Halványuló Jegyek

(Gilda)

IV.

Piton végigviharzott a folyosókon, és egyenesen a dolgozószobájába sietett. Az ajtó hangos csattanással vágódott be mögötte. Odabent mélyet lélegzett. Régen nem veszítette már el így a fejét egy megjegyzés miatt, az imént azonban egy pillanat alatt elöntötte a düh az agyát. Hogy merészelt ez a nő ilyesmit mondani? Úgy csinált, mintha tényleg félne az eszméletlen vérfarkastól, de ennyire nem lehet ostoba! Még a legfanatikusabb Halálfalók is tudják, hogy vérfarkasok csak teliholdkor veszélyesek. Még hogy csökevényes félember! Valószínű, hogy meg sem fordul a fejében, hogy nincs igaza. Hiába, a Halálfaló nevelés nála is alaposan megtette a hatását. Ő már csak tudja...

Piton megállt és mélyen beszívta a levegőt. Igen, ő tudta. Igaz, ami igaz, ő pontosan ugyanígy gondolkodott annak idején. Egészen addig a napig... A Nagyúr, szándékával pontosan ellentétesen, sikeresen megadta neki az utolsó lökést, hogy elhagyja őket. És mennyi ideig tartott, mire megszabadult a belé ivódott tanítások hatásától! Nagyon sokáig hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne tegyen különbséget az aranyvérű és a mugli származású - a "sárvérű" szót igyekezett kerülni - tanítványai között. Legalábbis származás szerint nem, húzta el a száját, és eszébe jutott Longbottom. Igen, bizonyos szempontból a tanítás segített neki elfeledni ezeket a tanokat. Hiszen nap mint nap be kellett látnia, hogy a tehetség és a származás nem függnek össze. Igazán ostobának kellett volna lennie, hogy ezt ne ismerje el. Márpedig ő nem ostoba! Ezt legalább biztosan tudta magáról.

Nem vagy ostoba? - kérdezte magától gondolatban. - Akkor mondd csak meg, miért is kaptad fel az előbb a vizet? Szerinted okos dolog volt így kikelni magadból?

Újra róni kezdte a szobát. El kell ismernie, hiba volt engednie, hogy ennyire elborítsa az indulat. Nem is értette, mi üthetett belé. Legalább ezerszer hallott már ehhez hasonló megjegyzéseket!

Felrémlett előtte a nő, ahogy a Sötét Nagyúr előtt állva döbbenten mered rá; ahogy gondolatait megzabolázni próbálva végül nem árulja el őt; ahogy dermedten áll a csatatér kellős közepén olyan arccal, mint aki nem érti, hogy került oda; ahogy kábító átkokat lövöldöz ellenfeleire... Dumbledore egyértelműen bízik benne, hogy még vissza lehet fordítani. De ha egyszer ízig-vérig Halálfaló! Nyilván éppen elegendő van az ő rovásán is. Szinte újra hallotta a nő szavait: "Egy VÉRFARKAS? Miért nem zárják be valahova? És egyáltalán, hogy taníthat egy ilyen... csökevényes félember?"

Ezért volt ez ilyen bántó. Az a csalóka remény, amit Dumbledore belécsöpögtetett... az öreg képes volt egy percre valóban elhitetni vele azt az abszurd ostobaságot. Hogy talán van rajta kívül más is, aki megteszi. Hogy jól tette, amit tett... Hogy vannak hozzá hasonlók... Hogy a fene vinné el Dumbledore-t! Meg őt is, hogy ennyi mindennel a háta mögött még képes volt elhinni az öreg az ábrándjait csak azért, mert Dumbledore van olyan idealista, hogy még a Sötét Nagyúr jó útra térítésében is bízna!

Megrázta a fejét, a laborjába ment, és hamarosan teljesen elmerült a munkában..

*

Mikor Rania felébredt, először nem tudta, hol van. Orrába átható gyógynövényszag csapott. Minden tagját ólomnehéznek érezte, szemhéja mögött apró tűk szurkáltak. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és könyökére támaszkodva körülnézett. A feje enyhén kóválygott. A mellette lévő ágynál egy fiatal, égszínkék lófarkas lány ült, és szipogva szorongatta a beteg kezét. Raniának hirtelen beugrott, ki fekszik mellette. Tehát a vérfarkas még mindig itt van?! Nem tudta, milyen nap van, de Dumbledore korábbi aggodalmából ítélve nemsokára telihold...

A kék hajú lány hirtelen megérezte, hogy nézik. Megfordult és Raniára nézett. Könnyes szemét, elgyötört arcát látva Rania furcsamód megsajnálta. Önkéntelenül szóra nyitotta a száját, de a lány hátat fordított neki. Rania visszaereszkedett a párnájára. Na igen, gondolta, mi másra számított? Ő itt ellenség. Nem is olyan rég még átkokat szórtak egymásra. Az övéi miatt fekszik most eszméletlenül az az ember... vagy félember vagy micsoda... Hirtelen eszébe jutott Piton. Rettenetes volt, ahogy az arcába sziszegett... Nem hitte volna, hogy a rezzenéstelen arca mögött ekkora indulatok képesek születni. És igaz, ami igaz, ő sem a legmegfelelőbb helyet választotta az elvei kifejtésére. Jól emlékszik, ezek mindenféle teremtményekkel szóba állnak, és képesek sárvérű gyerekeket is felvenni az iskolába! Annak idején neki is voltak ilyen osztálytársai. Apja mindig felháborodva emlegette, kik járnak a Roxfortba. De Darius - aki az anyuk kitartó harcának köszönhetően járhatott a Roxfortba - annyira ragaszkodott hozzá, hogy egy iskolába járjanak, hogy ezért végül az ő kedvéért átjött a Durmstrangból...
- Darius!
A kék hajú lány olyan meglepetten fordult felé, hogy Rania rájött, hogy az imént hangosan is felkiáltott.
- Nem tudod, hol van? - szakadt ki belőle.
- De, tudom. - a lány többet nem mondott, hanem visszafordult a beteghez.
Rania nem tudta mire vélni a hangszínt.
- Szeretnék vele beszélni - próbálkozott ismét. Óvatosan felült, és örömmel érezte, hogy már nem szédül.
- Ő viszont nem szeretne. Azt kérte, mindenképpen akadályozzuk meg, hogy megkeresd. - A kék hajú lány még mindig a hátát mutatta.
- Mi...? - Raniának a hangja is elakadt a megdöbbenéstől. - Ez nem igaz! De hát miért?
- Mégis mit vártál? Az ellensége vagy! - fordult felé a lány hirtelen indulattal.
- Nem! - kiáltotta Rania. Érezte, hogy a jeges rémület végigfut rajta. Erre nem számított.
- Te azt hitted, a nyakadba fog ugrani azok után, amit műveltél? - A kék hajú lány vádló dühvel nézett rá.
- Én azt sem tudtam, hogy itt van! - mondta Rania kétségbeesetten. - Fogalmam sem volt róla, mi történt vele azóta, hogy Dumbledore... - nem tudta folytatni. A kezébe temette arcát. El sem tudta képzelni, mit keres itt Darius. Dumbledore ennyire a befolyása alatt tartja talán? Feltámadni készülő dühét azonban elnyomta az öccse iránti vágyakozás. Éveken át küzdött az állandóan rátörő hiányérzettel, erre most váratlanul itt van a fiú, elérhető közelségben... A tudat egyszerre volt rémisztő és csodálatos.

Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta Dumbledore, Madam Pomfrey és... Rania megrettent, amikor meglátta Pitont. Most majd megint rátámad ez a félőrült, aki képes a vérfarkas barátját mellé fektetni? A férfi azonban egyetlen pillantást sem vetett rá, hanem az eszméletlen Lupinhoz lépett és újra megpróbálta megitatni.

- Jó napot, Nymphadora! Miss Dangor, már jobban van, ugye? - lépett hozzá az igazgató.
- Igen, de szeretnék felkelni! - Rania elszántan nézett a kék szemekbe. Gyűlölte, hogy még ez is tőle függ.
- Madam Pomfrey majd mindjárt megvizsgálja. Ha mindent rendben talál, semmi akadálya, hogy felkeljen.
- Valóban? - kérdezte Rania gyanakodva.
- Persze, azért az ágyhoz szegezni nem fogom - válaszolta Dumbledore, és fürkészve nézte a nő arcát. Rania zavarba jött az átható kék szemek pillantásától, de igyekezett állni a tekintetét.
- Az öcsémmel szeretnék beszélni - mondta határozottan. Piton gúnyosan felhorkant, és az ablakhoz sétált.
Rania egy pillanatra meglepetten meredt a bájitaltan tanár hátára. Határozottan zavarta, hogy a látszat ellenére nagyon is követi a beszélgetést. Újra az igazgatóhoz fordult.
- Az öcsémmel szeretnék beszélni - ismételte.
- Sajnos erre egyelőre nem lesz alkalma - Dumbledore hangja sajnálkozó volt. - Dariust nagyon felzaklatta, hogy magát itt találta. Azt kérte, tartsuk távol tőle.
- Az engem nem érdekel! Nem tilthatja meg, hogy megkeressem! - Rania érezte, hogy elönti a düh. - Éppen maga nem!
- Ezt hogy érti? - lepődött meg Dumbledore.
- Hogy értem?! - Rania hangja elakadt a felháborodástól. Az igazgató azonban továbbra is csodálkozva nézett rá. Mintha fogalma sem lenne róla, miről beszél! A méregtől villámló szemmel kiabálta: - Ne mondja nekem, hogy elfelejtette! Maga tehet róla, ha Darius ezt kérte! Ha egyáltalán igazat mond!
Piton hirtelen visszafordult az ablaktól.
- Azt ajánlom, Miss Dangor, válogassa meg a szavait. - Rania hátán végigfutott a hideg. A bársonyos hang ezúttal szinte belévágott.
- Köszönöm, Perselus, erre nincs szükség. - Dumbledore le nem vette a szemét Raniáról. Látta, hogy a nő ugyanolyan gyűlölettel méregeti, ahogy pár órával ezelőtt. Sejtette az okát, de a nő érdekében remélte, hogy téved. - Szeretném, Miss Dangor, ha megmagyarázná, amit mondott - mondta szelíden.
Raniának elszorult a torka. Szándékosan kínozza ez az ember ilyenekkel? Miért kell sok ezredszerre is felidéznie azt a szörnyű napot? Miért csinálja ezt Dumbledore?!
- Maga elszakította tőlem az öcsémet és megölte az anyámat! Tönkretette az életünket - tört ki belőle a feszültség.
- Azt hiszem, Miss Dangor, maga téved - kezdte az igazgató, de Rania közbevágott.
- Most meg jön a hazugságaival...
- Na álljunk meg egy pillanatra! - lépett közelebb Piton kissé fenyegetően. - Én egy szemernyit sem kételkednék Dumbledore professzor szavában, amit mellesleg alátámaszt McGalagony professzoré is - mutatott a terem másik végében fekvő mozdulatlan alakra.
Rania követte a pillantását, és döbbenten látta, hogy a teremben legalább tíz mozdulatlan alak fekszik. Eddig eszébe se jutott körülnézni, kik lehetnek még a szobában..
- Igen - válaszolt Dumbledore a nő ki nem mondott kérdésére. - Ők is a csatában sebesültek meg.
- Jó néhányan a maga kezétől - tette hozzá Piton.
- Az én kezemtől? - kérdezte Rania, és gúnyosan felhúzta a szemöldökét. Biztos volt benne, hogy a férfi szándékosan akar benne lelkiismeret-furdalást kelteni. Hát nem fog sikerülni!
- Igen, Miss Dangor. - Piton jeges pillantással nézett rá. - Nagyon megható, hogy kábító átkokkal lövöldözött bennünket, de például ha McGalagony professzor pálcáját nem ragadja el tőle, meg tudta volna magát védeni a halálos átok elől. Így azonban én csak tompítani tudtam az átok erejét, ezért van még életben. Ki tudja, meddig.
Rania érezte, ahogy minden vér kifut az arcából. Emlékezett McGalagonyra, az egyik kedvenc tanára volt, még ha nem is mutatta ki soha. Önkéntelenül a csendben figyelő kék hajú lányra nézett, mintha arra várna, hogy az azt mondja, tévedés volt, ő nem is tehet róla...

Piton látta az arcára kiülő rémületet. Az eddiginél is keményebben folytatta, nem törődve az igazgató helytelenítő tekintetével.
- Vagy nézzük talán az ön vérfarkas szomszédját. Tudja, a "csökevényes félembert". - A szavak tőrdöfésként hatottak Raniára.
- Micsoda?! - ugrott fel a kék hajú lány. - Ezt mondta?! Hogy merészelsz...?! Remus a világ legjobb embere, te a lába nyomába se érhetsz! - A lány úgy nézett rá, mintha valami nagyon undorító hernyót vizsgálna. Rania kezdte elveszíteni a talajt a lába alól.
- Nyugodjon meg, Nymphadora - mondta kedvesen Dumbledore a kék hajú lány könnybe lábadó szemei láttán, aki lehajtotta a fejét, és szipogva bólintott.
- Tudom... ezzel nem segítek Remuson...
- Nem én sebesítettem meg! - tört ki Raniából.
- Hát akkor kicsoda? - kérdezte gúnyosan Nymphadora.
- Pontosan tudod, hogy nem egyedül voltam! - kiáltotta Rania, és segélykérően nézett Pitonra, aki ezen alaposan megrökönyödött. Miért őrá néz? Őtőle aztán ne várjon segítséget!
- Valóban, nem egyedül volt, és közvetlenül senkit sem sebesített meg - kezdte, de Rania szeméből olyan megkönnyebbülés sütött felé, hogy szinte zavarba jött tőle. Ez elképesztő, azt képzeli, az ő oldalán állok? - gondolta egyre növekvő dühvel. - De az is biztos, hogy őmiatta van most Lupin életveszélyben! - folytatta ezért kíméletlenül. - Ugyanis bár a sebesülése önmagában nem lenne olyan veszélyes, de a kisasszony kábító átka miatt nem tudjuk most neki beadni a főzetet, amit le kell nyelnie. Mivel a sebesülése miatt az átok hatása jóval erősebb, nem valószínű, hogy időben felébred. Ha nem sikerül megitatnunk, Lupin pár nap múlva átalakul vérfarkassá, az átalakulás pedig ebben az állapotban megöli. - Mindezt olyan szenvtelenül mondta, mintha egy osztálynak tartana előadást.
A kék hajú lány összerázkódott, és kétségbeesetten nézte az eszméletlen beteget. Rania borzasztóan érezte magát. Eddig abban a kényelmes hitben volt, hogy ha nem alkalmaz halálos átkokat, akkor valójában nem harcol ellenük. Harcol is meg nem is... Erre most kiderül, hogy az ő egyszerű kábító átkai miatt is meghalhat két ember... akkor is, ha az egyik egy vérfarkas... és ez még nem volt minden. Piton következő mondata hallatán úgy érezte, menten elájul.
- De ha még ez sem lenne elég - folytatta a férfi változatlan közönnyel, figyelmen kívül hagyva a nő sápadt arcát, - ha jobbra néz, megláthatja, hogy a kedves öccse miért nem fog magával szóba állni soha. Ott ugyanis a menyasszonya fekszik, akit szintén maga tett harcképtelenné, mielőtt az egyik társa eltalálta.
Rania feje zúgott, ahogy az ájult lányt nézte. Látta, milyen súlyos lehet a sérülése, mert a fején lévő kötés teljesen átázott a vértől, és láthatóan szakadt róla az izzadtság.
- Mi baja van? - kérdezte rekedten Rania. Darius miatt muszáj volt megtudnia.
- Nem tudjuk elállítani a vérzést, valami ismeretlen átok okozhatta a sebesülését - mondta Madam Pomfrey, majd utálkozó pillantást vetett Raniára. - Na és persze a kábító átok sem túlzottan segíti elő a gyógyulását. Már rég fel kellett volna ébrednie.
Dumbledore eddig szándékosan nem szólt közbe, de jól látta, hogy Raniát mennyire megrázzák Madam Pomfrey szavai. Ha Nedda az ő hibájából meghal, Darius valóban soha nem fog vele szóba állni. Ő maga is rettenetesen aggódott a fiatal lányért, aki épp egy éve végezte el az auror iskolát, és az egyik legígéretesebb volt valamennyiük közül. De nem tagadhatta le, hogy Rania miatt is aggódott. Az önvád nem éppen a legjobb eszköz a megfordítására... Látta rajta a küzdelmet, amit önmagával vívott, és azt is jól látta, hogy Rania szeme gyakran Piton tekintetét keresi. Mintha tőle várna kapaszkodót. Vajon tudatában van ennek? Ösztönösen érzi talán, hogy a bájitaltan tanár segíthetne neki, ha akarna?

Piton is jól látta mindazt, amit Dumbledore. Száját összeszorítva, visszautasítóan nézte Raniát. Fogalma sem volt, mit vár tőle a nő, de semmi kedve nem volt ezen töprengeni. Összefonta a karját, és hideg tekintettel nézett vissza Raniára. A nő behunyta a szemét, hogy csalódottságát leplezze. Haragudott magára, amiért azzal álltatta magát, hogy Piton majd segít neki. Azért, mert szerepel az álmaidban évek óta, gondolta dühösen, még nem kell azt hinned, hogy melletted áll! Megkeményítette magát, és az igazgatóra nézett.
- Szeretnék felkelni - mondta halkan, de határozottan.
- Ha Madam Pomfrey gyógyultnak nyilvánítja, felkelhet.
A javasasszony Raniához lépett és bonyolult varázslatokkal alaposan megvizsgálta. Láthatóan nehezére esett az ítéletet meghozni.
- Miss Dangor tökéletesen egészséges. Elhagyhatja az ágyat - mondta kelletlenül.
- Akkor mi most magára hagyjuk, hogy felöltözhessen - mondta Dumbledore. - Visszakapja a ruháit.
Madam Pomfrey már jött is egy halom összehajtogatott ruhával a kezében. Rania ösztönösen a nyakához kapott. A lánca! És a medál! Elvesztette!
- Megvan a lánca, kisasszony. Gondolom, nagyon sokat jelent magának - mondta az igazgató.
Rania szinte kitépte a kezéből a láncot, és szó nélkül a nyakába kapcsolta.
- A Nagyteremben leszünk. Nymphadora majd odakíséri - mondta Dumbledore.
Rania elfordította a fejét, ahogy az igazgató és Piton kimentek a szobából. Madam Pomfrey összehúzta körülötte a függönyt. Rania felkelt és próbaképpen tett néhány lépést. Már egyáltalán nem szédült. Szóval a Nagyteremben hoznak majd róla ítéletet... Dumbledore azt mondta, esze ágában sincs megölni őt. Azért ejtette foglyul, hogy elbeszélgessen vele. Rania számára nem volt kétséges, miről. Nyilván Dumbeldore is hallott az ő lappangó képességeiről, és fel akarja mérni. Tudni akarja, használhatja-e valamire. Kérdés, mit fognak vele tenni, ha nem hajlandó együttműködni velük. Mert azt várhatja a nyavalyás, hogy őt kihasználhatja! Még hogy nem ő ölte meg az édesanyját... Rania gyűlölettel meredt a fal egy pontjára. Ezek teljesen hülyének nézik, de nagyon tévednek. Gyorsan felöltözött és elhúzta a függönyt. Szándékosan nem gondolt többé a szobában fekvő sebesültekre. Látta, hogy a kék hajú lány még mindig a vérfarkas mellett ül, és le nem veszi a szemét az arcáról.
- Nymphadora, nem kell elkísérned, tudom, hol van a Nagyterem - mondta neki Rania.
- Tonks a nevem. És nehogy azt hidd, hogy azért kell téged kísérgetnem, nehogy eltévedj! - mondta tompa hangon a lány. - Attól félnek, hogy megpróbálkozol valamivel.
- Mégis mivel?! Elvették a pálcámat! - fortyant fel Rania.
- Azt nálatok sose lehet tudni. Gyere, menjünk. És ne próbálj lefegyverezni, mert meg tudom védeni magam!
Rania annyira abszurdnak érezte a helyzetet, hogy majdnem felnevetett. Mit képzelnek ezek?! Neki most az a legfontosabb, hogy Dariusszal beszélhessen végre. Jelen pillanatban az sem érdekli, mit akar vele az a vén disznó. Esze ágában sincs bárkit is lefegyverezni.

A folyosókon végighaladva Raniát elöntötték az emlékek. Bár csak egy évig járt ide, mégis emlékezett a kastély minden szögletére. Tulajdonképpen nem érezte itt rosszul magát, legalábbis nem rosszabbul, mint a Durmstrangban... Látta, hogy Tonks kivont pálcával megy mellette, és minden rezdülését figyeli. Rania megcsóválta a fejét. Idegesítette a kivont pálca. Szinte ingerelte, hogy kikapja a kezéből... ez szinte kötelessége lenne... de nem, Darius miatt nem lehet... Beszélgetni kellene ezzel a lánnyal, akkor nem ingerelné ennyire a lehetőség. Talán megtudhat valamit az öccséről...
- Te ugye jól ismered Dariust? - kérdezte.
- Igen. De nem örülne, hogy róla beszélgetek veled - felelte Tonks elutasítóan. - Sőt, egyáltalán nem kell velem társalognod, pontosan tudom, mit gondolsz rólam!
- Hogy mit gondolok rólad? - rázta meg a fejét Rania kissé megütközve.
- Igen. - Tonks vádlón nézett rá. - Gondolom, teljesen idiótának nézel, amiért egy vérfarkasért aggódom! - A vérfarkas szót eltúlzott undorral nyomta meg.
Rania nem tudott erre mit mondani.

A Nagyterem ajtaja elé érve egy pillanatra megállt, hogy erőt gyűjtsön. Fel kell készülnie rá, hogy minden szem gyűlölettel fogja méregetni. Tonksra pillantott, aki figyelmesen nézte.
- Félsz tőlük. - Ezt nem kérdezte, hanem állította. Rania felvetette a fejét, és elszántan belépett az ajtón.

*

- Próbáljon kicsit kevésbé ellenségesnek tűnni vele, Perselus! - mondta Dumbledore, és töltött magának a tökléből. - Ha nagyon elijesztjük, minden vágya az lesz, hogy visszamenjen az övéihez.
Piton gúnyosan felhorkant.
- Tőlem aztán vissza is mehet.
- Nem, Perselus! Ő nagyon értékes lehet nekünk, ha sikerül a mi oldalunkra állítani! Azon kívül én meg vagyok róla győződve, hogy az apjának igazából nem sikerült tönkretennie a lelkét. Látta az arcát, amikor meghallotta, hogy akaratán kívül mekkora bajt csinált. Igen, Perselus - folytatta gyorsan, amikor Piton gúnyosan elhúzta a száját, - én biztos vagyok benne, hogy tényleg nem akart senkit bántani! Azt hitte, hogy a kábító átok jó köztes megoldás.
- Szerintem nem kéne elfelejtenie, hogy magát viszont meg akarta ölni! Ezt tisztán láttam rajta, ezért is léptem közbe!
- Igen - mondta elgondolkozva Dumbledore, - ezt még nem is köszöntem meg magának.
Piton türelmetlenül legyintett.
- Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy magára nézve veszélyt jelent!
Dumbledore a fejét rázta.
- Az a gyanúm, hogy valaki nagyon félrevezette. Nem is kell sokat gondolkodnom, hogy kicsoda.
- Erről soha nem fogja meggyőzni - csóválta meg a fejét Piton.
- Ha készen áll rá, ha már valóban érdekli az igazság, akkor meg fogom tudni győzni. De most inkább azt kell kitalálnunk, mi legyen magával.
- Velem? - kérdezte meglepetten Piton.
- Igen. Voldemort bármelyik pillanatban hívathatja. Többek között emiatt is szeretnék Miss Dangorral elbeszélgetni.
- Mi köze neki ehhez? - kérdezte összeráncolt homlokkal Piton.
- Ugyan már, Perselus, maga is hallotta, mit kiabált, mielőtt felébredt! A kisasszony álmában végignézte, ahogy Voldemort az apját bünteti. Arra vagyok kíváncsi, hogy elhangzott-e valami más is abban az álomban, leginkább ami magát illeti! Szerintem nem ártana tudni, nem gondolja?
- Csak nem képzeli, hogy el fogja mondani? - Piton kétkedve rázta a fejét.
- Én azt hiszem, hogy el fogja - Dumbledore nem fűzött ehhez magyarázatot.
Piton szóra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban nyílt a nagyterem ajtaja, és Tonks kíséretében belépett rajta Rania. Piton jól látta, ahogy beléptekor azonnal körbepásztázza a teremben ülőket. Nyilván az öccsét keresi. Őt ugyan hiába keresed, kimenekült, ahogy meghallotta, hogy jössz, gondolta Piton. Rania olyan hirtelen kapta felé a tekintetét, és olyan döbbent fájdalom tükröződött a szemében, hogy a férfi biztos volt benne, hogy az iménti gondolatát a nő meghallotta. Magában szitkozódva elfordult. Hogyan lehetséges ez?! Ez képtelenség! Fel akart állni, hogy elhagyja a termet, de Dumbledore a karjára tette a kezét, és felemelkedett ültéből.
- Miss Dangor, kérem, csatlakozzon hozzám. Sürgősen beszélni szeretnék magával.
Rania mélyet lélegzett, és egyenes háttal elindult az igazgató felé. Igyekezett semerre sem nézni, de így is érzékelte a jelenlévőkből sütő ellenszenvet. Közönyt erőltetve magára Dumbledore-ék asztalához lépett. Tonks tapintatosan egy másik asztalhoz ült le.
- Tessék, itt vagyok - mondta Rania kifejezéstelen hangon. Elhatározta, hogy türtőztetni fogja magát, amíg el nem jön a megfelelő alkalom. Azt nem tudta, pontosan mit is tenne, de rettenetesen vágyott rá, hogy Dumbledore-nak legalább akkora szenvedést okozzon, mint amekkorát ő okozott neki.
- Üljön le, kérem! - mondta szívélyesen az igazgató. - Parancsol egy kis töklevet?
Rania rájött, hogy már két napja nem ivott semmit.
- Igen, köszönöm - mondta hasonló udvariassággal. Ha Dumbledore ezt akarja játszani, ám legyen! - Aztán lassan indulnék már - tette hozzá ugyanolyan hangnemben, mintha vendégségben lenne. Tudni akarta, mit akar vele tenni az öreg.
- Miss Dangor, azt hiszem, tisztáznunk kell néhány dolgot. Először is, mint már mondtam, szabadon mozoghat az iskola területén. Ameddig szükségesnek látom, valaki mindig önnel lesz. Kivéve természetesen éjjel. Kényelmes szobát kap, amelyből minden eszközt eltávolítunk, amit esetleg fegyverként használhatna.
- Tehát fogoly vagyok - mondta egykedvűen Rania. Nem szabad, hogy ezek meglássák, mennyire megrázta, hogy fogságba ejtették. Meg tudta volna ölni a vén álszentet, aki nem elég, hogy szétválasztotta a családját, megbolondította Dariust, de most még megalázó módon őt is elszakítja az apjától!
- Ez túlzás - mondta kedvesen Dumbledore. - Mindössze a vendégünk, aki nem akarjuk, hogy távozzon.
- Valóban, micsoda különbség! - horkant fel gúnyosan a nő. - És megtudhatnám, hogy ha nem akarnak megölni, mi a tervük velem?
- Erről később fogok dönteni. Egyelőre velünk marad.
- És az öcsém? - kérdezte Rania.
- Sajnos ebben nem segíthetek. Darius kifejezetten azt kérte, hogy ne kelljen magával találkoznia. Én erre nem kényszeríthetem. Ha majd felkészül a találkozásra, biztosan meg fogja keresni.
- És ha én keresem meg? - kérdezte visszafojtott dühvel a nő.
- Inkább ne tegye. Darius nagyon érzékeny, és most amúgy is borzasztóan aggódik Miss Nefer miatt.
Rania a fejét rázta, és már éppen megszólalt volna, amikor nyílt a Nagyterem ajtaja, és egy óriás termetű, szakállas alak lépett be rajta, hóna alatt két döglött vaddisznóval. Hagrid! Rania jól emlékezett a vadőrre. Hála az égnek neki nem sok köze volt hozzá, de a diákok nagy többsége kinevette vagy megvetette az óriást, és csak kevesen barátkoztak vele össze. Az a pletyka terjengett róla, hogy félig óriás... Rania Pitonra nézett, aki rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantását. A nő agyán átfutott, hogy Piton pontosan tudja, mi jár a fejében, azok után, amit Lupinra mondott... Be kell látnia, hogy az nem volt a legszerencsésebb megjegyzés, tekintettel a helyzetére. Használd már a fejed, jutott eszébe hirtelen apja leggyakoribb figyelmeztetése. Meg kell próbálnia legalább ezzel az óriással nem utálkozni. Ezeknek fontos az ilyesmi... Közönyös arcot öltve Hagridra nézett, aki közben odaért az asztalukhoz.
- Dumbledore professzor, nézze, milyen pompás példányokat kaptam a faluban! Megsütöm a betegeknek, ettől biztos erőre kapnak! - mondta hihetetlen mély hangon az óriás.
- Köszönöm, Hagrid - mosolygott rá Dumbledore. - Egyelőre sajnos nem lesz alkalmuk elfogyasztani.
Hagrid döbbenten meredt rá.
- Miért, csak nem még mindig... ó! - nézett Raniára. - Értem már! Maga az! - Rania ellenállt a hirtelen kísértésnek, hogy lesüsse a szemét, és mereven bámulta az óriás busa szemöldökét.
- Hagrid, ez itt Rania Dangor - mutatott rá Dumbledore. - Talán emlékszel még rá, egy évig ide járt a Roxfortba. Egyelőre a vendégünk. Ügyelj rá, kérlek, hogy ne kóboroljon el a kastélytól.
- Nem vagyok már kisgyerek, hogy kóboroljak! Világosan megmondta, hogy nem léphetek ki az épületből, fel bírom fogni! - Rania utálattal nézett az igazgatóra, aki megcsóválta a fejét, és Hagridra nézett.
- Azért csak készítsd el azt a vaddisznósültet, hátha felébrednek.
- Jó - mondta Hagrid még mindig Raniára nézve. - Remélem, azért nem különbözik annyira az öccsétől, mint amennyire most látszik.
- De igen, valószínűleg még annál is jobban különbözünk! - csattant fel lángoló arccal Rania. - Ő a tökéletes, tiszta lélek, aki nem alacsonyodik le odáig, hogy szóba álljon az ő gonosz nővérkéjével! - Legszívesebben leharapta volna a nyelvét, amiért így elárulta magát. Ezeknek semmi közük az ő fájdalmához! Csak kihasználják a gyengeségét! Mélyet lélegzett, hogy lecsillapodjon.
- Darius nem akar beszélni magával? Hm. Majd váltok vele egy-két szót. Darius a barátom - mondta Hagrid nem titkolt büszkeséggel a hangjában. - Mindig mindent meg szokott beszélni velem.
Rania igyekezett rezzenéstelen arccal nézni rá, de nagyon nehezére esett. Jellemző, Dumbledore-nak sikerült Dariusból ugyanolyan bolondot csinálni, mint ő maga! Megint Pitonra nézett, aki gúnyosan felvont szemöldökkel figyelte. Rania elszántan viszonozta a pillantását. Azt hiszi talán, hogy minden gondolatát ismeri? Hát akkor meg fog lepődni! Negédesen elmosolyodott.
- Darius nyilván büszke rá, hogy ilyen barátja van! - Rania biztos volt benne, hogy Hagrid nem vette észre a hangjában lévő iróniát.
- Azt remélem is! - húzta ki magát az óriás, majd kis habozás után hozzátette: - Magának is hozok abból a vaddisznósültből. Végül is két napig feküdt, nem igaz? Ahogy elnézem, ráférne magára egy-két jó falat!
Rania mereven nézett rá. Csak nem gúnyolódik? Ővele? De Hagrid tiszta, fekete gombszemébe nézve gúnyt nem tudott felfedezni. Türelmetlenül Dumbledore-hoz fordult.
- Van még valami, amiről beszélni akart velem? Ha nem, akkor szeretnék visszavonulni.
- Még egy percre feltartanám. Hagrid, ha megbocsátasz...
- Persze, beszéljenek csak nyugodtan, Dumbledore professzor. Én meglátogatom Lupin barátomat, és elmesélem neki, milyen alakot öltött tegnap a mumus, amikor Mordon megtalálta! Szegény Remus, bárcsak látta volna... - Rania legnagyobb döbbenetére az óriás szeméből könnyek kezdtek potyogni. Ez kész röhej, gondolta, az óriás siratja a vérfarkast! Viszolygásába azonban furcsa zavar vegyült. Mereven nézte, ahogy a behemót férfi az orrát fújva az ajtó felé indul.

Piton árgus szemekkel figyelte minden rezdülését. A nő egyetlen szemvillanása sem kerülte el a figyelmét. Újra és újra meglepődött, ahogy Rania arcán az érzelmek teljes skálája végigfutott, még akkor is, amikor a nő azt hitte, sikerült kifejezéstelen arcot vágnia. Valószínűleg részben igaza lesz Dumbledore-nak. Egy magát szívvel-lélekkel Halálfalónak valló embernek lételeme a tettetés, az érzései, a lelke elfedése. Ami egyáltalán megmaradt benne... amikor ő állt Dumbledore oldalára, úgy érezte, belül mindene jéggé dermedt. Rettenetesen hosszú idő kellett ahhoz, hogy a régóta elnyomott, szándékosan elsorvasztott érzéseit - legalábbis egy keveset - újra engedjen életre kelni. Ezzel szemben Rania láthatóan teljesen védtelen a saját érzelmeivel szemben. Szánalmas, ahogyan az öccse után epekedik...

Ebben a másodpercben égető fájdalom hasított az alkarjába, és ugyanebben a pillanatban Rania is halkan felsikoltott. A teremben minden szem feléjük fordult. Hát eljött az ideje! Rania kerekre nyílt szemmel nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült.
- Várható volt, hogy mindenkit magához hív. Majd megszokja, ettől nem kell pánikba esni - vetette oda Piton, maga sem tudta, miért.
Rania megütközve nézett rá. Nem kell pánikba esni? Hogyne kéne! Nem fért a fejébe, Piton hogy lehet ennyire higgadt. Elvégre neki is vissza kell mennie a Sötét Nagyúrhoz! A férfi szemébe nézve azonban a félelemnek semmi jelét nem látta. Türelmetlenségnek annál inkább. Teljes értetlenséggel fordult Dumbledore-hoz.
- Most mi lesz? Feltételezem, engem nem akar elengedni.
- Jól gondolja, valóban nem - rázta a fejét Dumbledore. - De Perselusnak vissza kellene mennie.
- Á, persze - nézett Rania gúnyosan összehúzott szemmel a bájitaltan tanárra. - A kémek királya folytatja nemes működését! Mondja, hogy bír egyáltalán tükörbe nézni?! - Utálkozó tekintettel mérte végig a férfit, aki képes volt átverni a Nagyurat, és helyette lepaktálni Dumbledore-ral. Minden feszültségét, fájdalmát belesűrítette ebbe a pillantásba, és komor elégedettséggel látta, hogy Piton arca megfeszül.
- Miss Dangor - nézett rá keményen Dumbledore. - Perselus az én kérésemre teszi, amit tesz. Igen, továbbra is szükségünk van az információkra, amiket hoz nekünk! Jelen esetben azonban mégsem hiszem, hogy biztonságos lenne visszatérnie oda - mondta tűnődve, és egy pillantással elhallgattatta Pitont, aki döbbenten nyitotta szóra a száját.
Rania az igazgatóra meredt, majd a bájitaltan tanárra nézett, aki hidegen viszonozta a tekintetét. Ekkor megértette, miről beszél az öreg. Attól félnek, a Nagyúr rájött, hogy Piton árulta el őket, amikor Kornmagh-nál támadtak? De hiszen... Piton majd kideríti, hogy hogy került oda az a Lupin! - hallotta újra azt a szörnyű, hideg hangot, melyet álmában hallott. Nem, a Nagyúr az álma szerint nem gyanakszik Pitonra... Csakhogy ezt ők nem tudják, villant hirtelen az agyába. Egyedül ő látta, ami történt. De esze ágában sincs ezt elmondani a vén szemétládának.
Dumbledore a nő bezáródó arca láttán mély levegőt vett.
- Miss Dangor, jól sejtem, hogy maga esetleg tudja, milyenek Perselus esélyei?
- Ugyan honnan tudnám? - kérdezte elutasítóan Rania.
- Onnan, hogy látta.
Rania megértette. Dumbledore pontosan tudja, hogy milyen képességekkel rendelkezik. Hát ezért nem akarja elengedni! Ő is használni akarja... mint ahogy mindenki. E pillanatban biztosan megátkozta volna, ha a keze ügyében van a pálcája. Visszafojtotta a kikívánkozó gúnykacajt, és hidegen így szólt:
- Dumbledore professzor, még ha így is lenne, ugyan miért mondanám el? Pont maguknak?
- Talán önnek sem mellékes, hogy Perselus információt hozhatna az ön apjáról is. - Kutatóan nézett a nő arcára, de csak dacos elutasítást látott rajta.
- Ne nevettessen - mondta gúnyosan Rania. - Azt akarja mondani, hogy Piton professzor arra fogja vesztegetni a drága kémkedési idejét, hogy nekem próbáljon megnyugtató híreket szerezni?! Tényleg teljesen idiótának néznek? - Rania rettenetesen dühös volt az igazgatóra, aki láthatóan tényleg azt hitte, hogy ő majd segíteni fog neki - neki, az anyja gyilkosának! Dumbledore megérdemelné, hogy hamis információt adjon neki. Hogy pusztulna el itt ebben a pillanatban! Igen, ezt fogja tenni. De mit mondjon, ami hihetőnek is tűnik?

Piton a nő szavai hallatán rájött, hogy Dumbledore hibát követett el. Rania merev arca nem sok jót ígért. Valamit mondania kell... mert a látomás részletei számára létfontosságúak lehetnek...
- Miss Dangor - mondta halkan. Rania a bársonyos hang szokatlanul lágy hangszíne hallatán felkapta a fejét, és enyhe csodálkozással egyenesen Piton szemébe nézett. - Bár nyilván rólam el sem tudja képzelni, de be szoktam tartani az egyezségeket. Ahogyan a Roxfortban mindenki.
Rania érezte, hogy Piton igazat mond, már ami önmagát illeti. Nem, biztos, hogy már megint önmagát álltatja. Miért tartaná meg az ellenségének adott szavát? Ami meg Dumbledore-t illeti, egyszer már a szemébe hazudott. Hogy nem ő ölte meg az anyját...
Piton jól látta, milyen küzdelmet vív magában. Logikus, hogy nem tud megbízni az ellenségeiben. De az apja talán elég erős csalétek. Vagy rá kéne még tenni egy lapáttal...
- Segítünk majd, hogy az öccsével rendbehozza a kapcsolatát - szólalt meg Dumbledore, mintha kitalálta volna Piton gondolatait. Rania üres arccal rápillantott, majd Pitonhoz fordult. Neki jobban elhinné... A férfi lassan bólintott. Rania eltökélten az igazgatóra nézett, miközben szemen tudta volna köpni magát. Hisz éppen bedől holmi üres ígéreteknek, egy kém ígéreteinek, ráadásul annak az embernek a kérésére, akit a világon a legjobban gyűlöl ahelyett, hogy Halálfalóhoz méltóan... de mégis így talán megtud valamit az apjáról... végtére is nem olyan nagy dolog az az álom, ezzel úgyse mennek sokra... és Darius...
- Rendben. Azt láttam, hogy a Nagyúr elsősorban azt várja Piton professzortól, hogy kiderítse, hogy kerültek Lupinék Kornmagh-ba. Apám azt mondta neki, hogy szerinte véletlen egybeesésről van szó.
Dumbledore és Piton egymásra néztek.
- Köszönöm, Rania - mondta az igazgató. - Ez nagyon fontos volt. - És ezt nem csak a látomás részleteire értette.
- Figyelmeztetem magukat, hogy nem mindig a valóságot látom! - szaladt ki a nő száján, és érezte, hogy elpirul szégyenében Mégis azt akarta, Dumbledore legyen egy kicsit kevésbé biztos a felette aratott győzelmében. Nagyon nem volt róla meggyőződve, hogy jól tette, amit tett. Többet nem eszik abból Dumbledore, hogy az ő képességeit felhasználja, az egyszer biztos.
- Erről majd még szeretnék magával beszélni - mondta Dumbledore. - De most Perselusnak indulnia kell.
- Egy pillanat! Mit fog mondani az apámnak, hogy meghaltam? - kérdezte Rania Pitont. A férfi nem válaszolt, hanem Dumbledore-ra nézett.
- Nem. Elárulja neki, hogy maga a Roxfort foglya - válaszolta helyette Dumbledore pillanatnyi tétovázás után.
- Gondoltam - mondta Rania kifejezéstelen hangon. - Így majd még jobban a bizalmába férkőzhet, igaz?
- Nekem sem olyan nagy gyönyörűség ez, elhiheti - nézett rá merev tekintettel Piton.
Rania szó nélkül hátat fordított nekik, és az ajtó felé indult. Tonks azonnal fölállt, és együtt léptek ki a teremből.

 

Folyt. köv.

Vissza