Halványuló Jegyek

(Gilda)

V.

Piton szapora léptekkel haladt Voldemort terme felé. Sejtette, hogy nehéz dolga lesz, nem akarta még a késésével is kockáztatni a haragját. Tudta, hogy most nagyon észnél kell lennie. Ha nem tudja meggyőzni Voldemortot arról, hogy semmi köze a kornmagh-i kudarchoz... Nyugalom, intette magát. Higgadtnak kell maradnod. Csak így rejtheted el a Nagyúr elől az árulkodó gondolataidat. Ez az egyetlen módszer. Nyugalom, higgadtság, ellazulás. Ha félsz, ha dühös vagy, ha agresszív, akkor nem sikerülhet! Ki kell verned minden nyugtalanító gondolatot a fejedből!

Mélyet lélegzett. Miért olyan nehéz ez most? Máskor egy pillanat alatt sikerül! Most azonban... "Azt láttam, hogy a Nagyúr elsősorban azt várja Piton professzortól, hogy kiderítse, hogy kerültek Lupinék Kornmagh-ba. Apám azt mondta neki, hogy szerinte véletlen egybeesésről van szó." Ezeket a szavakat is ki kell vernie a fejéből. A gondolatai elárulhatják. Talán nem is volt olyan jó ötlet, hogy Dumbledore kiszedte a nőből, mit látott. Vagyis inkább ő szedte ki... Nem! Ezen most nem szabad töprengenie. Előbb szembe kell néznie Voldemorttal. Remélte, hogy nem kell sokáig maradnia.

"Bár nyilván rólam el sem tudja képzelni, de be szoktam tartani az egyezségeket" - hallotta hirtelen a saját hangját. Ezt mondta volna? Hát kezét-lábát törni biztos nem fogja, hogy megtartson egy ilyen kényszer szülte ígéretet, amit egy Halálfalónak tett! Dumbledore a nővel kapcsolatos naiv és irreális terveinek ugyan keresztbe tesz, ha nem szállít egy fia hírt se apuciról, de minél kevesebb köze van Rania Dangorhoz, annál jobb. Mert ez a nő ki-be járkál az ő gondolataiban. És ő nem tudhatja, hányszor és hogyan teszi ezt. Fogalma sem volt, hogy fordulhatott elő ilyesmi - mert hogy nem klasszikus legilimenciával, abban egészen biztos volt -, de a lehetőségre, hogy valaki belelát a fejébe úgy, hogy ő azt esetleg nem is érzékeli, szinte a hányinger kerülgette. Különösen ha egy Halálfaló az a valaki.

Egy Halálfaló? Akkor most miért bízol meg benne? Biztos vagy benne, hogy az igazat mondta? - hasított belé újra a kétség. De igen. Ebben majdnem teljesen biztos volt. Rania sokra vihette volna Halálfalóként, ha képes magán uralkodni, és rezzenéstelen arccal hazudni. Így azonban... És nincs valami nagy véleménnyel a saját képességeiről, az biztos.

Hirtelen észrevette, hogy egy helyben állva töpreng. Határozott léptekkel elindult, és egy perc múlva már Voldemort előtt térdelt.

*

- Perselus! - a jeges suttogás hatására Piton érezte, hogy minden szőrszála égnek mered. - Mi tartott ilyen sokáig? Remélem, tudod, miért szalasztották el Dangorék a mécsesemet! Nézz rám!
Piton felemelte a fejét, és belenézett azokba a borzalmas, vörös szemekbe. Összeszedte minden erejét. Érezte, ahogy szívdobogása egyenletesen lelassul... nyugalom árasztja el... minden rendben van... nincs ok aggodalomra... lassan megszólalt:
- Uram, Remus Lupin, egy volt roxforti tanár járt ott a feleségével. Állítólag a fickó az iskolának gyűjti az alapítók relikviáit, ezért keveredhetett Kornmagh-ba. Most persze halálos sebbel, eszméletlenül fekszik a nyavalyás!
- Azt akarod mondani, hogy puszta véletlenségből vették meg az orrom elől azt az átkozott mécsest?! - Voldemort lassan felemelkedett a helyéről. Piton minden idegszálával koncentrált, miközben engedte, hogy a szükséges mennyiségű rémület mutatkozzon a gondolataiban. Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Iszonyatosan kimerítőek voltak a Voldemorttal vívott okklumencia-párbajai.
- Amennyire én tudom, maguktól jutott eszükbe. Azt mondják, már egy tucatnyi tárgyuk van Griffendéltől meg a másik kettőtől, de mardekáros még nem volt. - Piton igyekezett elfojtani az aggodalmat, ami elfogta a gondolatra, hogy Voldemort esetleg megtámadja a Roxfortot, ha azt hiszi, Lupinnál van más mardekáros tárgy is.
- Hm - Voldemort egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek. Vöröslő szemeit Pitonéba fúrta, aki újra érezte az agysejtjein a gyűlölt, halálosan jeges érintést. A Nagyúr közelében persze nem ritkaság, ha az ember halálosan retteg, épp az lenne gyanús, ha nem félne. De ha hagyja magán eluralkodni a félelmet... Istentelenül nehéz dolog valamit csak félig visszafojtani...nyugalom... véletlenül jártak arra Lupinék...
- És hogy kerültek oda Dumbledore-ék? Erre lennék nagyon kíváncsi! Na meg arra, hogy te miért nem figyelmeztettél. - Voldemort lassan körbejárta Pitont, mint egy zsákmánya körül köröző keselyű. A bájitaltan tanár igyekezett nem elveszíteni a kontrollt a félelme felett.
- Uram... Lupin felesége egyszer csak megjelent a Roxfortban! Riasztotta Dumbledore-t, aki persze azonnal kedvenc vérfarkasa segítségére sietett! - Nagyon remélte, hogy a vérfarkas téma majd eltereli Voldemort figyelmét arról, hogy ő miért is nem figyelmeztette.
- Egy vérfarkas? Sejthettem volna, Dumbledore mindig is odavolt az efféle szánalmas teremtményekért! - nevetett fel hidegen. - És most sebesülten fekszik? Mindjárt holdtölte. Vele nem lesz több gondunk.
Voldemort továbbra is mereven nézte Pitont, aki érezte, hogy folyik a hátán a víz. Úgy tűnik, elhitte a véletlen egybeesést... Csak nehogy még egyszer megkérdezze, miért nem figyelmeztette... Mivel terelhetné el a figyelmét? Rania arca tolakodott be az agyába. El akarta hessegetni, de már késő volt, Voldemort észrevette.
- Dangor lánya?! Mi dolgod neked vele?
- Uram - Piton azonnal rájött, hogy ezzel lekötheti a Nagyúr figyelmét. - Az a nő fogoly a Roxfortban. Megsebesült. Még nem tudtam vele beszélni, mert mindenkitől el van különítve.
- Az téged mióta akadályozhat meg bármiben? - kérdezte Voldemort.
- Nagyúr, nem kelthetek gyanút azzal, ha gyakran látnak egy Halálfaló közelében! Úgy gondoltam, megvárom a parancsodat, és majd akkor lépek vele kapcsolatba.
- Úgy. Mi a szándéka vele Dumbledore-nak?
- Nem tudom, Dumbledore csak annyit mondott, hogy egyelőre ott akarja tartani. - Piton már meg sem próbálta elhessegetni Rania képét az agyából.
- Akadályozd meg, hogy az Azkabanba vigyék! Győzd meg Dumbledore-t, hogy ott kell maradnia! Érted?! Addig is add át neki a parancsomat: tartsa nyitva a szemét, és gyűjtse az információkat! Te pedig itt maradsz, amíg Lestrange-ék visszatérnek.
Piton szó nélkül felállt, meghajolt és kiment. Az ajtó előtt legszívesebben megkönnyebbülten a földre roskadt volna. Mégsem tehette, mert odakint Halálfalók tucatjai bámultak rá. Egyenes tartással, rezzenéstelen arccal ment el mellettük. Megcélozta a melléképületet, ahol ittlétekor aludni szokott. Egyedül akart lenni, hogy gondolkozhasson végre. Nagyon nem volt jó fordulat, hogy a Nagyúr itt tartja! És mégis meddig, hogy a fene essen belé? Minél tovább marad, annál inkább kockáztatja, hogy Voldemort mégis számon kéri rajta, miért nem figyelmeztette! Ugyanakkor élt a gyanúperrel, hogy Lestrange-ék is fontos megbízást teljesítenek. Akkor pedig mindenképpen jó, ha megvárja a végeredményt.

Addig viszont még feladata van, gondolta. Mivel nem tudja, mikor jönnek vissza Lestrange-ék - az is lehet, hogy ma -, mielőbb beszélnie kell Keren Dangorral. Aztán ha úgy látja jónak, juttat pár információmorzsát a lányának. Irányt változtatott és elindult egy másik épület felé. De még oda sem ért, amikor meglátta a magas, kisportolt alakot, aki meglehetősen megviseltnek látszott. Talárja fölött az orra hegyéig felhúzott sálat viselt, süvegét mélyen a homlokába húzta, de így is látszott, hogy mintha lenyúzták volna az arcáról a bőrt... Mellette pedig... a pokolba, már csak Lucius Malfoy hiányzott! Visszafordulni késő volt, már mindketten észrevették.
- Piton! Mi az ördög történt?! - kérdezte Dangor.
- Neked is jó napot - válaszolt Piton unottan. Sosem kedvelte a fekete hajú varázslót, és ezt korábban sem rejtette véka alá, eltorzított arca pedig teljesen hidegen hagyta. A Nagyúr láthatóan pontosan tudta, hogyan büntetheti meg legjobban a korábban olyan jóképű varázslót.
- A fenébe is, az a dolgod, hogy információkat gyűjts Dumbledore-éktól! Mi a nyavalyáért kellett nekünk Kornmaghnál pont két varázslóba botlanunk?!
- Többek között azért, mert rajtad kívül senki nem tudta, hol akarsz lecsapni! Csak nem várod el, hogy az összes nyaraló varázslóról jelentést tegyek? - Ez is csak most jut eszembe, gondolta magában szitkozódva Piton, és békülékenyebb hangra váltott. - Nézd, nagyon jól tudod, hogy ha tudtam volna, figyelmeztetlek. Én akarom a legkevésbé, hogy Dumbledore legyőzze a Halálfalókat!
- Erre nem vennék mérget! - Dangor villámló szemmel nézett rá, és nem érdekelte, hogy sálja lecsúszik az álláig, láthatóvá téve összeroncsolt arcát.
- Pitonnak igaza van - szólalt meg hirtelen Malfoy. - Nem volt oka gyanakodni. A jövőben jobban együtt kell működnünk. Nem fordulhatnak elő ilyen hülye tévedések.
- Elvesztettem az embereim felét! - ordította Dangor. - A maradék is sebesült! Engem egész éjszaka büntetett a Nagyúr! - A fogát csikorgatta dühében. - És erről csakis te tehetsz! Ráadásul a lányom is odaveszett!
- Akkor hadd szolgáljak jó hírrel - mondta Piton, és valami mosolyfélét erőszakolt a szája szélére. - A lányod nem halt meg. A Roxfortban van.
- Micsoda?! De hát hogyan?! - kiáltotta Dangor.
- Megsebesült, és Dumbledore a Roxfortba vitette. Fogalmam sincs, mit akar vele.
- Beszéltél vele? Túléli?
Nocsak, gondolta Piton, aggódik a lányáért? Ki sem nézte volna belőle.
- A gyógyítóval beszéltem. A sérülése nem vészes.
- Ki kell hoznunk! - mondta hirtelen Malfoy. Hangjában a düh mellé aggodalom is keveredett. Piton meglepődött. Ilyen jól ismerik egymást?
- Hogy képzeled? Támadjuk meg a Roxfortot? - kérdezte gúnyosan Dangor. - Nem, barátom, Rania nagyobb hasznunkra lehet odabent.
Na, ennyit az apai aggodalomról, gondolta Piton cinikusan. És ezért volt a lánya úgy oda?!
- A Nagyúr is ezt mondta - mondta egykedvűen. - Azt kérte, lépjek vele kapcsolatba, és ne engedjem, hogy baja essék.
- Arra nem is gondolsz, mit csinálhatnak vele? - kérdezte jeges hangon Malfoy.
- Ne aggódj - mondta Dangor, és immár tökéletesen nyugodtnak látszott.Sálját a szája elé igazította, és folytatta. - Nem fognak hozzányúlni. Ez felette áll az ő nemes erkölcsi mércéiknek, igaz, Piton?
A bájitaltan tanár felhúzta a szemöldökét, de nem válaszolt. Ezen már meg sem kéne lepődnie, hogy így beszél a saját lányáról?
- Remélem is, mert még nem végeztünk - mondta dölyfösen a szőke varázsló.
Piton mereven nézte. Azt akarja mondani, hogy...?
- Piton majd visszahozza, és te nyugodtan játszadozhatsz vele tovább. Ráférne, az utóbbi időben teljesen megkergült - hunyorított Dangor Malfoyra, és mindketten nevetni kezdtek.
Tovább? Akkor ezek lefeküdtek egymással. Valami perverz elégedettség töltötte el, és agyában méhkasként kezdtek rajzani a gondolatok. Nyugodtan bánhat a nővel tehát úgy, ahogy valakinek a levetett szeretőjével szokás. Mert a nő, bár lehet, hogy nem tudott róla, fölénybe került vele szemben azzal, hogy beleláthat a fejébe. Meggyengítette a védelmi vonalait. Jól jönnek tehát az apró információk a gyenge pontjairól - szükség esetére...

Malfoy valamit válaszolt Dangornak szokott fensőbbséges mosolyával, majd a szőke varázsló Pitonra nézett, aki tőle szokatlan durvasággal hatolt be Malfoy agyába. Pontosan ezt a látványt várta... és mégsem megnyugvást érzett, hogy igaza van, hanem valami idegen dühöt... Rania, ahogy viszonozza Malfoy csókjait... ahogy Malfoy letépi róla a ruhát... ahogy magához húzza... ahogy hátradől a karjaiban... Mindez egy pillanat műve volt, de mintha az örökkévalóság telt volna el.
- Mi a fenét csinálsz? - ordította Malfoy.
A kiáltás magához térítette Pitont. Túl sokáig tartotta fenn a bűbájt, és Malfoy észrevette! Már azt sem értette, egyáltalán mi szükség volt erre az egészre. Óriási erőfeszítéssel alamuszi mosolyt erőltetett magára.
- Egy kis kíváncsiság, Lucius. A kicsike nem mindennapi példány! Ha meguntad, szíves örömest szórakoztatom tovább! - Felfordult a gyomra önmagától, de nem volt más választása. Malfoynak kell nyeregben maradnia... A taktika bejött. Malfoy dölyfösen nézett rá.
- Idáig süllyedsz, hogy mások levetett szeretői után koslatnál? Nem mondom, tényleg nem sok esélyed van egyébre... - lenézően végigmérte. - Remélem, tetszett a látvány, mert egy jó darabig nemigen lesz alkalmad ennél többre!
Piton nem szólt semmit. Te idióta barom, szidta magát, és Dangorra nézett.
- Legközelebb hozok híreket a lányodról. Most már ketten vagyunk a Roxfortban.
Sarkon fordult és elviharzott.

A szobájában aztán a hajába túrt. Hogyan csúszhatott ki a kezéből ennyire az irányítás? Ilyesmi nem fordult elő vele azóta, hogy elhagyta őket. Mindig tudott uralkodni az indulatain, soha nem engedte, hogy azok uralkodjanak rajta. Az a Halálfalók stílusa. És most önként legilimenciához nyúlt, csak mert a fejlemények egy pillanatra kibillentették hűvös józanságából! Óvatlan volt, gyengének bizonyult. Fekete mágia... Hogy magyarázza ezt meg Dumbledore-nak? És önmagának? A múltkor is csak Dumbledore kifejezett felhatalmazására tette. Akkor, ott ez felmentést adott a tette alól, hisz a nagyobb jóért cselekedett. Most azonban nincs mentség. Szabad akaratából, önös érdekei miatt nyúlt fekete mágiához. Mint a Halálfalók. Még mindig benne lakik hát... nem sikerült elpusztítania a Halálfaló-Pitont! Bár sose keresztezte volna az útját Rania Dangor! Agyába kíméletlenül tolakodtak be az imént látott képek. Visszafelé sült el a fegyver, pedig még el sem sütötte.

*

Rania behunyt szemmel a falhoz támaszkodott, amint kiléptek a Nagyteremből. Iszonyúan kifárasztotta ez a beszélgetés Dumbledore-ral... és Pitonnal...
- Nem bántak veled kesztyűs kézzel, úgy látom - szólalt meg mellette Tonks, és hangjába némi elégedettség is vegyült.
- Jól van, örülj csak - vetette oda Rania, és ellökte magát a faltól. Remek, most még ez a kis vérfarkasimádó is rajta köszörüli a nyelvét. Persze, nyilván nem hallotta, miről beszéltek Dumbledore-ral, hisz másik asztalhoz ült le. A kis tapintatos, naná. Hirtelen a kék hajú lányt is gyűlölni kezdte. Belé aztán nem fog minden kis jöttment patyolatlelkű élvezettel rúgni egyet!
- Nem szoktam kárörvendeni, de ami téged illet...
- Kímélj meg a kioktatástól, ha lehet! - szólt közbe Rania gyorsan, és elindult a folyosón. Rendben, hogy Tonks a vérfarkas miatt nézi különös élvezettel a megalázását, de azt senki ne várja el tőle, hogy mindehhez ő önként asszisztáljon.
- Hova mész? - eredt utána a kék hajú lány. - Nem mehetsz ki az épületből, Dumbledore professzor megmondta!
- Persze, Dumbledore, Dumbledore! A vén szemétláda! - morogta Rania.
- Mit mondtál? - kérdezte Tonks. - Nem értettem.
- Csak Dumbledore dícséretét zengtem.
- Én a helyedben kicsit jobban tisztelném az Igazgató urat, ahogy mindenki más is teszi!
Rania apró gúnykacajt hallatott, de nem felelt.
- Ha nem lennél... tudod - sandított rá Tonks.
- Ennek semmi köze ahhoz, hogy Halálfaló vagyok - felelte hevesen Rania, de önkéntelenül is megrázkódott. Most először mondta ki. Mellbevágóan valóságossá lett hirtelen... Tonks meg milyen meglepve nézi... Gyorsan folytatta. - A te igazgatód korántsem annyira patyolattiszta kezű, mint azt te gondolod.
- Hallottam a gyengélkedőn, tudod - mondta Tonks, és mintha sajnálkozott volna. - De ezt én akkor sem hiszem el!
Rania emlékezett. Persze, Tonks is ott volt, mikor az öreg fejéhez vágta, mit tett a családjával! Na még ez is...
- Te is bolond vagy, ha hagyod, hogy a magasztos igazgatód dróton rángasson! - nézett a lányra a szeme sarkából.
- Dumbledore professzor senkit nem rángat dróton! - ráncolta a homlokát Tonks. - És tényleg nem hiszem el, amit mondtál róla.
- Akkor ne hidd - felelte Rania egykedvű hangon. - Mindkettőnknek a magánügye, mit hisz, nem?
- Te tényleg gyűlölöd - állapította meg a kék hajú lány.
- Az enyhe kifejezés - morogta Rania. Nem értette, miért cseverészik vele kék hajú őrzője. Talán ki akar szedni belőle valamit?
- Rossz lehet nektek állandóan gyűlölködni - mondta halkan Tonks, mintegy magának. Rania megütközve maga elé meredt. De azért sem fogja kibillenteni... Ez a lány vagy nagyon rafinált kis dög, vagy a világ legnaivabb teremtése! Ekkor találkozott a tekintetük, és Raniának hirtelen erős gyanúja támadt, hogy inkább az utóbbi.
- Szóval hova indultál? - kérdezte a kék hajú lány. A hangja pedig jóval kevésbé volt ellenséges. Rania gyanakodva nézte. Ki érti ezeket? Most mi az ördög történt? Zavarta, hogy nem érti a helyzetet.
- Hát akkor... mondjuk, menjünk a könyvtárba. Azt lehet? - kérdezte maró gúnnyal.
- Azt igen - válaszolta Tonks, és elindult.

Raniának el kellett ismernie, hogy valamiért tetszik neki a lány. Akkor is, ha kivont pálcával megy mellette. Biztos volt benne, hogy könnyen lefegyverezhetné. De nem lehet, még nem. Előbb Dariusszal kell beszélnie. És addig is nem árt, ha nyitva tartja a fülét. Az apja értékelni fogja... És sokkal inkább beszélgessenek, minthogy a Nagyteremben történteken kelljen töprengenie.
- Te is a Roxfortba jártál? - kérdezte a lányt, ahogy elindultak a könyvtár felé. Remélte, hogy jó a megérzése őrzőjével kapcsolatban, és van annyira közlékeny, hogy ne utasítsa el a beszélgetési kísérletét.
- Igen. Három éve végeztem, utána pedig aurornak tanultam. - Tonkson valóban nem látszott, hogy nehezére esne vele társalogni. Persze, biztos ő is örül, hogy elterelheti a figyelmét a vérfarkasról. Ráadásul auror... Nyilván meg kell ragadnia az alkalmat, hogy a Nagyúrról próbáljon információt szerezni. Rania majdnem felnevetett. Ugyanazt akarják mindketten e pillanatban egymástól, persze. - Nagyon szerettem ide járni. Te hova jártál?
- Én... először öt évig a Durmstrangba, aztán egy évet ide. - A társalgás kezdett kellemetlen fordulatot venni. Miért pont ezt kellett kérdeznie?
- Ez csak hat év - mondta Tonks. - És hol végeztél?
Rania nem válaszolt. Rég nem kérdezték már tőle ezt, és hirtelen nem jutott eszébe, mit szokott ilyenkor hazudni. A pillanatnyi csöndből azonban Tonks már mindent kitalált.
- Otthagytad az iskolát? - ráncolta a homlokát, és tényleg kíváncsinak tűnt. - El sem végezted? De miért?
- Képzeld, nem saját jószántamból! - morogta Rania, és furcsamód szégyellni kezdte magát.
Szerencsére közben megérkeztek a könyvtárhoz, így nem kellett megvárnia, amíg Tonks válaszol. Határozott mozdulattal belépett a hatalmas terembe, és a középen lévő asztalok felé vette az irányt. Azonban ott már volt valaki... Rania szíve kihagyott egy pillanatra, amint észrevette a könyve fölé görnyedő alakot, akinek arcát előrebukó szőke fürtök takarták el. Körülötte kisebb könyvhegy halmozódott fel. A férfi felkapta a fejét, ahogy Rania árnyéka a könyvére esett, majd úgy pattant fel, mint akibe darázs csípett.
- Megmondtam Dumbledore-nak, hogy ne engedjen a közelembe! - kiabálta, és pánikszerűen az ajtó felé indult.
Rania egy pillanatig megkövülten bámulta. Azért ez már túlzás! Mit képzel, hogy meg akarja ölni? Egy ugrással Darius mellett termett, és elkapta a karját.
- Darius! Csak nem gondolod, hogy bántani akarlak?! Miért csinálod ezt?
Darius egy rántással kiszabadította magát, és keményen a nővére szeme közé nézett.
- Tőled minden kitelik. Ne érj hozzám, ha kérhetem.
- Darius... - Raniának hirtelen semmi nem jutott eszébe, amit mondhatna. Ez a jéghideg hang annyira idegen volt attól a kedves kisfiútól, aki az emlékeiben élt. Szótlanul nézte öccse arcát. Szakasztott az anyja. Ugyanolyan szép, szabályos vonások, vakító kék szem, szőke fürtök... Megpróbálta összeszedni magát. - Darius, nem bujkálhatsz előlem. Dumbledore itt akar tartani a Roxfortban. Előbb-utóbb úgyis összefutunk!
- Mi a fenéért akarja Dumbledore, hogy itt maradj? Hogy lerombold az iskolát?! Egyáltalán, miért jöttél ide? Miért nem hagysz békén?! - Darius hangja egy pillanatra elcsuklott, de továbbra is rezzenéstelen arccal nézte Raniát.
- Eszem ágában sincs lerombolni az iskolát! Ne beszélj már hülyeségeket!
- Nem beszélek hülyeségeket, és ne próbálj nevelni engem! Arról már kissé lekéstél, emlékszel?! - sziszegte Darius. Rania elboruló tekintete láttán még dühösebben folytatta. - És ha az iskolát nem is rombolod le, azt el tudom képzelni rólad, hogy egyenként megölsz minket!
- Darius, senkit sem akarok megölni! Fogd már fel, hogy nem én akartam a Roxfortba jönni!
- Neddát sikerült megölnöd - mondta Darius természetellenesen egykedvű hangon. Remegő szája azonban meghazudtolta hangjának közönyét.
Raniában megfagyott a vér. Meghalt a lány? Ne... az nem lehet...
- Nem halt meg, Darius! Ilyet ne is mondj, jó? - szólt közbe Tonks. Nedda a legjobb barátnője volt. Raniára nézett, és az ösztönösen kinyújtott kis tapogatók azonnal elsorvadtak.
- Csak idő kérdése - mondta Darius, és már nem rejtette véka alá kétségbeesését. - Ha nem tudjuk elállítani a vérzést, már csak napok lehetnek hátra.
- Semmit nem lehet tenni? - suttogta Rania halovány arccal.
- Piton professzor már mindenféle bájitalt megpróbált. A többi tanár is... Éppen az ellenátkokat böngésztem itt, hátha valamire nem gondoltak... de reménytelen... - Rania szíve összefacsarodott, ahogy öccse szenvedését látta. Szerette volna átölelni, de tudta, hogy nem számíthatna kedves fogadtatásra. A szó, "sajnálom" nevetségesen hangzott volna ebben a helyzetben.
- Egyáltalán, mit csinálsz te itt a Roxfortban? - kérdezte gyorsan, hogy minél tovább szóval tarthassa Dariust, mielőtt az megelégeli a társalgást.
- Tanítok - hangzott a dacos felelet.
- Tényleg? - hüledezett Rania. Szívét büszkeség járta át. Ilyen okos lett... - És mit tanítasz?
- Szerinted? - kérdezte gúnyosan Darius. - Mit taníthat a legnagyobb mugligyűlölő fia? Mugliismeretet!
- Micsoda?! Most viccelsz? - kiáltott fel Rania.
- Igen, képzeld el! Mugliismeretet! Ugye, milyen undorító és nevetséges?! - kiabálta Darius. - Ha még találkozol apánkkal, ne felejtsd el neki is megemlíteni! Bár láthatnám, amint megüti a guta!
Rania válaszolni akart, de Darius megelőzte.
- Ha megbocsátasz, szeretném folytatni a kutatást!
- Hadd segítsek! - kapott a szón Rania.
- Már eleget tettél. Megpróbálok egyértelműbb lenni. Légy szíves, menj a fenébe! - Keresztbe font karja és elutasítóan villogó tekintete láttán Rania jobbnak látta visszavonulni.
- Rendben. Nem akarok veszekedni. Még találkozunk.
Sarkon fordult és Tonksszal együtt kisietett a könyvtárból. Odakint aztán megállt és hátát az ajtónak vetette. Szemét összeszorítva próbálta visszafojtani kitörni készülő könnyeit.
- Hát... - kezdte Tonks, de Rania kinyitotta a szemét. Még egyszer nem akarta végighallgatni, hogy megérdemelte, amit kapott.
- Hagyj békén! Szeretnék egyedül lenni. Ha megmutatnád a szobámat...
- Jó - felelte Tonks, de Raniát túlságosan lefoglalták a gondolatai ahhoz, hogy meglepődjön. - Gyere, a Nyugati toronyban van, az elsőn.

Hamar odaértek. A szoba kicsi volt, de barátságos. Még egy könyvespolc és egy sakkasztal is volt benne. Rania leült az ágyra, és fáradtan Tonksra nézett.
- Ma már biztos nem fogok innen kilépni. Menj vissza nyugodtan a gyengélkedőre.
Tonkson látszott, hogy legszívesebben azonnal rohanna. Mégis aggodalmasan pislogva toporgott a szőnyegen.
- Ha ez megnyugtat, zárd rám az ajtót! Nincs pálcám, nem tudom kinyitni - mondta Rania, és lecsukódó szemmel oldalra dőlt az ágyon. Menjen már el...
Hallotta, amint a lány kilép az ajtón, és kattan a zár. Szóval bezárta... de hiszen ő mondta neki. Miért bízna meg benne? Ezen nincs mit csodálkozni. Furcsamód mégis úgy érezte, szerette volna, ha Tonks mégsem tartja szükségesnek rázárni az ajtót. Felpattant és a parányi fürdőszobába ment. Egy zuhany majd kipucolja az agyát. Gyorsan levetkőzött, bal alkarjára szándékosan egy pillantást sem vetve beállt a vízsugár alá és behunyt szemmel folyatta a fejére a langyos vizet. Az arcán végigfolyó vízcseppek jótékonyan keveredtek a szeméből szivárgó könnyekkel.

 

Folyt. köv.

Vissza