Tört fények játéka

(Expelliamus)

XIV.

A Sötét Nagyúr reneszánsza

Lord Voldemort tizenhárom év után visszatért megfogyatkozott halálfalói körébe, akik annak rendje és módja szerint sorra lesmárolták talárjának szegélyét.

Ifjabb Barty Kupor azzal a tudattal halt meg, hogy a lehető legnagyobb áldozatot hozta Voldemort fekete oltárán, nagyobbat, mint az összes halálfaló együttvéve: Potter vérével írta fel az új időszámítást az égre. A Fiú vére, a Szolga húsa és a mugli Apa hamvai emberi formává gyúrták a halhatatlan sötét lelket: testté a pusztítást, pálcát markoló karokká a fekete hatalmat, látó szemeket a gonosznak.

Így zárult le azon a nyáron egy rövid és békés korszak, és lett végérvényesen átmenet a Sötét Nagyúr bukása és visszatérése között. Dumbledore még aznap összehívta a Főnix Rendjét.


Nemcsak a roxforti tantermek zsaluit húzták be, ahogy beköszöntött a nyári szünet. Szellemtanya lett a tóparti ház is, Sirius és Remus búvóhelye. Már csak a szél ment vendégségbe, és érkezésére bús nyikorgással válaszolt a tornác teraszán a kopott fa hintaágy. Lupin ottfelejtett kockás plédje megadta magát és lecsúszott a padlóra, mint egy részeg tengerész.

Ennyi maradt utánuk.

*

A londoni Grimmauld tér 12. alatti házat legfeljebb mágusok keresték. A Black család rokonai, barátai, alattvalói, hűbéresei és lekötelezettjei. Az aranyvérűek az előszoba küszöbét is átléphették, a sárvérű mocskok kopogtatni sem mertek még egyszer. Tessék hason csúszni, vagy inkább egész egyszerűen megdögleni, üzente a kígyóformájú kopogtató hideg jáspisszeme.

A szikár, megfeketedett épület a Sötét Nagyúr eszméinek emelt oltárt. Csak a templomszolgák nem voltak már sehol, elporladt a csontvázuk a hitükkel együtt.

Sirius, az utolsó sarj csaknem két évtizede nem járt a házban, amely már inkább hasonlított egy odvas kriptához, mint ahhoz az "otthonhoz", amelyet egykor maga mögött hagyott. Nyomasztó élmény volt, amely nem múlt el akkor sem, amikor kitárták a beragadt, szúette ablaktáblákat és nekiálltak levakarni a mocskot.

Így tért vissza Sirus Black, a szökött fegyenc, alávaló tömeggyilkos és hűtlen barát, az anyaszomorító, akit még a családja is kivetett magából, mint egy utolsó selejtet, vagy mint a bűzlő beleket a halpiacon árusító kofák. A vére árulója. Nos, minden családban előfordul. Az viszont kevésbé, hogy egyedül ő élte túl a hithű Black családot a kiválasztottság mítoszával együtt (melyet buzgón fényesítettek maguk is; a sárvér erre kiválóan alkalmasnak, sőt az egyedül alkalmas szernek bizonyult).

Nevének hímzett betűit az egész falat betöltő gobelin családfán végezték ki: lassan, élvetegen, szivarral. Stílszerűen a legócskább szivarral, amelyet felleltek közel és távol; biztos valamelyik házimanó által csavart és összeköpdösött fajtával ejtették meg, és hitték, talán a köhögtető füst a fiú emlékét is kiüldözi örökre. Egy égett szélű lyuk maradt - hiány nélkül.

A huzatos kriptának egyetlen lakója volt csupán: Sipor, a vén házimanó megcsontosodott hűséggel rég elporladt gazdái, és kővé vált gyűlölettel Sirius Black iránt, aki úgy lépett be a piszkos ablaktáblák között elhullt legyek és az évek során mindenre rátenyerelő, mocsokká gyűlt kosz siralomházába, mint akinek bármi joga van még, mint aki nem egy nyavalyás, égett szélű lyuk, egy semmi, egy zéró, egy tévedés. Azt mondta, ő az úr. A házimanó, az örök szolgálatra és a mindenkori urához fajtája vérével bilincselt varázslény a sokévnyi bezártságtól félőrülten, összeszűkült szemmel nézte.

Úgy érezte, valami borzalmas bűnt követett el, hogy ilyen büntetést mértek rá, sőt a mellékbüntetés, az égett szélű lyuk bandája is átlépte az előszoba küszöbét, és elküldték "valami tisztességes teát" főzni. Black felajánlotta a Főnix Rendjének a házát, ezt a házat, az asszonya házát, egy ősi aranyvérű oltárt. Sipor olyan keserű, bűnbánó szívvel borult földre a néhai Mrs. Black eltakart kalapos portréja előtt, mint még soha életében. Azt kívánta, bár lenne az ő zsugorított feje is a falon, mint a többi manóé, mert bizonyára eljött a vég.

A Rend hamar bevette magát a halálfaló eszmék egyik hajdani kígyófészkébe - csak a zászlót nem tűzték ki, mint régen a dicső foglalók, sem azt a zászlót (ha volt ilyen), amely a ház urának hazatértét jelezte. Lábujjhegyen jöttek, és nem is volt dicsőség ebben, csak muszáj. Bár sorvadt volna el a ház, tette volna tönkre a meglazult tetőcserepeken és kivert ablaküvegeken betörő hódító: a jégeső, a fagy és a kánikula; omlottak volna a gerendák a feketét imádkozó portrékra, porlepte, behamuzott eszméikre. Ez lett volna a sorsa, ha nem tér vissza Voldemort.

Így másfajta kárhozatra ítéltetett. Fészket rakott benne Dumbledore főnixmadara, a tűzben születő, a megújuló körforgás, a természet ősi erejének jelképe. A madár, amely mágikus farktollat adott a Nagyúr pálcájához, és lett a sötét hatalmak ereje, és adott még egy farktollat: a Fiúét, hogy egymást győzzék le egyazon vérből futó mágiával a kezükben, és most már egyazon anya vérével a testükben. Elátkozott mágikus testvérség, generációk jövőjének záloga.

De mi volt a Főnix Rendje azon a nyáron? Inkább hasonlított zörgő csontú, kehes állathoz foghíjas pofával, hulló bundával. Nyikorgó, beragadt fogaskerekek voltak, maroknyi ember, ellenállók kicsiny magja. Nem ugrottak ki teljes fegyverzetben Zeusz szájából, mint Pallas Athéné. Soraik megfogyatkoztak rég (a Sötét Nagyúr nagy egyeselő, főkertész a javából), és olyan kevesen voltak, hogy amikor először Dumbledore sebtében összehívta a rendet, elfértek az irodájában valamennyien. Csak az indulataik dagadtak akkorára, mintha legalábbis egy század hívott volna tetemre egyszerre. De facto rögtönzött fegyelmi tárgyalás Főnix Rendje leporoló-alakuló ülés fedőnév alatt, amelyen ugyanazt a kérdést szegezték a roxfortiaknak, amit majd az igazi Alastor Mordon fog félholtan, amikor magához tér, és elmondják neki, mi történt.

Nos, kaptak két cintányért a kezükbe és tüllszoknyában ugráltak körbe-körbe, miközben ifjabb Barty "Ál-Mordon" Kupor főbába világra segítette a Sötét Nagyurat. Kilenc hónapig az orruknál fogva vezették őket, és senki még csak nem is fogott gyanút, szóval fogjunk kezet a T. igazgató úrral és a T. kollégákkal, hogy beköszönt a Sötét Nagyúr reneszánsza. Megfagytak az arcok. Egy komor, egy riadt, egy rémült tekintet. Egy kiabáló miért, egy számon kérő hogyan, egy halk válasz, egy hangos válasz. Egy-null oda (halálfaló csapatnak fekete mezben) szégyen öngóllal, ezen nincs mit szépíteni. A Minisztérium leigazolta hát D. Umbridge nevű játékosát: szimat-szimat sötét varázslatok szakértő főinspektort, körmötökre néző és kukoricára térdepeltető, perverz agresszivitását kiscica mintás retiküllel álcázó, fullasztóan mézesmázos vénkisasszony személyében. Így érkezett ősszel a Roxfortba masni alakú fülbevalókkal a Minisztérium kinyújtott karja - először halandó professzorként, de már tudta (hisz' beígérték), hogy micsoda hangzatos kinevezést kap nemsokára, meg pallosjogot, meg egy akkora jogart, amivel kupán vághatja a sok kis kérdezni merő diákot, akiknek a neve hallgass, és edd meg, ami a tányérodon van. Rózsaszínre festett körmök nyúltak Dumbledore széke után; a hierarchia az hierarchia.

A Rend tagjai akkor, ott azon az első, borzalmas ülésen joggal szegezték a roxfortiaknak a kérdést olyan keményen, amely úgy csapódott be, mint a kilőtt ágyúgolyó a vár falában. Ők mindenkinél jobban érezték Voldemort visszatértének súlyát, annak idején egészen közelről érezték a halálfalók kipárolgó szagát, ahogy az áldozatok rémületét és a bevizelt kivégzettek szúrós szagú, kihűlt testét. Nem kellett hozzá értelmező kéziszótár, sem képzelőerő, a részükké vált már régen.

Legalább ne Dumbledore orra előtt történt volna ifjabb Barty Kupor bravúros malőrje. Kupor, Voldemort trójai falova. Könnyebb lett volna "elfogadni" a Sötét Nagyúr visszatértét, ha a semmiből egyszer csak leszáll a King's Crosson a vonatról, feltesz egy napszemüveget és meglóbálja a sétapálcáját.

Az agyafúrt ravaszság a Nagyúr névjegykártyája és ujjlenyomata, és ez a névjegykártya - mesterfokozatra - most ott hevert előttük. A szemükbe röhögött, hogy lám, kis buksik, máskor keljetek fel korábban, kezdjetek el sminkelni a következő jelenethez; ha a szolgám is lóvá tett titeket, mit teszek majd én...

*

Ami a folyosón történt Sofia és Piton között, egyszeri volt, lehulló egynyári virág, földre pergő fekete gombok, ujjak között elfolyó rizsszemek. Sofia néha még a fejét is megrázta, ha eszébe jutott, vagy a párnába fúrta a fejét. Az emlékezetében kitépett, eldobott gyűrött lap maradt egy út menti árokban. Az elutasítás nyilvánvaló volt. Piton sem gondolt többet arra a "balesetre", a következő hetek így is épp eléggé a falhoz préselték, másrészt távol állt a természetétől a merengés olyan dolgokon, amelyeknek egyébként sem osztott lapot az életében.

Sofiát Cedric Diggory kiterített holtteste sokkal jobban megviselte, mint a Nagyúr visszatértének híre. Ez a gyerekgyilkosság volt az első, az ő beavatásának kezdete a Voldemort által védjegyezett terrorba, az első tapasztalás; és megijedt, amikor rájött, hogy számot adott neki, mintha sorozatra számítana. Érzékelte a felfordulást, a számtalan idegent, akik elözönlötték az iskolát, mint egy zsongó méhraj; hallotta a kimondott szavakat és sejtette a kimondatlanokat, de sosem élt az első terrorévek árnyékában. Igen, már számozták ezt is. Annak idején kislány volt még egy idegen, messzi országban, most is csak összerakta magában mindazt, amit később hallott vagy olvasott róla; gyúrt egy képzelt Voldemort bábut a fejében, csak a patája hiányzott.

*

Lupin nem érezte azt az ifjúkori lelkesedést, mint roxforti diákévei után, amikor a barátaival beléptek a Rendbe. Rezignált letargiába esett és kedvetlenné vált. Az élete kivédhetetlen körtáncok sora volt, a kéretlen visszatérő holdtöltéket beárnyékolta a visszatérő Voldemort. Úgy érezte, mindegy, mit csinál és hogyan él, a sorsa orvul pofán vágja és víz alá nyomja újból. Az ereje és az értelme halványult el mindennek a szélmalmok árnyékában. Ezt cipelte magával nap mint nap, jó ideig. Sirius haláláig.

Tonks úgy érezte, Lupin elárulta. Egy bánatos mosollyal ment el, könyökénél foltozott zakóban. Utána is úgy nézett rá, azokkal a hűséges borostyánszínű kutyaszemekkel, amikor már annak az ismeretlen francia nőnek a derekát fogta (honnan nőnek ki ezek, a földből?), és Tonks látta a többieket összekacsintani: milyen szép pár. Milyen összeillők. Ő meg csak állt ott, mint egy ottfelejtett hülyegyerek a poharát szorongatva, és nézte a másikat, az egyszerűt, a kedveset, aki boldogan nevetett halálfaló nélkülit, olyat, ahol a rémtettek legfeljebb egy könyv lapjain köszönnek vissza. Nyugodtan vehette volna a pennát, hogy felírja a Voldemort okozta veszteséglistája elejére: Remus J. Lupin. Egy remélt társ. A remélt társ, szerető, férj. Lupin azt mondta, a Sötét Nagyúr visszatérte mindennek más színt adott. Sötétebbet nagyobb és hegyesebb árnyékokkal, és nem akar (ezt az igét sokáig kereste) olyan nőt, aki sötét varázslók után veti magát és dögvésszel terhes, romlott levegőt lélegzik.

*

Piton ismét magára öltötte a halálfalók egyenruháját és lemerült a katlanba Dumbledore kémeként, ennek azonban súlyos ára volt: a méltósága, a tartása, a lelke, amelyeket haszontalan kacatként vetettek egy szemétdombra, és ha a tizenhárom évig csöndben lapuló halálfalóknak rettentő tettekkel kellett bizonyítaniuk hűségük töretlenségét; annak, aki ellen a vád úgy szólt, hogy átállt a másik oldalra, azokhoz, akiket az első fára fel kell húzni, akik azt sem érdemlik meg, hogy éljenek, mert a Dumbledore-féle olvasztótégelyt a félkegyelműekkel, korcsokkal és sárvérűekkel ki kell borítani, le a Taigetoszról, törjék szét magukat a sziklán, hisz' az Olimposzon csak az istenek ülhetnek, és az isteneket egyvalaki választja ki: maga Voldemort főisten a koponyaszájból kifutó kígyó bélyegével; nos, akit az átállással gyanúsítanak, háromszor annyit fizet Voldemort révésznek, hogy felvegye a csónakjába, ilyen egyszerű, ilyen véres.

Így lett Harry Potter után Piton a második szemtanú, aki megerősítette a Főnix Rendjének, hogy a Nagyúr valóban újra testet öltött és nem kíván nyugdíjba vonulni. Néha olyan sátáni gúnnyal adta elő az egyébként tényekre szorítkozó beszámolóját a rendtagoknak, hogy már attól a hideg futkosott az ember hátán. Nem kertelt és nem enyhített citromporos lagymatag mosolygással a dolgok szögén, talpig feketében, kimerülten állt a falnál, és senki nem szólt közbe, mert Piton nem az az ember, akit félbe mertek volna szakítani.

Az ülés végeztével elment, neki nem terítettek a vacsoraasztalnál - igaz, maga döntött így. Black házában nem maradt egy perccel sem tovább, mint amennyit az ügy feltétlen megkívánt; legalább annyira rühellt ott lenni, mint amennyire Black rühellte, hogy el kell tűrnie a jelenlétét, egy kivételével, amikor először tette be a lábát Piton a házba és végig kellett néznie, ahogy hátba veregetik az önzetlen házigazdát: egy igazi rejtekhely nélkül a Rend halott ügy, Sirius, ennél jobb búvóhelyet nem is kívánhattunk volna; azt a savanyú arcot le kellett aratni. Piton meg köpött egy jókorát, amikor kifordult az elkárhozott Black házból, és az ajtó becsapódott utána.

*

Piton lelkére úgy rakódott az újabb melléfogás Kuporral, mint egy murvás kavicsos réteg. Kiállhatatlanabb volt, mint valaha, bűnbakká lett minden élő és holt az irodája nedves köveinek résében lapuló utolsó pincebogárig.

A Sötét Nagyúr hiába volt gyenge, erejének pislákoló lángja is elég volt, hogy pernyés foszlányokká égesse tizenhárom évig épített védelmének sáncait, és belenyomja a fejét önnön gyengeségébe. Piton gyűlölte a Rend tagjait, akik egy csalódott "Ez minden?" kérdéssel továbbléptek a jelentésén. Ez minden? Érdekel valakit, hogy a Nagy Sötét Mágus olyan, mint egy sértett, finnyás grófnő, akinek nyálas, bűnbánó hűségcsók jár? Ha a saját piszkodban meghenteregettelek, és hason csúszva tolod elém, amit kérek, masnival átkötve, az sem elég, hitszegő, hitvány halálfalóm... Mit vártak? Hogy azonmód pergament vetet elő vele és lediktálja, mire készül? Az ő megbénított testét rugdosva törölték fel a megkínzottak vérétől mocskos padlót. Nyald fel, nyomorék, lecsiszoljuk a szenilis vén trotty seggének nyomát a nyelvedről, el ne feledd, ki van a pórázod végén. Megalázták, ahogy ember a földön megalázható, hogy amikor feltápászkodik, maga is elhiggye, hogy egy akkora senki, hogy az is csoda, hogy árnyéka van, mint a tárgyaknak a világban.

Sofia azokban a hetekben egyre többször vette észre, hogy elharapóztak a fehér foltok az emlékezetében; elszakadt filmszalagok peregtek le, mozaikok, amelyekből egy értelem világlott ki: valamitől távol tartják, és túl közel ül hozzá, ha a párájából véletlenül ráhulló piciny cseppecskéket felszárítják egy-egy Exmemoriammal. Sofia nem tartozott a Főnix Rendjéhez, de mérget vett volna arra, hogy létezik egy titkos társaság, egy szövetség valahol. Titokzatosan viselkedett Lupin is, Sirius is, azzal a néhány kollégájával együtt, akik a nyári szünetben megfordultak az iskolában. Nem feszegette a válaszaikat, habár néha kísértést érzett, hogy kilesse, hova indulnak olyan egyszerre, legfőképp olyankor, ha rátört a kirekesztettség magánya. Mintha egy körbezárt város lakója lett volna a középkorban, akivel nem közlik a vár urai, hogy mit látnak a távcsöveikkel a vár fokáról, és hogy az éjszaka sötét szárnyai alatt elégetett lepelbe burkolt testek végzete az ő ajtaja körül is ólálkodik. Te csak kapálj, paraszt, ne kérdezz.

Te csak kapálj, ez volt a bátyja véleménye is, amikor Voldemort visszatérte után egy héttel felkereste. Ezerszer hallott történetekkel traktálta, hogy sok-sok nehéz anyagból szőtt függönyt húzzon elvágyódó, kíváncsi lelke köré - csitt, Sofia, ne avatkozz semmibe, hunyd be a szemed, találtam egy neked való gyógyítói állást, megint együtt lakhatnánk, mint régen, emlékszel, apát is gyakrabban látnád - itt pattant fel a szeme.

- Szeretnék itt maradni - mondta halkan. - Miért hazudsz nekem te is? - kérdezte úgy, mint egykor, tizennyolc éves sem volt.

A bátyja válaszában évtizedek gyűrődtek össze Sofia kislánykorától, a tragédia és az újra kezdett élet éveinek összeérlelődő mustja sűrűsödött nehéz levegővé.

- Olyan vagy, Sofia, mint egy különös, idegen virág magja, amelyet elejtett itt egy madár, vagy talán a szilaj szél fújta ide. Más, mint mi, akik ha azt mondják, ez az egy út vezet a városba, végigmegyünk rajta, míg te eltűnsz az út menti lombok között, mert elcsábított egy különös formájú levél vagy az ágak között átszűrődő fény varázsa. Hát nem kaptál már súlyos leckét, hova vezet ez? - És úgy nézett rá, mint egy szörnyeteg, miután felkapta a földről az áldozatát. Nem fáj úgy semmilyen szúrás, mintha attól jön, akit szeretünk. - Nem szeretnéd, ha megint megtörténne, ugye, Sofia?

Ha megint megtörténne. Nem szeretné. Csak az volt a baj, hogy akkor volt a legboldogabb az életében, amikor nem a cipője orrát nézte, amikor utánuk ment azon az egy úton a város felé.

*

- Szükséges ez? - kérdezte Piton, amikor a gyengélkedőbe lépve azt látta, hogy a vaságyak egymás hegyén-hátán állnak, és Sofia egy nagy pemzlivel meszeli a falat.
Már vagy századjára ugyanazt a sávot. Aztán tartózkodó, felhúzott, gúnyos szemöldökkel el is ment. Ki nem állhatta a síró nőket. Biztos felszaladt egy szem a harisnyáján - gondolta rosszmájúan. Mi más. A világ baját ő hurcolja a hátán.

*

Piton hangosan szívta be a levegőt dühében, de a kutya sem figyelt rá. Még hogy Rémszem Mordon szerint Sofiának remek hasznát vették volna a Rendben. Mondta mindezt egy másfél órás beszélgetés után. Mindenkit behívtak egyenként az igazgató irodájába, hátha emlékszik valaki olyan részletre, félmondatra, bármire ifjabb Barty Kuporral kapcsolatban, amely aggodalomra adhat okot. Minden jel arra mutatott, hogy a Sötét Nagyúr már azelőtt nekiállt terveinek a szövögetéséhez, hogy visszanyerte emberi alakját.

Sofia kihallgatását már akkor is várta, amikor még legalább hárman voltak előtte, és az a furcsa érzés ült a mellkasára, hogyha Sofia beég, ő ég be, és ha fürgén kivágja magát egy lépéssel a másik előtt egy csöppnyi szemtelenséggel, miközben a másik észre sem veszi, hogy lóvá tették, ő maga a vidra a sebesen zajló folyóban. Sokszor figyelte, hogy beszélget másokkal, miket mond, miről mesél az arca és kezének mozdulatai. Ők ketten alig beszélgettek, mint két külön hadtest katonái, akik csak a harctéren találkoznak, indulatoktól lőporos, egymást alázó és bántó csatában. Néhány mondat, lövés, hátraarc és elvonulás kisebb fegyverszünetekkel. Mint akkor a folyosón. Mikor ez az eszébe jutott, inkább Flitwickre nézett, aki épp egy ritka bűbáj használatáról vitatkozott Mordonnal.

...aztán jött Sofia. Ő ült tovább mozdulatlan az asztal fölé hajolva, csak a Veritaserum átlátszó cseppjei peregtek egy kanál medrébe. Mellette egy tálban számtalan kanál hevert egymásra dobva. Csak az óra ketyegett. Fawkes fészkelődött. Ebben az irodában látta először. Álarc nélkül. Cecilia Shaw százfűlével átváltozott teste után. Egyszer - titokban - igazán beadhatná neki a kendőzetlen igazság cseppjeit, amikor senki sem látja. Szájának sarka megrándult, hogy mi mindent kérdezne. Egy egész kérdéshadsereg tűnt fel a dombok mögött a legkülönfélébb zászlókkal: a legtöbb a saját nevével. Mit érez.... mit gondol róla... engedné-e, hogy... A cseppek összeálltak a fém mederben, és a terv a fejében.

- Tegye le, Piton - szólt rá Mordon, és ő akkor, abban a pillanatban azt hitte, hogy meglátta a nyavalyás szemével a gondolatait.
- Ezt igya meg - fordult Sofiához a kanállal, az aurorra rá sem hederített. Sofia szeme ijedten rebbent. Mi az - nézett vissza Piton, - talán hangosan beszélt, nem értette.

- Azt mondtam, hogy tegye le! - ismételte meg az auror nyomatékosan és a székéből is felállt. - Nem kaphat egy cseppet sem.

- Kivételezünk, Mordon? Ráadásul egy nővel? - mondta csúfondárosan. - Biztosíthatom, hogy a kisasszony rettentő önfejű, utána szaglászik annak, ami megakadt a fejében...

Sofia arca lángba borult.

- Igazán megható, hogy talált egy rokonlelket, Piton - döfött egyet Mordon, és gúnyos mosolyba gyűrődtek durva barázdái. - Vinculum Silentium - mondta ki csendesen a diagnózist. Piton arca megmerevedett egy pillanatra, aztán visszaöntötte az értékes szérumot az üvegcsébe. A kanalat lassú, elgondolkodó mozdulattal tette a többire.

Sofia legszívesebben a föld alá süllyedt volna, holott kitalálhatta volna, hogy Kupor malőrje után az a legkevesebb, hogy Veritaserumot alkalmaznak a biztonság kedvéért. Mind a három férfi ismerte az elfuserált átkot és annak végzetes következményét, amelyet eddig a pillanatig rejtve őrzött előlük. Az ál-Mordon, ahogy az imént az igazi is meglátta azt, amit Piton és Dumbledore nem láthatott: a megbűvölt eszközt, láthatatlan gardedámját a nyaka mellett, amely útjára indul, ha Veritaserumot iszik; kihallgatójának még csak kérdezni sem kell, elég a néma gondolat, legyen az bármilyen együgyű; milyen színű az ég, vagy melyik nap jön péntek után, és meghal, mielőtt bármit szólna, mielőtt kinyitná a száját. Igen, Ál-Mordon látta, de nem ismerte fel, mire való az a furcsa kés, amely úgy néz ki, mint egy ártalmatlan borítékvágó; dísztelen. És halálos; egy aligátor rücskös bőrét álcázó ártalmatlannak látszó sárrög, és Sofiának is megvoltak a maga pókerarcai. Az igazi, a kihallgatásokon edződött, az összes trükköt ismerő viszont felismerte; látott már kivérző áldozatokat.

- Csúnya halála lesz, sokat kell majd takarítani maga után - jegyezte meg maró gúnnyal (mintha nem lenne ezerszámra más halál, amely beelőzhet).

Piton sötét kis terve szertefoszlott, és úgy érezte, kötélből feszített táncoló hídra lépett, amelyről majdnem lezuhant a mélybe egy nő miatt. Dühös lett, átvert vádló, aki hamar elfelejtette, hogyha előbb jut az eszébe, és elcsábítja a könnyű út ígérete teába hulló, átlátszó cseppekkel, a következményekben ő maga is sáros. Nem, ő egy bűnöst látott, egy kísértőt: Sofiát, aki abban a pillanatban majdnem elsírta magát, pedig nagy műgonddal összerakott válaszai voltak raktáron, hogy ebben a helyzetben mit mondjon, de nem érte el őket lábujjhegyen sem, létráról sem, semmi nem jutott az eszébe.

- Meg tudja jeleníteni a többiek számára az akaratával? - kérdezte Mordon foghegyről és elhúzta a száját, ahogy Sofia remegő tenyerén nemsokára fizikai testet öltött a kés. Anyagból és árnyékkal, megtisztítva, tompa fénnyel. Más is megérinthette, felvehette, beleállíthatta az ajtófélfába.

- Megengedi? - vette el Dumbledore és összehúzott homlokkal megvizsgálta a megbűvölt tárgyat, a dilettánsok bűbájeszkábálásának bizonyítékát. Ennyire túlbonyolítani és kivégzéssé ácsolni valamit, amelynek célja számtalan gyorsabb és kevésbé embertelen bűbájjal elérhető volna. Talán gyerek volt még Sofia, hogy beleegyezett, ennél sokkal megfontoltabbnak és okosabbnak tartotta.

Gyorsan kellett cselekedni. A pribékek berúgták a kaput, vérszagra gyűlve, tisztes házon terjedő penészfoltot szimatolva; hangos ordítozásuk szilánkosra törte a ház lapuló csendjét.
- Nincs más út, muszáj. Nem szedhetik ki belőled, túl sok veszett már oda. Mondd utánam...
Elfuserált, átgondolatlan varázslatok, kapkodás, menteni a menthetőt felégetett hidakért, az apjáért, magáért...

- Bízzunk benne, hogy Sofia így is hasznos meglátásokkal örvendeztet meg minket - nézett mélyen a szemébe az igazgató elsuhanó árnyak után pillantva, de lezárta az ügyet. Aki a halál kezét fogja meg kényszer szülte vallomások ellen, nem fog megnyílni magától.

Piton azt sem hallotta volna meg, ha Sofia arról számol be, hogy a Nagyúrral hált előző este. Ő is, a hangja is, ahogy válaszolt a kérdésekre, Dumbledore, Mordon, a polcokon a könyvek, az összetekert pergamenek az asztalon mind összemosódtak, és ő erre karcolta a bosszúját. Milyen csúfosan pórul járhatott volna, ha véletlenül megbillen a keze - gondolta sötéten, háborgó viharral a mellkasában. Sofia, aki berepült az ő életébe, mint egy lezárt szobába tévedt lepke - mennyi kitépni egy lepke szárnyát? Hangja sincsen, nyoma sincsen. Porral kevert lábacskák a mocskos szemétlapáton.

*

- Majd én leveszem - mondta bársonyos hangján Piton a könyvtárban estefelé.
Negyed óra múlva indulnia kellett a Malfoy kúriára, de mit számított, bőven elég lesz, hogy rojtosra szaggassa az összes pálcikát a céllövöldében; megfogta fél kezével Sofia derekát, és fölé nyúlt a magas könyvespolcnál állva, miközben a szemét sem vette le az arcáról. Letépi, ami jár, mert ez jár, mert ez a lépés is csak az övé lehet, ahogy az utolsó szó is, miért ilyen dühös már megint, miért akarja ennyire ezt is, a vállgödrébe fúrta a fejét, a nyakába harapott, kezei felgyűrték a combján a ruháját, hiába próbálta ellökni, tudom, hogy jó neked is, miért ne lenne az, ami neki jólesik, és szája gúnyos mosolyba szaladt fekete hajában, amikor már nem ellenkezett tovább, igen, ezt akarta, kiélvezni ezt is, ezután még nagyobbat csattan a pofon, innen ellökni az igazi. Magával akarta vinni ezt az érzést, amikor továbblép, amikor átlép rajta.

- Egy képzett okklumentor leszedheti azt az átkot - súgta rekedten a fülébe.

Elítélt, álljon az akasztófa mellé, első dobpergés. Legszívesebben kezet fogott volna magával az alakításáért; az aggódó, a segítőkész, hah... Sofia úgy illett a tenyere alá, szája a szájához, mint soha senkié; ingerlő illatával kevert kis bűnei, a megbotlott, szurokfekete hajú, halálos átkot cipelő, halk léptekkel járó, csendben elvonuló, tűzben égve veszekedő kis kombinátor-királynő, kíváncsi és megriadó, félénk és bátor, vele nem beszélő, másokra tekintő Sofia.

- Én is le tudom szedni... - folytatta a férfi, kezei megálltak a nyakán, ujjai a füle tövénél. Ez merő hazugság volt, de nem volt kétsége afelől, hogy rájönne a módjára, nem számított úgysem, az ajánlata szappanbuborék volt, elpattanó dobpergés.

- Megtenné? - kérdezte Sofia és megdermedt, inkább a duruzsoló hangtól, amely olyan idegen volt... olyan erőltetett. Piton érezte a hüvelykujja alatt, ahogy nyel egyet, és önelégülten learatta a hálát a szeméből, csakhogy a hála helyébe a gyanakvás lépett, de Sofia nem mondta ki, hogy a bizalom hiányzik.

- Maradjon csak az az átok - mondta végül.

Piton hirtelen elengedte.

- Úgy. - Nem várta volna, hogy Sofia megtépkedi a babérkoszorút, amelyet magának szánt, hogy elutasítja, hogy nem kér abból, amit felkínál tálcán, még ha hazudta is, hogy az aduászt tartja a markában, és itt nem lesz mivel-tartozom-cserében uzsoraszerződés.

- És ha nemsokára más is kerül a teájába a mézen kívül...? Egész véletlenül - kérdezte. Ingerelte.

- Miért kerülne? - kérdezte Sofia és összefonta a karját, minta hűvös szél fújt volna a ruhája alá.

Piton végigmérte. Elérkezett az etetés az arénában, ideje kiengedni a vadállatot a ketrecből.

- Talán, mert egy héten belül nem lesz az asztalomon a bátyja irodájában található összes irat másolata a halálfalókról...? - kérdezte ridegen.

- Mi ez, zsarolás? - kérdezte Sofia fagyosan. - Tőlem nem kap még egy koszlott...

Piton befogta a száját, de még az ujjáig érő, hosszú fekete talárujj és a fehér ing alatt is érezte, hogy Sofia elmosolyodik.

- Tudni fogom, ha hamisítvány, azt is, ha hiányos - villant a szeme. Már a kék szemek is nevettek: kinevették hitetlenkedve és gúnyosan. Rossz lóra tett, rossz napon. Piton elvette a kezét.

- Jobb, ha példát vesz Mordonról, és a jövőben csakis a flaskájából iszik - vetette oda ridegen.

Sofia ránézett, tekintete megfejthetetlen volt, és az asztalhoz lépett, ahol dolgozott.

- Ez a kedvenc bögrém - mondta gyilkos mosollyal, de a hangja megremegett a haragtól. És a csalódottságtól, amelyről még nem tudta, milyen tőről fakadt - nem, mert azt akarta gondolni Pitonról, hogy akkor, azon az estén, a folyosón csak "kipróbálta", beledugta a lábát a vízbe, hogy megnézze, valóban olyan hideg-e, és ennyi, függöny lehúzva. Hány millió férfi van még a földön? Belenyomta a férfi kezébe a bögrét, a mély talárzsebbe nyúlt, (Piton gúnyosan felemelte a kezét, esze ágában sem volt megakadályozni), kihalászta a fiolát, felpattintotta a fedelét, és az egészet a bögrébe zúdította, miközben a szemét se vette le a férfiről, de ő se róla. Halálugrást akar látni?

Piton hanyagul, félvállal a könyvespolcnak dőlt és bekészítette legsötétebb kárörömét, hogy ráöntse Sofiára, amikor az a végsőkig feszítve a húrt kénytelen megállni.

- Még kiver a víz a sokktól, hogy mire készül - mondta unottan, jó, hogy egy ásítást nem tűzött mellé még dísznek a megalázás végtelenszámú variációjából. (Mondta valaki, hogy nem a Nagyúr legjobb tanítványa?) - Nem venném a lelkemre, ha összevérezné Homérosz díszköteteit. Kár lenne értük.

Sofia arrébb ment és megemelte a bögrét. Piton összefonta a karját a mellkasán és várta az ő kis bekészített sorát a forgatókönyvben, miután hall egy tósztot az alattomos férgekre, az összes halálfaló korcsra a földön, a kétszínű köpönyegforgatókra, őrá. Sofia azonban nem mondott az égvilágon semmit. Ez volt az ő búcsúja: egy nagy zéró átlőve, a nihil szín és hang nélkül, mint a főzet a bögrében. Mint a lepke szárnya, amelyet kitépnek, hang nélkül, nyomtalanul.

Fogta és megitta.

Piton mélységes döbbenettel nézte. Sofia nem várta meg az utolsó pillanatot, nem állt meg, kihúzta az ő tüskékkel tűzdelt záróakkordját. Aztán a férfi odalépett és egy akkora pofont kevert le az értetlenül és elhűlve, tágra nyílt szemmel néző Sofiának, hogy átbukott asztalon, széken, és csúnyán elterült a padlón az üres, kettétört bögréjével együtt.

- Egyszerű fájdalomcsillapító volt benne, maga szerencsétlen! - üvöltötte úgy, ahogy a torkán kifért. - Csodálom, hogy a Sötét Nagyúr még nem talált magára! Pont az ilyen féleszűekre fáj a foga, ilyenekből faragja a halálfalóit! - Sebesen járt le-fel, lobogó talárral, mint a dagadó viharfelhők az égen, repülve sötéten, keserűen. Aztán megállt felette és a karjánál fogva felhúzta, bánta, hogy nem törte szét magát a kőpadlón, az lett volna a legkevesebb, ami jár. Hogy gyűlölte Sofia kőbe vésett elveit és hányról nem tudott még! Képes egy irtózatos átok kötelébe rakni a fejét, a mélybe vetni magát kitárt karokkal, gúnyos nevetéssel, ha valaki kényszerrel és zsarolással támad? Nem tudja, hány út van még? Ez nem a mártírok földje, ez a túlélőké, másokon átgázolóké, az önzőké, a hideg logikáé és az éberségé; az övé.

Látta, hogy elkábul a fájdaloműző főzettől, de nem vette ölbe, hogy a szobájába vigye, ettől a patetikus, lovagregénybe illő magatartásnak még a gondolatától is kiütést kapott; végiglebegtette a folyosókon maga előtt, levette Sofia papucsát, és a nyakáig húzta a takaróját egy suta mozdulattal: ő nem szokott senkit takargatni, idegen volt, új - milyen sötétek a szempillái, - feldagadt arcáról nem kívánt tudomást venni. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett, már elkésett, dühös lett. Egy halom levél hevert egy dobozban az ágy lábánál. Magának ír leveleket - ismerte fel megütközve Sofia írásával a címzést. Kiemelt egyet, Sofiára pillantott (aludt), és karnyújtásnyira tőle kibontotta. A levél végén aláírás: Adriana. Kitúrt még egyet, aztán még egyet. "...nem értem, miért fordultál el, mikor én mindent megosztottam veled..." Ellopta az írását a kis nyomorék? Némelyik levél fel sem volt bontva. Némelyik üres volt vagy összefüggéstelenül álltak egymás mellett a szavak, és talált vaskos vallomásokat. "...nem, Karkarov lista után nem lesz Avery lista, de akkor is el akarom mondani, hogy...", "...könnyű neked, Sofia, úgy szeretnék te lenni...", "...a kampósorrú bejött a szobába, satnya volt akkor is, ápolatlan, a haja a szemébe lógott, mint most. Regulus elmesélte, hogy előző este...", és az ő neve száz meg száz helyen, némelyik történetre maga sem emlékezett, leginkább azért, mert soha nem történtek meg.

- Már régóta el sem olvasom őket, de jönnek folyton, kéretlenül... - mondta csendben Sofia félálomban, hangjában olyan béke volt, mintha mindaz az előbb a könyvtárban meg sem történt volna. Vagy csak a túladagolt fájdaloműző tompítja az érzékeit? Piton ránézett. Lázasan fénylettek a szemei, pedig nem volt lázas, csak lebegett egy hatalmas, kiszakadt űrben, amelyben elsodródott a bögréjével együtt Piton érintése is, a tüskék is, ő is. Nem szólt, hogy mit kutat a levelei között.

- Ezeket tűzre kellene vetni. Egy rakás hazugság. - Az ő hangja volt tompa.

- Gondoltam, elküldöm némelyiket a gyógyítóinak... hátha tudnak segíteni rajta.

Az volt a legrosszabb, hogy Piton megérezte, hogy a "némelyik" azt a válogatást jelenti, amelyek nem a zsíros hajú penészvirág rémtetteit festik durva papírra, és ez így lesz holnap is; ezért ment el, ezért állt fel és hagyta magára, mert az ő rosszindulatú, hibát kereső, vérszívó lelke jobban elviselte volna önmaga tükrét a barbár világ tálió elvével, szemet szemért, halálig hurcolt sebekkel, felégetett hidakkal, amelyek helyett nem épülnek újak; ezt a repülést Sofia és közte a legvarasabb bugyrokból a csendig, a gyorsan elmúló záporig, az illatáig, a bőréig nem ismerte. Ő a nyugodt vonulásokhoz szokott és a távolságokhoz, az olyan viharokhoz, amelyek érkezését és irányát be tudta mérni előre.

Sofia azt mondta, a felejtés az élet legnagyobb ajándéka. Bimba tette fel a szentimentális körkérdéseit karácsonykor. Ő az ember magához való eszét mondta volna, de nem vett részt a játékban, csak az újság mögül hallgatta őket (Muszáj pont most olvasnia, Perselus? - kérdezte McGalagony sértetten, mire ő még látványosabb újságolvasásba fogott és idegesítően zizegtette a lapokat a megható történetek kellős közepén). Ugyan miért? - szólt ki cinikusan. - Az fogyatékosság. Ő nem akart felejteni, gyűjtögető volt, nehéz puttonyt cipelő, amelyből bármikor elő tudta rántani a gyűjtemény legfakóbb darabját is. Azért, mert el tudjuk felejteni a rosszat - válaszolta Sofia. Magában kinevette; a felejtés nem szelektál, és ha már szelektál, miért nem a feleslegeset, az egysíkút, a semmilyent? A rossz az ő erejének a fenőköve.

*

Egy hosszú, fekete hajú nőt látott Malfoynál az egyik ablakba behúzódva. Sűrű, kékes fényű feketét, amilyen Sofiáé. Lám, a szemét már ez is megfogta egy pillanatra, és nem úgy, ahogy a tekintete a többieket is bejárta, a halálfaló karámba terelt újakét, a fekete mágia új papjait: a végrehajtó mészáros jelölteket, haszonlesőket, bosszútól csepegőket, pitbull képű hóhérokat, simulékony nőket; mintha osztódással szaporodnának, semmi sem változik, a Sötét Nagyúr kaméleonnyelve messzebbre csapott egykor is, most is. A Főnix Rendjébe bezzeg lasszóval fogják az embereket, a Nagyúr már történelem, lassan őskövület lesz egy múzeumban, ugyan már, még hogy visszajött, csak Dumbledore képzeleg, agyaggalambra lövöldöz, a pánikkeltés bűncselekmény, és különben is, hol a bizonyíték? Nincs bizonyíték, a hit van egy pattanásos gyerek szavában, de nem akarunk hinni, mert attól jelenik meg az ördög, különben is, a Minisztérium mégiscsak a legnagyobb irányító és végrehajtó hatalom, köpjük talán szembe? Köpjétek. Bezzeg a Sötét Nagyúr egymaga Edevis tükre, lám, máris hányan szemlélik magukat csalóka ábrándképeiben, délibábos álmaik fényében? Nekünk csak a gyarlóságod kell, meg a lelked, de észre sem fogod venni, hogy elveszett, nem fog fájni, ez nem.

Elment a fekete hajú nő mellett (nem tudta, mégis mit várt), de csak addig nézte a szeme sarkából, amíg meg nem fordult. Sofia arca helyett egy elvizesedett halarc nézett vissza, és gyorsan vissza is fordult, mintha megégette volna magát. Piton megállapította, hogy a haj volt az egyetlen hasonlóság: a beesett vállú, lapos pillantású nő idegen volt és távoli, olyan semmilyen, amilyet az ő "felejtése" kivágna az ablakon azon nyomban. Azt a halat bottal sem piszkálná meg, ment tovább fitymálóan, nem volt kíváncsi se rá, se a sok törleszkedőre, akik himnuszokat akartak hallani a Nagyúrról. Addig érdekelték, amíg fel nem mérte, hogy merrefelé jár mostanában a Nagyúr horgászni, hol akad ezekre a földből gombaként kinövő alakokra.

Nos, a halarcúra a Szent Mungó elzárt szobájában, és Adriana Averynek hívták. Piton soha nem találta volna ki magától, holott emlékezett a folyton láb alatt lévő gyerekre Averyék házában, és arra az arca, aki a diákja lett, amikor professzor lett a Roxfortban. Az elmebaj ezek szerint nagy szobrász, legfeljebb a Nagyúr veri kenterbe - gondolta mélységes iróniával és megvetéssel addig, amíg össze nem ütköztek a kockák a fejében Adrianáról, Sofia leveleiről, Sofia hajáról, Edevis tükre Voldemortról. Milyen jó, hogy a megérzései az utóbbi időben vakvágányra tévedtek - hűlt ki a tekintete, - mellélőtt Mógussal, Blackkel, Féregfarkkal, Kuporral, most is mellé akart lőni, de ez bizony középre ment.

 

Folyt. köv.

Vissza