N Y I L A T K O Z A T

Jelen, Tört fények játéka c. mű szerzője, Expelliamus jelen művet J. K. Rowling Harry Potter sorozatának első öt könyvének alapul vételével írta egyéni elgondolás alapján, J. K. Rowling által kitalált karakter, Perselus Piton főszereplésével, valamint további, J.K. Rowling, illetve Luciana Slytherin által kitalált karakter, leírás és elnevezés esetenkénti felhasználásával.
Jelen mű szerzője kijelenti, hogy a Magyar Köztársaság szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényének szellemében J.K. Rowling és Luciana szerzői jogait tiszteletben tartja, jelen mű tekintetében idézett jogszabály egyéni, eredeti jellegű átdolgozásra vonatkozó 4. § (2) bekezdése értelmében - J.K. Rowling és Luciana szerzői jogainak sérelme nélkül - minden további jogot magának fenntart; és egyúttal kijelenti, hogy jelen írás közzétételéből semmilyen anyagi előnye nem származik.

Budapest, 2005. március 11.

Expelliamus

 

Tört fények játéka

(Expelliamus)

 

I N V I T A T I O

Múltunk hangjai


Kezembe került egy könyv, szárított hóvirág van a lapjai között. Szirmai megsárgultak már. Nem az enyém, csak nálam maradt, így én vigyázok rá. Őrzöm.
Régi időkről mesél, két emberről, akikkel az életem egyszer összeért. A könyv maga érdektelen számomra - remélem, nem haragszik meg értük a szerzője, bizonyára nagy tudású patikus volt egykor, a neve is felejthető (ezért se haragudjon). Azt sem fogom elolvasni, miként vélekedett a főzetek mellékhatásairól, amelyeket szedek. Vérfarkasok könyörületeként. A lap szélére kézzel írt bejegyzéseket olvasom, a látszólag értelmetlen kis gondolatokat, emlékeztetőket, verssorokat és kérdéseket, amelyek a bejegyző fejében jártak, és amiket papírra vetett a keskeny margóra. A senki földjén kért helyet magának a szabályos, katonás rendben vonuló, egymáshoz fűzött, nyomtatott fekete betűk szomszédságában. Megvolt ez a rossz szokása: az összes könyvét összeírta a lap margóján, a kedvenc részeit aláhúzta, a könyvjelzőit benne hagyta; faleveleket, gyermekrajzokat, csokoládéspapírt, ami épp a keze ügyébe került, maga sem emlékezett rá.
Kézírása szép, a betűi kéz a kézben járnak, harmóniában, mindegyik kap helyet és levegőt. "A Lambrusco édes bor" - emlékezteti magát az egyik helyen, hogy honnan jutott eszébe, nem tudni már. Nem kapcsolódik ahhoz, amit a nyomtatott feketebetűs rendkívül tudományosan, millió latin kifejezéssel teletűzdelve elemez. "Hat előtt benézni Mrs. T-hez" - áll néhány oldallal arrébb.
"Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt, izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek." Az idézetet egy másik kéz folytatta apró, szálkás, határozott férfibetűkkel: "Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam"(*) Mellette szigorú képlet, grammok, hőfokok és időtartamok.
Én meg csak állok, idétlenül, nyitott könyvvel a kezemben, és leskelődőnek érzem magam, de lapozok tovább. Kérdezz-felelek, szép női írásra kemény férfibetűk feszülnek.
Úgy hiszem, egyszer a kezébe kerülhetett a férfinak, aki nem bírta megállni, hogy ne írjon bele, sőt, ahogy lapozok, javítások jönnek, kérdőjelek, kioktatások, mintha csak egy dolgozat lenne. Gúnyosan és mégis... A végén még oda is írta, hogy "R mint rémes. Miért kell minden könyvet megszentségteleníteni...?" Muszáj elmosolyodnom ezen. Én már látom hozzá az arcot.
A nő soha nem olvasta a férfi betűit, a könyvet sem nyitotta ki később. Ha így lett volna, nem adja oda nekem, se bárkinek e földön. Tudom.
Én is most látom először.

Mindkettőjükkel a Roxfortban találkoztam. A férfival először tizenegy évesen, tojáshéjjal a fenekünkön; egy évfolyamba jártunk. A nővel huszonkét évvel később. A férfi hosszú ideje professzor volt már, egykori házának vezető tanára, elismert bájitalfőző mester, én abban az évben foglaltam el a sötét varázslatok kivédése posztot, Sofia Madam Pomfreyt helyettesítette. Emlékszem, karácsony másnapja volt, este, és napok óta havazott, amikor megérkezett nagykabátban, mégis fázósan, váratlanul és hamarabb, ahogy ígérte magát. Szép volt és nagyon komoly. Huszonhat éves. Mindig ilyen volt, sose lehetett kiszámítani, mikor érkezik, hol jár és meddig marad; olyan volt, mint egy fénysugár, amiről csak mi hisszük, hogy palackba zárható.
Hiányzik nagyon.

Sokat gondolkodom azon, vajon mi lenne, ha az ember maga választhatná a sorsát, és azokat, akik életének részeivé válnak, de rá kell jönnöm, ezt is csak akkor tehetné meg, ha már megélte mindazt, amit rámértek, és akkor már úgyis mindegy.
Majdnem mindenkit, aki fontos volt számomra, túléltem. A legszomorúbb az, hogy csak negyvenhárom múltam, és mégis kijelenthetem.
Megpróbálok a mának élni. Nehéz hinni és bízni, amikor megtapasztaltam már, hogy minden eltörhet egy pillanat alatt, és mégsem a bölcsek megszentelt nyugalma jár át, hanem az álmatlan éberség fon hálót körém. Azt hiszem, egy rész belőlem is odalett. Féloldalas vagyok, tessék kitámasztani, mert eldől - írnák a kartonomra.

A kislányom gyermeki szívéből merítek erőt (akár egy rabló, de bocsásson meg érte). Neki még minden szép és ártalmatlan ezen a világon. Egyszer szemtanúja voltam, hogy az utcánkban tanyázó, nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű és szagú csövest is megpuszilta. Nincs benne félelemérzet vagy előítélet, az egyszer biztos. Meg van róla győződve, hogy az ő apukája bármitől képes őt megvédeni, ő (aki én vagyok) egy igazi hős, csillogó páncélban. Bár így lenne. Még azt a nyavalyás páncélt is magamra rángatnám, mindegy, hogy nyom vagy fél mázsát. Lapítson össze, azt se bánom.
Nem a vérem, de olyan, mintha az lenne. Ő a szívünkben fogant, így tanítom neki. Vérfarkas vagyok és steril. (A minisztériumnak "hála" érte, szörnyetegek ne szórják szét a magjaikat a világban, csókolják meg a seggünket, hogy egyáltalán megtűrjük a fajtájukat et cetera. Mindegy, megbékéltem már vele. Végül is mi egy "kis" beavatkozás a lepratelephez képest, nem igaz? Azért fáj. Nem is kicsit.) A kislányomnak borostyánszín a szeme, mint az enyém, és a szempillái olyan világosak, hogy csak akkor látni, milyen hosszúak, ha egész közel hajolunk az arcocskájához. Mindenki gratulál, rám ütött - mondják.
Az én gyönyörű szép gyermekem. Apja neve: Remus J. Lupin.

Nem tudtam, mit kezdjek a könyvvel, amely évekig feküdt érintetlenül és bezsúfolva egy halom másikkal egy levert sarkú kartondobozban. Rendelten vagyok és hanyag, mindig is az voltam. Kerülgettem pár napig, aztán komótosan becsomagoltam és megcímeztem az apró, szálkás betűk tulajdonosának, Perselus Piton úrnak, de elbizonytalanodtam. Hiszen ismerem. Mit szólna pont ő, hogy pont nálam feküdt el az ő szigorúan őrzött, legbensőbb magánéletének egy kicsiny emlékezete, amihez semmi közöm. Úgy döntöttem, megtartom. Így, spárgával átkötve.
A békesség kedvéért.

Nem mondom, hogy nem találgattunk, mi lehetett köztük. Az egyik legfőbb beszédtéma volt. Ha volt is bármi, rendkívül diszkréten intézték.
Nem szokásom, de beavatkoztam. Én nem akartam, hogy legyen bármi is, legalábbis nem Pitonnal, az ég szerelmére. A csalódástól akartam megvédeni Sofiát, hogy sikerült a legalkalmatlanabb férfit megtalálnia magának. Először úgy véltem, csak azért tölt több időt Perselusszal, mert a mindig zárkózott, mogorva férfi kihívás, talán még ingerli is, hogy teljességgel érzéketlen az irányában. Sofia hiába volt olyan nő, akit az ember kétszer is jól megnéz magának, olyan pengeéles esze volt, hogy a férfiak összecsinálták magukat a kisebbségi érzéstől. Nehezen tanulta meg, hogy nem kell mindent a nevén nevezni. (Bevallom, én például szeretek elüldögélni a langyos önsajnálatban, és apró hazugságokkal takarózni. Az ember nem szeretne mindig nyitott szemmel járni, nincs igazam?)
Minél többet volt Perselusszal, annál inkább megváltozott, és eltávolodott tőlünk. Ha velünk nyugodt volt és türelmes, vele háromszor olyan türelmesen viselkedett. Nem értettem, miért. Akkor már jó ideje adagolta neki egy halálfaló-sarj lassú, mérgezett cseppekben, hogy minek volt szemtanúja, miután Perselus Piton felesküdött a Sötét Nagyúr sírig tartó szolgálatára, nehogy "illúziói" legyenek. Ehhez képest a mi történeteink az iskolás Pitonról, arról az utálatos kis görényről, aki akkor volt, nem jelentettek semmit. Nem is azért mondtuk.
Ebből a mindig komor, sivár emberből hiányoztak a gyúlékony anyagok, a hő (mintha bőrének viaszfehérsége is ennek lett volna hírnöke); bevehetetlen erőd volt, aki ha ismert is asszonytestet, legfeljebb tanulmányképpen a tapasztalás kedvéért. Az érzelmek szigorúan uralt, elzárt területén nem fért meg más. Súlyos szavak ezek, tudom. Volt, amikor ingerelt, volt, amikor úgy hittem, értem természetét, volt, amikor szántam, és volt, amikor megvetettem érte.
Sofia a túlvilági kékes-feketén lángoló hajával egészen más volt. Örökké égő olajmezőket rejtett magában, de hagyta, hogy jégkirálynőnek lássák, talán még szórakoztatta is. Kevés embert engedett közel magához. Soká tartott, míg engedte meglátni, hogy űzött, folyton úton lévő szíve a soha nem szűnő keresésében is őrzi a harmónia és az egyensúly különös erejét. Nem tudom, hányan lehettek még rajtam kívül, akik gondjaik és nyűgeik súlyát ráakasztották; én bíztam benne, feltétel nélkül. Soha nem élt vissza mindazzal, amit keserű vagy éppen eksztázisba törő mámorunkban megosztottunk vele. A diákokkal is így volt a Roxfortban. Mágia volt benne, igazi, perzselő és messzire ható gyógyító erő.
Előttem van az a reggel, amikor nyílt az ajtó, és bejelentették, hogy meghalt. Piton csak annyit mondott, hogy az nem lehet. Meg sem mozdult a székében, mintha összenőtt volna vele, és még a Reggeli Prófétát sem tette le. Én elrohantam. Azóta gyűlölöm. Sofia miatt, mert tudtam, hogy mit jelentett neki ez a szemét, érzéketlen kőtömb. Dehogy küldöm el neki azt a könyvet.
Megvesztem, hogy egyáltalán eszembe jutott.

Most már ha elkezdtem, rendet teszek a dolgaimban. Ha költözni kell, csak bezsúfolok mindent a dobozokba, amelyeket aztán lusta vagyok kipakolni. Sosem dobok ki semmit, őrizgető vagyok. Ha meghalok, keressetek ott, valahol a legnagyobb kupac tetején, távcsővel talán látni is. Lezárni sem tudok semmit a világon... Tele vagyok nyitott végű zsebekkel, megvalósulatlan ideákkal és félbemaradt emberi kapcsolatokkal. Szeretem az emlékek ízét a nyelvemen, alámerülni a törékeny szépségű múltba, és frusztrálni magam hasztalan hiábavalóságokkal, vagy belefásulni a letűnt idők összekaristolt, kattogó lemezeibe. Csak azért nem írok könyvet, mert lusta lennék befejezni. Idős bácsika vagyok, hogy ezeket beismerem. Negyvenhárom éves bácsika. Szerzek egy mamuszt.
Még diákként kaptam rá arra, hogy újságcikkeket gyűjtsek. Ez az én sajátos, szedett-vedett naplóm (nagyon tanulságos), majd egyszer összerendezem. A nagy rendezgetésből most még nagyobb kupleráj lett, - én persze már rég ráuntam, mint mindig, - és a földön ülök milliónyi megsárgult kép és girbegurbán vágott, tépett, szakított papír között. Ez itt a kezemben egy karikatúra: Mardekár Malazár, ahogy röhög a koporsójában és beint a középső, kígyót formázó ujjával. Van egy durvább is: Roxfort alakú bilin ül, és Dumbledore szakállával készül kitörölni a hátsó fertályát. Ezen a színesen pedig vigyorogva kidugja a csupasz fenekét a felhők közül, és egy szellentéssel lemossa az iskolát a dombtetőről. Az érdekes az, hogy ezek akkor jelentek meg, amikor a Roxfort még évezredes pompájában és sérthetetlenségében állt, és az iskola balsorsának árnyékban lopózó lépteit még nem hallotta senki.
Ha a Sötét Nagyúr visszatérte előtti évek szóba kerülnek, manapság mindenki arról suttog bizalmasan, hogy bizony, érezni lehetett, hogy valami baljóslatú, sercegő áram cirkulált a levegőben. Minden giccsesen gyanús volt. (Nem nevetséges?) Én nem éreztem semmit, és inkább az jut eszembe, hogy előtte, és akkor is, amikor már a Nagyúr termeszbirodalma épült az élére vasalt egy eszme mentén a háttérben, milyen szokatlanul bizarr társasági élet és szórakozás folyt a városokban, az előtérben. Voltak ex-halálfalók, halálfalókkal szimpatizálók és csőlátó utópisták a tiszta birodalomról vallott elveikkel, és voltak az ex-ellenállók, Dumbledore és köre, keményvonalas aurorok és önjelölt polgárőrök, és úgy tűnt, hogy a nagy többség, az átlagmágus egy kávéház teraszáról nézi az események erjedését, miközben habos kávét rendel, és napilapot olvas. Ha kipattant valami kínos, kellemetlen vagy éppen pánikkeltő esemény, az csak egy hír volt az újság egyik lapján, élettelen és távoli betűhalmaz néhány sarlóért, és különben is, vannak színészeink és statisztáink, hogy mórikálják magukat feketemágusok és ellenük küzdő fehérmágusok trikóiban, mi csak elüldögélnénk itt szépen a székben. Én ezt láttam.
Olyan extrém és tobzódó éjszakai élet csak a tragédia után volt, amikor az ember narkotikum nélkül is azt hitte, ringlispílen ül és kék tollak nőttek a hátán. Operaénekesek, festők, szobrászok, színészek, irodalmárok, költők, táncosok és artisták bújtak elő, világmegváltó és sokkoló ideák születtek, virágzott az okkultizmus, a kártyavetés, a fűzőbe szorított buja utcanők mellett loknis transzvesztiták bújtak elő éjszaka, simlisek, tarhálók, üzletelők, mindenféle népség, és elhitted, hogy nincs olyan kívánságod, ami csilingelve ne jönne szembe azonnal. Én pedig fejest ugrottam a forgatagba, és még Siriusnak is jutott néhány hónap belőle. Ez volt számomra a legnagyobb ajándék. Az utolsó nagy csobbanás.
Nem is vettem észre semmi szokatlant. Egy karcsú, magas francia nő után jártam, aki végképp nem akart feketemiséket hallgatni, ettünk és szeretkeztünk, ez volt a program az első meredt sokk után is, amikor Tudjukki visszatért, és Albus Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét. Nem volt mire reagálni, mert azt követően hosszú hónapokig nem történt az égvilágon semmi, és a hirtelen kipattant éber gyanakvás egy idő után kihunyt. Banálisan hangzik, hogy jó szolgálatot akartam tenni a rendnek - elsősorban Dumbledore-nak, - miközben amint kiléptem a gyűlésről, olyan emberekkel vettem körbe magam, akik kedvtelve dugták a homokba a fejüket. Élni akartam, jó könyveket olvasni, iszogatni egy csehóban, hegyet mászni, nők ölébe bújni. A legjobb barátaim életét vette el a Nagyúr, és velük együtt mindent, amiben hittem és amiért felnőttem. Talán egy kicsiny békességért, áltagos hétfőkért és átlagos keddekért könyörögtem így. Nem sokáig lehetett, a pánik és a rettegés hője az én szalmaszál reményeimet is elégette.
Mind egy szálig.

Siriust akkor ölték meg, amikor a Nagyúr megmutatta magát a mágiaügyi minisztériumban teljes életnagyságban, az Azkabanból kiszabadított hű kopói társaságában. Az a nap lett az elmúlt tizennégy év keresztelője: átutazó évek lettek, békés átmenet a terror két fejezete között. Tizennégy évnyi üres lap, amelyhez mindenki kapott színes ceruzát, és utoljára azt rajzolhatta és írhatta bele, ami neki tetszett. Ólomlövedékkel teli kibiztosított fegyverekké váltunk, a kávé keserű lett, bármennyi cukrot öntöttünk bele, vártunk és riadtan rezdültünk bármire, amiben az ő kezét sejtettük. Mindhiába. A lassan szivárgó kobraméreg úgy terjedt, hogy nem láttuk, hol ejtették a harapást. Nem voltak fognyomok. Nem jöttek a csuklyás-álarcos halálfalók. Az új hadtestek már a törvényes keret húzta határsávokon belül álltak fel. Pozíciókat szereztek, részvényeket és ingatlanokat vásároltak. Az aurorok előtt ismert halálfalók feddhetetlen kispolgári életet éltek, a Nagyúr eszméiről nem nyilatkoztak, elzárkóztak: nekik nincs véleményük. Legfőbb gondjuk, hogy szabályos vízszintesre nyírják a házuk előtt a sövényt, még a feleségüket sem csalják, minden este pontban hétkor elfoglalják a helyüket a családi körben a vacsoraasztalnál. Néhány máguscsalád egyik napról a másikra összepakolt és elköltözött, olyanok, akik jó eséllyel pályáztak a Nagyúr fekete listáján egy-egy előkelő helyért. Ha megkérdezték őket, miért, talán megfenyegették őket, mi történt? Csak megvonták a vállukat: itt jobb a levegő, ennyi, viszlát, és bezárták az ajtót.
Így hát vártunk a vihar előtti síri csöndben.

Bevallom, szörnyen másnapos voltam aznap hajnalban. Szégyellem, de így volt. Zúgó halántékkal, félálomban repültem a Roxfort felé azon a szörnyű infravörös hajnalon, és akkor sem ocsúdtam fel a kábulatból, amikor sárral kevert esőcseppek vágtak az arcomba. Mentem a többi rendtaggal, akár egy birka.
A Roxfortból nem látszott semmi, csak egyetlen hatalmas, kavargó porfelhő, és az ellene százezernyi átlátszó dárdával harcoló eső. A szomszédos varázslófaluban, Roxmortsban pizsamás-hálóinges, riadt diákok szorították egymást, több százan voltak a szűk, macskaköves utcákon. Felettük professzoraik keringtek seprűn, nyugtatták őket és vezényszóra térdre parancsoltak mindenkit. Rengett a föld. Akkor omlott le Griffendél Godrik tornya, aztán sorra a többi, és a nagy robajjal földre zuhanó sziklakövek egy szempillantás alatt homokfinomságúvá porladtak és felszívódtak a keringő, tölcséres szélben. Rommá és mocsokká omlott minden néhány óra leforgása alatt.
A Roxfort, generációk évezredes kedves, barázdált arcú bölcsője néhány óra leforgása alatt azzá vált, aminek a muglik mindig is látták: elhagyott romhalmazzá, amelyet benőtt már a gaz, és megsüllyedt az iszapos-lápos vidéken. Azt kapta a mágustársadalom, amit láttatni akart a külvilággal: a nekik tálalt vízió vált valósággá. Mintha ezer év összes kánikulája, vihara, esőzése és fagya egyszerre csapott volna le a falakra.
Valaki feltörte az ezeréves, ősi védőbűbájokat. Az élet változatlan rendjét. Néhány óra alatt, néhány óra alatt... Ezt motyogtam magamban, mint egy megakadt lemez, és nem ébredtem fel sem én, sem más, hogy ez csupán egy komisz lázálom, mindjárt főzök egy jó erős feketét, és minden rendben lesz. Nem lett. Csak a porfelhő tűnt el, csak a rom maradt. Fűvel és gyommal benőtten. Széttört csigaház egyetlen megkopott, színevesztett szilánkocskája.

Még mindig elakad a hang a torkomban, ha eszembe jut. Izzadt ujjaim között szorongatom Mardekár Malazár karikatúráját. Jóslat, előrejelzés, véletlen? Számít az már? Kinek jobb úgy, ha tudja, minden szándékosan, összehangoltan, lassú tűzön mozdult előre? Mindannyian felelősek vagyunk; több ezer kicsiny hóhér együtt emelte fel azt a bárdot, mégis a zaklatott, sokkolt, összezavart és rettegő tömeg bűnbakot keresett, felelőst, megtorlást és legfőképp választ arra, mi történt és hogyan.

*

Szükségem van egy női kézre, hogy jó igazgatója legyek az iskolának, Minerva, annyi minden van a világon, amit a férfiak sosem vesznek észre. Ezt mondta Dumbledore, amikor felkért igazgató-helyettesnek. Boldogan vállaltam. Az iskola az életem volt, a mindennapjaim, a családom. Mindent feláldoztam érte, de bőségesen kárpótolt.
Végignéztem, ahogy néhány óra leforgása alatt emlékké omlott. Akkor perceknek tűnt. Ha lehunyom a szemem, újra látom. Soha el nem múló emlék. Égő bélyeg, megpecsételődött sorsunk hangja. Sóbálvánnyá meredtünk mindannyian. Az igazgató és Piton, aki a jobb keze és legfőbb bizalmasa volt, nyomtalanul eltűntek.
Soha még ilyen szükségem nem volt rájuk. Rám maradt minden; a jelen nehéz eszmélése, a holnap, és kevés voltam ehhez. Perselus hideg, ellentmondást nem tűrő fellépése, Albus nyugodt bölcsessége és hegyeket mozgató tekintélye nélkül maradtam több száz kétségbeesett szülővel, nyomozóval, aurorral, újságírókkal és ezer kérdéssel a nyakamban. Ez a két férfi jobban helytállt volna, de mentségemre legyen mondva, mindent megtettem, ami tőlem telt. Próbáltam lavírozni abban a káoszban, amely ránk szakadt azokban a hetekben. Kollégáimmal egy emberként fogtunk össze, és az sem számított, hogy a minisztérium a szél minden irányába szétszórta a testületet és ismeretlen (ahogy ők mondták: megbízható és ellenőrizhető) professzorokat állítottak a helyükre.
A Főnix Rendje állt, és a döbbenet acéllá kovácsolta a helytállást. A mai napig hiszem, a Roxfort tragédiája megelőzhető lett volna - hogy nem így történt, mindannyiunk bűne, és súlyos leckét hordozott. Az, hogy a Sötét Nagyúr eszméjében annyian hittek vakon, az, hogy a fiatal fiúk elsírták magukat a megilletődöttségtől, ha a fekete mágus megjelent a gyűléseken, és készek voltak a vérüket áldozni valamiért, amiről elhitték, hogy igaz és értékes, és képesek voltak hátat fordítani a családjaiknak, a mi bűnünk is. Nem takarózhatunk azzal, hogy Imperius alatt cselekedtek és nem voltak tudatuknál, mert hazugság. Hét évünk volt, a gyermekévek legfontosabb és legmeghatározóbb évei, és mégsem tudtunk erős elveket és megfelelő erkölcsi iránymutatást plántálni beléjük. A Sötét Nagyúr halálfalói is a Roxfort diákjai voltak egykor, nem a szüleik nevelték őket, nem apáik és anyáik, hanem mi a bentlakásos intézményben. Nagyon sokat gondolok erre, nap mint nap.
Szerettem volna jobban csinálni.

*

Nemzedékeket tanítottam a bűbájok használatára, és az egész életemet a varázslatok megismerésének szenteltem. Egy igazságra jutottam: nincsenek határok, és minden képzeleten túlmutat a mágia folyton változó és fejlődő univerzuma; olyan, mint egy végtelen meder, amelynek ködbe vesznek a partjai.
Tudásom javát könyvekből és elbeszélésekből merítettem; biztos távolból, ha úgy tetszik. A békés élet híve vagyok, még nagyságomban is törpe az élet élesben zajló villámai között, vénségemre is naiv, még vitatkozni sem szeretek. Úriember módjára vívok, szabályok szerint. Utána udvarias kézfogás, meghajlunk egymás előtt, és barátságban elválunk. Én, Filius Flitwick ebben hiszek.
A Roxfortot védő varázslatokról én sem tudtam sokkal többet, mint más. Kisebb könyvtárnyi szakirodalma volt már, nem egy mágus választotta a szakterületének a Roxfort titkainak kutatását és elemzését, és egészen hajmeresztő feltételezések születtek. Annyi bizonyos volt, hogy az alapítók nem vitték magukkal a sírba a bűbájok feltörésének kulcsát, a megoldás ott maradt valahol elrejtve a szemünk előtt.
Mielőtt a kis Harry Potter megkezdte volna a tanulmányait, a minisztérium az iskolába vezényelte Lord Ravenportot, hogy erősítse meg újabb védővarázslatokkal, és mérje fel a létező bűbájok gyenge pontjait. A Lord kiváló elme volt, szakterülete a vizionált építmények és térváltoztató elrejtő bűbájok voltak. Tudása lenyűgözött. Egykori tanítványom fényévekre megelőzött a bűbájok megalkotásának terén.
Ravenport korábban a Sötét Nagyúr egyik legfőbb tanácsadója volt. Nem egereken kísérletezett a bunkerjaiban, hogy finom legyek, és a szikéje olyan árnyékot vont a fejére, hogy senki nem mert nyíltan megrendelést adni neki. A Nagyurat viszont a legkevésbé sem érdekelte ez a sajnálatos perverzió. Ravenport azonban rendkívül hiú volt, szerette az elismeréseket bezsebelni és fürdeni a dicsőségben, a Nagyúr akkori földalatti mozgalma nem elégítette ki az ő igényeit, nem tudta elfogadni, hogy mások - szerinte - tutyimutyi találmányokért a legmagasabb állami kitüntetéseket zsebelik be, míg ő, a korszakalkotó, fű alatt üzletel a találmányaival.
Nemcsak Karkarov kötött vádalkut a minisztériummal a Nagyúr bukása után, csakhogy Ravenport nem halálfalókat adott kézre, hanem a saját szellemi tőkéjét; és az, amit feltárt a találmányai közül ízelítőnek a bírái előtt elég volt arra, hogy a saját szolgálatukba (és még inkább ellenőrzésük alá) állítsák. Elképesztő összegeket fizettek neki, és úgy tűnt, ha kellő elismerésben részesül, a pórázt a nyakán ők tartják a kezükben. Azonban a muglik épületeire vetített kétéltű épületek, a Szent Mungó új, szétnyíló legyező alakú szárnya nem jelentett elég kihívást, egyedül a portrékra alapozott besúgóhálózat alternatívájának kidolgozása hozta lázba.
A fekete mágia mindig csábítóbb volt és éles végletekbe torkolló. Ravenport földi pályafutását végül a Nagyúr oldalán fejezte be. Ágyának falára csak annyit írt az ujjával: "Megalkottam."
A Roxfort összeomlását megelőző években leginkább azt az elméletet fogadták el, mely szerint a védőbűbájok feltörésének módját nem egy titokgazdára bízták, hanem több személy hordozza, de mindenki csak egy részt ismer az egészből, és a szálak nem érhetnek össze, mert a szövetség tagjainak egymás kilétéről nincs tudomásuk.
Ezt a vélekedést akkor ásták elő, amikor a halálfaló jelenségről könyvet író egyik auror bizonyítékot találta arra, hogy az ezt boncolgató legrészletesebb értekezést maga a Sötét Nagyúr írta mindössze tizenhét éves korában tudósokat megszégyenítő alapossággal és mélységben, természetesen álnéven.
A szövetség, a circulus, a Kör, ahogy ma hívjuk őket egy nap valóban felállt: Megtalálták és meglátták egymást. Ma már tudjuk, hogy a Sötét Nagyúr volt az egyik láncszem. A Kör többi tagját ő sem ismerte, de legnagyobb tévedése mégis a Kör rendeltetésében állt.
Mardekár Malazár túljárt az ő eszén is.

(*) Pilinszky János

 

Folyt. köv.

Vissza