Tört fények játéka

(Expelliamus)

Baglyok sötét felhője körözött a Roxfort tornyai felett, mintha csak seregélyek lennének vagy más, csapatban rianó madárraj. Hátborzongató huhogásukat még a zongora hangja sem nyomta el, amely Umbridge parancsára pillekönnyű sanzonokat játszott a nagy teremben. A fürge dallamocskák azonban nem tudták elnyomni azt a disszonanciát, amely odakint, a falakon túl uralkodott: megszöktek az Azkaban halálfalói... A hír úgy futott szanaszét, mint a víz a földre esett korsó törött cserepei közül.

- Drága Albus! Ehm...khömm - állt fel Umbridge a tanári asztaltól hirtelen. Dumbledore szórakozottan nézett fel félhold alakú szemüveglencséi felett. A baglyok hangja elviselhetetlen rikoltozásba csapott át, az esőben ázó szárnyak százainak verdesése kisebb szelet kavart a tető körül, és Frics jól tudta, hogy neki kell majd felmásznia a köszvényével együtt kijavítani a lyukakat, és ettől az ábrázata még jobban megnyúlt. - Arra gondoltam, hogy reggeli után zsákban futó versenyt rendezhetnénk a gyerekeknek itt a nagy teremben!

Minerva McGalagony úgy megrökönyödött, hogy azon sem csodálkozott volna, ha a haja konttyal együtt leugrik a szék mögé a padlóra. Meddig tart még ez a méltatatlan és megalázó cirkusz?

*

Eközben a miniszter pennája sűrű, kacifántos mondatokat rótt egy pergamenre, míg egy tömzsi szálkán megbicsaklott és fekete pontocskákat vetett sugárban. A bűnös penna és bűntársa, a hallgatag tekercs a kandallóban végezte. Cornelius Caramel tanácsadói görcsös igyekezettel izzadták ki magukból a különféle szalonképes magyarázatokat, hogyan történhetett meg, hogy az Azkaban eldugott és dementorokkal őrzött siralomházából megszöktek a Sötét Nagyúr hét lakat alatt őrzött csatlósai, de mindhiába. A vihar, amelyet a botrány kavart, megbillentette a miniszter fején a citromzöld kalapot.

Mindössze néhány erőtlen karcsapásra futotta tőle. Kijárási tilalmat vezetett be, igazoltattak úton útfélen, de a hálójukba legfeljebb pitiáner bűnözők és zárvédő varázslatokkal seftelők akadtak fenn - a nagy cápák kint úsztak, nyílt vízen, immár fekete rajban, Lord Voldemort köpenyének átláthatatlan feketeségében.

Piton valóságosan azt érezte, háború van, és neki minden reggel gondosan fel kell csatolnia a fegyvereit. Nem volt nyugalma, és nem volt maradása. Az arcát még a szokásosnál is fehérebbé szívta az állandó éberség, a haja úgy elvadult, mintha bogáncsok akaszkodott volna belé, pedig még nem találkozott fő ellenlábasával, Bellatrix Lestrange-dzsel, akinek az áskálódása már pár nap után megmutatkozott.

Nem mintha a fekete csillag azon melegében végiglejtett volna a többiek előtt. A Malfoy család házimanói napokig kaparták az évtizedes szutykot barnává keményedett körmei alól és parókát próbáltak foltokban kihullott haja helyébe. Az egykori buja ragyogást azonban nem lehetett helyrehozni. Az igéző Bellatrix Black mindörökre elsüllyedt, elnyelték a róla szőtt legendák és az idő. Ami megmaradt belőle, önmaga kifordult lelkű rossz szelleme volt csupán. A Nagyúr gyűjteményébe új ékkövek kerültek, ahogy a többi férfiéba is, akiket a magáénak tudhatott egykor. Skrizofén, tébolyult napok hulltak rá, és jobban fuldoklott, mint bármikor az Azkabanban. Tizennégy évig érlelte a bosszúját, tizennégy évig szomjazta, várta, hogy elnyerje a hűsége a jussát, és meglakoljon a sok papírmasé origami halálfaló, akik elbújtak az Imperius alatt cselekedtem bástyája mögé, és nyüszítve tagadták meg a Nagyurat. Ő bezzeg kiállt mellette, vállalta, hogy saját, befolyásmentes meggyőződése tette halálfalóvá, nem csalfa tévhitek, Imperiusok és hipnózisok. Micsoda különbség! Mégis ő húzta a rövidebbet... Elég volt egyetlen pillantás Lucius Malfoyra annyi év után. A sima bőrére, jóllakott ragadozó tekintetére, a hatalom és a gazdagság hizlalta kegyetlen önbizalmára. Draco sokkal jobban emlékeztette arra a férfire, akit hátrahagyott, habár a fiú szemében a mohó rajongás a rettegett nagynéninek szólt, de nem számított. Rajongás volt a javából, és Bellatrix-vámpír ebből táplálkozott, sosem bírta a mellőzöttséget, és egyáltalán nem tudott veszteni. A gőgje semmit sem sorvadt az évek alatt. Elviselhetetlen önző dög maradt, akinek az agyára mentek a rögeszméi. Lucius már alig várta, hogy rászabaduljon a többiekre is az ólban. Mellesleg remélte, hogy egy árva tetű sem ugrott át a ruhájára, ha vele volt, úgy érezte, folyton viszket a nyaka.

Bellatrix aprólékosan kigondolt forgatókönyvvel készült halálfaló társait üdvözölni. Már számtalan variációját lejátszotta magában a börtönben, csakhogy egy valamiben elszámította magát. Négylépésnyi pöcegödör szagú életében nem számolt azzal, milyen nagyot változhat egy ember annyi év alatt az elmélyülő barázdák, szélesedő csípők és megvillanó ezüst hajszálak evidenciáján túl. Képzeletében az emberek lelke úgy dermedt meg az utolsó napok világa szerint, mint a vászon, amelyeket a keretre szögel a festő, és nem gyűrődhet tovább végtelen variációban. Pedig dehogyisnem... A világ idekint ment tovább, ha lomhán és arany ideálok nélkül is, de így is ezerárnyalatú spektrumban, és az ember a gyengeségeiben is gyarló... Ahogy Bellatrix, úgy a Nagyúr sem értette meg soha, hol vérzett el a nagyszerű mű. Azonban ekkor, 1996 elején még nem csúsztak csalfa, ártalmatlanak tűnő apró törmelékkavicsok a fogaskerekek közé. Narcissa Malfoy szakácsai barna pettyes fürjtojásokat ütöttek a serpenyőbe a reggelihez, Molly Weasley a Grimmauld tér 12-ben teát töltött Lupinnak, aki épp eldöntötte, hogy aznap sincs kedve megborotválkozni, és a Roxfortban McGalagony épp azt suttogta Pitonnak, hogy inkább Umbridge fejére kellene egy bolhákkal teli zsákot húzni.

Pitont azonban jobban lekötötte a halálfaló gyűlésre készülődés. Bellatrix nagy felhajtást akart, nem ökröket akart nyársra húzni, hanem őt és másokat. A Nagyúr is erre számított, mikor kiszabadította híveit Azkaban dementor-gyűrűjéből. Illeszkedett az oszd meg, és uralkodj elvébe, essenek csak egymás torkának, majd dob néhány fényes érmét a győztesnek a porba. Tárgyak voltak, játékszerek, a manikűrkészletének darabjai, nem emberek, az életük fabatkát sem ért. Ha a bájitaltan tanárnak van titkolnivalója, Bellatrix egészen biztos kiforgatja. Voldemort többet várt Pitontól, fajsúlyos információkat a Rendről, és minimum levágott fejeket, nem árt hát falhoz nyomni, hogy megháromszorozza erőfeszítéseit... A gladiátorok bármit megtehettek az arénában, egyet kivéve: nem ölhették meg egymást, ez volt a cézár óhaja. Még oda lenne a szórakozása.

Mégis közbe kellett avatkoznia már az elején. Bellatrix tajtékzó dühkitöréseit le kellett lehűteni, úgy viselkedett, mint a fekete úrnő Voldemort oldalán, akinek mindent szabad, és a többiek felett áll. Mikor a Nagyúr megtudta, hogy még kihallgatásokat is tart, és elvárja, hogy rajta keresztül járuljanak a Nagyúr elé, kénytelen volt néhány Cruciatus-szal megvasalni az önbizalmát.

- Ugye nem akarsz szájkosarat, kedvesem? - kérdezte vészjóslón a Nagyúr, és unott mozdulattal elkente a szivárgó vért Bellatrix szája sarkából. Vérrel mázolt, förtelmes vigyorgó szájat húzott a nő arcára, groteszk, gonosz bohócvigyort. - Minek ez a rohanás? Ajtóstól a házba? - olyan sziszegő hangon beszélt, amelytől még a szél is hátat fordított odakint. - Ismerd meg ellenségedet, ősi bölcsesség. Van tizennégy év előnyük, amíg a te szemed be volt kötve. Miért markolnánk kevesebbet, mikor többet is lehet? Mi haszna elkapni Karkarovot azonnal, ha kiforgathatjuk előbb a zsebeit, és kiszippanthatjuk a levegőt a hörgőiből. Könyörögni fog, hogy meghalhasson, el tudod képzelni a látványt? Ember úgy még nem halt halált, ahogy ő fog - mondta lassan, és oldalra fordította a fejét, egész kitekerte, mintha zsibbadna. A szemét is behunyta, mint aki meditál, pedig csak hátborzongató képzeletében kéjelgett.

- Bocsáss meg, uram - tapadt a kézfejére Bellatrix szája látványos bűnbánó csókkal. - Elfelejtettem, hol a helyem, de féltelek! Nem akarom, hogy újabb árulók ássák alá a világunkat. Piton... - Voldemort azonban türelmetlenül elhallgattatta. Bellatrix szájába nyomta az ujjait, aki élveteg tekintettel nekiállt lenyaldosni a vérfoltokat.

A Nagyúr elvből nem tárgyalta meg a halálfalóival kiről mit gondolt, és milyen végzetet szánt nekik. Ha mégis megtette, annak egy célja volt: megmérgezni a viszonyt közöttük, nem engedhette, hogy kiskirályságok alakuljanak trónkövetelőkkel és szolgáikkal, ez egy termeszvár volt, egy parancsnokkal. Perselus Piton egyelőre semmi olyat nem tett, amely kétségbe vonta volna a Nagyúr iránti elkötelezettségét, de Voldemort sosem bízott senkiben, betegesen féltette a hatalmát, amelyről egyszer már bebizonyosodott, hogy siralmasan és szégyellni valóan halandó, pont a leghűségesebbnek hitt szolgái fordultak ellene és tagadták meg, ezt sosem tudta megemészteni, sem megbocsátani.

Bellatrixnak a halálfalókat is meg kellett győznie, hogy hízelgéssel, megfélemlítéssel vagy szarkavarással teszi-e, mindegy volt. Csakhogy az első kísérletei elég halovány eredményeket hoztak. Pincebogár Pitonról szőtt epés megjegyzései úgy pattantak el, mint a buborékok, legfeljebb a férje kontrázott, de ugyan mit tudhat ez a hülye majom, aki együtt rohadt vele az Azkabanban? Malfoy például kifejezetten pártfogásába vette Pitont, és Narcissa is úgy beszélt róla, mint közeli barátaik egyikéről. Piton Dumbledore jobb keze, és ez nem túlzás, visszhangzott benne Avery sutyorgása. Irigy volt és dühös. A bájitaltan tanár azonban még nem érkezett meg a "fogadásra", ez önmagában is arcátlanságra vallott, Bellatrix pedig kezdett többet inni, mint kellett volna.

Piton maga is többször lejátszotta magában, milyen lesz ismét szemtől szemben vele, a kiszabadulása kétségtelenül balszerencsés volt. Nem becsülte le, mire képes a nő. Rendkívül óvatosnak kell lennie. Bíznia kell abban, hogy Bellatrix hamarabb botlik meg, mint ő. Voldemort lieblingjeként sokat árthatott neki is és az ügynek is, amelyen az igazgatóval dolgoztak. Egészen irigyelte Karkarovot, aki köddé vált, és nagy valószínűséggel csak úgy találkozik Bellával, ha jobb híján az egyik körözési plakátjával törli ki úri fenekét. Vajon mit kell majd tennie Bellatrix ellenében, hogy Voldemort kegyeibe férkőzhessen...? Ez volt az a kérdés, amit még Piton sem akart megválaszolni, mégis úgy kísértette, mintha Eternifix-szel ragasztották volna a háta közepére. Egyébként sem volt a legjobb formában. Végül hamarabb látta viszont Bellát, mint gondolta, mégpedig az irodája nyirkos leheletében, a saját talárja alatt meztelenül, mezítláb, ha nem is a teljes valójában. Ha ezt feltették volna neki, mint egy rejtvényt, uram, hogyan is lehetséges ez, rögtön kitalálta volna, annyira rávallt valakire.

Egy kisebb dobozt kapott, szépen összehajtogatott üzenettel, Sofia kézírásával. "Gondoltam, talán hasznát veszi valamikor a hiúságok máglyáján. A dobozban talál egy nyakéket, Mundungus Fletchertől szereztem a kikötőben, többet nem tudok róla. Mrs. Lestrange hajából szőtték sok-sok évvel ezelőtt. A fiolában százfűlé főzetet készítettem, felhasználva a nyakék egy részét." A gyönyörű sötét csipkeverésről, melyben itt-ott apró gyöngyök fénylettek sosem mondta volna meg, hogy nem lószőrből készült. Ha egyáltalán valóban Bellatrix hajából fonták. Nem tudta, lesz-e értéke, és nekiadja-e - a gondolat legalább annyira idegen volt tőle, mint parfümöket és virágokat vásárolgatni, és előbb mérgezte volna meg a nőt, mintsem lassan megszelídítse, nem, ehhez ő nem értett sosem. A nyakéket elnézve tekintélyes mennyiségű főzetre lenne elegendő, ez tény. Egy ideig elmélyülten forgatta a fiolát az ujjai között, aztán a lángokba szórt porszemek csillámvillanásában magához kérte Sofiát.

- Hadd lássam a szava igazát - nyomta a tenyerébe az üvegcsét. - Igyon belőle. Úgyis rászokott már a százfűlére, mint ifjabb Barty Kupor, eggyel több adag mit számít már... - villant a szeme, de a szája sarka fáradt mosolyra görbült. Annyira nyomasztotta az aznapi halálfaló gyűlés, hogy arra sem maradt energiája, hogy eltitkolja örömét, hogy megint látja Sofiát.

- Ha előbb szól, hozok valami malaclopó hálóinget. Nem vagyunk egy súlycsoport Mrs Lestrange-dzsel. Szeretem ezt a ruhámat - nevetett Sofia. - Mindjárt visszajövök... - lépett volna vissza a kandallóba, de a férfi visszahúzta. A nő még a ruhája anyagán is érezte, milyen hideg a keze, az arcáról lehullott a mosoly, és a férfi arcát fürkészte.

- Nem megy sehova. Nincs most idő erre. Belebújhat a taláromba, mit szól?

A ruhadarabok és selyemszalagok egymás után hulltak a székre. Piton semmi mást nem látott, csak a libegve-lobogva a fotelére csusszanó ruhaneműket, és Sofia kéken csillanó fekete haját a könyvespolca mögött, vállának kivillanó húsát, amelyet hamarosan eltűnt a talárja alatt. Sofia kilépett a polc mögül, Piton az íróasztalának dőlve, mellkasán összefont karral várta. Olyan nagy volt rá a férfi talárja, hogy uszályt fodrozott maga köré a padlón. A férfinek a nyelvén volt, hogy megköszönje, hogy feltörli a kimenő talárjával a padlót, aztán mégsem tette. Némán átnyújtotta a fiolát, és Sofia némán megitta egy részét, de csak azért nem mondott semmit, mert csak most jutott el a tudatáig, hogy milyen közel állnak egymáshoz, egymás sugarában, legfeljebb karnyújtásra, és ha belegondolt, az utóbbi időben minden találkozásuk így végződött, ebben a közelségben, ilyen vonzásban. Piton kérdőn felvonta a szemöldökét, hogy hol kalandozik már megint, és mikor Sofia elvörösödött a nyilvánvaló miatt, a férfi végigsimított a halántékán, ennek most itt nincs helye. Talán már nem is lesz sosem.

Aztán már egészen más valaki állt a bájitaltan tanár előtt, magas, buja sötét szépség, és a pillanat varázsa eltűnt, szétfeszítette Bellatrix Lestrange fiatal kiadása Egyikük sem érezte jól magát. Sofiát frusztrálta a férfi gyanakvó vizsgálódása, még ha nem is neki szólt, és a tükörben megnézve magát, az önbizalma is jócskán odalett. Hol van ő ehhez a nőhöz? Lopva Pitonra nézett, mintha az elvadult tekintet mögött ott lenne a válasz, volt-e köztük bármi is, mi fűzte őket egymáshoz a Sötét Jegyen kívül?

- Már bánom, hogy megtaláltam a nyakéket - motyogta inkább magának, a képek, amelyeket Bellatrixról látott, nem adták vissza, milyen is volt ő valójában, ilyen nő, ha egy születik minden évszázadban. Bellatrix arcára olyan érzések ültek ki, amelyek Bellatrix repertoárjában biztos nem szerepeltek, zavar, kishitűség és halvány félelem, Piton nem is tudta a szemét levenni róla. Ilyen lehet, amikor egy rendező egészen más, mondhatni meghökkentő elképzelés szerint visz színre egy darabot, amelyet addig egyféleképpen értelmeztek. Megkérte, hogy csukja be a szemét. A férfi tovább vizslatta, és egyszer sem pislogott, amitől egészen ijesztő szörnyetegpillantása lett a félig árnyékba borult arcában. Jobb is, hogy Sofia nem látta. Úgy buktak fel Piton lelkében az emlékek a régmúltról, mint a rosszízű hányás, tudta, hogy ebben a testben itt Sofia szíve dobog, mégis elpattant egy régóta feszülő, törékeny burok legbelül, és olyan megalázó emlékek ömlöttek szét benne, hogy elfordította a fejét, és arrébb lépett. A fájdalom és az undor a régi volt, és nem sokkal később úgy vette magára a talárját, hogy ez a semmi mozdulat is kimerítette. Úgy érezte magát, míg a wiltshire-i birtokra ért, mintha nem is a lábán ment volna, hanem egy levegővétellel mély víz sodrában úszott volna végig. Egy haszna mégis volt. A feszültség, amely napok óta kínozta, elmúlt, elvitte az a víz.

Bellatrixnak hosszú percekbe telt, míg az agya befogadta azt a karvaly orrú, görbe alakot, aki eltűnt a fejek között hátul, ahova az ezüst kandeláberek halovány fénye alig ért el. Egy idegent látott. Ha a börtönben Pitonra gondolt, egy nyúzott arcú, görbe fiatalembert látott maga előtt, egy alattomos szarcsimbókot az üvegcséivel és a sunyi tekintetével. Az a Piton, akit most látott, Rookwood és Dolohov között állva, sebhelyes, rosszvérű kutyára hasonlított, akit jobb nem ingerelni. Vonásai keserű árkokká sűrűsödtek, szeme kifejezéstelen volt és rideg. A háta még mindig görbe volt, és az ujjai hosszúak és foltosak. Lám, a Sötét Nagyúr kopói negyvenes éveikre egymás után beérnek, gondolta, az elveszett ártatlanság ilyen korcsokat görbít az időbe, mint Féregfark vagy Piton, de elég volt a saját férjére nézni.

- Mintha mindenkit kifordítottak volna, igaz? - súgta a Nagyúr a fülébe. - Látszanak a perverzióik és csökevényeik. Ecce homo - nevetett fel Voldemort hidegen.

Úgy közeledtek egymáshoz, ahogy a bolygók járnak, röppályán, amelyről nem volt letérés és a kereszteződés törvényszerű volt. Kisebb leszakadó csillagok futották át a röppályákon, hol Piton, hol Bellatrix állt meg egy pillanatra, hogy néhány szót váltson valakivel, de a szemük sarkából már régóta egymást nézték egy tőről fakadt gonosz keselyűmosollyal.

Piton ingerlően udvarias volt, kimért és távolságtartó, Bellatrix nem talált fogást rajta, kisiklott a kezei közül, mint a csúszós fürgetestű hal, halkan beszélt és keveset, milyen biztonságos, gondolta epésen a nő.

- Nem tudom, mivel téveszted meg a Nagyurat, Piton - szűrte végül a fogai közül. - De megtalálom.

- Irigyellek, hogy ennyi időd van, hogy elfecséreld - jegyezte meg a férfi rosszmájúan, de a szeme olyan rezzenéstelen maradt, mint szélcsend idején a tó vize. - A pihenés pedig igazán hasznára válna az arcbőrödnek. Vagy megsértselek, hogy semmit se változtál? - kérdezte negédesen.

- Kíváncsi vagyok, mersz-e akkor is károgni, amikor nem bújsz Dumbledore szoknyája mögé.

- Milyen szoknyája mögé?

- Ó, szóval te szoktál a lány lenni, bocsáss meg a téves elképzelésért. Ki gondolta volna? És én még sajnáltalak, hogy elkapták az ártatlan fenekedet annak idején.

Piton arcán vörös tüzek gyúltak és hamvadtak el. Bellatrix odamosolygott egy arra járónak. Egy-null ide, és úgy nézett vissza a férfira, mint a halottra váró, pásztázó szemű éhes keselyű. Hústépő karmait begörbítette, marcangolásra készen. Képzeld, én is ott voltam, csak nem láttál, mert bekötöttük a szemed. Azt se bánta, ha Piton letépi a fejét, vérszemet kapott. A gyűlölet spektruma egészen csodás.

- Sérti az önérzeted, hogy másnak nem kellett a testét használnia, hogy elérjen valamit? - mondta Piton halkan. - Mellesleg nagyon tévedsz, de fátylat rá, megviselt az Azkaban. - Fejezzük be ezt a témát, egyszer és mindenkorra, feszült bele egész testével. Bellatrix szemei eszelősen lobogtak. Egészen közel lépett Pitonhoz, majdnem hozzátapadt a mellkasához, hogy folytassa, ahol abbahagyta, és akkor megérezte egy nő illatának láthatatlan molekuláit a talár sötét szálaiba simulva.

- Perselus, még meg sem köszöntem, hogy elengedted Dracot pár napra, hogy megismerje Bellát - szaladt hirtelen Narcissa Malfoy karcsú kézfeje Piton karja alá hálásan, és a keselyű arrébb rebbent az áldozatáról.

- Nincs mit - mondta a férfi kurtán, és Bellatrix hátát nézte, ahogy kacagva elveszik a többiek között.

*

Tavasszal másokkal együtt Sofiát is bevették a Főnix Rendjébe. Piton közölte vele a hírt, nem utolsó sorban azért, hogy végre felvilágosíthatta arról, hogy sármos Black és szánalmas barátja, vérfarkas Lupin úgy élnek a Grimmauld téri főhadiszálláson, mint két öreg, savanyú káposzta szagú barátnő, akiknek legfőbb gondja, hogy a szemtelen molylepkéket elhessegessék a függöny redői közül, míg bele nem sárgulnak a környezetükbe a horgolt csipkékkel együtt. Talán McGalagony volt az egyetlen, akit nem mart el szép lassan Sofia környezetéből. Talán ládába kellett volna zárnia, mint egy pamutfonal hajú játék babát, és akkor nézegethette volna, amikor csak akarja. Nem akarta elemezni, miért teszi ezt.

Sofiával kapcsolatos érzéseiben ekkortájt következett be egy holtpont, mint az éhségnél vagy a fáradtságnál, amelyen túl átlendült egy éteri másik dimenzióba látszólagos új energiákkal. Már nem tiltakozott a térfoglalása ellen, hogy ő lett az ismeretlen faktor, akivel nem számolt, mikor éveken keresztül szívósan készült az időre, amikor az átmenet évei letelnek, és Perselus Pitont előkaparják a vakondlyukból a Roxfort fenséges tornyai alól vagy a Fonó sorról, amelynek levegőjét belengi a málló szemét sűrű, rothadó szaga. Szerelem... lám, felüti a fejét a semmi közepén. Az eltékozolt életek csendes hamvában, a keserűség tüskével szabdalt bogáncsfejeiben is.

A főasztalról nézte Sofiát, ahogy halad a padsorok között a nagy teremben, egy csoportnál megáll, közéjük hajol, a hátán szép, szabályos rendben álltak a régimódi fűző szalagjai, mint a selyemből szőtt bordák. Sofia imádta a klasszikus, egyszerű, régi szabásvonalakat - egyformák voltak ebben is. A férfi szeme elidőzött a hosszú, fekete ruhán, mely a fiatal nő kézfejére simult. Egy pillanatra összekapcsolódott a szemük, épp csak egy villanásra, mint annyiszor ezeken a lopott rituálévá váló egymást kereséseken. Meddig lesz ez így? Talán ők ketten együtt is csak egy villanás, egy falevél vagy egy utolsó madár, amely mikor felszáll, megrebbenek a bokor néma gallyai. Piton nem tudta, mitévő legyen, az események sodrása túl heves volt már, már nem sokáig szőhettek leheletfinomságú, csillogó szálakból gubót maguk köré.

Dumbledore, aki maga is elmerült az arcok és hangok tanulmányozásában míves ezüstkelyhe fölött, ekkor vette észre, hogy azok ketten valamikor, valahogy egymásba gabalyodtak a végtelen univerzumban. Később hiába kereste rajtuk az árulkodó nyomokat, szándékosan úgy éltek egymás mellett a Roxfortban, mint két idegen, akiket a nagy kártyavető véletlenül ugyanarra a helyszínre osztott.

Sofia és a férfi már régen megegyeztek, hogy a Roxfort tabunak számít, és a legcsekélyebb vonzalmat sem fogják elárulni egymás iránt az évezredes falak árnyékában. A mágikus portréról, amelyet nem látott senki, és amelyet Deidre festett Mardekár Malazár fürdőjében, az igazgató is tudott, de nem tulajdonított akkora jelentőséget annak, hogy a Sötét Nagyúr szeméről van szó, miként a bájitaltan tanár gyanította. Megszámlálhatatlan kísértete és portréja volt az iskolának, amelyek kapcsolatban álltak a külvilággal. Szövevényessé és sokrétűvé dagadt már ez a gigantikus pókháló, széllel táncoló ökörnyál szálak lebegtek mindenfelé, melyek bárki hajába belekaptak, ha arra vetődött, Dumbledore már csak legyintett, ha valaki akarta, eddig is kileshette legújabb fürdőköntösében, vagy épp anélkül, gondolta, Tom - csak így, Tom - kedvéért, ha már leskelődik, a legközelebb felveszi azt a széles szájú békajelmezt, amit vagy száz évvel ezelőtt varratott egy farsangra. Bár Voldemortnak sosem volt humorérzéke, a könnyedség, a megbocsátás és a felejtés akkor sem volt a sajátja, amikor kisfiúként az iskolába került.

A mágia, amellyel a Sötét Nagyúr megteremtette és vezérelte a Sötét Jegy láncába fűzött halálfalókat, olyan magas szinten konstruált volt, hogy ezzel egymagában vetekedhetett volna az évszázad mágusa címért. Egyetlen auror sem tudott beépülni a halálfalók zárt páncélsoraiba. Ahogy az Avada Kedavrát sem lehetett végrehajtani valós gyilkos szándék nélkül, a Sötét Jegyet sem lehetett a húsába varrni annak, aki híján volt az élő, lélegző szívből sarjadó gyűlöletnek, a szörnyetegnek, melyet soha nem lehetett kielégíteni. A fekete mágiával átitatott billog nem hatott a testen, amelyben nem volt hajlam a kegyetlenkedésre és vonzalom a cenzúrázott tudományok iránt. Sofia azonban minél inkább vonzódott a férfihoz, annál vehemensebb retusálásokat végzett az emlékezetében a férfi halálfalóságát illetően. Egész fejezetek törölt ki, mintha nem is hallott volna róluk, és nem is léteztek volna soha, csakhogy az elme alattomos jószág, így csak az idejét odázta el annak, amikor könnyen úgy zúzhatják szét, mint a magas hegy ormáról egyben legördülő nehéz gránittömb.

A Sötét Jegy mágiája azonban nem számolt azzal, hogy lesznek halálfalók, akik később hitüket vesztik. Az emberi természet már csak ilyen, változékony és sérülékeny. Voldemort úgy vélte, a terror és a megtorlás, amellyel elbánt az árulókkal, akik rést fűrészeltek zárt világuk sáncain elég visszatartó erőt jelent majd. Talán megpróbálhatott volna beavatkozni a sötét mágiába és elérni, hogy a tetoválás tintája, amely által holtig tartó uzsoraszerződést kötöttek vele, átforduljon gyilkos méreggé, ha a Jegy gazdája a Nagyúr eszméire piszkít. Erre azonban már nem maradt ideje.

Sofia kezdte megérteni, miért ér kincset a Halálfaló Piton a Rend és Dumbledore számára. Nem lett könnyebb a helyzete a férfi megítélésben, azt hitte, átlátja a törésvonalakat, de még mindig gyermeteg elképzelései voltak. Milyen büszke volt magára, hogy beosont a halálfalók közé a katlanba, és sértetlenül kijött onnan. Legszívesebben a föld alá bújt volna, és örült, hogy a bájitaltan tanár nem csippentette el, mint egy gyertyalángot.

A tervek, amelyeken a Rend dolgozott, letarolták és egyszersmind inspirálták. Csipkerózsika álmot aludt eddig. Még sosem játszott csapatban, eltévedt szentjánosbogárként, összevissza repdeső magányos fénypontként létezett csupán. Sosem végzett teljes erőbedobással semmit, megszokta, hogy a kevesebb is bőven elég, miért fárassza hát magát feleslegesen, de mikor a férfi ezzel szembesítette, halálosan megsértődött, pedig Piton nem azt mondta, hogy lusta, hanem hogy tékozló. A bájitaltan tanár észrevétlenül vált a cenzorává, mikor elkezdődött számukra az a fejezet, amelyre később egyikük sem emlékezett vissza szívesen, mert nem lehetett csak úgy átlapozni rajta soha, csak megbotlani benne, és amely jellegénél fogva összeférhetetlennek bizonyult azzal, hogy bármiféle gyengéd szálak fűzzék őket egymáshoz. Perselus Piton ugyanis nem mást, mint a legsötétebb varázslatokhoz vezető kapukat nyitotta meg előtte. Nem gyakorolhatott sem kíméletet, sem könyörületet, mert ő maga kapta az ördög szerepét.

Miután a Szent Mungó egyike lett Voldemort vadászterületének, ahonnan gyógyítók és betegek nyomtalanul tűntek el vagy megmagyarázhatatlan eredetű betegség lett úrrá rajtuk, a Rend mindenképp saját gyógyítókkal szerette volna felvértezni magát. Egész minisztériumi sáskahad várta, hogy Dumbledore elkövessen egy apró hibát, és rábizonyíthassák, hogy az államrend megdöntése iránt szervezkedik és Caramel vesztét akarja. A rend nem cipelhette be a hátán a Szent Mungóba az átokkal sújtott tagjait anélkül, hogy ne kezdtek volna el szimatolni az eset után. A helyzetet nehezítette, hogy a rendtagok többsége alibi állásban dolgozott tisztes, fedhetetlen múltú, a minisztériumhoz lojális mágusként, elég nehezen tudták volna megmagyarázni, hogy mit keresett az egyik rajtaütéses akcióban, ahol a sérülését szerezte, esetleg több száz mérföld távolságra az otthonától. Honnan tudott róla? Ha tudott róla, miért nem jelentette a minisztériumnak? Milyen Sötét Nagyúr, honnan veszi? A Rend egyre inkább elszigetelődött a minisztériumtól, amellyel nem lehetett együttműködni, Caramel továbbra sem volt hajlandó elismerni, hogy Voldemort visszatért. A struccpolitika folytatódott.

Ahogy az aurorok elborzadtak azon, ahogyan a halálfalók közlekedtek, úgy hördültek fel a gyógyítók az új keletű kórságokat látva, Voldemortot senki nem vádolhatta azzal, hogy nincs fantáziája. A gyógyítók ráadásul külön kasztot képeztek, rosszabbak voltak, mint India brámán papjai. Ködösítő népség volt finnyás mimózalelkek sorával, akik igyekeztek misztifikálni az adományt, a szent örökséget, amely maga is a titkos tanok részét képezte a beavatottak számára. Egy Mucius Glorius nevű gyógyító a XVI. században bebizonyította a szeplőtelenség tételét, amely a mágiatörténet nagy botrányai közé tartozott: kifejtette, hogy a gyógyítás szentsége kizárja az ártást, ergo egy gyógyító képtelen bűnt elkövetni, a maleficumok természettől fogva idegenek tőle, amellyel olyan jól lobbizott, hogy háromszáz évig megmenekültek az ítélőszéknek még az árnyékától is. De abban is nagy szerepük volt, hogy a pórnép az újkorig nem tanulhatta meg a betűvetést, sem az olvasást: minél tovább tartották tudatlanságban őket, annál jobban bálványozták őket, és annál több galleonnal adóztak a lekötelezettek. Csakhogy az aranykoruk rég leáldozott már, egyre nehezebben tartották sáncaikat, úri játékszerek lettek olyanok kezében, mint Lucius Malfoy. A legkevésbé sem arra vágytak, hogy képen töröljék őket olyan mutáns nyavalyatörésekkel, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni.

Piton kezdte törvényszerűnek érezni, hogy Sofia a sokadik a listán azok között, akiknek a személye felmerül, bármiről is legyen szó. McGalagony kebelbarátnője, Madam Pomfrey hamar kiesett annak ellenére, hogy több évtizedes gyakorlattal rendelkezett. Nem vállalta, mert ő erre nem alkalmas. Még azt is felajánlotta Dumbledore-nak, hogy az iskolából is elmegy, amelyet egyikük sem támogatott. El kellett fogadni, hogy vannak, akik inkább tartózkodnak, és hagyják, hogy mások vívják meg a harcokat. Az idős javasasszonyt mindenki szerette, de való igaz, hogy leginkább a muskátlijaihoz ragaszkodott, és az olyan rutinelfoglaltságok adták meg a lelki békéjét, mint a keresztrejtvények megfejtéseinek beküldése egy-egy ajándék bögre reményében. Arra sem tudták rávenni, hogy megkerülje Umbridge vagy a minisztérium utasításait. Ő úgy nőtt fel, hogy a minisztériumnak hűséggel tartozik, és ezen nem tudott változtatni. Olyan volt már ez, mint az egyik bogara.

Sofia volt az, aki nem csinált lelkiismereti kérdést abból, ha nem tett eleget a minisztérium felé a jelentési kötelezettségének, mikor egy-egy szokatlan és pánikkeltő eset került elé, szemrebbenés nélkül meghamisította a jelentéseit vagy visszaélt a gyógyítói tevékenységével és összekuszálta a tüneteket, ha éppen a minisztérium ellenőrzést tartott. Saját meggyőződésből tette, nem kérte rá senki, Dumbledore pedig ráhagyta, mert az ő malmára hajtotta a vizet. Nem engedhette meg, hogy ad absurdum valamely érintett diákja kiadását követelje a minisztérium, hogy felgöngyölítse az ügyet a Caramel-féle evangélium szerint. Az igazgató ismerte Sofia múltját és nyugtalan természetét, éppen erre volt szükségük, ijedős elsőáldozókkal nem mentek volna messzire. Mordon azonban a saját jelöltjeire esküdött, esze ágában sem volt Sofiával foglalatoskodni, akit ostoba gyereknek tartott, aki nem tudja, mivel szórakozik. Ahhoz, hogy a gyógyítók le tudják vonni a megfelelő mágikus absztrakciót az új keletű kórságokból, és ezáltal sikeresen beavatkozhassanak pusztító folyamataikba, alá kellett merülniük a fekete mágiában, hogy egyáltalán megértsék működését. Minden struktúrában van egy rendező elv, ez sem volt kivétel.

Piton már megbeszélte Sofiával, hogy vagy az ő csuklójához láncolva ugorhat le a sötétségbe vagy sehogy. Ez nem megfontolás eredménye volt, ellenérvek és józan mérlegelés nélkül jött, belülről, egyenesen és megfellebbezhetetlenül, mint a geometria törvényei, melyek nem lehetnek másképp, egy háromszögnek mindig három oldala lesz. Nem volt véletlen, és nem volt kikerülhető. A sötét erők maguk rendelik a tanítványt a tanítóhoz, összefonják őket, mint az éjféli pók a hálójába ragadt bogarakat lakmározás előtt, és ahogy a testnedveiket szívja ki később, úgy veszi el ezt a bizonyosságot tőlük, és veti őket önostorozó kételyek fullasztó hullámverései közé. Se Piton, se Sofia nem fogta fel, mire vállalkozik.

A Rend nem közvetlen bevetésekre szánta a gyógyítóit. A háttérben maradtak, Mrs Black kilencszögletű szobájában a Grimmauld tér 12-ben. Piton nem bánta, épp elég jolly joker figura szaladgált már a Rendben, akik mindenhez értettek, az összes akcióban ott akartak lenni, mintha legalábbis pecsétet kapnának a helyszíneken, melyeket összegyűjtve később beválthatnak az Abszol úton egy cápagerincből készült sétapálcára. Fanyar arccal gondolt arra, hogy jobban kedveli a halálfalók rideg, szabályozott megbeszéléseit a Rend hangos, egymás szavába vágó, tunkolhatok a tányérodból, Remus zsivajától. Kétségtelenül közelebb állt hozzá a fegyelmezett, hierarchikus katonai rend, egyet sajnált, hogy egyik térfélen sem érdemek szerint osztották a kitűzőket. Ezt azonban már hat évesen megtanulta, ahogy a túlélés technikáit, szívósan, mint a kopár sziklákon a gyomnövények.

A Roxfortban, de legfőképp Umbridge orra alatt azonban nem idézhette meg az ördögi erőket, melyek, ha kifutnak a kezéből, bármi megtörténhet, és a Nagyúr szerelmes novelláiból sem szívesen vitt volna példányokat az iskolába. A főinspektor egyébként is kivételezett vele, grátisz ajándék volt Malfoytól, és nem akarta meglékelni ezt a viszonylagos nyugalmat. A házának is szórt bőven a kosárból, diákjai rátenyerelhettek a kviddicspályára, Potter gusztustalanul hivalkodó csodaseprűjét pedig nemsokára teleszarhatták a macskák Umbridge szobájában. A szép polírozáson igazán egyedien néztek ki a macskaszőrök. Piton vicsorogva gondolt arra, hogy leprás Mordon viszonylagos felügyelete alá kényszerülnek Sofiával, ő ugyan ritkán, alkalomszerűen, de Sofiának ott kell maradnia huzamosabb időre a Grimmauld téren. A Black család házi arzenálját tekintve, ez kétségtelenül logikus volt, és nem elhanyagolható módon az aurorok elit alakulata vigyázta a helyszínt - csak Mundungusra kellett figyelniük, aki flottában elverte volna az egész hagyatékot a Zsebpiszok közben, és a fáradhatatlan poháremelgetés mellett azért látogatott sűrűn az egyik külvárosi talponállóba, mert a kocsmárosnéval olvastatott fel magának a házimanók kezeléséről szóló kézikönyvből. Egészen csalódott volt, hogy nem szenteltek fejezetet a megvesztegetésüknek.

Persze nem a vén kehes auror gyakori jelenléte volt az egyetlen, amely irritálta Pitont a főhadiszálláson, ott volt a szebb napokat megélt félisten, Sirius Szégyenfolt Black, aki továbbra is egy szál farokban, cigarettával a szájában flangált ébredés után, akár egyedül volt, akár nem, és úgy felügyelt a házban, mint egy szőrős lábú házinéni, aki mindenről tudni akar, már csak a margaréta mintás otthonka hiányzott róla. Úgy szívták egymás vérét a bájitaltan tanárral, mint a kullancsok, nem volt olyan alkalom, amit ne ragadtak volna meg az acsarkodásra, gyógyíthatatlan, kisebesedett gyűlölet volt ez, csakhogy már nem diákok voltak, akiket McGalagony a terem két sarkába ültethetett egymásnak háttal. Miután márciusban Harry repült Piton okklumencia óráiról, Black úgy csattogott Piton nyomában, mint egy hóhér. Amint Piton kitette a lábát a Grimmauld térről, Siriust felváltotta nem kevésbé kedves kuzinja, Bellatrix. Gyűlöletesen egyformák voltak, és a nekik szánt lapos hüllőpillantásokból Tonksnak is jutott bőven.

Sofia meg akart felelni a férfinak, fel akart nőni egy olyan magasságba, ahol érdemes arra, hogy méltó párja legyen Pitonnak. Igaz, semmiféle konvencionális kapcsolatot nem tartott vele kivitelezhetőnek, csak azt tudta, hogy szüksége van rá minden racionális érv ellenére. Még az sem tántorította el, hogy a lelke mélyén érezte, a férfi egy örök, magányosan égő láng, aki sosem fog feloldódni igazán egy kapcsolatban, és mellette legfeljebb olyan özvegy lehet, akinek él a férje. Két évbe telt, míg ez letisztult benne, és legalább magát nem akarta becsapni többé. Ha úgy nem lehet, ahogy szeretném, akkor úgy lesz, ahogy lehet, carpe diem... De még így is hosszú út előtt állt. Azon próbált meg legelőször változtatni, amelyen a legkönnyebb volt, és amely csak az ő szorgalmán múlt. Úgy érezte, a férfihoz mérve a tudása egy műkedvelőé, mondhatni mindenből egy maroknyi, egy színes patchwork, sőt idegen volt ebben az országban, kívülálló, még az anyanyelve is más volt. A gyógyító tevékenység során ráadásul ritkán került elő a varázspálca, és bűbájaik is gyakorta eltértek a szokványos bűbájoktól, java részük ún. csatlakozó vagy kiegészítő bűbáj volt, de jól vágott az esze, és kellően vakmerő volt ahhoz, hogy gyúlékony alapanyag legyen.

Ő sem tudott többet a sötét varázslatok műhelytitkairól, mint bárki, akit egy eldobott kő fejen talál az Abszol úton. Őt is megtanították már kicsi gyermekként, mikor először kezdte feszegetni a jó és a gonosz értelmét, hogy valójában nincsen se fekete, sem fehér mágia, attól függetlenül, hogy ezeket a frázisokat használják az egyszerűség kedvéért. Egy mágia van, egy komplex egész, ez az erők tana, és a mágustól függ, hogy jó vagy rossz cél érdekében használja. A mágus fekete vagy fehér, nem a mágia.

Kisebb ártó mágiákat, szemmel verést és hasonlókat már kipróbált, fekete mágiával átitatott tárgyak is jártak a kezében, a vérmesebbekkel azonban sosem kísérletezett, és nem is került még olyan helyzetbe, amely a legaljasabbat hozta volna ki belőle. Azt sem tudta, mi az ő "legaljasabb része", és az hol helyezkedik el az emberi gonoszság mérőszalagján. Nem szeretett mások kínjában tocsogni, és ha gondolatban kívánta is, hogy valakinek most rögtön süljön ki a szeme vagy váljon higannyá a vére, sosem nyúlt a pálcájáért, és nem is akarta, hogy a gondolata valóra váljon. A gondolat kielégítette, elég volt. Épp elég borzadályt látott már a Szent Mungóban és a bonctermekben, hogy elítélje azokat, akik ilyen állapotba juttatták a szerencsétleneket. Ha Sofia nem húzta volna már meg maga is az első striguláját a megbocsáthatatlan bűnök falán, és még többet a megbocsáthatókén, nem biztos, hogy nem hasonlott volna meg a Piton iránti érzelmeiben. Ezen az sem változtatott, hogy Sofia Szíria törvényei szerint még nem volt nagykorú, és gyámság alatt állt, amikor elvette egy ember életét. Nem kínozta meg, és nem használt mágiát. Ez azonban legfeljebb a minősítést befolyásolja, a tettét nem menti fel.

Már-már babonás félelmekkel zárkózott el a rontást hozó varázslatoktól. Az átok mindig visszahull a feladóra, olyan törvény ez, mint az aranymetszés, bevezető rész volt a mágikus iskolák tananyagában. A többségnek - ahogy neki is - ez elég is volt, hogy ne próbálja meg bizonygatni az ellenkezőjét. Piton azonban nem tartozott közéjük. Tizenegy évesen már elég tapasztalata volt ahhoz is, hogy nyugodtan kiegészítse magában a sort: a bumeráng nem a talio elv szerint üt vissza, nem szemet vesznek szemért, fogat meg fogért, mert itt nincs arányosság, sem egyneműség. A sötét mágia valóban a feladó lelkéből táplálkozik, elragad egy darabot, egy reményt, hitet, jövőt, egy érzelmet, és mindig visszajön a megbízási díjért, ingyen nem dolgozik. Parazita. Az, aki megmártózik benne, nem jöhet ki tisztán, és nincs a víz, amely lemossa nyomait. A fekete mágia igazi harácsoló, viszi azt is, akit megátkoztak, de az is, aki az átkot szórta. Ezzel kezdték most is.

A filozófiai és erkölcsi tézisek szintjén Sofia még képes volt a bájitaltan tanárt követni, és még inkább szerette hallgatni, ahogy beszél. A férfi olykor teljesen elrévedt, megállt a gondolatfüzérekkel, hátradőlt, máskor pedig egészen fenyegetően nézte, és váratlan keresztkérdésekkel zavarta meg.

- Meg kell tanulni olvasni - mondta egyszer. - Vegyük például az ártó szellemeket megidéző Necronomicont, a Halott nevek könyvét. Feltételezem, ismeri valamennyire, némely részletét bizonyosan.

- Csak részben, illetve a kivonatát olvastam, azt is védő varázslat elmondása után évekkel ezelőtt - bólintott Sofia.

- Eredeti nyelvén, arabul? - kérdezte a férfi érdeklődve, mire a nő ismét bólintott. Ő a Wormius féle latin fordítást tanulmányozta, amely sajnálatos módon a görög fordítás fordítása volt már, tehát szükségszerűen sérült az autentikus szöveg, így a gyakorlati alkalmazása a lehető legveszélyesebb volt ott, ahol a kiejtés és a hanglejtés is kulcsfontosságú, de most nem akart nyelvészkedni. - A legtöbb írás - folytatta, - amelyben a fekete mágiát részletezik ugyanolyan ártalmatlannak tűnik, mint A kviddics évszázadai című szívszorító eposz. A legtöbb mágus elolvassa, átjárja a várt hideg borzongás, és máris kiművelt szakértőnek hiszi magát. Holott ezeknek a könyveknek az üzenete, ahogy maga a tág értelemben vett mágia is, a mágushoz idomulnak, csak abban csapódnak le teljes valójában, akikben megtalálható az a visszhang, amelyre a szavak és betűk várnak. Ezért van az, hogy mindenkinek mást mondanak, úgy keresik a lélek defektjeit, mint az öntőformát a gipsz, hogy alakot ölthessenek. A Roxfort könyvtárában a tiltott részleg legalább felét nyugodtan ki lehetne pakolni a szakácskönyvek mellé, gyakorlatilag veszélytelenek az idejáró szamarak számára, még ha fejen állva olvassák, akkor is.

- Igen, de bármikor jöhet egy újabb Tom Denem.

- Azt erősen kétlem - jegyezte meg a férfi zárkózottan, foghegyről. Egy pillanatra pont olyan halálfalónak látszott, aki úgy bálványozza a Sötét Nagyurat, mint a messiást.

- Amíg nem kezd el rohadni a szíve - folytatta Piton keményen, megnyomva minden egyes szavát, ahogy a kígyó ereszti fogainak mérgét a bőr alá - maga is csinálhat bármit, sosem lesz képes kitapintani a sötét mágia pulzusát, nem fogja felismerni a ritmust, amelyre válaszként megtalálhatja az ellenszert. Ne legyenek illúziói: azok a gyógyítók, akik egykor megalapozták a közismert átkok ellenszereit nem mezőn hullahopp-karikázó fehér szoknyás kislányok voltak, ez másképp nem megy. Madam Pomfrey tudása nos... mondhatjuk, nagyban lexikális, legfeljebb egy tizenhárom éves vágódik hanyatt a csodálattól, hogy visszavarázsolta valakinek a csontjait egy kommersz főzettel, amelyet mellesleg palackozott kiszerelésben rendel az iskola - tette hozzá maró gúnnyal.

Sofia a székébe fagyott. Piton véleménye lesújtó volt, akár az ő nevét is mondhatta volna. Nem csoda, hogy örökké elégedetlen és fitymáló, ha ilyen elvárásai vannak másokkal szemben.

- Az ösztönző ereje egészen rendkívüli - jegyezte meg Sofia..

Egy molylepke sercegve égett halálra a gyertya lángjában, és lepottyant az olvadó, sűrű viaszba. Piton reptette a lángba, mielőtt kirágja a talárját a szekrényben, miközben komor, szigorú szemeit le se vette le a fiatal nőről.

- Maga szerint mi hajt engem? - kérdezte Sofia - A fene nagy megtiszteltetés, hogy a Rend tagja lehetek? Potenciális Merlin díj? Ez mindössze egy szükséges rossz ahhoz, hogy... - kereste a megfelelő szavakat, de túlságosan zaklatott volt, hogy érthetően fogalmazzon - úgy fogom fel ezt az egészet, amely most következik... tudom, beleegyeztem, de most ez lényegtelen... úgy fogom fel tehát, mint egy halálos betegséget, amely már bennem él, sarjad, növekszik és már nem sírhatok azon, hogy megtámad-e, mert már itt van, csak túl akarok esni rajta, és legfőképp le akarom küzdeni, hogy azután...

- Sofia. Én remélem leginkább, hogy... - a férfi olyan halkan szólt hozzá, hogy ő maga is onnan tudta, hogy ki is mondta a szavakat, melyek úgy rohantak szét benne, mint egy felzavart, dübörögve rianó horda, hogy a nő elcsendesedett. - Én nem vagyok jó az ilyen dolgok megbeszélésében - köszörülte meg a torkát, és az arca keményebb volt, mint valaha. Ilyen dolgok. Te és én. Azután, hogy.

Letette a pennát a kezéből, mely úgyis csak megszokásból volt ott. Párhuzamosra igazította az előtte heverő, méretre vágott pergamenek szélével.

- Elmehetnénk néhány könyvért, amelyet úgyis meg akartam mutatni - mondta nagy sokára. Ez persze csak ürügy volt. A férfi egyedül is elhozhatta volna a könyveket a Fonó sorról. Bellatrix tett róla, hogy a halálfalók között is közutálatnak örvendő Féregfark állandó kvártélyt kapjon Piton házában, és mióta befészkelte magát, a férfi akkor nézett a körmére, amikor csak módja volt. Nem ellenkezhetett, amikor a Nagyúr utasította. Féregfark, mint az ő fegyverhordozó csicskása! Neki nem volt szüksége senkire.

- Remekül meg fogjátok érteni egymást - búgta Bellatrix sejtelmesen, miközben megszívta a hosszú ébenfa szipka végét, amely újabban elengedhetetlen kelléke lett a megjelenésének. - Pettigrew hogy is találhatna mást, aki ugyanúgy vonzódik az ürülékszagú földalatti vájatokhoz, mint te? A szeméten, rozsdán és hullák húsán is megéltek...

A kákába is belekötött, ha a férfiról volt szó. Idegesítette és irritálta úgy, ahogy van. Legfőképp azért, mert a Nagyúr elzárkózott, ha Pitont szóba hozta. Az olyan külsőségeket is nehezen emésztette meg, hogy Piton már nem idétlen és szánalmas göncökben jár, mint egykor. Az anyja rosszul átszabott blúzában és kinyúlt talárjaiban közel sem volt ennyire gyomorforgatóan magabiztos. Az utolsó öltésig szemügyre vett rajta mindent, mint aki leltárt készít a halott ruházatáról, mielőtt levetkőzteti, és a boncasztalon egy hosszú vágással felmetszi a hasfalát, hogy vödrökbe dobálja a beleit utána.

Piton érezte az ellenséges légkört, amit Bellatrix furkálódása gerjesztett némely halálfaló körökben, más sem hiányzott az életéből, mint egy klimaxos bekattant nő, pont akkor, mikor vért izzadt, hogy a Sötét Nagyúr egyáltalán a bizalmában tartsa. Dumbledore hiába is várta, hogy információkat szerezzen Voldemort sátáni lélekdarabkáinak hol- és mibenlétéről. A Nagyúr nem fogja megkérni egy nyájas mosoly kíséretében, hogy ugyan, porold már le a horcruxaimat, egész beette őket a kosz, mióta nem láttam őket! Esélytelen volt bármit is kinyomozni, síri csend és falak fogadták mindenütt. Alapos volt a gyanú, hogy Tom Denem naplója, melyet pont a gazdi baziliszkuszának méregfoga nyársalt fel, lehetett az egyik. Shacklebolt rajzolt egy karikatúrát, ahol a pokolbeli ördögök egy megfeketedett, levágott mutatóujjat használva pennának a panaszkönyvbe írnak, hogy ki merészeli a szemüket kiszúrni egy madárlátta lélekdarabbal. Persze ez koránt sem volt ilyen vicces, sőt, egyáltalán nem volt vicces, ha az igazgatónak helyes az elmélete, és Voldemort a halhatatlanságért cserében kirakót nyirbált a lelkéből, melyeket különböző formában és helyeken eldugdosott. Ha viszont tényleg ez történt, Piton nem értette, minek hajkurászta a bölcsek kövét öt évvel korábban? Ha valaki már halhatatlanná erőszakolta magát, annak egyáltalán nincs szüksége még egy zsetonra az örökkévalóságban. Nyilván azt akarta megelőzni, hogy más ráakadjon, hiába, a halhatatlanság ígérete csábító portéka.

Akkor is ezen merengett, mikor Sofia mellett repült. Tűt keresnek a szénakazalban. Piton pesszimista volt, nem hitte, hogy a horcruxok megtalálhatóak egyáltalán. Dumbledore a Nagyúr gyűjtési mániájába és öntelt felsőbbségrendűségébe kapaszkodott, mondván nem fogja rozsdás konzervdobozokba gyűrni a lélekdarabkáit és elföldelni a mezőn, a halhatatlan istenekhez csak a legkiválóbb illik - abban bíztak, hogy így van, a fényeset, a csillogót, a szokatlant sokkal könnyebb kiszúrni. Flitwick mesélte, hogy a Denem fiú azt is kikérte magának, ha kiálló küllőjű biciklikereket vagy egy lukas fazekat kellett zsupszkulccsá varázsolnia. Mit bánta ő, hogy a környezetébe olvadó, használhatatlanná vált, felesleges limlomok a rejtőzködést, és ezáltal a biztonságukat szolgálják! Az ő zsupszkulcsát azért ne piszkálja meg senki rajta kívül, mert eleve nyilvánvaló, hogy az övé, a félelem törvényei állítsák meg őket, ne kacatok, melyeket arrébb rúg mindenki úgyis. Lord Voldemort nem fog rejtőzködni. Persze az is lehet, hogy tévednek, és az még rosszabb. Vegyük Dumbledore-t, ugyanezen logika mentén. Ő sem a rá jellemző zokni gyűjteményébe és a cukros papírjaiba göngyölgetné a lélekdarabjait. Pitonnak volt pár sötét víziója, hogy fog kinézni a Roxfort, ha elbuknak. Elég lesz egyetlen hosszú asztal a nagyteremben, aranyvérű sarjakkal legfeljebb ennyit tölthetnek meg, a Sötét Jegy lesz az új címer, és a "Draco dormiens nunquam titillandus" helyett az áll majd: "Consequiur illam mortem", halhatatlan dicsőség. Nem lesz szükség védővarázslatokra, a rettegés fog szögesdrótot vonni az iskola köré, még a madarak se mernek berepülni. Ő ebben már nem akart részt venni. A Roxforton kívül azonban hontalan volt, földönfutó. És életképtelen. Balra fordultak a seprűkkel, alattuk ezernyi lámpásként világítottak a mugli házak ablakai. Április volt, és a tavasz hirtelen nyílt, könnyű virágainak illatát vitte a szél, mégis úgy érezte, megcsalják az érzékei, és búskomor ravatalok gyertyafüstös virágillatában repül.

Elhessegette a gondolatokat, de azok addigra már rátapadtak, mint egy esőáztatta ing. Sofiára pillantott, a nyugalmára, ahogy a tájat figyelte. Ilyenkor leginkább egy bölcs szerzetes márványból faragott mására hasonlított, amit persze kikért magának. Micsoda hasonlatok! De a szeme jókedvűen villant. Azt mondta, még jó, hogy nincs potyka hasa.

- Hogy kaptad a nevedet? - kérdezte Piton halkan, miközben óvatosan, lassan kifújta az orrát.

A túl gyakori Cruciatus utóhatása közé tartozott a meghűléshez hasonló csöpögő orr, a második stádium volt a sorban. Sofia észrevétlenül visszafogta a sebességet, a férfi túl büszke volt ahhoz, hogy megálljanak, így azonban öntudatlanul lelassított ő is. Pitonnak napokig az orra vére eredt el váratlan pillanatokban, bájitaltanon, ebéd közben, a folyosókat járva. Álmában. Ez volt a legrosszabb. Senki nem szeret a vérében ébredni. Már nem maradt ideje rendbe jönni, amíg jött a következő Cruciatus. Az utóbbiakat azt sem tudta, kiktől kapta. Vélhetően Bellatrix és bandája szórakozott maszkban, elkapták, túlerőben voltak, megesett már máskor is, másokkal. Régen legfeljebb sárral tömték tele a száját, most a szinkron cruciozás a menő, a kezük is tiszta marad. A Sötét Nagyurat a legkevésbé sem izgatta, mit tesznek egymással, egyedül az érdekelte, mit tesznek őérte. Vannak dolgok, melyek nem változtak. Nem csak a Nagyúr kegyéét kellett megküzdeni, a falka is selejtezett. Kevés koncot vetettek közéjük, és túl sokan voltak rá, többen halálosan féltékenyek a másik vélt vagy valós pozíciójára a Nagyúr sakktábláján. Voldemortot abban az időben egyébként is lekötötte a prófécia megszerzése a minisztériumban, Lucius hercegnek arra sem maradt ideje, hogy hátrafésülje a haját, miután Avery és Rookwood csődöt mondtak. Piton pedig keservesen húzta az időt, míg az ő neve is előhull a kalapból, blokkolta az információkat, melyek lendíthettek volna a Nagyúr ügyén, míg lehetett. A jóslat nem csak Harry Potter életét pecsételte meg egykor, átírta Perselus Pitonéval együtt egy egész nemzedék jövőjét, és kilúgozta Voldemort arany álmait.

- Szálljunk le- intett mogorván. Vér folyt a szájába megint, pedig már azt hitte, túl van ezen.

A szántóföld szélénél, ahol földet értek, Sofia összefont karral finoman elfordult, és csak a szeme sarkából pillantgatott felé, nem akarta rátukmálni magát a férfire, pedig tudhatta volna, hogy Piton gyűlöl kérni, nem is tud, nem is akar és nem is fog. Különben is, a bájitaltan tanár már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy megadja magát - Sofia úgysem bírja megállni, hogy ne nyúljon utána. Még izgatta is ez a macska-egér játék. Ez már az övék volt, selyemszál a gubóban, amellyel körbefonták magukat.

- Épp ideje megdolgozni a különórákért - dünnyögte a férfi halkan, mérgesen, felszisszenve, mintha fájna, mikor Sofia pálcája az arcához ért. Végre már.

Piton és Sofia - Expelliamus illusztrációjaZsibbasztó meleg szaladt át rajta, Sofia ereje szétzilált sejtjei mélyére hatolt, Piton ökölbe szorított kezei kitárultak, ujjai a föld felé nyíltak, mintha a körmök végéből láthatatlan csatornák nyílnának a belőle kiszakadó sárnak. A férfi nem csak a lelki sebeit szerette maga után húzni, hanem a testieket is, ő nem bánta, ha elfertőződnek vagy sosem gyógyulnak be, egész gyűjteménye volt már belőlük. Milyen más Sofia! Az ellentéte, az inverze. Nem volt haragtartó, nem öntözgette a sérelmeit évtizedeken át, mint más a növényeit kecses öntözőkannával. Nagyon kevés ember volt, akinek a véleményére adott, a többi nyíl lepattant róla vagy el sem érte soha. Ha valami túlcsordult benne, megfordult és elment. Kisétált. És legfőképp: tudta, hogyan kell elvágni a szálakat. Igen, ez az, amit Piton megérzett benne, csak nem tudott nevet adni neki, ahogy most sem. Sofia olyan, mint a füst, vagy a pára, volt a lényében egy tovalibbenő, megfoghatatlan könnyűség. Sosem lesz senkié, ahogy a szelet sem lehet palackba zárni, és minél inkább leláncolják, annál szabadabb lesz. Sofia volt az örök látogató, mesék egyszervolt királylánya. Átsuhant az életükön, épp csak megcsillant, szemükbe tükrözött, és eltűnt. Ahogy el fog tűnni most is. Tudta, mitől fél, miért tart még mindig ez a se veled, se nélküled huzavona közöttük. Mert ő itt fog maradni, és úgy őrzi majd a hiányát, mint a hűséges kutya elhunyt gazdája botját. Ő ugyanis nem tud felejteni, sem túllépni.

Nem csak a gyűlöletét hordozta mindhalálig.

Sokáig csókolóztak ezután. Haragosan és megadóan egyszerre. Aztán elváltak. Sofia azt mondta, tolvajok. Folyton lopnak egymásból. Mindig elhatározzák, hogy nem, aztán mégis. Az arcukat lehűtötte az éjszaka hűvöse, és leporolta a széket a gondolatoknak a fejükben, melyek épp csak egy ideig voltak hajlandóak félreállni. Túlerőben voltak, ahogy Bellatrix és csürhéje, mikor orvul Piton után vetették magukat, mikor a Nagyúr nem látta.

Piton azonban a legkevésbé sem akart Voldemort üzelmein őrlődni, mást sem csinált naphosszat. Azt érezte, hogy belül kiszáradt, kicserepesedett, és ha valaki a markába venné, úgy porladna szét a szorításában, mint egy darab rög, amelyet a letépett virágok és fűszálak benne szakadt, elárvult gyökerei sem tudnak összetartani már. Megismételte a kérdést, honnan kaptad a nevedet, melyre már Sofia nem is emlékezett, és a kérdés dühösen, türelmetlenül csattant, a férfi erőfeszítése színezte ilyenre, hogy néhány megveszekedett percig hadd beszélgessen ártalmatlan témákról, melyek nem hagyják hátra névjegyüket, sem a csizmájukról leverődött véres sárcsomókat a szőnyegén.

- Kis csapongó lepke vagy ehhez a komoly névhez - folytatta kevésbé fenyegetően, összevont szemöldökű komorsággal, feketén, olyan szögletességgel, ahogy Sofia derekáért nyúlt az imént.

Sofia találmánya volt, hogy úgy jelezzék, ha tiszta a levegő, mikor hol a fővárosban, hol valamely kietlen vidéken találkoztak, hogy tegezésre váltanak. Néha a könyvek és füzetek margóin is megengedtek maguknak egy csöppnyi lázadást a Roxfortban, és ott üzentek egymásnak. Várj este a baglyomra. Mindketten egyébként is körbejegyzetelték a szövegtesteket az olvasmányaikban, senkinek nem tűnt fel, hogy a körmölések egymás könyveibe csúsznak, pergamenek szélére, melyeken Sofia összeírta a listát, mire van szüksége a gyengélkedő részlegnek, két uncia csillagvirág gyökér, három tégely lepkeszirom, porított ördögalma és egy üzenet. Remek móka volt a forró sortűzre készülő holnap árnyékában.

- Anyukám azt mesélte, olyan csúf és ráncos csecsemő voltam, tisztára édesapám kicsiben, hogy inkább nem pazarolta a nevet, amit kitalált. Édesapám választotta, összehasonlító mitológiát tanított.

- Mi lett volna az a másik név?

- De nem fogod az orrom alá dörgölni, ugye? - somolyodott el Sofia, és a férfi hálás volt a könnyed hangvételért.

Olyan egyszerű volt vele témát váltani, neki nem ragadt a lába cuppogva a pocsolyák sarába, mint Pitoné, és a harisnyájára csapódott barna foltok sem zavarták. Nem kérdezte a Cruciatusokról sem, minek? Piton a legkevésbé egy siratóasszonyt látott volna maga mellett, aki gyászos képpel kesereg a sorsuk felett és azt hiszi, akkor gondoskodó, ha beszélteti, és ötször mondatja el vele, mit érez, mi történt. Hát nem. Nem akart erről beszélni. Egy halom megkérgesedett, bűzlő, fájdalmas vagy megalázó emléke volt, melyet sosem tudott volna Sofia ölébe hányni, máséba sem, legfeljebb a sarokba, mikor senki sem látja. Talán még a keresztje is hiányzott volna, ha leveszik. Olyan mélyen vágódott már a vállába, egész gödröt mart belé, árkot a csontjába, és a súlyát úgy megszokta már, hogy nélküle nem találta volna az egyensúlyát, és minden bizonyára megbillen, mint egy kitört lábú Luca szék.

Rettenetesen szenvedett.

Már a levegőben jártak, és a hold a felhőkre könyökölve borúsan figyelte a bennük külön-külön dúló zaklatott zenét. Egyikük arca sem tükrözte, mi zajlik a bordáik rácsa közt, a két zene mégis hasonló volt, egymásba simult, ahogy az égbolt hajolt a feketén nyújtózó erdők fáira. A férfi sötét szemöldökű morózus arca olyan mereven figyelte a házakat alattuk, ahogy a sas pásztázza a mezők szalmaszín foltjait lüktető vérű rágcsáló után kutatva, a nő arca egészen meleg volt, megbocsátva emlékező, ahogy gyermekélete szaladt elé hirtelen kanárisárga szoknyában, cingár lábakkal, melyekbe harmonikarácsokat nyomott a térdéig húzott hosszú fehér zokni. Folyton szemeket és szájat rajzolt a két térdére, történetet talált ki, ők voltak az ikrek, akik mindig egymás nyomában járnak, Milly és Nelly, te jó ég. Felnevetett, aztán a férfira pillantott, aki kíváncsian nézte.

- Na jó. Izméne Deila - árulta el Sofia a nevet. - A hideg is kiráz tőle.

- Engem is - mondta a férfi. - Nem szeretem a cafrangokat. Másban sem - dünnyögte az orra alatt.

- Tudom. Semmi cukor, semmi citrom - Sofia épphogy elharapta a mondata végét: semmi szex. Miért nem képes ő is visszarendeződni abba a rendíthetetlen, fegyelmezett önuralomba, mint a férfi? Mégsem érezte kalandozó gondolatait kegyeletsértőnek, vagy illetlennek, akkor sem, ha a világ égett körülöttük és emberek haltak meg. Miből merít erőt a férfi, hogy elviselje az irdatlan feszültséget, amelyben él? Egyszer azt mondta, rá ne alkalmazza a skatulyákat, amelyek másokra jók. Aztán megkérdezte, ismeri-e Kipling írását a faluról, ahova azok mehetnek, akik nem holtak, de nem is élhetnek.

Nemsokára izzó ködpárába repültek egy tó felett, fekete alakjukra parányi, ezüstösen csillogó vízgyöngyök szőttek pókháló finomságú fátyolt, melyet tünékeny foszlányokra tépett a szél, ahogy magasabbra emelkedtek, ahol olyan sötét volt, amely a többi színt is elszívta.

- Azon gondolkodtam az imént, mi lesz a Roxfort mottója, ha a Sötét Nagyúr kezére kerül - köszörülte meg a férfi a torkát. A gondolatai végképp betörtek, elfoglalták a helyüket, és kitátották mindent elnyelő szájukat.

- Szerintem csak egy szót cserél fel, alvó sárkány helyett alvó ördög lesz. "Daemon dormiens" - mondta Sofia elmélázva.

- Alvó? - horkant fel Piton. - Gondolod, elsakkozgat majd a nagyteremben, és kétévente lecseréli a mamuszát? Mellesleg meg se kell piszkálni, hogy tüzet okádjon - tette hozzá fanyarul. Dumbledore jutott az eszébe, ahogy valószínűleg a végtelen pergamenpiramisok felé görnyed ezekben a percekben is az irodájában, vagy a gondolataiba merül a sátortetőként összerakott ujjaira nyomott homloka mögött, elejtett hajszálakat keres, futó érintést az ajtók idő színezte deszkáin, zsebekből kirázott szöszöket, mindent, ami Voldemorté lehetett egykor.

- Rendben - hallotta Sofiát, miközben a szemébe húzta köpenyének csuklyáját, melyet hátrasodort a fejéről a szél. - Legyen mondjuk "Dignus est intrate", a méltó léphet be.

- Hah! Gyenge. Ez csak egy trollt érdemel - nézett rá Piton fölényesen. A szél egyre élesebben csapott az arcukba, a szemüket is alig tudták nyitva tartani. A fene enné meg Umbridge-ot, hogy elzárta a Roxfort kandallóit. - A következőt!

- Nem, most nem én mondok, legyen felváltva - kérte Sofia.

A férfi beleegyezett. Hangjukat, ahogy egymás szavába vágva licitáltak a találóbb szlogenért, elnyelte az éjszaka. Piton egyébként is szeretett a szavakkal bíbelődni, rímelő talányokat írni, elnevezni a bájitalokat, amelyeket maga fejlesztett ki. Gyerekként arról álmodozott, hogy ismeretlen, új (és természetesen halálosan veszélyes) bűbájokat fog megalkotni, és olyan lehetetlen neveket ad nekik, hogy senki ne tudja megjegyezni rajta kívül. Sofia pedig mindenkire nevet ragasztott, és történeteket eszkábált, ide-oda tologatva ismerőseit a képzeletében - ez sokszor felbőszítette Pitont, és sokszor nem vette észre, hogy Sofia már csak az ő bosszantására csavarja a feltételezéseit képtelen irányokba, ráadásul egyre több ideig bírta komoly arccal és egyre ügyesebb lett a férfi kutató, összeszűkülő szeme ostromának kivédésében, de még ebben a játékban is a férfi maradt az örök verhetetlen.

Már nem voltak messze London külvárosától, leszálltak egy kihalt utcában, és gyalog mentek tovább a félszemű utcalámpák magányos fénytócsáin át.

- Féregfark nem fog mutatkozni maga előtt, de vigyázzon a szavaira, úgy gyűjti az információkat, mint egy szarka, és épp olyan fecsegő is - figyelmeztette Piton, miközben felkapaszkodtak a lejtőn. Cipőjük talpára ráragadt a tavaly lehullott falevelek málló sara.

*

Sofiát leforrázta a sorozatos kudarc. Piton hamar bebizonyította - amit maga is tudott, csak nem szeretett beismerni, hogy nem elég alapos. Sorozatosan visszadobta a sűrűn teleírt pergamenjeit, és leszoktatta arról, hogy másokra hivatkozzon egy-egy tétel bizonyításánál, arra tanította, hogy gondolkozzon, és merjen cáfolni. Mindenki hazudik, ez a kiindulási pont, mondta. Várta, mikor adja fel, kereste a határait, és hogy mennyire kitartó. Ha Sofia nem vonzódott volna hozzá, nem viselte volna el a lesújtó ítéleteket, amelyekkel a maradék önbizalmát is elvette, és végképp úgy érezte, kiszáradt dióbél zörög az agya helyén.

Tisztában volt azzal, hol a helye, hogy nem több egy mosónőnél a Rendben, ahol a férfi és mások voltak a sisakos hadvezérek. Piton sem pártolta, hogy olyan akciókban vegyen részt, amelyek képzett aurorokra tartoznak. Mennyivel kevesebbet fájna a feje, ha mindenki azt végezné, amihez ért! Pláne, ha mindenki tudna csendkirályt játszani, amikor olyan dolgokról tárgyalnak, amelyhez halvány gőze sincs, és nem akarná a saját fontoskodó hangját hallani, mintha előírás lenne: az kaphat a sütiből, aki aznap is hozzátette a szüleményeit a napirendi pontokhoz, többiek sarokba, kukoricára, ejnye-bejnye, legközelebb fárasszátok ti is a Rendet az ostobaságaitokkal. Neki ezekhez nem volt türelme, és ki is golyózta az agyaggalambra lövöldözőket egy-egy fekélyes megjegyzéssel. Ha rossz napja volt, egy megjegyzésével egyszerre többet is letarolt. Le se kellett hajolnia a tekegolyóért.

Sokáig nem volt meggyőződve arról, hogy Sofia alkalmas a feladatra, amelyre szánták, de az idő sürgette, és ki kellett lépni a könyvszagú elméletek síkjáról. A sötét varázslatokat nem lehetett vitrinből szemlélni, mint a kitömött, gombszemű madarakat, amelyeket még oda is szögeltek egy deszkához, hogy el ne dőljenek. A sötét varázslatokat nem lehetett bottal piszkálni, épphogy bele-belekukkantani. Ahhoz, hogy Sofia képes legyen ellenátkokat és ellenszereket kidolgozni, rá kellett hangolódnia magára a varázslatra, amely előidézte a jelenségeket, melyek kifordították az alapvető összefüggéseket, látnia kellett a százfejű szörnyet megnyúzva és kibelezve. Nem kellett megtanulnia alkalmazni őket, csak megérteni a szövésmintát, amely nem az egy sima, egy fordított, Roxfort-szintű alapot jelentette, hanem azt a szintet, amely olyan gonosz, hogy tankönyvet sem mernek rendelni mellé. Mordon maga is a szárnyai alá vett két gyógyítót, és a Szt. Mungón belül is voltak, akik jól haladtak az úton, melyet Piton is járt Sofiával.

Mielőtt alámerültek a fekete mágiában, megállapodtak egy menekülő szóban, amelyet ha Sofia kimond, Piton megszakítja a folyamatot, így Sofia nem veszíti el a biztonság érzetét, és valóban, a tudata úgy őrizte a férfi komor, viaszsápadt arcát, mint egy amulettet, amely a fájdalmas tapasztalás fölé helyezi. A férfi sosem hagyta, hogy komolyan megsérüljön, mi több az elején kifejezetten féltő volt, mely persze szurkálódó megjegyzések sorával jött ki belőle. Sofia - Expelliamus illusztrációjaŐ sem volt felkészülve arra, hogy összetörve lássa Sofiát. Arra sem, hogy elviselje, hogyha elpattan Sofiában valami vagy visszafordíthatatlan rontás éri, hogyan fogja feldolgozni, hogy az ő kezéből eredt. Ezek a szeretet törvényeivel összeegyeztethetetlen dolgok, emészthetetlenek, és gyilkosak. Neki is ki kellett lépnie önmagából, nem csak Sofiának. De ez nem ment másképp, csak erőszakkal, amely bicskával vonalat karistolt közéjük, és a pálya két sarkába lökte őket, majd nekiállt mindkettőt csíkokban meghámozni, először a ruhájukat és a bőrüket, aztán az érzéseiket egymás iránt.

A fekete mágia már akkor működösbe lépett, mikor el sem indították - sosem várt a startpisztoly eldörrenésére, és nem várta meg azt sem, amíg háromig elszámolnak. A fekete mágia nem emberkezek döngölte futópályákon szalad, itt nincs fair play, se bíró, nem lehet fellebbezni, sem ellenkezni, ez a pusztulás földje elkárhozott életek elfolyósodott tetemeinek humuszából. Ez a negatív erők szférája, ahol nincsenek hangok, és nincs semmi, amely nem sorvasztó.

Piton sem volt tudatában, hogy már épül köré egy láthatatlan, emberi ésszel felfoghatatlan szövevény, amely időről-időre eltorzíthatja a józan ítélőképességét a cselekedetei felett, mint valami pupillájába csiszolt görbe tükör, hogy már rég letapogatták lelkének szögleteit: melyekbe lehet ordas kampókat akasztani, hogy később se fogja fel, nem ő volt a hibás abban, ami történni fog. A fekete mágia mindig hamarabb kezdi az aratást, mint ahogy megidézik, már akkor kaszál, mikor még éretlen a búza, mikor még fel sem nőtt a gyermek, mikor még él a remény, mikor csak őrlődnek felette, mikor még csak gondolat, rémisztő lehetőség. Ezek a sátán kőtáblái, ez a nyers önzés spirálja. A férfi, aki egész életében a sötét erőket kísértette, már megtanulta ezt, és csak remélte, felismeri időben a lassú, alattomos mérget, amely mindkettejükből a legtöbbet akarja majd kimarni, remélte, tudni fogja, és megérzi majd, hogy a vendég, aki már akkor a küszöbön van, mikor még meg sem hívták, és aki nem hoz ajándékot, és nem is kopogtat, lám megérkezett.

A vendég azonban már a háta mögött állt, és kinevette erőfeszítéseit. Aztán hamar csalódott, azt hitte, hamar távozhat, de a könnyebbnek ígérkező falat, a főfogás, a nő, az oktondi, aki önként és meggondolatlanul csobbant a fekete mágiába, nehéz falatnak bizonyult, keresztbeállt a torkán, mint a szálka, amelyet fel kell köhögni, és hol volt még a férfi, aki két kézzel mert az ő világából, majd megfürdött benne.

Amíg Sofia nem volt több, mint egy ördögi darab nézőközönsége jegyzetfüzettel, ahol a férfi még a színpadot is ráccsal választotta le, nem hozta ki a maximumot magából, mikor a bájitaltan tanár feltolta a színpadra, és az ártó mágia szélirányába állította, hogy most már tessék megragadni a pálcát. Sofia próbálkozott, de sosem eléggé. Igyekezett, de sosem véresen komolyan. Sosem félt igazán, mert tudta, a férfi ott van mögötte, ott volt a menekülőszó, és sosem zökkent ki abból, hogy ez csak próba, demonstrálás, mutatvány. Ritkán tört ki rajta a frász, még ritkábban esett pánikba. Piton még sosem látott ilyet, legfeljebb fogyatékosoknál, akiknek a belátási képessége hiányzik. Nem tudta mire vélni ezt a különös tompaságot, amelyet kifeszített helyzetben tapasztalt Sofiánál, egészen furcsa volt elméjének ez az önvédelme, amely behúzta a függönyöket és elfújta a gyertyákat akkor, mikor épp az ellenkezőjét kellett volna cselekednie.

Piton sokat változtatott az eredeti elképzelésein, Sofia kihívás volt, embert próbáló nehéz feladat, akire sokszor csapta volna zúdulva az ajtót, és nem is volt semmi sokáig, amely a férfi villámait lekötözte volna. Ütköztek, és egymásba csapódtak, felrepedtek és összetörtek a másikon. A legérzékenyebb és a legaljasabb részük is kiömlött a többivel együtt, és úgy lebegtek-úsztak a ziháló csendben, felkavart összevisszaságban, mint a tálka víz redőin ringó letépett szirmok.

Lassan kezdtek egymáshoz idomulni. A fekete mágia eleve nem egy sablon, színkód vagy betűkészlet, nem egy mindenkire jó esőköpeny, sehol máshol nem érvényesül annyira az egyediesség, a specifikum, mint itt, ahol szükségszerű plasztikussá tenni a fekete erőket a mágushoz, és Sofiára egészen más szabályok vonatkoztak, mint a férfire. Más indítékkal kerültek a sötét pólus örvényébe, Piton már fiatalon olyan fogékony volt iránta, mint egy végtelen űrtartalmú szivacs, Sofia viszont szűrőkkel és védőbűbájokkal körberácsozott tartózkodással viszonyult a fekete mágiához, melyeket erőszakkal és súlyos pszichózisokkal kellett felszakítani, és már Piton sem volt biztos abban, hogy később lesz-e elég gyantája összeragasztani Sofia zabolázhatatlan ikarus-szárnyait.

Sofia minden önfejűsége felszínre tört - talán a fekete mellett lett minden szín, így ez is vakító és bántó, de tény, hogy Piton soha ennyire nem érezte még, mennyire makacs, olyan elviselhetetlenül, mint egy betörhetetlen csikó, amely előbb ugrik szakadékba, mint sem valaki megülje szőrmentén. Iszonyú sokat veszekedtek, soha ennyiszer még, és soha még ennyire húsba vájó, gyilkos indulatokkal. Piton tombolt, a türelmetlensége és megvetése minden iránt, amely távol állt az ollóvágta tökéletességtől, ugyanúgy a magasba csapott, és szétszaladt, mint a láva, ahogy Sofia konoksága is. Addig lyuggatták a másikat a szavaikkal, míg egészen huzatosak lettek mindketten, rojtosak és cafatokra tépettek.

Piton úgy látta, Sofiának nem is ezen a világon nyílnak az érzékei, olyan volt, mintha a szelek elvarázsolt nővére, aki megzörgeti a kopár ágak csontujjait, lepkeszirmú folyondárokkal diskurál huzatos falak tövében, és virágok csészéibe bújik a bántások elöl.
Csak akkor hajlandó felfogni a vesztét, ha az már felnyársalta.
Csak akkor hiszi el, hogy Piton képes egy tűkerékkel csigavonalakat pöttyözni a szívére, ha úgy is bánt vele, és nem fért kétség ahhoz, hogy meg is teszi nyomban.

Nem öncsalásból fakadt, ilyen volt a természete. Nem látta az árnyékokat, nem hallotta baljós lépteiket. Talán mert gyógyító volt, és az eleve az élek csiszolására és a gyűrődések elsimítására irányuló lénye lefogta és tompította a saját félelmeit, gyolcsot tekert a szeme elé, hogy megszűrje a világ ocsmányságait, de egy ponton túl már meggátolta a fejlődését.

Sofia elborzadt, hogy a férfiban mennyi nyers erőszak feszül, és mennyire közönyös a kínok csikarta üvöltésekre, szétnyitott emberek látványára. Diaképeket vetített gyomorforgató belezésekről miközben gyümölcsöt szemezgetett zörgő papírzacskóból. Persze ezt a férfi szándékosan csinálta, és remekül mulatott a nő megvető tekintetén. Úgy tartotta, a kemény leckék nevelnek és tesznek páncélt az emberre, nem esti meséket olvasott csúnya bácsikról, hanem mert a mocsokból és lenyelette vele, az arcába kente, a hajába, és mivel Sofia közel sem úgy reagált, ahogy várta, egyre durvábbá vált. Ha Sofia nem érti meg, miért életveszélyes a fekete mágia, van hosszabb tőre, élesebb, hegyesebb, cakkos élű.

Piton Sofiától várta, hogy kiszálljon, az arcába köpjön és elrohanjon. Megtehette volna. Százszor is, ezerszer is. A férfi, aki a sérelmeit és megaláztatásait is a zsebeibe gyűrte-csomózta örök időkre, az ígéreteivel sem tett másképp. Az ő sziklákból hasított, fegyelmezett rendű, élekkel rajzolt világában mindig a másiktól várta, hogy felrúgja az ígéretét, ő nem tette soha, és ez már jól kitaposott út volt, elég volt a másikat olyan helyzetbe hozni, hogy kapálózva szabadulni akarjon, és megtegye a "szívességet", hogy elvitorlázik melegebb éghajlatra. Piton pedig maradhat állva, szálfaegyenes gőgben, mint a karó, amit leszúrtak a mezőkön, hogy kijelöljék a határokat. A személyiségének ez a vadhajtása azonban megtalálta az önfejű párját, aki büszkébb volt annál, hogy elengedje a kötésből, mely a férfit a cenzorává tette a fekete mágiák katedráján. Csak azért sem, ha beledöglik, akkor sem. A férfi kénytelen volt szembesülni azzal, hogyha Sofia valamit elhatározott, a világ összes hatalma sem kaparhatja ki a lövészárkából, nincs, amivel meggyőzheti. És ő nem szaténkendővel meg pávatollakkal simogatta, nem a nedves füvön húzta végig a hajánál fogva, hogy belátásra bírja... Szélkisasszony mégsem olyan tovatűnő, könnyed libbenés. Ideje volt élezni a késeken.

- Miért akarod, hogy úgy bánjak veled, amiért magam is meggyűlölöm? - nézte a férfi lomhán, gunyorosan, miközben az előre odakészített bájitalok egyikét öntötte a fuldokló, elkékült nőbe. Ez volt az egyik kedvenc varázslata, a torokba fordította a nyelvet a szájban. A Nagyúr újabban kedvét lelte áldozatai szerveinek összekeverésében és testen belüli vándoroltatásában, kínkeserves halálhoz vezetett, bár legalább nem tartott sokáig a szenvedésük. Rubiknak hívta ezt a rontásfüzért a kocka után, melynek mind a négy irányba lehetett a kockáit keverni. Piton elégedetlen volt és dühös, hogy Sofia képtelen volt fordítani a rontáson. - Kezdhetik a rózsafüzéreket morzsolgatni a Rendben, a teljesítménye értékelhetetlen - vetette oda rosszmájúan, és a székre lökte, mint aki a kezét is megégette azzal, hogy egyáltalán hozzáért. Ez így nem mehet tovább.

- Hadd próbáljam meg még egyszer - köhögte Sofia. A férfi úgy járt körülötte, mint egy sötét óramutató, egyre haragosabban, mint a viharok, amelyek arra készülnek, hogy háztetőket sodorjanak el, és kilökjék a folyókat ezeréves medrükből. - Sajnálom.

A férfi felszisszent erre a szóra. Benne volt a világ összes megvetése. Nem tudta, melyikük fakad hamarabb sírva.

- Elvesztetted a jóindulatomat - suttogta fenyegetően az arcába hajolva. - Pedig nekem ebből nincsen sok. Vigyáztál volna jobban - arra sem figyelt, hogy tegezi. - Nem csinálod rendesen azt, amit kérek. Félvállról veszed, nem figyelsz eléggé. Magyarázatot várok - sziszegte elutasítóan. - Azt ajánlom, válogasd meg, mit mondasz, mert úgy penderítelek ki innen, hogy a Roxfortig szánkázol az esőben.

Sofia kisiklott alóla, és felállt. Ez a mozdulata csak hergelte a férfit. Háttal álltak egymásnak. Mint akik elhagyják egymást, és ellenkező irányba indulnak. Vagy háttal, mint akik megfordulnak, és egymásra emelik a fegyverük csövét. Akkor, ott minden lángra kapott. Hogy minden elégjen, ha a tűz nem találkozik a vízzel hirtelen. Ha nem hangzik fel az a zene bennük külön-külön, amelyet a hold kihallgatott, és amely olyan, mint a yin és a yang. Mint a fekete és a fehér. Mint az árnyék és a fény.

Sofia szólalt meg először, a békülékenyebb. Az, aki mindig hamarabb áldozott az oltáron, mint a másik, mert nem függött más tettétől, mert szabad volt, ahogy egy ember szabad lehet. Az szólalt meg, aki ismerte a fagyok kardjának titkát, amelyek egy nyisszantással elmetszik a magyalbokrok hajtásait, és az, aki már nem akart hazudni.

- Soha nem éreztem, hogy jelentek magának valamit, soha addig, míg el nem kezdtük ezeket az átkozott órákat, és a keze mindig ott volt a könyökömnél - a férfi úgy nézett rá, mint egy elmeháborodottra. A kérdésére válaszol egyáltalán? Nők! A pálcájába dől rögtön. - Azt hittem képes vagyok úgy élni - folytatta Sofia rendületlenül, - mint aki gombnyomásra működik. Elmenni egymás mellett a folyosókon, mint a szemben futó vonatok az egymás melletti síneken. A zsebembe dugni a kezem, mikor egészen mást tennék vele. Fogoly vagyok, mert nem tehetem azt, amit szeretnék, én, aki nem bírom a fogságot - Piton a plafonra emelte a tekintetét. Ilyen nincs. Elgurult egy csavar, mikor a nőket összerakták. Miért kell kicsomagolni folyton azt, amit egyszer már becsomagoltak, és elrámoltak?

- Nem én kértem, hogy pancsoljon a fekete mágiában! - nézte ridegen, bántón. - Téved, ha azt hiszi, a kedvemre tesz ezzel. Ki tudja, talán én is arra vágyom, hogy egy nő inkább az ingeimet sikálja otthon.

Sofia felnevetett, és ádázul nézett rá.

- Na persze - mondta megvetően, miközben egy néma varázslattal helyreroppantotta a karját. Elcsigázottan a homlokára nyomta a kezét, mintha lefoghatná a gondolatokat, melyek becsörtettek a fejébe, egymás hegyén hátán bukdácsolva, és amelyeknek nem volt helye itt, csupa gonoszság, csupa gúny. Sirius, ahogy a falnak löki Pitont, mikor az anyja szobájába benyitva, szemtanúja lett az egyik borzalmas átoknak, amelytől Sofia teljesen kikészült, csak a haja mutatta, ki az a góc, rongy halom a földön. Erre vered ki, te beteg állat? Ilyen látványra élvezel, mi? - üvöltötte tajtékozva Black...

- Elég! - süvítette Piton elfulladva, és lerántotta Sofia kezét a homlokáról.

Zihálva nézték egymást szemtől-szembe, Piton még mindig a csuklóját szorította, fejét oldalra billentve nézte, szűrte Sofia tekintetében a lenyomatát Black kirohanásának, lássuk, beállt-e ő is a huhogók közé, de egészen mást talált ott, olyan érzéseket, amelyekben nem volt része még, és nem is tudott mit kezdeni velük. Hirtelenjében elkapta a vágyódás, vagy inkább menekülés a régi élete iránt, az ismerős mindennapi szertartások takarójába akart burkolózni, melyekből hiányzott ez az egymáshoz űző intimitás, ez a kitárulkozó tisztaság, azt a másik világot ismerte, az irányított hazugságokét, szerepjátékokét és pingált maszkokét, ezt nem.

- Magyarázatot kért - suttogta Sofia. Már megint olyan közel voltak, mint mindig. Piton szája szándékosan vagy öntudatlanul épphogy érintve végigszántott az arcának bal oldalán, de Sofia eltolta. Nyelt egyet. A köldökét nézte, aztán a férfit. Hát legyen. Tudta, hogy hadarni fog, úgy szakad ki belőle mindjárt. - Tolvaj voltam megint - kezdte. - Tolvaj, aki talált valamit, amit régóta keresett, és amelyhez újra és újra visszatért, hátha még van belőle, hátha még ott van. Én... - sóhajtott - sosem hittem, hogyha velem bármi történne, nem lépne át rajtam közönnyel, lepöckölve, mint az ingujjáról a kandallójából kiszaladó pernye darabját. Nem hittem, nem vártam, hogy vigyáz rám. Mégis vigyázott. Hát ebből lophattam még azzal, ha a próbálkozásom félresikerült. Hozzáteszem, sokszor ez nem volt szándékos. Valóban nem tudtam, mi a megoldás, mégsem bántam. Kirúghat.

Piton döbbenten hallgatta. Nem volt szava. Nem tudta, mit érez, milyen hullámok dobálják, a parti fövenyre vetik vajon, vagy elnyelik. Merje-e kihallani a szavai mögött megbújó értelmet? Nem merte. Talán nem is akarta, hogy könnyebb legyen később. Csak magával vitte, mint egy szelencében, mint egy eldugott, csak általa ismert és számára értékes kincset.

- A szentimentális önzése nem segít rajtunk - villant végül a szeme fagyosan. Ez már az ismert terep volt, ahol gyakorlott mozdulatokkal, ruganyosan járt, mint a vadászterületén a ragadozó fenevad. Itt ismert mindent, a tócsamedreket és a fűkalászok között szürkülő üres csigaházakat is. Beszívta az ismerős levegőt.

Sofia nem várt más választ, így nem is csalódott, hogy a férfi összehúzta magát, mint egy sötét kőoszlop, mint egy felkiáltó jel. Magában már szövegezte, mit fog mondani a férfi. Nem hitte, hogy erőltetnie kellene bármit is, és volt annyi tartás benne, hogy ne fogjon szánalmas kullogásba. Nem csak a férfinak voltak fekete-fehér elvei.

- Elfelejtette, miért vagyunk itt - hallotta a férfit. Távolságtartóan, messziről, mint a muglik harangjait.

Odakint cseppekbe gyűlt a tetőcserepekre szitáló könnyű eső. Sofia megint észrevette a részleteket. Becsukódott, és kicsire húzódva már nem csak a férfit látta, hanem az apró jelentéktelen dolgokat is. Az ajtó kígyófejű kilincsén a tűz vörösen csillanó lángját. A varrás öltéseit a férfi ingének szélén. A kiütköző borosták hegyes fejét. Az ősrégi könyvek foltokban sárgulását az asztalon. Az üveg dugóját, amelyhez egy pergament támasztottak. Semmi olyat nem mondott a férfi, amit már ne hallott volna. Semmi olyat, amelyet valóban felfogott volna. Pitonnak igaza volt, ő csak akkor hiszi el, hogy elpatkolt, ha már a csontjait is széthordták a férgek. Ilyen defektes. Égő szemekkel hallgatta a férfit.

- Az érzelmeinél fogva köti fel magát a Nagyúr, remek kötelet fog sodorni belőle - darálta a férfi, miközben Sofiát fürkészte, látta, ahogy ide-oda néz, elidőz a kilincsen, az állán. Vergődik, mint egy befőttes üvegbe fogott lepke, aztán átsuhan az arcán a szomorúság, dacos eltökéltség. - De nem csak ő - a férfi is úgy hallotta magát, mint egy kívülálló. Sofia égő szemeibe nézett, és egyre hitványabbul érezte magát. Kiolvasta, mi lesz Sofia végszava, és már most fájt a helye, amelybe egy űr szakad nemsokára. Olyan volt, mint az ember, akivel reggel közlik, hogy délre meghal, és ez olyan bénítóan hat rá, hogy semmi értelmeset nem tud magával kezdeni, és döbbent arccal, pizsamában, álom-csókolta borzas fejjel éri a halál. Ő sem tudott mást tenni, csak úsztak ki a szavak a száján, mint az uszadék fák a folyón, melyeket hol erre, hol arra sodor egy fodrozódó tajték. - Hányszor mondtam, hogy a fekete mágia még az árnyékát is letapogatja. Nem a sarkánál fogva rántja le, hanem az érzésein át. Megcsalja azokat, kifordítja, szétpergeti a murva közé. Tegye csak ki tálcára. Hordja a szívét a ruhájára tűzve. El sem jutunk oda, hogy nekiállhasson ellenszereket alkotni!

Sofia nem mondott semmit. Piton egyre kihívóan kezdte nézni, egyre bántóbban, mintha a fenyegetés visszariaszthatná bármitől is. Magát védte vele, de már hallotta a mellkasában, hogyan omlanak recsegve a gerendák, amelyet soha be nem vallott reményét támasztották idáig.

- Nem tudom uralni az érzelmeimet, mint maga - szólt Sofia. Arca megenyhült, mintha saját dőreségén mosolyogna, és ez valahol így is volt. Már attól felszabadult, hogy kimondta, gyarló, aki folyton beveri az orrát a férfi szűk folyosós szabályaiba. - Az enyémek neveletlenek, folyton megszöknek, kifutnak. Csupa megvetendő tevékenységet végeznek a maga szemében. Még önzők is. Akkor is szüretelnének, csípnének a szőlőszemekből, amikor nem lehet, akkor is, ha bottal verik el rajtuk - úgy nézte Pitont, mintha utoljára látná, és a bőröndjében nem lenne fényképe róla, mit magával vihet, és mindaz, amit most lát belőle holnaptól egyre halványabb lesz, elfakul, míg egy nap fel nem szívódik teljesen, mint a leveleken ringó harmatcseppek, amelyek nem ismerik az örökkévalóságot.

Piton ökölbe szorított kezekkel hallgatta. Aztán hátat fordított. Az asztalra támaszkodott. Hol Sofiát nézte, hol elkapta a fejét. Mindent megtett, hogy Sofiát menekülésre fogja, hogy kilépjen, és faképnél hagyja őt az aberrált világával együtt, ahol dülledt szemű preparátumok úsznak formalinban, és a halálfaló évek véres priusza keserű barázdákat vájt az arcára.

- Szóval kiszáll - mondta a férfi rezignáltan. De hisz erre várt, mégis csörömpölve szaladt végig benne, mint egy bádogvödörbe dobott kavics. Azt hitte, befejez majd ezzel is egy fejezetet, lapoz egyet, újabb sikertelen tanítvány, levedli, mint a kígyók a bőrüket, szögre akasztja a talárját, amelynek szálain még ott van Sofia szívverése, fogja a Reggeli Prófétát, leveleket ír, egy ronggyal felitatja a tintatartóból túlcsordult fekete foltokat, Dumbledore-hoz megy, Voldemorthoz megy. Nem nézett már Sofiára, nem tudta volna titkolnia a csalódását. Nem tudta volna megkérni, hogy tekerjék vissza az időt tíz perccel, és máshogy fog válaszolni, de valószínűleg akkor sem tudta volna elmondani, hogy mit jelent neki a ragaszkodása, és igenis, akarja, hogy lemerüljön a fekete mágiába, pont Sofia nem gyurmázhat belőle egy nem létező félnótás hőst, akinek az a legnagyobb bűne, hogy folyton megsérti az embereket.

- Soha - mondta Sofia. A férfinek csak a hátát látta, a szemét, amely megrebbent erre a szóra, nem.

- A konoksága megint - suttogta a férfi maga elé. Más válaszra számított. De egy ajtó így is becsapódott már. A legszebb az összes közül. A selyemgubó, amely eddig védte őket, széthullott és ők kizuhantak belőle anélkül, hogy fogták volna egymás kezét. Nem lesz több egymásból lopkodás, ahogy Sofia hívja. Hívta. Mostantól múlt idő ez is, ő is. Magára kell hagynia a sötét erőtérben, amennyire csak lehet, különben sosem szedi össze magát. Már nem állhat mögé, és csak a legvégső esetben avatkozhat be. A háta is lúdbőrös lett attól, mi felé sodródnak.

- Tudja, mi történhet, ha folytatjuk? - kérdezte a férfi csendben, és szembe fordult vele. Akkor látta utoljára így Sofiát. Egészségesen, épségben. Tiszta fejjel.

*

Piton azon tűnődött, melyik kollégáját kapta el a bubógumó fertőzés, hogy lenullázta a Griffendél pontjait. Mi történt? Üdvöske leégette a fél iskolát? Petárdát dugott Umbridge seggébe? Egyre gyanakvóbb lett, mire a tanári szobába ért. Pletykafészek Bimba, aki úgy várt lesben a tudatlanokra, mint valami kövér csiricsáré pók, rögtön megrohanta az információkkal.

- Ah! - tárta szét a kezét. - Micsoda botrány tört ki itt, és maga nem volt itt! - Piton egy sanda pillantással nyugtázta, hogy annyira megviselhették az események, hogy már a hatodik vaníliakrém maradékát kanalazta.

- Dolores lett az igazgató! Dumbledore-t az Azkabanba küldték, de nem hagyta magát! Ó, jaj! Látta volna a minisztert, ő is itt volt, meg... ! Na és a Főinspektori Különítmény, még ilyet! - Piton meredten nézte. Az imént kapott egy levelet Dumbledore-tól, hogy este várja a főhadiszálláson. Jellemző, hogy meg sem említett olyan "lényegtelen" dolgokat, mint amelyekről Bimba beszél. A másik két házvezető futott be, és McGalagony átvette a szót. Ő is az események hatása alatt volt, de legalább érthetően magyarázta el, mi történt az iskolában, és azzal kezdte, hogy elővette a pálcáját, és a hangjukat csak négyük között tette hallhatóvá.

- A minisztérium megkapta, amire várt - szólt végül Flitwick borúsan. - Már jegyzőkönyvbe is vették, hogy Albus több tanú jelenlétében elismerte, hogy titokban "sereget" toborzott a diákjaiból. A hivatalos vélemény szerint a Nagyúr nem tért vissza, így úgy kezelik az ügyet, hogy az Caramel ellen irányult. Megkerestük Amelia Bones-t, azt írta, hogy azért nem ült össze a Wizengamot rögtön, nehogy szemet szúrjon, hogy a tetemes vádiratot már hetekkel ezelőtt kidolgozták.

- Ha nem lesz bizonyíték a Nagyúr visszatértére a lehető leghamarabb, menthetetlen az ügy - szorította össze a száját McGalagony.

- Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Dumbledore nem járna-e jobban, ha a minisztérium kapná el a Nagyúr helyett - mondta Piton cinikusan, de az állán megrándult egy izom. McGalagony elszörnyedve bámult rá.

- Egyikre sem fog sor kerülni - mondta remegő hangon. - Időt kell nyernünk. Ha a Nagyúr felfedi magát addig, ejtik a vádpontokat.

- Erre van a legkevesebb esély - vágott közbe Piton. - Nem fogja Caramelnek felszolgálni a vasárnapi ebédet, ne is számítson rá. Egyáltalán nem mutatkozik, mert amíg tagadják a létét, nem is fegyverkeznek ellene. Befolyhat a küszöbük alatt észrevétlen, és mire észbe kapnak, már túl késő.

A bájitaltan tanár este sokáig bámult szobájának sötétjébe. A Roxfort kálváriája eltörpült amellett, amit Sofia iránt érzett, és amely úgy lüktetett benne, mintha minden oldalát lecsiszolták volna. Baljós előérzetek gyötörték, furcsa víziók, vörös haj után lépett egy vonatra, a következővel mentek volna Sofiával ketten, a jegyük is megvolt, Piton vitte a mellényzsebében, de ő mégis fellépett arra a másikra, ahol Sofiának nem volt hely, csak neki, látta, ahogy megfordul, és távolodik, síneken lépdel át, szeneskocsit kerül, gőzfelhők nyelik el a bokáit, félig lehajtott fejét, a kezét, amely egy összecsukott esernyőt tartott. Már akkor tudta, hogy rosszul döntött, mikor a hangos kupéba se ért, kezek húzták, köszöntek neki, ismerték, felgyöngyözött egy nevetés, síp hangja hasított, és már nem tudott leszállni, már nem volt kiért.

Másnap miután megérkezett a Grimmauld tér 12-be, benyitott a konyhába. Sofia ott volt, vajas kenyér héjakat és morzsákat takarított az asztalról, Lupin egy foghagymakoszorúval zörgött, késsel piszkálta ki a gerezdeket, hogy ne kelljen megbontani az egészet. Nevettek, vidámak voltak, kérték, üljön le, van kávé, tea, mit szeretne, de ő csak intett a fejével, hogy semmit, Sofiára nézett megint, lisztes volt a ruhája ujja, de nem szólt, csak némán kifordult az ajtón.

- Végre - morogta Mordon, ahogy meglátta a bájitaltan tanárt. Néhányan már köré gyűltek, ott volt Dumbledore is, és most felnéztek mind. A rajz, amely fölé addig hajoltak, a Pitoné volt, az ő sebtében vázolt fekete vonalai az erődről, melybe a Nagyúr költözött. A Kaptár a senki földjén, ahonnan kirepültek a halálfalói, és visszatértek a dolguk végeztével. Piton csak azokat a termeket tudta felvázolni, amelyekben járt. A lépcsők nem csak kiszámíthatatlanul jártak-keltek, mint a Roxfortban, az sem látszott, hol teremnek és merre nyílnak. Az aurorok jobban örültek volna, ha Voldemort egy rozzant villát foglal el vidéken, ahol verebek röppennek le a fákról, és szarvasbogarak kúsznak be vízért a nedves repedésekbe. Legfeljebb ilyen formában közelíthették meg a Nagyurat. Szitakötők, szárnyas hangyák, molylepkék. Hetek óta röhögtek azon, hogy Mordon légynek is olyan ronda lesz, hogy rögtön szemet szúr, és tapétamintát csinálnak belőle a falon. Az "A" tervnek lőttek a Kaptárral. Piton azt mondta, az erőd a légtérben jár, és egyelőre meglehetősen steril, üres.

- Legalább nem a Roxfortba akarja befészkelni magát a Sötét Nagyúr - jegyezte meg Emmeline Vance.

- Sajnos, erre továbbra sem vennék mérget - sóhajtott Dumbledore, és Pitont nézte, aki üvegszemű közönnyel tőmondatokban halkan válaszolt a kérdésekre, szigorúan kimérve minden szavát, mint a bájital hozzávalókat a patikamérlegen.

- Túl keveset tudunk a Kaptárról. A nagyságát sem tudjuk megítélni - szólalt meg erős, mély hangján Madam Hooch. - Megoldható, hogy hosszabb ideig tartózkodjon ott, mint egy-egy alkalmi... nos, látogatás? - kérdezte a bájitaltan tanárt.

- Piton, jelentkezhetnél takarítónőnek - röhögött Black sötéten, és elvette a középső oldalát Madam Hooch sportújságának. Fojtott nevetés kísérte a megjegyzését, Piton azonban egy pillantásra sem méltatta.

- Nem maradhatok hosszabb időre - szögezte le. - A Nagyúr jelenlegi akcióiban nem kaptam feladatot, csak akkor hívat, ha információkat kér a Rendről. - tette hozzá szárazon. Rosszul állt a szénája, és Bellatrix aknamunkája megnehezítette azt, hogy elvegyüljön a halálfalók között és meglopja titkaikat. Gyanakvóak lettek, összesúgtak a háta mögött.

- Akkor ideje bedobni egy jókora véres húscafatot, hadd kapjon rá - recsegte Mordon. - Áldozatot kell hoznunk, nincs más út.

- Egyetértek - bólintott Dumbledore fáradtan, és levette a szemüvegét. - A csali a Roxforttal lesz összefüggésben.

- Ugye nem valamelyik ereklyét akarja megszerezhetővé tenni számára? - kérdezte McGalagony aggódva.

- Majdnem, Minerva - mondta az igazgató. - Attól tartok, Voldemort nem kapkodna színes lufik lelógó zsinórjai után - mosolygott szomorúan. - Nagy tételben kell játszanunk.

A bájitaltan tanárra nézett, akivel már mindent átbeszéltek. Az ő dolga lesz, hogy első körben elhintse Voldemortnál, létezik a grimoire, az ősi varázskönyv, amelybe feljegyezték a Roxfortot védő bűbájokat és feltörésük kulcsát, és amelyet valójában soha nem látott egyikük sem. Piton azonban óvatosságra intette az igazgatót. Maga a Nagyúr is régóta nyomozott a grimoire után, ha egy lépéssel előrébb jár náluk, Piton könnyen rajtaveszthet, ha olyan tényt állít, amelyről a Nagyúr már biztosan tudja, hogy hamis.

A Rend azonban - mindössze egy szavazatkülönbséggel - elvetette Dumbledore ötletét, túlságosan kockázatosnak találták. Mindig a Roxfort sorsával haladtak a legnehezebben. A szívügyük volt, az életük, a bölcsőjük és az otthonuk, még a hangszínük is egészen más árnyalatot kapott ilyenkor, talán azért maradt többnyire az utolsó napirendi pont, mert úgy érezték, ez az utolsó erőd, a végvár, amelyhez az ellenséges seregek csak más várak felégetése után juthatnak el, és ez így is volt. Épp elég volt, hogy Dumbledore-t menesztették az iskolából, nem hogy a kislába ujját nem tehette be a területre, de a Reggeli és az Esti Próféta is egész oldalas körözést tett közzé róla, naponta emelkedő vérdíjjal, amely már kezdte megütni azt a pszichológiai határt, ahol már azok közül is sokan feldobták volna, akik addig a pártfogásukba vették. Az igazgatói székben trónoló Macskás Umbridge pedig élvezettel herélte ki a Roxfort hagyományait, igen, Cornelius, természetesen, Cornelius, Piton is azt várta, hogy a következő tanévben legfeljebb limonádét kevertethet a diákjaival, ha sürgősen nem szabadulnak meg a minisztérium "jótékony" fennhatósága alól. Umbridge-nak már így is szemet szúrt, hogy mintha elszaporodtak volna a tanévben Piton óráin az erősítő főzetek.

Azok, akik Dumbledore javaslata mellett szavaztak, köztük Piton is, úgy érezték, hogy Voldemort már betette a lábát a küszöbön. Már megtörtént, már elkezdődött valami. Nem csak a beszivárgó alattomos eszmék mentén, melyek rendre újabb diákokat veszejtettek el Voldemort házi oltárán, ott gyűrűzött már körülöttük, Mógussal, aki élősködő urát egy évig túráztatta körbe-körbe a folyosókon, a baziliszkusszal, mely úgy járt a feltáratlan, ismeretlen csatornák útvesztőiben, hogy képtelenek voltak a nyomára bukkanni, Ál-Mordon Kuporral, aki Dumbledore bizalmát élvezve sokkal több mindenbe látott bele, mint kellett volna, és aki egy éven át csapolta Mordon agyát, kiszimatolva, meddig ér az aurorok karja és hány töltényük van raktáron, és ott voltak az újabb penészvirágok, rések és repedések, Ravenport szaglászása és a Roxfort élethű makettje a Nagyúr asztalán. Ez mind az ő vereségük volt: észbe sem kaptak, mikor már rég lékelték a falakat és trójai falovakra hulltak a karácsonyi csillagszórók szikrái és a farsangok lobogó színes szalagjai. Már nem ringathatták magukat abban, hogy a tűzvész megáll a Roxfort kovácsoltvas kapui előtt.

El kell kezdeni menteni, ami menthető.

*

Harry legszívesebben minden hétvégét a keresztapjánál töltött volna. Hiányoztak a DS órák, a kviddicsedzések, a tanórák többsége kezdte átvenni Binns professzor óráinak lassú, unalmas monotóniáját, és a közelgő vizsgáira sem tudott koncentrálni. Nem találta a helyét, nem értette, mi folyik körülötte, minden zajos volt, vágtázó, összefolytak a színek. A Nagyúr hangulatváltozásai dobálták, hol gyűlölet szaggatta, hol eszelős bosszúszomj tört ki rajta, és ettől ő maga is agresszív lett, türelmetlen, gúnyolódások céltáblája. Kattant Potter. Zizi bajnok. Miután Harry álmának köszönhetően megmenekült Arthur Weasley, úgy néztek rá, mint Trelawneyra, aki mindjárt kinyilatkoztat egy újabb halálos veszélyt, és miután kiszivárgott, hogy a Harry által irányított titkos sötét varázslatok kivédése órák vezettek Dumbledore azkabani fogságra ítéléséhez, nem szívesen találkozott senkivel a Roxfortban. Szeretett volna beszélni Dumbledore-ral, de nem lehetett, továbbra is elzárkózott előle, mintha legalábbis leprás lenne.

Szerencsére mióta Umbridge pöffeszkedett az iskola élén, McGalagony készségesen beleegyezett olyan dolgokba, amelyekért azelőtt elverte a port a hátukon. Beleegyezett, hogy Harry személyesen találkozzon az iskolán kívül néhány aurorral, hogy lássa, valóban elhivatott-e erre a pályára. Ilyen alkalmakkor Harry természetesen a Grimmauld tér 12-ben kötött ki, és Siriusszal töltötte az idejét. Tonks vagy Mordon mindig ellátta néhány morzsával, hogyha Umbridge érdeklődne, tudjon valamit mondani.

Leginkább az aurortanítványok MagiX játéka kötötte le, bár szó szem lehetett arról, hogy kipróbálja, Tonks lúdbőrös elbeszélései azonban kifejezetten csábítóvá tették, olyan volt, mint egy bűnös titkos kert. Az "ikszelés" egy társasjátékot takart, amely a nevét a dobozáról kapta, amelyen nem volt semmi szöveg, csak egy varjúvérrel felmázolt piros iksz. Nem kacskaringós mezőkből állt, nem volt dobókockája, nem voltak bábuk. Tonks felnyitotta neki a fedelét, és ámulva látta, hogy halkan ringó büdös sötét löttyön kívül nincs más benne. Nem is tudta, mit várt. Húsevő faragott szörnyfigurákat? Tonks csak nevetett rajta.

- Én már az első játék után megfontoltam, hogy inkább aranyhalakat fogok árulni egy mozgó szekérről az Abszol úton! Azért találták ki ezt a játékot, hogy megtanítsák a legfontosabbat a leendő aurorokank: megőrizni a lélekjelenlétüket hátborzongató illúzióik közepette is. A sötét varázslatok megzavarják az elmét, és blokkolják is. Inkább ne kérdezd, hány kört mentem vele, mire volt valami sikerélményem - sóhajtott, de a szeme büszkén csillogott. Az ikszelőn elvérzett a jelöltek nagy része, ez az első nagy megmérettetés, vízválasztó.

- Hát... ez az állott massza benne nem tűnik olyan félelmetesnek - nézett rá kétkedve Harry. - Mire való ez?

- Ez vér, Harry. Egy megidéző ige elmondásával együtt a földre öntik, szétterül, persze sokkal többnek tűnik olyankor, olyan, mintha locsolócsőből zubogna, szóval lesz belőle egy szőnyegmintaféle, mintha mindenféle jelet karcoltak volna a padló deszkáira, azon zajlik a játék. Tömény fekete mágia. Azt hiszem, össze fog esni az önbizalmad, ha majd kipróbálod. Ezek a rontások a legaljasabbak közül valók. Én is úgy éreztem magam a roxforti kiválóimmal, mint egy hülye gyerek, akinek addig nyalóka lógott a szájából.

- Milyen szemléletes! - gúnyolódott a szobába belépő Piton, és egy hirtelen pálcamozdulattal lecsapta a MagiX fedelét, Tonks épphogy el tudta kapni az ujjait. - Attól tartok, Potternek nem lesz alkalma kipróbálni a játékot, hacsak a minisztérium nem enyhít a feltételeken, kiből lehet auror. Vagy azt képzeled, a neved kivételt jelent majd? Meghívót is kapsz külön?

Harry gyűlölködve nézte, de egyetlen frappáns válasz sem jutott az eszébe. Sofiát nézte, akit addig észre sem vettek, a férfi eltakarta a háta mögött érkező fiatal nőt. Nagyon sápadt volt, egészen óriásinak és sötétnek tűntek a szemei.

- Nymphadora, szükségünk lenne a szobára egy időre, átmennétek máshová Harryvel? - kérdezte Sofia.

- Persze - tolta ki Tonks a széles szájjal vigyorgó Harryt.

Még hallották a folyosóról, ahogy megkérdezi az aurorlányt, hogy prütykölni vonultak-e a félre. A két feketehajú azonban egészen más okból zárkózott be. A társasjátékot a gyógyítóknak hozta Mordon, csak neki engedte meg az Auror Főparancsnokság vezetője, Rufus Scrimgeour, hogy kivigye a gyakorló terepről. Piton inkább sötét kárörömbe burkolózva hallgatott, hogy minden zsebében hozhatna hármat a Nagyúrtól, de nem mondott semmit, hadd villogjon a vén csataló, hogy ér még valamit a neve.

- Azt sem fogja tudni, hogy játék - folytatta Piton keményen, miután ő is elmondta Sofiának a fő tudnivalókat, és bűbájjal lezárta a szobát minden kiszűrődő hang, zaj és fényhatás ellen. Nem szerette húzni az időt, számtalan hánykolódó-álmatlan éjszaka volt mögötte. - Az első, amit el fog felejteni, hogy ez puszta illúzió, és ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné a szoba falát. Minden rontás, amelyet nem tud kivédeni, kibomlik magában, körbefonja, a vérébe kúszik és a foglya lesz, a hatása beáll, azaz eléri célját. Nem egy cédulát fog a markába kapni, hogy nem nyert. Fájni fog. Vérezni fog. Elborul az agya. Megáll a szíve. Nem papírrepülőkkel fogják megdobálni. De ez egy szimulátor. Talán segít valamelyest, ha elmondom, alig van valaki, aki ne bukna el rögtön. Ezt meg kell tanulni, ez egy technika, amely rettentő sok gyakorlást igényel.

- Nem tudok kiszállni akkor, mikor akarok? - kérdezte Sofia rekedten, miközben olyan görcsösen szorította a pálcáját, hogy a körmei a tenyerébe sarlóalakú lila mintát nyomtak.

- Akkor fog kiszállni, mikor én engedem. És az messze nem az első sikítása lesz. Innen fogom felügyelni, ahol most állok.

- Hogyhogy? - pislogott Sofia. Rosszat sejtett. - Akkor kivel játszok...?

- Forduljon meg, már itt vannak... - mondta a férfi sátáni mosollyal. - Nem mondtam, hogy élőkkel játszik... - Sofia egyáltalán nem mert megfordulni. Combjai úgy tapadtak össze, hogy azt sem tudta, bepisilt vagy csak a verejték teszi.

- Mit gondol, miért kérdeztem, olvasta-e a Halott nevek könyvét? - folytatta rémisztő, idegen hangon a férfi. - Én nem kérdezek a levegőbe.

*

Sofia életére rátelepedett a sötét varázslatok nehéz levegője. Beszívta magát a ruháiba, a bőrébe, mint a doh szomorkás, fanyarkás szaga, rátapadt, mint a nyálkás hínár a tavak félhomályos, borús csendjében. Hetente nagyjából kétszer foglalkozott vele a férfi, de az utórezgés megmaradt, kísérte, mint egy árnyék. Piton a félelmeiből hajtogatott fekete orchidea szirmokat, és a virágjuk ott maradt a fülé mögé tűzve a hajában, bárhova is ment. Voltak periódusok, amikor teljesen használhatatlan lett, kifacsarták az élmények, csak lebegett, és szétfolyt legbelül.

- Tőlem ne várjon kegyelmet. De bármikor elmehet - mondta halkan Piton. - Nem leszek mindig a háta mögött, ezért nem segíthetek most sem.

Bármennyire akarta, sokszor képtelen volt megbeszélni és értelmezni Sofiával, min ment keresztül az imént, belőle is leszakadt egy rész, és elveszett a kataklizmában. Mire érdemes ő ezek után? Már nem hitte, hogy Sofia egyszer képes lesz őt elfogadni a sötét stigmáival és barázdáival együtt, soha nem látta annyira undorítónak magát, és azokat a tetteit, amelyeket ő maga is szívesen törölt volna az életéből, mint Sofia iszonyodó szemeiben.

Volt Sofiában egy ijesztő önsanyargató vonás, amelyet a férfi addig nem fedezett fel, és letaglózta. Sofiát nem érdekelte, hogy tönkremegy vagy megsebzi magát, gyakran úgy tűnt, szándékosan keresi az alkalmat, hogy összetörje magát. Nem érdekelte, mi történik vele és annak mi az ára. A legkevésbé saját magát becsülte. Gyerekként megszokta, hogy azután ébred fel a szeretet iránta, ha előtte végighúzták a sárban, és megverték, felnőttként sem értette meg, hogy az nem szeretetből fakadt, legfeljebb bűntudat diktálta, amely ráadásul olyan hamar elhamvadt, ahogy megszületett. Tengerből kivetett üres kagylóhéj volt, melyben ezek a csillámló egyforma homokszemek addig gyűltek, míg egészen megtelt és betemették.

Sofia megszenvedte a mocskot, amibe önként mászott bele a férfi irányításával. Már rég nem hulltak rá az álom vaskos rétegei éjszakánként, és napközben gyakran rezzent össze váratlanul, felriadva, a diákok is bántó megjegyzéseket kezdtek tenni a furcsaságaira. Egészen elfogyott, bőrének túlvilági kékes fényt kölcsönöztek az átütő erek, tényleg olyan lett, mint egy kis lápi lidérc, akinek csak a szembogarai égnek lázasan sápadt homloka alatt. Miután Harry elkotyogta, hogy szobára mentek, a Pitonról alkotott vad előítéleteket is újra előszedték. Leporolták, mint a családi ereklyéket, mint a dédapák lepattogzott elefántcsőr markolatú tőreit és vadászkéseit, mint valamit, amely szerves része a vitrinszekrényeknek, a megsárgult történelemi örökségnek, a Roxfortnak, amelyben éltek, és amelyet időről időre meg kellett tenni. A férfi kedvelt beszédtéma volt, utálat és gyűlölet font sötét glóriát a feje fölé, és Piton maga is belenőtt a szerepébe, a jelmezbe, amelyet ő választott magának, és csak ő tudta, hogy a jelmez belsejében is tüskék és bogáncsok meredeznek a húsába. A Roxfortban dúltak a hormonok, száz és száz tizenéves kibontakozó, fülledt szexualitása feszítette az ezeréves falakat, semmi nem érdekelte őket úgy, mint a férfi nem létező magánélete, amelyről nem tudtak semmit, és éppen ezért olyan volt, mint az üres lap, melyre bármit rajzolhattak, és egy idő után már maguk sem tudták, mi az ő képzeletük szüleménye, feledésbe vesztek, olyanná lettek, mint a városi legendák, melyekről mindenki hallott, tehát bizonyára igaz. Szüleik, akik egyszerre viselték a Roxfort csíkos nyaksálait Pitonnal, sem jártak előrébb, aszkéta szerzetes vagy aberrált őrült, a két véglet között nem létezett átmenet. A gyerekeiket nem piszkálta soha, és ettől kezdve az ő szemükben mindegy is volt, mit csinál privát óráiban.

A férfi is hallotta a szadizmusáról keringő mendemondákat, de nem tett ellene semmit. Ő aztán végképp tudta, milyen a húsvér, kegyetlen szadizmus, mikor kéjállat módjára fürdenek mások szenvedéseiben, kínjában és testnedveiben, látta és tapasztalta eleget, de sohasem érzett sem megveszekedett örömöt, sem kielégülést, mint Bellatrix vagy Avery, akik a fekete szeánszaik után úgy viselkedtek, mint holmi böfögő, jól lakott döglegyek. Voldemort szörnyeteg világa úgy táplálta a perverziókat, mint egy kazán, semmi nem volt elég, és semmi nem lehetett elég borzalmas és gyötrő, amit ne lehetett volna még fokozni. Piton olyan sokat látott már, hogy újabb vonagló, szétfeszített testek és alvadó vérükbe dermedt holttestek látványa már nem feküdte meg a gyomrát. Megkeményedett belülről, heges ablaktalanságban sosem létezett ártatlanságának kipányvázott üressége fölött.

Mikor Lupin is azzal vádolta Sofia miatt, hogy egy szadista kéjenc, meg akarta ölni. Ez a vád úgy fájt, úgy nyomódott a bordái közé, mint egy rozsdás vasvilla, mert ő maga is elborzadt attól, mire mutatott hajlandóságot, mikor lenyomta Sofia fejét a fekete mágia bugyraiba, olyan lélekvesztő mélységbe, ahonnan a dementorok és az inferik erednek. Annyiféle érzés dobolt benne, mikor ezt megtette, meg merte tenni, hogy szikével sem tudta szétválasztani őket, és maga is kétségbe vonta, nem szerepelt-e az aljasság ezek huzalsodronyában. A gyötrelmét enyhítette volna, ha Sofia meggyűlöli, és eltaszítja, úgy várt erre, mint a kiszáradt, repedező erekre szabdalt föld az esőcseppekre, köpjön az arcába, mert már maga sem tudta, mit gondoljon. Sofia azonban pontosan úgy kezelte a történéseket, ahogy mondta, és a világ egyik hatalma nem ingathatta meg ebben. Szükséges rossz volt, amelyet túl akart élni. Nem az ő bántására és megalázására szolgált, és sem Mordonnak, sem másnak nem engedte volna meg, hogy meztelenebbé és védtelenebbé tegyék, mint valaha is volt. Piton a legmélyebb bizalmat kapta meg. A kezébe vehette, felszeletelhette és ízekre szedhette, láthatta szenvedni, elbukni és felállni újra, páni félelemben és őrjöngő dühben, egészen kifordítva, kimetszhette a húsát, a szívét, és gombostűre tűzhette a darabjait. Sofia a saját testében akarta érezni, mire képes a sötét mágia, azok, akiket ő fog kezelni, nem fogják tudni elmondani, merre jár bennük a rombolás. Piton is ezt látta a legdurvább, de leghasznosabb útnak, mégsem tudta bábként kezelni Sofiát, akivel bármit megtehet, a végtagjait ide-oda hajlítgathatja és szeplőket firkálhat az arcára. Még senkinek a sebezhetőségét nem látta ilyen sokáig és ennyire mélyen, hosszú hónapokon át, megrendítette, hogy része lehetett benne, de nem védhette meg a borzalomtól, mert épp annak kellett átengednie, hogy képes legyen egy nap lekottázni a fekete szimfóniákat. Lupin tévedett. Nem ő szívta ki az életet Sofiából. Ő tartotta életben.

Piton nem lepődött meg, hogy Sofia nem képes súlyos, ártó mágiákat küldeni másokra. Hiányzott az ezekhez szükséges indító rugó a lelkéből. Sokkal több jóindulata volt az emberek iránt, mint amennyire megérdemelték, eredendő természete békés volt és nyugodt, a patrónusa hűen tükrözte vissza fehér lótuszvirág alakjában, melynek szirmai úgy nyíltak szét, mint a nap, amikor kibontja fénylő hajkoronáját. Úgy képzelte, Sofia fejfáján sem lesz egy nap más, csak ez, nem lesz ott a neve, se évszámok, csak egy egészen kicsi, fénylő szirmú virág a feketére festett léceken.

Sokszor látta álmában Sofiát meghalni vagy inkább eltűnni örökre úgy, olyan könnyen és hirtelen, ahogy a fehér fodrok tűnnek el a folyók hátán, érezte kiveszni a dolgokból, és a hiányt utána, hajának elfakuló libbenését, a hangját melyet magával vitt az eső locsolta házak között süvítő szél, és nem hallott már mást, csak az esőt, százezernyi csendes ezüstharangként, és az utca göröngyei közt futó parányi patakok csobogását, melyek kapálózó hangyákat és kavicsokat sodortak a hátukon. Sosem vágyott jobban arra, mint ilyenkor, hogy magához szorítsa, erősen, markolón, míg itt van, amíg még lehet. Mégis tékozlók maradtak, az idő kufárai, Piton nem ment, úgy érezte, nem teheti az egész munkájukat hiábavalóvá és értelmetlenné, annyit gyötrődtek már, úgy felforgatta az érzéseiket és mindazt, amit saját magukról és a másikról gondoltak, hogy nem vallhatott kudarcot azzal, hogy átengedi magát egy régóta sóvárgott, eltitkolt állapotnak, az ő felelőssége Sofiáért már így is hatalmasra dagadt, hát még akkor. Nem kockáztathatta, hogy Sofiát használják fel ellene, vagy az ő hibája a vesztét okozza, nem akart sorsának kártyalapjain a fekete ómen lenni. Nem lehet közük egymáshoz ebben a felgyújtott világban. Mindig tudta ezt, de sosem volt ennyire könyörtelen a lemondás íze.

Sofiának a legkevésbé voltak romantikus ábrándjai. Egészen belegyűrődött egy dimenzióba, amelyről nem tudta, hogy illúzió, és nem létezik. Úgy érezte, gonosz démonok és teleszkóp szemek tapadtak rá, bármerre járt, figyelik, üldözési mánia tört ki rajta, és olyan nap is volt, hogy a szobája küszöbét nem bírta átlépni. Úgy hallotta, mindenki róla sutyorog, még a kövek közt megbúvó százlábúak és a függöny mozdulatlan, kusza rojtjai is, csupa ocsmányságot, melyek ellen sikoltva tiltakozott. Elméje kezdett elborulni, és Dumbledore jobbnak látta a gyógyítói tevékenységét egy rövid időre felfüggeszteni, mielőtt kárt okoz valakiben. Piton várta, hogy kiszabaduljon a ragacsos tévképzetekből, melyekben már az ő kontúrjai is összemosódtak egy leselkedő alvilági szörnyetegével, Sofia ugyanúgy nekirontott, mint bárki másnak, aki hozzá mert érni, nem tudta, ki kicsoda. A tekintete egészen eszelős lett, primitív vadság rombolta a vonásait. Az excorcisták elélveztek volna, ha a kezükbe kaphatják. Hosszú hetekbe telt, míg a tekintete kitisztult, a destruktív, agresszív mágia hatása azonban tovább hömpölygött a véráramában, és imbolygó képzeletében.

Voltak egészen nyugodt időszakai, mikor képes volt kívülről szemlélni saját magát, szívós elhatározással, hogy talpra fog állni. Hagrid biztonságos távolból követte, mikor a Tiltott Rengeteget járta, könnyedén, súlytalanul lépdelve át a fák nyújtózkodó, kérges óriásgyökereit, melyeket beevett a moha és ölelésükben fürtökbe verődött kalapos gombák nyújtogatták kíváncsi fejüket, Sofia messziről olyannak tűnt, mint valami repdeső boholy gyermekkezek ragasztotta papírsárkány végén, olyannak, amilyen azelőtt volt, mielőtt a Voldemort-féle nirvána sodrásába került.

Sokat gondolt Pitonra, aki az általa gerjesztett félelmek anatómiáján át már koránt sem volt az a férfi, akinek végtelen fekete gombsorait olyan szívesen nyitotta volna meg. Sofia a történtek után nem volt annyira bárgyú, hogy elhiggye, halálfalósága kimerülhet abban, hogy egy sámlin ül a tűz körül a többiekkel. Sosem feszegette, mivel tartja fenn a Sötét Nagyúr bizalmát, és milyen bűnöket tettek meg fizetőeszközzé, miből kovácsolták a súlyokat a fekete mérlegen, melynek nyelve úgy orsózta fel az emberi méltóság selyemszálait, hogy csak egy élettelen, faguriga maradt utána. Úgy érezte magát, mint aki elzárt, fénytelen cseppkőbarlangba tévedt, és a felriasztott denevérrajok sikolya ösztönösen arra készteti, hogy védekezően az arca elé kapja a kezét, ha a férfiről volt szó. Elkedvetlenedve ment vissza a Roxfortba, de mikor a férfi sötét, felhős tekintetű alakja feltűnt a folyosó végén, csak nézte, és ugyanazzal az ösztönösséggel kívánta, bár állna meg és ölelné át nagyon-nagyon, de a férfinek el kellett mennie mellette közönyös távolságtartással, mint máskor, lézengő diákok pislantottak feléjük, és egy Umbridge-nak öltözött rózsaszín vattacukor gurult be a lengőajtón egy újabb bekeretezett utasítást lóbálva, mint valami idétlen retikült. Úgy ért a gyengélkedőre, úgy vette át az egyenruháját, mintha nehéz, hánykolódó álmokból kelt volna fel csatakosan, viharverten és vesztesen. Még mindig szereti ezt a férfit. Úgy látszik, a pokolban még ez a tűz is jobban éget és magasabbra csap, motyogta magának ironikusan, és elkínlódott egy ideig a hajtűkkel, hogy a fityula alá kényszerítse a haját, de kifutottak a kezéből, ahogy az irányítás is az érzései felett már sokkal régebben, hogy észrevette volna.

Mindenki érdeke az volt, hogy Mordon gyógyítóival egyetemben minél hamarabb önállósuljon, még akkor is, ha az a nyers, nagymennyiségű dózis, amellyel rájuk zúdult egy másfajta, ablakok nélküli világ még nem tudott bennük letisztulni és kikristályosodni, akkor is, ha egy rossz döntés könnyen fatális eredménnyel járt. Nem várhattak, míg évek hosszú sora alatt beérnek, és magabiztosan szaggatják ki a szétterpeszkedő gyökerű gyomokat, melyek magjait Voldemort Nagyúr kacagva szórta szét a sárvérűek álmai felett. A világ olyanná lett, mint egy elszabadult pörgettyű. A halálfalóknak sem diktálta kis fekete noteszbe a Nagyúr a legújabb rontásait az ellenszerükkel együtt, a legtöbbje eleve úgy csapódott a világba, hogy még ki sem próbálták, át sem gondolták, és nem ismerték az ellene ható erőket. Elárasztotta őket, terjedtek, mint a pestis vagy a kolera annak idején. Piton epésen megjegyezte, hogy az év végi pályaválasztási tanácsadáson vegyék a sírkövest az első helyre, agy se kell hozzá, és garantált a megtollasodás.

*

Új nap virradt, és beköszöntött a június. Sugárkévéi úgy terültek szét az ébredő Roxforton, mint a legyező szálai, végigsimították az évezredes köveket, melyeket a csillagok porából gyúrtak egykor, és úgy hitték, nem fog rajtuk a rombolás, sem az ártó mágia, mert az ezer éve alvó, csiklandós sárkány megvédi őket a pusztulástól.

De létezik-e a sárkány?

 

Folyt. köv.

Vissza