. Nem, többet nem árul el, még Lupinnak sem.

Lupin úgy érezte, leforrázták. Ő volt vak vagy érzéketlen? És ennyire? Ő sejtett valamit, de későbbre datálta. A Sirius halála előtti hónapokra; még vele beszélt róla. Sirius persze felhorkant a feltételezésen. Még hogy Pipogyi, a fatökű, ahhoz sincs elég vér benne, hogy kihasználja az alkalmat. Mégis, bármennyire kigúnyolta a helyzetet, amelyet hihetetlenül abszurdnak látott, nem hagyta nyugodni.

Lupin sóhajtva forgatta a kezében a becsomagolt könyvet. A kopott függönyök egykedvűen zötykölődtek ide-oda, ahogy a vonat a síneken futott. A spárga végét babrálta, amivel átkötözte, és lassan apró ecsetté bomlottak a végek.

A falu, ahova indult, olyan parányi volt, hogy még a nevét sem írták ki a varázslótelepülések térképén. Csak egy P betű volt és egy pont. A sínek sem nyújtózkodtak odáig, az út is félbeszakadt sok mérfölddel arrébb.
Nem sokan járhatnak arra. Térdig érő gazban gyalogolt át egy szekérkerék vájta földúton. Voltak halvány emlékképei, merre kell menni, mert egyszer már megtette ezt az utat, legalábbis egy részét. Nem egyedül ment: Sofia gyalogolt mellette. Régen volt.

Akkor bizonyosodott meg arról, hogy Sofia és Piton valahol a háttérben csendben, amikor senki sem figyelt - mert mindig voltak harsányabb és hangosabb, színesebb és vibrálóbb emberek és események, - megtalálták egymást és nem kívánnak kilépni a háttérből a fénybe, színbe, hőbe, köztudatba, szavakba és mondatokba.

Sofia ugyanis pontosan ismerte a Piton házához vezető utat.
Biztosan lépett rá egy rejtett ösvényre, vagy indult északra egy olyan elágazásánál, amelynek keresztútjai olyan hasonlatosak voltak egymáshoz, mintha a fák egymás tükörképei lettek volna.

Ő akkor nem tudott mit szólni. Akkor úgy érezte, hogy minden egyes lépéssel a kettejük barátsága halványodik. Hogy a másiknak van már egy olyan élete, amelyről ő nem tud semmit, hogy ő a bizalmába avatta Sofiát, és azt hitte, ez fordítva is így működik. Egyoldalú bizalom, micsoda paradoxon - gondolta akkor keserűen és bosszúsan.

Elfelejtette, hogy Sofia mennyire szereti, és hogy örült, amikor előadta, hogy Piton döntött úgy, nála beszéljenek meg valamit. Még a mellényzsebét is megütögette. Itt a levele. (Ami persze nem létezett soha.) Elfelejtette, hogy a bizalom miatt nem fordult meg Sofia fejében, hogy hazudnak neki, pedig tisztában volt azzal, hogy a bájitaltan tanár embert nem enged a magánszférája közelébe.
Végig hitt abban, hogy a két férfinak el kellene ásnia a csatabárdot. Lupin csak a fejét csóválta. Piton többnyire szóra sem méltatta, vagy dühösen másra terelte a szót. De azért Sofia kitartóan próbálkozott.
Amíg lehetett.

Akkor Lupin valójában csak orvul rajta akart ütni a férfin. A javára szóljon, hogy minden egyéb módszert bevetett már előtte. Hasztalan.

Pitonnal nem lehetett két szót váltani azokban a borzalmas időben. A Főnix Rendjének főhadiszállását elhagyta, amint véget ért a gyűlés. Baglyokra a legritkább esetben válaszolt, a Roxfortban nem fogadott senkit.

Lupinnal ridegen közölte, hogy nem tud róla, hogy bármiről is be kellene számolnia neki, és elzavarta, hogy pelenkázza inkább a kebelbarátját, elvégre a Rend rettentő lekötelezett, hogy a tetves házát a rendelkezésükre bocsátotta.

Pitonnak érezhetően szálka volt a szemében, hogy Black úgy szerzett érdemeket a Rendben, hogy az ujját sem mozdította. A vagyonával leakasztott magának egy-két babérlevelet, sőt egy egész koszorút. Dumbledore nagyon hálás volt. Sirius pedig eljátszotta a kedélyes háziúr szerepét, és nem titkolta, hogy kifejezetten kedvére van, amikor a kampós orrú bájitaltan tanár háta mögött bezárul az ajtó, és nélküle folyik az élet tovább.

Tücskök százai ciripeltek a forró napban. Lupin már alig várta, hogy elérje a magas, hosszú fenyőket és a hűvös erdőt. Emlékezett erre az erdőre. Csupa tüskés bozót vette körül, bogáncsok és csalánok meredeztek az égnek.

Sofia persze fennakadt, és minél inkább igyekezett kikeveredni a dárdák és kampók közül, annál inkább belegabalyodott. Sokáig nevettek. Sokáig tartott, míg kiszedte onnan. Azért nem bírta megállni, hogy szemtelenül meg ne kérdezze, hogy nem szeretné-e jobban, ha a bájitaltan tanár állna itt, de Sofia csak nevetett, hogy dehogyis, szemrebbenés nélkül itt hagyná étlen-szomjan álló napra, hadd okuljon.

Most valaki széles átjárót égetett a bozótban. Valószínűleg az elmúlt napokban, mert feketén és kormosan meredtek a csonkok a szélén, és a talpa alatt fekete-üszkös volt a föld, amikor átsétált, be az erdőbe, akár egy békés, fekete kapun.

Át a magas fenyőrengetegen. Át egy patak rozoga fahídján. Egy kisebb tisztáson, amelyen színes, aprószirmú virágok nyíltak. Át tölgyfákon, jegenyéken és nyíreken. Át sáson. Át a lápos, nedves vidéken. Zizegő, forró nyárban egy könyvvel a kezében.

Aztán megállt egy kisebb földomlás mellett, girbegurba kiálló gyökerek előtt. Idáig jutott akkor. Megtörölte a homlokát. Szomjas volt nagyon.

Sofia egy mókás dalt dúdolt, de elfelejtette a második versszakát. Lupin farigcsált egy rímet a helyébe, azon nevettek, amikor Piton megjelent. A semmiből. Talán a fák árnyékai sűrűsödtek össze. Két fekete lábbá, fekete karokká, fekete hajjá, fekete talárrá. Volt valami félelmetes és ijesztő, ahogy ott termett váratlanul. A dühe volt ijesztő, az a lobogó vörös harag.

Lupinnak csak az volt a fejében, hogy Sofia hátán fog csattani az ostor, aki még abban a pillanatban sem tudta, hogy átverte. Ha akkor valami varázslat folytán hirtelen egy jégtábla közepén találják magukat az Északi-sarkon, nem csodálkozott volna.
Azonban arra sem volt ideje, hogy bármit mondjon. Piton félrelökte és nyomtalanul eltűnt. Mint egy fekete forgószél vagy egy atomjaira hulló fekete köd. Lupin azt akarta mondani Sofiának, hogy ne haragudjon, de megrökönyödve látta, hogy ő is eltűnt.
Ott maradt egyedül a semmi közepén.

És most ott állt megint, a kinyúló gyökerek előtt. Rekettyebokrok nőttek mellé azóta. Körbenézett. Leült egy kiálló kőre. Megtörölte a homlokát.
Sofia nem sokkal azelőtt, hogy idáig elértek, mondta, hogy már nincsenek messze, bírja ki, sajnos itt nem lehet hoppanálni vagy seprűt használni.
Lupin a földön araszoló vöröshangyákat nézte. Seprű... Olcsó fajátékok voltak ahhoz képest, ahogy a halálfalók jártak-keltek Voldemort reinkarnációja után. Lupin úgy érezte, nyirkossá válik a bőre, ahogy felidézte azokat a hónapokat. Vagy kihagy minden második szívverése.
Letépte a könyv csomagolását. Cafatokban. Egy részét el is vitte a szél azon nyomban. Felütötte a könyvet. Belelapozott. Beleolvasott. Margó széli egyszer volt időket.
Válasz nélkülieket. Lezáratlanokat.

Látta maga előtt Perselus Pitont, ahogy némán áll, szoborarccal. Kikotorja a zsebéből Sofia fülbevalóit. Aprópénz, cetlik, egy kicsi mérőón, két parányi fülbevaló. Mordon kezébe nyomja. Mordon recsegő hangján megjegyzi, hogy felesleges már ideadni, úgyis tele van ujjlenyomattal; a halottkémé, a nyomozóké, Pitoné, már olyan mindegy. A bájitaltan tanár visszaveszi, megfordul és elmegy.
De előbb a szemetes kosárba vágja a fülbevalókat.

Lupin felállt a kőről. Megpróbált nyugodtan lélegezni. Körbenézett megint. Merre tovább? Sofia azt mondta, innen már nincs messze. Az égen átrepült egy madár. A levelek csendben ringtak a fákon. Béke volt, nyugalom. Nyár.

Elindult egyenesen. Lefelé a domboldalról. Ösztönösen ment. A megérzései szerint. Olyan erő hajtotta, mint ami a költöző madarakat hajtja nyár végén melegebb vidékre. Vagy még náluk is erősebb. Valami különös, természetfeletti erő.
Ment tovább. Piton háza felé.

*

A Roxfort lecsendesedett a Trimágus Tusa második fordulója után. Ha a kviddicsmérkőzéseket leszámítjuk, minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Ahogy tíz évvel azelőtt. Ahogy száz éve, vagy ahogy ezer éve. Csak az emberek volt mások.

Madam Pomfrey sztrájkolt. Úgy tett, mint aki süketnéma, és összepréselte a száját. Olyan erősen, hogy egész elfehéredett. Kényszerítette magát, hogy még csak véletlenül se nézzen a bájitaltan tanárra.
Ő nem fogja csak úgy aláírni azt a pergament, ne is várja. A miniszteri utasítás, amelyet a héten kaptak, egyértelmű; a Roxfort minden diákját és tanárát alapos vizsgálatnak kell alávetni, és amennyiben semmi aggodalomra okot adó tünetet nem észleltek, lepecsételik és elzárják. E nélkül senki nem tartózkodhat az iskola falai között. Muszáj. Kötelező.
Neki tetszett ez a szigorítás. Néha igenis jó volt azt éreznie, hogy nem egy kisegítő személyzet a Roxfort folyton zsongó, szaladó világában, hanem ő is egy a fékek és ellensúlyok rendszerében.

Piton soha nem rejtette véka alá, hogy nincs rá szüksége, és akkor se menne hozzá, ha a kínok kínjai között haldokolna. Még a koszos körmű, borzasztó gondnokot a folyton macskaszőrös kabátjában is hamarabb megkérné, mint őt. Egyébként pedig pontosan tudja, mivel kezelheti magát. Ne nyúljon hozzá, ne vizsgálja meg, és legfőképp ne oktassa ki arról, hogy mire van szüksége.
A diákjait kezelheti, őt nem. Őt senki sem.
Nem a személye ellen szólt, de az évek során azzá alakult. Kicsi elmérgesedett fullánkká a bőr alatt. És egyikük sem akarta kiszedni.

Madam Pomfrey egy évtizede harcolt a bájitaltan tanár tanítási módszerei ellen, aki alkalmanként szemrebbenés nélkül megmérgezte a diákjait, hogy az óra végére biztosan és odafigyelve elkészítsék az ellenszereket. Le kellett nyelni a mérget vagy a rontó főzetet, ha megparancsolta. Nem mertek ellenkezni. Egy dobása volt mindenkinek.
Az iskolának pedig egy bájitaltanára.
A kijárat pedig arra. A viszont nem látásra.

A férfi természetesen minden esetben megfelelő mennyiségű ellenszert tartott kéznél, és senki nem szenvedett maradandó károsodást.
Lelkieket annál inkább, és a javasasszony hevesen tiltakozott a megfélemlítő, szadista módszerek ellen - hiába. Dumbledore nem szólt bele sosem.

Perselus Piton - Expelliamus festményePiton az autokratikus, spártai, kemény nevelésben hitt. Nem barátkozott a diákokkal és nem akart apjuk lenni apjuk helyett. Úgy vélte, ez kell ahhoz, hogy ne hitvány csürhét neveljenek, anyámasszony katonáit, akik elhiszik, minden elsimítható egy varázslattal, tetteiknek nincs súlya, hanem ők írják a szabályokat. A fenyítés, a megfélemlítés, a kontroll és a túlzott önbizalom megnyirbálása. Ezek voltak az ő elvei. És a kivételezés a házának diákjaival - tették hozzá sokan.

Tanítási módszere a legvitatottabb maradt a Roxfortban. A rettegés szülte kifeszített figyelem és a tudat, hogy ketyeg az ereikben a főzet, sőt már csörömpöl és vijjog kegyetlenül, a végleteket hozta ki a gyerekekből. És jól kipárnázott, terjeszkedő gyökereket eresztő gyűlöletet Piton iránt.
A szemétláda, kampósorrú, alagsorlakó pöcs.
PP, a vérszívó Drakula gróf lobogó, fekete talárban. Csatak hajjal.
Forduljon fel. Ez aláhúzva háromszor. Piros betűvel.

A miniszteri utasítás határozottan kikötötte, hogy a Roxfort gyógyítójának kell elvégeznie és igazolnia a vizsgálatokat. Mástól nem beszerezhető.
Madam Pomfrey közölte, ő nem ír alá biankóban. Pitonnak csak az aláírása kellett, azt mondta, ő majd kitölti magának, ahhoz senkinek semmi köze, és hagyják békén.
- Vetkőzzön le gatyára, fél óra, vagy annyi sem - morogta a javasasszony villámló szemekkel.

Piton nem vetkőzött. Elment. Nagy ajtócsattanással.
Madam Pomfrey pedig sztrájkolt, és habár az ütő megállt benne attól, ahogy Piton ordított vele, és úgy érezte, odaragadt a székéhez, mégis büszke volt magára. Kicsiny elégtétel. Végre valami, amiben Piton nem nyomhatja a víz alá, valami, amivel nem tudja kikerülni.

Sofia úgy vélte, a kolléganője túl nagy feneket kerít az egésznek. Legalább négyféle módja van egyébként is, hogyan lehet a mágikus betegségeket és nyavalyatöréseket eltitkolni. Az egész rendelkezés legfeljebb a diákokra nézve használható. A férfi pedig nyugodtan kikerülheti Madam Pomfreyt, elég ha elmegy az elődjéhez, a vén, szenilis Flaviushoz, egy üveg szeszért még a Reggeli Prófétát is lepecsételi. Ő is viseli még a Roxfort gyógyítója címet.
Madam Pomfrey azt mondta, akkor írja alá Sofia. Ő azonban nem akart belefolyni Piton ügyeibe. Pláne nem fogadatlan jóakaróként - a férfi kicsontozná másnap reggelre - mosolygott magában ironikusan.
Végül mégis ő lett a hunyó, maga Dumbledore kérte meg rá.


Piton komor arccal hajolt este az íróasztala fölé. Eltolta maga elől a javításra váró dolgozatokat. Elkezdett fel-alá járkálni, egyre sebesebben. Aztán meggyőzte magát, hogy a kisasszony téved, ha azt hiszi, ezzel bármiféle jó pontot szerzett nála, vagy bármiféle szívességgel tartozna cserében. Ez nem változtat semmit azon, amit gondol róla - görbült le csúfondárosan a szája szeglete.

A miheztartás végett - rántotta ki a fiókját. Gonosz hangulatban. Pergamen elő. Címzés. Ilyen az, ha én írok levelet - nézte gyűrött arccal apró, szálkás betűit. Fekete, bántó, provokatív és gúnyos szavakkal. Némelyik kifejezésért kedve lett volna magát hátba veregetni.
Egy vödör hideg víz szívélyes üdvözlettel - kötötte a baglyára a levelet, kárörvendően hátradőlt fekete bőrfotelében és töltött magának egy újabb pohár vörösbort.

Sofia letette az asztalra a levelet. Rettentő igazságtalannak érezte a feltételezést. Ő nem várt még köszönetet sem, szívességet pláne. Igen, szerette volna, ha nincsenek értelmetlen, hiábavaló vitáik, de már elég időt töltött az iskolában ahhoz, hogy megtanulja, a bájitaltan tanár mindenkivel így viselkedik. Ironikus és rosszmájú.
Nem is dühös volt, inkább szomorú.
Ami azt illeti, ezek után kedve lett volna miszlikre tépni a férfi lepecsételt borítékját a gyengélkedőn és elküldeni szalaggal átkötve, a félreértések elkerülése végett. Neki miért kellene mindent eltűrni és lenyelni? Egy szó nélkül?

Piton biztosra vette, hogy valamelyik diákja kopogtat az éjszaka kellős közepén az ajtaján. A kád szélére tette a válláról a törülközőt, magára kapta hosszú, ébenfekete köntösét, egy rántással összehúzta a derekán és nagy lendülettel kivágta az ajtót.
- Mi az, nem voltam elég világos?! - kérdezte élesen a küszöbön álló Sofiától és leeresztette a kezét, aztán hátra is hőkölt, ahogy Sofia szó nélkül belépett.
- Nem hívtam be - villant vészjóslón a szeme, mogorván, és elállta az ajtaját, mint egy várvédő, teljes mellszélességgel, feketén. Szája kárörvendő, csúf vigyorba torzult, ahogy a kis betolakodó felkenődött a mellkasára; ő nem fog hátrébb lépni, mert ide nem jön be senki. A lába alá nyúlt, felkapta, hogy kidobja a folyosóra, olyan dühös volt, hogy arra nincs szó.
Sofia azonban hamar átlendítette az egyik karját a vállán, a férfi nyaka mögött, másik kezével pedig megmarkolta a mellkasán a köntösét, nem lehetett levágni a hideg kőre.
- Nem - ellenkezett dacosan. Lógott rajta, mint egy kullancs. Bármelyik másik két ember roppant komikusnak találta volna ezt a felettébb idétlen jelenetet, de nem ők.
- Mi a frászt akar?! - süvített Piton hangja idegenül, vert magánszférájának határán, értetlenül.
- Nem tudom - nézett rá Sofia és tényleg nem tudta. Szemei tágra nyílva nézték a férfit, és azt kérte, bárcsak elmondhatna inkább tíz bájital képletet hátulról előre. Nyelt egyet. Minden második c betűt kihagyva. És nem engedte el.
- Engedjen el - kérte Piton vádlón, sértetten. Csak testi kontaktust ne, csak ezt ne, vele ne. A köntöse is félrecsúszott, ahogy Sofia ujjai görcsösen kapaszkodtak a selyem anyagába. Neki, aki állig begombolkozik mindig. Sofia karjának finom bőre súrolta azon a megnyílt, vékony kis háromszögen a meztelen mellkasát. Az ő undorító, sebhelyes bőrét. Különben is. Különben se. Rosszul érezte így magát, kellemetlenül.

Sofia először látott bármiféle érzelmet Piton szemeiben. Most is csak egyetlen suhanó pillanatra. És akkor ott megértette, hogy olyat tett, amihez nem volt joga, még akkor sem, ha Piton megbántotta vagy igazságtalan volt. Ha száz ilyen levelet kap tőle, akkor sem.
Ő is elhitte, hogy nincsenek érzései, keserű páncélt növesztett ember és világ ellen, és bárhogy bántják, csak csúfondárosan rájuk villantja hideg tekintetét. Hogy sérthetetlen. Hogy nem is ember.

Sofia elengedte a férfit. Piton is őt. Összehúzta szétnyílt köntösét. Megtépázott tartását.
Hol vannak a szavak ilyenkor? Nincsenek. Hallgatnak a kövek alatt, a mélyben. Szemlesütve.
Piton nézte, ahogy elmegy, sötétbe veszve. Soha nem fog lejönni ide. Hiszen ezt akarta.

Sofia a szobájába érve fogta a gyertyatartót és az éjjeliszekrényére tette. A falban lakó denevérek elnyújtott vijjogása hallatszott csak. A gyertyák finom sercegése. Az ágy süppedése, ahogy elnyúlt rajta. A papucs koppanása a padlón. A fal mintáin jártak az ujjai. Egy kisebb göröngyön. Egy hajszálnyi repedésen. A könyvére pillantott, de nem volt kedve olvasni.

Arra gondolt, hogy nincs eredendő félelem. Mindennek elvetik a magját. Még időben. Emlékezett Deidre fiára; kétéves volt és áhítatos, boldog arccal gyönyörködött egy csúf pincebogárban. Rákiabált az anyja, hogy fúj, undorító állat. Dobja el, vigye innen. Belenevelte, mi a rossz, az undorító, és ő látta, hogy a felnőttek így viselkednek. Megtanulta.

Emlékezett saját kiskorára, amikor az anyukáját csodálta a világon a legjobban, pedig alig volt ideje rá. De amikor jött, csak az övé volt; finom illatú, ragyogó mosolyú. Meséi csodálatosabbak voltak az Ezeregyéjszaka meséinél, és néha sírt, amikor elment.

Miután "kiszabadították a karmaiból", megtanították, hogy mi az, amit valójában "művel", és hogy az szégyenteljes. Ha bármi rosszat tett, rárivalltak: "A vér nem válik vízzé, Sofia, ugyanolyan pocsolyalakó leszel, mint az a szajha." Sosem mondták ki a nevét, mert szinonimája lett minden förtelemnek és minden hibának, az ok és a magyarázat. Nevelési elvek.

Lassan lesöpörte az ágytakaróról a mészport, de az ujja hegye olyan maradt. Néha úgy érezte, ő szépíti azokat az éveket. Olyan régen volt már, és túl sok minden történt azóta.
A szeretet és a félelem törvényei.

*

És eljött a másnap. A férfi komor, merev arccal érkezett a nagyterembe reggel. Morgott valamit Trelawneynak az orra alatt, aki az egyetlen üresen álló szék közepére biggyesztette jókora üveggömbjét, amelyet újabban mindenhova magával cipelt. Trelawney erre sértett arccal kitette a péksütemények mellé.
Meredten nézte, hátha a tükröződő salátalevelek és paradicsomok képe helyett végre feltűnik valami látomás. De nem tűnt fel. Pitonra sandított. Bizonyára a férfi ellenséges, negatív aurája a hibás. Mi más?

Sofia a diákok közt ült Madame Maxime-mal. Egy nagy fekete és egy kis fekete nő. Piton odapillantott a kávéscsészéje mögül, miközben ivott egy kortyot.
Sofia épp meglepett és zavart arccal nézett az igazgatónőre, mondott neki valamit, mire Madame Maxime felnevetett, megpaskolta a kezét és mivel már végzett, felállt és elment. Sofia nagy hévvel kavargatni kezdte a teáját és mosolygott maga elé. Úgy tűnt, boldog.
Piton nézte tovább, de nem nézett fel. Se most, se később.

Madame Maxime úgy vélte, van élet az iskolán kívül is. A Trimágus Tusán, a diákok óráin és a közös vacsorákon túl. Szólt annak a néhány kolleganőnek, akiket szeretett volna jobban megismerni. Így kezdődött.
Egy szigorú igazgató-helyettessel, egy ritkán mosolygó javasasszonnyal, egy ezer fokon égő szobrásznővel és a titokzatos keleti idegennel. Ezek voltak az ő meghatározásai McGalagonyra, Madam Pomfreyra, Deidrére és Sofiára. Egy kikötése volt csupán: csak nők lehetnek jelen, és iskolán kívül találkozhatnak.
A Három Seprűben találkoztak először egyik este. Még a vacsorát sem az iskolában fogyasztották el. Az utolsó fogásnál Madame Rosmerta is leült közéjük. Ő lett a hatodik. Később csak azért vett fel egy nyúlt képű alkalmazottat, hogy elvégezze a munkáját, amíg ő szeánszozik a banyákkal.

Piton el nem tudta képzelni, mi a francról lehet ennyit trécselni. Mindenesetre rendkívül előnyös volt számára, hogy ilyenkor nyugodtan ülhetett akár úgy is a nagyterem vacsoraasztalánál, hogy se a balján, se a jobbján nem ült senki.
Az üres székeket kifejezetten megnyugtató és kellemes társaságnak találta.

*

Piton természeténél fogva magával hurcolta a szobája ajtajában történt incidenst. Olyan volt, akár egy újabb apró, rozsdás, zörgő konzervdoboz a lábához kötve. Zajos és felesleges. Teher. Sok másik (kisebb, nagyobb, horpadt és egészen megkopott) dobozzal együtt. És egész halom gyűlt már össze. Kínos helyzetek, megbántottság, fájdalom címkékkel.

Igazából semmi másra nem lett volna szükség, mint egy "felejtsük el" gesztusra. Végül is nem szakadt ketté a föld. Semmi égbekiáltó gazság vagy iszonytató nem történt.
Más már el is felejtette volna, vagy legyint rá egyet. Ő azonban nagyítóval nézte, kiélezett színekkel és feszengve.
Nem tudta, hogy milyen könnyedén el lehet fújni valamit, aminek nem lenne szabad súlyosnak lennie, még csak annak látszania sem.
Sofia megoldotta aztán. Egy rá jellemző vakmerő huszárvágással - de csak hónapokkal később.

*

- Este érted jövök. Pontban fél kilenckor - tárta fel Piton a rejtett kaput Deidre előtt, aki ámulva szorongatta a kezében a kendőt, amellyel a szemét kötötték be.
- Miért nem maradsz itt te is egy kicsit? - nyúlt a karja felé, de a férfi hátrébb húzódott.
Szeme sötét volt és kiismerhetetlen. Egyáltalán nem látszott rajta az a bűvölet, amely mint mindig, most is átjárta, valahányszor lejött ide, a fekete folyosók mélyére.
Ez a hely maga volt a varázslat, ősi bűnös csábítás, valami mélyről jövő, valami nagyon tisztátalan.

Halkan mormolta el a bűbájt, amellyel bezárta Deidre égszínkék köntösbe öltözött vékony alakja mögött a kapuszárnyakat. Hangjának vezényszavára átrendeződött a tér, a fal, a minta, az árnyék és a fény.

Lobogó talárral tért vissza a Roxfortnak azon folyosóira, amelyek szerepeltek az iskola térképén is. Úgy érezte, egy évre elegendő jócselekedetnek beillik, hogy teljesítette Deidre születésnapi kívánságát. Neki is vannak gyenge pillanatai, hiába - húzódott gúnyos, fáradt mosolyba szájának szeglete. Biztos a tavasz teszi, kirügyezett a józan esze.

Deidre persze nem bírt magával; álmában sem gondolta volna, micsoda varázslatos, igéző rejtett kupolacsarnok Mardekár Malazár magánfürdője. Nem tudta eldönteni, hova nézzen, melyik freskóra, mozaikra, szoborra. Vajon milyen technikával készült? Ez futatott arany, és az a másik milyen csiszolt ásvány lehet vajon? Ki és hogyan festette meg a zord, vörösréz szegélyű, részleteiben is lenyűgöző varázslók talárjait? Kiket ábrázolhat? Nem értette a vésett latin szavakat. Sosem volt jó tanuló, és az a kevés, ami ráragadt, már rég elveszett.

Felismerte a dombot a háttérben, amelyre a Roxfort épült. Milliónyi apró, összetapadt levélmozaik formálta zöldjét. Ezer évbe telhet egy ilyet megcsinálni - érintette félve a nedvesen csillogó, domború mintákat. A finom erezetet, a gyönge kis szárakat.
Piton kifejezetten megkérte, hogy ne nyúljon semmihez és megfenyegette, hogy ne legyen kétsége afelől, hogy azonnal tudomást szerez bármiféle behatásról.
Az ő bizalmát csak egyszer lehet eljátszani. Örökre.

Nem tudta, miért lett hirtelen és váratlanul olyan szomorú és csüggedt. Ehhez Pitonnak semmi köze nem volt, csak ráhullt és beterítette. Mint egy lepke szárnya. Kedvetlenül úszott néhány hosszt, mintha attól jobb lenne vagy más.

Aztán abbahagyta. A falakat nézte, az oszlopokat. Körbejárt, egészen közelről nézte, majd kicsit távolabbról. Az ecsetvonásokat, a karcolatokat; szemei feltérképeztek minden részletet. Felismerte, hogy nem egy kéztől származnak, és néhol ráfestettek a korábbi rétegre.

Az egyik félreeső beszögellésben, nedves fényű pálmalevelek mögött befejezetlen meredt rá a fal. Eddig nem vette észre, pedig olyan volt, akár egy fehér heg a bőrön. Megkezdett vonásokat látott. Nagyokat. Vázlatosakat. Csak a kanyargó fűszálakat dolgozták ki művészien. Vékony kígyók tekeredtek egymásba, fölfelé emelve a fejüket.
Nem mozdultak.
Csak egy hűvös szél borzolta a bőrét. Beleborzongott. Szél. A mélyben.

Sokáig nézte a kezét, amelyben egy ecset termett. Lábánál tégelyek. Felemelte és megszagolta az egyiket. Nem ismerte fel a festék illatát, pedig az élete részei voltak. Akkor is érezte őket és a hígító illatát, amikor hónapokig nem járt a műhelyében. Mindig.
Előtte a befejezetlen freskó. Nála az ecset. Miért? Ki ő, hogy felhatalmazást kap, hogy része legyen valaminek? Miért?

Belemártotta az ecsetet a tégelybe. Akkor még remegett a keze. Amikor a falhoz ért, már nem. Egyre gyorsabban festett, egyre pontosabban.

Azt festette, aki az eszében volt. A lelkiismeret-furdalás miatt. Úgy, hogy nem tudta, miért csinálja és miért nem hagyja abba. Festett.
Fekete, lobogó talárban fekete hajú férfit. Rideg tekintetűt. Sápadtat. Mozdulatlan kígyótestek fölé.
Perselus Pitont.

Piton karja fájón megrándult. Erre riadt fel. És fájó nyakára. Dühösen, amiért elaludt a karosszékében, mikor annyi dolga van. Senki nem csinálja meg helyette. (Nem mintha hagyná.)
Kigombolta a bal alkarján az ingét és felhúzta. Semmi. A vére egyhangúan lüktetett a sápadt bőr alatt átsejlő kék erekben. A Sötét Jegyből sem látszott több, mint reggel. Csak néhány kezdetleges vonás. Vázlatos.
Befejezésre váró.

A bájitaltan tanár morgott, hogy már kezd becsavarodni, mint Karkarov. Visszarángatta a gyűrött ingujjat.
Lehajolt és szórakozottan felvette a földről a leesett könyvet. Az órára nézett.
Még fél óra, és mehet Deidréért.

Nem tudta, Deidre miért hallgat. Egy szót sem szólt visszafelé. Legalább megköszönhetné - gondolta magában a bájitaltan tanár. Egy rejtett világba engedett neki bepillantást. Amikor ő járt ott először, úgy érezte, az elsüllyedt Atlantiszba lépett. Hálátlan.

Deidre a feltáruló kapu előtt várta és azon nyomban ki is lépett, halványan elmosolyodott és eléállt, hogy bekösse a szemét.
- Szoktál azért idejárni? - kérdezte.
- Szinte soha. Nincs rá időm - válaszolta Piton halkan.
Azután nem szóltak. Egyikük sem. Deidre összepréselt szájjal lépkedett mellette megpróbálva lépést tartani a férfi hosszú lépteivel.

Deidre pontosan úgy viselkedett, mint a fia. Miért mondja el, ha elodázható a fekete leves, vagy talán... Pitonra sandított, miután levette róla a kendőt. Vagy talán észre sem veszi soha. Fáradtnak látta a férfit. Komornak. Ha sejtené, nem ilyen lenne.
Nem tudja, ebben bizonyos volt.

Másnap reggelre már nem értette, mi olyan nagy ügy ebben. Na és ha észreveszi? Inkább azt kezdte sajnálni, hogy senki az égvilágon nem látja a remekművét.
Legalábbis addig biztos nem, amíg Piton a Mardekár-ház ura.

Sofiának megemlítette, hogy megfestette a férfit. Sofia őszinte érdeklődéssel kérdezte, hogy megnézheti-e. Sofia olyan rendes. Kedve lett volna az egészet elmesélni, de végül azt mondta, elvesztette a képet. Látszott rajta, hogy nem érti, hogyan lehet egy életnagyságú képet csak úgy elhagyni, de tényleg sajnálta, és remélte, valaki nemsokára megleli, és tovább masszírozta a hátát. Ő pedig a karjába fúrta a fejét és beszívta bőrének illóolajoktól finom illatát. Narancsvirág, szantálfa. Lehunyta a szemét. Annak a festéknek idegen szaga volt. Ismeretlen.
Mindegy már.

*

Derengő, halvány, ébredő pírban parázslott a márciusi ég alja. A levegő nedves volt és hideg. Tiszta. A bájitaltan tanár a Tiltott Rengeteg csontvázként meredő csupasz ágai között sétált. Igazából nem gondolt semmire. Csak volt. Ahogy a fagyos kövek az út mentén és a zúzmarás pókháló egy megszáradt, megbarnult levéllel két gally között. Semmi több. Fekete árny a hajnalban.
Lódobogást hallott. Egy ló fújtatását. Lassított.

Ló és lovasa előbukkant az ösvényről. Ropogó hó a paták alatt. Meleg levegőfelhők a sötét színű ló nedves orrából. Csiszolt ébenfa izmok feszülése. Fák között ferdén besütő nap. Sofia mosolya. Jó reggelt kívánt. Ő is.
Továbbment. Ő is. És egyik sem nézett vissza.

*

Lupin homlokráncolva olvasta a Reggeli Prófétát. Tonks mindent a keze ügyébe tett. A tejeskávéját, a reggelijét, a cukrot. A férfi fel sem nézett. Amikor ollót kért, akkor sem. Kivágott egy karikatúrát (kicsit ferdén) és a tányérja mellé tette.
- Még mindig megvan a "bélyeggyűjteményed"? - kérdezte Sirius, miközben a villájára szúrt egy jókora sült szalonnát. - Azt hittem, már felhagytál a cikkgyűjtögetéssel. Minek az, úgysem olvasod el soha.
- Majd papakoromban - vigyorgott Remus.
- Én legfeljebb azt a kiscsibét vágnám ki - bökött a késével az újság hátoldalára, ahol fülig érő mosollyal virított egy fiatal lány kellően kidomborítva mindenét a szűk ruha alatt. Miss akárki.
- Nem tartod felelőtlennek, hogy megjelentetnek egy ilyen karikatúrát, amelyen egy öreg kéz tartja a Roxfortot egy szakadék fölött? Nincs ezekben jó érzés? Minek ijesztgetik az embereket? - kérdezte halkan, inkább magától, mint a többiektől.
Sirius a szemét forgatta.
- Dugulj el, Remus. Az csak egy rajz. Kit érdekelne a Roxfort virágfüzérben vagy kövér angyalkákkal övezve? Na ugye. Merengj inkább azon a kiscsibén - ette a rántottáját nagy falatokban. - Tonks, add már ide a borsot - morogta.
- Téged semmi nem érdekel - hajtogatta össze az újságot ügyetlenül. - A múltkor egy hónapba telt, míg válaszolt a keresztfiának - mondta Tonksnak, miközben Siriust nézte megrovóan.
- Közöd? - lökte arrébb a tányérját Sirius flegmán. - Mit tudod te, hányszor beszéltem vele vagy írtam neki különben is? Feljegyzed talán valami kockás füzetbe? - kérdezte ingerülten.
- Én itt sem vagyok - állt fel Lupin rezignáltan, feltartott kézzel, aztán zsebre tette a rajzot és kiment a konyhaajtón. Görbén. Kinyúlt nadrágjában.

*

Piton pontosan tudta, hogy Sofia a tanári könyvtárban lesz. Megvoltak a maga szertartásszerű szokásai, habár mióta otthagyta a Szent Mungót, érezhetően ide-oda csapódott, mint egy verdeső lepke, amely bennrekedt egy szobában.

Késő volt már; sötét a folyosókon és a termekben. Nem talált ablakbemélyedésében ücsörgő szerelmes párt, sem kószáló diákot, pedig esténkét más-más útvonalat járt be eltérő időpontokban. Nem volt kedve visszamenni az alagsorba. Nem volt kedve bemenni a városba. Ismeretlen, nyugtalan feszültség járt benne, és nem volt kire zúdítani, üres volt a vadászmező.

De a könyvtár is. Helyén az összes szék. Elfojtva az összes kanóc. Kihűlt fekete szén a kandallóban. Álltak a könyvvel megrakott nagy szekrények az ablakon beszűrődő halvány holdfényben.
Egyszer akar elébe menni a véletleneknek.

Sofia azonban a városban volt, és a Roxfort volt az utolsó dolog, amely eszébe jutott.
- Kérd már fel Nymphadorát - súgta Sofia Lupin fülébe.
- Majd - hangzott a tömör válasz, és hátrahajtotta a fekete hajú nőt. Úgy nevettek mind a ketten, hogy csoda volt, hogy nem vágódtak hanyatt.
Szerettek egymással táncolni. Lupin maga sem gondolta volna, hogy Sofia ilyen hajlékony; belesimul a tenyerébe és a mozdulataiba. Mint egy szép hangszer. Mint egy gitár. A csípője, derekának vonala, a karja, a mozdulatai, a háta.
- Szerintem az összes férfi engem irigyel - súgta neki, ahogy magához húzta. Sofia halkan tiltakozott, akkor is, amikor a férfi csak azért is maga felé fordította. Zavarban volt, piros tüzek gyúltak az arcán két oldalt. Ő mindenhol felesleget látott magán, legfőképp olyankor, amikor a hosszú combú, karcsú bokájú Tonks is velük volt.
- Pedig így van - erősködött Lupin és megfogta a kezét, ahogy visszapörgette magához, majd megköszönte a táncot, és visszamentek az asztalukhoz. Milyen lesz majd ez a nő, ha szeretik? Ha az a férfi szereti, akit ő is szeret? Ivott egy kis fehérbort és megtáncoltatta Nymphadorát.

*

Már benne jártak a nyárban, de a gyerekeken még nem az önfeledt boldogság látszott. Többnyire nyúzott, feszült képpel jártak. Alig várták, hogy az év végi vizsgák véget érjenek, és a sarokba dobhassák a könyveket és a pennáikat.

Sofia előkotort egy kendőt a szobájában és a vállára terítette. Hűvös volt már estefelé. Szeretett ilyenkor dolgozni; csend volt, nyugalom, és senki nem zavarta.
Aztán hirtelen éktelen csörömpölést és egy tompa puffanást hallott. Letette a kezéből a lombikot és felszaladt a sötét emeletre a hang irányába. Feljajdult, ahogy belerúgott valami kondérba a földön, amely nagyot kongva a falhoz vágódott. Még visszhangzott is, remek. Még jó, hogy nem esett el.
Fényt varázsolt a pálcájával. Végig a folyosón, amerre szem látott üstök és lyukas, ócska bádogfazekak hevertek kisebb-nagyobb kupacokban.

Aztán észrevette Pitont. Nem messze tőle támasztotta a falat az egyik karjával, és úgy nézett rá, mintha legalábbis ő lenne minden nyomorúságának okozója a földön.

Csak a portrék gúnyolódása hallatszott. Sietős, távolba vesző léptek zaja a folyosó másik végéről. Sofia rájött, hogy a diákok űztek gonosz tréfát a gyűlölt bájitaltan tanárukból, hadd essen csúfosan hasra a sötétben, minek szaglászik folyton. Nem sok eszük van; pont a vizsgák előtt és pont a bájitaltan tanárral - gondolta.

- Megsérült? - kérdezte a férfitől leengedett pálcával, komoly arccal.
- Maga szerint megmondanám? - kérdezte élesen a férfi. Egyik karját az oldalához nyomta kínlódva és vérig sértett, égő dühvel. Valószínűleg eltörte a bordáját egy nyavalyás repedt lábasban. Képzelte, hogy röhögnek a kis szarháziak. Képzelte, Sofia milyen kárörvendve nézheti.
- Miért, mi a baj azzal? Maga sem sebezhetetlen - mondta halkan Sofia és kioltotta a fényt.
Olajos sötét bontott szárnyat köréjük. Sofia mindig is gyűlölte a portrékat a falon. Nézték őket naphosszat, mintha színészek lennének egy színpadon egy interaktív előadásban. Némelyik olyan szemtelen volt, hogy megfogadta, ha egyszer innen elmegy, előtte megfésüli a késével egy kicsit a képüket.
- Nem mondták még magának, hogy a férfiak mennyire gyűlölik, ha ilyen helyzetben odaáll sopánkodni egy nő?! - kérdezte dühösen.
- Ugyanúgy tartok magától. Ettől függetlenül - hallotta Sofia hangját.
- Azt jól teszi - szűrte a fogai közül. Úgy érezte, sípol a tüdeje, megpróbált lassan és nyugodtan lélegezni. - Mi a…? - kérdezte barátságtalanul, mert Sofia odalépett hozzá.

Csak ő tudta, hogy milyen bátorság kellett hozzá; egy nagy levegő. És egy nagy lépés, egy vakmerő, óriási lépés.

Sofia feje az övé alatt volt. Érezte az illatát, a melegét, a mozdulatait. A kezét az oldalán, ahogy óvatosan, kissé félve haladtak felfelé. Igazából szólni sem tudott. Csak állt ott, mint egy madárijesztő a kukoricatáblán, leszúrt nyéllel, kitámasztva. Olyan idétlenül, hogy feszengve eresztette le a karját. Aztán kinyitotta az ujjait. Bízott benne, hogy Sofiának fogalma sincs róla, mennyire zavarba hozta.
- Mit csinál..? - kérdezte érdes hangon.
- Megszámolom a gombjait, professzor úr - mondta Sofia évődő hangon.

Piton hallotta a mosolyát a sötétben. Morgott, amikor az ujjak kigombolták a mellényen az egyik gombot. Hallotta a hangot a sötétben, ahogy a gomb kicsúszik a szövetből. Aztán még egy. Mindkét keze az ujjaira fonódott. Sofia nem látta a vészjósló villanást a fekete szemekben. Igazából fel sem mert nézni. Az ujjai ott álltak a nagy, érdes férfiujjak börtönében.

A férfi tétovázott, véget vessen-e stílszerűen ennek a kis közjátéknak vagy inkább kivárjon. De túl fáradt volt és ingerült a kondérok miatt. Máskor észrevette volna. Máskor Sofiát is ellökte volna. Levetkőzteti a folyosó közepén. Na és? Ő gombolta ki a következő fekete gombot - nesze, te kis szemtelen, most már fejezd be, amit elkezdtél - gondolta ridegen, és legkevésbé sem az járt a fejében, hogy Sofia a munkáját végzi, benne egész más képzetek lobbantak fel.

Piton nem érzékelte az időt, mennyi ideje álltak ott. Úgy ömlött Sofia ujjaiból a forróság, akár a folyékony, izzó láva; úgy érezte, megég a bőre is. Az ingét már csak annyira gombolták ki, hogy a keze beférjen.
- Ugye jobb már? - kérdezte Sofia. Közelről még nagyobbnak tűnt a férfi, pedig nem is látta, csak érzékelte. Azt is, hogy a levegő megtelik egy másfajta vibrálással. Azt is, hogy itt mi történhet, ha nem megy el.

Visszagombolta az ingét. Szépen, egymás után a gombokat. Piton csak állt némán. Sofia összehúzta a mellkasán a mellényét és elkezdte visszagombolni. A férfi ujjai a könyökénél jártak. Nem érintették meg, csak ott jártak. Ő nem fog lépni - üzenték. Vagy mégis? A gombok pedig elfogytak. Olyan csend volt. Olyan közel volt. Egy pillanat volt csupán.

Piton megragadta a derekánál fogva. A kendő halk suhanással lecsúszott a válláról. Ott is maradt a földön. A férfi magához húzta. Fél karjával. Másik keze még céltalan volt, kereső, félszeg. Csak lógott a teste mellett. Egy ideig.

Sofia nyelt egyet, ahogy a kiütköző borostáktól érdes arc a vállgödréhez ért. Aztán a füléhez, az arcához, a halántékához. Piton érezte, hogy ver Sofia szíve; nem szaporán, hanem nagyokat. Hatalmasokat. Apály és dagály, hegyekből leomló, áradó folyó.
Egy új érzés. A puha melegsége, az illata, az odaadó, félelem nélküli nőé. A pillanaté. A vágyé.

Sofia keze végigsiklott a vállán, a gerincén. Úgy kapaszkodott belé, vagy csak ő húzta olyan nagyon magához. A pillanat önző rablói voltak. Mindketten.
Piton nem emlékezett rá, mikor csókolt meg utoljára valakit. Még csak nem is vágyott rá és örömét sem lelte benne. A gyors együttlétek névtelen statisztái tárgyak voltak csupán. Most viszont más volt.
Durvább volt, mint szeretett volna. Nem gyengéd, mert ahhoz túl hirtelen és váratlan történt minden. Mohó; olyan, aki elvesz és birtokol.
De a pillanat repedezni kezdett, apró orvtámadásokat intézett, átsuhanó fémes gondolatokat, és már késő volt. Carpe diem.
Egy pillanat volt csupán.

A Jelen újra ketyegett. Szétterült a sötétben, izzott a falak köveiben és a festmények szúette kereteiben. Előítéletekkel és szabályokkal, amelyek megmondták, hogy kit lehet szeretni, hogyan és mennyire. Vasból és szigonnyal őrizve.

*

Másnap Piton némán ült az asztalnál. Mint egy fekete sziklatömb, vagy egy lyuk a világűr katlanában, mikor minden szaladt körülötte és ezer fokon égett diákok százaiban.
Sokáig itta a kávéját. Lassú kortyokban.

Aznap volt a Trimágus Tusa utolsó, döntő fordulója. Egy fiú életének utolsó napja.
Aznap reggel tisztábban rajzolódott ki a Sötét Jegy az alkarján, mint addig bármikor.
Aznap reggel semmi nem járt a fejében. Vagy csak apró, jelentéktelen dolgok.

Tik. Tak. Tik. Tak.
Készüljetek, halálfalók.

 

Folyt. köv.

Vissza