Megjegyzés: Az alábbi fejezet utalásokat tartalmaz a Harry Potter és a Félvér Herceg című Rowling-kötetben leírtakra!

 

Tört fények játéka

(Expelliamus)

XV.

Átszúrt lepke

- Tarkón lőjelek? - forgatta Lucius Malfoy a kezében a méregdrága fegyvert, amellyel a szomszéd szobában kiterített mugli próbált védekezni, és megvillant a szeme - élesen, mint egy sebész kése, mintha legalábbis nem is viccből fenyegetőzött volna; nála nem számított. Idegesítette Macnair vinnyogása. Malfoy úri eleganciával gyilkolt, jéggé hegesedett tekintettel, amely akkor is világos, hideg, éles, bántó és távoli volt, ha a feleségéhez hajolt. A mugli férfit is ő intézte el; halálra vált szemében ott maradt az értetlen sokk örökre, mint a megdermedt idő: a nappali kandallójából fekete csuklyások léptek elő, és egy fekete pálcát nekiszegezve megölték. Csak a másodperc töredékéig hihette azt, hogy hosszúpuskás bitorlóként röhöghet néhány bennszülött indiánon, akik nyílvesszőkkel hadonásznak.

A Minisztérium feltételen bizalmát élvező Macnair csak morgott a dohányfüst mögött, élére vasalt nadrágban, és nyilván úgy gondolta, a nőkről való eszmecsere felér egy kézmosással a kivégzés után, ez a fajta piszkos munka különben sem az ő területe volt. A halálfalók maguk között Póknak hívták, mert ragadós, messzire kivetett lasszókat font behízelgéssel és megvesztegetéssel, alattvalókat kovácsolt a megvetett lényekből a Sötét Nagyúr számára, és a gúnynév még a külsejére is ráillett: magas volt, hosszú, vékony végtagokkal és apró szemekkel.

- ...gondolod, nem tudná meg, hogy hova járogatok a Minisztérium pénzén? - kérdezte és vigyorgott - Én nemcsak röpke pásztorórákra vágyom - köszörülte meg a torkát.

Imádta az állását. Még Malfoy is megirigyelte volna, ha történetesen nem tetves óriásokat és halszagú lidérceket kellett volna hajkurászni. (Néha, a látszat kedvéért.) Téli estéken azért összedobott néhány szigorú szabályzatot a vérfarkasok és mágusok közötti születésszabályozásról vagy a házimanók bőrébe égethető tulajdonosi billog maximális nagyságáról, évközben pedig utazgatott, amerre látott, neki nem került semmibe, Caramel pedig valószínűleg az első fára felkötötte volna magát, ha megtudja, hogy Walden Macnair leginkább egykori halálfaló cimborái társaságában időzött, és állami pénzen hizlalta Voldemort Nagyúr nyájait.

Malfoy azonban egyetlen pillantásra sem méltatta, és inkább belelőtt a kandalló feletti portréba józan és kiszámított megfontolásból; jól tudta, hogy Piton abban a pillanatban, ahogy a ravaszra csúszik az ujja, a lakásra küld egy Silenciót. Hangtompító varázsló módra. Félelmetes reflexei voltak már fiatal korában is, és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy berozsdásodott volna; szerette heccelni, megnézni, hogy tényleg figyel-e akkor is, amikor némán és unottan vizslatja a könyvespolcot. Figyelt.

- Egyet mondok, Walden. A legszebb érzések is megfakulnak idővel, akkor legalább vesszen oda úgy, hogy kiélvezted, amikor lehetett. - Felállt és felhúzta a halálfaló csuklyát. - A szó minden értelmében.

Piton arra figyelt, ahogy az orra alatt a fekete szövet emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél. Olyan volt, mint kiválasztani egy pontot és meredten figyelni, amikor az ember felszalad egy szűk csigalépcsőn és szédül. Egyetlen, halálfaló csuklya mögé rejtett lopott pillanatra hagyta magát lerészegedni és elmerülni a gondolatban, meztelen, kipirult, ölelő Sofiával az ágyában, egy olyan világban, ahol ha eljön a reggel, minden megy tovább, mintha mi sem történt volna, nem kell magyarázat és nincsen megbánás. Kihűlt kandallóba érkeztek, a talárok lebbenése és a koszos padlóhoz csapódó talpak felverték az elüszkösödött, elszenesedett fahasábok emlékét, a porszemeket, milliárdnyi fekete pontocskát. Valahogy így esett atomjaira Sofia fekete haja is a képzeletében.

Lélegzetük apró felhőket írt a nyirkos falak közé. Messze volt még a reggel.

*

A szeptember eleji esőzéseket követően igazi vénasszonyok nyara köszöntött be. A melegnek nem akarózott levonulni a színpadról, és visszatáncolt a fákról lehulló aranyló falevelek, mogyoróbokrok és bükkfák közé. Kései tűzrózsák nyíltak a réten, és opálos színekben ragyogott az alkonyat.

Még rajta volt az ablaküvegen az éjszaka lehűlő levegő csókja. Piton megfigyelte, ahogy Madam Pomfrey és Sofia alakja elveszik a Tiltott Rengeteg sötét mocsárként egybefonódó fái között. "Milyen előrelátóak, még kosarat is vittek magukkal" - biggyesztette le gúnyosan a szája sarkát, - "minden részletre figyelnek." Nem mintha ő másképp tett volna, mióta a Minisztérium nagy kövér orra Umbridge személyében oda nem tolta magát minden lyukba, résbe, függöny mögé. Nem tudta, vajon Rémszem Mordon leprás fejétől undorodott-e jobban, vagy ettől a kirúzsozott nőtől, aki szaftos pletykákból eszkábált magának létrát a főinspektori bársonyszékig. McGalagony elvesztette a fogadásukat, amelyet Piton nem átallott azonnal kárörvendően a fülébe súgni, amikor megálltak a kifüggesztett miniszteri utasítás előtt. Ő már az első nap megmondta, hogy a professzori állás annyit sem jelent, mint a pillangós hajtű Umbridge ondolált tincseiben (amelyet Hóborcnak első dolga volt egy tojással célba venni egy fél iskolányi diák szeme láttára), van még a tarsolyban más is, csak várják ki. Nem eresztettek ősz hajszálakat a várakozásban.

- Legalább elhúzza a kövér seggét az év végén, híven a hagyományokhoz - jegyezte meg McGalagony rosszmájúan és vérig sértve, hogy egy olyan nő, mint Umbridge rátelepedett az életükre egy számozott cetlit lobogtatva. Piton bánta, hogy rajta kívül senki sem hallotta, amikor erkölcscsősz Minerva megvillantotta szókészletének érdekesebb darabjait.

Egyetlen sötét varázslatok kivédése professzor sem maradt egy tanévnél tovább az iskolában, az átok gratis volt a Nagyúrtól, aki egykor hiába fente a fogát a tantárgyra, amellyel kipárnázhatta volna régóta dédelgetett nagyhatalmi vágyait. (Valószínűleg a "kivédése" szó kopott volna le leghamarabb.) Piton tisztán emlékezett rá, hogyan rántotta magával annak idején diákok tömegét, akár egy kavargó, csodálatos, hatalmas és végtelen erejű örvény, és milyen volt az első alkalom, amikor egy nyáron tele gyűlölettel és sérelemmel, a kívülállók fene nagy büszkeségével tizenévesként elment ő is meghallgatni a Nagyurat, aki sokat ígért és nem kért érte semmit, és milyen volt a megérkezés remegő érzése a csontjaiban végig az ujjai hegyéig, a habzsoló mohóé, aki meglátta, hogy a világ, amelyben élt, szappanbuborék, festett papírmadarakkal és díszlet szivárvánnyal, Dumbledore citromízű szabályaival, Potterék gyerekes csínyeivel, amikor az apja üvöltése elveszett, már csak tátogott, és a Roxfort sem tűnt már másnak, mint egy gyurmaháznak, amelyet kedvére összelapíthat bárki, legfeljebb a tenyerének barázdái maradnak benne lenyomatnak. A hatalom nagysága és a megkísértés, hogy te is megülheted a lovat szőrén, vágtában, szabadon, a ló farkára kötött kviddicsbajnokokkal, zsarnok apákkal, szeretetben mosolygókkal, bársonyban születettekkel. Évekbe telt, míg a szemébe hintett káprázatot kidörzsölte, és újra látta a fékek és ellensúlyok helyét a világban, ahogy a sötét színeket, a büdöset, a rothadót és a férgeset is saját magával együtt.

- Mind a két gyógyító egyszerre hagyja el az iskola területét? - sopánkodott Umbridge olyan vehemenciával, mintha legalábbis egy egész hadosztálynyi vérző sebesült maradt volna hátra a legyek és böglyök martalékának.

- Ez valóban nem szerencsés - bólogatott Flitwick, hogy kifogja a szelet a vitorlából, és aggodalmas pillantást küldött McGalagonynak. Nagy lehet a baj, ha mindketten mennek. Látszólag gyógyfüvekért, ezt soha senki nem vonta kétségbe, mert annyira kézenfekvő volt. Az igazság azonban úgy szólt, hogy a Tiltott Rengeteg számtalan teremtményéhez is kijártak, amelyeket nem szívesen mutogatott volna körbe a Minisztériumnak az igazgató. Két kézzel kaptak volna az indokért, amellyel bezárhatták volna az iskolát, nagy útilapuval Dumbledore lábán, legkevesebb a kviddicspályára kihelyezett lelátókról végignézett erdőtűzzel, amelyen hűsítőket szolgáltak volna fel a Minisztérium keménykalapos tisztviselőinek (szívószállal): ezt is megoldottuk, fiúk, egy magas, szöges kerítés azért még jól jönne.

- Nem ártana Miss El Ramen Harik körmére néznie - búgta Piton Umbridge-nek, és egy gonosz szemöldökrántással lerázta a felé lövellő dühös pillantásokat. - Elvégre a Minisztérium nem véletlenül adta ki a szabályzatait.

- Csontig, Perselus - sziszegte Bimba gyűlölködve, de az arca kedves mosolyba futott, amikor Umbridge ránézett, és a főinspektor elé tolta a cukros dióval hintett aszalt szilvát.

A bájitaltan tanárnak szemernyi lelkiismeret-furdalása sem volt, hogy Sofiára uszította a főinspektort. Minél inkább vágyott a közelségére, annál inkább kéjelgett a bosszúvágyban és a marakodásban; magát védte a mérgezett fémkarmokkal előrenyomott pajzzsal. Umbridge közben elégedetten szemlélte a feketébe öltözött alakot, még az orrcimpája is beleremegett, hogy egy húsvér halálfaló él a karámjában, egész közelről szemügyre veheti; tesz ő rá szájkosarat és láncra veri, ha nem hagyná magát, a főinspektori kinevezésébe a sintér is igazán befért a teljhatalmú helytartó mellé.

Ingerelte a férfi gőgje, mert nem értette, milyen sárból merte összetapasztani az, aki csúnyán megbotlott és kegyelemkenyéren él. Nem a kecses lovak és az elefántok izgatták ebben a cirkuszban, hanem az a csúf, tépett fülű, mogorva feketepárduc, aki inkább tűrte, hogy véresre korbácsoljak, mintsem karikákon ugráljon keresztül.

*

- Milyen napot választanál életed utolsó napjának?

Deidre elsírta magát. A férfi ugyanezt a kérdést már feltette aznap reggel, miután felkeltek, és a kitárt ablakon befújt a hűvös, őszi szél, és ő azt hitte, csak bolondozik, nem is vette komolyan; hozzávágott a fejéhez egy párnát és nevetve elment kávét főzni. Akkor nem volt ilyen érdes és hideg a hangja, fennhéjázó és távoli; más volt egész nyáron, rá se ismert most.

Egy héttel azután, hogy felkereste Ravenportot, szeretők lettek. A férfi napközben lázasan dolgozott legújabb tervein, egy szál nadrágban hajolt az asztal felé és morgott, ha hozzá szólt. Ebben a tekintetben minden úgy történt, mint tíz éve, amikor megismerte és a keze alá dolgozott. Most nem fizetett érte, igaz, akkor a férfi egy fiatal lánnyal osztotta meg az ágyát: Sofiával, aki alig múlt tizenhat, amikor egy buta fogadásból éjnek évadján meztelenül egy elhagyott, állott vizű medencébe ugrott Szíriában, apja házának szomszédságában. A pergő vakolatú sárgára festett házat a Lord vásárolta néhány éve, búvóhelynek, de alig használta. Ő húzta ki Sofiát a csuklójánál fogva egy rántással, napokig fájt a válla utána. Nevetve mesélte Deidrének, bátyja barátnőjének, akit magával hozott Angliából, Deidre pedig esküt tett, hogy nem árulja el senkinek. Megkedvelte a mindig nevető, szilaj, fekete hajú lányt, aki szőrén ülte meg a lovat, rávert bármelyik késdobáló férfira, és a szemét forgatta, ha rászóltak, hogy jó házból való lányok nem fütyülnek két ujjal. Vad volt és öntörvényű, a bátyja ellentéte minden tekintetében, aki azonnal felvilágosította, hogy milyen anya szülte világra a család vadhajtását. Sofia rábeszélte Ravenportot, hogy alkalmazza Deidrét, legalább lesz ürügy a gyakori látogatáshoz. A Lord belement, és Deidre sem bánta, hogy kiszabadulhat a falak közül. Nem volt nehéz kitalálnia, mihez falazott a szomszédban, elég volt kettejükre nézni; Ravenport halálosan szerelmes volt Sofiába, és viszont, nem számított, hogy a Lord jóval idősebb volt nála. Sofia mindent megtett érte, a szó legtragikusabb értelmében; talán túl fiatal volt még, talán Ravenport sem sejtette, micsoda szakadékok és magasságok feszültek benne, de jobban szerette érte, mint valaha. És Sofia akkor hagyta el.

Deidre elhallgatta, hogy felkereste Alexander Ravenportot Flitwick egy elejtett megjegyzése nyomán. Hogyan is mondhatta volna el pont Sofiának, aki kacsintva megjegyezte, hogy újabban milyen csinos, biztos férfi van a dologban, és nagylelkűen megígérte, hogy Borisz maradhat, ameddig szeretné. Mondta volna, hogy igen, férfi van a dologban, a tiéd, csak elloptam, megkívántam és jó vele? Ravenport nemcsak egy szerelem volt Sofia életében; amilyen viharosan éltek, úgy is váltak el, utórezgésekkel, nehezen gyógyuló sebekkel, nem, őt nem vallhatta be. Nem mintha bármit várt volna Ravenporttól, túljutott már azon, amikor szeretnie kellett egy férfit ahhoz, hogy az ágyába engedje. A Lord még mindig őrzött valamit a régi sármából, elbűvölő tudott lenni, ha olyan kedve volt, de a szeszélyessége maradt a régi, és nem tudott veszteni. Sosem tudott.

Deidre előrelátóan levette az összes képet a falról, amelyiken ott volt Sofia, hogy elgereblyézze a múltba vesző lábnyomokat a homokban. Ravenport csak egyszer kérdezett róla: elmesélte-e neki a különös látomásokat, amelyek miatt felkereste? Azt hazudta, hogy nem, már alig beszélnek, eltávolodtak egymástól.

Deidre tavasszal festette azt a portrét (az utolsót) Mardekár Malazár fürdőjének félreeső sarkába, amely eltűnt, amint készen lett, és a fal sima és üres lett megint. Eltűntek a tégelyek és az a nehéz szomorú hangulat is; talán az idő maga, nehéz lépteken járó múlttal és könnyű jövővel, sok ezer kézen fogva járó sorssal, amely rátelepedett, mint egy kitárt szárnyú, fekete madár. Azon sem csodálkozott volna, ha elered az eső a csarnok hideg oszlopai között, illett volna oda. Kopár ágak egy utolsó falevéllel, amely tehetetlenül elereszti a gallyat és repül a széllel tova, de nem történt semmi hasonló, talán csak a szívében érezte. Nyílt a kapu, jött Piton, bekötötte a szemét, hogy ne lássa a fürdőhöz vezető utat, és elmentek.

Az eltűnt, falra festett portré azonban kéretlenül feltűnt nemsokára, mint egy hívatlan vendég; valaki, akit nem lenne szabad beengedni, és épp elég a leskelődőn látni, ki is az. Egy portré keretében látta viszont, a lelkiismeret-furdalására fogta és továbbment. De a portré jött vele, a szemébe fúrta a tekintetét, mintha valóságosan is élne, és hatalma lenne felette: hol egy képkeretben, hol egyszerre több keretben, hol a könyvtár egy szekrényén könyvgerincekkel szabdaltan, akár egy vetített kép, hol a tükörben, a pocsolyában, a függöny redői között. A vér megfagyott az ereiben annak ellenére, hogy a portré a saját unokatestvérét, Perselus Pitont ábrázolta. Ő jutott eszébe hirtelen, ahogy a lelkére kötötte, hogy ne nyúljon semmihez, őt festette meg. Nem talált megnyugvást az ismerős, kemény vonásokban, amelyek idegenek voltak és kegyetlenek. Freskó a pokol kapuján, ordas a nyomában. Tudta, hogy fekete mágia, és még inkább azt, hogy ő idézte elő. Sofia nem hitt neki, nem is látott semmit, hiába mutatott Deidre meredten a falra. Azt mondta, hallucinál, millió szer és átok létezik, amely előidézheti, nincs ott semmi. Semmi... semmi... semmi. Deidre megígérte, hogy a biztonság kedvéért felkeresi Dumbledore-t, de erre már sosem került sor.

Deidre ott volt, amikor megpróbálták megfejteni, milyen módon tartotta ifjabb Barty - Álmordon - Kupor a kapcsolatot a Sötét Nagyúrral az elmúlt tanévben. A legtöbben az egymás között átjáró portrékra gondoltak. Flitwick megjegyezte, hogy Lord Ravenport (a névre Deidre felkapta a fejét, Sofia pedig kinézett az ablakon) a Minisztérium megbízásából tüzetesen átvizsgálta a portrék működési elvét is a Roxforton belül, a teljes hálózatot ismerik. Piton epésen megjegyezte, hogy egy tyúkszarnak nagyobb az értéke, mint a Lord szavának, Deidre azonban már nem figyelt rá.

- Van választása, Ravenport? - kérdezte Avery az ajtófélfának dőlve. Ravenport lassú mozdulattal elnyomta a csikket a hamutálban és hátradőlt a székben.

- Ki ez a férfi? - sikította Deidre eszelősen, amikor a kopaszodó férfi a szobába lépett; kezében egy összegyűrt, sötét szövetdarab, egy halálfaló csuklya, de Deidre ezt nem tudta, pedig Alexander Ravenport kabátzsebében is lapult egy az előszobában.

Őszi nap volt. Aranyló, rozsdaszín falevelekkel. Szomorú szemű esővel.

*

- Már késő - szólt egy mély hang a sötétben. A rendtagok kezében tartott fáklya lángja ijesztő sötét árnyakat vont az olajos feketeségből lassan kilépő bájitaltan professzor kemény arcára, ahogy megállt előttük. Már nem volt rajta a halálfalók egyenruhája, amelyet akkor viselt, amikor Avery után nem sokkal megjelent maga is. Állig gombolt fekete talárban állt, amelynek fényes gombjain csúfondáros, ördögi táncot járt a fény. Mordon bizalmatlanul vizslatta.

- Megölték? - kérdezte Shacklebolt gondterhelt arccal, és arrébb lépett, hogy minél többet lásson a műteremből, pedig nem volt nyom, és később sem találtak semmit.

- Hol van? - Lupin nem mozdult, Piton szája gúnyos mosolyba ferdült. Egyik magasröptű kérdés a másik után. Nyilván megölték Deidrét és eltűntették a holttestét, ahogy a többiét is; egy lett azok közül, akiknek az elmúlt hetekben váratlanul nyoma veszett. Kiradírozták a jelenből.

- "Régen nem ebihalakra vadásztál, Avery. - Deidre ijedten kapta fel a fejét a fekete csuklya mögötti hangra. A felismerés, mint egy óriási síkos kígyó tekeredett végig a szívén, a lábán, a reményein. Piton lépett ki a kandallóból az imént.

- Régebben jobban vágott az eszed, Piton - köpte Avery. Ez itt az ő felségterülete, ő hugyozta körbe, az ő melója, és nem akart osztozni a koncon.

- Úgy sajnálom. Olyan nagyon sajnálom - sírta Deidre és őt nézte, utoljára, mielőtt Avery röhögve elvágta a torkát és élettelenül összecsuklott a padlón. A pálcát csak arra használta, hogy a nyomokat eltüntesse. Piton tehetetlenül nézte végig, ez is egyike volt a Sötét Nagyúr cselszövéseinek: halálfaló nem szegülhetett ellen egy másik halálfalónak parancsai teljesítése közben, nem törhette meg az egyenes szándékot, és a férfi alkarjába hasító metsző fájdalom jelezte máris, hogy meglesz még a böjtje a gondolatnak is, amely megszületett, ahogy a kés pengéje a szemébe villant."

"Ezzel még Alastor sem versenyezhet" - Expelliamus illusztrációjaVoldemort a másnapot sem várta meg. A kutyákat sem tanácsos később megverni, még nem értenék, miért kapják. Piton lerogyott karosszékébe az irodája magányában. Nem tudott higgadtan gondolkodni, egyetlen értelmes magyarázat sem jutott az eszébe. Ivott. Lám, azok maradnak hátra, akik olyanok, mint ő: érzéketlenek, számítóak. A görbe hátú, kampósorrú anyaszomorító. Égett a mellkasa, amelyet felszántottak a Nagyúr parancsára néhány jól irányzott átokkal. Kigombolta az ingét. A nagyanyja sem fogja telesírni a párnáját Deidre miatt. Egy ronda bibircsókkal kevesebb a Sötét Nagyúr számára fényesre glancolt porcelán álarcán. Lehullott egy újabb levél az elfajzott családfáján, talán vesz magának egy új csipkegallért az örömhír alkalmából. Sőt kettőt: félvér levélért kettő jár. Már nem vesződött azzal, hogy a pohárba töltsön.

Éjfél körül Dumbledore állt meg komor, gondterhelt arccal a férfi felett, aki szétterülve aludt a karosszékben, kigombolt, nadrágjából kilógó, zilált ingben. Dumbledore tekintete a mellkasára tévedt, a rosszul összeforrott hegek roncsaira a napfényt soha nem látott, betegesen fehér bőrön.

- Ezzel még Alastor sem versenyhezhet - motyogta megrendülten, majd megkereste a talárját és óvatosan betakarta vele.

*

McGalagony nem bírta tovább, holott csak két nap telt el. A legjobb szándékok vezérelték, de nem tudott a hétéves gyerekkel mit kezdeni. Amióta elmagyarázták neki, mi történt, a fiú nem aludt és nem sírt, nem tudták, honnan az a mérhetetlen, tomboló energia benne, de nem állt meg egy pillanatra sem. A bájitaltan tanárra nem lehetett számítani, alig várta, hogy lerázza magáról ezt a terhet.

- Talán a legjobb lenne, ha Sofiára bízná átmenetileg a gyereket. Ő állt hozzájuk a legközelebb, és nem utolsósorban... - Piton türelmetlenül intett a kezével, hogy igen, ő sem gondolta másképp. Elfordult. Hiába égetik fel az összes hidat, terem új és újabb, még egy, erősebb. A pattogó fahasábokra nézett a kandallóban. Elfeketedett hamvakra, táncoló lángnyelvekre. Talán szélmalomharc Sofia ellen harcolni, legalább olyan őrültség, mint megpróbálni kiúszni az óceán közepéről a partra. Még nem is tudja, mi történt Deidrével, ellenkező esetben már rég ott lenne velük, ismerte. Nem látta két hete legalább, Madam Pomfrey három hónapot vállalt egyedül, egyvégtében. Akkor nem bánta. Sofia tőle nem köszönt el egyedül.

*

- Jó estét - mondta Sofiának sok órával később. Sápadtan, komoly arccal állt a küszöbe előtt kezében a férfi rövid levelével.
- Jó estét - mondta ő is és habozott egy pillanatig, amikor a férfi kitárta az ajtaját, hogy lépjen be. Leülni már nem akart. A férfi nem foglalkozott vele, leült a hosszú, fekete bőr kanapén. Félhomály volt, majdnem sötét, az íróasztalon álló gyertya távoli fénye épphogy csak a férfi kontúrjait rajzolta meg.

- A kisfiú fent alszik nálam, értesítettem az apai nagybátyját Franciaországban és írtam a... - törte meg Sofia a kínos hallgatást. Bizonyára azért hívta, hogy beszámoljon.

- Nincs kétségem afelől, hogy mindent megfelelően elintézett vele kapcsolatban - vágott a szavába a férfi ridegen. - Már ismerem két éve, elfelejtette? - kérdezte halkabban és Sofiát fürkészte, megtehette, sötét volt. Sofia Deidre rajzát nézte a falon: a Mardekár kígyójának gyomrában a másik három ház állatát. Az arca abban a pillanatban olyan volt, mint a templomok márványból faragott madonnaszobraié; csiszolt, harapható, élő fájdalom, olyan, amelyet Piton nem ismert és nem érzett Deidre miatt egy percig sem. Pitont elbűvölte. Sofia nyaka és arcának halvány bőre szinte világított a sötétben, de mint minden látomás, ez is elillant és lehullott, mint egy szikraeső. Fojtogató csend telepedett rájuk.

- Ott volt, amikor történt? - kérdezte Sofia. Megérzés volt, még a rend is úgy tudta, hogy Deidre már nem élt, mire Piton megérkezett. Neki volt könnyebb így. A férfi összekulcsolta az ujjait az ölében és sokáig nem válaszolt. Sofiának megvolt az a tulajdonsága, hogy fején találta a szöget és nem szeretett kertelni.

- Igen - nézett rá sötéten a férfi, és belül megfeszült, mint a vitorlavászon az erős szélben, csak a szeme maradt sötét, feneketlen kút. Veszélyes igen volt, kockázatos befektetés, de a megérzésére hallgatott csakúgy, mint Sofia, amikor feltette a kérdését.

- Ki tette?

A bájitaltan tanár felállt a kanapéról, mintha csak az újabb kérdéseket akarná lerázni. Az asztalához ment. Felemelt egy levélnehezéket és visszatette. Megfordult.

- Egy halálfaló. - Többet nem mondott.

- Egy halálfaló - ismételte Sofia suttogva, értetlenül és vádlón, olyan közel lépve hozzá, hogy már csak a magasságuk választotta el őket egymástól. Nyelt egyet. Piton látta, hogy elfutja a könny a szemét, és őt nézi. Forróságot érzett. Lassan mozdultak a pillanatok, ólomlábakon. Rozsdásan. Nyikorogva. - Véd egy halálfalót? Nincs neki neve? És Deidre? Megpróbálta megakadályozni, ugye? - Piton nem tudta, hallotta-e ezeket a kérdéseket, vagy csak látta. Záporoztak, mint a nyílvesszők.

- Magának nincsenek érzései? - kérdezte Sofia szeme némán.

- És ha vannak? Az enyémek - válaszolták a férfi szemei keserűen.

- Szeretném tudni, ki volt az.

- Minek? - förmedt rá Piton. - Úgysem ismeri, és már úgyis mindegy. A bosszú ezen nem segít - vetette oda megvetően.

- Bosszú? - Sofia hitetlenkedve felnevetett, a szemei úgy izzottak, mint egy lápi lidércé az elhagyatott erdő mentén az éjszakában. - Mi olyan megvetendő abban, ha elégtételt veszünk azért, akit szerettünk? Az emlékét bántom azzal, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna! De hogyan is érthetné meg pont maga?! Azért tesz bármit is, mert a jól megfontolt érdekei, Dumbledore vagy Voldemort azt kívánják, semmi más nem számít! - kiabálta, miközben lázasan járt fel-alá. Megállt és a halántékára nyomta a kezét, majd' szétpattant a feje, még fel sem bírta fogni, mi történt Deidrével. Elszédült. Arra sem emlékezett, mikor evett utoljára. Kihúzott belek és kifordított szemek áztak előtte formalinban. Sofia csak nézett. Preparátumok. Annyi mindent nem értett még Pitonnal kapcsolatban, de vajon meg akarja-e érteni? Elfordult az undorító üvegtartályoktól és a fekete bőrfotelhez ment. Olyan félhomály volt, hogy hirtelen nem is látta a férfit, aki fekete alakjával árnyékként simult a tárgyak közé, feketén a feketébe. A férfi akkor, abban a pillanatban ugyanezt gondolta Sofiáról, fekete hajáról, gömbölyű válláról, a karjáról, amely a háttámlán nyugodott; és az egész alakja úgy simult a kanapé ívéhez, a derengő félhomályhoz és letisztult formákhoz, mint egy kirakó hiányzó darabja.

- Van valami szentségtörés abban, hogy még a legádázabb pillanatban is... - de Sofia nem merte befejezni, hogy még a legádázabb pillanatban is, amikor üvölteni tudna a gyűlölettől, van egy még nagyobb erő, amely a férfihoz hajtja; teljességgel abszurd és megmagyarázhatatlan. És jogtalan. Most folyt le az a könnycsepp, amely ott ült már a szemén mióta, és ebben benne volt minden: a múlt kísértetei, Deidre halála, kimerültség és legfőképp Piton; a sokadszori felismerés, hogy mennyi tragédia, botlás, árulás és megalázó marakodás nem következik be, ha úgy élt volna, ahogy a szíve diktálja. Néha úgy érezte, a tűzzel-vassal belevert minták és elvárások, a kényszerű elhallgatások egy nap úgy törnek ki belőle, mint egy vulkán lávája.

"Egy szerető. Egy festmény. Egy hazugság." - Expelliamus illusztrációja- Megteszi, hogy aláírja ezt a nyilatkozatot Borisznak? Már majdnem kiment a fejemből - nyúlt a zsebébe kimerülten és kisimította a pergamenlapot. A kanapé szélén ült. Hallotta, ahogy egy fiókot kihúznak és visszatolnak, aztán lépteket. Egy nehéz talár suhogását. Egy penna sercegését.

- Deidre utolsó szava az volt, hogy "sajnálom". Van valami elképzelése, mire gondolt? - kérdezte Piton és visszaadta a pergament. - ...amit hajlandó velem is megosztani? - helyesbített.

- Nincs, de... végig kell gondolnom. Majd én is rébuszokban és általánosítva beszélek, mint maga. Egy halálfaló - emlékeztette. Dühösnek tűnt. - Egy szerető. Egy festmény. Egy hazugság.

- Barkóbázni fogunk? - kérdezte a férfi gúnyosan, és fegyelmezetten kinyitotta előtte az ajtót. Sofia csak annyit mondott, hogy jó éjszakát, elmosolyodott és eltűnt a nyirkos alagsor sötétjében.

*

A barkóba egyoldalú volt; egyedül Sofiának kellett találgatnia, bár ritkán feszegette a meglazuló léceket a bájitaltan tanár megjegyzéseiben. Továbbra sem talált magyarázatot arra, mi vezetett Deidre megöléséhez, egyre inkább hitt a véletlenben: rossz helyen volt rossz időben, megismerkedett valakivel, akivel nem kellett volna, összekeverték valaki mással. Lelkiismeretesen számba vett mindent, amit csak elő tudott szedni az emlékezetéből, köztük Deidre hallucinációit is, amelyek megszaporodtak az utóbbi időben.

- Megígérte, hogy beszámol róla az igazgatónak - mondta. Piton mozdulatlanul figyelte, akár egy aligátor a kecses gnút, amely gyanútlanul megállt a tó partján, hogy igyon, és kellett neki az a nyak a húsával együtt.

- Beszámolt. - A víz tükre nyugodt maradt, mint a hazugsága. - Dumbledore segített neki - mondta ki a bűvös szavakat. - Az ellenőrizetlenül alkalmazott fekete mágia újabb bizonyítéka... - folytatta aztán röviden, tömören és meggyőzően; még két mondat, és a gnú visszahajolt a vízre, hogy igyon tovább. Ő pedig gyönyörködött az áldozatában. Mindig is szerette Sofiát nézni, leginkább akkor, ha fogalma sem volt a jelenlétéről. Sofia zavartan nézett félre a különös pillantástól, amelyet épphogy elkapott. A "kedvemet lelem benned" férfinézéstől. Ördögi fényben, sötéten.

Sofia akkor sem fogott gyanút, amikor Deidre műtermében pakolva a kezük ügyébe került néhány összegyűrt vázlat számozott sarokkal; azt hitte, sok-sok éve készültek Szíriában. Felismerte - hogyne ismerte volna fel - Ravenport lendületes, törekvő vonalvezetését és Deidre színvilágát, de arrébb rakta őket. Nem tudta, hogy az építész is ott volt Deidre halálakor, sőt miatta történt, Pitont pedig meglepte, milyen vakon bízik emberekben, akiket szeret. Dumbledore legalább csak látszatra tűnt olyannak, aki azt sem veszi észre, ha kilopják a szemét, Sofia tényleg nem vette észre. Óvatosan faggatta, kis lépésekkel haladva. Hetek teltek el, egyik a másik után, leesett az első hó, és beköszöntött a csikorgó fagy. Már nem azért kereste Sofiát, mert vágyott rá, betemette a hó azt is. Mesteri ügyességgel halászott és mindig visszavonult, mielőtt Sofiában bizalmatlanság gyúlt volna. A másik tüzet táplálta, a saját érdekeit, és a legkevésbé sem érdekelte, ha Sofia megperzselődik a lángokban. Tényleg Perselus Piton volt a Sötét Nagyúr legtehetségesebb tanítványa; azzal manipulálta az áldozatát, amelynél fogva a legsebezhetőbb volt: az érzelmei és a jóhiszeműsége mentén. Sofia olyan volt, mint egy virág. Ha gondozták, meghálálta, de nem mert kezdeményezni, csak úgy beszédbe elegyedni bárkivel, vagy megkérni, hogyha már úgyis Londonba jár, nem hozna-e neki egy fiola porított gyíkfarkat. Piton már rég nem a távolságtartó szentet látta mögötte, aki olyan halkan járja a folyosókat, hogy talán a lépteit sem érzik a kövek. Veszélyes elegye volt a szelídségnek, amelybe vakmerőség és bátorság vegyült, ha a pillanat heve felizzott. "Csak a gombjait számolom meg, professzor úr."

Nem volt nehéz észérvekkel meggyőzni, hogy Deidre haláláért elégtételt egyedül Piton vehet, aki ismeri a halálfalókat. Azt, aki tette, pláne. Azt is, aki a székből figyelte. Piton arra vigyázott a legjobban, hogy Sofia ne forduljon máshoz; ki akarta vonni a képletből Lupint, a rendet és legfőképp Dumbledore-t. Már az elején összerakta mindazt, ami Deidrével történt, de megtartotta magának és hagyta, hogy Sofia elsétáljon az összefüggések mellett. Aranyat érő titokra bukkant, talán a fejét váltja meg egy nap Ravenport kis üzelmeivel, és sötéten vette tudomásul, hogy nem Mógus volt az egyetlen, akit öt éve megkeresett a Nagyúr, Ravenport is elvetette a maga kis babérlevelet termő fáját a parancsára. Még hogy a Roxfort biztonságos? Sosem volt az. Tutajon álltak, szétszakadó spárgával rögzítve.

Egyszerre borzadt el és gyönyörködött a fekete mágia újabb, csillogó fekete gyémántjában. Deidre halálát legfeljebb azért bánta, mert az egyetlent lőtték ki, aki látta, merre jár a portré, a szem, az Imperiust lehelő. Egy festett kecske képében, egy lecseppenő gyertya árnyékában, a Griffendélt őrző Kövér Dámában, szabadon, mint a pestis, áldozat után szagolva. Senki nem látta, éltek, mint addig. Kezdtek hozzászokni, hogy a Sötét Nagyúr menetrend szerint érkezik (amelyet szent Potter elsimít úgyis), kiszúrták a szemüket egy turbánossal, egy kígyóval, egy csonka orrú aurorral - társasjáték kezdőknek. A nagy dolgok nem látszottak sosem, és legkevésbé egy hormontúltengéses tizenéves állt a fókuszukban. Egy villámalakú sebhelymintás paraván volt valami előtt, amely erjedt, mint a nehéz must, és a gáza úgy fogja leteríteni Pottert, mint a legyet.

Félelmetes aduász került a markába a Nagyúr kegyeiért és egyúttal a Nagyúr ellenében is. Nem tudta, mennyit facsarhat még ki Sofiából, nem kellett sok, elég volt egy-egy elejtett szó, feltekerte utána maga, mint Ravenport nevét és egy rövid megjegyzést kettejük kapcsolatáról. Piton azt hitte, Sofia azért volt a Lord bálján halloween előestéjén, amelyen először találkoztak, mert a bátyja védte egy ügyben, amely akkoriban nagy port kavart, és onnan az ismeretség. Szóval Sofia Alexander Ravenporté volt - így birtokos jelzővel, Lucius után szabadon. Narcissa sem volt több, mint egy leltározási tétel a Malfoy vagyonban értékes csillárok és még értékesebb kanapék között. Kölcsönösség, szerelem? Írók, költők zagyva délibábjai. Piton sötéten és kárörvendően nézte az érzelmek hullámverésében vergődőket, kapálózzanak csak, ő fentről figyel, a korlát mellől. A gerjedelmét Sofia iránt áporodott lepedőkbe és olcsó nőkbe fojtotta, elkönyvelte ösztönnek, állatinak és jogosnak, de nem elég különlegesnek ahhoz, hogy foglalkoznia kellene vele.

Borisz nem maradhatott a Roxfortban. Sofia is úgy vélte, hogy egyszerűbb Londonban maradnia, ahol iskolába jár. Nevelőszülőket találni majdnem lehetetlen volt egy eltűntnek minősített anyával, a bürokrácia malmai a varázsvilágban is lassan őröltek. Piton továbbra is szemmel akarta tartani, nehogy eljárjon a szája Deidre halálán merengve Lupinnak egy pohár forralt bor felett a kandalló előtt ücsörögve. Vagy bárki másnak, ehhez azonban pórázra volt szüksége.

Dumbledore azért vette fel a Roxfortba Sofiát, mert birtokon belül akarta tudni a nőt, akinek a neve olyan sokszor felbukkant az Alexander Ravenportra irányuló magányos kutatásai során; kulcs volt vagy nem, még nem tudta, és már az elején Lupint bízta meg, ismerve a természetét, amely hamar bizalmat ébresztett az emberekben, hogy segítsen neki. Lupinnak azonban mennie kellett a tanév végén, és habár továbbra is gyakran találkoztak, a férfi állította, hogy tévúton járnak.

Pitonnak sem volt kétsége afelől, hogy az igazgató maga sem bízott Ravenportban, akit Caramel a nyakára küldött; hetekre lezárták az iskolát a nyáron, mielőtt elküldte Hagridot a tizenegy éves Potter gyerekért, és ő maga sem tehette be a lábát. Dumbledore azonban sosem hozta összefüggésbe Sofia nevét Ravenporttal Piton előtt, nem is akarta bevonni. Ezt az ügyet tiszta fejjel kellett kezelni, előítéletek és acsarkodás nélkül, amely Piton és Sofia között nem ment egy percig sem, tanúi voltak mindannyian. Az elvakult káröröm, amellyel a bájitaltan tanár tort ült Sofia minden baklövése felett, elhomályosította a tisztánlátását.

Már ott kezdődött, Ravenport maszkabálján, amikor először meglátta, holott még csak nem is ismerték egymást. Két álarcos idegen, akiknek így is sikerült kihúzni a gyufát a másiknál. Pedig Sofia akkor csak játszott; néha vágyott a zuhanásra, amelyre Ravenport sarkallta, aki mindenféle rémtörténettel ugratta aznap este állítólagos halálfalókról a jelmezek alatt. Az emeletről mutatta őket körbe, higgyen csak neki, hát jól felnyársalta magát Perselus Piton sötét szemeiben. Sofia már akkor megbánta, hogy elment arra a bálra. Le akarta zárni életének azt a fejezetét, amelyet együtt írtak Ravenporttal. Elválásuk után is folyton megtalálták egymást, évek teltek el egymás nélkül és néhány nap együtt, elég volt. Ravenport megnősült és elutazott, ő pedig elfogadta az állást, amelyet Dumbledore felajánlott. Szentül hitte, hogy soha többé nem látja.

A bájitaltan tanárt nem a Sofia-Ravenport-Deidre hármasra vonatkozó rövid megjegyzésből átszűrődő szövevényes emberi kapcsolat ragadta meg (nem is firtatta, azt hitte üres, és csak kongana úgyis), hanem a mágia, amelyet kiszimatolt; Ravenport dobogós helyezését a Nagyúrnál, mikor ő még mindig a középmezőnyben kullogott, míg mások sorra kiszakítottak egy-egy darabot Voldemort kegyéből. Ő még nem áldozott a fekete oltáron, és nem volt nap, hogy ne hívta volna fel a figyelmét a Sötét Nagyúr, hogy ketyeg az óra, és a türelme fogytán van. Mógus a testét adta, a baziliszkusz a szeme világát, Féregfark a fél karját, ifjabb Barty Kupor Pottert és a halálfalók jövőjét, Ravenport a hatalmat a Roxfort felett. Sem a mérgek, amelyeket a Sötét Nagyúr parancsára előállított, sem a Főnix Rendjéről továbbadott információi nem lendítettek az ő mérlegén, amely meg sem mozdult. Überelni Kuport, überelni Ravenportot, a léc már itt kezdődött, ahogy a Nagyúr bizalma és a Főnix Rendjében elfoglalt helye is. Szerződés volt az ördöggel a javából, a legkisebb tét is az élete volt ezek után, de a rulett kereket még nem forgatták meg. Egyik este csuromvizesen felriadt álmából. Dumbledore fejét kérte a Sötét Nagyúr, hogy a dárdájára tűzhesse, mint a pogány nagyurak az esküdt ellenségeiket. Tudta, hogy nincs már elvesztegetni való ideje: vagy ő rabol hamarabb, vagy vége. Lépéselőnyt kellett szereznie.

- Én vagyok a fiú gyámja - mondta lassan Sofiának. Mondta? Zsarolta. - Nem engedem, hogy a gyerek máshol lakjon, ilyen egyszerű - förmedt rá Sofiára önelégülten. Sofia már összepakolt, hogy átmenetileg egy ismerőséhez költözzön Borisszal együtt. Oda nem ért el a póráz, és ugyanúgy birtokon belül akarta tartani, mint Dumbledore, ha más okból is. Sofia idegenkedett a gondolattól, hogy Piton használaton kívüli londoni lakásába költözzenek. Vérvörös arccal hallgatta, hogy siralmas anyagi helyzetét tekintve sincs túl sok választása, sértette, hogy az anyagi helyzetében kutakodott. Pitont nem lehetett eltántorítani a döntésétől, lezárta a témát. A Spinner’s End elszegényedett munkásnegyedét a rárakódott koromtól feketéllő házak tarkították. Lehangoló környék volt, és Sofiát csak az vigasztalta, hogy Deidre műteremlakása sem volt jobb helyen, legalább Borisz hamar feltalálta magát.

- Nem fogadhat vendéget - szólt vissza Piton ellentmondást nem tűrően az ajtóból. - Oda megy, ahova akar, de ide nem jön senki.

Sofia alig várta, hogy a fekete alak eltűnjön a kivert, foghíjas utcai lámpák sápadt fényében. Behúzta az elsárgult függönyt. Borisz nyafogott, hogy az üvegpohár neki nem jó, a bögréjét akarja, amelyre az anyukája cigánykerekező bohócokat festett. Összeborzolta a haját, begyújtottak a kihűlt kandallóba és nekiálltak megkeresni a dobozok mélyén.

Piton visszanézett egy ponton. Furcsa érzés volt, hogy a máskor koromfekete ablakszemeken fény szűrődött ki a függönyökön keresztül. Nézte egy darabig, aztán komor tekintettel elfordult. Sofia többet ért átszúrva egy tűvel a gyűjteményében a valamire jó volt, valaha hasznos lepkék és bogarak között. Csúfondáros mosolyba ferdült a szája, amikor néhány napra rá találkozott Ravenporttal.

- Ittál, Piton?

Válaszra sem méltatta.

*

- "Ez a fonnyadt bagoly a tiéd, Pipogyi? - kiabálta Sirius Black, és feltartotta a kétségbeesett, mély hangon huhogó madarat hátratekert szárnnyal. - Nem rühes ez? Adsz neki enni?

- Engedd el, Black - vicsorogta a tizenhat éves Piton.

- Nézd már, hogy lógnak a lábai! - tartotta Piton pálcája elé a madarat fejjel lefelé.

- Sirius. - Lupin halk hangja elveszett a szikrázó gyűlöletben.

- Kérlek szépen, Sirius. Légy szíves, Sirius - utasította a fekete hajú fiút mardekáros sálban. - Halljam, te varjú. Térdelj le, de távolabb, még azt hiszik, mást is csinálsz. Azt mondtam, kérjed! - üvöltött rá."

Lupin megrázta a fejét, ahogy eszébe jutott az a régi délután. Piton baglyát nézte a Grimmauld tér 12. egyik ablakpárkányán, ahogy megrázta magát a pergő hóesésben. Ez már másik bagoly volt, nem egy nemes darab, csúf is, egészen sötétbarna, majdnem fekete. Egy kis tálban vizet tolt elé. Ennek nem volt semmi értelme, ő is tudta, talán azért a régiért tette, talán a foltozás nemcsak a szakadt ruhákon segít. A bagoly persze hozzá sem nyúlt, és Lupin meg mert volna esküdni rá, hogy gúnyosan és bizalmatlanul méregeti sárga szemeivel. Akkor látta, hogy egy levél volt a lábához kötve: Sofia pecsétjével.

- El is akarod olvasni? - dörrent rá a háta mögül egy vészjósló, mély hang, és a karjánál fogva dühösen félrelökte.

- Miről leveleztek? Gyógyteákról? - Lupin hangja idegenül csengett - Ne haragudj - hadarta és szórakozottan zsebre dugta a kezét és kiment a konyhából. Minden olyan volt, mint régen. Néhány perc múlva visszament, de a bájitaltan tanár már nem volt ott.

- Perselus! - kiabált a hóesésben elvesző, magányos, fekete alak után. A fagyos szélben úgy lobogott rajta kinyúlt inge, mint egy zászló, egy kopott, csíkos békezászló rojtossá hordott ujjvégekkel, de a hangját elnyelte a tél és a fekete szárnyakon érkező éjszaka.

 

Folyt. köv.

Vissza