Halványuló Jegyek

(Gilda)

II.

- Te nem vagy normális! - üvöltötte Keren Dangor. - Tisztában vagy vele, mit műveltél?
Rania nem válaszolt. Teljesen egyetértett az apjával, ő valóban nem normális.
- Én megmondtam, hogy kár vele próbálkoznod. - Bellatrix nem is tudta titkolni, mennyire örül a történteknek. - A Nagyúr most már megjegyezte, és nem úgy tűnt, hogy bízik benne! Jobb lenne, ha eltűntetnéd innen.
Rania soha nem látta még ennyire feldobva. Nagyon gyűlölheti őt, gondolta.
- Ne idegesíts még te is! - szólt rá durván Dangor. - Nem küldhetem el, mert csak még több bajt okozna! Különben tud ő hasznos is lenni. Nem úgy, mint ma! - újra ordítani kezdett. - Megérdemelted, amit kaptál! És én még azt gondoltam, a Nagyúr értékelni fogja, hogy miket érhet el veled! Hogy majd bebizonyítod Neki, hogy megérdemled a bizalmát! Erre mit csinálsz? Nekiállsz a Nagyúr színe előtt bámulni, mint egy gyengeelméjű, ráadásul pont Pitonra! Te képtelen vagy normálisan viselkedni? Hát mit tanítok neked évek óta? Még annyi önuralmad sincs, mint egy futóféregnek! "Nahát, csak nem Piton professzor?" - gúnyolódott vékony hangon. - Néha tényleg azt hiszem, hogy nincs ki mind a négy kereked! Piton mindig is a Nagyúr egyik legjobb embere volt! Neked muszáj mindenkivel összetűznöd? És legalább Malfoy-jal lehettél volna barátságosabb!
Rania ezt már nem hagyta szó nélkül.
- Ezt a témát már lezártuk! Nem vagyok hajlandó azzal a kígyóval többet szóba állni!
- És szabadna tudnom, miért? Lucius Malfoy az egyik legbefolyásosabb Halálfaló, és kiváló összeköttetései vannak a Minisztériumban! És ha jól tudom, te sem tartottad mindig kígyónak - tette hozzá Dangor.
Raniának arcába szökött a vér.
- Az csak egy botlás volt, és erről nem fogok többet vitatkozni!
- Te velem ne beszélj ilyen hangon! - mondta vészjóslóan Dangor. - Örültem, hogy mégis van egy kis eszed, amikor Malfoy-jal kavartál. De úgy látszik, veled kapcsolatban csak tévedni tudok!
- Bármelyik taknyos társad számára megtiszteltetés lenne, ha Lucius Malfoy kitüntetné a kegyeivel! - mondta Bellatrix.
- Nocsak! - mondta gonoszul Rania. - Csak nem személyes tapasztalataid vannak a sógoroddal kapcsolatban?
Arra számított, Bellatrix mindjárt megátkozza. De végül a nő valamiért csak ennyit mondott:
- Keren, beszédem van veled. Az előtérben megvárlak.
Mikor egyedül maradtak, Dangor a lányához fordult.
- Nem mondom el többször, hogy ostobaságot csinálsz, ha magadra haragítod. Ha ezt sem vagy képes megjegyezni, nem tudok rajtad segíteni. De azt elvárom, hogy a Nagyúr jelenlétében a jövőben értelmesen viselkedj. A zavaros gondolataidat úgyse tudod elrejteni, de legalább ne hívd fel magadra a figyelmet! Bár a mai eset után már úgyis mindegy. Ezek után nem is értem, hogyan részesíthetett abban a kegyben, hogy rám bízta az akciót. Úgy látszik, bízik bennem - mondta önelégülten. - Ezt még te sem tudtad elrontani. Most pedig tűnj innen, és gondolkozz el azon, amit mondtam!
Rania szó nélkül kiment a szobából. Egyenesen elment a bejártnál álló Bellatrix mellett. Kijutva a szabadba mélyet lélegzett. Zaklatott idegeinek más sem hiányzott, mint egy veszekedés az apjával! A következő pillanatban azonban rájött, lehet még rosszabb is. Lucius Malfoy tartott felé.
- A mi üdvöskénk! Hogy ízlett a Nagyúr átka? - Malfoy kárörvendően méregette.
- Biztos vagyok benne, hogy te is pontosan tudod, milyen az - mondta Rania közönyösen. Malfoy elsötétülő tekintetéből azonnal tudta, hogy a szúrás talált. Tovább akart menni mellette, de Malfoy elkapta a karját.
- Azt hiszed, büntetlenül szórakozhatsz velem?! Engem nem lehet csak úgy félredobni!
- Ha jól emlékszem, te voltál az, aki félredobott engem! Most akkor ki szórakozik?!
- Megmondtam, hogy meggondoltam magam! - Malfoy magához akarta rántani Raniát, de ő előkapta a pálcáját és Malfoyra szegezte.
- Ne gyere a közelembe többé! Mit képzelsz, majd a kedved szerint fogok ugrálni?! - Raniának szinte villámlott a szeme a dühtől.
- Rendben van - felelte hidegen Malfoy. - Gondoskodni fogok róla, hogy megváltozzon a véleményed! - azzal elviharzott.

Rania szinte berohant az erdőbe. Egyedül akart végre maradni. Füstölgő dühében azt se nézte, merre megy. Ez a Malfoy hihetetlen egy hólyag! Hova tette a szemét, amikor engedett a közeledésének? Milyen szerencse, hogy Malfoy hamar megunta, és kiadta az útját. Akkor pokolian fájt, de amikor a férfi újból közeledni próbált, határozottan elküldte melegebb éghajlatra. Addigra már rég rájött, hogy az érzelmeknek semmi közük nem volt ahhoz, ami köztük volt. Malfoynak csak kellett valaki, aki csodálja, és miközben halálosan irigyelte Rania képességeit - még szerencse, hogy sejtelme sem volt, hogyan használta fel őellene, és főleg Narcissa ellen -, mindent megtett, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa neki. Pont, mint az apja, jutott eszébe. Megrázta a fejét. Nem, az apja jót akar, egész életében gondosan tanította és bíztatta, hogy éljen az erejével. Igen, de közben minduntalan megalázza...

Nagyot sóhajtva lerogyott egy fa tövében, és a bal karjára meredt. A bőrén ott feketéllett-vöröslött a Nagyúr bélyege. Mint valami férgektől hemzsegő fekély, futott át rajta, és megrémült. Hogy gondolhat ilyet? A Jegy a Nagyúr ajándéka, amire mindig is vágyott. Most már örökké a része lett. Vagy inkább egymás részei lettek? A Jegyen tekergő kígyó egyenesen az arcába bámult. Úgy érezte, hogy maga a Sötét Nagyúr mered rá mindenttudó tekintetével.

Hirtelen megborzongott, és hevesen a csuklójáig rántotta ruhája ujját. A kezébe temette arcát. Halálosan boldognak kéne most lennie, és erre tessék. Apjának teljesen igaza van, a beavatáson tényleg úgy viselkedett, mint egy idióta. Maga se értette, mi ütött belé. Amikor apja a Nagyúr elé szólította, el volt szánva arra, hogy felajánlja szolgálatait, félreteszi a kétségeit, és csak a hűségesküre koncentrál. Na persze a gondolatait most sem tudta kordában tartani, de nem is lett volna baj, ha nincs Piton... Rania most is érezte azt a döbbenetet, ami az ismerős fekete szempár láttán elfogta. Ez teljesen készületlenül érte.

"De miért próbáltál hazudni, te szerencsétlen?!" - kérdezte magától. Ököllel püfölni kezdte a homlokát. Megbolondult, nincs más magyarázat. Hiszen előre megmondták neki, hogy a Nagyúr előtt nem maradhat rejtve gondolat. Ő meg ahelyett, hogy elmondta volna, hogy Piton nem ide való, még falazott is neki! Miért? Több okból, magyarázta magának. Egyrészt mert akkor arról is be kellene számolnia, hogy újabban újra álmodik vele, különben honnan ismerte volna fel, hogy őt rejtette az a maszk, amikor Dariust elvitték? Apja is látta akkor, mégsem ismerte fel. Másrészt nem biztos abban, hogy Piton tényleg áruló. Amikor találkozott a tekintetük, úgy érezte, mintha végigisimítanák az agysejtjeit. Bár ez közel sem hasonlított ahhoz a jéghideg érintéshez, amit Voldemort tekintete nyomán érzett, abban biztos volt, hogy Piton is behatolt a gondolataiba. Ez pedig csak fekete mágiával lehetséges, nem igaz? A Nagyúr is megmondta, hogy Piton kémkedik a Roxfortban. Arról igazán nem Piton tehet, hogy ő kételkedik önmagában. A Nagyúr ezt látta meg, ezért kapta a Cruciatust!

Felpattant és bőszen elindult visszafelé. Hirtelen gyűlölni kezdte Pitont. Mi jogon avatkozott bele? Az a hang mintha egyenesen az agyában szólt volna. Ha eddig kétségei lettek volna róla, hogy vele álmodik olyan gyakran, a hangja hallatán minden kételye végképp eloszlott. Álmaiban jópárszor hallotta már. Ezúttal pedig segített neki a gondolatait irányítani. Most sem értette, hogyan volt ez lehetséges. Tudta magáról, hogy nem képes a legilimenciára, és azzal is tisztában volt, hogy még két legilimens sem tud gondolatokat átadni egymásnak. Ez nem így működik, legfeljebb képszerűen láthatják egymás gondolatfoszlányait. De akkor mi történt?

Hosszan töprengett, amíg egészen rá nem sötétedett. Végül nem talált más magyarázatot, csak azt, hogy ami történt, mégis csak az ő képzeletének szüleménye volt. Az a hang, amely álmaiban is vezette néha, most is megmutatta, mit kell tennie. Az egésznek semmi köze nem volt Pitonhoz. Csak végre egyszer hasznát is vette a hallucinációinak. Már ha egy Cruciatust haszonnak lehet nevezni, gondolta maró öngúnnyal. Bár átfutott az agyán, hogy ennek így semmi értelme, gyorsan elhesegette a gondolatot, és némiképp megnyugodva tért vissza a házba. "Ide tartozom!" - gondolta eltökélten. - "És ezentúl ehhez tartom magam!"

*

Piton mélyen elgondolkodva lépett be a társalgóba, ahol néhány tanár elmerülten beszélgetett. Dumbledore megkönnyebbülten sietett elé.
- Perselus, már nagyon aggódtam! - A nagy kék szemekbe nézve Piton tudta, hogy Dumbledore tényleg aggódott érte. Ő valóban kedvelhette...
- Szükségtelen volt - mondta egykedvűen. - Minden rendben.
- Eszerint nem igazolódtak be az aggodalmaim? - Dumbledore fürkészve nézett Piton szemébe.
- Nem. De az értesüléseim, amiket szereztem, annál aggasztóbbak.
- Akkor ne késlekedjünk. Minerva - szólt hátra, - kérem értesítse a többieket, hogy várjuk őket, Piton professzor visszatért. A Rend tagjai ugyanis közben megérkeztek - fordult Dumbledore Pitonhoz. Figyelmét nem kerülte el kollégája elsötétülő arckifejezése.

Piton közönyösen bólintott a Rend tagjai felé. Soha nem tartotta őket túl sokra. Mordon, meg jobb pillanataiban talán Weasley az, akitől valamit várhat az ember, de a többiek... az a félmugli Black lány, meg Fletcher vagy ez az új, Nedda Nefer... Hihetetlen, hogy Dumbledore milyen alakokat gyűjt maga köré! "Például olyanokat, mint te?" - kérdezte önmagától. Dühödten fújt egyet, pont abban a pillanatban, amikor Mordon belépett Sirius Blackkel.
- Piton ismét formában van - vakkantotta Sirius üdvözlésképpen.
- Black - mondta Piton összeszorított szájjal, - rád aztán érdemes volt várni, hogy kibújj a kutyaóladból!
Sirius arca elsötétült.
- Gondolom, ezerszer nagyobb örömet jelent neked a Halálfalók közt járkálni!
- Elég legyen ebből! - szólt rájuk Dumbledore. - Bírjanak ki egy percet veszekedés nélkül! Ennél sokkal fontosabb megbeszélnivalónk van. - Dumbledore megrázta a fejét. Hiába, túl sokat vár tőlük!
- Igaza van - mondta metsző gúnnyal Piton. - Blacknél valóban minden megbeszélnivaló fontosabb. Akkor tehát beszámolnék arról, hogy mit tudtam meg.
Nem törődve Sirius gyűlölködő pillantásával, beszélni kezdett.
- Először is a beavatás. A Sötét Nagyúr nagyon komoly erőkkel rendelkezik. A "kemény magon" kívül legalább tíz bujkáló híve érkezett hozzá igen nagy utánpótlással. Ez közel háromszáz főt tesz ki, és ma valamennyi felesküdött Halálfalónak.
Elszörnyedt hangok hallatszottak mindenfelől. Legfeljebb ötven emberre számítottak, nem háromszázra! Piton türelmetlenül nézte őket. Szörnyülködéssel csak az időt húzzák. Dumbledore láthatólag hasonló következtetésre jutott, mert csendre intette kollégáit.
- Kérem, Perselus, folytassa. Találkozott Dangorral is?
- Keren Dangor? - kiáltott fel Lupin. - Ő az egyik legelvetemültebb muglivadász mostanság! Azt a mugli óvodát is pár hete abban a faluban ő és a bandája dúlta fel!
- Örülök, hogy végre megosztod velünk ezt az új információt, Lupin! - Piton komolyan méregbe gurult. Ő az életét kockáztatja, hogy híreket hozzon, ezek meg arra sem képesek, hogy közöljék vele, amit megtudnak?
- Ez valóban súlyos mulasztás, Remus - értett egyet Dumbledore. - Nem szabad átsiklanunk semmilyen információn, akármilyen lényegtelennek is tűnjön!
- Hát istenem, a nagy Perselus Piton sem tudhat mindent! - morogta Sirius a bűnbánóan bólogató Lupinnak úgy, hogy Dumbledore ne hallhassa.
Piton nagyot fújt. Nem lenne szabad elveszítenie a fejét, de minden, amit ez a kettő mond vagy tesz, azonnal az agyába kergeti a vért. Újra közönyt erőltetett magára, és folytatta.
- Tehát, igen, találkoztam vele. Valóban neki van a legnagyobb egysége. Bellatrix Lestrange-dzsel érkezett, láthatóan nagyon jóban vannak. - Darius Dangorra nézett. Pontosan tudta, hogyan halt meg az anyja. Darius merev tekintettel nézett vissza rá.
- Na és a lánya? Nem volt vele problémája? - kérdezte McGalagony.
- Nem. - Piton nem mondott többet.
- De mégis - erősködött McGalagony, - amikor belenézett a fejébe, nem látott semmit, ami fenyegetné önt?
- Hogy mit csinált?! - pattant fel Sirius. - Ugye, rosszul értettem?
- Hacsak nem lettél hirtelen süket is, Black, akkor jól értetted - válaszolta jéghidegen Piton.
- Igazgató úr, maga tudta... Hogy engedheti, hogy ez az átkozott denevér fekete mágiát használjon? Elment az esze? - kiabálta Black.
- Sirius, fogd vissza magad - intette Lupin.
- Nem fogom vissza magam! A Halálfalók közelébe se lenne szabad engedni, nemhogy fekete mágiára felhatalmazni!
- Sirius, csillapodjon, kérem, és üljön le! - mondta Dumbledore keményen. - Vannak esetek, amikor a nagyobb cél érdekében muszáj bizonyos dolgokat megtenni! Minden eszközt meg kell ragadnunk, akármilyen nehéz is, hiszen a körülmények megkövetelik, hogy akár a saját elveinkkel és jóérzésünkkel szembeszállva is, de megálítsuk Voldemortot.
Sirius gyilkos tekintettel méregette Pitont, majd szó nélkül visszaült a helyére.
- Köszönöm - mondta Dumbledore. - Perselus, folytassa.
Piton mélyet lélegzett, hogy kitisztuljon a feje. Alig mozduló szájjal folytatta:
- Nem, McGalagony professzor, Rania Dangor gondolataiba nézve nem láttam fenyegetést. Felesküdött Halálfalónak, mint a többi.
Nedda, a Darius kezét fogó fekete lány aggodalmasan nézett a fiatal tanárra, ő azonban továbbra is merev arccal hallgatta Pitont.
- Akkor erre kár is több szót vesztegetni - mondta Mordon. - Inkább azt mondja meg, mik azok az aggasztó hírek, amikre utalt!
- Szerintem a háromszáz újonc Halálfaló is éppen elég aggasztó - pislogott Emmeline Vance.
- Piton rá tud tenni még egy lapáttal, ebben biztos vagyok. Mindig is szeretett másokat rémisztgetni - Sirius nem bírta megállni, hogy közbe ne szóljon.
Piton az égre emelte a tekintetét.
- Befognád egy pillanatra, Black?! Ha nem érdekel, hogy a Sötét Nagyúr hogyan akar minket felmorzsolni, akkor menj vissza az óladba ugatni a holdat!
- Befejeznék ezt végre? - McGalagony egészen kijött a sodrából. - Komolyan úgy gondolják, hogy a maguk gyerekes szócsatája most a legfontosabb?
Piton és Sirius úgy nézett egymásra, hogy körülöttük többen behúzták a nyakukat. Piton végül folytatta.
- Tehát Mordonnak igaza van. Az újoncokon kívül van egy sokkal aggasztóbb problémánk. A Nagyúr azt mondja, rájött, hogy kár Potterrel vesződnie. Pottert Dumbledore irányítja. Először is tehát Dumbledore-t kell elpusztítania. Ehhez azonban segítséget kell hívnia.
- Segítséget? Mégis ki az, aki Tudjukkinél is nagyobb hatalommal rendelkezik? - kérdezte hitetlenkedve Arthur Weasley.
Piton Dumbledore-ra nézett, aki bólintott. - Azt hiszem, én tudom, kire gondol Perselus. Mardekár Malazárra.

A jelenlévők döbbenten néztek egymásra. Többen hitetlenkedve nevettek. Dumbledore elgondolkozva nézett maga elé. Igen, ez valóban zseniális, gondolta. És milyen egyszerű!
- Perselus, kérem, folytassa.
- Dumbledore professzor jól látja. A Sötét Nagyúr valóban Mardekár segítségével akarja őt legyőzni. Az egész hihetetlenül kézenfekvő. Ugyanúgy, ahogy ő maga visszatért, úgy Mardekár is bármikor visszatérhet.
- Egy pillanat, az azért nem ugyanaz! Tudjukkinek megmaradt a lelke, meg valami kis gyöngécske teste is! Ő nem halt meg, Mardekár viszont már ezer éve a föld alatt van! - Emmeline Vance szinte könyörögve nézett Pitonra.
- Ez igaz - válaszolta Piton. - És az a probléma, hogy a Nagyúr nem is osztotta meg velünk, hogy pontosan hogyan akarja ezt megvalósítani. Mindössze annyit mondott, hogy a terve végrehajtásához előbb szüksége van néhány dologra. És valami homályos utalást tett arra is, hogy biztosítani akarja, hogy Mardekár ne vehesse át az irányítást.
- És azt nem mondta, hogy pontosan mik azok a dolgok, amikre szüksége van? - kérdezte Dumbledore.
- Két dolgot árult el. Az egyiket már megszerezte valahonnan. Egy ősi könyv, amely a halottakkal való kapcsolatfelvételhez szükséges varázsigéket tartalmazza.
- És mi a másik?
- Mardekár egy személyes tárgya. Ez nem könnyű dolog, mert alig néhány ilyen maradt fenn. Ráadásul egyelőre ki akarja használni, hogy a varázslóvilág még nem tud a visszatéréséről, vagy nem hiszik el, ezért nem akarja felhívni magára a figyelmet.
- Tehát? - kérdezte türelmetlenül Mordon.
- Nincs tehát. Nem árulta el nekünk, hogy hol akar lecsapni. Keren Dangorra bízta az akciót, vele utána külön beszélt. Azt mondta, ez valójában jutalom, és egy hetet kapott rá.
Piton mondandója végére ért. Tisztában volt vele, hogy a hír, amit hozott, sokkolta a kollégáit. És azt is tudta, hogy az információi túl hiányosak ahhoz, hogy bármit is tehessenek. Úgy érezte, kudarcot vallott: csak annyit tudott meg, amivel mindenkit megrémített, de ahhoz már nem tudott eleget, hogy fel is készülhessenek az eseményekre. Annak a nyavalyás Blacknek ez egyszer igaza volt. Tekintete találkozott Dumbledore-éval, és az a különös érzése támadt, hogy az igazgató pontosan tudja, mi játszódik le benne. Dumbledore bíztatóan összehúzta a szemét, és megszólalt:
- De hiszen akkor ezzel nincs semmi baj. Véletlenül pontosan tudom, melyek azok a tárgyak, amelyek Mardekártól fennmaradtak. És az, hogy Dangort bízta meg, máris leszűkíti a kört.
- Amennyiben? - kérdezte Arthur Weasley.
- Igen, én értem! - kiáltott fel az eddig síri csöndben ülő Darius. - Az apám a leghírhedtebb muglivadász, nem ezt mondták? És hogy a feladat valójában jutalom. Tehát az a tárgy a muglik között van.
Dumbledore elismerően nézett a fiatal férfira. Hiába, mindig rá kell jönnie, hogy nem csapta be a megérzése vele kapcsolatban. A lehető legjobbat tette neki - és maguknak is, - amikor az apja befolyásából kiszakította. Kár, hogy a lányt nem sikerült, ő még nála is nagyobb ígéret volt...
- Figyelmeztetnünk kell a minisztert! - pattant fel Arthur Weasley.
- Caramel egy szavunkat sem hinné el - mondta Lupin.
- Valamit akkor is tennünk kell! - heveskedett Sirius Black. - Nem érheti őket készületlenül a támadás!
- Kivételesen egyetértek Lupinnal. Azonkívül, bár belátom, hogy ez a legkevésbé fontos szempont - Piton szinte köpte a szavakat, - ha nagy erőkkel visszaverjük a támadást, a Nagyúr rögtön rájön, hogy ki árulta el.
- Perselusnak igaza van. Nem kockáztathatjuk, hogy Voldemort rájön, hogy ő valójában velünk van - mondta Dumbledore. - Mást kell kitalálnunk.
- De egyáltalán tudjuk, hol várható a Halálfalók megjelenése? - kérdezte McGalagony.
- Igen - válaszolta Dumbledore, - ha emlékezetem nem csal, az egyetlen hely, ahol muglik között megtalálható Mardekár egy tárgya, egészen pontosan egy mécsese, az egy Kornmagh nevű falu, innen kétszáz kilométerre északra.
- Akkor menjünk oda most, és egyszerűen szerezzük meg mi! - vetette fel Weasley.
- Nem, azzal is Pitont buktatnánk le. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy valamelyikünk "véletlenül" ott vakációzik, és amikor Dangorék megjelennek, értesíti a többieket. - Mordon ijesztően mosolygott. - Arról igazán nem Piton tehet, hogy egy varázsló pont ott lógatja a lábát, nem igaz? - Végre elnevették magukat, és ezzel valamelyest oldódott a feszültség. Piton szkeptikusan felhúzta a szemöldökét, és karba font kézzel hátradőlt.
- Igen, ez valóban jó ötlet - mondta McGalagony. - Megvan az az előnyünk, hogy Tudjukki nem mondta el Piton professzornak, hol várható a támadás. Magunktól jöttünk rá. - Dumbledore-ra mosolygott.
- Igazgató úr - pattant fel Darius. - Én vállalom a feladatot!
Piton majdnem felnevetett. Ez a taknyos? Összecsinálja magát, ha meglátja a rég nem látott apucit!
- Darius, maga erre még nincs felkészülve - Láthatóan McGalagony is hasonló következtetésre jutott, mint Piton.
- És miért? - kérdezte Darius villogó szemmel. - Nem vagyok már gyerek, aki megszeppen a szigorú papától, és bármit megtennék, hogy bosszút álljak rajta!
Dumbledore sajnálkozva nézte a fiatal tanárt. Pontosan értette, hogy miről beszél, és a többiekkel ellentétben ő biztos volt abban, hogy tényleg nem ijedne meg. Mégis így szólt:
- Darius, nem arról van szó, hogy maga megijedne az apjától. De értse meg, várhatóan nagy csata lesz ott. Ez az, amire maga még nincs felkészülve. Nem hiszem, hogy maga képes lenne megölni az apját, márpedig ilyen helyzetben nem tétovázhatunk!
Darius lehajtotta a fejét. Igaza van, gondolta fájdalmasan. Ő képtelen lenne embert ölni. Érezte, hogy Nedda megszorítja a kezét. Igen, őrá is gondolnia kell.
- Rendben van, igazgató úr. Később is bőven lesz erre alkalmam.
- Köszönöm, Darius. Arthur - mondta Dumbledore, amikor látta, hogy a vörös hajú férfi felemelkedik, - arról szó sem lehet, hogy maga odamenjen. Magára szükség van a Minisztériumban, és Molly letépné a fejemet, ha magát küldeném Kornmagh-ba!
- Akkor én megyek - mondta Lupin.
- És én is - pattant fel Tonks. - Majd eljátsszuk, hogy nászutas pár vagyunk Remusszal.
Piton elhúzta a száját. Na, ezért aztán érdemes volt híreket hoznia! Pont ez a két szerencsétlen fogja várni a Halálfalókat? Hát akkor menjenek, a fene megeszi őket!
- Rendben van - mondta Dumbledore. - Dangorék nem számítanak arra, hogy varázslók várják majd őket. Építsenek ki a falu körül jelzővarázslatot. És ami a legfontosabb, először maguknak kell megszerezniük azt a mécsest. Nem szabad, hogy a falu területén csapjunk össze velük, a mécsessel ki kell csalniuk őket a nyílt terepre. Amint megérzik, hogy behatoltak a faluba, egyikük azonnal értesít minket, és mi rögtön ott vagyunk. És mindenképp mondják el a tulajdonosnak, hogy egy iskolának vásárolják meg a mécsest mondjuk egy évfordulós kiállításhoz, így el tudja majd mondani Dangornak. Különben megint csak Perselus lesz a gyanús, hogy mi miért jelenünk ott meg.
- Gondolja, hogy kérdezősködni fognak? Szerintem inkább habozás nélkül letarolják az egész falut! - mondta Sirius.
- Black, Dangornak több esze van, mint neked - mondta metsző hangon Piton. Látva a Sirius arcán végigfutó indulatot elégedetten folytatta. - Igaz, hogy szeret muglikat gyilkolni, de most feladata van. Nem fogja megkockáztatni, hogy a mécses megsérüljön. Ehhez pedig először meg kell tudnia, hol és kinél van. Ha már tudja, akkor esetleg elkezdhet öldökölni, de addigra mi ott leszünk.
- Maga nem, Perselus - mondta határozottan Dumbledore. - Még csak az kellene, hogy valamelyikük felismerje!
Piton összeszorította a száját. Erre számított, és már tudta is, mit fog tenni. Esze ágában sem volt az iskolában megvárni, ahogy Lupinék romba döntik az ő erőfeszítéseit, és esetleg elveszítik azt a nyamvadt mécsest, vagy valamelyikük fogságba esik.
- Remus, Nymphadora - folytatta Dumbledore, - maguk induljanak, amint lehet. Mostantól kezdve folyamatosan készenlétben kell állnunk. Arra sajnos nem számíthatunk, hogy az ígért segítség addigra megérkezik, de bízom benne, hogy azért harminc újonccal el tudunk bánni. Most mindannyian menjenek és készüljenek fel szükség szerint.
- Egy pillanat, van még valami - szólalt meg Piton. A többiek rosszat sejtve néztek rá. - Elkaptak egy újabb aurort.
- Úristen, csak nem Russelt?! - kiáltott fel Tonks. - Napok óta semmi hír róla!
- A nevét nem tudom, de fiatal, kövérkés ember volt. A Nagyúr elintézte.
- Úgy érti, megölte? - hördült fel Mordon.
- Nem egészen. Bellatrix Lestrange vette végül kezelésbe, és ő...
- Jaj, ne! - sikoltott fel Tonks, és a szájára szorította a kezét.
- Hogy történt? - kérdezte lesújtva Dumbledore. Piton röviden elmondta, mi történt, és a szobára súlyos csönd borult.
- Menjenek, kérem - szólalt meg végül az igazgató halkan. - Rémszem, maradj egy pillanatra. Perselus, magával is beszélni szeretnék. Kérem, jöjjön vissza pár perc múlva.

Amikor az utolsó alak is eltűnt a folyosó végén, Piton fáradtan a falnak támaszkodott. Még szerencse, hogy nyári szünet van, gondolta, különben biztos belekötne valamelyik visongó gyerekbe. Az állandó zsivaly néha az idegeire ment. Bezzeg az ő óráján pisszenés sem hallatszik. Hát igen, gondolta nem kis önelégültséggel, tőle tartanak a kölykök. Nagyon helyes, addig legalább nyugton vannak. Nem valami ilyesmit mondott ma a Nagyúr Rania Dangornak is? A gondolatra kissé összerázkódott. Kitörölhetetlen nyomokat hagytak rajta a Halálfalóként eltöltött évek, ezt időtlen idők óta tudta. Igen, más gondolataiba belenézni nagy hatalmat jelent... Amikor otthagyta a Halálfalókat, egy csapásra felhagyott mindenféle fekete mágiával kapcsolatos dolog használatával. Ez Dumbledore kérése volt. Jól emlékszik, sokáig milyen iszonyú erőfeszítést követelt ez tőle. Hogy ne mindig a könnyebb utat válassza. Gyakran kellett erővel visszafognia magát, amikor automatikusan Imperiust akart küldeni valakire, aki nem azt tette, amit ő elképzelt. Vagy hogy legilimenciával akarja egy pillanat alatt megtudni a szükséges információt ahelyett, hogy inkább kérdéseket tegyen fel, vagy megpróbálja kitalálni. Akárhány év telt is el közben, a mai napig nehezére esik ezt tenni... és a tisztelt rendtagok nem értik meg, hogy az élete múlhat azon, milyen eszközt választ a Sötét Nagyúr közelében. És ez a mai eset Rania Dangorral... Voltaképpen hasznos eszköz a legilimencia. Blackkel kapcsolatban például nyugodtan használhatná az Imperiot vagy a Legilimenst... megérdemelné, az biztos, legalább nem idegesítené őt többet...

- Perselus - hallotta hirtelen Dumbledore hangját maga mellett. - Bocsásson meg, hogy várakoznia kellett. Jöjjön be, barátom.
Piton visszament a társalgóba és leült.
- Nos? - kérdezte az igazgató várakozásteljes tekintettel.
- Nos micsoda? - kérdezte Piton meglepetten.
- Úgy érzem, néhány dolgot nem a teljes plénum előtt akart elmondani nekem. - Dumbledore szeme bíztatóan nézett rá.
Piton arca mozdulatlan maradt.
- Valóban, igazgató úr, történt néhány meglepő dolog.
- A lánnyal kapcsolatban, ugye? - bólogatott Dumbledore.
- Ezek szerint ön már mindent tud. - Ez megállapítás volt, nem kérdés. Az öreg valahogy mindig átlát mindenkin, gondolta sötéten.
- Ugyan, Perselus, dehogyis! Éppen azt szeretném, ha elmondaná, mi történt! Tehát mégsem ment minden olyan simán?
- Tulajdonképpen nem volt semmi gond - végül. De be kell, hogy valljam, lehetett volna. Önnek igaza volt, felismert. Ezt világosan láttam rajta, még legilimencia nélkül is. Akkora meglepetéssel nézett rám, hogy az mindent elárult.
- Akkor az másnak is feltűnt, ugye?
- Igen. A Sötét Nagyúr is észrevette. Cruciatussal sújtotta. Ugyanakkor ami miatt a leginkább aggódott, igazgató úr, hogy majd a régi emléke miatt gyanút fogva megpróbál valamilyen módon átlátni rajtam, nem következett be. Meg sem próbálkozott ilyesmivel. Elképzelhető, hogy nem is tudta, mit kellene tennie. A Nagyúrnak azt mondta, nem volt senki, akitől tanulhatott volna.
Az igazgató a szakállát simogatva tűnődött. Kisvártatva felnézett.
- De hát akkor miért nem árulta el azt, hogy hol látta önt legutóbb? Főleg egy Cruciatus után...
Piton nem tudta, mit mondjon. Előtte legalább olyan rejtélyes volt az egész ügy.
- Azt hiszem - mondta végül, - nem elsősorban az a régi emlék jutott rólam eszébe. Egy olyan képet láttam a gondolataiban, ami legjobb tudomásom szerint nem történt meg.
- Igen? Ez érdekes - hajolt előre Dumbledore. - És mi volt az az emlékkép?
- Egy csatában voltunk mindketten, és én éppen elkábítottam. Úgy kellett elkapnom.
Dumbledore elgondolkozva nézett maga elé.
- Tehát úgy gondolja, hogy emiatt nem árulta el?
- Nem tudom. De elképesztően kusza gondolatai vannak. Nem is láttam még senkit, akinek ennyi minden kavargott volna egyszerre az agyában.
- Akkor viszont nem értem, hogyan maradhatott mindez titokban Voldemort előtt.
- Úgy, hogy... - Piton végképp nem tudta, hogyan mondja el, ami történt. Ő maga sem hitte volna el, ha nem vele történik. - Valamilyen rejtélyes módon át tudtam adni neki a saját gondolataimat. Az futott át az agyamon, hogy ha már nem tudja elrejteni a gondolatait, gondoljon arra, ami igaz. Arra, hogy itt a Roxfortban találkozott velem. Valami módon "meghallotta", amit gondoltam, mert ezt követően az én gondolataimat láttam viszont a fejében. - A saját szájából hallva Piton még bizarrabbnak érezte a történetet. Nem csodálkozott volna, ha Dumbledore nem hisz neki. Az igazgató azonban láthatóan nem kételkedett a szavaiban.
- Perselus, ez nagyon fontos dolog! Köszönöm, hogy elmondta.
- Úgy érti, hogy lehetséges, amit elmondtam?
- Lehetségesnek lehetséges, csak rendkívül ritka. De ha azt nézem, hogy Raniának milyen adottságai voltak... Azt hiszem, Perselus, magyarázattal tartozom. Ugye, emlékszik, hogy annak idején nem voltam hajlandó elárulni maguknak, hogy miért kell nekem az a két gyerek? Nos, a jelek szerint beigazolódott a gyanúm. A családfájuk szerint valószínűleg ebben a generációban kellett náluk születnie egy Látónak.
- Micsoda? - Piton teljesen elképedt. - Biztos ebben?
- Most már egészen biztos vagyok. Ezért nem haboztam, amikor az anyjuk megírta, hogy Dangor mire oktatja őket, és kérte, hogy vigyem el Dariust. Ő is nagyon érzékeny, de azok alapján, amit maga elmondott, Rania Dangor az, aki ezt a terhes örökséget kapta. Tudja, a Látás nem egyszerűen a jövőbe látást jelenti. Mindenféle rezgésekre érzékenyek azok, akik igazi Látók, és ez rettentően fárasztó. És ijesztő. Ráadásul nagy kihívás is. Vissza lehet vele élni.
Piton hallgatott. Nem értette, miért tartja fontosnak Dumbledore ezt elmondani neki, amikor sokkal fontosabb problémáik is vannak. Az igazgató fölállt és lassan járkálni kezdett.
- Emlékszem, amíg mindketten idejártak, már akkor feltűnt, hogy kettőjük között nagyon erős mentális kapcsolat van. A lány valahogy mindig megérezte, ha az öccsének valami baja volt. Nagyon szerették egymást.
- A fiatalember láthatóan nem így emlékszik - jegyezte meg Piton.
- Ne tévessze meg a látszat. - Dumbledore nem mondott többet a témáról. - Ettől függetlenül a lány egyébként is képes volt előre megérezni dolgokat. Néha pedig megmagyarázhatatlan rohamok törtek rá, ilyenkor összevissza beszélt és üres tekintettel nézett a semmibe. Mindig az volt az érzésem, nem is tud róla, hogy a jövőt látja. Ha tényleg olyan kuszák a gondolatai, ahogy Ön az imént elmondta, akkor vélhetően a mai napig nem foglalkozott senki a tanításával, már ami a Látást illeti. Pedig nagyon tartottam tőle: ha egy kész Látó a Halálfalókkal tart, annak katasztrofális következményei lehetnek. És magát is könnyen lebuktathatta volna.
- Akkor tehát úgy gondolja, hogy az, amit a fejében láttam, valóban megtörténik valamikor?
- Szinte biztosra veszem. Csak azt nem tudom, mikor. Ha nem tudnám, hogy maga itt marad - Dumbledore hamiskásan nézett a bájitaltan tanárra, - azt mondanám, a Kornmagh melletti csatában történik majd.
- Azt nem hiszem - rázta meg a fejét bosszúsan Piton. - Halálfalókat nem elkábítani szoktam.
- Végtére is mindegy. Ez ellen úgysem tehetünk semmit. Sokkal érdekesebb ennél az, hogy miképpen érzékelhette az ön gondolatait. Talán megtanulta a legilimenciát? - töprengett hangosan Dumbledore.
- Kizárt. Mindig tudom, hogy belenéz-e valaki a fejembe vagy sem. Ez esetben nem ez történt.
- Akkor nem találok a dologra magyarázatot - tárta szét a karját Dumbledore. - Köszönöm, Perselus, ha más nincs, akkor ön is pihenjen le. Fárasztó napja volt. És ha lehet, a csatában maradjon láthatatlan - hunyorított a bájitaltan tanárra.
Piton szó nélkül bólintott és kiment. Egyenesen a szobájába sietett. Az igazgató jól sejtette, hogy nem tudja megakadályozni, hogy részt vegyen az ütközetben, ha ő ott akar lenni. De hogy honnan veszi, hogy ő láthatatlan tud lenni? A kérdést eltette későbbre, kihúzta az asztalfiókját és egy csomagot vett elő belőle. Még nem bontotta fel, de most szükség lesz rá. Gúnyosan elhúzta a száját. Lám, még Pottertől is van mit tanulni, gondolta, miközben a köpeny selymes fénnyel szétáradt a kezében.

*

- Apa, várj meg! - kiabálta. Egyre rémültebben érezte, hogy nincs ereje követni a tempót.
- Valami történt odahaza! - hallotta apja hangját jó pár méterrel előbbről. - Valaki behatolt a házba!
E szavak hallatán kétségbeesve próbálta fokozni a tempót, de nem sikerült. Apjával egész nap úton voltak. Halálosan kimerült volt. Mindjárt otthon vagyunk, gondolta. Hirtelen zöld villanásokat látott a házuk irányából. Úristen, Darius! Csak nehogy valami baja essen! A fák közül végre előtűnt a ház. Az ablakon keresztül jól látszott, hogy bent számtalan átok cikázik keresztül a szobán. Rémült sikollyal rohant az ajtó felé. A semmiből hirtelen egy maszkos alak állta el az útját. Szinte égett a bőre ott, ahol az ismeretlen megragadta a karját.
- Nem mehetsz be! - hallott egy mély, bársonyos hangot. Kétségbeesve vergődött a szorításában. - Maradj már nyugton! Mindjárt kihozzák!
A maszktól csak egy türelmetlenül villogó, szénfekete szempárt látott az idegen arcából. Erejét megkettőzte a rettegés. Egy vad rántással kitépte magát a karját szorító kezekből, és berohant a házba. A látványtól meghűlt ereiben a vér. Anyja üveges szemmel a padlón feküdt. Apja és egy hosszú, ősz szakállú varázsló hihetetlen sebességgel átkokat szórt egymásra. Úristen, ez Dumbledore professzor, hasított belé a felismerés. A sarokban pedig egy maszkos nő Dariust próbálta félrerángatni az összevissza cikázó átkok elől.
- Engedje el! - sikoltotta és a nő felé rohant.
- Rania - hallotta az öreg varázsló hangját, - jót akarunk nektek. Velünk kell jönnöd!
- Rania, menj innen! - hallotta apja hangját.
Dumbledore kihasználta a figylemelterelést.
- Capitulatus! - Apja pálcája máris az öreg kezében volt.
A látvány végre magához térítette. Habozás nélkül kivonta a pálcáját, és apja mellé állt. Dumbledore intett, mire a maszkos nő kifelé kezdte terelni Dariust, aki láthatóan nem értette, mi történik.
- Rania, apád tönkretesz benneteket! Ne akard az ő útját követni! - szólt ismét az öreg varázsló.
- Utoljára mondom, hozza vissza a fiamat, Dumbledore! Ne akarja, hogy én hozzam vissza! - Még soha nem hallotta apja hangját ilyen fenyegetőnek.
- Capitulatus! - sikoltott fel, de Dumbledore könnyűszerrel hárította a bűbájt. Magán érezte az öreg tekintetét. Szánalmat olvasott ki belőle.
- Még találkozunk, Rania - mondta, és egy pukkanással eltűnt. Kirohantak a házból, de a maszkos varázslónak, a nőnek és Dariusnak már csak hűlt helyét találták. Zokogva rohant vissza a szobába, ahol anyja feküdt holtan.
- Dumbledore megölte - mondta az apja, - te pedig már megint mindent elrontottál - azzal hatalmas pofont kevert le neki.

*

Rania levegő után kapkodva tért magához. Még mindig sajgott az arca az álombéli pofon helyén. Sóhajtva felült. Már nagyon régen nem álmodott Darius eltűnéséről... egészen biztosan a Pitonnal való találkozás idézte fel benne ezeket a képeket. Kinyitotta a nyakában függő medált, és egy selymes, szőke kis fürtöt vett ki belőle. Apja biztos a tűzbe dobná a láncot, ha megtudná, hogy Darius haját őrzi a nyakában.

Újra érezte, hogy milyen iszonyúan hiányzik neki Darius. Amióta elszakították őket egymástól, nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá. Annak idején szinte anyjaként szerette a gyereket, aki teljes szívvel viszonozta érzéseit. Igaz, neki volt saját anyja... ő ezt nem mondhatta el magáról. A szőke asszony majomszeretettel csüngött a kisfián, lányával azonban nem sokat törődött. Többek között emiatt hitte el Rania habozás nélkül gyerekkorában, hogy ő nem is a valódi gyerekük. Emiatt képtelen lett volna haragudni a kisfiúra. Anyjával nem foglalkozott sokat, egyszerűen elfogadta a helyzetet úgy, ahogy volt. De apja legalább törődött vele. Az ő elismeréséért érdemes volt küzdeni... Vajon mi lehet most Dariusszal? Huszonegy éves múlt nemrég... kész férfi! Mindent odaadott volna, ha újra láthatja. Apja elől persze gondosan titkolta érzéseit. Egy valódi Halálfalónak nem lehetnek ilyen nevetséges érzelmi kötelékei! Ezt számtalanszor volt alkalma megtanulni. Apja mindig is habozás nélkül elszakította barátaitól, ha azt látta, hogy túlzottan kötődik hozzájuk. Ha háziállatot tartott, azok titokzatos módon hetek alatt kimúltak. Ő maga soha semmilyen apai gyengédségre nem volt hajlandó. Rania lassan megtanulta, hogy a kötöttségek valóban csak hátráltatják az embert. Tudta, hogy hálásnak kell lennie apjának azért, hogy erre ráébresztette. Hiszen azóta mutat számottevő fejlődést, amióta ennek megfelelően él...

És Malfoy? Hát igen, Malfoy jó lecke volt számára. A férfi pont úgy viselkedett, ahogy azt egy Halálfalótól el lehet várni. Persze őt sem kellett félteni... Tett róla, hogy Lucius és Narcissa viszonya a mélypontra kerüljön a szakításuk után. Nem a szerelmi bánat vezérelte pedig, hanem a sértettség. Malfoy megalázó módon adta ki az útját, méghozzá azt állítva, hogy a felesége jelen pillanatban érdekesebb, mint ő. Persze ez várható volt, sőt, valószínűleg a férfi még jót is tett vele ezzel. Ettől függetlenül a pofon kegyetlenül sajgott. És büszke volt rá, hogy a sértést megtorolta.

Felkelt az ágyból, és az ablakhoz sétált. Odakint koromsötét volt, az égboltot takaró vastag felhőréteg miatt egyetlen csillagot sem lehetett látni. Komoran meredt a sötétbe. A képességei néha nagyon is hasznosak tudnak lenni... ilyenkor úgy érezte, legalább ennyi elégtétel jár neki azért, ahogy ez az átok az egész életét átszövi. Gyűlölte, hogy a legváratlanabb pillanatokban törnek rá időről időre a rémisztő látomások, vagy hogy állandóan azon kell töprengenie, melyik álma mutathatja vajon a valóságot, de azért arra már rájött, hogyan tudja némiképp irányítani a kéretlen álmokat. Ha nagyon akart valamiről álmodni, elő tudta idézni... és Narcissáról nagyon akart... utána pedig gyerekjáték volt egy jól irányzott Imperiussal elérni, hogy a szerencsétlen férfi, aki épp csak kezdett összemelegedni a jégkirálynő Mrs. Malfoy-jal, a fél világ szeme láttára tegye nevetségessé önmagát és a nőt is. Na meg elsősorban Luciust. Hetekig ők álltak mindenhol a pletykák középpontjában. Rania szemernyit sem bánta, ami történt. Az sem érdekelte, mi lett azzal a férfival - Malfoyt ismerve jobb is volt, hogy nem tudta. A lelkivilágát helyrebillentette a bosszú, és csak ez számított.

Észre sem vette, hogy megvirradt. Mostanában mindig ez történt. Álom, felriadás, reggelig való töprengés. Halálosan fáradtnak érezte magát. Bármit megadott volna, ha végre álomtalanul alhat egy hétig.

Hirtelen kivágódott az ajtó. Keren Dangor a lányához lépett.
- Felkeltél? Helyes. Ma támadunk, és te is velem jössz.

 

Folyt. köv.

Vissza