Megjegyzés: Az alábbi fejezet utalásokat tartalmaz a Harry Potter és a Félvér Herceg című Rowling-kötetben leírtakra!

 

Tört fények játéka

(Expelliamus)

XVI.

Tiltott utak szépsége

Az éjszakai hideg levegő megtelt lüktető izzással, egyszerre verő szívekkel, ősi ritmussal, felcsapó lángnyelvek forróságával. A szibériai sámándobosok rítustánca egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző, nagyon közeli, sejtek mélyéig hatoló és elérhetetlenbe vesző. A transzba eső papok kísértették az alvilágot, magasból a mélységet, zuhanást, repülést, letaszítást és felemelkedést, természetet és természetfelettit, élők és holtak birodalmát.

Piton ismerte a bódító, hallucinogén szereket, a szemfényvesztést az előadás mögött, a míves tubákszelencék tartalmát, a bájoló füvek hatalmát, ismerte a távolságot, hogy kívülálló maradjon, higany, amely nem oldódik fel a vízben, hanem elkülönül tömören és sűrűn - hitetlen kárörvendő maradt, gyerekek csatái felett szájbiggyesztő felnőtt, mesék pókhálóját egyetlen mozdulattal széttépő fekete árny, aki összefont karral zárult be maga is a színesen, tűzforrón és hangosan lüktető élmény előtt.

- Könnyű magát kielégíteni - morogta rosszmájúan Sofiának, aki őszinte csodálattal követte a táncot, a vad ménesek vágtató dobogását idéző zenéjüket, a fáradhatatlan kezek dobolását a kifeszített állatbőrökön, és a megjegyzésére elpirult az orráig húzott vastag sál mögött.

Véletlenül keveredtek erre; utcákon és tereken átnyúló vita hevében, sáros latyakká zuhant városi hóban, "zárva" táblás üzletek és alkoholgőzös pincekocsmák zsíros ajtói előtt elhaladva, szánkón gyerekeket húzó lelkes apukák és éjszakába induló, kabátba burkolt életek között. Sofia látta meg a füstöt a háztetők felett és figyelt fel a távoli vad dobolásra vonyító kutyák koncertje mögött. Piton dühösen rámeredt, nem mondta ki még az utolsó szót, nem végeztek, és nem szerette a hirtelen váltásokat, kit érdekel, mi van ott különben is. Ha valamit utált a nőkben, az a csapongó figyelmük volt; félig csináltak egyszerre több mindent, a bájitalfőzés kiváló példa volt rá: járt közben a szájuk, rajongva nézték a smaragdban fürdő gyilkos főzetet, és úgy kellett rájuk rivallni, hogy már halottak lennének, ha nem rántaná őket félre a nagy gyönyörködésben; külső jegyekkel kezdik a házi dolgozataikat: milyen a főzet illata, a felszálló gőz formája, az elpattanó buborékok formája, lehetetlen színtónusokra figyelnek, úgy mint opálos antracit, harsány zöld vagy őszirózsa narancs.

Piton váratlanul futott össze Sofiával az igazságügyi kórbonctan fémzárkákat idéző sápadt folyosóin, amelyet a jóérzésre hivatkozva helyeztek a Szent Mungótól távol. Ide szállították az erőszakos halált haltakat és az ismeretlen eredetű mágikus betegségek áldozatait. A bájitaltan tanárnak szabad bejárása volt, elismert szaktekintélynek számított a különböző bájitalok és mérgek kimutatásában, azonban a patológiát övező közutálat olyan erős volt, hogy többet nyomott volna a latba, ha történetesen álló helyzetből két méterre tud köpni. Odakint olyan rettenetesen fújt a szél, hogy a viaszgyertyák lángjai reszketve ellobbantak és csak az égett kanóc szagát hagyták maguk után. Pitonban volt egy régi gyökerű, nehéz érzés, hogy az olyan nem éppen bizalomgerjesztő emberekhez, mint ő, milyen orvul idomul a háttér; minden, amihez nyúlik, rothadni kezd, vonyítva eliszkol még a fény is. Egyszerre gyújtották meg a gyertyákat: Sofia, aki már menni készült és Piton aki úgy döntött, hogy vele megy.

Egy letört karú márványszobor talapzatának támaszkodva figyelte az összesereglő tömeget. A szobor köldökében hó gyűlt, és időtlen dionüszoszi mámorban nézte őket. Piton magában már akkor leírta az egész szeánsznak nevezett színjátékot, amikor meglátta a sámánokat kísérő árusokat és gesztenyesütögetőket; kedve lett volna megkérdezni, hogy lufi van-e. Az igazi beavatás mindig zártkörű, a résztvevők titkos vértanúsága. Fitymálva ivott a fűszeres forralt borból, hogy átmelegedjen és Sofiára pillantott, aki annyira elmerült a látványban, hogy megbarnult a kezében a dióval futtatott karamellás alma felsejlő húsa.

- Köszönöm - nézett rá felvillanyozva, amikor véget ért az előadás, és egy marék hóval lemosta a ragacsos masszát a kezéről. Piton távolságtartóan bólintott és elfordította a fejét.

- Nem én kértem, hogy jöjjön velem - jegyezte meg halkan Sofia és felhúzta a kesztyűjét. A férfi erre a kijelentésre még inkább magába zárkózott, Sofia viszont túljutott már azon, hogy az orrát fájlalja, mert megint beverte a professzor úr bástyáiba. Legszívesebben megmondta volna, hogy igenis örül, hogy eljött, akkor is, ha végigmorogta az egész porhintést, és megváltásnak érezte azt a felszálló füstöt a háztetők mögött, mert már majdnem kibukott belőle, hogy több a számítás abban, mint a segítség és szánalom, hogy újabban olyan nagy buzgalommal eljárogat Adriana Averyhez, hogy még Pitonnak is szemet szúrt.

A bájitaltan tanár mérget vett volna rá, hogy Sofia nem fogja lenyelni, ha az arcába vágja Deidre halálának okát és körülményeit, mi több résztvevőit. Már több mint két hét eltelt azóta, de nem rohant hanyatt-homlok Ravenporthoz, ahogy hitte és várta, hogy a nyomába eredhessen, mint a keselyűk aratás után, figyelve mit forgatnak ki az éles vasak a földből. Sofia nem az a típus volt, aki az asztalnál nagyhangú, de a bátorságát össze is csomagolja az asztalterítővel.

Már elmentek a zsupszkulcs mellett, amelynél véget érhetett volna a kétszereplős este. Piton ismerte, Sofia nem. A férfi arca továbbra is zárkózott volt, faragott, sápadt és sötét tekintetű; görbén járt, hanyagul, nagy lépésekkel. Apró, fehér hópelyhek ültek meg a kabátjukon; rövid életű, törékeny jószágok, mint azok a pillanatok. Egy kutya hosszan, elnyújtva, panaszosan vonyított a távolban.

- Remélem, ezt nem akarja megnézni - dörmögte Piton megtörve a rájuk ereszkedett csendet, és mérgelődve vette észre, hogy Sofia megint nem figyel, talán meg sem hallotta. Mi a fenének erőlteti magát egyáltalán? Ugráljon ő is egy összefirkált állatbőrt verve csontokkal a nyakában?

- Ott maradt a bicikli az előszobában - torpant meg Sofia hirtelen. Borisznak két napja volt újra családja. Megbízható, rendes emberek mézeskalács illatú, békés karácsonnyal, gyerekekkel, akik ha egymás mellé álltak, olyanok voltak, mint az orgonasípok.

- Bíztam benne, hogy nem veszi észre, és megtarthatom - morogta a férfi piszkálódva.

- Tudtam, hogy rákap a sárkánygyíkos matricás csengőre - nevetett Sofia, de gyanúsan remegett a szája, összehúzta a vállát és megpróbált erősnek látszani. Piton végigjárta a házát, mint egy szőrszálhasogató földbirtokos, aki még a rizsszemeket is leszámoltatja a paraszttal. A biciklin kívül csak néhány szárítókötélen felejtett ágynemű maradt utánuk. Elővette a pálcáját, egy bűbájjal összehajtogatta őket és rájuk zárta a komódot. Kulccsal is, de a kulcs Sofiának szólt; láthatatlan nyomának az életében, amelyet remélt, hogy nem más, mint egy könyv, amely kinyílt ismeretlen sorokkal, és amelyet be akart csukni, mellérakni a többihez katonás rendben, téma szerint katalogizálva. Csak az volt a gond, hogy nem működött. Ennek a könyvnek ugyanis nem volt helye, mióta két hete majdnem szeretkeztek. A dolgok sokszor egyetlen nap alatt meg tudnak változni, és nem ez volt aznap este az egyetlen.

*

Két hete történt. Piton meg volt győződve arról, hogy Sofia szándékosan nyújtja el az időt a nevelőszülők keresésével. Ha a férfi rosszkedvű volt, sötét élvezettel vájkált a szívében, mert tudta, hogy szereti a gyereket és minden nappal egy újabbat rabolt; nyújtotta az időt, míg meg kell válnia tőle és vele együtt a Deidrével írt hosszú évektől, így hát számon kérte, mint egy gonosz kísértet, és nyilvánvalóvá tette, hogy nem létezik olyan verzió, amelyben nála maradhat a gyerek örökre. Ha indok kellett a miértre, mi sem volt könnyebb: régóta kivájt üreget talált, meglepő kishitűséget, érezhető nyomát annak, hogy nem az ő ásója hasította fel azt a földet először, ő csak a sokadik, és a gödör már olyan mély volt, hogy ha ledobott egy követ, a puffanását se hallotta már.

- Ha sokat bizonygatja a saját korlátait, maga köré épülnek - jegyezte meg egyik vitájuk után ridegen, csalódottan, bosszúsan, mert provokáló, pimasz visszacsapásokat akart, emelt szintű mérkőzést, nem ezt, ahol az ellenfél összeesik, ha a kard hegye megböki.

- Valószínűleg az igazság az, hogy nem akarom Boriszt igazán - szakadt ki Sofiából váratlan őszinteséggel, pedig még az erő is kifutott a végtagjaiból, az ujjai a zsebet keresték tétován, de a ruháján nem volt zseb, nem bújhattak el a kezei sem jótékony redők mögé, ahogy ő maga sem az ideálok és szerepek mögé... - Csak így, ennyire. - Égett az arca, és nehéz volt kimondani, hogy buborékos az öntőformában az anyag, hogy van egy eszménykép, amelyre nevelték és elvárások, földbe szúrt pálcák, amelyek görbén állnak; feltétel nélküli szeretet meglazult betűkkel, mert a felelősség, amely vele járt életfogytiglan hiába toporgott a küszöbén bebocsátásra várva.

- Ki nem szarja le, mit gondolnak mások?! - nézett rá Piton dühösen. Ő ezt a csatát már hatéves korában megvívta egyszer és mindenkorra. Az arcába hajolt, olyan közel, hogy láthatta a szeplőit. Halványak voltak, olyanok, amelyek nem ingerlik, hogy összekösse őket egy pennával.

- Hogyan számolok el Deidrével egyszer, hogy mellékszereplő szeretnék maradni a fia életében? - suttogta Sofia mélységes szégyenben. - Hogy van egy csomó minden, amit nem akarok... feladni? Fordított helyzetben ő biztos nem...

- Még mindig a fia mellett lenne, ha nem bocsátkozik kétes kapcsolatba Ravenporttal - gomolyogtak a szavak, mint a sűrű füst, szétszaladtak, kiterjedtek, bőr alá kúsztak. - Ne nézzen rám így - suttogta Piton távolságtartóan. - Akarja tudni a teljes igazságot? - És az asztalra dobta az egész pakli kártyát, a halálát is elmondta az összes szereplővel a színpadon. Ugyan mit veszíthet vele, ha elmondja? Talán semmit, de ezért volt veszedelmesebb bárminél. Katalizátor. Egymásnak ütköző kontinensek, amelyek hegyeket gyűrnek az ég felé.

Olyan nehéz lett a csend, mint amikor csattanva darabokra törik egy értékes, magas váza, amely nemzedékek óta a család tulajdonában volt. Sofia megkövülten meredt Pitonra, aztán felállt és lassú, merev mozdulatokkal az asztalhoz ment és rágyújtott. Fintorgott, erős volt a dohány, talán avas is, amely hosszú évek óta ott hevert Piton asztalán. Ehhez sem nyúlt, máshoz se nagyon az elmúlt hetekben a férfi házában, csak a könyveket nézegette meg. Úgy érezte, lefejezte egy bumeráng; az apjára gondolt, aki arra tanította, hogy a rosszul megtett lépések kérlelhetetlenül visszajönnek újból gúnyos fricskával, zord arcra festékkel kent nevető, természetellenes, ördögi vigyorral. Soha ennyire nem fájt Deidre halála, mint akkor a csípős füstben, a hátára tapadó ruhában, és még jobban kínozta, hogy nem saját magában találta meg Borisz jövőjét.
Piton nézte, ahogy fáradtan csinál egy fejkörzést, lassan, lehunyt szemmel, kínlódva.

- Hagyott tévutakon kóborolni - mondta Sofia lassan, hangjában nem volt szemrehányás, inkább üresség. - Nyilván nem az érzékeny lelkemet akarta kímélni. - A hangja hidegen csengett, ahogy az agya is, amely egymás mellé gördítette a kockákat. - Deidrét megölték a különös portré miatt; halálfalók tették, köztük az, aki a mágiát teremtette - gondolkodott hangosan, - és maga úgy kérdezgetett, hogy elkenje ezt az egész ügyet a védővarázslatok gyenge pontjáról, maradjon titok, amely mellett biztos elmegyek. Sosem jöttem volna rá - tette hozzá remegő hangon. - Ha Dumbledore előtt is rejtve maradt vagy rejtve kell, hogy maradjon, akkor maga vagy részese a Sötét Nagyúr játszmájának, de akkor nem mondja el azt, amit az imént, vagy...

- Hallgatom - mondta Piton lapos pillantással, türelmetlenül.

- A saját maga javára akarja fordítani. Felfújni mentőcsónaknak szélirány szerint, nem igaz? Remélem, jó nagy tüdeje van, mert bármi történik is, és bármit jelent is ez a furcsa portré, amely magát ábrázolja életnagyságban, még a végén rossz végén sül el - jegyezte meg gúnyosan. Az órára nézett. - Már a Roxfortban kellene lennie.

- Engem ábrázol? - lépett mellé a férfi vészjóslóan. - Ezt eddig elfelejtette közölni, vészmadár kisasszony. - sziszegte ridegen.

- Biztos szeretek szelektálni, mint maga - nézett rá dühösen Sofia. - Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy nehezteljen Deidrére - tette hozzá halkan. - Ő nem tehet semmiről - nézett Pitonra, de a férfi csak hallgatott, mert minden egészen más színt kapott úgy, hogy ő van a portrén, melyet senki sem lát, de vajon meddig lesz ez így? Minek a csomagolására került fel címkének? Imperius alatt festette Deidre, de kinek a parancsára és miért őt? Marad festmény megszáradt ecsetvonásokkal, érdes felülettel, síkban, vagy több lesz annál? Sofiára nézett, ahogy csendben pakolta a poharakat; az övé volt mind: két teás és egy keskenynyakú boros; Piton nem kért semmit, rövid időre jött, még a kabátját sem vette le, annak a súlya bizonyult a legkisebbnek aznap este.

- Menjen aludni, én is megyek - köszörülte meg a torkát.

- Utánam jön az ágyba? - értette félre szándékosan Sofia; kiszaladt a száján ez is, mint annyiszor annyi minden, ha Pitonnal volt, és halálosan zavarba jött a saját merészségétől, de azon mód meg is ijedt, mert felrémlettek benne a férfi undorító szavai Ravenport bálján, hogy mit tenne vele legszívesebben, de mindegy volt már, kimondta, mert ha a férfival volt, felszedték a biztonságos sávot jelölő bójákat, és nem látta a határokat; utálta ezt, mert úgy érezte, nem képes uralni a helyzetet, és még a föld sem nyílik meg, hogy elsüllyedjen nagy hirtelenjében.

- Valaki más szavait kölcsönöztem - jegyezte meg Piton érdes hangon, még mindig a szoba közepén állva mozdulatlanul, a teste mellett sután lógó karokkal. A sál, amelyet a kezében fogott, leért a földre.

- Tényleg felveszek egy napszemüveget, ha magával beszélek - dohogta Sofia vérvörös arccal, halkan, és ujjai a tálca köré kulcsolódtak, mintha mind a tíz ujjának marokra kellene fogni, hogy megtartsa; mintha nem is tálca lenne, hanem pajzs, kordon két ember között, kés, amely elvág egy helyzetet, valami, amely drasztikus, erős, amely egy rántással kihúzza ebből az új, más, különös, lüktető, fülledt, kinyíló és kihívó helyzetből.

- Egy órája van megfutamodni - nézett vele farkasszemet Piton; a hangja parancsoló volt és mély, de korántsem volt olyan magabiztos a rideg fekete öltözék alatt, amikor szemébe hulló hajjal eltűnt a kandalló lángjában. Sofia sokáig nézte a padlót utána, a leülő fekete koromszemeket, súlytalan pernyéket a kandalló előtti köveken.

Perselus Piton nem ment vissza aznap éjjel. Kiterítve feküdt alagsori magányában egy olyan Cruciatus után, amelyet már ő sem bírt némán elviselni, vagy talán a teste hitte azt, hogy a torkából felszakadó szenvedéssel a csontoknak lesz könnyebb. Még órákkal később is szivárgott az orrából a vér, és a bőréből eltűnt még az a sápadt, épphogy emberi szín is.

Nemcsak Sofia lett meggondolatlan; ha a közelében volt, úgy hatottak egymásra, mint a Hold a tengerjárásra, apályra és dagályra, természetfeletti ősi erők, Nagy Törvények a halandókra, akik csak hitték, hogy sakkozhatnak az istenekkel. Ha lehunyta a szemét, Dumbledore ingáit látta maga előtt, a folyton mozgókat, repülő gömböket, átforduló köröket és billenő pálcákat. Piton nem hitt a végtelen harmóniájában, egy nagyobb rendben, túlságosan önző és számító volt ahhoz, hogy tovább lásson saját megbélyegzett és rojtosra szaggatott életén, a Roxforton, Dumbledore-on, a Sötét Nagyúron; ezek voltak a legmagasabb hegyek, amelyekig még ellátott, robosztus hegyvonulatok kiálló, éles sziklaszirtekkel, csúszós ormokkal, melyeken hányszor törte szét magát; köztük élt, a hegyek közé zárt völgyben, beburkolva sérelmekkel, állig gombolt talárban, hitetlenül és keserű kárörömmel. "Kirajzolódom végleg e világból, mint csupasz falnak állitott fogoly, külön kezel, kivételes magányban, a tanuk nélkül dolgozó pokol"* jutott eszébe keserűen egy vers néhány sora. A vízért nyúlt, kiszáradt a torka. Mohó kortyokkal ivott és erőtlen bábként hanyatlott vissza a párnára; átfutott rajta, hogy fekhetne Sofia mellett ugyanilyen erőtlen halomként, kielégülten. Elhitte, hogy így történt volna, ha az alkarján futó kígyó ura nem roppantja ketté a terveit, és hagyta magát elmerülni a meg nem történtben, kékesfekete hajban, vállgödrökben és Sofia ölében; olyan valósnak tűnt, színekkel, tapintással, ízekkel, ritmussal, megfeszülő testekkel, gyorsulva, zihálva, belérobbanva, hogy csuromvíz lett tőle és felhajtotta a paplant némi hűvös levegőért.

A túlságosan élesre fent kés hamar kicsorbul. Ő mondta nemrég, ez a fekete hajú kis kobold, aki folyton ott volt a lába alatt, kis lámpásával megvilágítva az ő kavicsos sárból tapasztott érdes, ördögmintás pajzsát, a levert festéket, a kicsorbult széleket. Hegeket. Ösvényeket szúrós bozóttal benőtten, csapdákkal szaggatva, sötéten, nyirkosan. Észrevette, hogy már nem fél tőle úgy, mint régen, és neki kétszer olyan nagy erőfeszítésébe telik belemarni. Ez néha mulattatta. Néha nem. Az előőrs: a ridegsége, a gőgje és a cinizmusa már nem volt elég; mindegy volt, milyen pokolbéli szörnyeteg rémképét vetítettek az égre sötét felhőként, amely alatt dideregve összehúzódtak a madarak a kopár ágakon, és sűrű, nedves, rothadó tömbbé dagadt az avar a fák között. Fázott, talán láza is volt. Magára húzta a paplant megint.

Sofia csalódottan fordult át a másik oldalára. Az ágy másik fele érintetlenül állt, és az óramutató sokadszorra haladt el a tizenkettes szám előtt. Talán jobb is, hogy így történt, nem lesz mit megbánni, nem lesznek felesleges bonyodalmak, de a lelke mélyén jól tudta, hogy a visszautasítás fájt neki. Képtelen volt Deidre halálának körülményeire terelni a figyelmét, felkavart, zavaros vízként úszott benne, napok kellettek még, hogy leülepedjen, és felfogja a súlyát, és nem utolsósorban azt jelentették, hogy végre valahára le kell ülnie fogcsikorgatva, nehéz szívvel és számot kell vetnie egy sor félig lezárt árnnyal, amelyek teljesen más formát vettek fel mindannak az ismeretében, amelyet a férfi aznap este feltárt előtte. Talán jobb is, hogy Piton hátat fordított neki, mert nem volt meg az a bizalom benne, hogy a segítségét merje kérni, és hiányzott a hite abban, hogy a férfi összepattintja a kapcsokat. Úgy vert a szíve, olyan riadtan és sebesen, hogy egészen az ágyhoz tapadt a meleg takaró alatt.

"Az olajos sötétbe meredt, nem volt kedve feléleszteni a kandallóban a tüzet..." - Expelliamus illusztrációjaPiton az éjjeliszekrénye felső fiókjához nyúlt. Nem tartalmazott két egyforma formájú és mintázatú üvegcsét, hogy ne kelljen gyertyát gyújtania, ha szüksége van valamire. Némileg jobban érezte magát az erős fájdalmak ellenére, amelyeket úgy komponált a Fekete Karmester, hogy nem lehetett egyetlen tussal, egyetlen főzettel eltüntetni. A Cruciatus új csökevényei úgy burjánzottak, mint a gyom. A Sötét Nagyúr csak fizikailag volt gyenge, váltott lovakon hajtotta, űzte, csavarta a fekete mágiát, új fegyvereknek kovácsolt vasat, és a töltények borzalmasabb rombolást hagytak maguk után, mint amelyre az aurorok abban az időben gondolni mertek; és hol volt még a nap, a kezdet, az első vezényszó, amelyre kiléptek a föld alól? Vihar előtti csend volt hónapok óta, amely a Minisztérium malmára hajtotta a vizet: tessék nézni, nincs itt semmi, taps, térjünk nyugovóra, emberek, a pánikkeltőket pedig lassú tűzön fogjuk nyárson megforgatni. Az olajos sötétbe meredt, nem volt kedve feléleszteni a kandallóban a tüzet, amely szép lassan kihunyt, és már csak a vöröslő parazsak izzottak az évezredes köveken a csontjaiban lüktető tompa fájdalom visszhangjaként. Odakint esett a hó, talán már fél méteres is lehet. Nem látta, csak érezte, hogy így van.

Sofia a szállingózó hópelyheket nézte az ablakból. Megtelepedtek a szélkelepen, amelyet Borisszal akasztottak az ereszre. Csúnya is volt, görbe is volt, de ők csinálták ketten. Csend volt, még a szélnek sem volt kedve felkapni és táncba vinni a fehér szoknyás hópelyheket csipkekombinében. Takaróba burkolva ült, le-leragadó szemekkel a széles párkányon és magában elmosolyodott, hogy ugyan miből gondolta, hogy Piton állig gombolva, fekete talárban fekszik le aludni; tiszta őrültség, biztos neki is van pizsamája, talán szürke, talán sötétkék, biztos a nadrágjába gyűri a felsőrészét és a legfelső gombot is begombolja. Álmosan a karjára hajtotta a fejét és így aludt el. Álmában, egy másik világban, ahol minden megtörténhet, meleg, fanyar illatú bőrön pihent a feje, tetoválásokat képzelt rá, hegeket, és nem volt pizsama sehol, se szürke, se sötétkék, és olyan valóságosnak tűnt, vibráló, megfogható, megszorítható, élő álomnak, hogy egészen belezavarodott, amikor reggel felkelt és az ágyra nézett, amelyben nem aludt senki.

*

Csakhogy a Fátum porfelhőben közelített valahonnan messziről, ahonnan az utak erednek, és patái mentén kinyíltak a sebek és kiszakadtak a sziklába vert láncok. Szennyes vízzel szürkére locsolta az eget, meghúzta a harangokat és eltaposta a kristályok szimmetriáját, miközben rénszarvasszánon csilingelve érkezett és távozott a karácsony, sebesen, csillagszóróval, versenyt futva a felgyorsult, szikrákat vető világgal.

Az év utolsó napja volt. Piton a fák vérét nézte a fagyott kérgeken, melyeket korábban ő karcolt és sebzett tépettre. Máskor megnyugvást adott a gyanta illata, és a napba tartotta a megszilárdult, levágott darabokat, amelyek a hajdan élt fenyőfélék borostyánkővé dermedt nedvéhez volt hasonlatos. Most csak egy csepp ragadta meg; az, amelyik egy szúnyogot zárt magába; halálba dermedve, büszkén, fenségesen, kiterjesztett szárnyakkal ott feküdt arany szarkofágjában időtlen szépséggel.

Az előérzet, hogy Sofia az életével játszik, hirtelen rátelepedett, mint a nyirkos hideg a kabátjára, és forróság öntötte el, ha arra gondolt, hogy minden elképzelését túlszárnyalta. Zsebre tette a tenyerében átmelegedett cseppet, melynek illata ott maradt a barázdákban. Fel tudta volna pofozni, üvölteni vele, vagy csak megfogni az állát, a haját, hogy valóságos-e ez a vakmerőség, és nem száraz szalmát rejt a szelíd, háttérbe húzódó külső, amely csak szúrni tud és ropogva szétesik a lába alatt, ha durván rátapos.

Sofia nem véletlenül járkált annyit Adriana Avery után. Kezdetben szánalomból és lelkiismeretből tette, később, amikor a bolond nő ellopta a kézírását, a parfümjét, a haját, és utánozni kezdte a mozdulatait, dühből és keserűségből kereste fel, de még sokáig úgy tűnt, hogy a türelme végtelen. Piton rosszmájúan beszámolt neki, hogy önjelölt alteregója milyen fényesen halad abban, hogy a körme hegyéig olyanná váljon, mint ő, még ha észt és modort nem is kap vele; Dumbledore úgy vélte, adja Sofia maga a nő kezébe a százfűlé-főzetet, hadd próbálja ki, minden csoda három napig tart. Valójában egyiküket sem érdekelte, súlytalan madártollnak tűnt, amely beleesett a tányérba és elvette az étvágyat.

Pitont sem foglalkoztatta az ügy, hiába vált szemtanújává az események furcsa karikatúrájának, melyet végignézhetett páholyból, és instrukciókat is adhatott, melyekben többnyire nem volt köszönet. Adriana Avery azok közé tartozott, akiket annyira semmibe vett, hogy még azt is pazarlásnak tartotta, hogy egyáltalán nevet adtak neki; folyton útban volt, ha Averynél időzött, és bicskanyitogató fantáziával koholt nem létező történeteket, rabként bolyongott képzeletének magas fái között, és ha ráordított, az asztal alá bújt és onnan küldött sunyi pillantásokat úgy, hogy a hideg futkosott a gerincén attól, hogy Sofia vonásaiból tört elő az iszony és a ragacsos utálat rabló haramiaként, aki zsíros fejére húzta áldozatának úri kalapját.

Adriana a százfűlé-főzettel Sofia torz ikertestvére lett, akinek sejtjeiben, Sofia testében az elmebaj démonai csaholtak habzó szájjal és gyulladt ínnyel; ijesztő volt és borzalmas, de a bájitaltan tanár már első alkalommal továbblépett rajta, kikerülte, mint egy sötét pocsolyát, mert a különbség nyilvánvaló volt a két nő között így is, nem lehetett összetéveszteni őket, legfeljebb álmukban, amikor a szemhéjak eltakarták a lelkük tükrét, az egészséget, a méltóságot és az értelmes tekintetet, ahogy jótékonyan elfedték a másikat, a zavarost, az összetörtet és az együgyűt, és míg aludtak, a testtartás sem árulkodott. Napközben Adriana hiába próbálta utánozni, hamar belefáradt; Sofia testében élt, de a saját nyűgeivel, kisebbrendűségi érzete miatt beesett, elbújni akaró vállakkal, és a fejét sem emelte fel egy idő után. Voltak ugyan tiszta pillanatai, melyek akár egy napig is eltarthattak; noha Piton felesleges pocséklásnak érezte a főzeteket, amelyeket az igazi Sofia adott neki, Avery kifejezetten hálásnak mutatkozott, mert a beszámíthatónak tűnő unokatestvérét végre magával vonszolhatta, és hozzáférhetett olyan családi széfekhez, amelyekről őt már rég letiltották, ráadásul egyre több kiaknázatlan lehetőséget látott az unokatestvérében, mert jól tudta, hiába kapják el Adrianát, egy félkegyelmű nem büntethető úgysem, és ő az utolsó cseppet is ki akarta facsarni belőle, így hát egyre többször vitte magával, felakasztotta a kabátját, az asztalra dobta a cigarettáját és a sarokba rúgta Adrianát, játsszanak csendkirályt, majd füttyent, ha kell valami. Egyedül a bizalmatlanság gyanakvó hercegét, Pitont zavarta az arcba hulló fekete sátor mögött vizslató szempár, de az ébersége ellankadt egy idő után, mert Adriana többnyire értelmetlen dolgokat dünnyögött maga elé, előre-hátra hintázott a széken vagy a plafon sarkát bámulta. Egyébként is mindegy volt, mit hall, százszor cifrábbat tákolt össze magának.

Malfoy ügyet sem vetett a bolond nőre; új faliszőnyeged van, Avery, kérdezte hidegen a fal mellett álldogáló nőre pillantva, és azt sem vették észre, hogy mikor ment ki a szobából, egy idő után valóban olyanná vált, mint egy faliszőnyeg, egy bútorzat, a falakat díszítő mozaik egy darabja, amely mellett nyugodtan lehetett beszélni; tárgyak, elmeháborodottak, alávetett eszközök, planktonok az óceán vízében a cápák között, semmik sem.

Piton képtelen volt a Roxfort falain belül maradni; az egyik asztalra hányta legújabb szerzeményeit, csak a szúnyogot rejtő aranykönnyet tette a kandalló gránitpárkányára egy kisebb bronztálba, amelyet egy gyenge pillanatában vásárolt évekkel azelőtt. Nem volt szüksége dísztárgyakra, de kedvelte ezt az avar módra bekarcolt és bepontozott állatmintákkal díszített tálat, amelyet sötétre evett az idő. Mindkét kezével a füstpárkánynak támaszkodott és belenézett a lobogó lángokba. Sofiát látta maga előtt, ahogy a hőségtől remegő levegővel telt konyhában sziszifuszi munkával egyenként ragasztja fel egy sárkányt formázó tortára a rombusz alakú pikkelyeket, egy sötétlilát, egy opálos zöldet, kékeket, és azt mondja, hogy figyel rá, arra, amit mond, és amelyet Piton kétségbe vont; és látott újabb filmkockaként pergő jeleneteket, szaladtak előtte sorban, megállás nélkül, annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy a halántéka lüktetett belé.

A sámándobos este után Sofia visszatért a Roxfortba, nagyjából ebben az időpontban állapodtak meg az igazgatóval akkor is, amikor Deidre még élt, és Piton még nem hagyta Sofiára a gyereket. A karácsonyi szünet előtti hét egyetlen vágtának tűnt, amelyben a diákok fél lábbal már otthon érezték magukat, hangosabbak voltak és nagyobb zsiványságra vetemedtek, ha unatkoztak. Ők ketten nem beszéltek, köszöntek, és elmentek egymás mellett, de már más volt, mint hónapokkal azelőtt, mintha egy darabkát magukkal vittek volna a másikból. Piton nem kérte, hogy így legyen, Sofia nem erről álmodott, mégis egyre többet kapta azon magát, hogy a férfi jár a fejében, és olyan dolgokon mereng, hogy van-e testvére, egy székre dobálja-e a ruháit este, amikor levetkőzik, mi lehet a kedvenc könyve, a patrónusa, mit gondolt Minerváról, amikor diák volt.

Lupin nem tudta hova tenni Sofiát azokban a hetekben. Hosszú hallgatás után beszélni kezdett, céltábla közepére lőtt, nyíltan kimondta a véleményét, ha fájdalmat okozott, ha nem, mintha elvesztette volna a türelmét a mindennapi emberi játszmákban. Csak Pitonról hallgatott, ha szóba került, így lett pergamenre rajzolt grafitvonalból elgondolkodtató méretű szakadás, feltűnő kontraszt abból, ami addig nem bukott felszínre. Black durván meg is jegyezte, reméli, nem alacsonyodik le az olyan tetű férgekhez, mint a sápkóros, karvalyorrú bájitaltan tanár, de az arcára volt írva, hogy ez még viccnek is rossz, sőt már ennek a lehetőségét sem kellett volna felvetnie. Piton volt az egyetlen, aki gyanakvó szemével ráérzett, hogy nem a keblükre kell kapni Sofiát és megszorongatni örömükben, hanem aggódni érte; az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra, azért tört fel Sofiából annyi minden, elmosva gátakat és szabályokat, mert valami másnak kellett a hely a lelkében a lezárt, mélyen őrzött palackokban egy olyan világban, amelyben a holnapok propellerszirmú könnyű virágok voltak, amelyeknek szárnyait, ha szerteszét vitte a szél, soha többet nem lehetett összeragasztani.

Karácsony előtt volt az utolsó alkalom, amikor úgy tudtak együtt lenni, hogy kizártak mindent és mindenkit belőle. Dumbledore kitalálta, hogy néhányan műsort adnak elő szenteste. Sofia nem vett részt, szabadkozott, hogy leszakad a mennyezet, ha ő rázendít, de elvállalta, hogy kidekorálja a rögtönzött színpadot. Piton Fricsnek segített az ősrégi zongorát a helyére állítani, amelynek lelke volt, és akkor épp folyton billegett vagy megroggyant, mint egy nyűgös öregúr, aki hol a kockás plédjét hiányolja, hol az olvasószemüvegéért zsörtölődik. Piton Sofiát figyelte, ahogy elmélyülten papírmasékat vagdos egy létra tetején ülve, és akkor mosolyodott el először, amikor hiába próbálta a fenyőágakhoz tűzni, mert azok folyton feljebb szaladtak, akárhányszor próbálkozott. Piton ráripakodott a gondnokra, hogy majdnem eltaposta a zongora, miért nem figyel. A gondnok mogorván visszavágott, hogy ő nem csinál semmit, és különben is mindenki nyalja ki a seggét, neki van más dolga, és elment. A bájitaltan tanár felnézett Sofiára, aki úgy tett, mintha rettentő mód koncentrálna, hogy megkössön egy masnit. Aztán elszállt a masni az ollóval együtt. A férfi a puszta varázserejével felemelte Sofiát a létráról és lassan leeresztette, pálcát kulcsoló ujjai meg sem rezdültek, hiába szánkózott arrébb a háta mögött a zongora és lebegtek az összehajtogatott abroszok kiterjesztett szárnyú vitorlaként a háta mögött olyan szelet kavarva, hogy suhogva belelobogott a sötét talárja. Úgy állt ott, mint egy fekete, kiterjesztett szárnyú, hatalmát féltő sötét angyal, aki kész volt két kézzel rabolni. Ujjai végigszaladtak Sofia hátán, apró gombok egész során, amelyek a derekától egészen a haja tövéig értek és gyöngyházfényű gerincoszlopként futottak felfelé; a szárnyas ajtó tárva nyitva állt, bárki bejöhetett, az abroszok suhogtak körülöttük magas függönyként, felvont dagadó vitorlákként, összecsaptak az erők, két pálca két akarata.

*

Pitonnak több évébe telt kikísérletezni azt a főzetet, amely láthatóvá tette az átkok és rontások emberi szem előtt láthatatlan szféráját, az Achilles sarkakat, a romlás bakancsos fegyőreit, amelyek az átkozott lelkeket kísérték. A feljegyzések szerint nem az éles, bántó fénykörök, az egymásba gerjedő, burjánzó hullámok mutatták az átkokat az emberek körül, hanem éppen ellenkezőleg: a megnyugvást ígérő színfoltok, a hívogató szépségek voltak a kísértők, a csalogató árulók, azok, amelyeket szeretne megfogni, mint egy megcsillanó, különös pókhálót a hajnali derengésben. A lélegzetelállító szépségű nimfákat kellett keresni a színek különös kavalkádjában, amelyek elétárultak, ahogy a halálfalókat fürkészte. Olyan volt, mint egy elmosódott akvarellkép földöntúli neonszínekkel és kicsapó vulkán lávák aranyos cseppjeivel.

Piton nem született látónak, mint a Sötét Nagyúr, akinek nem volt szüksége főzetekre, és a tenyerén látta az embereket kiterítve és megforgatva félelmeikkel és szorongásaikkal, átkaikkal és reményeikkel együtt - ezeket sűrítette össze a prizmában, orgyilkosainak címerében, a Sötét Jegyben, látszólag egyforma, mégis halálfalóként különböző dögcédulákban. Pitont sokszor elkeserítette a tehetetlenség a milliónyi görbe tükörrel, az álarcok, érdekek, számítások és paravánok mögött cirkuláló erőkkel szemben. Kétségei voltak afelől, hogy felismerné-e az igazgyöngyöt, vagy azt is szétzúzná bizalmatlanul; talán becsavarodott már ő maga is, ugyan miben különbözik a vén leprás aurortól, aki bevizel attól, ha a kukáknak ütközik a szél?

Ridegen körbehordozta a tekintetét a társaságon. Volt annyira rátarti, hogy képes volt az orruk előtt felhajtani a bájitalt, amelyet olyan mesteri mozdulattal billentett a poharába, hogy észre sem vették. Volt kitől megtanulni ennek a művészetét, ahogy azt is, hogy csak a barmok lobogtatják meg fegyvereik listáját, ő megtartotta magának ezt a főzetet is a kőbevésett túlélési törvények szerint; ez volt a biztosító kötelék az olyan légtornászoknak, amilyen ő maga is volt, akik élvezettel és szándékosan merültek alá a sötét varázslatok szakadékai közé. Az angyalok városa túlságosan egysíkú.

A szer hatása kérészéletű volt, és a király a kiterjedt, vibráló, színpompás palástot idéző fénykörben és plafonon túlnyúló sugárdárdákban, Lord Voldemort hamar elment Nagini kíséretében. A többiek kevésbé voltak izgalmasak; túl sokat tudott a tyúkólról ahhoz, hogy megakadjon a szeme bármin is, nem talált tojásokat, amelyeket elrabolhatott volna ínséges időkre, ha szembe kell majd állnia valamelyikkel: két rabszolga, két gladiátor, itt nem voltak kebelbarátságok, fémes szálak fűzték őket össze a Sötét Nagyúr terepasztalán, amelyen kedvükre tologatta kiskatonáit ide-oda vagy lökte vonat alá, ha úgy tartotta kedve. Talán ez volt a legmélyebb seb, amelyet a Nagyúr valaha ejtett: egy fabatkát sem ért a szemében, eszköz volt, tárgy. Messzire hajítható, kútba vethető kavics, és ennek tudata feküdt legmélyebbre elásva Perselus Piton gyomrában. Most sem akart erre gondolni, nem akarta elhinni, hogy a szegfűszeggel tűzdelt narancsok és mézeskalácsok karácsonya, a Jingle Bellsek csillagszórói még az ő kérges lelkét is beterítik, de nem a karácsony volt a ludas, még ha nem is akarta beismerni.

Adriana Averyre nézett, aki percekkel azelőtt érkezett az unokatestvérével, és most az egyszer csalódottan látta, hogy nem Sofia lopott alakjában jött, még a haja is a sajátja volt: egérbarna, riadt tömeg a halarc felett. A komód mellett ücsörögött réveteg tekintettel, magára hagyva. Még hatott a szer, az utolsókat rúgta, meg-megszakadt és elhalványodott, de még meglátta a csodás, gyönyörű világot Adriana jobb válla felett: szikrázó univerzumot, gyémántlapok táncát. Nézte a csúnya, utált nőt, azt, akibe gondolkodás nélkül bele tudott volna rúgni ugyanúgy, ahogy Avery tette a minap, mert vinnyogott egész este. A káprázat utolsó táncát nézte a félkegyelmű válla fölött, és azt hitte, a képzelete játszik vele megint, mert a csodás fénykör közepén meglátta a kést, a borítékvágó, egyszerű kést, az elfuserált átkot Sofián, amelynek formája volt a sugarak mélyén, és amelyet Sofia a tenyerére téve mutatott meg Dumbledore-nak, Mordonnak és neki az év elején. Ahogy elhalványult és elillant a főzet hatása, úgy hullott le a hályog a szeméről, és megértett mindent. Súlyos felismerés volt ez. Álarcok álltak kettejük közös jelenének fejezetei között, bűbájos, megveszekedett, furfangos álarcok.

Nem Adriana Avery ült ott, hanem Sofia maga Adriana alakjában, és Piton meg mert volna esküdni, hogy a sokadik felvonást látja már egy olyan darabban, amelyet Sofia rendezett, ő írta a forgatókönyvet és minden szerepet ő maga játszott, csak néha beszaladt a függöny mögé átöltözni. Megértette a képtelent, amelyre még ő sem gondolt, a dolgok visszáját, amelyben Sofia kijátszotta Adriana őrületét a saját maga javára. El kellett ismernie, hogy páratlanul ügyes. Furcsamód nem dühöt érzett, vörös lobogó haragot, amiért ő is egy volt a megtévesztett birkák csordájában, hanem sötét, megveszekedett csodálatot, amely csak fokozódott, ahogy jobban belegondolt a kivitelezés szépen hajtogatott széleibe és csiszolt deszkáiba.

Szerencsétlen Adriana még Sofia bőrében sem tudott Sofiához hasonlóvá válni; a tartása, a mozdulatai, a tekintete elárulták, bár ő már ezzel is sokkal boldogabb volt és azt hitte, Sofia sem fog rá neheztelni a felemás végeredményt látva, amellyel nem törhet az ő babérjaira soha és úgysem, csakhogy Sofiában egy csöppnyi jóindulat sem volt már, és a tekintete úgy járta körbe, mint a pásztázó reflektorcsóvák a börtönök udvarát éjszaka. Hidegben.

A kocka akkor fordult, amikor Piton megnevezte Deidre gyilkosait; a reflektorcsóvák akkor álltak meg egy helyre sűrűsödve, és akkor emelte a börtönőr a vállára a gépfegyvert. A lehetőség ott állt tálcán, megnyílt vele egy ösvény, amellyel sokkal rövidebb úton, anélkül, hogy bárki észrevenné, Sofia képes volt eljutni valahova. Elvette hát.

Adrianát eljátszani Adriana bőrében vagy ad absurdum a sajátjában, beesett vállakkal és zavaros tekintettel könnyebb volt és a tehetséget is birtokolta hozzá. Az egyetlen volt, aki valóban törődött és foglalkozott a beteg nővel - aki hálából őt tette meg az istennek, akinek a képére hasonlítani akart, - Sofiának rengeteg ideje volt megfigyelni az Avery nő gesztusait, szokásait és szófordulatait. Pitonnak eszébe jutottak a vaskos levelek Sofia szobájában, amelyeket Adriana írt Sofia kézírásával. Mérget vett volna arra, hogy azóta nemhogy tüzetesen elolvasta az utolsó betűig, de bizonyára aláhúzta a megfelelő részeket és jegyzeteket készített a margóra; megvolt ez a rossz szokása, megfigyelte azokon a könyveken, amelyeket felcsapott a gyengélkedőn járva. Ő is kirojtozta a margókat a bejegyzéseivel, csakhogy ő a témához illő, lényegi gondolatait vetette lapszélre, Sofia pedig azt, ami épp az eszébe jutott olvasás közben. Versidézetek, mit kell még rendelnie a gyógyfüvestől, végtelen volt a kínálat. Megvetette érte, olyan gyermetegnek tűnt, csapongó komolytalanságnak, amelyet Piton ezredes, aki vonalzóval mért, szögletes rendben élt, ha már az emberek olyan girbegurba, kusza szálakkal csavarodtak köré a tetteikkel és érdekeikkel, úgy vélte, legalább a tárgyak szintjén legyen rend, fegyelem, pedantéria.

A bájitaltan tanárnak nem kellett további bizonyíték, hogy biztosra vegye, valójában Sofia ül ott, és hogy őt látta akkor is, amikor Adrianát gúnyolták, aki Sofia bőrébe bújt. Averynél. Malfoynál, múlt héten a Telepen. Megkockáztatta, hogy olykor valóban Adriana Avery volt köztük, Sofia sokkal okosabb annál, hogy ne riszálja magát a tűzvonalban, amikor a Sötét Nagyúr vagy Mantikór, a fekete gyógyító jelen van. Nekik nem kell főzet, hogy bebuktassák egy perc alatt. Piton nem akart odamenni Sofiához, a színpadon hagyta még. Felállt, tett egy kört és csak a szeme sarkából figyelte.

Sofia bután a lábát nézte, amelyen fordítva volt a papucs: a bal volt a jobbon, a jobb a balon; úgy tett, mint aki ennek az elementáris feladványnak szenteli minden figyelmét. Fogalma sem volt róla, hogy Piton rájött a játszmára, amelybe fejest ugrott és legfeljebb azért volt bűntudata, hogy egyáltalán nincs bűntudata, sőt határozottan élvezte az első perctől kezdve még akkor is, ha nem egyszer a vére a lábujjaiba futott a félelemtől, de még az adrenalint is szerette, a felfokozott izgalmi, éber, kihegyezett állapotot, szerette a mélységet kísérteni, ha nem is olyan mértékben, mint a bájitaltan tanár, és őt sem elégítette ki a kitaposott út, amelyre rárakták és felhúzták a hátán, hogy berregve lépegessen végig. Pitonnak igaza volt, nem az asztalnál volt nagy a hangja. Évekig kényszeresen igyekezett megfelelni annak az eszményképnek, amelyet az apja képzelt köré, és amellyel a bátyja is egyetértett, de nem ment, nem szorult össze a szíve a vágytól, hogy nagy háza legyen kutyával, gyümölcsfákkal és gyerekekkel, annyi minden érdekelte még, amelyek sehogy sem illettek abba a világba. Tudta, hogy a javát akarják, és csúnyán megégette már magát egyszer ahhoz, hogy felfogja, mit kockáztat, de nem számított. Vadhajtás volt a szó minden értelmében.

Nem messze tőle egy sovány arcú férfi szónokolt; hallotta, ahogy a többieknek odavetette az elején, hogy egy mugli pap fia. Piton kihívóan Sofiára nézett. Ő nem tudta átérezni azt a tiszteletet, amivel Sofia fordult a mugli világ isteneinek templomai felé. Tulajdonképpen be se ment, mintha felérne egy gyalázattal belépni a falak közé, amelyeket a mágia és az ördögi mesterkedések ellen emeltek. Sofia azonban kerülte a tekintetét, nem véletlenül. A sovány arcú épp azt mesélte, hogy a Mugli Hiedelem-, Babona- és Jóslatvizsgáló Osztály titkos jelentést készít Caramelnek, amelyben azt akarják alátámasztani, hogy a Vatikánban találhatóak azok a titkos tekercsek még az óperzsa időkből, amelyek szerint a "hideg ördög", Ahriman, a négy főördög egyike a jóslatok szerint a XXI. század elején betör a muglik Krisztus-kozmoszába, angol nyelvterületen emberi alakot ölt, az lesz az emberiség legnagyobb megkísértése, eluralkodik a földön és vezére lesz az apokaliptikus pusztulásnak. Piton nem tudta nem észrevenni a Sofia-Adriana arcán átsuhanó felhorkanó, hitetlenkedő és elborzadó dühöt, de ha valaki őt nézte volna, az ő szája szegletében bujkáló mosoly is árulkodó volt. Sofia ki nem állhatta a jóslatokat, és nem hitte, hogy egy bekerített futópályán loholnak az emberek, akár egy lóversenyen, még a Sötét Nagyúr halhatatlan pusztító erejében sem hitt. Piton elképzelte Sofiát, hogyha most nem kellene satnyán üldögélnie egy székben, valószínűleg türelmetlenül feltartaná a kezét, háp-háp-háp, így mutatná neki a véleményét a sovány arcú háta mögött. Az ilyen alakokkal ki lehetett űzni a világból is.

Sofia elhatárolódását a Sötét Nagyúr új világrendjének rémképétől Piton eleinte úgy értelmezte, hogy az ő fogcsikorgatva vívott magányos harcát bagatellizálja és struccpolitikát folytat, de erről szó sem volt. Sofia egész egyszerűen azzal tudott azonosulni, amit személyesen átérzett és megtapasztalt, és Voldemort aznap született meg számára, amikor megtudta, hogy Deidrét miként ölték meg. A legjobb barátnője volt és az egyetlen, Sofia pedig szigonnyal vágott vissza, ha a szívébe martak, és tanult a korábbi bukásából: hirtelen felindulás helyett először szépen megmérte az ellenség bástyáinak magasságát. Összébb húzta magát a széken, amikor Féregfark elment mellette, nehogy kedve legyen megállni: végre valaki, aki még nála is nagyobb ótvar a föld hátán. Piton ridegen végigmérte Pettigrewt, ahogy apró, gyors léptekkel helyet keresett magának az asztalnál, és a nyilvánvaló kiközösítést érezve az elforduló, összezáruló hátaknak ütközve zavarában a borosüveg címkéjét babrálta. Sofia-Adriana szeme megállt egy pillanatra az üvegen koppanó fémujjakon, aztán ismét elmerült lábujjainak vizsgálatában halkan dünnyögve értelmetlen halandzsaszövegeket maga elé.

Féregfark, a hátul kullogó, szablyacipelő és csizmatisztogató szolga, aki legfeljebb azután ülhetett az asztal legvégére, ha az urak már úgy elálmosodtak, hogy parancsolgatni sem volt kedvük; hiába várt lábnyomokra, amelyekbe léphet és árnyékra, amelyben meghúzódhat patkánymód, fülelhet, ha akar, szólni viszont csak akkor szólhat, ha lapot osztanak neki, és azt is csak földig hajolva. A halálfalók megvetették, akár a börtönök mélyén a rabok az alját, és maradt az, ami mindig is volt: házimanó emberbőrben. Azért nem szögelték ki az első fára, mert jó volt bűnbaknak, akit lehetett sárral dobálni a saját bűneikért, a Nagyúr elhagyásáért, a tizenhárom évnyi lapulásért; mindennek a gyökere egy volt, Féregfark információja, amely elvezette a Nagyurat Potterék búvóhelyére azon a végzetes éjszakán, és ha magukban viszolyogtak mindattól, amit azokban a hónapokban rájuk osztott Voldemort, a hunyó Féregfark volt megint, a szolga, aki a húsát és vérét adta a fekete hatalom szárba szökkenéséhez, és otthagyta ürülékének kis golyóbisait a holnapon, amelynek talapzatát olyan szépen összeragasztgatták az átmenet éveiben.

Piton látta, hogy Féregfark úgy döntött, Adriana Avery megfelelő célszemély lesz aznap estére; az undort az arcán behízelgő, nyálas mosoly váltotta fel, amely szilánkosra tört azon nyomban Piton kemény tekintetén. Utálta és félt tőle, mint az ördögtől. Azt a sötét, lélekvesztő, nyirkos barlangot idézte fel benne, amelyben egyszer elveszett Albánia mélyén, és szétmarták a denevérek éles karmai a hátát.

Csak egyszer merte remélni, hogy Piton nem nyársalja fel azonnal, hanem egy rideg "nocsak"-kal helyet foglal mellette, ahogy a mardekáros bandája körében tette az iskolában, és onnan vizslatták lapos pillantásokkal a Griffendél hercegeit arany-bordó talárjaikban. Pitont annak idején azonban a legkevésbé sem érdekelte, hogy Peter Pettigrew beállt a Sötét Nagyúr sakáljai közé, és a híres négyes fogat immár három, majd kettő kerékkel csámpázhat tovább az úton, míg össze nem dőlt hajdan volt dicsőségük utolsó védőbástyája, és maradt árván a vérfarkas, túlságosan szelíden ahhoz, hogy bármit is árthasson. Piton sátáni vigyora nem üdvözlés volt, ahogy Féregfark hitte; nem létezett az üveghegyen és a Griffendél-Mardekár csíkos nyakkendőkön, hét év gyűlölködésén túl más világ, egyforma csuklyában és egy úr kezei alatt sem. Piton nem ismert átmenetet, bekötő utakat és árnyalatokat sem, és nem is akart. Végignézte a széthullásukat. Ezt akarta, és úgy lett. Csakhogy a babérkoszorú levelei addigra már megfakultak és zörögtek, összegyűrhette az egészet és széjjelvihette volna a szél, nem így képzelte. Még jobban gyűlölte őket ezért.

Féregfark inkább úgy tett, mint aki elzsibbadt hátsóját akarta csak megmozgatni, és visszaereszkedett a székébe és tovább gyűrte a borosüveg címkéjét. Piton még azt a nyavalyás molylepkét is levadássza előle, ami senkinek sem kell.

- Szép munka, Sofia - villant sötéten Piton szeme Sofia-Adrianához hajolva, és díjazta, hogy nem kellett ragoznia vagy leinteni, mert ráhúz egy extrát, de hajnali kettő volt, mire mindentől távol találkozni tudtak. Soha ilyen éjszakájuk, hajnaluk és reggeljük nem volt, jobban esett, mint három menet az ágyban. Piton fáradtan megdörzsölte a szemét és pislogott egyet. A fél karjára könyökölt és Sofiát nézte, aki a legnagyobb békességben aludt mellette, és a vastag szövésű függönyök eltakarták a fényt odakint. Csak egyetlen halvány rézsútos sugár táncolt Piton kezén és megtört, ahogy elengedte Sofia derekát, a hátára gördült és meglazított egy gombot a nyakán.

Nem tudta kitoloncolni a gondolatokat, amelyek ott sorakoztak a fejében felhúzott íjjal. Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor, talán egy éve történt, hogy Frics egy elhullott bagolytetemet hozott. A Roxfort kertjében találta egy tekercs pergamennel, amely nem messze hevert a fák között esőtől ázottan, sárosan; sokáig nem is foglalkoztak vele, Dumbledore kitapétázhatta volna az irodáját a rejtélyes és kétértelmű fenyegetésekkel, amelyeket az évek során kapott, mégis kilógott a sorból, mert a Sötét Nagyúr később élénk érdeklődést mutatott, hogy a szakállas vén bakter megkapta-e.

Az a sorsfordító este, amikor Piton elárulta Deidre halálának körülményeit Sofiának, és megtudta, hogy a titokzatos portré őt ábrázolja egészen más színt adott annak az üzenetnek is. Jóslatnak, ha úgy tetszik.

A Halhatatlan jegye háromszor üli meg nászát,
Mikor párosból páratlan lesz,
Egy ül tort három felett.

A kör bezárul, visszaút nincsen,
A kör az én koronám, s béklyó nektek.
A tükör hordozza a hatalmat,
S a képmások hóhérköpenyt húznak.

Az első versszak nem jelentett gondot: a négy ház létjogosultságát vitató Mardekár Malazár utódának, Voldemortnak a jele, az egymásba kulcsolódó, kígyóforma S betűk egymás felé fordítva három nyolcast formáltak: 888-at; a Főnix Rendjében hetekig röhögtek azon, hogy misszionárius pózban 888, kutyában 333333, de bizonytalan volt, hogy mit jelöl, talán napot, nyolcszáznyolcvannyolc napot, amelynek a kezdőnapját hiába keresték, az elhullott bagoly már rég porrá lett, mire Piton megvizsgálhatta volna, mikor is érkezett egész pontosan, és az is előfordulhatott, hogy nem bagoly hozta, hanem valaki elrendezte a fák között a meghiúsult kézbesítést. Piton a feje alá kulcsolta a kezét és a plafont vizslatta. Lehunyta a szemét, fáradt volt nagyon.

"Még senkit nem engedtem be ilyen hamar a házamba és ide sem" - nézte Sofiát alig egy órával korábban és arra gondolt, hogy vannak dolgok az életben, amelyek magától értetődően történnek, könnyen és nyugodtan, ahogy a vér áramlik az erekben és levegő a tüdőbe.
"Még senkinek nem árultam el ennyi mindent" - mondták Sofia szemei; úgy feküdtek egymással szemben az elhagyott ágyban, akár Voldemort jóslatában a két S betű: egymással szemben és nagyon közel.

A különös jóslat utolsó sora miatt volt nehéz a teher, amelyet Sofia rápakolt azzal, hogy elárulta, őt ábrázolja portré. A plafonon futó csigavonalak és hajszálrepedések vajmi kevés választ adtak. Ha volt valami, amit Perselus Piton gyűlölt, az volt, ha nem lehetett semmiféle befolyása vagy uralma az események gerjedésében, ha felhasználták, ha eszköz volt, ha szerepet osztottak rá és meg sem kérdezték. Kifejtette Dumbledore-nak az aggályát karácsony előtt; saját önző szempontjai többet nyomtak a latba, mint a Roxfort felett keringő halálmadarak huhogása, de a kettő kellőképp összefonódni látszott ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a kérdés maga. Úgy vélte, ő a képmás, az indítógomb a szörnyűségben, amelyet Lord Voldemort felvázolt; hogy Piton mit fog tenni, és azt Imperiussal, véletlenül, szándékosan, tudatosan vagy mulasztásból, nem tudta, csak a leomló gerenda árnyékát érezte a fején és végtelen, szurokfekete keserűséget. Sokáig beszélgettek a Tiltott Rengeteget járva.

- Egyvalamit ne felejts, fiam. A jóslatban többes szám van - szólt vissza Dumbledore, mielőtt elváltak, és felnézett a gomolygó esőfelhőktől sötét égre.

Letört gallyként sodródott egy olyan áradásban, amely egy mély szakadék felé rohan. Az alvó Sofiát nézte. A többes szám lám, felállt. A képmások megszülettek. Az ő kis átszúrt lepkéjét, a kis koboldot a lámpásával bedobták a vízbe ugyanúgy. Eszébe jutott, hogy azt mondta, Dumbledore tanácsára adott százfűlé-főzetet Adrianának és csak akkor hagyta magára, amikor elmúlt a szer hatása, és a Roxfortba érve fogant meg benne, hogy bosszúból felveszi Adriana alakját, tükröt tart elé, hogy micsoda őrültség, amit csinál, és felejtsék el ezt az egészet örökre, de a gondolat rögtön hármat kölykezett és szikraesőt hányt. Nem nagyon foglalkozott azzal, hány rendbeli törvénysértést követett el, jobban tudta a minősített alakzatokat, mint a bájitaltan tanár. Súlyosan visszaélt a gyógyítói tevékenységével, orvul felvette más testét és az ő kárára követett el további bűntetteket, a lopás kezdte a sort a garázdasággal kézen fogva és az emberrablással végződött. Mehet Bellatrix Lestrange mellé zárkatársnak, ha napvilágra kerül, és csámcsoghatnak évekig a botrányon, amit kavart. Ifjabb Barty Kupor pedig verheti csalánnal a farkát a pokolban, hogy Sofia olyan aprólékosan megvizsgálta a módszereit, amelyekkel Mordont az uralma alá hajtotta, hogy rátett még néhány lapáttal és elorozta az aranyérmet feltartott középső ujjal.

- Le kell venni az átkot - mormogta Piton maga elé, miközben hüvelykujját lassan végighúzta az állán, amelyen már jócskán kiütköztek a fekete borosták. Az elfuserált átok Sofián túlságosan veszélyes volt a vérzivataros időkben az Adriana-ügy nélkül is, és nemcsak a Sötét Nagyúr miatt. Sofia azt állította, hogy csak tapogatózni akar, megnézni mekkora és milyen füvek nőnek errefelé, hogy megválassza az ollóját hozzá. Meg a sövénynyírót. Meg az ekevasat. Piton nem akarta leállítani, tetszett neki, amit csinál és ahogy csinálja, az érvelése, még a képtelen összeesküvés-elméletei is, de Sofia azzal, hogy háttérbe húzódott és nem kötötte senki orrára, hogy mivel tölti a Roxforton kívüli idejét, a találgatások és gyanúsítgatások kereszttüzébe került eddig is, még Mordon figyelmét is felkeltette.

Pitont sosem tudta megtéveszteni a Minisztérium, amely az eszközökben ugyanúgy nem válogatott, akár Voldemort aranyásói, ha a glóriát akarták megtépni a feje körül, csakhogy míg a Minisztérium ezt eltusolta és államtitkot csinált a soha ki nem szivárogtatható kegyetlen vallató módszereiből, addig nyilvános és élesre hegyezett vádpontokat csiszolt a halálfalók esetében. A bájitaltan tanárt dühítette és elképesztette az a naivság és hiszékenység, amelyben a mágusok többsége úgy áztatta magát, akár egy kád illatos, gőzölgő melegvízben, és hagyták, hogy a programozott gyűlölet- és előítélet-dömping polarizált világot torzítson köréjük: puttó mosolyú, idilli minisztériumképet lanttal, virágszirom esővel borított békét és tízfejű, patás szörnyet a másik oldalon. A felszín számított, a muskátli az ablakban, holott az új idők vad ígérete ennek cáfolata volt: a szépség és finomság mögött rejtőzködő romlás, a legalitás zászlaja mögött csendben zajló trónfosztás. A Sötét Nagyúr nem fog őrjöngő csatakiáltással rájuk rontani, mint egykor az északi barbár kelták a pogány hitükkel felgyújtott erdőkkel és meggyalázott asszonyokkal a sarkukban. Az az idő már elmúlt, Voldemort is tanult és nem két oszlopot fog felkínálni: jót és rosszét, amely mögé fel lehet sorakozni; ezerarcú ígéret lesz, százfejű hatalom, személyre szabott kísértés, melyben a gyermek fogja saját anyja vérét venni, és fiúk az apákét, késsel vagy Adava Kedavrával, meggyőződésből vagy sugallatra, nem számít. A legszentebb kötelékek izgatták, a legerősebbek, az olyanok, amelyek védelmet adtak ellene Harry Potternek és megfélemlítés nélkül lojalitást emeltek Dumbledore szolgálatába.

- Készülj, Piton - mormolta maga elé a Sötét Nagyúr valahol messze a Roxfort élethű makettje felett állva és végigsimított Nagini hüllőtestén.

 

* Pilinszky János: Tanuk nélkül

Folyt. köv.

Vissza