Halványuló Jegyek

(Gilda)

I.

Zöld villanások cikáztak a levegőben. Mindenfelől ordítás, sikoltás hallatszott. Az egész mező egyetlen nagy kavarodás volt. "Adava Kedavra!" - ordította valaki közvetlenül mellette, mire pár méterrel arrébb egy idősebb varázslót látott némán összecsuklani. Megpróbált úrrá lenni bénultságán, de csak zsibbadt ködön át érzékelte az eseményeket. Tudta, kész csoda, hogy eddig nem találta el egyetlen átok sem.
- Mire vársz, mozdulj már meg! - üvöltötte a fülébe egy ismerős, éles hang, melynek tulajdonosa nagyot taszított rajta, majd egyetlen pálcasuhintással elsöpört vagy három ellenfelet.
- Képtelen vagyok rá, nem akarom! - dörömbölt a fejében egy hang. A sajátja. - Elég volt!
- Szedd össze magad, vagy nagyon megbánod! - hallotta az előbbi hangot.

A félelemtől szédelegve megrázta a fejét. Hányszor hallotta már ezt a fenyegetést! Az apja be is váltja, ezt tudta jól. Nem vonhatja magára még jobban a haragját. Körülötte az ellenség túlságosan jól tartotta magát, az övéi nem nélkülözhettek tovább egyetlen embert sem. Hirtelen megpördült, és pálcájával célba vett egy fehér ruhás nőt. "Capitulatus!" - kiáltotta, mire a nő kezéből kirepült a pálca. Gyorsan elkapta, és immár két fegyverrel vetette bele magát a küzdelembe. A bénultságot mintha elfújták volna róla, egymás után szórta az átkokat. Azon vette magát észre, hogy bár még mindig vigyáz, nehogy halálos átkot mondjon ki, a csata hevében a régi, jól ismert izgalom borítja el. Egyre-másra lőtte ki a kábító átkokat, és kéjes elégedettség töltötte el, ahogy célba vett ellenfelei sorra rogytak össze. "Nem akarom élvezni! Ez borzalmas!" - hallotta ismét a saját hangját. "Nem állhattok az utunkba, mugliimádók!" - kiabálta vissza magában. Úgy érezte, már nem először, hogy megbolondul. Legyen már vége!

Körülötte egyre inkább megfogyatkoztak csapatának erői, az ellenség győzelme szinte biztosnak tűnt. Ráadásul a csatatér különböző pontjain ismeretlen eredetű átkok pusztították az övéit. "Láthatatlanná tévő köpeny!" - hasított belé. Ismerte a hatástalanításához szükséges varázslatot, de elvégezni már nem volt ideje: ugyanebben a pillanatban apja elkiáltotta magát: "Visszavonulunk!", de messziről azt is jól látta, ahogy egy hosszú, ősz szakállú varázsló célba veszi az apját. Meg kell akadályoznia! Vagy mégsem? A szakállas varázslóra emelte a pálcáját, de ez a pillanatnyi tétovázás elegendő volt arra, hogy valaki kettőjük közé vesse magát. Apja és a többi társa ebben a pillanatban egy pukkanással eltűnt a csatatérről. A szakállas varázslóra küldött kábító átkát az érkező magas, sötét taláros varázsló könnyedén hárította, és ugyanabban a pillanatban vakító villanást küldött feléje. Az idő hirtelen lelassult. Sűrű ködön keresztül érzékelte, hogy nem halt meg, de mintha hosszú percek alatt csuklott volna össze, miközben egyre közelebbről érezte a sötét taláros varázsló tekintetét.

*

Rania rémült kiáltással, zihálva ült fel az ágyában. Ez nem lehet igaz! Egyszerűen képtelen volt szabadulni ettől az álomképtől. Az utóbbi időben már szinte minden éjjel ugyanazt látta. Nem akart arra gondolni, mit jelent, ha látomása ismét a valóságot mutatja. Még mindig vadul dobogott a szíve a rémülettől, de kényszerítette magát, hogy gondolkozzon. Eddig kételkedett, de most már egyre inkább biztos volt benne, hogy a valóság tárult fel előtte. És az, hogy egyre gyakrabban álmodta ezt a jelenetet, csak azt jelentheti, hogy a rettegett esemény egyre közeleg. Rania kezdett kétségbeesni. Mit tegyen? Apjának nem mondhatja el az álmát. Az utóbbi időben túl gyakran tévedett. "Nagy hiba volt veled vesződnöm évekig! Semmi hasznodat nem veszem!" - mondta ilyenkor az apja, és ő legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna.

Rania felsóhajtott, és a sarokban lévő mosdóhoz ment. Egyre inkább feladta, hogy az apja valaha is elégedett lesz vele. Ha most elmondaná, mit látott álmában, csak újra megkapná a százszor hallott szemrehányást. Másfelől viszont mi lesz, ha a látottak bekövetkeznek? Bár ha az álom végére gondol, az sem biztos, hogy a csata után valaha viszontlátja... Ki lehetett az a varázsló, aki visszaverte a kábító átkát? Álmában a varázsló az ellenséghez tartozott, de akkor miért nem ölte meg? Azok a fekete szemek... tudta, hogy már látta valahol, és nemcsak álmában. A többiek csak arcnélküli fantomok voltak, de ezek a szemek kristálytisztán éltek az emlékezetében. Abban is biztos volt, hogy már korábban is többször álmodott vele. Ez vajon figyelmeztetés, hogy óvakodjon tőle? Érezte, hogy ezúttal nem csapja be a megérzése, de hogyan óvakodjon valakitől, akit nem is ismer? Próbáljon kimaradni a csatából? Sokáig már nem húzhatja az időt mindenféle kifogásokkal, elvégre most fogják hivatalosan is beavatni!

A gondolattól megrázkódott. Ma lesz a napja! Szemtől szembe fog állni a Sötét Nagyúrral, akinek hűséget fog esküdni! "De hiszen erre vágytál egész életedben, nem?" - kérdezte önmagától. Az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. Már maga sem tudta, mire vágyott. Tisztában volt vele, hogy apjától kiváló képzést kapott, és azt is tudta, hogy miért olyan értékes a Halálfalók számára. "Igazi Látó csak nagyon ritkán születik" - mondta öntelten Trelawney, egykori tanára. A gondolatra gúnyosan elmosolyodott. Még hogy igazi Látó! Trelawneynak fogalma sincs, milyen az, hirtelen furcsa képeket látni maga előtt, elveszteni a kapcsolatot a külvilággal, miközben körülötte mindenki azt hiszi, megbolondult! Felriadni éjszaka az ijesztőbbnél ijesztőbb álmokra, majd álmatlanul morfondírozni, hogy az igazat látta-e, vagy csak a fáradt agysejtjei szüleményét! Próbálni irányítani az álmokat, boldogan reménykedni, mikor sikerül, és összeomlani, mikor újra megcsalja egy álom... Kételkedni önmagában, hogy épeszű-e egyáltalán... Rania hangosan felnevetett, ahogy eszébe jutottak azok a jóslástan órák. Teafű, kristálygömb, kártya, hahaha! Róla már a legelső órán megállapította Trelawney, hogy teljesen vak a jövő titkai iránt. Bár úgy lenne, gondolta ezredszerre.

Ezzel nem jutok semmire, hunyta be a szemét. El kell végre döntenem, mit akarok valójában. Ide akarok tartozni, vágta rá gondolatban azonnal. Nos jó, ha így van, akkor mindent meg kell tennie, hogy be is fogadják. Most, amikor a Sötét Nagyúrhoz hű, évekig rejtőzködő erők végre egyesülhetnek, talán végre ő is hasznossá teheti magát. Ha már eddig csak kolonc voltál apád nyakán, futott át az agyán az önkínzó gondolat. Bár a józan esze azt súgta, hogy ez így nem igaz, ez a súgás nem tudta elnyomni az újra rátörő önmarcangolást.

Nézz magadra, mondta magának, még csak nem is hasonlítasz rá.

Rania a tükör elé állt. Valóban, még csak nyomokban sem látta magán viszont apja szabályos, szép vonásait. Ehelyett lángvörös hajbozontott látott, melyet világéletében gyűlölt. Répaszínű, gondolta mindig. Legalább a szemének lenne normális színe, de nem, az valahol a barna és a zöld között van félúton. Mocsárszínű, fintorgott a tükörképére.
Nem sikerült örökölnie apjának kreolos bőrét sem: az ő bőre világos volt, milliónyi szeplővel tarkítva. Na és a szája, vastag, mint egy szerecsené, gondolta. Alakját pedig mindig is túl vékonynak találta. Ezekkel a jellemzőkkel nemhogy nem hasonlított apjára, de még anyja légies, szőke szépségéből sem jutott neki semmi. Ezzel tisztában volt, éppen elégszer hallotta a családjától. Apja egyszer azt mondta, születésekor valószínűleg elcserélték a St. Mungóban, ezért lóg ki ennyire a családból. Bezzeg Darius... Ne gondolj rá, mondta magának a beléhasító ismerős fájdalomra. Inkább a bizonyításra gondolj.

Hát most itt a jó alkalom. Rania felvetette a fejét, és elhatározásra jutott. Ma felesküszik a Sötét Nagyúr szolgálatára, és legjobb tudása szerint fogja betartani esküjét. Itt majd megmutatja, hogy ér valamit. A Nagyúr biztosan segíteni fog, hogy kiteljesíthesse képességeit, elvégre soha nem volt még senki mellette, akiből igazi Látó válhatott volna. És talán végre apjának is hasznára lehet valamivel, aki teljes erőből azon fáradozott, hogy a Sötét Nagyúr jobb keze lehessen. "Már eddig is nagy hasznára voltál, nem emlékszel? Nélküled nem jutott volna ilyen közel a céljához! Sok helyzetből került már ki győztesen a te segítségeddel!" - súgta józanabbik énje.
- Kapd össze magad, ezúttal nem hibázhatsz! - mondta tükörképének. Felöltözött és eltökélten kilépett a szobából.

*

- Dumbledore professzor, sürgősen beszélnünk kell! - lépett oda Perselus Piton az igazgatóhoz a Nagyteremben.
- Itt az idő, Perselus? - kérdezte Dumbledore teljesen feleslegesen, mert nem kerülte el a figyelmét, hogy Piton milyen mereven tartja a bal karját.
- Igen. Úgy tűnik, ma lesz a napja.
- Akkor tíz perc múlva találkozunk az irodámban! - mondta az igazgató és körülnézett. - Szólok a többieknek is.

Piton sötét tekintettel közeledett az igazgatói szoba felé. Nem számított rá, hogy ennyire hamar szólítja majd a Nagyúr. De mikor lehetett előre kiszámítani a Sötét Nagyúr lépéseit? Nyilván az Egyesülés Napját is azért hozta előre, hogy az minél váratlanabbul érje ellenfeleit.

Mikor benyitott Dumbledore irodájába, már valamennyi kollégája ott ült, bár meglehetősen szűkösen fértek el ennyien. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában, de a tanároknak szemmel láthatólag sejtelmük sem volt arról, hogy miért vannak itt. Dumbledore komor arccal meredt maga elé, és még a vállán ülő Fawkes is mintha a homlokát ráncolta volna. Piton gyorsan leült az egyik karosszékbe és megszólalt:
- Igyekezzünk, nem vesztegethetem az időt. A Nagyúr számára a késés az egyik fő bűn. - Remélte, hogy tényleg nem kell sok időt elvesztegetnie a felesleges locsogással, amit Dumbledore tanácskozásnak nevez. Az igazgató tőle cseppet sem meglepő módon mindenbe beavatta a tanári kart, kérve őket, hogy egyelőre ne hagyják el hosszabb időre a Roxfortot. Száz százalékig megbízom a kollégákban, mondta akkor Pitonnak, aki sokadszorra érzett ellenállhatatlan késztetést, hogy valami nagyon durvát válaszoljon az igazgató néha már naivitást súroló bizalmára, ami jelen esetben semmi másra nem volt jó véleménye szerint, mint hogy még több ember sápítozását kelljen hallgatnia. Utálta, hogy állandóan kiselőadást kell tartania a nagy plénum előtt arról, mit hogyan végzett, és mit fog tenni. "Perselus, egy csapat vagyunk, értse meg!" - magyarázta Dumbledore. "És mindannyian aggódunk magáért!" Na persze, de még hogy aggódnak, gondolta sötéten Piton.
- Ezek szerint máris vissza kell mennie? - kérdezte rémülten McGalagony. - De hát a többiek még vissza sem érkeztek!
- Én már hetekkel ezelőtt is azt mondtam, hogy hiba halogatni ezt a megbeszélést csak azért, hogy teljesen hasznavehetetlen emberekre várjunk! - mondta Piton dühösen.
- Belátom, hogy igaza volt, Perselus, ami a késlekedést illeti - nézett rá Dumbledore. - De azért azt meg kell vallani, hogy Rémszem Mordon például semmiképpen nem nevezhető hasznavehetetlennek. A többiekről nem is beszélve.
- Fölösleges ecsetelnem némelyek idehívásának szükségtelenségét - felelte Piton. - Igazgató úr pontosan tudja, mi a véleményem róluk.
- Igen, Perselus, tudom. Ennek ellenére szükségesnek láttam nekik is baglyot küldeni, amikor ön legutóbb visszatért azokkal a hírekkel. Elvileg bármelyik pillanatban itt lehetnek. De ezen most már kár vitatkozni, inkább azt találjuk ki, hogy mit tegyünk.
- Egy pillanat - szólt közbe vékony hangján Flitwick professzor, a bűbájtan tanár. - ezek szerint a múltkor nem mondott el nekünk mindent?
- Úgy láttam jobbnak, hogy a beszámolóval megvárjuk, amíg legalább a Rend tagjai ideérnek - felelte Dumbledore. - De most változott a helyzet. Kérem, Piton professzor, hogy röviden tájékoztassa a kollégákat a helyzetről.
- Kérem. Dumbledore professzor kérésére a múltkor már beszámoltam önöknek a Sötét Nagyúrral kapcsolatos valódi feladataimról, az igazgató úr pedig tájékoztatta magukat a Főnix Rendje feltámasztásának szándékáról. Szintén Dumbledore professzor kérésére azt nem mondtam el, hogy megtudtam, a Sötét Nagyúr az elkövetkező hónapokban összegyűjti a hozzá hű, bujkáló erőket. Ezek az egységek eddig önállóan, titokban tartották fenn magukat, de most, hogy a Nagyúr visszanyerte hatalmát, valamennyien készek mellé állni. Sőt, több éves működésüknek köszönhetően komoly utánpótlással rendelkeznek, akikről ugyan nem lehet tudni, hányan vannak, de a hírek szerint száznál is több "újonc" Halálfaló vár beavatásra. A ceremóniára akkor kerül majd sor, amikor az összes különálló egység összegyűlik. A Nagyúr két héttel ezelőtt azt mondta, hogy ez várhatóan két-három hónapon belül fog megtörténni, és azon a napon minden Halálfalónak meg kell jelennie a színe előtt. Erről a szokott módon fog majd bennünket értesíteni. Nos, úgy tűnik, két hét is elég volt arra, hogy az erőit összeszedje.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy most azért kell visszamennie, mert ma egyesülnek Tudjukki erői? - kérdezte rémülten Bimba professzor.
- De igen, minden valószínűség szerint. A kérdés csak az, hogy visszamenjek-e a Halálfalókhoz, és folytassam-e a kémkedést, vagy sem. Számomra ugyan ez sem kérdés, de Dumbledore professzor...
- De mi van, ha mégsem ezért hívatja önt, nekünk pedig még bőven van időnk megvárni a többieket? - kérdezte aggodalmasan Trelawney.
- Kedves Professzor asszony, ez a lehetőség fennáll, de önnek, aki a jövőbe lát, nyilván teljesen világos, hogy a Nagyúr miért hívat most - mondta gúnyosan Piton.
- Természetesen előre látok mindent - mondta Trelawney méltóságteljesen. - Ezért magam is azt mondom, hogy most kell dűlőre jutnunk a teendőket illetően.
- Nos tehát - mondta somolyogva Dumbledore, még mielőtt Piton válaszolhatott volna, - minthogy a barátaink nem érkeztek még meg, magunknak kell döntenünk.
- De Igazgató úr, azért bizonyára nem ült ön sem tétlenül Piton professzor visszatérte óta! - mondta Flitwick professzor.
- Természetesen nem, azonnal baglyot küldtem jó pár szövetségesünknek. A régi Rend még élő tagjai mindannyian támogatásukról biztosítottak, nem is számítottam másra, teszem hozzá. De be kell látniuk, igen nehéz dolgunk van, hiszen a varázslók többsége még mindig nem hiszi el, hogy Voldemort visszatért. Nagyon kevés barátunk van ebben a küzdelemben. Azért nem vagyunk egyedül, a baglyok majdnem mind válasszal érkeztek vissza, amelyekben komolyabb segítségre is ígéretet kaptam. Ez azonban sajnos nekik is időbe telik.
- Igazgató úr, ezek valóban aggasztóan komoly dolgok - szólt közbe egy eddig csöndben ülő, fiatal tanár. - De mégsem értem, mennyiben érinti ez Piton professzor visszamenetelét.
- Dangor professzor, tisztában vagyok vele, hogy önnek édesmindegy, milyen veszélyekkel jár számomra a kémkedés - csattant fel megvetően Piton. - De javaslom, tartsa észben azokat a fontos információkat, amiket a Nagyúr-ellenes erők számára hozok!
- Perselus, Dangor professzor nem úgy értette - csitította Dumbledore, és rámosolygott a szőke fiatalemberre. - Nyilván arra gondolt, hogy az eddigi veszélyekhez képest miben jelent újdonságot ez a mostani alkalom. És lássa be, különösen számára jogos a kérdés feltevése.
- Hogyan? - kapta fel a fejét zavartan a fiatal tanár. - Nem értem, mi köze ennek hozzám? Vagyis... Csak nem...?
Dumbedore sajnálkozva látta a döbbenetet az arcán, ahogy megértette a dolgot.
- Igen, Darius, nagyon sajnálom, de Piton professzor értesülései szerint az ön apja rendelkezik jelenleg a legnagyobb erőkkel. Minden jel szerint újra Voldemort közvetlen bizalmasának szerepére pályázik. Valószínűleg hamarosan szembekerülhetünk vele.
Dumbledore mélyet sóhajtott, ahogy a következő mondandójára gondolt, de Darius szobormerev arcára pillantva biztos volt benne, hogy az már tudja, mi következik.
- Sőt, Darius, szörnyű, hogy ezt kell mondjam - mondta végül, - de én azt gyanítom, minden valószínűség szerint az ön nővére is az újoncok között lesz.
- Dumbledore professzor - szólt közbe óvatosan Bimba professzor. - Ha jól értelmezem a szavait, ez az ember különös veszélyt jelent Piton professzornak, de nem egészen világos számomra, hogy miért? Talán tudja, hogy Piton professzor a mi oldalunkon áll? De hát hogyan?
Dumbledore Pitonra nézett, de az összeszorított szájjal, merev arccal ült a helyén. Nos, jó, gondolta, erről valóban nem szükséges mindenkinek tudnia.
- Piton professzor azt gyanítja, hogy Keren Dangor tisztában van, vagy hamarosan lesz, az ő valódi hovatartozásával. A lánya ugyanis megsejthetett valamit, amikor még a Roxfortba járt, és ha azóta kiteljesedtek a képességei, akkor esetleg könnyűszerrel átláthatja Perselus valódi szándékait.
- Rania Dangor? Dehát hogyan? - kérdezte Flitwick. - Jól emlékszem, az én házamba tartozott, de ő mindössze egy évet járt ide, vagy tíz éve, és Piton professzor nem is tanította!
- Én annál inkább! - mondta Trelawney. - Sose láttam még nála tehetségtelenebb tanítványt! Még hogy kiteljesedtek a "képességei"?! Dumbledore professzor, az a lány nem volt egészen beszámítható! Ugye nem gondolja komolyan, hogy pont tőle kell Piton professzornak tartania?
- Sybill, kérem! - mondta figyelmeztetően Dumbledore, és Dariusra pillantott. A fiatalember azonban felvetette fejét, és keményen a szemébe nézett.
- Igazgató úr, a nővérem számomra megszűnt létezni, amikor az apám mellé állt. Bármit mondanak itt róla, az engem egyáltalán nem érdekel.
Dumbledore egy pillanatig elgondolkozva nézte fiatal kollégáját, majd Pitonhoz fordult.
- Perselus, a döntés a magáé. Jól tudja, hogy miért aggódom annyira. Én nem utasíthatom, hogy menjen vissza Voldemorthoz. - Sejtette, mi lesz kollégája válasza. Tudta, hogy fél. Hogyne félne. Csak egy őrült nem félne rendszeresen szembenézni Voldemorttal. Hát még félrevezetni. De azt is tudta, hogy Piton hihetetlen módon fegyelmezett tud lenni, ha akar. Képes ezt a félelmét egy külön fiókban őrizni, teljesen elválasztva a számtalan okától, amiért mégis újra és újra erőt vesz magán, és visszatér a Sötét Nagyúrhoz. Bár az ifjúkori sérelmeit is képes lenne betenni egy külön fiókba, mélázott el.
- Igazgató úr - állt fel Piton, - én sem hiszem, hogy az a lány gondot okozna nekünk. Visszamegyek. Meg kell próbálnom legalább időt nyerni, hogy felkészülhessünk.
Dumbledore arcán látszott, hogy nem is számított másra, de hangosan csak annyit mondott:
- Rendben, Perselus, akkor menjen. Ha találkozik Dangorral vagy a lányával, próbálja a legilimenciát alkalmazni, hogy biztosan megtudja, ha gyanakodnak, és azonnal jöjjön vissza, ha úgy érzi, hogy tudnak a maga valódi szándékairól.
- Ennyire komoly a helyzet? - kérdezte elszörnyedve McGalagony, aki pontosan tudta, hogy ezzel az igazgató gyakorlatilag felhatalmazta Pitont a fekete mágia használatára.
- Ennyire, Minerva - mondta Dumbledore, és valóban rettenetesen komoly volt az arckifejezése. - Kérem, most menjenek, és mindenki álljon készen, amint Piton professzor visszatér, azonnal újabb megbeszélést hívunk össze. Az iskola és a tanulók biztonsága érdekében fontosnak tartom, hogy önök tisztában legyenek a helyzettel. Sajnálom, hogy ezzel keresztülhúztam az esetleges nyaralási terveiket. Perselus, maga maradjon egy pillanatra. Darius - mondta, ahogy a fiatal tanár szóra nyitotta a száját, - később mindent megbeszélünk.
A tanárok aggodalmas arccal kisiettek az ajtón. Jellemző, gondolta Piton gúnyosan, egyikük sem méltat egy pillantásra sem, pedig Dumbledore szerint éppen halálos veszélybe indulok. De hát mikor érdekelt ez itt bárkit is?
- Perselus - szólt az igazgató, amikor becsukódott az ajtó. - Kérem, legyen nagyon óvatos. Ne becsülje le Keren Dangor hatalmát. Emlékszik, volt szerencsénk megismerkedni vele.
- Emlékszem - mondta Piton összeszorított szájjal.
- Ami pedig a lányát illeti, továbbra is az a véleményem, hogy ha még mindig az apjával van, akkor ő a fő veszélyforrás számunkra. Ha az elmúlt években ki tudta bontakoztatni a képességeit, akkor nagyon óvatosnak kell lennie vele. Én nem hinném, hogy elfelejtette, amit látott! Akkor pedig csak idő kérdése, hogy Voldemort megtudja, hová is tartozik ön valójában.
- Bár változatlanul biztos vagyok benne, hogy Miss Dangor nem ismert fel, és nem fog rám gyanakodni, de észben tartom, amit mondott. Most mennem kell.
- Sok szerencsét, Perselus!
Dumbledore hosszan nézett elsiető kollégája után. Tudta, hogy minden alkalommal, amikor visszaküldi, hatalmas erőfeszítést követel tőle. És most még annál is jobban aggódott érte, mint ahogy mutatta. Nem volt benne biztos, hogy helyes döntés volt felhatalmazni, hogy nézzen bele mások fejébe. Ez az egyik legkönnyebb út volt a fekete mágia felé, ezt tudta jól. Nagyot sóhajtott, és simogatni kezdte Fawkest.
- Egyszer ennek is be kell következnie, ugye, Fawkes? Önmagának is be kell bizonyítania végleg, hogy ide tartozik.


Rania lehajtott fejjel ült a reggeliző asztalnál. Egy falat sem ment le a torkán az idegességtől, ráadásul végig kellett hallgatnia, ahogy az apja előadást tart a többi ifjú "tanítványának" arról, hogy mit szokott tenni a Nagyúr azokkal, akik hasznavehetetlennek bizonyulnak.
Már csak ez hiányzott nekem, gondolta Rania. Biztosra vette, hogy ezek után a Nagyúr színe előtt fog összeesni. Akkor garantált a Cruciatus.
Annyira elmerült a sötét gondolatokban, hogy észre sem vette, hogy a többiek befejezték a reggelit, és már mind kimentek a teremből. Arra eszmélt, hogy az apja megragadja a vállát.
- Nem gondolja a kisasszony, hogy talán ideje lenne magához térnie? - kérdezte Dangor. - Mikor fogsz már rendes Halálfalóhoz illően viselkedni?
Rania apja még mindig fiatalos, jóképű arcába nézett.
- Igyekszem, apa. De mondd, igazat mondtál az előbb, azzal a Cruciatusszal?
- Hát, az biztos, hogy neked jó esélyed van rá. De ha képes vagy észben tartani, amire tanítottalak, akkor talán megúszhatod.
Rania gúnyos kacajt hallott az ajtó felől. Bellatrix Lestrange állt ott, és arckifejezéséből világos volt, hogy hallotta az utolsó szavakat. Raniában már a nő puszta látványára is viszolygás robbant. Soha nem találkozott még nála visszataszítóbb emberrel. Nem elsősorban a külseje volt csúnya - a Sötét Nagyúr megadta kedvencének azt az elégtételt, hogy a szörnyű azkabani évek után mindenféle sötét mágiával visszaadta szépségét - hanem az a rettenetes feketeség, ami sütött belőle. Az eszelős szemeiről nem is beszélve. De az apja szemmel láthatólag értékeli ezt, gondolta szomorúan, ahogy Dangor odament Bellatrixhoz, és csatlakozott a nevetéshez. A nő mindig rettentő jót szórakozik rajta, amikor csak teheti. Az apja pedig nem tesz ellene semmit, gondolta, és felállt. Újból megrohanták a kétségek, hogy helyesen dönt-e. Rania nem értette, mi történik vele. Az apja mindig is azt tanította neki, hogy engedjen szabad folyást a dühének, a gyűlöletének, ne fojtsa el soha, és ő hamar megtanulta, hogy ilyenkor valóban jobban érzi magát. Használd kedved szerint a hatalmadat, ha az hasznodra vagy örömödre válik, ez volt a Halálfalók fő tanítása. Raniának eddig nem voltak ezzel kapcsolatban különösebb fenntartásai, mert minden alkalommal erősnek és hatalmasnak érezte magát, amikor ezen elv szerint használta a mágiát. De amióta apja csapatával rátámadtak arra a mugli falura... újra átfutott rajta az a döbbent iszonyat, ami társai kéjes, gyilkos nevetését hallva eltöltötte, amint azok a legborzasztóbb átkokat küldték a védtelen muglikra... ugyan ő maga sem dicsekedhetett volna patyolatfehér múlttal, de ez az eset valamiért mégis kibillentette a biztos mederből. Ez várna rá egész további életében? Ilyen pitiáner, mégis szörnyű dolgok? Persze nem minden Halálfaló szadista szükségszerűen... vajon vannak mások is, akiket csak a csordaszellem és a gyengeség visz az efféle akciókba?
- Gyerünk - zökkentette ki apja hangja a merengéséből, és megrovó tekintetéből ítélve azonnal tudta, hogy apja már jó párszor szólíthatta, mielőtt eljutott volna hozzá a hangja.
- Csak nem megint a kis vízióidat nézegetted? - gúnyolódott Bellatrix.
- Szeretnéd tudni, ugye? - vágott vissza Rania. - Sajnálom, de azt hiszem, a te földhözragadt gondolkodásoddal úgyse lennél képes felfogni, bármit is mondanék.
A nő vészjósló arcára nézve Rania maga is megdöbbent saját válaszán. Bár mindig is tisztában volt vele, hogy Bellatrix féltékeny rá és a képességeire, azt is tudta, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. Szerencsére apja nem várta meg, amíg Bellatrix válaszol, hanem dühösen rájuk förmedt:
- Megmondtam már, hogy hagyjátok abba ezt a gyerekes viselkedést! Nemsokára a Sötét Nagyúr színe előtt fogunk állni, ti meg ezzel az idióta piszkálódással vagytok elfoglalva?
Bellatrix egy utolsó, gyűlölködő pillantást vetett Raniára, és kiviharzott a szobából. Dangor a lányára nézett.
- Azért ennél több eszed is lehetne! Pont vele kell összetűznöd? Ő a Nagyúr egyik legrégebbi és legközelebbi híve!
Raniát elöntötte az öröm arra a gondolatra, hogy apja a közbeszólásával őt akarta megóvni, nehogy elfajuljon a vitája Bellatrixszal. Dangor azonban folytatta:
- Ha ezzel elrontod az esélyeimet a Nagyúrnál, akkor nagyon megjárod! Most pedig gyerünk, mert mindenki ránk vár!
Ahogy az előtérbe értek, már a csapat valamennyi tagja ott volt. Apja eléjük lépett és így szólt:
- Halálfalók! Életetek legnagyobb pillanata előtt álltok! A Sötét Nagyúr, mindannyiunk vezére végre visszatért közénk! A hosszú évek bujkálása most véget ért! Csatlakozunk a Nagyúrhoz és megtoroljuk mindazt a megaláztatást, amit az eltűnése óta el kellett viselnünk! Ti, akik ma felesküsztök a Nagyúr szolgálatára, gondoljatok arra, mekkora dicsőség a létező legnagyobb hatalmat szolgálni! Ez az erő mindennél nagyobb fegyvert ad majd a kezetekbe, olyan erőt, amiről eddig nem is álmodtatok!
Rania látta, hogy az apja szavai mekkora hatással vannak a fiatal tanítványokra. Még ő sem tudta kivonni magát a delejes szavak csábítása alól. Úgy érezte, ostobaság volt egy percig is kételkedni a helyes útban. Apja következő mondatától azonban meghűlt benne a vér.
- Ne feledjétek - mondta Dangor, - amikor a Nagyúr előtt álltok és esküt tesztek, azt teljes szívetekből kell mondanotok! A Nagyúr, korunk leghatalmasabb varázslója képes bárki gondolataiba belelátni, hozzá csak az tartozhat, akinek a szándékai teljesen őszinték, gondolatai nyitottak, és nem próbál semmit rejtegetni előtte! Aki úgy érzi, hogy nem biztos az elhatározásában, most még meggondolhatja magát! Jobb, ha most teszi, mert a Nagyúr nem tűr meg gyenge láncszemet maga mellett! Senki nem bújhat el előle!
Rania halára vált arccal nézett körül, de a társai mind csillogó szemmel, eltökélt arccal néztek vissza apjára. Nem állhat ki pont ő a sorból! Az biztos, hogy akkor itt többé nem lenne maradása, akkor pedig mihez kezdene? De hát ő nem is akar mást kezdeni, a Nagyúr semmiféle ilyen gondolatot nem láthat rajta! "És az előbbi kétségeid, az álmaid, a látomásaid?"- súgta egy hang a fejében. A fenébe, gondolta hirtelen támadt dühvel, apja miért nem volt képes korábban szólni erről? Na persze, hát mit is várt a Nagyúrtól? Azért, mert ő még soha senkit nem ismert, aki képes lett volna a legilimenciára, a világ leghatalmasabb varázslójának persze, hogy nem okozhat gondot az egyik legnehezebb varázslat. Hirtelen megérezte, hogy Dangor őt figyeli. Felvetette a fejét, és egyenes tekintettel, keményen nézett vissza apjára. Az elégedetten bólintott, és így szólt:
- Jól van, akkor indulhatunk. Bellatrix elegendő zsupszkulcsot hozott a Nagyúrtól. Álljatok kisebb csoportokba, és fogjátok meg a kulcsokat!
Bellatrix különböző tárgyakat kezdett szétosztani a csoportok között. Raniáék felé közeledve gúnyos mosolyt eresztett meg felé, és a kezébe nyomott egy döglött patkányt. Rania hirtelen rántást érzett a köldökénél, és pörögve beleveszett a Térbe.

*

- Á, Perselus Piton! Csakhogy ideértél, remélem, valami fontos dolog tartott vissza?
Piton lehajtotta a fejét. Már ráérzett, mekkora az a mérték, amennyire el kell fednie félelmét. Volt olyan jó legilimens, hogy akár teljesen elrejtse, de tudta, hogy Voldemort számára vörös posztó lenne, ha valamelyik követője félelem nélkül nézne szembe vele. Dumbledore segített neki megérteni. A legnagyobb akart lenni, az egyetlen, akitől mindenki retteg, aki számára nincsen konkurencia, akinek a hatalmát senki és semmi nem veszélyezteti.
- Elnézést kérek, Nagyúr. Dumbledore megbeszélést tartott, úgy éreztem, maradnom kell, ha új híreket akarok hozni neked!
- Na és hoztál? - kérdezte Voldemort élesen. - Nézz rám!
- Igen, Nagyúr - felelte Piton. - Dumbledore semmit sem sejt a terveidből, de felkeltették a figyelmét az egyre inkább megszaporodó muglivadászatok. A visszatérésedet a varázslóvilág számára még mindig homály fedi, de Dumbledore mindent megtesz, hogy meggyőzze őket. Szerencsére senki nem hisz neki - Piton Voldemort szemébe nézett, hagyta, hadd pásztázza a gondolatait. Most valóban azt gondolta, amit elmondott. A vöröslő szemek pillantásától mint mindig, most is áthullámzott rajta a rettegés, de nem próbálta már leküzdeni. Tudta, hogy hasznára van. Ezt kell látnia.
Voldemort megnyugodva dőlt hátra.
- Nagyon jó. Éppen itt az ideje, hogy összevonjam az erőimet. Az utóbbi időben néhányan valóban kissé túlbuzgóan igyekeztek bizonyítani az irántam való hűségüket. - Voldemort hideg kacajt hallatott. - De ezért nem teszek nekik szemrehányást. Mostantól azonban vége az egyéni akcióknak! Itt az idő, hogy értelmes dolgokra koncentráljunk.
Piton szívesen megkérdezte volna, mi a szándéka, de nem merte. És felesleges lett volna. A Nagyúr valószínűleg senkiben nem bízott meg igazán, és neki még meg kell szolgálnia azt a kevés bizalmát, amit képes a legközelebbi híveibe vetni. Egyelőre alig telt el valamennyi idő azóta, hogy Voldemort visszaérte után először jött a kegyeiért könyörögni. Akkor többen is így tettek, de Voldemort őt különösen meggyötörte. Piton azonban hamar ráébresztette arra, hogy ő lehet a leghasznosabb híve valamennyiük közül. Dumbledore közvetlen közelében tevékenykedve olyan információkkal láthatta el, amelyeket rajta kívül senki mástól nem kaphatott meg. Erős Imperius átkot küldött tehát rá - okulva a nem sokkal korábbi szégyenletes vereségből Harry Potterrel szemben, amiről a Halálfalók közül csak néhányan tudtak - a Nagyúr most már csak a fénykorában kidolgozott, óriást is ledönteni képes Imperiusát használta -, és megparancsolta neki, hogy menjen vissza Dumbledore-hoz kémkedni. Még szerencse, gondolta fanyarul Piton, hogy elfelejtette, hogy annak idején éppen ő, Piton vett részt az Imperiussal folytatott kísérletezgetésében, és megtanulta annak legyőzését is. Tudta, hogy szerencséje volt, hogy Imperiust kapott. Enélkül Voldemort sokkal nehezebben hitte volna el, hogy Dumbledore ellen kémkedik neki.
- Nos, rendben. Akkor hát valamennyien együtt vagyunk - nézett körül hű halálfalói között Voldemort a trónra emlékeztető székéről. Mindig is kedvelte a színpadias megoldásokat. - Már csak Dangor hiányzik, Bellatrix szerint azonnal itt lesznek. Üljetek ide mellém, hű szolgáim, élvezzétek ti is ezt a fenséges látványt!
Piton hátrafordult, és a terem számtalan bejáratán keresztül több száz fekete taláros alakot látott beözönleni. Sietve elfoglalta a helyét a Voldemort trónja melletti székek egyikén, és így már zavartalanul tanulmányozhatta a tömeget. Te jó ég, gondolta elszörnyedve, ennyien vannak? Erre nem fog tudni Dumbledore felkészülni.

A most érkezett Halálfalók és tanítványaik leborultak Voldemort előtt, akinek intésére felálltak, és elindultak felé.
- Mielőtt befogadnánk őket, egyenként el fognak haladni előttem. - mondta a körülötte ülőknek Voldemort. - Nézzétek meg őket alaposan, alkalmasak-e a szolgálatomra.
Piton összehúzott szemmel vizsgálta a Halálfaló-jelölteket. Mindegyiknek magasztos áhítat ült az arcán, ahogy a Sötét Nagyúrra néztek. Bolondok, gondolta Piton keserűen, tényleg azt gondoljátok, hogy majd itt megtaláljátok a helyeteket? Számára nem volt kétséges, hogy valamennyien komolyan eltökéltek arra, hogy hűséget esküdjenek a Sötét Nagyúrnak. Az eddig bujkáló Halálfalók kezet csókoltak Voldemortnak, és az újoncok közül néhányan abban a különös kegyben részesültek, hogy bemutatták őket neki. Még nem ismerték a Sötét Nagyurat: mind belenézett egyenesen a szemébe.
- Állj! - csattant hirtelen Voldemort éles, magas hangja, és az egyik újoncra mutatott. A fiatalember láthatóan megrettenve megállt. - Gyere közelebb!
Most már Piton is látta, hogy az újonccal valami nincs rendben. A fiatal, seszínű hajú, kissé elhízott férfi szeme körbe-körbe járt, mintha a menekülés útját keresné. Hátrálni kezdett, de Voldemort felemelte a kezét.
- Közelebb, azt mondtam! - intett, és az újonc lassított felvételként kezdett felé lépdelni. Arcán látszott, hogy lábait már nem az ő akarata irányítja.
- Szeretnél hozzám tartozni, ugye? - susogta Voldemort, de ettől a suttogástól mindenkinek felállt a szőr a hátán, aki hallotta. A teremre egycsapásra síri csend borult. Mintha mind a valahányszáz tüdő megszűnt volna lélegezni. Az újonc halálra vált arccal borult Voldemort lába elé. Piton a mozdulatban enyhe megkönnyebbülést is érzett - érthető, végre nem kellett a vöröslő szemekbe néznie.
- Feltétlen hívem szeretnél lenni? - kérdezte Voldemort lágyan. Akik jól ismerték a Sötét Nagyurat, visszafojtották a lélegzetüket, és hálát adtak a sorsnak, hogy nem őhozzájuk beszél ezen a hangon.
- Nagyuram - szólalt meg az újonc természetellenesen vékony hangon. - A híved vagyok teljes szívemből!
- Ezt be is tudod bizonyítani, ugye? - Voldemort intésére egy láthatatlan béklyókban vergődő, ismeretlen nő termett az újonc mellett. Persze, eszmélt fel Piton, a Nagyúr mindig tartott maga mellett pár foglyot - férfit, nőt, gyerekeket -, akikkel alantasabb hajlamú híveit jutalmazta, ha úgy tartotta kedve. - Öld meg! - parancsolta könnyedén, mintha csak csevegne.
Az újonc továbbra is dermedten kuporgott a földön.
- Sajnálod talán? - kérdezte Voldemort szinte már kedvesen. Maga volt a megértés. Piton még jól emlékezett a Nagyúr színészi képességeire. Úgy váltogatta az arcát, ahogy akarta. Mindig mindenki bedőlt neki.
- Ne-e-em... - nyögte az újonc. - Vagyis... ha nem vétkes... - bátorodott fel, de arca halálra vált, mikor a mellette álló nőre nézett.
- Hisz nem is ismered, ugye? - kérdezte a Nagyúr még mindig kedvesen.
A fiatalemberen látszott, hogy teljesen elveszítette a lába alól a talajt. Egek, gondolta Piton, aki már mindent értett, hogy küldhettek ide ilyen kezdőt?! Tehetetlenül figyelte az eseményeket. Tudta, hogy az ifjú aurornak meg vannak számlálva a percei.
A fiatal férfi döntött.
- Harcoltam már ellene... igen, úgy rémlik... - nyögte.
- Akkor tehát bűnös, igaz? Öld meg nyugodtan, Averynek már nem kell! - bíztatta Voldemort immár keményebben.
A férfi nem bírt a nőre nézni, és Piton megértette, hogy nagyon is jól ismeri. A nő is auror volt, nyilván.
- Avada Kedavra! - kiáltotta a fiatalember a nőre szegezett pálcával. Nem történt semmi. Uramatyám, gondolta Piton, még erre sem képezték ki ezt a szerencsétlent?! Tudta, hogy Voldemort fénykorában az auroroknak gondolkodás nélkül meg kellett tudniuk ölni bárkit, akár egymást is, ha nem volt más választásuk.
- Na még egyszer - bíztatta Voldemort kegyetlen mosollyal. - Menni fog az! Senkinek nem sikerül elsőre, ne aggódj!
A fiatal auror leeresztette pálcáját. Tudta, hogy vesztett. Meg sem próbált a Sötét Nagyúr ellen fordulni.
- Ejnye, ifjú barátom - emelkedett fel Voldemort. A fiatalember fölé magasodva az emelvényen úgy nézett ki, mint egy halálmadár. - Nem akarod te igazán megölni. Vajon miért?
A férfi halálsápadtan nézte a földet. Látszott rajta, hogy a félelemtől már szinte nincs magánál. Piton sajnálta a szerencsétlent, de nem tehetett semmit. Meredten figyelte, ahogy halad a biztos halál felé.
- Ki is hozta őt ide? - nézett körül Voldemort. - Huxley, igen, gyere közelebb! - intett egyik hívének.
Egy hórihorgas, vöröses hajú férfi vált ki a tömegből, és borult a Nagyúr lába elé.
- Uram, bocsáss meg, könyörgöm, többé nem fordul elő...
- Nincs szükségem olyanokra, akik téglákat akarnak a soraimba építeni! - csattant Voldemort hangja.
- Uram, én nem... én nem tudtam...
- Avada Kedavra - intett hanyagul Voldemort a pálcájával, és Huxley halott volt.
A teremben egyedül a fiatal auror zihálása hallatszott.
- Ami téged illet - mutatott rá Voldemort karomszerű ujjával - visszaküldünk a dicső Minisztériumnak. Persze - tette hozzá, áldozata hitetlenkedő arcába nézve - nem egészen úgy, ahogy idejöttél. Crucio! - csattant fel a hangja.
A szerencsétlen fiatalember a földre zuhant. Rettenetes sikoltozásától még a legedzettebb Halálfalók is megborzongtak, a Nagyúr híres volt a Cruciatusa erejéről. Voldemort egykedvűen nézte áldozata kínlódását. Láthatóan untatta a dolog.
- Bellatrix - pálcáját rezzenéstelenül tartva fordult a fekete hajú nőhöz, aki kegyetlen élvezettel figyelte a férfi szenvedését - Ez a te specialitásod. Átadom neked - intett kegyesen.
- Köszönöm, Nagyuram - ragyogott fel Bellatrix arca a kitüntetésre, és mohón vetette magát a félig alélt áldozatra. Piton heves késztetést érzett, hogy félreforduljon, de nem tette. Annak idején számtalan hasonló esetet nézett végig teljesen egykedvűen, de amióta a közelmúltban Voldemort visszatért, ez volt az első. Visszataszítónak találta az Azkabanban maradék józan eszét is elveszítő boszorkány kéjelgését áldozata kínszenvedésében. Uralkodott magán, és az újoncokat kezdte figyelni. Kivétel nélkül mindegyik a rémülettől jéggé dermedve meredt a padlón sikoltozó emberroncsra. Voldemort a lehető legjobbkor állt elő a példával, mi történik azzal, aki őt át akarja verni. Ha lenne még auror a tömegben, minden bizonnyal azonnal öngyilkos lenne, gondolta Piton, és egy pillanatra eltűnődött, vele vajon mit tenne a Nagyúr, ha belelátna a kártyáiba. Esztelen őrültség volt ebbe belekezdeni... A gondolattól a szokott jeges zsibbadás kúszott végig rajta, és nem is próbálta leküzdeni. Hisz Voldemortnak épp az volt a célja, hogy a teremben kivétel nélkül mindenki rettegjen.
Végtelennek tűnő percek múlva Bellatrix elengedte áldozatát. A korábban értelmes, okos szemű férfi üres arccal, rángatózó fejjel feküdt a hideg kövön. A boszorkány nem titkolt büszkeséggel nézett urára.
Voldemort hidegen felnevetett.
- Remek munkát végeztél, Bellatrix. Takarítsd el innen! Arra lennék még kíváncsi - fordult a balján ülőkhöz, - hogy ti, akik előtt elhaladt ez a féreg, hogyhogy nem jeleztétek nekem, hogy egy hibás láncszem közeleg? Erről majd még elbeszélgetünk - mondta kedélyesen, nyugtázva a szólítottak falfehérré váló arcát, majd az újoncokhoz fordult. - Mire vártok? Folytassátok a sorakozást!
Az újoncok, akik még nem haladtak el Voldemort előtt, néma csöndben, lehajtott fejjel vonultak végig az emelvény mentén. Piton a bőrén érezte a félelmüket, és a Nagyúr balján ülő társaiét is. Magában fejet hajtott a Sötét Nagyúr előtt.

Ekkor az egyik oldalbejáraton újabb csoport lépett be, élükön Keren Dangorral. Piton kívülről nyugalmat erőltetett magára, de minden figyelmével feléjük fordult. Ez hát a csoport, akiktől Dumbledore annyira tartott! Az újoncok legalább negyvenen voltak, és most mind leborultak a Nagyúr előtt. Keren Dangor egyenesen Voldemorthoz lépett, kezet csókolt neki, majd így szólt:
- Nagyúr, hihetetlen öröm számunkra, hogy újra köztünk vagy! Mindig tudtam, hogy Téged nem lehet olyan könnyen elpusztítani!
- Dangor, kedves barátom, a Te szavaid valóban őszinték! - felelte Voldemort fennkölten. - Tudom, hogy az elmúlt években milyen hűen kitartottál eszméink mellett! Jutalmad nem marad el.
- Köszönöm, Nagyúr. Engedd meg, hogy bemutassam neked Raniát, a lányomat, akiről, úgy tudom, már hallottál. Különleges képességei vannak, és már alig várja, hogy a szolgálatodra lehessen velük. Rania, gyere ide! - szólt parancsolóan.

Piton egykedvű arccal, belül azonban pattanásig feszült idegekkel figyelte az újoncokat. Egy lángvörös hajbozontot látott kiemelkedni a térdelő csoportból. Rania halálsápadtan közeledett Voldemorthoz, és, ahogy Piton meglepetten észrevette, igyekezett nem a szemébe nézni. Csak nem akar eltitkolni előle valamit? Egek, a bolond némber nem látta, mi történt a teremben percekkel korábban!

Rania valóban mindenhova nézett, csak a Sötét Nagyúr szemébe nem. Minden eltökéltsége ellenére teljes pánikban érezte, hogy a feje majd kidurran a gondolatoktól. Agyában egymást kergették az elmúlt hetek látomásai, a mugli falu megtámadása, Bellatrixszal való vitái, a kétségei, az előző éjszakai álma... Igyekezett csak a zavaros látomásokra koncentrálni. Szeme körbejárt a Voldemort mellett ülőkön. Lucius Malfoy gúnyos mosolyt villantott rá. Rania nem törődött vele, pillantása a mellette ülő varázslóra siklott, és hirtelen úgy érezte, menten elájul. Az előző éjszakai álomban látott szénfekete szemek néztek vissza rá! És már azt is tudta, honnan ismeri. Hiszen ez Piton professzor! Meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Ez az ember volt ott, amikor Dariust elvitték! Akkor elfedte az arcát, de ezeket a szemeket nem lehet eltéveszteni. Őt ugyan nem tanította, és talán ha nem látja azóta olyan gyakran álmában, de így... Rania megpróbált uralkodni az arcvonásain. De hát mit keres itt? Ő Dumbledore oldalán áll! Legalábbis tíz éve még ott állt! És álmában is a Halálfalók ellen harcolt! Vagy mégsem? Őt nem ölte meg, már ha álma az igazat mutatta... De akkor valójában az ő oldalán áll, nem?

Jó ég, gondolta Piton, Dumbledore-nak mégis igaza volt, felismert! De nem, ez lehetetlen! Hűvös nyugalommal viszonozta a nő pillantását. Uram atyám, gondolta, ehhez még legilimencia sem kell, hogy lássa a gondolatait, olyan az arca, mint egy nyitott könyv! És még ő akart a Nagyúr elől valamit elhallgatni? Lélekben felkészült rá, hogy a nő pillanatokon belül lebuktatja, és nem értette, miért néz rá még mindig olyan furcsa hitetlenkedéssel. Piton nem habozott tovább, alig mozduló szájjal elsuttogta a Legilimens varázsszót, és a nő gondolatai pőrén hevertek előtte. Amit látott, attól teljesen megdöbbent. Rania fejében saját magát látta viszont, de nem abban a rettegett emlékképben, vagy valamiféle gyanúban, ami miatt Dumbledore annyira aggódott. A nő gondolatait szinte teljes egészében kitöltötte egy soha át nem élt csata képe. Az emlékképben éppen kábító varázst lőtt ki a nőre, aki egyenesen a karjaiba ájult. Nyomát sem látta semmiféle jelnek, hogy a nő megsejtette volna, hogy még mindig Dumbledore embere. Mi ez, kérdezte magától összezavarodva Piton.

- Dangor - csattant Voldemort hangja, - mit bámulsz annyira az én hű szolgámon?
Rania nem válaszolt, csak merőn nézte Pitont. A bájitaltan tanár továbbra is teljesen egykedvűen nézett vissza rá, miközben arra gondolt, ha a nő valóban nem lát át rajta, nem kockáztatja meg az Imperiust. Ha csak annyit szed ki belőle Voldemort, hogy tíz évvel ezelőtt milyen helyzetben találkoztak, azt könnyűszerrel meg tudja magyarázni... sőt, ha a Nagyúr netán vele is elbánna úgy, mint az imént a kémmel, minden gondja megszűnne...
Rania össze volt zavarodva: tudta, hogy a Sötét Nagyúrnak az igazat kellene mondania, de maga sem értette, miért esik ez olyan nehezére. Az az álom... Meg az összes többi... Nagy levegőt vett.
- Nem, Nagyúr, elnézést kérek! - szólalt meg végre, még mindig Pitont nézve, és a gyomra összeszorult a félelemtől. - Csak nem tudtam, honnan ismerem. De most már rájöttem, ő Perselus Piton, a Roxfort egyik tanára!
Piton arcán nem látszott érzelem, de belül teljes értetlenség áradt szét benne. A nő szemébe nézve azt látta, hogy az minden erejével igyekszik másra koncentrálni, mielőtt Voldemortra kellene néznie. Még ezt sem tanították meg neki rendesen, eszmélt rá Piton. Ha az előző demostrációt látta volna, biztos, hogy meg sem próbálkozik ilyesmivel. Legszívesebben a fülébe ordított volna: "A Roxfortban vagyunk, ülünk a Nagyteremben, találkozunk a folyosón, ott tanítok!" Nem értette, miért akar hazudni Rania, és biztos volt benne, hogy nem sikerülhet, hiszen az előbb látta, hogy képtelen parancsolni az agyának. Voldemort nem fog habozni, hogy azonnal megölje, ebben biztos volt.

Rania szemébe egy másodpercre teljes megrökönyödés költözött. Piton pedig, éppen mielőtt Rania Voldemortra fordította volna tekintetét, legnagyobb döbbenetére azt látta, hogy a nő fejében szétáradnak az ő előbbi gondolatai. Ahogy a Roxfort folyosóján köszön neki, ahogy az ebédlőasztalnál ülnek, ahogy kinevetik az osztálytársaival... Csak nem hallotta, amit ő gondolt? Nem, az képtelenség, a nő nem legilimens, ezt biztosan tudta. De akkor hogyan...?

- Úgy - szólt a jéghideg hang a trónszékről. - Szóval ismeritek egymást. Igen, Piton az egyik leghasznosabb besúgóm. Kár, hogy Dumbledore nem bízik benne egészen, különben már rég ő taníthatná a Sötét Varázslatok Kivédését! - Kegyetlen kacajt hallatott. - Tehát ha jól hallottam - folytatta Raniára nézve, - azt állítod, hogy különleges képességeid vannak?!
- Dehogy - Rania végre alkalmat talált, hogy lehajthassa a fejét, - sajnos nem volt senki, akitől tanulhattam volna.
- De majd te, Nagyúr - Keren Dangor láthatóan alig várta már, hogy közbeszólhasson, - ha te is úgy látod jónak, majd megmutatod neki, hogyan éljen a képességeivel!
- Igen - nézett Voldemort tűnődve Raniára, - úgy látom, nagy lehetőségeket rejt a lányod! Csak nem vagyok benne biztos, hogy valóban kamatoztatni akarja őket! - fejezte be kissé fenyegetővé vált hangon.
Rania megrémült. Apjára nézett, aki soha nem látott, majdhogynem vicsorgó arccal nézett vissza rá. Szinte magától mozdult a szája:
- Nagyúr, kérlek, adj egy lehetőséget, hogy bebizonyíthassam, a szolgálatodra akarok lenni! - Még megjátszania sem kellett magát. A gondolatra, hogy a Nagyúr nem fogadja be a Halálfalók közé, és esetleg apja is elveszíti a bizalmát, páni félelem töltötte el.
- Á, szóval félsz! - súgta Voldemort. - Azt jól is teszed. A félelem nagyon hasznos kötelék! El akartad rejteni előlem a félelmed? - kérdezte eltúlzott szánakozással, és Rania most már rég megbánta, hogy bármit is titkolni próbált. - Talán a társaidnak sem ártana egy kis bemutató, hogy mi vár azokra, akik egy pillanatra is eltévelyednek tőlem! Mivel az előző kis előadásról lemaradtatok...
Azzal felemelte varázspálcáját, és még mielőtt Rania levegőt vehetett volna, suttogta: - Crucio!

Rania soha nem gondolta volna, hogy létezik ekkora fájdalom. Semmilyen elbeszélés nem készíthette fel erre a kínra. Az átok a földre döntötte, és képtelen volt visszafojtani sikolyait. Teste minden négyzetcentiméterét mintha tüzes vassal sütögették volna, fejében ezer kalapács dörömbölt. Kapott ő már Cruciatust, ezen mindannyian túlestek, amikor megtanulták a főbenjáró átkokat, de ehhez fogható erősségű átokkal még nem találkozott. Piton merev arccal nézte a földön vergődő Raniát. A nő Halálfaló. Vagy mindjárt az lesz. Aki pedig Halálfaló, az nem érdemel részvétet. Egy Halálfaló minden büntetést megérdemel! Ő is megérdemelte...

Voldemort ekkor leeresztette a pálcáját.
- Nos, úgy döntöttem, felesküdhetsz Halálfalónak. Most már éppen eléggé félsz, igaz? - A kegyetlen nevetés szinte átdöfte Raniát. - Menj a helyedre. Most pedig mindannyian esküdjetek hűséget!

Piton látta, hogy milyen nehezére esik Raniának egyenes léptekkel visszatalálni a sorba. A Nagyúr aztán alaposan ráijesztett, gondolta fanyarul. Bár még mindig nem értette, mit rejtegetett annyira a nő Voldemort elől, de abban biztos volt, hogy ezek után még egyszer nem tenné. Hogy a Nagyúr beérte ekkora büntetéssel, az viszont azt jelenti, hogy Dumbledore-nak megint igaza volt, és Voldemort is tisztában volt vele: a nő nagyon hasznos lehet neki. Miközben a fiatal Halálfalók áhítatos arccal elmondott esküjét hallgatta, megpróbálta feltűnés nélkül megszámolni őket. Közel háromszázat számlált össze. Igyekezett nem gondolni arra, hogy mit vitt véghez Voldemort a bukása előtt mindössze egy tucatnyi emberrel. "Köztük veled is" - jutott eszébe. Önkéntelenül is kihúzta magát ültében.

- Híveim! - szólt Voldemort, miután véget ért az eskü szövege. - Most pedig gyűrjétek fel a ruhátok bal karját! Megkapjátok azt a Jegyet, amellyel örök időkre hozzám lesztek kötve! - Szájából sziszegő hangok törtek elő, pálcájából vörös füst kezdett gomolyogni. Néhány újonc felkiáltott fájdalmában, ahogy alkarjukon megjelent a Jegy. Rania szeme megrebbent, de összeszorított szájjal, hangtalanul állt. Ez a legkevesebb, hogy kibírd, te idióta, mondta magának.
Voldemort végül leeresztette a pálcáját, és így szólt:
- Ezután ez a Jegy legyen az iránytűtök! Ezzel foglak benneteket magamhoz szólítani, és ha ránéztek, emlékezzetek, hová tartoztok! Most pedig tűnjetek el. A vezérekkel van beszélnivalóm.

Piton több pillantást nem vesztegetett az újoncokra. Ehelyett a többi régi társát figyelte, akik mind aggodalmasan pislogtak egymásra. Mikor az összes ajtó becsukódott, Voldemort megszólalt:
- Gyertek közelebb. Beavatlak titeket minden idők legzseniálisabb tervébe.

*

Piton néhány órával később dehoppanált a roxforti birtok határán. Összeráncolt homlokkal sietett a főépület felé. Ezt azonnal el kell mondania Dumbledore-nak, minden perc számíthat! El sem tudta képzelni, mihez fognak most kezdeni. A Nagyúrnak igaza volt, a terv tényleg zseniális. Ha beválik... és ehhez szüksége volt a legközelebbi hívei segítségére, különben nem avatta volna be őket. Most már tehát ő is a legközelebbiek közé tartozik... Piton bízott Dumbledore-ban, és tudta, hogy a Nagyúr egyedül tőle tart. Nyilván nem ok nélkül. Megszaporázta lépteit, és pár perc múlva belépett a Roxfort kapuján.

 

Folyt. köv.

Vissza